Marcus & Lily - Váratlan találkozás

Tudom, hogy én mondtam anyának, hogy szívesen dolgoznék a nyáron, de arra nem számítottam, hogy szinte az egész nyaramat a boltban kell majd töltenem és a varázsló vicc cuccokat pakolászom majd. Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bácsikáméktól legalább fizetést kapok. Plusz ma még alig voltak néhányan. Tudom ez nekik nem olyan jó hír, de így legalább van időm egy kicsi szünetet tartani. Sőt ha már a szünetnél tartunk, akkor igazán jól esne egy fagylalt ebben a tikkasztó hőségben.
- Ron bácsi! Kiszaladok egy kicsit, most úgy sincs senki. – kiabáltam hátra a bácsikámnak, akit éppen valami újabb rosszaságon törte a fejét.
Abban a pillanatban ahogy kiléptem az ajtón, a szél egy hirtelen érkező rohammal az arcomba fújta az összes hajamat és ha ez még nem lenne elég, a szoknyám is kezdett önálló életre kelni.
Legszívesebben sikítottam volna egyet, de inkább megpróbáltam elkerülni a Marilyn Monroe effektust. Talán így történhetett meg, hogy a hirtelen irányváltoztatás után, majd hogy nem nekiütköztem valakinek.
Hirtelenjében nem láttam magam előtt mást csak egy széles mellkast és a kesze-kusza hajszálaimat, amelyek pókhálószerűen borították be az arcom elég nagy részét. Ahogy bátortalanul elindult felfelé a tekintetem az ismeretlen srác arca felé, gyors és aprólékos mozdulattal söpörtem ki a kéretlen szálakat az arcomból, és mire végeztem, meg is pillantottam az előttem álló ismeretlent.
Legnagyobb meglepetésemre, nem egy újabb ismeretlennel botlottunk egymásba, mint amikor a suliban annak idején Aleks és én azt tettük. Az ismeretlen egy ismerős volt. Nem is akár milyen ismerős. Az egyik kedvenc Kviddics ellenfelem, a hollóhátasok őrzője. Marcus Wallberg.
- Jesszusom Marcus! Te meg hogy kerülsz ide? - Szaladt egyből fülig a szám és örömködve öleltem magamhoz.
Nem tudom miért törnek rám néha ezek a szeretet hullámok, de most rettenetesen jól esett magamhoz ölelni, az egyik barátomat, akit szinte egész nyáron nem láthattam.

Őrület, hogy szinte az egész nyarat végigdolgoztam és már alig maradt pár napom arra, hogy kiélvezzem a sugárzó napsugarakat és a perzselő hőséget. De az, hogy alig találkozhattam a barátaimmal egy kicsit megviselt. Nem arról van szó, hogy nem találkozhattam velük vagy bármi ilyesmi, csak eléggé lefoglalt az egész napos robotolás. De megérte, hiszen most már elég spórolt pénzem van ahhoz, hogy a lehető legjobb cuccokat tudjam megvásárolni a sulihoz és a Kviddics szezonhoz.
Éppen egy kiadós édesség utánpótlásra vágyakozva indultam el amikor szinte szó szerint belebotlottam az egyik legjobb barátomba. Marcus egy igazán helyes, jó fej és tehetséges srác, és igaz ami igaz a kviddics-ben ellenfélként kell szembenéznünk, de a valóságban nagyon is jóban vagyunk.
- Várjunk te itt dolgoztál egész nyáron? Ez hihetetlen. Én ma dolgozom utoljára a nagybátyáméknál, csak éppen szünetet tartok. – magyaráztam izgatottan és meglepően vidáman.
Nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt a reakciót, talán az, hogy ennyi idő után újra találkoztunk és ennyire közvetlen és jó viszonyban vagyunk.
- Elvonási tüneteid? Ezt értsem úgy, hogy hiányoztam? – nevettem rá felszabadultam.
Fura ennyi jót hallani és közben tudni, hogy mennyire mások vagyunk mind a ketten. A suliban én vagyok a jóság és a szorgalom egyik mintapéldánya, miközben Marcus sokkal inkább a csínytevéseiről híres. De mégis ha együtt vagyunk akkor olyan, mint ha csak ő és én léteznénk egy tökéletlen világban.
- Hmm… Lássuk csak, egy fagyi, veled kettesben? Igazán jól hangzik. – vigyorogtam, mint a vadalma és közben egyik lábamról a másikra helyeztem át a súlyomat.
Marcus kimondottan az a fajta srác, aki mellett nyugodtan elengedheted magad, és mégsem kell attól félned, hogy mi lesz a következménye.
- Na de mesélj már, milyen volt a nyarad? És mit rejtegetsz abban a csomagban? – kíváncsiskodtam azzal a tőlem jól megszokott Lily Potter féle stílusommal, ami nem tűr el visszautasítást.
Annyira jól és felszabadultan érzem magam ha a barátaim vesznek körbe, főleg ha ilyen barátok, mint ő. Soha nem gondoltam volna, hogy ebben az eszement világban ami mostanában kezd minket újra körülvenni ennyire jól érezhetjük magunkat, csupán csak azért mert van egy két ember aki egy teljesen új világot képes a számunkra megnyitni.

Ami azt illeti igazán meglepett, hogy szinte egy kőhajításnyira voltunk egymástól egész nyáron, és sosem találkoztunk egymással. Igaz, ami igaz, nem sűrűn voltam a bolton kívül. Eszméletlen, hogy nyáron mennyi hülyeségre képesek elverni a pénzüket a diákok. Jó tudom, ha ők nem ezt csinálnák, akkor a bácsikámék lehúzhatnák a rolót. De akkor is megdöbbentett, amit a nyáron tapasztaltam, pedig ha valakinek tudnia kellene, hogy mi mindenre képesek a fiúk, akkor az én vagyok.
- Áhh Marcus, csak nem kísérteni akarod a sorsodat? Úgy is tudod, hogy mi vagyunk a jobbak. Mindig azok voltunk és mindig azok is leszünk. – vágtam vissza pontosan olyan hévvel és szenvedélyes csapatszellemmel, mint ahogy azt mindig szoktam.
Nem volt, aki nyúzza, faggassa, vagy rossz napjain elküldje a sunyiba. Érdekes megfogalmazása a viselkedésemnek, de valamilyen szinten igaza van. A tavalyi tanévben, főleg a legvégén, már eléggé nyűgös tudtam lenni. De most egy egészen új tanév és egy egészen más felállás következik. Egyedül én vagyok az egyetlen Potter az iskolában és végre nem kell attól tartanom, hogy a bátyám vagy Percy mikor hoznak lehetetlen helyzetbe. Ha azt nézzük, akkor ez az egész olyan lesz, mint ha most szabadultam volna.
- Még mindig van mit csiszolni a humorodom Wallberg. – vágtam vissza és meglöktem játékosan.
Elég jóban vagyunk ahhoz, hogy így civakodjunk, főleg azok után, amiket a Kviddics pályán le szoktunk nyomni. A többiek, néha már attól ki vannak akadva, hogy mennyire szeretjük szekálni a másikat. EZ már-már szertartásos elfoglaltság nálunk. Főleg olyankor, ha van mivel. De ha nem vagyok hangulatomnál, akkor jobb, ha még ő is követi a többiek példáját és nem kötekedik velem.
- Na és még engem szoktál piszkálni azzal, hogy beképzelt vagyok. – szurkáltam meg miközben elindultam mellette haladva a fagylaltozó irányába.
- Nem is rossz ahhoz képest, hogy dolgoztál is. Az enyém egy kicsit unalmasabb. Amióta volt az a múltkori balhé Roxmorts-ban, anyáék szinte sehová nem engednek el. Abban pedig semmi izgalmas, nincs abban, ha a nyakamon lógnak, kerül-fordul. – magyaráztam kedvetlenül és kissé leverten.
Nagyon rejteget valamit, abban a csomagban. Tudom, hogy nagyon-nagyon kíváncsi típus vagyok, de akkor is tudni szeretném, hogy mit rejteget. Még az sem tud elrémíteni, amit azzal az elcsépelt „Ha elmondanám… meg kéne, hogy öljelek.” szöveggel akart elérni.
- Majd ha lesz időm, akkor el kezdek félni. De komolyan. Mond már el, hogy mi van benne. – kapkodtam a csomagja felé játékosan. Miközben fülig érő mosoly terült szét a számon, és próbáltam nem elveszíteni az egyensúlyom, hogy magammal rántani szegény Marcus-t.

Marcus, nagyon jól tudja rólam, hogy a végtelenségig kíváncsi teremtés vagyok. Na meg persze azt is, hogy mennyire idegesít ha, nem tudom kielégíteni a kíváncsiságomat. Ennek ellenére az orrom előtt lengeti a mézesmadzagot és hagyja, hogy szenvedjek. Bár ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor ezt a fajta szenvedést, az ölelő karjai között elég könnyen és vidáman el tudnám viselni akár meddig.
Ahogy a bőröm a bőréhez ért, számomra teljesen megmagyarázhatatlan jóleső bizsergés futott végig rajtam. Mégis mi üthetett belém? Biztos a boltban eltöltött idő zavart meg. Marcus a barátom, és nem hiszem, hogy bármelyikünk is többet szeretne ebből, vagy tévednék? Hiszen most ő is annyira más. Sokkal vidámabb, felszabadultabb, és mint ha egy parányi boldogságot is föl lehetne fedezni a hangjában és a csillogó tekintetében. Csak véletlen, vagy ő is érzi azokat a megmagyarázhatatlan szikrákat amiket én érzek? Egyre furcsábban érzem magam a biztosan és mégis gyengéden magához ölelő karjaiban.
- Úgy sem mered megtenni! – vágtam vissza és ficánkolva próbáltam menekülni, de ezzel csak azt értem el, hogy még közelebb kerültem hozzá, egészen pontosan az arcához és azokhoz a szépen ívelt ajkaihoz.
„Szépen ívelt ajkaihoz”? Mi a jó Merlin haragja van velem? Soha nem beszéltem én így azelőtt, pláne nem egy barátomról. Most már biztos, hogy az a sok boltban eltöltött idő a felelős azért, hogy kezdek meghibbanni.
- Na jó, legyen. Megígérem, hogy nyugton maradok, és jó kislány leszek. De ugye tudod, hogy ez kínzásnak minősül? – néztem rá durcás és közben mégis játékosan csillogó szemekkel. Amikor adott egy puszit a homlokomra, először túlságosan is furcsának éreztem a szituációt, de aztán fülig érő mosoly kúszott az arcomra, és úgy igazgattam el magamon a ruhámat.
Túlságosan is vidáman sétáltam mellette, és a még mindig olyan nagyon csábító titokzatos csomagja mellett, az Abszol út macskakövein. Ha törik, ha szakad akkor is ki kell derítenem, hogy mi lapul abban a csomagban. Most mit csináljak, ha ennyire kíváncsi vagyok? Meg amúgy is, tisztában kell lennem vele, hogy mivel készülnek ellenünk a Hollóhátasok. Jobb a biztonság, mint sem, hogy a meglepetés erejével csapjanak le ránk.
- Lássuk csak… nem is tudom… Az fix, hogy végre nem kell azon agyalnom, hogy kerüljem el Albus-t a folyosókon és, hogy miként húzzam ki magam Percy bűntényei alól. Lehet, hogy több időt fogok a Kviddics pályán tölteni, vagy esetleg beszerzek magamnak egy udvarlót. Ki tudja. – csicseregtem vidáman és játékosan, miközben odasétáltunk az egyik szabad levegőn lévő kellőképp árnyékos helyen álldogáló asztalkához.
Igazán meglepett Marc viselkedése, bár eddig is tisztában voltam vele, hogy tud úriember is lenni, de ez a mostani viselkedése igazán meglepő volt, és talán egy kicsit megnyugtató is. Mert ezek szerint akkor nem csak nekem tűnt fel, hogy mennyire egy hullámhosszra kerültünk amióta nem találkoztunk és mennyivel többet kezdünk érezni a másik iránt, mint csupán barátság.
- Köszönöm uram. – vigyorogtam vissza rá és egy kecses mozdulattal lecsüccsentem a számomra felkínált székre.
Miután ő is helyet foglalt, továbbra is fülig érő mosollyal az arcomon, el kezdtem az étlapot tanulmányozni. Hiába láttam már több milliomodjára, még most is képes vagyok magam átrágni rajta, hátha találok olyat, amit még nem kóstoltam. De újra csak a jól megszokott és annyira kedvelt íz kavalkáddal találtam szemben magam.
- Nem is tudom, talán egy … Csokoládévarázs kelyhet szeretnék – adtam le az ínycsiklandozó édességre a rendelésem, és miután Marcus is ugyan ezt megtette, elégedetten dőltem hátra és vártam a folytatást.
- Ó míg el nem felejtem Debby kért, hogy ha esetleg látlak, szóljak, hogy valamit nagyon szeretne elmesélni neked a Roxfort Expresszen. Fogalmam sincs mi lehet az, biztos valami női dolog… - mondta Marcus, amolyan ne várj tőlem többet, hiszen pasiból vagyok arckifejezéssel, ami újra csak egy hatalmas mosolyt csalt az arcomra.
- Kíváncsivá tettél. Imádom a húgodat, de fogalmam sincsen, mit akarhat. Lehet, hogy valamelyik piszkos kis titkodat akarja elmesélni. – cukkoltam vigyorogva, miközben közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.

- Ugyan már Marcus. Tudod, hogy milyen kis segítőkész vagyok. Amúgy is szerintem mindenkinek jobb, ha én intézem el a dolgot, mint ha te tennéd. – nevettem rá csilingelő és vidám hangon.
Nagyon szeretem, hogy Marc ennyire aggódik a testvéréért, de Deb eléggé nagylány már hogy önállóan is tudjon dönteni. Amellett, meg tényleg ki tud fordulni önmagából, ha olyasvalakivel történnek rossz dolgok, akiket szeret. Ami pedig Deb-et illeti, saját tapasztalatból tudom, hogy nagyon idegesítő, ha a féltő bátyánk állandóan ott liheg a nyakunkban.
Egy kicsit mondjuk zavaró, hogy mind a ketten a barátaim, de megpróbálok a lehető leghelyesebben cselekedni, és így megóvni mind a kettejükkel kötött barátságomat. De tényleg csak ez az oka, hogy ilyen készségesen segítek Marcus-nak? Most már semmit nem értek és semmit nem látok tisztán. Annyira zavarosak lettek az érzéseim. Eddig mindig csak úgy gondoltam a velem szemben ülő srácra, mint egy nagyon jó barátra, akivel önfeledten el tudok szórakozni, és akivel a pályán a kviddics meccs alatt tökéletes ellenfelei vagyunk egymásnak. Most pedig, ha már csak egy hajszálnyival is közelebb kerülök hozzá, hevesebben kezd el kalimpálni a szívem. Miért pont velünk történik mindez? Miért pont most? De ami a legfontosabb, ő is érez valamit, vagy csak én? Annyi kérdés… Annyi megválaszolásra váró kérdés, és sehol egy kis segítség, hogy merre haladjak tovább. Merlinre, valaki segítsen kitalálni, mit is tegyek. Valljam be, hogy mit érzek, és esetleg tegyek tönkre egy szuper jó barátságot? Vagy csak üljek a babérjaimon és várjak a csodára? Ebbe a döntésképtelen helyzetbe még a végén be fogok csavarodni. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom erre a szituációra, hogy patt helyzetbe kerültem.
Most mégis azt hiszem, egyelőre az lesz a legjobb megoldás, ha várok még egy kicsit, a nagy vallomással. Talán csak téves riasztás és akkor elszúrhatom a dolgokat, amiket nagy nehezen felépítettünk. Azt pedig végképp nem szeretném. Ahhoz túlságosan is szeretem Marcus-t.
Szeretem? Ez az aprócska szó annyi mindent jelenthet attól függően, hogy milyen helyzetben vagy éppen kire használjuk. Most mégis ez a szó az, ami igazán kifejezi az érzéseimet Marc iránt. Szeretem, mert vicces, szeretem mert okos, szeretem mert értelmesen el lehet vele beszélgetni, szeretem mert mellette mindig biztonságban érzem magam és szeretem azért is amiért mindig ott van ha szükségem van rá és azért is mert mindig megért. Kell ennél több egy jó barátsághoz vagy éppen egy mindent elsöprő szerelemhez? Szerintem nem, de félsz akkor is ott lakik a lelkemben és ez nagyon idegesítő.
- Hát… ami azt illeti, nagyjából igen. Mondhatjuk azt is. – feleltem mosolyogva, hiszen úgy ismerem már Marcus-t mint a tenyeremet, és nagyon jól tudtam, hogy fogalma sincs arról miről is beszéltem neki az előbb. De nem baj. Ma semmi nem hozhat ki a sodromból és nem akadhatok ki semmin, hiszen ez egy csodálatos nyári nap, és nem utolsó sorban az utolsó munkanapom is, aminek a nagy része már le is telt. Most pedig itt fagylaltozom azzal a sráccal, aki az egyik legjobb barátom, és akinek a közelsége felfoghatatlan és teljességgel megmagyarázhatatlan érzéseket vált ki belőlem.
A gondolataimba merülve, kanalaztam az olvadásnak indult csodálatosan finom csokoládé fagylaltomat, amikor észrevettem a szemem sarkából, hogy Marc engem néz, és egy kicsit zavarba is jöttem, hiszen a régóta tartó barátságunk alatt még sosem nézett engem ilyen sokáig egyfolytában. Most már csak az volt a kérdés, hogy miért figyelt engem ennyire. Egyes opció, összekentem magam csoki fagyival és maszatos az arcom. Kettes opció, Ő is érez valamit, és szintén nem tudja, mit tegyen. Vagy végezetül a hármas opció, csak szimplán a gondolataiba merült és elbambult.
Az események olyan gyors fordulatot vettek, hogy szinte nem is tudtam követni. Az egyik pillanatban még békésen fagyiztam és azon agyaltam, hogy vajon miért néz ennyire Marcus, erre most csak azt érzem, hogy egy hatalmas hideg és krémes fagylaltkupac hever az ölemben. Marcus pedig csak mentegetőzik és megpróbál segíteni, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Ugyan már. Semmi baj, előfordul az ilyesmi. Ne csinálj már belőle ekkora problémát. – mosolyogtam rá bátorítóan és barátságosan.
Amikor a szalvétával kezdte el törölgetni a foltot, egy pillanatra meglepődtem, de miután ő is észbekapott, hogy mit is csinál már csak mosolyogni tudtam. Annyira nem rá vallott, hogy zavarba jöjjön egy ilyen kis „baleset” miatt. Attól az a Marcus Wallberg-től akit megismertem és megkedveltem az első iskolai napomon nem éppen ezt a fajta reakciót vártam volna. De a mai nap után semmin nem lepődöm meg.
- Ha azt nézzük, akkor legalább nem olyan feltűnő a fagylalt pacám, és így legalább nyugodtan elmondható rólam, hogy mennyire édes vagyok, nem? – nevettem el magam csak, hogy oldjam egy kicsit Marcus-ban a feszültséget.
Igaza ami igaz, egy kicsit furán néznék ki, ha reggel tényleg a világoskék ruhácskámba jövök el otthonról, és nem ebben a krémszínű és foltos mintájú ruhában, amin szinte nem is látszik a fagylalt nyoma, hála az ügyes designer-eknek, akik majdhogy nem ugyan olyan színű mintákkal díszített anyagból varrták meg az egyik kedvenc ruhámat.

- Megint csak a szád jár Wallberg. – cukkoltam játékosan, megszokásból.
Ez az egész csipkelődés, már megszokássá vált kettőnk között. De bármennyire szeretném, még ez a kis szurkálódás sem tudja teljesen elterelni a figyelmem a kis „balesetről” és úgy általában erről az egész találkozóról. Nem tudom hová is tegyem a dolgokat. Minden annyira zavaros, és mégis annyira tiszta.
Ki tudja, talán igaza van és tényleg csak a meleg szórakozik velünk. Vagy talán a sok együtt eltöltött idő meghozta a gyümölcsét? Nem tudom. Annyira tanácstalannak érzem magam és van egy olyan érzésem, hogy ez az egész okoz nekem majd egy pár álmatlan éjszakát, ameddig rá nem jövök, mit csináljak.
- Menj csak te hős megmentő. – gúnyolódtam egy kicsit, miközben a fagylaltom utolsó cseppjét is magamba tömtem.
- Üdvözlöm a anyukádat és Debby-t is. – töröltem le egy kósza megolvadt fagylaltot a szám széléről.
Annyira nem tudom, kezelni ezt a helyzetet. Pedig általában tudom, mikor mit kell tennem, vagy mondanom, de most mégis azt érzem, hogy ha valaki nem nyújt segítő kezet, akkor elveszek.
- Szia Marc! Már alig várom. Csak bízd ide. – feleltem mosolyogva a búcsúzkodására.
Ahogy elsétált, és az utca kavalkádjában elvesztettem szem elől, úgy éreztem, hogy jobb ha kiszellőztetem a fejem. Így lassan és nagyon megfontoltan indultam el visszafelé a boltba.
Minden gondolatom a kapcsolatunk körül forgott. Az első találkozás. Az első közös tanóra, ahol elkezdtünk beszélgetni. Az első Kviddics meccs amin egymás ellen játszottunk. Az első veszekedésünk. Az első ajándék amit tőle kaptam, és még sorolhatnám. Annyi minden összeköt minket és mégis akkora köztünk a szakadék.
Mire a bolt bejárati ajtaja fölötti csengettyű jelezhette, hogy beléptem az üzletbe, már magam se tudtam mit gondoljak a mai napról, vagy úgy az egész kapcsolatunkról.
- Lily te vagy az? – hallatszott ki a bácsikám kíváncsiskodó hangja a hátsó helységből.
- Igen Ron bácsi! Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott, mire visszaértem, de összefutottam egy nagyon jó barátommal. – magyarázkodtam, miközben hátra sétáltam hozzá.
- Tudod, mit kicsi lány? Ma korábban bezárunk, és előbb hazamehetsz. Úgy is ez az utolsó napod, és már alig van egy kis időd a suli kezdéséig. Szóval zárjunk be és nyomás haza. Meg amúgy is azt csiripelték a madarak, hogy csomagot kaptál. – vigyorgott mint a vadalma, ezzel visszarángatva engem is egy jobb és elmeregés nélküli állapotba.
- Köszi Ron bácsi! Imádlak, mondtam már? – nevettem rá a bácsikámra, majd odaszaladtam hozzá, magamhoz öleltem és pár perc múlva már úton is voltam hazafelé.