Matt & Lily - Meglepő találkozások

Ez a nap is ugyan úgy kezdődött, mint egy átlagos nap a suliban. De az utolsó óra utáni beszélgetés az egyik háztársnőmmel kiverte nálam a biztosítékot. Nem elég nekem, hogy mindenfelé helyt kell állnom, még akkor pletykálkodnak is rólam a hátam mögött. Alapból nem vennék magamra ilyen aljas rágalmakat, de ez kiakasztott. Még hogy én és az a… Ez azért, már komolyan több a soknál.
Muszáj volt egy kicsit kiszellőztetnem a fejem. Na jó, annyira nem is kicsit. Hála régi jó kis titkos átjáróknak köszönhetően sikerült kijutnom az iskola falain kívülre. Egészen pontosan Roxmortsig. Abban a hitben választottam ezt az úti célt, hogy talán egy kis édesség, majd helyre hozza a lelki egyensúlyom. Ezzel addig nem is volt semmi probléma, ameddig el nem kezdett sötétedni, és el nem indultam vissza az iskolába.
Mondjuk úgy, hogy eléggé lenyugodtam ahhoz, hogy ne menjek oda és ne ordítsam le a hajat annak a kis hazudós libának a haját. Még jó, hogy Albus és Percy végre elmentek a suliból, így legalább megkaptam az elismerő „Potter gyerek, akiről lehet hülyeségeket pletykálni” címet magamnak. Ezzel annyira ki tudnak akasztani.
Ahogy egyre közelebb és közelebb kerültem a titkos átjáróhoz, a haragom úgy kezdett egyre csak jobban visszatérni. Legszívesebben hagytam volna az egészet a csudába, és haza mentem volna. De legalább is jó messzire innen. De nem tehetem. Azzal csak sokkal nagyobb támadási felületet biztosítanék nekik, azt meg aztán végképp nem akarom. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, megigazítottam a szabadjára engedett hullámos loknijaimat, és elindultam.
Pár lépés után, mégis a lenyugvó nap árnyékában megbújva lapultam egy Roxmortsi ház falának. A tolongó, nyüzsgő tömegben ugyan is megpillantottam Lestrange professzort, aki ha meglát biztos, nem úszom meg szárazon. Az biztos, hogy akkor megkapnák a szüleim az első Roxforti baglyot, ami a kicsi lányuk szabálytalan viselkedéséről szól. Na nem, azt már nem.
Próbálva a lehető legkisebb feltűnést keltve, sétáltam az árnyékok oltalmazó sötétjében, kerülve minden figyelmet. Ami ha jobban belegondolok, annyira még sem sikerült olyan jól. Hiszen a következő pillanatban, egy erős és határozott kéz kulcsolódott a karomra, és berántott a mögöttem húzódó Mézesfalás sikátorába.
Mindenféle elmeháborodott gondolat suhant át az agyamon egy szempillantás alatt, aztán megláttam az „el rablóm” csillogó és átkozottul ismerős szemeit és minden zavarodott gondolatom egy szempillantás alatt foszlott szerte.

Beauty and the Hero

Hogy miért jár egy magamfajta Salemis Roxmortsban? Hát, hogy más miért, azt nem tudom, nekem találkozóm volt néhány régi, Roxforti barátommal, akikkel különböző irányba indultunk el. Ahhoz képest, hogy még nem volt olyan régen, hogy elváltunk, egészen sok minden történt. Deboraht eljegyezte a barátja, Preston pedig szabónak tanul. Nagyon durva, nem gondoltam volna. Jó volt velük kicsit összegyűlni és meginni egy-egy mézsört. Jók voltak azok az évek.
Az úton haladva észreveszek néhány ismerőst, intek nekik, aztán tovább megyek, kicsit sétálni, lehet veszek egy új pennát, szükségem lesz rá. Azonban még mielőtt bármit is tehetnék, észreveszek egy lányt, aki erőteljesen próbál észrevétlen lenni. Né már oda, csak nem egy Roxforti szökevény? Kicsit elmosolyodom. Szépek vagyunk. Megállok, s körbenézek, les e rá veszély. Még mennyire hogy. Kicsilány, ha arra továbbmész, egyenesen belefutsz egy tanárba. Mosolyogva lódulok meg az egyik mellékutca felé, hogy aztán mögé kerüljek. Mi Roxfortosok hát már csak tartsunk össze, nem? A sikátor szélénél várom, majd mikor odaér, behúzom magamhoz, a sötétebb részére, majd teljesen eltakarom a külvilágtól. Amikor ránézek, akkor veszem csak észre, ki a zsákmányom.
- Jééé, a Potterek szebbik képviselője. Kislány, mi ez a rosszban sántikálás? - kérdezem tőle vigyorogva, miközben továbbra is takarom. Aki mégis erre néz, szimplán egy szerelmes párnak nézhet minket, akik éppen romantikáznak. Semmi feltűnés.

Néha olyan dolgok is megesnek velem, amire totálisan nem vagyok felkészülve. Még is jól jövök ki a helyzetekből. nem tudom, hogy ez szerencse kérdése, vagy csak egyszerűen így alakul nem tudom. De így továbbra is megmarad a látszata annak, hogy én maga vagyok a megtestesült ártatlanság. Pedig ez nem teljesen van így, de ez már egy másik téma.
Most még is hálásnak kellene lennem a sorsnak, hogy megmentésemre küldött egy olyan személyt, aki a csínytevések verhetetlen királya az én korosztályomban. Matt, tipikusan az a fajta srác, aki minden hülyeségben benne van, de ha szükség van rá akkor mégis ott van neked.
Már elsős korom óta ismerem, legalább is látásból. Mindig ő volt a bátyám évfolyamában a mókamester, de igazából akkor nem nagyon ismerkedtünk, sőt még beszélni se nagyon beszéltünk. Talán egy-két szia és kész. De amióta ennyire jóba lett Albussal, azóta én is elég sokat beszélgettem már vele. Amiből pedig azt a következtetést sikerült levonnom, hogy volt mordekároshoz képest nem is rossz arc, sőt kimondottan aranyos srác.
- Rosszban? Én? Nem igazán mondanám, csak szükségem volt egy kis friss levegőre. – mondtam sokkal felszabadultabban, mint az előbb, miközben egyre nagyobb mosoly terült szét az arcomon.
Le merném fogadni, hogy ő is észre vette a professzort, és azért segített rajtam. De végül is nem bánom a dolgot. Az meg, hogy külső szemlélőként minek tűnik a mi kis kettősünk, most igazán nem izgat. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy-egy jó társaság mennyire el tudja terelni az ember gondolatait, a zavaros, külső hatásokról.
- De ha már itt tartunk, akkor te hogy-hogy errefelé járkálsz? Csak nem hiányzik a Roxfort? – incselkedtem vele játékosan és még mindig mosolygósan.

Beauty and the Hero

A kis Potter lányról mindig csak azt hallottam, hogy a kis tündérkislány, az angyalka, miss jóság. Mikor is bújik ki a szüg a zsákból? Mondjuk Albus mellett el sem tudnék képzelni egy szende kisegeret. Annál eleve több csillog a lány szemében. Jóval több.
- Te soha, igaz? Rosszban? Az meg mit jelent? - kérdezem tőle vigyorogva, miközben kicsit megbököm az oldalát, felmérve, hogy csikis e. Az ilyesmi fontos infó, ha a legjobb haverod hugáról van szó. Potter családja akkora, hogy a felét nem tudom megjegyezni, de ez a kislány eléggé fel tudja hívni magára a figyelmet.
- Hát te még nem is tudod? - kérdezem tőle vigyorogva, s kicsit beljebb hátráltatom a sikátorba, hogy teljesen eltűnjünk a sötétben. Mondjuk azt, hogy ügyesen csinálja a lopakodást, ahhoz képest, hogy feltehetőleg nem rendszeres kisurranó, de nem is először csinálta. Most viszont úgy teszek, mintha egy titkot mesélnék el neki. Közelebb hajolok a füléhez és belesuttogok. - Másodállásban a helyi szuperhős vagyok. Jeleztek az asszisztenseim, hogy meg kell mentenem egy grifflány csinos popóját. - Elvigyorodom a mondókám végére, majd ismét eltávolodom. Régen jó párszor elkaptak, amikor rosszban sántikáltam. Aztán rájöttem, hogy jobbnak kell lennem. Jobbnak a rejtőzködésben, a trükkökben, a tervekben és a megfigyelésben. Egész úthálózatom van, millió ajtóval és kiskapuval, amivel már elkerültem mindenkit. Mert hát mi másra jó a suli, ha nem arra, hogy az ember megtanulja az élet szabályait. - Azt hallottam, rosszat tenne az önéletrajzodnak egy kilógáson való rajtakapás.

Szó mi szó, meg kell vallanom, hogy mindenre számítottam amikor Albus bekerült a felsőoktatásba, csak arra nem, hogy Matt lesz a legjobb barátja. Nem tudom miért, de nem tartottam, túl valószínűnek. Most mégis itt vagyunk, és úgy sutyorgunk, mint valami csínytevők. De hát elvégre nem azok vagyunk?
- Pontosan. Nem is értem egyáltalán miről beszélsz. – játszottam a sértődöttet, miközben nem túl sokat segítően, fülig ért a szám. Amivel lebuktattam saját magam és azt mennyire csiklandós is vagyok valójában.
Vicces, jó fej és tudja mi a dörgés. Azt hiszem, most már tudom, mi az amit Albus kedvel benne. Bár azt is mondhatnám, hogy Jó képű is, nem is kicsit, de ha már azt is belevenném azok közé amiket a bátyám kedvelhet benne, akkor az már régen rossz.
A körülményekhez mértem a lehető legdiszkrétebb kacagás tört fel belőlem, amikor meghallottam a kis meséjét, arról, hogy mit is keres itt. Ha nem ismerném, és hinnék a tündérmesékben, akkor talán még el is hinném, de így…
- Ohh… Hát ezzel most megleptél. Mindenesetre a griffendéles lány köszöni, a csinos popója nevében is. – vigyorogtam én is, miközben megláttam, hogy a professzor elindult felénk.
Atya gatya, na nekünk most lesz végünk. De végül is még nincs minden veszve. Vettem egy nagy levegőt, majd közelebb préseltem a testem Matt kidolgozott, izmos oldalához és úgy próbáltam meg még láthatatlanabbá válni a sikátor sötétségében.
Szinte olyan közel éreztem magam a mellettem álló sráchoz, hogy a lehelete, bizsergette a bőrömet, ahogy végigtáncolt a nyakszirtemen. Tiszta libabőrös lettem ettől az érzéstől. Még szerencse, hogy a sötétben ebből ő mit sem vett észre. De mire újra visszatért a figyelmem a professzor felé, ő már sehol sem volt.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha mihamarabb visszamennék az iskolába., de azért igazán örülök Matt, hogy találkozhattunk. – mosolyogtam rá, és közelebb hajolva hozz, adtam neki egy puszit az arcára.

Beauty and the Hero

Elmosolyodom az ártatlan kislányon, vagy legalább is magát ártatlannak mutató kislánynak. Angyalka. Az meg, hogy csikis, hát feljegyzendő tény, erre még szükség lehet a későbbiekben.
- Szolgálok és védek, drága Hölgy! Csak gondoljon a helyes arcomra és ott termek, bármilyen bajba is kerüljön! - mondom vigyorogva, még jó, hogy vevő a játékra. Nem szeretem azokat, akik egyből szárnyam szegik a játékban. Begyepesedettek.
Mikor Lily közelebb férkőzik hozzám, egyből kapcsolok és a lehető legsemmittevőbb embernek igyekszem mutatni magam. Ha még esetleg engem észre is vennének, nem kelthetek feltűnést, mert a kisasszony nagy bajba kerülne. Ha a Professzor éppen rossz passzban van, még az is lehet, hogy rivallót küld haza Potterékhez, ilyen szöveggel: "Hogy engedhetik, hogy ez a bájos kislány azzal a rosszéletű Rosierrel keveredjen egy társaságban. Az a csínytalan fiú mindenféle rosszba viszi őt, rávette a kiszökésre is..." Várjunk csak... ez inkább számomra rivalló. Nah mindegy, szóval ez egy fura helyzet lenne. A jóhírem sosem mosom le magamról, szerencsére. - Ne aggódj, vigyázok rád! - súgom neki oda, hátha kicsit megnyugtatom. Elvégre azért vagyok itt, nem? Meg is úsztuk. Mindtam én, vagy nem mondtam? A puszit kicsit meglepődve, de vigyorogva fogadom. Ohh, igazi szuperhősnek járó jutalom, azonban mielőtt elmehetne megragadom a derekát és visszahúzom magamhoz. A felsőtestemmel kicsit elhalyolok tőle, hogy ne higyje azt, lerohantam, de úgy nézek rá. - Csak ne siess! Úgy gondolod, ha most ugyan azon az útvonalon folytatod az utad, megúszhatod? - kérdezem tőle, mindamellett, hogy kb öt perc múlva tutira elkapnák, illetve azért is, mert ha már egyszer találkoztunk, hát ne menjen sehova. - Ha már eddig nem buktál le, kockáztass még! Gyere, lógjunk el valamerre! Elég bátor vagy hozzá, kisPotter? - kérdezem tőle vigyorogva és megint kicsit megcsikizem az oldalát.

Vicces, kedves és aranyos. Már amikor olyanja van. Igazából, annak idején amikor először találkoztam vele, annyira nem voltak túl nagy elvárásaim vele kapcsolatban, de amióta közelebbről is sikerült megismernem, rá kellett döbbennem, hogy kellemes csalódást tudott nekem okozni. Például most is. Olyan jó hogy itt van és segít, különben már régen a professzor karmai között lennék, útban vissza Roxfortba.
- Megjegyzem. Talán lehet még rá szükségem. – mosolyogtam rá cinkosan.
A szívem úgy kalapált, mint egy kalitkába zárt apró madárkáé. Fogalmam sincs mi váltotta ki belőlem ezt a nagy izgalmat, izgatottságot. A professzor előli menekülés? Vagy ez a bensőséges kontaktus Matt-tel? Talán mindez együtt véve? Nem tudom, de szinte úgy kapaszkodtam belé, mint ha ő lenne, a hatalmas világban az egyetlen apró kis szigetem ahol biztonságban érezhetem magam. Mint ha ő lenne a mentsváram az élet nehézségei elől. Számtalan olyan ember él a közelemben akire biztosan számíthatok. Olyanok is akikért még az életemet is képes lennék feláldozni, de nem gondoltam volna, hogy majd egyszer pont az egyik Rosier fiú fogja ezt az érzést kiváltani belőlem.
- Megérdemlem én ezt? - néztem mélyen a szemeibe, a lelke tükrébe.
Sokkal nyugodtabb és sokkal összeszedettebb lettem, miután nyugtáztuk, hogy a professzor elment és a Matt-nek adott puszim is megtette a hatását. Már éppen indultam volna amikor a derekamnál fogva visszarántott, magához húzott és úgy nézett rám, hogy ha nem tartott volna erősen, ott helyben elolvadok. Miért van az, hogy a rossz fiúknak mindig van egy olyasfajta nézésük, amitől az összes nő megőrül?
- Hát… - Volt abban igazság, amit mondott. De merre másfelé mehetnék? Amúgy meg, ha már tényleg ennyit megúsztam hála neki, akkor miért ne kísértsem a sorsom tovább?
- Na és mégis merre felé tervezed a megrontásomat? – villantottam rá egy cinkos vigyort, jelezve, hogy hajlandó vagyok beadni a derekam.

Beauty and the Hero

Ki ne hallott volna a Potter családról? Valószínűleg csak az, aki siket, de ő is biztosan olvasott, vagy jeleltek neki, vagy bármi. Soha nem gondoltam volna, hogy én velük kerülök majd közeli kontaktusba, annak ellenére, hogy én tudom magamról, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek a nevem sejtet. Azért elég nehéz minden új közegben szembesülni azzal, hogy elhúzódnak, elfordulnak, összesúgnak, stb... Bár már hozzászoktam, szóval nem igazán para, de akkor is. Ez azonban onnan jutott eszembe, ahogy végignézek Lilyn. KisPotter, a család szeme fénye, a kicsi lány, az angyalka, maga a tökéletesség. Azonban a szemében akkora tűz ég, hogy megdöbbentő. Ne hidd el a bekategorizálásokat! Ne fogadd el, amit a szádba rágnak. Ez a mai napom tanulsága. Nem csak szemrevaló, de még jó társaság is. Jók ezek a Potter tesók, bárki bármit mondjon.
Mosolyogva figyelem, hogy hogyan reagál az én kis mézesmadzagomra, ami elhúzza őt a helyes úttól, valami őrültség felé. Mindenkinek kell egy kis őrület. Bele is megy, ami kiszélesíti a vigyorom.
- Csak bízd rám magad! Jól fogsz mulatni! - mondom, s kacsintok is hozzá egyet. A környéken minden helyet ismerek már, de hova vigyem? Kicsit beljebb húzom a sötétbe, majd úgy nézek rá. - Maradj itt egy kicsit, ne moccanj, mindjárt jövök! - még mielőtt akadékoskodna, már ott sem vagyok, s percekig nem is térek vissza. Akkor sem láthatja, miért mentem el, mert amit vettem, az el van rejtve, még nincsen rá szükség. Felé nyújtom a kezem! - Ha készen állsz a kalandra, akkor indulhatunk! - több terv is körvonalazódik a fejemben, persze talán nem kellene egyből a mély vízbe dobni, de majd kitalálok valami remek középutat. Talán a titkos tartalékomat is megdézsmálharjuk egy kicsit. Ez az, ez lesz a megoldás. Amint készen áll, ismét közelebb húzom magamhoz, s a hatás érdekében, újra magamhoz ölelem a derekát, hogy így nézzek a szemébe - ezt a hirtelen mozdulatot minden lány szereti, még csak kétszer kaptam érte pofont... ömm háromszor... -, megjátszott komolysággal. - Azonban bármit, amit ma hallasz, látsz, tapasztalsz, mindent titokban kell tartanod! Ha rossz kézbe kerülne bármi is az... a világ pusztulását okoznák. Az rossz lenne! Szóval esküdj, Ly, hogy titokban tartasz, mindent!

Érzem a zsigeremben, hogy ezt még meg fogom bánni, de nem érdekel. Néha nekem is elő kell bújnom a csigaházamból. Meg kell mutatnom a világnak, hogy a legkisebb Potter nem olyan törékeny porcelán bab mint azt mindenki gondolná.
Imádok repülni, imádom a kviddicset és különleges lényeket, és minden olyan dolgot ami veszéllyel és izgalommal jár. De mégis tökéletesen megtalálom a helyem a könyvek és a tanulnivalók világában is. Néha egészen olyan érzésem van mint ha kettős személyiségem lenne. Ki tudja?! Lehetséges, hogy valami nincs rendben nálam a központban, de nem baj én így szeretek élni, és aki ezt nem tudja elfogadni, annak fel is út, le is út.
De visszatérve Matt-hez, annyira helyes, amikor így mosolyog. Főleg amikor meg is van rá az oka. Ugyan is nem szoktam magam hagyni, belerángatni, mindenféle őrültségekbe. Úgyhogy ez egy kivételes alkalom mind a kettőnknek.
- Rendelkezz felettem. – mosolyogtam rá kacéran, miközben közelebb léptem hozzá egy lépést.
Ha lúd, akkor legyen kövér. Vagy valami ilyesmi. Azt hiszem a muglik világában ezt szokták mondani. Bár fogalmam sincs, hogy jön ide a lúd, de legyen. Nem vagyok rasszista.
- Oké – suttogom halkan, távolodó alakjának.
Percekig csak a sikátor sötétjében ácsorogtam, és mindenféle furcsábbnál furcsább ötletek keringtek az agyamban arról, mit is szeretne csinálni majd kettesben velem. De Merlin szerelmére az összes ötletem annyira gyerekes volt, hogy az már egyszerűen hajmeresztő. De mire matt újra visszatért hozzám, már szinte alig bírtam magammal a kíváncsiságtól.
Felém nyújtott kezére pillantottam és egy-két pillanatnyi habozás után belehelyeztem törékeny, aprócska kezemet az övébe, majd úgy emeltem rá a tekintetem, mint ha valamiféle csodára várnék.
Csodák már pedig vannak. Hangozhatna el ismét az a frappáns mondat, amit annak idején a nagyitól hallottam olyan sokszor. Ugyan is Matt ismét magához rántott, szabad kezét a derekam köré fonta, és olyan vérpezsdítő tekintettel nézet rám, amitől ismételten kezdett instabillá válni a talaj a lábaim alatt. De vajon miért csinálja ezt velem mindig?
- Ööö…Esküszöm. Én Lily Luna Potter ünnepélyesen megesküszöm, hogy lakat lesz a számon. – Feleltem túlzottan színlelt komolysággal, miközben a lelkem mélyének egy parányi sarkából feltörni készülő nevetéssel küzdöttem.
- De mégis hová megyünk? Elárulod végre? – kíváncsiskodtam egy kicsit, azzal a szempilla rebegtető technikámmal, amit már szinte tökéletesre fejlesztettem.

Beauty and the Hero

Lily reakciója mosolyt csal az arcomra. Talán nem is olyan régen, még azt mondtam volna, hogy édes kislány, de be kell vallanom, hogy már sokkal kevésbé kislány, mint gondoltam volna. Férfi vagyok nah, nem tudom nem elismeri, ami megérdemli. Az eskütételére biccentek egyet, majd összekulcsolom az ujjaink, hogy biztosan foghassam.
- Ne kíváncsiskodjon kisasszony! Titkos utazásra indulunk! Betekintést engedek Roxfortos éveim rejtelmeibe, de ennél többet nem árulhatok el! - Ezt még felé fordulva mondom, de utána fogom magam és irányt váltok. A kezét fogva behúzom magam mögé, majd elindulok abba az irányba, ami nem a tömött út felé vezet, hanem egy másik sikátorba. - Ne aggódj, ismerem erre az összes utat, még olyanokat is, amik nem is léteznek... - hátrafordulva rákacsintok, majd egy omladozónak tűnő falhoz vezetem, előveszem pálcám és a megfelelő három téglára koppintok, aminek következtében a fal átjárhatóvá válik. - Pár éve egy sakkversenyen nyertem el ezt az információt. Tudod mennyi mindent lehet megtudni unatkozó idősektől? Játszol velük és máris kisegítenek pár értékes titokkal! - magyarázom el, majd előre vezetem Lilyt és hagyom, hogy előbb lépjen be, mint én. Az átjáróból egy lépcsősorba érünk, ahol a pálcámmal világítok, majd egy pajtában lyukadunk ki. Ott már nincsen szükség fényre. - Nah, megbántad már, hogy velem tartottál? - kérdezem tőle elmosolyodva, miközben visszagurítom magunk mögött a hordót, ami ajtónkként szolgál.

Úgy érzem sokkal nyitottabbnak kell lennem a külvilágra és a körülöttem lévőkre, hiszen bármi megtörténhet. Szeretem a barátaimat, a családomat és pont. De ezen kívül is meg van mindenkiről a saját kis véleményem. Nem feltétlenül kell, hogy azt más is úgy gondolja az adott illetőről. Elvégre is mindenkinek meglehet a saját véleménye. Na így voltam én Mattel. Jóképű, vicces, bolondos, nőcsábász, akinek más témája sincs, mint a hülyülés. Erre most itt állok vele kézen fogva, miután megmentett egy szép kis büntetéstől és hagyom magam elcsábítani, a rossz irányba. De őszintén megvallva nem igazán bánom. Néha kell, hogy képesek legyünk kitörni a kalitkánkból.
- Parancs értettem, főnökúr! – mosolyogtam rá önfeledten.
Végig követtem a sikátorok útvesztőjében, miközben még mindig mosolyogtam és az összekulcsolt kezünket figyeltem. Úgy illettek egymáshoz, mint ha régen egy darabból lettek volna. Az apró törékeny kezem az ő nagy és erős kezében. Igazán megleptek a gondolataim, de végül is mit lehet az ember kósza és zavaros gondolatai ellen tenni? Őszintén szólva semmit. Meg hát valljuk be őszintén, mindig olyan férfiakba habarodok bele, akikbe nem kellene. Ott van Austin, akkor Phoneixe, Marcus és ki tudja még kik lesznek. De talán Matt… Talán ő más lenne mint a többi. Bár mindegyikről azt gondoltam, hogy jobb lesz mint az előző és hogy most tényleg ő az igazi, erre tessék. Vagy rájöttem, hogy esélytelen a dolog, vagy nem érte meg több energiát bele feccölni a dologba, vagy csak egy futó hóbort volt az egész, de minden esetben jól pofára estem. Hát kell ez nekem? Most őszintén?
- Úgy nézek én ki, mint aki aggódik? Rád bízom magam teljes egészében. – mondtam mosolyogva, miközben úgy siettem a nyomában, mint egy kiskutya.
Ahogy az omladozó fal előtt megálltunk és a pálcája után kezdett kutatni egészen olyan érzésem volt, mint amikor az Abszol úthoz szoktunk menni. De azért kíváncsi tekintettel figyeltem minden mozdulatát, ahogy a megfelelő három téglára koppintott és a fel megnyílt előttünk.
- Pár éve egy sakkversenyen nyertem el ezt az információt. Tudod mennyi mindent lehet megtudni unatkozó idősektől? Játszol velük és máris kisegítenek pár értékes titokkal! – fecsegte, miközben átléptünk az átjárón egy régi lépcsősorhoz.
- Meglepődnél, mennyi mindent tudok erről a témáról. – kuncogtam önfeledten, miközben végigsétáltunk a lépcsőfokokon és egy újabb átjáróhoz nem lyukadtunk ki.
Amikor elgurította az útból a hordót egy ős öreg, de annál takarosabb pajtában találtam magunkat. Olyan volt, mint annak idején amikor Romániában voltunk nyaralni Charlie bácsiéknál és elvitt minket az egyik jó barátjáékhoz, akiknek egy hatalmas farmja van, tele állatokkal és ott is volt egy ehhez hasonló pajta. Imádtam ott játszani Nudlival az öreg Border collie kutyussal.
- Nem, egyáltalán nem bántam meg. Sőt… - mosolyogtam rá, vidáman és lelkesen.
Annyira örülök, hogy vele jöttem és most itt lehetek. Abszolút nem tudnám elképzelni, hogy most máshol és más valakivel legyek. De még tartozom neki egy köszönettel, amiért megmentette a csinos popómat a professzor elől.
- Igazán hálás vagyok neked. Köszönöm. – csicseregtem és éppen egy puszit szerettem volna az arcára nyomni, amikor hirtelen elfordította a fejét és véletlenül a szájára sikerült adnom a neki szánt puszimat.
Úgy ledöbbentem, hogy hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam. Hiszen nem így terveztem. De ha már megtörtént, akkor megtörtént. Ezen már nem lehet változtatni. És ha őszinte szeretnék lenni, akkor nem is volt rossz érzés.
- Ne haragudj… Én nem így terveztem, csak… - suttogtam zavartan és kissé sóvárgón, miközben eltávolodtam tőle egy kicsit.

You are sooo sweet...

A mosolygó arca az én mosolyom is kiszélesíti. Lilynek nagyon jól áll! ÉS ez kifejezetten bók. Vannak nagyon fura mosolyú lányok is... Egyeseknek olyan ferde, torzult, vagy csámpás lesz tőle az arcuk. Lilynek azonban csillognak a szemei és egyszerűen... Matt! Elég legyen! Azonnal hagyd abba, ő a barátod húga!
Próbálom abbahagyni a képzelgést, miközben Lily egyre csak hálálkodik és azt mondja tetszik neki a szitu, amibe hoztam. Még ha tudná, mire készülök! Szerintem le lesz nyűgözve. Már nem mintha az lenne a szándékom, hogy lenyűgözzem, mert miért is tenném, inkább...
Kicsit megdöbbent, mikor megérzem ajkait a számon, s annyi minden fut végig hirtelen az agyamon, hogy lényegében teljesen összekavarodok. Aztán szabadkozni kezd, én pedig már kezdem magam úgy érezni, mint aki lenyelte a nyelvét, hiszen már vagy fél perce nem szólaltam meg, de most sem teszem, hanem valami furcsa belső kényszertől vezérelve fogom magam, egyik kezemmel elkapom csípőjét és egészen közel húzom magamhoz. Ilyet már tettem ma, azonban ez most más. Most nem vigyorgok, most nem akarok valami vicceset mondani, majd ellépni tőle, hanem egyik kezem az arcára simítom, majd közelebb hajolva hozzá lágyan megcsókolom ajkait, s csókolom, míg észhez nem térek. Hirtelen eleresztem és majd hátraesek a saját lábamban úgy kezdek el hátrálni, s nem is állok meg, míg vagy három méterre nem kerülök tőle. - Én... Ömm... - igen, ez a mai napnak az a momentuma, amit nem hogy nem terveztem, de még csak nem is szabadott volna megtörténnie. Merlin Szent Szakállára mondom, én nem az a srác vagyok, aki ráhajt a legjobb haverja kishúgára, még akkor sem, ha Lily mindig is megragadta a fa.. tekintetem. Idegesen túrok a hajamba és próbálom megkeresni a hangom. Hol van egy vicc Matt? - Ez most... Egy barom vagyok, ne haragudj, csak... - inkább be sem fejezem a mondatot, csak rá nézek. Mégis mit művelek?

Egész idő alatt azon filóztam, hogy vajon miért is kerültem én ebbe a furcsa és megmagyarázhatatlan helyzetbe. De még most sem sikerült rájönnöm teljes egészében. Mindenesetre amikor megcsókoltam Matt-et, persze teljesen véletlenül, az valami olyan szikrákat gyújtott meg bennem, amitől nem tudtam mitévő legyek. Egyaránt felpezsdítették a vérem és ugyanakkor félelemmel is eltöltöttek. Miért érzek így? Miért pont vele? Nem hiába mondják, hogy a karma egy szemét pics@. De valahogy most még sem tud zavarni, hogy meg próbál nekem keresztbe tenni, hiszen képes vagyok kiállni magamért, bárhogyan is alakuljon ez a furcsa és abszurd helyzet a továbbiakban. Egyáltalán én mit szeretnék? Hogyan alakuljon?
Tudtam, hogy valamilyen reakciót mindenképpen ki fogok belőle váltani, de arra még a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy ehhez hasonlót. Úgy volt magához, és úgy kezdett el csókolni, mint ha egész életében erre várt volna. Mint ha én lennék számára az a bizonyos életmentő falat, az éhenhalás küszöbén. Nem is értem, hogy eddig miért nem kerültünk mi közelebb egymáshoz. Miért most törnek a felszínre azok az érzéseink, amiket eddig nem tudtunk kimutatni?
Minden esetre nem szeretnék többet bele mesélni, mint ami valójában kialakulhatna ebből. Szóval még ha csak ez a két titokban elcsattanó csókunk lesz akkor is többet kaptunk mint amire várhattunk. A többi már csak a ráadás lenne. Bármi is következzen most.
Ugyan olyan sebesen engedett el és távolodott el tőlem, mint amilyen gyorsan közel került hozzám. A mai nap úgy látszik erről szól. Közel és mégis olyan távol. Mi a fene folyik itt? Akkor most valaki meg mondaná nekem végre, hogy mi a fityfene folyik itt? Mert én most már komolyan nem tudom.
- Csak…? Mi?– néztem rá vágyakozón és még mindig megrészegülten a csókjától.
Mi az, hogy csak? komolyan az őrületbe fog kergetni, ha rövid határ időn, belül nem mondj el, hogy mi az, hogy csak. De ha most azzal fog jönni, hogy én a barátja kishúga vagyok, akkor sikítok, és itt hagyom. Igen. Tényleg Albus húga vagyok, de már nem vagyok kicsi. Miért nem érti ezt meg senki? Felnőttem és már nem vagyok az az ártatlan kicsi lány aki évekkel ezelőtt először átlépte a Roxfort kapuját.

Nem is tudtam igazából, hogy mit kellene mondanom, vagy csinálnom. Teljesen tanácstalanul álltam ott előtte. Miközben még mindig azon rágódtam, hogy mennyire élveztem a csókját. Mert élveztem, ohh de még mennyire. De akkor mi a baj? Amióta csak jóban van a bátyámmal és többet találkozom vele, azóta kerülgetjük egymást. Nem hiszem, hogy ebben bármi rossz is lenne. Fiatalok vagyunk és mind a ketten érzünk valami vonzalmat a másik iránt. Mi ebben a rossz? Szerintem az ég világon semmi. Az pedig, hogy a bátyán barátja nem jelenti azt, hogy ha úgy alakulnának a dolgok akkor nem lehetnénk együtt. Nézzük meg a szüleim példáját. Apa Ron bácsi legjobb barátja, és mégis elvette anyát. Na és? Volt ebből bárkinek is bármiféle problémája? Nem.
Jó nem azt mondom, hogy két aprócska csók után máris hozzá akarok menni, mert tényleg nem így van. Sőt még többet se szeretnék beleképzelni, mint amennyi, de mi van ha mégis ott van bennünk az amit nem találnánk meg bárki másban? Hagynánk, hogy egy kis apróság közénk álljon? Nem. Soha. Én nem az a fajta lány vagyok aki csak úgy megfutamodik az első akadály láttán. Én készen állok megküzdeni azért amiért kell. Én a mának élek és ha valamit vagy valakit meg akarok szerezni azt meg is szerzem, még az életem árán is.
- Matt… - sóhajtottam szomorkásan és egy kissé csalódottan.
Annyira éreztem, hogy az a kis „csak” szócska nem tartogat semmi jót. De most csak azért viselkedik ilyen zavartan és tőle totálisan beazonosíthatatlan módon, mert nem szeretne megbántani, vagy csak azért mert ő sem tudja mit akar. De Merlin szerelmére, akkor mi volt az a csók az előbb?
Kissé zavartan és mégis reménykedve néztem fel rá abban a pillanatban amikor közelebb lépett hozzám. Érzem, hogy nem számíthatok semmi jóra. Érzem, hogy olyan dolgokat fogok most hallani amiket nem szeretnék. Fogalmam sincs, mikor és hogyan keletkeztek a bennem tomboló érzések, de azt tudom, hogy ha egyszer szabadjára lettek engedve, akkor már nem lehet őket csak úgy vissza tuszkolni a palackba.
- Az a helyzet Matt, hogy nagyon találóan rám is igaz az a mondás miszerint a jó kislányok a rossz fiúkat szeretik és nagyon úgy néz ki, hogy valamiért én vonzom is a rossz fiúkat. Úgyhogy már nem vagyok olyan törékeny és ártatlanka, mint amilyennek gondolsz. – mondtam dacosan és konokul, miközben végig a szemeit néztem és olyan közel sétáltam hozzá, hogy szinte már csak egy hajszál választott el minket egymástól.

Nobody... Just you...

Annyira már ismerem Lily, hogy tudjam, ő nem olyan, hogy egy szóval eltántoríthassam. Makacs és nagyon is kiáll az igazáért. Ráadásul megértem, hogy nem szereti, hogy előítélettel gondolják őt a törékeny kis hercegnőnek, egy porcelánbabának, mint ahogy én is utálom, ahogy rám néznek. Ennek ellenére nekem már Albussal sem lenne szabad jóban lennem, hiszen engem sosem fog úgy elfogadni a társadalom, ahogy azt szeretném. Nem engedhetem meg magamnak, hogy lelki gyengeség miatt, esetleg Lilyre is úgy nézzenek. Ezt hogy értessem meg vele? Hallgatom a szavait, de bevallom őszintén nem egészen erre a reakcióra számítottam tőle. Legalább egy kicsit utálna, vagy valami, de nem... Ő kitartóan állja pillantásom, sőt még közelít is. Nagyon közelít, én pedig alig tudom visszafogni magam, hogy ne érjek hozzá. Fizikai fájdalom, de tényleg...
- Inkább nem akarok belegondolni, hogy más fiúk miként közeledtek hozzád, jó? - kérdezem tőle kissé elmosolyodva, s azt kívánom, bár minden annyira egyszerű lenne, hogy most is a felelőtlen lüke bőrébe bújhatnék és nem gondolva semmire és senkire, csak futnék a fejem... vagy másom után és megcsókolhatnám és ölelhetném. Mi ez az elemi ösztön, ami ennyire húz hozzá. Tudom, eddig is éreztem, sőt, talán nem véletlenül nem eresztettem ma, de azért addig könnyebb volt, míg nem éreztem ajkainak ízét és puhaságát, Most piszkosul nehéz... Nem bírom végül ki és végigsimítva arcán egy hajtincset füle mögé igazítok. Közel van, túl közel.
- És arról is szól a mondás, hogy a rossz fiúk, nem lesznek egycsapásra királyfik? És hogy a jó kislányoknak egy rendes fiú való? Ismered azt a mondást, hogy "Én vagyok az, akitől mindig is féltett a mamád?" Hát... Én vagyok és szeretném, ha megértenéd, amit mondok... - vágyakozó tekintetem nem igazán nyomatékosította mondandóm, de mindegy... Ez van! Az pedig, hogy az arcát simogatva felejtettem a kezem, csak még jobban rontja a dolgot. Talán ezért nem léptem felé soha, mert ő tiltott nekem. Pedig akartam, nem is egyszer...

Tudatában voltam minden lépésemnek. Tudom jól, hogy amit teszek, azt nem mindenki nézné jó szemmel, de végre meg kell értetnem az emberekkel, hogy én nem az a fajta lány vagyok akinek gondolnak. Éppen elégszer megégettem már magam ahhoz, hogy tudjam kivel érdemes elkezdenem valamit és kivel nem. Aki pedig ismer az tudja rólam, hogy valahogy ösztönösen is vonzom a zűrös pasikat. De Matt valahogy más. Vele talán a kezdetek óta meg volt a kapocs köztünk, csak éppen egyikünk sem gondolt többet, mint amit lehetett. Egyrészt azért mert nekem volt valakim, vagy neki voltak futókapcsolatai, másrészt meg azért is mert egy kicsit talán mindig is tartottunk tőle, hogy mi lesz belőle, ha mi egymásra találunk. Hiába volt minden futó flörtölés, az a rengeteg szemezés, az a sok elkalandozott pillantás és a rengeteg játékos csipkelődés. Még sem tettünk semmit. Még sem próbáltunk meg együtt lenni, mert mi lesz ha. De őszintén szólva, most már egyáltalán nem érdekel az a bizonyos ha. Amit akarok azt meg is szerzem, kerüljön bármibe is.
Mondandójára huncut fény csillant meg a szemeimben. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ez a számára is más, mint amikben eddig része volt. Ahogy mondani szokták a tiltott gyümölcs mindig édesebb, és ha bár mi szigorúan véve nem vagyunk tiltottak a másik számára. De mégis ott van az a láthatatlan fal amely elválaszt minket. Egy fal amit most kész vagyok lerombolni, csak is egy olyan érzésért amire sosem számítottam.
Válaszképpen csak bólintottam neki, és továbbra is mosolyogva élveztem ahogy egy kicsit zavarban volt és az érintése, amivel egy kósza hajtincsemet a fülem mögé tessékelt, apró szikrákat szórt a bőrömre. Felvillanyozott már csak az a pici érintése is. Nem tudom, hogy történt, de nagyon jól esett.
- Tudom, te vagy a lányos anyák réme. – mosolyogtam rá cinkosan, miközben mélyen a szemeibe néztem és úgy simult bele az arcom tenyerébe, mint mindig is egy darabból álltak volna. Pontosan belesimult a tenyerébe. Imádtam ahogy ott állhattunk. Együtt egy örökkévalóságig tartó pillanatig, míg végül meg nem törtem a csendet.
- De… Tudod, nem igazán érdekel. – girmaszoltam egy kicsit, majd még közelebb hajoltam hozzá, mindaddig ameddig az ajkaim újra az övéihez ne érintettem és újra meg nem csókoltam.