Zsák a foltját... - Tyrius Reximo & Dendera Massri

Szokásomhoz hű, magabiztos emberként időben kellett, hogy a helyszínre érjek. Sietős, de meglehetősen kimért, és példamutatóan hosszú léptekkel haladtam el a Három Seprű előtt, kicsit sietősebbre fogtam, hiszen már jócskán a nyakamba lógott az eső lába. Vastag, kövér vízcseppek csattantak a fejemen, és egy az orromon is. Imádtam az őszt, nem vitás. Színekre éhező szememmel táplálkoztam a sárga és vörös pompában díszelgő ködbe búvó fák gyönyöréből, lélegzetemet visszatartva suhant át tekintetem a korai dér csípős vigyorgásán, a háztetőkön. Sétapálcámat lépéseim ütemére koppintva a érkövezett úthoz, már távolból észrevettem a Szellemszállás lépcsőjén gubbasztó, ködbe vesző alakot. Néma léptekkel közelebb érve, morajló kántálásként hallatszott fel egy dal, Dendera angyalhangján, a hűvös és párás angol szélben. Megtorpantam. Behunytam a szemeimet, és csak álltam. Hajamból, egészen az államig csorgó, egyre felmelegedő vízcsepp csúszott végig arcomon. A hosszú, aranyszínű tincsek közé kapott a szellő, kellemesen hideg érintéssel ölelte át nyakamat, simogatta egyenesre negyvenhárom esztendő vésett ráncait. Alattam nyirkosan reszketett az út, a kőfalak elvesztek a köd borította szürkeségben. Eggyé vált az ég, és föld a messzeségben elnyúló füves rónák közt, s csupán a távolból integető fekete irányjelző tábla körvonalai sejtették, hogy a világ széle csupán csak fikció. Netalán a világ pereme, és létünk széle közt egyenes párhuzam vonható? Minden bizonnyal összefüggés rejlik a két tényállást illetően. Az emberek, talán félelmükben, talán kíváncsiságból, de az sem kizárt, hogy mindkét érzelem hatása alatt kutatják ezer és ezer éve az életet magát, mint jelenséget. A születés és halál jelenségét, és mi fontosabb, okát. Ezért érkezhetett a magyarázat, talán önmaguk nyugtatására a tizennegyedik században, hogy a világ lapos, melynek szélén az ember leesik, de nem ér földet, mint az asztalról levert pohár, csupán lebeg, akár a halál után. Önmagunkat nyugtattuk a tudattal, hogy igenis van vég, és ez kézzel fogható. És mit tettünk kétségbeesettségünkben, mikor rájöttünk, hogy eme párhuzam kudarcot vallott, s évszázadok alatt helytállónak tartott tényállásunk elbukott? Megmaradt a félelem, az inkvizíció, a sötétség és a pusztulás. Mert mit tesz az ember, ha fél, feléget mindent, mi a félelem forrását okozza. Elvesszük magunktól az emlékeket, és elménk elborult bugyraiba zárjuk, mígnem valaki fel nem tépi ezeket a láncokat, és meg nem szabadít bennünket emlékeink álmokban visszatérő, fekete arcú szörnyetegétől. Nos, ilyesmi kulcs lehetett a lány is a számomra. Gondolataim elmerengtek, és hirtelen kínzó bűntudat támadt bennem. Önző ember vagyok. Mi volt az oka, hogy nem zavartam el, és büntettem meg még aznap este a párbajteremben? Csupán az, hogy mellette nem kellett, hogy önmagam legyek. Viccesen hangzik, tudom. Az emberek ugyanis azok mellett érzik magukat kellemesen, akik mellett önmagukat adhatják. Nos, én elbuktam az élet hosszú, rögös és kínzó útján. Nem kedveltem magam. Sőt, ami ennél is több, utáltam az lenni, amivé váltam. Túl sok rosszat, túl sok szenvedést láttam, és éreztem, ami ezzé tett… Dendera mellett megválhattam ezektől a láncoktól, és ismét láttam az élet fényes oldalát. Láttam benne magamat, még abban a testemben, amelyben még nem vesztettem el mindent. Kísérteties, hiszen sosem láttam a jövőt. Mégis ott poroszkált bennem az érzés, hogy a lány is erre a sorra jut majd, az élet kitaposatlan erdejében tévelyegve, s talán harminc év után talál majd csak ő is egy olyan embert, aki kirángatja élete kegyetlen illúziójából. Miért hagyhatnám hát meg azt a szenvedést, és kínt Denderának? Tettem fel a kérdést, csak úgy önmagamnak, miközben a távolba bámulva néztem a lépcsőn, csupán önmagának dúdoló, gubbasztó lányt. Tizenöt… Tizenöt éve sírtam utoljára, kedvesem halálos ágya mellett. És most újra átjárta testemet a melegség. Arcom eltorzultan vicsorgott, miközben szemeimet összeszorítottam, megkímélve magamat saját könnyeim látványától. Halkan tört fel belőlem, s forró patakokban csorgott az esővel vegyülve a sós megkönnyebbülés. Botomra két kézzel támaszkodva, meg-megrázkódva álltam. Nem akartam abbahagyni. Hihetetlenül jól esett. Elkéstem. Ott álltam alig harminc méterre csupán a lánytól, de nem volt erőm lépni. Megkönnyebbültem. Olyan érzés volt, mint a halál. Legalább is, egy biztos, a halál csak ilyen lehet. Lassan, szaggatott mozgással lépésekként haladtam a Szellemszállás bejárata felé. Az eső szitált, a köd apró szemcsékként ragadt a tájra, friss esőillatot, és az ősz illatát hordozva hátán. Zsebórámra tekintve megállapítottam, tíz perce kések. Életemben talán először. Az eső elmosta a könnyeket. Emlék már csupán. És én ott álltam a lány előtt. Kezemet tartva segítettem fel, és szembe kerülve vele, érintése ismét ugyanazon szavakat súgta, mint első találkozásunkkor. „Segíts elérni mindent, amire vágyom!”
- Segítek. – mondtam ki hangosan, majd a lány értetlen arckifejezésére úgy tettem, mintha csak magamban beszéltem volna.
- Jó reggelt, Miss Massri. Milyen volt az éjszakája, hogy van? – kérdeztem, azzal a magamfajta hűvösséggel, melyet nem kívánt pajzsként vontam mindenegyes beszélgetés, vagy társas interakció folyamán magam köré. Mély, szigorú tekintettel néztem egyenesen a lány szemébe, de akárhogyan is próbáltam próbára tenni magamat, ott lapult abban a tekintetben valami más, valami sokkal puhább és atyaiabb, valami ami azt súgja, itt vagyok neked, és itt is maradok. Csonka kezemmel belöktem a rozoga épület ajtaját, és karomat lendítve mutattam, „Csak ön után”. Dendera mögött léptem be a dohos épületbe, melyet pókhálók és ujjnyi vastagságú por borított. Helyben volnánk. A vityilló semmit sem változott az első Dumbledore serege gyűlés óta, ami már úgy harminc éve hogy megesett. Emlékek zuhataga bombázta elmém, az illatok, a nyikorgó deszkák, a fal suttogó titkai, mind-mind mintha tegnap történtek volna. Az eldugott, hátsó szobába léptünk. A szürkeség monotonná vált az épületben. Minden korhadt, hasadt deszka ugyanazon szürkére sápadt színben játszott, mint valamennyi berendezési tárgy az épületben. A vastag porral borított asztal körül, szétvetett székek hevertek, és egy kupac ősrégi újság. Tekintetem forró lázban égve kapkodott jobbra-balra, akár egy kisgyermeké az édességboltban. Középre álltam. Pálcámat elővéve a lányra szegeztem kigyönyörködött tekintetem, és visszatértem testembe.
- Ha készen áll, Miss Massri. Szedje össze magát, és támadjon meg, bemelegítésként bármivel, amivel csak tud. – mondtam a lánynak, és készenléti pozícióba helyezkedtem. Házon kívül vagyunk, ideje elkezdeni a szabálytalan, azonban igazán eredményes és fontos tanítást…

A lány egy kissé zavartnak tűnt. Persze ebben jócskán szerepet játszottam én is, hiszen én sem ugyanúgy festettem, mint tegnap. Kissé értetlen arckifejezéssel bámultam Dera irányába, aki látszólag nem vette a lapot. Ismét megszólaltam, ezúttal türelmetlenséggel átitatott utasító hangon. A lány előhúzta a pálcáját. Csupán elmerengett. Nem meglepő, ez a hely még azokban az emberekben is felélénkíti az emlékek felejtésbe veszett, kisárgult fényképét, akik még soha életükben nem jártak itt. Dera szemei, és arca ismét azt a magabiztosságot és győzni akarást mutatták, mint tegnap éjjel a párbajteremben. Némileg könnyű dolgom volt, hiszen még nem sajátította el a nonverbális varázslás fortélyait, így minden felém érkező varázslatra volt időm felkészülni. Pár másodpercre kifeszült köztünk a levegő. Az egész testét figyeltem, minden apró mozdulatát, mígnem jobb lába meg nem moccant. Abban a pillanatban magam elé kaptam a tekintetemet, féloldalasan állva, bal lábammal előre, kihúzott háttal pálcámat előre tartva.
- Exlukhops – hangzott fel a varázsige, s a felém repülő tárgyak felkavarták a port a levegőben. Varázspálcámat a föld felé lendítve magam előtt, csupán egy-két méterre leszállásra kényszerítettem minden tárgyat.
- Descendo – törte meg a szó, a földre zuhanó tárgyak monoton zörgését. Pillanatnyi hatásszünetre volt szükségem, míg felfogtam, nem engem célzott a varázslattal. A mögöttem lévő polc nyikorgó szenvedése gyanús előérzetet keltett, így balra kitérve elkerültem a poros könyvek zuhatagát.
- Reducto – küldte ez által, a harmadikat, melyet pajzsbűbáj mögé bújva vészeltem át, így is pár centimétert hátrafelé csúszva. Agresszív, és lendületes párbajozó volt a lány, ez tény és való. Az ezt követő pillanatban pálcámmal, testemmel párhuzamosan magam elé suhintottam, majd zöld villanás kíséretében hárítani sikerült a sóbálvány átkot. Elkerekedett szemmel néztem a lányra.
- Tudja egyáltalán az ellenátkát? – kérdeztem kissé elbizonytalanodott hangon. Pálcámat eltéve jeleztem a párbaj végét, majd fejemmel biccentve küldtem az elismerést a lány számára.
- A taroló átka kifejezetten erős volt, gratulálok hozzá. És ami azt illeti, remekül felépítet támadást mutatott be. Először elterelte a figyelmemet, majd a környezeti adottságokat vizsgálva a körülöttem lévő, adott lehetőségeket használta ki. Ezután használta csak a legerősebb átkát, ami a pakliban volt, hogy megbénítsa ellenfelét, és a sóbálvány átokkal véglegesíteni sem volt rest akaratát. Szép, mondhatom, de nem ér el semmit, egy átlagos sötét varázslóval szemben sem. Az első dolog, ami miatt rengeteget veszít, az a verbális varázslás. Ezáltal bejelenti, mire készül, még egy idióta is könnyűszerrel felkészülhet a védekezésre, ha egy kicsit is figyeli az ellenfelét. A másik, pedig a helyezkedés. A Descendo robbantó varázslattal hatalmas sikereket lehet elérni egy párbaj során. Ön észre vette a szoba kínálta eszközöket, és kísérletet is tett annak kihasználására, de egyet meghagyott, és azok az én érzékszerveim voltak. Amennyiben az Exlukhops varázslattal keltett porfelhőben helyzetet változtat, azzal engem is folyamatos mozgásra bír. Az emberi agynak több információt kell feldolgoznia, alkalmaznia a reflexeket, mozgatni az izmokat, s csak aztán gondolkodni. Az esély arra, hogy időben kapcsoljak egy intenzív Descendo varázslatra, miközben egyhelyben állok, sokkal több. – mondtam, és azzal az egyik felborított széket fölállítva, helyet foglaltam.
- Tegnap remegett, mielőtt a kaszaboló átkot használta. Vagy a dühtől, vagy a félelemtől, de egyik sem jó. Ki kell kapcsolnia mindent, miközben az átkot szórja, csupán a már említett képeket kell felelevenítenie. Ne gondoljon másra. Ne féljen ártani, mert Ők sem fognak félni attól, hogy ártsanak magának. Előzze meg őket. – mondtam, és biccentettem, ezzel jelezvén, célozza meg a szoba sarkában álló öltöztető bábut, és szedje cafatokká. Eközben zsebembe nyúlva, ismételten felkészültem a legrosszabbra.
- Tudom, hogy sikerülni fog, hiszek magában. – tetem hozzá, és mégis kihúztam a zsebemből a kezemet. Erre a pálcára nem lesz ma szükségem…

Komolyan hittem a lány sikerében, ha egy hajszálnyira el is bizonytalanodtam ugyan. Ezúttal nem remegett, nem tűnt bizonytalannak, végezte a munkát úgy, ahogyan az ki volt adva a számára. Kivilágosodott arccal bámultam rá, és szinte csak egy hajszál választott el attól, hogy én is fölugorjak, és a levegőbe rázzam az öklömet. Valódi boldogság volt, éreztem a lányon, hogy pillanatnyilag ő maga sem hitte el, mit hajtott végre. Arcomon halvány mosoly támadt, és már levegő után kaptam, mikor a lány könnyelműen közbe vágott. Derült égből villámcsapás. Elkomorodtam. Csöndben, tisztességtudóan hallgatva ültem, míg a lány önmagát magasztalja, majd a szó szoros értelmében szinte számon kér. Elküld a fenébe, mert nem büntetem meg, elnézem neki, hogy tilosban jár, sőt még segítek is neki? És ezután ez a hála? Tegnap az életét mentem meg, ma pedig, hogy először sikerül végrehajtania ezt a nevetségesen egyszerű átkot, még én vagyok lehordva? Szó mi szó, magamnak hazudnék, ha azt állítanám nem csalódtam akkorát, hogy olyan isten igazából bedühödjek. Félelmetesre kiguvadt szemekkel, fogcsikorgatva emelkedtem fel székemből, és a lányhoz közel, alig egy méterre állva néztem le rá. Jócskán egy fej különbség volt közöttünk, ha nem több. Szigorú, sőt mi még ennél is több jégcsap hideg arccal bámultam rá, és csupán Merlin tartott nyugton a helyemben.
- Hogy merészeli? – sziszegtem, a dühtől eltorzult arccal, méregben úszó szemeimmel a lányra meredve.
- Had emlékeztessem rá, hogy én segítek önnek, és nem maga nekem, Ms Massri. Hirtelen milyen hatalmas lett a szája? Elbűvölően impozánsan hajtotta végre a sóbálvány átok törését, de ha akár egyetlen egyszer is megfordul a fejében, hogy ez elegendő lesz az átoktörői álláshoz, jobb, ha most azonnal eltűnik a szemem elől, ameddig még ilyen udvarias vagyok! Hatalmasat csalódtam önben. Reményeket fűztem magához, és nem sajnáltam az energiát önből. Mire vár? Büszke vagyok magára, hogy sikeresen végrehajtott egy átkot, amibe csaknem belehalt tegnap. De ha ilyen magasan hordja az orrát, és egy csepp alázatot sem képes mutatni a varázslás iránt, ne számítson a segítségemre a továbbiakban. – dörögtem már-már kiabálva, s végszóként hatalmasat dobbantottam sétapálcámmal.
- Most pedig takarítson össze! – rivalltam rá, bal kezemet a párbajtól romban álló szobában körbemutatva.
- E nélkül. – azzal kitéptem a kezéből a még elöl lévő pálcáját, és döngő léptekkel hagytam el a Szellemszállást. Csupán az ajtó elé álltam. Szükségem volt egy kis magányra, és levegőre. Mélységes csalódás járta át a szívem, de pillanatnyilag elvoltam foglalva a puszta idegességemmel. A távolba nyúló ködös tájon legeltetve szemeimet, egyre csak hangosabban ismétlődő kérdés volt, vajon miért tette? Mi a frász üthetett ebbe a lányba?

A színskála majdhogynem minden árnyalatában pompáztam az idegességtől, és a csípős hidegben fel s alá járkáltam odakinn. Az eső elállt, csupán a köd sűrűsödött, az szitált a nyakamba. Megigazítottam a galléromat, a távolban pedig körvonalakat kerestem a szememmel, eredménytelenül. Az orrom is kipirosodott kissé, lehűlt az idő. A napnak se híre, se hamva nem volt az égen, még az a felhők mögött bujkáló fehér tányér sem sejtette magát, csupán a tejföl fehérség vett körül. Mindössze a földet láttam magam körül, és az ajtót magam mögött. A ház fehér, roskadó falai a semmibe vesztek, eggyé váltak a köddel. Szinte vágni lehetett, már olyan sűrű volt. Mormogtam magamban, sétabotomra támaszkodva, mint egy ősz szakállú vénember. Egy varjú szállt az útszéli vetésre, majd négy társa kísérte. Hamar tovatűntek a sűrű párafelhőben, mely hatalmas fehér lepedőként borította be a tájat. Ahogyan pörgettem, és pörgettem az eseményeket a fejemben, hogy vajon mi történhetett, mi ütött ebbe a szerencsétlen lányba, egyre csak megfájdult a fejem. Pillanatnyi felvetés volt, hogy elindultam a Roxfort felé, úgy belemerülve gondolataimba, hogy használjam a merengőt, aztán észhez kaptam, hogy akármennyire is haragszom, képtelen vagyok itt hagyni a lányt. Először csak az ajtóba álltam. Folytattam a táj felesleges pásztázását, olyan volt, mintha egy tejjel teli medencében merült volna alá az ember, mindenütt csak a nagy fehérség. A rozoga deszkaajtó mögül Dera hangját hallottam. Igyekeztem kiszűrni a szavait, ám ez így lehetetlennek bizonyult. Óvatosan löktem be az ajtót, ami szerencsémre hang nélkül engedett a mozgásnak. A keskeny előtérbe érve, a fal mellé simulva hallgattam, amint a lány többe közt rólam panaszkodik valakinek (?). Fájdalmas, súlyos szavak hatoltak át a téren, szívfacsaró történetet hallva alig bírtam ellenállni, hogy közbeszóljak. Végignéztem, amint Miss Massri hátával a falat támasztva leül végül, és csodás meglepetésemre egy patkánnyal társalog, majd ételt kínál neki. Az utolsó szavak hallatán összeráncoltam a szemöldökömet, és beléptem a szobába. A lány vélhetőleg meglepődött, a hallottakra való tekintettel úgy vélte, már messze járok.
- Azért vénnek nem mondanám! – jegyeztem meg halkan, és leguggoltam, pontosan Dendera elé, alig fél méterre csupán tőle.
- Kedves jószág. – szóltam, s végigsimítottam a patkány hátát. Halványan elmosolyodtam, és amolyan bűnbánó tekintettel a lány szemeibe néztem. Gyönyörű, sötétbarna gomb szemei mindent elárultak, még azon túl is, amiket hallottam.
- Hiszek benned. – kezdtem tegezve, mély tónusú hangomon, komolyan, de a legeslegpuhábban, amennyire csak tudtam.
- Hittem, és hinni is fogok. Nem azért nyúltam a pálcámért, mert azt hittem nem fog sikerülni, hanem azért, mert féltem attól, amit tegnap láttam. Nem véletlenül virrasztottam át melletted az éjszakát, és nem véletlen, hogy még itt vagyok. – olyan csendesen, olyan kedvesen duruzsoltam, ahogyan azt régen anyám tette. Életemben először beszéltem így valakivel. A jeget elolvasztotta a melegség, mely elárasztotta a szobát.
- Sok mindenen túl vagyunk, sok mindent megéltünk, magányosan, a sötétben fázva, egyedül. De én nem foglak cserbenhagyni, és tudom, és hiszem, hogy el fogod érni az álmaidat, mert segítek abban, hogy elérd őket. - fölegyenesedtem, felhúztam a lányt a földről, és vállára tettem a kezemet.
- Ne haragudj. – hagyta el eme szókapcsolat keskeny ajkaim jeges peremét, és ez az én hangomon példátlanul hangzott. Nem volt még precedens, hogy ezt mondtam volna.
- És ha készen állsz, van még teendőnk… - fejeztem be, és azzal elengedtem a lány vállait.

Az őszinte megbánás harsány csillanása tűnt fel, talán mindkettőnk szemében. Megkönnyebbültem, felszabadított lettem haragom alól. Olyan jó volt most ott állni, és elfelejteni ezt az egész bolondságot, amibe félreértéseink sora kevert bennünket. Pár pillanatra csak, de átfutott szürke elmémben a gondolat, hogy felhozzam a lány szüleit, és hogy elmeséljem saját történetem, ez azonban nem lett volna vigasz a számára, sőt mi több, csak úgy érezte volna, mintha sajnálatommal lekicsinyíteném. Egyébként pedig a család, olyan személyes probléma, melybe az ember akkor sem szívesen merül bele, ha kérik a segítségét. Meg kellett hagyni, Dera, és természetesen a patkány is, varázserő használata nélkül is, de rendbe hozták a helyet. Körbepillantottam a dohos, piszkos szobán, az elkeserítő vénség ráncos képe villant meg bennem. Hiszen olyan öreg, olyan rozoga épület volt ez. Omladozó fehér vakolatát talán csak a hely varázsereje tapasztotta a korhadó, szúrágta gerendákra, melyek méltóságukat elveszítve, a magas páratartalomtól először megdagadtak, majd a jó fél évszázad pora, mely a tetőn henyélt, meghajlította a vizes oszlopokat. Kellemes mosoly kíséretében vontam fel a szemöldököm, miközben a könyvespolchoz léptem.
- Rudolf? – kérdeztem szellő könnyű hangsúllyal, melyre az apró szőrgombolyag felkapta a fejét. Kellemes kis teremtény, annyi szent. A vaskos fakészítmény elé állva, levettem egy könyvet a polcról.
„Sigurd kalandozásai” szerepelt kopott, aranyozott betűkkel a bőrfedélen. Évszázados novellák, egy átok sújtotta vén varázsló tollából. A történetek azt mesélik, olyan átokkal hintették meg a nagyszakállú Pontiust, hogy elveszítette élete utolsó napjáig a varázserejét. Aztán halálakor, a végső tisztelet alatt, megmerevedett, fakó holtteste ragyogni kezdett, s a jelenlévők hatalmas meghökkenésére a levegőbe emelkedett, és örökre nyoma veszett. Egyesek azt rebesgették, hogy a híres kvibbli-író visszanyerte varázserejét a haláltól, majd becsapva azt, föltámasztotta magát végső álmából. Ezek persze csak legendák. Több mint húsz esztendeje már, hogy a nyomára bukkanjak az említett varázslatoknak, egy egész terem szolgál több mint ezer tekercs otthonául, sokak közülük csaknem ennyi ideje is keletkeztek, azonban egyetlen egy sem említ olyan átokról, mellyel ki lehetne szívni valakinek a varázserejét, úgy hogy az illető életben is maradjon. Gondolataim rohanó gyorsvonata elől kitérve csúsztattam vissza a könyvet oda, ahonnét elvettem.
- Köszönöm, Miss Massri, de teázás előtt nem áll szándékomban étkezni. – utasítottam vissza egyértelműen, azonban a legkimértebb udvariassággal a nagylelkű felajánlást. Ami azt illette, tényleg nem állt szándékomban enni, tekintve hogy a vonaton idefelé a hajnali teát követően rendesen megreggeliztem, ezt már azonban nem akartam a lány orrára kötni. Felesleges fecsegés, nem beszéd, csak csacsogás. Afféle szolidaritásból foglaltam csupán helyet, s próbáltam kerülni a szemkontaktust. Sokan zokon veszik, ha egy tőlük eltérően nem evéssel elfoglalt jelenlévő figyeli őket. Azért igyekeztem így, mert jómagam sem kedveltem, ha kinézték a számból a falatot. A lány kíváncsisága vastag, hosszú szöget vert oldalába, miért is várattam volna a válaszadással.
- Gondolom, nem áll szándékában most megállni. A vonaton idefelé, bátorkodtam kidolgozni egy tantervet, csupán a kettőnk számára. – kezdtem azzal a sajátos sziklakemény, rideg arckifejezéssel, melyhez annyi év után már teljesen hozzászoktam. Még az alattomosan meg-megjelenő hajszálvékony ráncok is, a kemény arckifejezéshez idomulva mélyültek hamvas bőrömbe, titkon elárulva életkoromat. Ugyan csak öregített, tejfel szőke hajam, melyet sokan ősznek néztek. Újból, és újból emlékeztetnem kellett magamat, hogy ezt a lányt itt, velem szemben kedvelem, és segíteni szándékozok neki, nem pedig vizsgáztatni akarom. Ilyenkor íveltem halvány mosolyt. Dera többször látott mosolyogni, mint bárki más a világon. Ez persze nem jelentette azt, hogy tejbetökként vigyorogtam egész álló nap, vagy akár csak egy másodpercig is. Na az, az nem én lennék.
- Mivel kiválóan hajtotta végre a kaszabolást, ezért úgy vélem ezzel már csak amolyan ismétlésként, vagy bemelegítésként kell foglalkoznunk legközelebb. S mielőtt elkezdenénk egy újabb sötét átok tanulmányozását, ezt a könyvet adnám át magának. – folytattam, egy vékony, fekete kötésű, noteszre emlékeztető könyvecskét előhúzva, bokámat verdeső, fekete kabátom belső zsebéből.
„Sötét Átkok és Rontások” állt a borítón, ezüstszín betűkkel.
- Ebben megtalál igencsak sok varázslatot, melyek érdekelhetnék. A bal sorban a varázslat neve áll, a jobb sorban pedig az átok hatása van leírva. Az szeretném, hogy vigye haza a könyvet, és ha valami számára érdekes átkot, vagy rontást talál, nyugodt szívvel kédezzen. – tettem hozzá, majd felegyenesedtem a székemből felállva.
- Számtalan olyan átokkal találkozhat odakinn, melyeket nem ismerhet meg az iskolában. Ilyenek a főbenjáró átkok. Ugyan felszínesen belemerülünk egy Sötét Varázslatok Kivédése órán, de a használatát, és mi fontosabb kivédését nem gyakorolhatjuk. Ez azonban még nagyon korai, és nagyon kockázatos lenne. Éppen ezért, úgy gondolom jelenleg számottevő fejlődést érnénk el, ha részletesebben belemerülnénk a már hatodik évben, csakugyan felszínesen érintett őselemi mágiába. – mondtam, s lendületesen az ajtó irányába indulva, kitártam azt. Odakinn átlátatlanná, és kétségbeejtővé vált a köd, pont ideális. Kiléptem az ajtón, Dera és természetesen Rudolf kíséretében, majd biztonságos távolba érve a háztól megálltunk a sáros, füves terep közepén… Elvileg a közepén, gyakorlatban éppen hogy egymást láttuk. Csípős hideg volt, és a párában ácsorogva hamar átáztak a ruháink.
- Aqua Aventis! – kiáltottam, s pálcám végéből kilövellő vízsugár fejünk felett hatalmas holló alakját öltve tárta szét gigantikus szárnyait, és pálcám hegyének mozgását követve úszott az égen. Kezemet felfelé emelve, egyre magasabbra libbent, majd teljesen kinyújtva, karomat fülem mellé szorítva köröztem a magasba mutatva. A vízmadár felettünk körözött. Majd hirtelen mozdulattal, pálcámat a föld felé suhintottam, a madár zuhanó repülésbe kezdett, majd eltűnt a ködben. Csupán egy hatalmas becsapódás távoli rázkódása hallatszott. Víz patakzó zaja verte fel a csendet, és pár centis tócsában találtuk magunkat.
- Ez a varázslat képes szökőárat okozni ott, ahová becsapódik. Ugyan nem láttam a ködtől, milyen távolságban ért földet a holló, de arra távol sincs lakott település, tehát arra célozza a varázslatot. Az Aquamenti bűbáj egyik általam továbbfejlesztett vízi varázslata ez. Meglehetősen egyszerű, sikerülni fog, nagyon hamar, ezt garantálom. – tettem hozzá, és a zsebembe nyúltam.
- Enélkül viszont nem. – jegyeztem meg elmosolyodva, a pálcáról megfeledkezve, és átnyújtottam a lánynak…

Miközben Dera próbálkozásai gyors fejlődést mutatva szárnyaltak a tökéletes felé, a vállamon ülő Rudolf, és természetesen én is, izgatott szemekkel figyeltük a lányt. Már másodjára várakozáson felüli eredmény volt, hogy egyáltalán megidézte a madárfiókát. És hogy utána, a harmadik próbálkozására egy kifejlett őselemi varázslatot mutatott be, lenyűgöző. Az elismeréstől megtelt, büszkeséggel átitatott tekintettel bólintottam a lány felé, halvány mosoly kíséretében.
- Nagyszerű, nagyon jó. – mondtam, miközben feje felett pálcámmal mutogatva a Leperex bűbájt alkalmazva megszárítottam a lányt. A köd továbbra is múlandó sűrűséggel szőtte átlátatlan fonalát, s így, hogy még a napot sem láttuk, ötletem sem volt, mennyi lehet az idő. Ugyan számomra ez teljes mértékben lényegtelen, hiszen szokásomhoz hűen, semmilyen esélyt nem látok arra, hogy aludjak, de a lány minden valószínűséggel kimerült lehetett, még a tegnapi tapasztalatokból levonva.
- Kivédését tekintve, egy igencsak összetett varázslat szükségeltetik. A pajzsbűbáj és a buborék-fej bűbáj, vagy a pajzsbűbáj és a vízlégzés bűbáj összevonására van szükség. Míg a pajzsbűbáj megvéd a becsapódás keltette súlyos fizikai bántalmaktól, a másik varázslat lényege egyértelmű. Nem szeretnek megfulladni az emberek. Ezen felül kézenfekvő védekezési mód, ha valaki megidéz egy vízmadár varázslatot, tehát ezt, akkor egy másik vízmadár a levegőben képes megakadályozni a földbecsapódást, ezáltal a két madár találkozása, rövid esőt eredményez. No, de folytassuk. – fejezem be, és ezúttal négy lépést visszalépve, a lány mellé állva szegezem pálcámat a tejfehér ködre.
- Aqua Eructo! – mormogom, úgy hogy a lány is értse szavaimat, majd az előző varázslathoz hasonlóan, csillogó kicsiny csermely tör fel a pálca hegyéből, mely előttünk pár méterrel halálos erősségű vízsugárrá változik át. Pálcámmal körkörös mozdulatokat végezve hatalmas vízbuborékot hozok létre, mely szédítő sebességgel örvénylik, majd végül lelassul, és hatalmas, kocsonyára emlékeztető golyóvá alakul. Aztán kezemet leeresztve lassan a földre helyezem, és lassan, hogy a legkevésbé legyünk vizesek szétnyomom a földön. A golyó térfogata szétterül, és egy óriási, de csupán pár centi mély tócsa közepén álltunk.
- Ez egy nagyon erős, és egy kitűnő párbajban használatos bűbáj. A vízsugarával már magában egészen könnyű zúzódásokat, és akár töréseket okozni az ellenfelünknek, a vízgömbbe zárva pedig fogságba ejthetjük, sőt, ami azt illeti halálra is ítélhetjük, hiszen a buborék egy tömör vízgolyó. – mondom, és fejemmel előre felé biccentve jelzem a lánynak, hogy megkezdheti a gyakorlást.
- A vízsugár létrehozása gyerekjáték, elsőre sikerülnie kell, ha elsajátította már az Aquamenti bűbájt. A gömb megidézése, valószínűleg időbe fog telni, de eltörpül az előző, vízmadár varázslat után. – mondom, s azzal Dera mögé léptem, innen szemlélve az eseményeket.

Kissé fáztam, ami azt illeti. Enyhén nyirkos öltözetben, a folyton folyvást szitáló ködben képtelenség volt felmelegedni. Látszólag, ez Derát nem zavarta. Pár másodpercig szemeztünk egymással, mikor ajkait elhagyták a súlyos szavak, magam is megrezzentem. Pillanatnyi zavaromban csak némán, kővé dermedt arccal bámultam a lány sima, ránctalan, érintetlen fiatal vonalaira, elveszve örvénylő fekete szemeinek sejtelmes csillogásában.
- Nos, ami azt illeti, ezzel a varázslattal még nem. – jegyeztem meg végül, amolyan „Tyriusos” fagykeménységgel. Aztán szemeim elhenyéltek, puhán, talán kissé bűnbánóan tekintettek a lányra. Emlékszem az egyik halálfaló nevére. John Graham Cooknak hívták. Magas, őszülő férfi volt, kemény, csontig rágott ráncokkal, erős vonásokkal. Szigorú, kampós orra csontosan díszelgett, mélyen ülő, szúrós fekete szemeinek gyilkosan emésztő tekintete közt. Orra alatt, szája körül, az állán, szintúgy őszülő arcszőrzetet ápolt, ami csak még sötétebb külsőt kölcsönzött az egyébként sem szelíd vonású, karakán férfinak. Hasonlóan ködös időnk volt akkor… valahogy az ezredforduló környékén találtam a menekülésben lévő, agyonstrapált, meggyengült férfire. Mikor odaértem, a férfi rémült, sarokba szorított vadként, kiguvadt szemekkel emelte fel reszkető kezével fekete pálcáját, az ijedtségtől eltorzult arcába, hosszú, mosatlan haját a zsenge szellő bele-belefújta. Hosszú ideig álltunk, pálcáinkat egymásra szegezve. Én fagyott, rezdüléstelen arccal bámultam őrá, ki nyöszörögve, friss nyárfalevélként reszketve igyekezett hátrálni. Ő, és én is tudtuk, hogy ez itt a vég. Aztán az ijedt fenevad felsikoltott. „Stupor” kiáltotta, én pedig hárítva támadását, az imént tanított vízsugár bűbájjal csaptam vissza. A halálos vízerő egy téglafalnak csapta, majd a földre zuhant. Pálcáját erősen markolva reszketett a sárban, de életben volt. „Kegyelem! Kegyelem!” hallatszott remegő, szánalmas rettegésének szavakba ömlött nyomora. Elé álltam, s fölé hajoltam. a férfi magán kívül hadonászott pálcájával, de egyetlen varázslatot sem bírt végrehajtani. Csupán mormogott, és zokogott, megtörten, elveszetten, egyedül, a halál küszöbét koptatva. Megkegyelmeztem volna neki. Leguggoltam mellé, és a mocskos szövetdarabba markoltam, melyet ruhaként hordott felső testén. Valaha fekete talár lehetett, most azonban lyuggatott, sáros rongy volt csupán. A férfi arca vérben ázott, eltorzult a sérülésektől, egyik szeme helyén lüktető, fekete gödör tátongott. A megdöbbentség jeges változata rajzolódott ki sápadt arcomon, majd hátrébb lépve kimondtam rá a halálos átkot. A férfi szelleme a mai napig kísért. Akárcsak a többi halott tekintete, ugyan úgy szegeződik rám John tekintete is.

Dera könnyedén hajtotta végre a varázslatot, s másodjára kitűnően be is fejezte azt. El kellett ismernem, nem tévedtem a vele kapcsolatos reményeimet illetően.
- Olyan gyorsan tanulsz, hogy még magam sem hiszem el. – jegyeztem meg, emlékeim sanyargatta, keserű arcot vágva, némi mosolyt erőltetve a szenvedő vonások közé.
- Következő átkunk, ismételten egy jómagam által jegyzett átoktrió. Magának a varázslatnak három állomása van, melyek érzékszervekre hatnak. Vakítás: Periantio, süketítés: Obturatio, és végül a némítás: Vectio. Ezen átkok mindegyike, a beleölt energiával arányosan hosszú időre ártanak a célszemélyre. Ellenvarázslata, Damnatio aeterna. Ezzel valamennyi vakító, süketítő, és némító átok hatását megszűnteti, önmagán is képes alkalmazni. Mindazon által, mivel nincsen jelenlévő „próbabábunk”, kérem, mutassa be, átváltozástanon tanult anyagát, és tegye büszkévé Rommel professzort azzal, hogy idevarázsol valami... - zavart hessegetés - élőlényt. – mondtam kissé felhős hanggal, lévén az átváltozástanban nyugvó „sikereim” produkálást jobb volna a múltban hagyni. Miután Dera átváltoztat egy fűszálat, meg is kezdődhet a gyakorlás…

Akarva-akaratlanul kísértett a férfi arca, és ezen még a félős kis szőrcsomó, Rudolf látványa sem enyhített. Kíváncsian vártam, milyen élőlényt teremt elő a lány, mikor elképedve vettem szemügyre, önmagának hasonmását.
- Nos… egyedi választás. – jegyeztem meg kissé eltűnődve, és karjaimat összefontam magam előtt. Igyekeztem szokásomhoz hűen Dera mozgását figyelni, kiszűrni az esetleges hibákat, de tekintetem folyton-folyvást a távolba kalandozott. Olyan érzés kerülgetett, mintha figyelne valaki. Tudom, persze ez lehetetlen, hiszen nincs varázslat, mellyel ezen a ködön át lehetne látni. „Perantio” harsant fel a csendesen ülő ködben, s Dera tükörképének gúnyolódásából könnyedén rájöhettem, ha ugyan tekintetem a távolba, a köd fátylai közé kalandozott, hogy a lány nem hajtotta végre a varázslatot. Zavartan lépkedtem jobbra-balra, talán a kialvatlanság bolygatta meg csupán gondolataim szürkeségét. Az átok varázsigéje szállott ismét a magasba, ezúttal is sikertelenül. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű ezen embertelen ártások elsajátítása, így hát nem is lepődtem meg. Miután a lány, végül sikeresen elvégezte a varázslatot, és az ellenvarázslatát is, elismerően tekintettem felé.
- Vakított, süketített emberre halálos átokkal támadni bűn. Ezen átkok mindegyike kifejezetten a lassításra, menekülésre, vagy menekítésre alkalmas átkok, lévén hogy miután teljes mértékben elsajátítod őket, csupán pár másodpercre, de akár egy órára is megbéníthatod ellenfeled érzékszerveit. Ha támadóid többen vannak, a némító átokkal megzavarhatod, sőt romba döntheted a köztük lévő kommunikációt, ezzel előnyhöz jutva. Egyetlen támadó esetén nem sok értelme van alkalmazni, kivétel ez alól, ha feldühítő, inzultáló megjegyzésekkel bombáz. Ilyenkor egészen kézenfekvő a némítás, hogy meg tudjuk őrizni önuralmunkat, és nyugodtságunkat. Számos varázsló úgy véli, hogy dühből erősebb varázslatot képes létrehozni, agresszivitásával eredményt sikerül majd elérnie. Nézeteim szerint tévednek. A hidegfejűség, a végtelen nyugodtság, és a csend szükséges ahhoz, hogy testünkben feltörjék a legerősebb varázserőnk. – fejeztem be, és előhúztam a pálcámat.
- Obturatio! – mondtam ismételten olyan hangerővel, hogy Dera hallhassa a hangsúlyt, és a kiejtést. A lány tükörképe a füléhez kapott, s kiáltozni, nyöszörögni kezdett, majd egyenes vércsík csorgott végig a nyakán.
- Damnatio aeterna. – csapott fel a levegőből, mire a hasonmás felegyenesedett, letörölve a vért a nyakáról, mely füléből tört fel az imént, ijedten kapkodta a fejét.
- Higgye el, Ms Massri, szörnyű érzés volt „magára” emelni a pálcát. – szóltam közbe, ezúttal feltörő őszinteséggel. Valóban borzasztó volt, még a puszta gondolata is, hogy egyszer Dera a sötét varázslók közt találja magát, és pálcát kell, hogy szegezzünk egymásra. Akármennyire is kedveltem, és szerettem a lányt, a gyanú halvány, gúnyosan röhögő árnyéka lépten-nyomon elkísért… Talán az élet képzett ilyen borzasztóan gyanakvóvá. Persze ezt az érzést mélyre temettem magamban, elástam lelkemnek forró bugyrába, nehogy bárki találkozzon ezzel a megszégyenítő tulajdonságommal.
- Mielőtt elkezdené! – szólítottam meg Derát, és kezemmel lehajtottam a már felemelkedett kezét, majd legyintettem egyet a varázspálcámmal, és a hasonmás egy részegesen ferdén álló, félig rothadó galócává alakult vissza. Pillanatnyi zavaromban gyorsan a „teremtény” elé álltam, ezzel eltakarva azt, majd szigorúan a lány szemébe néztem.
- Még a teremben, tegnap éjjel… Mielőtt a kaszaboló átok visszacsapott önmagára, remegett, Miss Massri. Ha nem tartja túlságosan személyesnek a kérdést, mitől rettegett annyira? Végig éreztem magában a félelmet, a zavartságot… Amit ma egyáltalán nem érzek… - mondtam a lánynak bizakodó, puha, és egyben szokásomhoz hű, hideg, fagyos hangon. Az őszintét megvallva, nem tudtam még hová tenni a lányt. Alig két napja hogy ismerem, s mégis az egyetlen ember, akit feltétel nélkül a közelembe engedtem. Volt benne valami varázs, valami megnyugvás, melynek segítségével feltörtek az emlékeim, és mint háborgó óceán az apró halászhajó fedélzetére, úgy csapott fel az emlékezet szürkeállományom régen lezárt szegleteiből.

Értetlenül álltam a lány elhidegültsége előtt, s akár a Szellemszálláson történt eset után, most is a dolgok miértjét kerestem. Emlékeim furdaló, fájdalmas sebhelyként égették elmémet, s talán az undor, a hányinger, melyet saját magam múltja teremtett, ült ki az arcomra, s a lány ezt nem bírta feldolgozni. Egyszerűen, jéghidegen zárta rövidre kezdeményezett beszélgetésemet, s midőn más választásom nem akadt, tanácstalanul hátrább léptem, s bólintottam, ezzel jelezve, folytathatja a munkát. Meghátrálva, saját magam múltjában elveszve, a kavargó, örvénylő sötétséggel hátam mögött álltam a fénnyel szemben. Bűntudat, és epekedő fájdalom facsarta jégszívem most halkan, ütemtelenül zakatolt mellkasomban. Fáztam. Kissé eldermesztett a lány hirtelen hidegsége, s szűnni nem akaró tündöklő fénye, mégis oly lágyan simogatott, akár a tavaszi napsugár selymes pillantása. Ő volt az, aki kinyitotta oly sokáig leragadt szemeimet, aki örömet és emberséget csempészett acél szívembe, ki annyi év után könnyeket csalt kiszáradt szembe. Védeni igyekeztem őt, az elől a sötétség elől, amely engem is körülvett, s megvakított. Ez a védelem azonban komoly árat fizettet, s ameddig, titkaink félve őrizve maradtatnak, nem segíthetünk egymáson, nem segíthetek rajta, és magamon sem. Tekintetem a távolba veszett, azonban átlátatlan ködfalban akadt. Dera átkot szórva saját tükörképére, elsőre nem érte el a kívánt eredményt. Másodjára viszont olyan eredményt produkált, melyről álmodni nem mertem volna. Rajtam kívül ő volt az első, aki nem csak megsüketítette áldozatát, de dobhártyáit beszakítva, súlyos fájdalommal kínozta azt. Hosszasan szegezte pálcáját a kínlódó, üvöltő hasonmásra, s mikor véget akartam volna vetni az átkának, mondván, „Elég! Eleget szenvedett már!”, a kaszaboló átok igéje gördült ki a száján. A hasonmás vérbe fagyva, sebeitől holtan fekve bámulta az égboltot. Dendera kétségbeesetten üvöltve rogyott a földre, s a tükörkép szavai egyre hangosabban ismétlődtek a fülemben.

„- Hazudik! Ugyan mit számítana neki, hogy pálcát, szegez e rád vagy sem? Miért engem büntetsz, ha egyszer Benne nem bízol? Persze mit is várok… attól, akinek ilyen sötét a lelke… Aki a saját professzorát is képes lenne megölni! –„

Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Dera felé futottam, lábaim csupán évezredek múltján érintették ismét a sáros földet. A lány, törékeny, gyönyörű üveghattyúként omlott a földre, előtte heverő pálcája mellé, s akár a polcot díszítő üvegmadár, olyan élettelen tekintettel bámult arra, amerre én bámultam, mikor emlékeim kínoztak. Rudolf bátortalanul, a lány mellett kitartva ült a vállán, akárcsak gazdája, magába roskadva, bámulva a köd által a végtelenbe, és a láthatatlanba varázsolt horizontot. Megtorpantam, pár lépés futás után, összezavartan bámultam magam elé. Végül térdre ereszkedtem, és a lányhoz hajoltam. Egyelőre nem találtam szavakat, csupán magamhoz öleltem a lányt. Fejét gyengéden mellkasomra szorítottam, s behunytam a szemem. Kisgyermekként, emlékszem, anyám is így szorított magához, ha valami bajom esett, vagy ha megbántott valaki. Fülemben suttogtak, a tükörkép keltette szavak, szöget vertek a fejemben, akárcsak emlékeim vérző zivatara. Tekintetem a vérbefagyott hasonmás látványától elborult.
- Sok bűnös embert szabadítottam meg az életétől. Száz és száz tehetetlen családból ragadtattam ki kárhozottakat, és lám, eleget kaptam vissza a sorstól, hogy rájöjjek, nincs nagyobb bűn, mint a lét felett bíráskodni. Emberek vagyunk, egyszerű, sebezhető lények, nem pedig mindenhatók. – kezdtem el-elcsukló hangon, s megállapításom végén, tehetetlenségemben elmosolyodtam saját magam butaságán. – Sosem engednélek olyan helyzetbe, hogy át kelljen élned azt, amit egykor nekem kellett. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha elvenném tőled az egyetlen igazi erőt a világon, a szeretetet. Hallottam, amit a kunyhóban meséltél Rudolfnak. Amit a szüleidről mondtál. Sajnálom. – fűztem hozzá, és ölelésemből engedve a lány arcát kezdtem pásztázni. Gondolataim pókhálójában nehezen találtam kiutat. Nem attól féltem, hogy rossz kezekbe adnám múltamat, és titkaimat, csupán attól, vajon megkímélem a lányt szenvedésétől, és sikerül elérnem, számomra fontos bizalmát, vagy ön sajnáltatónak fog vélni ezek után. Pár másodpercig szemébe meredve, végül az arany középutat választva kezdem ismét.
- Ha attól megnyugszol, és sikerül elérnem, hogy megbízz bennem, mint mentorodban, feltehetsz bármilyen kérdést, szabadon, s nem tagadom, mindegyikre válaszolni fogok, Merlinre esküszöm, hogy őszintén. Ennyivel mindenképpen tartozom. – mondtam Dera szemeibe meredve, felállva a guggolásból, és felsegítve a lányt, a hideg, sáros földről. Reméltem, nem kell tovább taglalnom, mennyire fontos a mi viszonyunkban a kölcsönös bizalom, és a tisztelet…

Utószó

Távol kerültem az eseményektől, és ami azt illeti, teljes mértékben elveszítettem a fonalat. Dera ismét egy nem létező személlyel kommunikált, majd magán kívüli állapotban, sietősen távozott. Nem álltam az útjába, kezeimet leengedve kísértem végig szememmel, mígnem puszta körvonallá változott, majd fekete, homályos folt látszott csak belőle, s végül teljesen elnyelte a sűrű köd. A lány nehezen fogadta be a sötét varázslatokat, és talán el is ítélte önmagát amiatt, hogy átkok használatához nyúlt. Ezért suttogta hát a hasonmás is, hogy én vagyok az, akiben nem bízik a lány. Talán úgy gondolja, hogy aki sötét varázslatokkal foglalkozik, csak is a rossz oldalon állhat? Gondolataim sűrűségébe veszve haladtam a mezőről kifelé, mígnem elérkeztem a hatalmas kövekkel szegélyezett útig, melynek túloldalán a Szellemszállás fakó, átnedvesedett falai rejlettek. Elindultam, végig a hosszú úton, bámulva a köd által elrejtett álomvilágot, hol megszűnik minden probléma, hol azok a legboldogabbak, akiknek a valóságban a legnagyobb a fájdalma. Haladtam egyenesen, utamat korhadt fakerítések, és vaskos, derékig érő kőfalak kísérték, s pusztán sétapálcám koppanása, a köd töltötte csöndes magányban. A fejemben cikázó apró lídércek nem hagytak egy percre sem elfeledkezni a történtekről, folyton-folyvást a tükörkép szavait súgták a fülembe, ezzel mély ráncot vonva a két szemöldököm közé. Elkomorodva reméltem csupán, hogy pár nap elteltével sikerült tisztáznom a helyzetet Denderával, azonban mos jobbnak találtam, ha nem zargatom már, ha a Roxfortba érek. Aggodalmam szított csupán ellentéteket bennem, arra ösztökélve, hogy legalább nézzek rá, legalább tudjam, hogy nem tűnt el odakinn. Némán vágtam át a hídon, az iskolát –kis kerülővel- a főkapun keresztül közelítettem meg. Szemem sarkából intettem Rommel professzornak, aki az udvar túloldalán pár diák társaságában tevékenykedett. Sietősre vett léptekkel tovább haladva, az előcsarnokban álló hatalmas kőszobrok foglalták le egyre-egyre lankadó figyelmemet, s emlékek sokasága támadt fel odabenn. Tovább lépve, s hátrahagyva a régebbi korok könnytől ázott maszlagját, felfelé siettem a lépcsőkön, nem vágytam másra, csupán egy forró fürdőre. Elhaladtam a már jól megszokott mozaiküveg előtt, mely a Sötét Varázslatok Kivédése terem ajtófőjével szemben lévő falon díszelgett. Belépve a terembe, a kintihez hasonló csendes magány fogadott. Becsuktam magam mögött az ajtót, így a diákok folyosón keltett zaja is megnémult. Fújtatva, nagyot sóhajtva gomboltam ki köpenyemet, majd a székemre helyeztem. Elindultam felfelé, a terem hátsó könyvespolca mögötti lépcsőn, mely a szobámhoz vezetett. Kinyitottam a kulcsra zárt ajtót, és beléptem. Ismét melegség járta át a szívem. A sok teafőzéstől, a szoba levegője megtelt fűszeres illatokkal, melyet beittak a bordó-arany bársonyfüggönyök, és a bordó szőnyeg, mely elfedte a szoba kövezett padlóját. Nyugtató illatot leheltek magukból a fehér párnák, melyek most a sötétvörös ágytakaró biztonságában hevertek, a tölgyfa vázas baldachinos ágyon. Benyitottam a fürdőszobába, és megnyitottam a kis ezüstcsapot. A forró víz gőze fel-felcsapott, mígnem tele nem töltötte a hatalmas fürdőkádat. Ruháimtól megszabadulva foglaltam helyet a vízben, átfázott vizes bőrömet kényeztette a forróság. Hátra dőltem, s kezeimet a kád szélén pihentetve behunytam a szemeimet, s reméltem, hogy ezúttal nem vívtam ki magam ellen a sorsot.