Éljenek a kamikázék! - Tyrius Reximo & Dendera Massri

„Hát hogy ne láttam volna…” kezdtem volna neki, azonban a lány ez hosszú sóhajtással megállított, mielőtt kimondhattam volna. Fejemet némán biccentettem csupán, már nem akartam megzavarni a koncentrálásban. Szemét lehunyva, erősen koncentrálva szegezte a vékony varázspálcát a tehetetlenül lógó bábura. Másodpercek hosszú lefolyása után kinyitotta gyönyörű barna szemeit, s első ránézésre úgy tűnt, éppen erre az eredményre számított. Engem sem lepett meg különösebben, pályafutásom alatt egyetlen diákkal sem találkoztam, aki elsőre tökéletesen elsajátított volna egy ilyen szintű varázslatot. Aztán előkertült a „másik” Dera. Feltűnt valami zavarodottság, és keserűség repedt tükre az íriszeiben, olyan esetlennek tűnt most, így, kívülről figyelve. Végül a bábu megbillent. Megmozdult, megborítva a terem nyugalmát, a lány pálcájának fel-felsikoltó csattanása éles, mérgezett tőrként hasított a szent csendességbe. Éreztem, amint a sötétség eggyé válik a fénnyel, és magába szív a homály hűvös sodrása. Pupilláim tágan meredtek a földre zuhanó Derára.
„Aspectu illo glorior
Dum capit nox diem.”
Megszűnt a minket körülvevő világ, nem hallottam a csendességet, a zajok lassítottak, tompák voltak, akárcsak minden más. Talán a fejemben szólalt meg, alig hallhatóan az In Noctem kórusmű… A lány felé futottam, lépteim alig szűntek, nehezek voltak, és lassúak. Hajam meg, meglibbent, aranyló zuhatagként borulva megfeszülő vállaim erőtlen peremére. Kezemet előre nyújtva éreztem csupán a hideget, a félelmet, és azt az örömtelenséget, melyet a Dementorok árasztanak.
„Miért? Miért kínzol? Hát nem szenvedtem még eleget? Miért akarod elvenni tőlem???” sikoltották a szavak, ezernyi apró tűként arcomba fúródva, eltorzult grimasszal kaptam el Dera vállát, gyöngéden magamhoz húztam, akárcsak akkor, mikor odakinn, a Szellemszállás előtt a térdeire rogyott.
„Segíts… segíts…” kántálta, s az eszembe ötlő képek groteszk kavalkádja elborzasztott. Ismét lejátszódott a gyengélkedőn töltött éjszakám, a könyvtár nyugalmát felborzoló, sőt mi annál több, felégető perpatvarunk. És most karjaim közé zártam a lányt, akár egy apa a féltett lányát. Nem kérdeztem a képességéről, amiről beszélt, de bizonyosságot nyert hát, hogy ez a köd födte adottság, látomások formájában fertőzte Dendera elméjét.
- Sss! – csitítottam a lányt, és lehunytam a szemeimet.
- Segítek. Bármiben segítek. Itt vagyok neked, akármi történjék. – súgtam, akár egy szerető gondviselő. Sosem volt részem ilyesmiben, és Derának sem. Ebben is hasonlítottunk egymásra. Mindkét apa a munkáját jóval a családja elé sorolta, és láthatjuk mi lett a vége… Egy megkeseredett, megcsonkított agglegény, és egy kamaszkora viharaival küzdő lány, aki senkiben nem bízhat, és senkihez nem fordulhat… Eddig a percig.
Aztán fölálltam, karjaimban a lánnyal, engedtem az ölelésből, és egy tiszta fehér ruhazsebkendőt nyújtottam át neki. A teremben világító gyertyák haldokló, meghitt fénye megtört aggódó tekintetem sarlóján, ráncaim kisimultak, és keserűen, de mégis nyugodtan néztem Dera szemeibe. Azok a szemek… Tükrei a világnak.