Tűz és Víz - Shannon & Tyrius

Üveges, méregtől zöldült tekintettel csörtettem végig a folyosón, bal markom szorításából nem engedve, magam után rángatva egy nálam alacsonyabb, de jóval termetesebb alakot. Mr. Ward talárja gyűrődött az ujjaim között, és az ijedten pillogó, mentegetőző fiú arca vérvörös áradatban úszott, a rá tapadó szégyen alatt.
- Elegem van az idióta játszmáiból! Itt betelt a pohár! – zengtem, miközben magam után húztam, és meg-megrázogattam a kezelhetetlen Griffest, majd McGalagony igazgatónő irodájának az ajtaja előtt megálltam, erőteljesen koppintottam hármat, föltéptem a hatalmas faajtókat, és lendületesen bebillentettem Taylort.
- Már megint maga… - hallatszott az idős boszorkány sóhaja, s a beszélgetés elhalt, ahogyan becsuktam magam mögött a roppant kapukat. Feldúltan lépdeltem a folyosón, akár egy felajzott vadkan, kit vadászat alatt sarokba szorítanak. Magamat nyugtatni igyekezve bámultam kifelé, a nyitott folyosók ereszei alatt, a zöldellő pázsitra, melyet néhány helyen már aranyló, és vöröslő falevelek terítettek. Az idő is csípősre fordult, ezúttal nem lógtam ki az eresz alatt kavargó diákok és tanárok áradatából, hosszú fekete kabátommal, kesztyűimmel, és térdig felnyúló fekete bőrbakancsommal. Volt ebben némi irónia… a Hollóhát házának vezetőjeként, első ránézésre egy mérges hollóhoz lehetett volna hasonlítani. Csupán szőke hajam tért el eme fiktív hasonmásom jellemzőitől. A hidegtől kipirosodott orromon át fújtatva, minden egyes sóhaj után elhomályosította előttem a levegőt a feltörő lehelet párás felhője. Zsebem mélyén kutatva akadtam rá egy alig használt zsebkendőre, melyben megtöröltem az orromat. Határozottan hideg volt, négy, maximum öt fok lehetett, és a kastélyra átláthatatlan köpenyként aláhulló nyirkos párafelhő sem javított a hőmérsékleten. Idekinn nyugalom volt. A távolban felharsant olykor-olykor a fakopács fürge kalapálása, néha pedig a zsenge szellő, vagy éppen a nyirkos idő miatt egy-egy ágacska törése, majd földet érése nyilallt a csendben rezgő levegőbe. A belső folyosóra érve, megszűnt a magány halvány érzete, a hatalmas ricsaj, és az egymás túlkiabáló diákok nyüzsgő, idegesítő hangja csak rontott az idegállapotomon. Nem kívántam semmit, csak egy forró fürdőt, és egy forró teát, jó sok gyömbérrel és mandragórával. A tudata, hogy még egy órát le kell adjak a délután folyamán, tovább borzolta a kedélyeimet. Legszívesebben beteget jelentenék, és ma már nem is mozdulnék ki a melegséget, és biztonságot, sőt, ami még annál is fontosabb, csöndet árasztó négy fal közül. Selyemköntösömbe bújva, elfeküdnék a puha, hatalmas franciaágyamon, és mély álomba szenderülnék a gyömbérgőztől, ami elárasztja a szobát. Csak erre a rendkívül finom illatú növény gyógyhatásától voltam képes átszenderülni az élet jobbik oldalára, ám ezek a séták, az álmok felhőin, csaknem minden alkalommal balul sültek el, és kegyetlen, lídérces rémálmok kerülgettek. Egyszer, emlékszem sikerült három és fél órát aludnom… Legtöbbször ezt meg sem közelítem. Ahogyan múlt éjjel sem. Talán ezért kaptam fel olyan gyorsan a vizet. Bár tény és való, az én idegállapotomnak, és rendkívül véges türelmemnek nem Taylor Ward a gyógyszere… sőt, ami annál több, a legeslegdurvább ostromágyúja ő, az én nyugalmam gyönge üvegfalának. Így eltanakodva, a dühtől, és a borongástól elhavazva, lankadt figyelemmel sétáltam bele egy alakba a lépcsőfordulóban.
- A fene vinné el! Figyeljen már oda, ki előtt áll meg! És hol van az egyenruhája?! – förmedtem az előttem álló alakra, akit könnyedén diáknak néztem, így, hogy oldalt állt nekem. Nem túl összeszedett figyelemmel megkerülve, és ledegradáló tekintettel vettem szemügyre a szőke hölgyet, akit a talpától a feje búbjáig, lassan mértem végig. És csak ezután böktem ki, hogy „Jó napot.”

Hideg tekintettel végig bámultam, amint szitkozódik, majd pár másodperc hallgatás után megtoldottam mondanivalómat egy „Elnézését kérem”mel. A nő vonásai nem eresztettek a mérges ráncokból, ami azt illeti, nem is lepett meg. Az imént löktem fel, és néztem végig, hogy felkapkodja a kezéből kiejtett holmiját. Valósággal szégyelltem magamat, és a helyzet hirtelenségében még a pár perccel ezelőtt tomboló idegességem is elillant. Sietősen a toporgó nő mellé léptem, és az elgyöngült bokájára néztem.
- Tényleg, sajnálom… Elnézését kérem, én nem figyeltem. – habogtam, miközben tekintetem elveszett a hölgy gyönyörű mélykék szemében, és végigfutott az egyenes, hosszú, szőke tincseken, melyek ráborultak törékeny, kabátja fedte vállaira. Gyöngéden nyúltam a nő karja felé.
- Ha nem veszi tolakodásnak, kérem, igazán sajnálom az imént történteket, hadd segítsek eljutnia a gyöngélkedőig. – mondtam, ezúttal már összeszedetten. Talán kiülhetett az arcomra a hirtelen zavarodottság, és a megbánás árnyéka. Pillantásaim elnyúltak, hosszan pásztáztam a nő tökéletes, finom vonásait. Még a mostani mérges, leteremtő tekintete mellett is látszott arcának puhasága, és barátságossága. Lélegzetemet visszafogva kaptam el hirtelen a fejemet. Odabenn súlyos fájdalom nyilallt. Emily arca jelent meg előttem. Hallottam a kacaját, láttam, éreztem a mosolyát, szívének lüktetését, szemeinek igéző pillantását, melybe akkor oly mélyre süllyedt, s belefulladt a szerelmem. Hiszek az első pillanatokban. Hiszek abban, hogy létezik az a kisugárzás, ami azt kiáltja, engem válassz, én vagyok az, akit akarsz. Zavartan meredtem magam elé, miközben kezem gyöngéden a nő karjához ért. Szemem sarkából ismételten a hölgyre figyeltem. Szögletes mosollyal leplezve pillanatnyi fájdalmamat fordultam végül felé, és bal kezemet nyújtottam neki.
- Tyrius Aepius Reximo, sötét varázslatok kivédése professzor, és a Hollóhát házvezető tanára. – mutatkoztam be, hogyha már egyszer felborítottam ezt a szerencsétlen nőt, tudja, hogy kire kell panaszt tennie, ha az igazgatóval beszédbe elegyedne. A hölgyemény zavartan bámulta a bal kezemet, én pedig a kellemetlenségeket elkerülve igencsak béna magyarázkodásba kezdtem…
- A jobb kezemet nem nyújthatom… Mert az… egészen egyszerűen, nincs. – mormogtam, és már előre kellemetlenül éreztem magamat. Senki meg nem mondaná, hogy jobb kezem csonkolt, csak akkor, ha valaki hosszú időn keresztül figyelné, jönne rá, hogy nem mozdítom, ezért nagy valószínűséggel mű testrész lehet. A kesztyű fedésében azonban hiányosságom kiléte mindaddig biztonságban volt, amíg kezet nem kellett nyújtani valakinek… Mit ad isten…

Felvontam a nő nevét hallván, és kétségbeesetten kutattam az emlékezetem szürkeállományában. Valahonnét mintha már felcsendült volna ez a név… Az ilyen alkalmakkor persze nem kísértenek az emlékek, és nem törnek fel gejzírként, ellepve rettegéssel a fejemet, csupán a fehér semmiség kavarog odabenn, ködös foszlányokra bomolva. Újabb rejtély, aminek a feltárásán ismételten csak fel fogom húzni magamat, és a végén még fellökök még egy ilyen csinos hölgyet. Mikor előkerült a már jól megszokott „balkéz szituáció” egyből elfelhősödött a tekintetem. Nem kedveltem, amikor valaki szánakozva nézett rám, vagy megsajnált. Történt, ami történt, engem már nem is zavar. Eleinte bajlódtam csupán, hogy átszoktassam magamat a balkezességre, de már úgy írok, varázslok és eszek vele, mintha csak ez lenne az ügyesebbik kezem. Teljes életet élek így is. Persze némiképpen örültem, hogy Shannon kissé zavarba jött, és kissé feloldódott köztünk a jég. Csökkentve kellemetlen érzését, derűs, őszinte mosollyal reagáltam a mugli hasonlatra, s miután a nő belém karolt, kérdésére biccentettem, és elindultunk a folyosón, a gyengélkedő felé.
- Nem, - mosolyodtam el – alapvetően nem ez a bevett közlekedési mód. Csupán egy igazán idegesítő, problémás diákkal akadt egy kisebb összezörrenésem, és ez már az utolsó csepp volta pohárban, azért vakultam meg így. Tényleg, kérem, ne haragudjon, nagyon kellemetlenül érzem magamat. – mondtam, miközben lépteink kopogó zaja betöltötte a már kiürült folyosót. A diákok szinte egy pillanat lefolyása alatt elszivárogtak a termek elől, elkezdődtek az órák, mi pedig kettesben maradtunk, a hatalmas, vastag kőoszlopok között. Tekintetem a nő arcán pihentettem, beleveszve az angyali vonások puha ölelésébe. Valahogyan én magam is ellágyultam, és végtelen melegség töltött el, ahogyan belém karolva elhaladtunk a falra szegezett képsorok előtt, irányt változtatva pedig a sötét varázslatok kivédése teremmel szembeni óriási mozaikablakok előtt. Akarva-akaratlanul kaptam fel a fejemet, ezekre a művi kincsekre, melyek a négy alapítót ábrázolták. Az őszi nap gyöngéd, aranyló sugarai, halvány mosolyt varázsoltak a varázslók arcára, lélegzetelállító, arany fénnyel megtöltve a folyosó ezen részét.
-Ne haragudjon, de bátorkodnék feltenni egy kérdést. – szúrtam közbe a csendbe, és lépteim lelassultak, ezzel a nőt is lassításra bírva. Régóta foglalkoztatott már az üvegek „viselkedése”… Vajon csak én látom, vagy más is úgy véli, hogy a négy alapító arca a napszaktól függően változik.
- Maga milyennek látja az arcukat? – kérdeztem, és a kielégítő válasz reményében pillantottam Shannonra. Őszintén, fogalmam sincs, milyen választ vártam. Reméltem, hogy azért nem néz teljesen bolondnak, hogy ilyen kérdésekkel bombázom, de már rettentően fúrta az oldalamat a megoldás. A festett varázslók arca boldognak látszott. Nem tudom honnan, hiszen vonásaik alig értek el az estitől, de mégis, valahogy puhábban, gyengédebben, pajkosabban bámulták most az eléjük építet kőfalat, a folyosó túloldalán.
- És hogyhogy az ápolás mellett döntött? No meg a pszichológia… - tettem hozzá, és érdeklődően néztem beszélgetőpartneremre. Amennyiben választ adott minden kérdésemre, lépteink ismételten fölocsúdtak, és eltűntünk a folyosó aranyló fényéből, át a mindennapos lét közönyös világába, úton a gyengélkedő felé.

Eltűnődve bámultam magam elé, s a barátságos szurkálódást hallva, fátyolos mosoly libbent az arcomra.
- Vörös riadó. – ismételtem Shannon szavait, s miután kimondtam, elvigyorodtam. Kellemesen éreztem magamat a hölgy társaságában, igazán nyugtató volt a jelenléte. Valami oknál fogva édeskés melegség töltött el, folyamatosan olvasztva a csaknem húsz éves folytonosan keményedő vastag jégtáblákat az arcomról.
- Megegyeztünk. – jegyeztem meg amolyan tréfálkozó hangnemmel, és kezet ráztam a nővel, -természetesen- bal kézzel. Most igazán jól jött, hogy elmaradt az órám, az égvilágon semmiért sem hagynám itt az első napos ápolónőt, és iskolapszichológust. És mint azt tudjuk, a késés nem az én műfajom… Borongó tekintettel vizslattam az éppen boldognak tűnő alapítók tekintetét, miközben a nő hosszasan mesélni kezdett. A hangja, akár egy angyalé, süvített át a lecsendesült falak között, s fülemen át, egyenesen tajtékzó lelkemet találta el. Miután befejezte mondandóját, csupán egy következő kérdést tettem fel. Hallani akartam a beszédét, kikapcsolni odabenn, és csak ringani. Olyan érzés volt, mintha egy könnyű csónakban feküdtem volna, s Shannon hangja lett volna minden egyes pajkos hullám, ami altatóan, ringatóan riszálta volna hajóm alját, s benne elfáradt, pihenő testemet. Ez a hölgy, maga volt a szentlélek. A szerénység, a kedvesség és az önzetlenség egyaránt tombolt benne, azon tulajdonságok, melyeket szemének halvány pislákolása már az első tekintetnél elárult. Különösképpen elgondolkodtatóan vélekedett az aurori pályáról, illetve a jó, és a rossz elméletéről. Ugyan nem teljesen ugyan azt a nézetet képviseltük e téren, de abban, hogy a természet, tehát hogy valaki jó, vagy valaki rossz, valakinek jó tulajdonságai, vagy rossz tulajdonságai vannak, teljesen relatív, és csupán nézőpontok kérdése. Hiszen a halálfalók által képviselt „gonosz” oldal, az ő szemszögükből a „jó” oldal, s csupán a társadalom által megítélt normák azok, amik beskatulyázzák az embert az egyik oldalra. Hiába, ami itthon tiszteletlenség, az Japánban az etikett része… Lásd az étkezés utáni hangos böfögés. Tovább hallgatván Shannon karriertörténetének rövid beszámolóját, mondata végére érve tekintete elborult, akárcsak az enyém szokott, ha kínzó emlékek armadája ágyúzza szürkeállományom gyönge falait. Jobbnak láttam nem rákérdezni az igazságra, hiszen ha szerette volna az orromra kötni a problémát, megtette volna. Lassan, szememet behunyva bólintottam, jelezvén, tudomásul vettem, és felfogtam a történetét. Az én köröm következett… Hirtelen értem csak észhez, az elvarázsolt világomból, melyet a nő emelt körém, s csak pár másodperc „sóhajszünet” után kezdtem.
- Nos… Itt létem óta, minden éjjel sétákat teszek, és már az idejét sem számolom, mióta figyelem ezeket az ablakfestményeket. Én úgy vettem észre, ez napszaktól, időjárástól függően változik… De most hogy így említette az ön elméletét… Mi ne mondjak, elgondolkodtató. – fűztem hozzá, összeszorított szemekkel vizslatva, éppen Godrik arcát. Boldognak látszott. Vonásai lágyak, és puhák voltak, a szakálla alatt pedig, mintha apró, bíztató mosoly tűnődött volna.
- A Roxfort elvégzése után belevágtam a fejszémet az aurorságba, ami azt illeti, tíz év után ki is csorbult… - tettem hozzá hűvösen, kezemre pillantva.
- Persze semmi sajnálkozás… Balesetek előfordulnak. – morogtam, nehogy azt feltételezze rólam, sajnáltatni próbálom magamat.
- Aztán, a sérülésem után, no meg száz és száz halálfaló arcának emléke után, mondhatni hosszú pályafutás után leálltam a munkával. Sem a testem, sem a lelkiismeretem nem bírta tovább, s úgy véltem, jobb, ha még azelőtt visszavonulok, minthogy valami szerencsés végleg a padlóra küld. – mondtam, s körbepillantottam a folyosón.
- Ez a hely, a Roxfort, ez meg mindig is önmaga marad. Mindegy milyen háború dúl odakinn, ez a kastély megőrzi a maga hűvös békességét, ami ennyi év után, talán rám is átragadt… - fejeztem be rövid időre, és gondolataim elkalandoztak.
- Sokáig nem mertem beismerni a saját hibáimat… Aztán egy rendkívül kedves tanítványom segített ráébreszteni a keserű valóságra. – nevettem el magamat, és a hölgybe karolván folytattuk az utunkat a gyengélkedő felé.
- Bevallom, szeretek tanítani. Ugyan elég gyenge az idegzetem, és talán-talán a módszereim sem éppen a legliberálisabbak, de azért igyekszem fejlődni… Sajnálom ha esetleg untatom… - fűztem hozzá, Shannon arcára pillantva, s tovább vezettem a végtelenbe nyúló folyosón… Ó, bárcsak végtelen volna!

Csupán mély bólintással kísértem a fiatal hölgy eszmefuttatását, s valóban elgondolkodtatott a gondolatmenete. Elborongott tekintetet futtattam végig a messze véget nem érő folyosó mészkőfalain, s pillanatok vesztek az éterbe, míg kutattam önmagamban azt a bizonyos „gyermeket”. Csupán régi emlékek hada szegezett szigonyt, összeroskadt mellkasom vérző, sértett hártyájára, melyből egyszer egy nő kitépte a benne dobogó szívet, s magával rántotta azt a halálba. Lépteink koppanása abbamaradt, mikor is, az –egyébként- nem csak okos, de elképesztően arcátlanul vonzó hölgyemény teára invitált. Valahol még fuldokoltam saját gondolataimtól, s csupán gépiesen követtem Shannon mozdulatait, majd egy szimpatikusnak ítélt fotelben helyet foglaltam. A gyengélkedő persze egyből a frissen elvarrt emlékeket juttatta eszembe. Első „élményem” Denderával… Történt, ami történt. Csöppet elborzadva tekintettem most arra az ágyra, ahol alig egy hónapja még ő feküdt. Elég komolyan rám ijesztett a helyzet, azt meg kellett hagynom. Eltorzult mimikával húztam el a tekintetemet, és hálát adtam Merlinnek, hogy nem kell most ugyan azt átélnem. Helyette egy földre szállt angyallal tartok teadélutánt. Nos, úgy vélem, aligha akad bármi más, amit ennél jobban kedvelne az ember. Miközben a hölgy felsorolta a teakészletet, vajmi remény volt csupán, hogy akad köztük gyömbérgyökér, és mandragórahajtás keverék… Hiába, unalmas, álmatlanul végigvirrasztott éjszakáim során, átnyálaztam pár olyan könyvet, és lexikont, melyek olyan recepteket tartalmaztak, amik vagy túl drágák, vagy csak egész egyszerűen nem elterjedtek a mai orvostudományban. Ilyen volt ez a nyugtatótea is.
- Köszönöm, a kamilla teljesen megfelel, igazán lekötelez. – mondtam, bágyadt arcomra halvány mosolyt festve.
- Jómagam is a hagyományos, mugli módon készítem a teámat. Több illatot ereszt. – bólintottam, és a nő gyönyörű szemeibe öleltem saját, kék tekintetemet.
- A kamilla illata is nagyszerű. – fejeztem be, és belemerültem a mélykék íriszekbe. A meghitt csendből sikolyként üvöltött fel a Ferrars név.
- Ferrars? – ismételtem meg kizökkentve saját gondolataimból, kérdően bámulva Shannonra.
- Csak nem Daniel Ferrars? – pontosítottam kérdésem, és talpra álltam. Megrészegülve a felismeréstől léptem közelebb a hölgyhöz, és megragadtam a kezét.
- Hát akkor maga bizonyára, Shani! Igazán sokat mesélt önről a nevelőapja. Tíz évet dolgoztam vele egy alakulatban. – hadartam, majd magamhoz térve eleresztettem a hölgy kézfogását.
- Daniel egyike a legjobbaknak… Igazán sajnáltam, hogy el kellett hagynom a pályát a dolgaim miatt… A tudata, hogy csaknem egykor kezdtünk, a raglétra aljáról, és még mindig együtt hajtanánk azt a bizonyos kereket… Hű, megrendítő. – mondtam, visszaülve a fotelbe. Csupán hatalmas nehézségek árán sikerült lefeszegetnem az arcomra ragadt idétlen, fogvillogtató vigyort, s csak utána kezdtem bele a faggatásba.
- Ne haragudjon, hogy ilyen ormótlanul magára támadtam az imént. Csak tudja, tényleg jó barátok voltunk, a munka pedig tényleg összekovácsolt bennünket. Aztán, ahogy elhagytam a hivatalt, még pár évig leveleztünk, aztán megszakadt a kapcsolatunk. Igazán bántam… Nem, nem történt semmi, ha arra gondol. Csupán az idő rozsdás vasfoga mart közénk. – magyaráztam, és a nőre pillantottam.
- Ami pedig azt illeti, láttam pár régebbi filmet a vászonról… mert… - itt elcsuklott a hangom, s zavartan néztem magam elé. Megrészegített a szokatlanul belém nyilalló boldogság mámora, s hirtelen azt sem tudtam, miről beszélek, csak fecsegtem.
- Mert… tudja, érdekel a művészet. És a muglik művészvilága sokban túltesz a varázslókén. Sokkalta többszínű, és szinte a szó szoros értelmében „varázslatos”. – javítottam, és tulajdonképpen egyetlen elhangzott szavam sem volt hazugság, hiszen valóban így gondolom. Csupán… igyekszem elkerülni egy kellemetlen témát…

Ámulatba ejtett Shannon kecsessége, és egyszerre hihetetlen talpraesettsége. Sajnáltam minden pislantásomat, minden pillanatot, mikor nem őt néztem. Gyönyörű volt, akár egy porcelánbaba. Tökéletes vonalai kiegészítették kifogásolhatatlan idomait, és a személyisége is, egyszerűen több mint elragadónak nevezhető. Frappáns, praktikus hölgyeménynek tűnik, tűzrőlpattant, ésszerűen gondolkodó nőszemély. Utoljára akit így megkedveltem… Bepárásodtak a szemeim. Arcomra fagyott mosollyal ültem kedvesem visszatérő gyászában, kezemmel erősen megszorítva a szék karfáját meredtem az idő közben helyet foglaló hölgyre.
- Igen… Láthatott… Rendszeres látogató voltam… Mondhatni. – hebegtem, de gondolataim kusza fonalát már Ariadné sem oldotta volna meg. Emlékeim háborgó tengerén léket kapott a lassan robogó gálya, és egy sötét örvény a mélységbe taszajtotta az égbe, a nap felé nyújtózó vitorlákat. Magamat láttam egy tükörben, mely hirtelen összetört, és e milliónyi darabka éles csörömpöléssel a földre hullott.
- Volt… Volt időm, és lehetőségem a mugli művészet tanulmányozására. – kezdtem akadozva, gondolataimat kétségbeesetten rendezgetve.
- Ami azt illeti, talán még lenyűgözőbb műtörténettel rendelkezik a mugli világ, mint a varázslók világa. Gondoljak bármire. Költészet… költészet… - ismételtem önmagam, hiszen nem is figyeltem a felsorolásomra, s hosszú percek nyúltak el mondatom befejezése előtt. Levittem a hangsúlyt, és Shannon beszélni kezdett. Millió apró csengettyűként szólalt meg mennyei, angyali hangja, és szememet arcán pihentetve hallgattam, amint beszél, beszél, és csak beszél. A végére már sikerült összeszednem magamat, és el is mosolyodtam. Őszintén megvallva azt figyeltem, meddig bírja levegővel. Volt, hogy két hosszú mondatot is elmondott, csupán egy negyed levegővétellel. Hihetetlen nőszemély volt. Beleszagoltam a teafűtől illatozó levegőbe, és a csészémben levő italba is.
- Tökéletes, hálásan köszönöm. – bólintottam, kedves mosolyt hintettem, és könnyed mozdulatokkal belekortyoltam a teába.
- Remek lett, köszönöm. És ne tartson attól, hogy megorrolnék magára a beszélgetést illetően. Kedvelem, ha valaki kifejező személyiség. Mint maga. – tettem hozzá, és fejemet enyhén megmozdítva, orrommal böktem a velem szemben ülő Shannon felé.
- Érdekes történet, minden bizonnyal akkor már láttam a nagyanyját. Amennyiben nem, bármikor kapható vagyok egy filmnézésre. – mondtam mosolyogva, afféle nyílt, kulturált, és visszafogott utat felkínálva, egy újabb találkozás reményét illetőleg.
- Hogy van a lába, Miss Doyle? Ha kívánja, helyre hozhatom pár varázslattal. Talán gyorsabban hat, mint a tea. – váltottam hirtelen, és méltóságteljes mozdulattal emelkedtem fel székemből, és tűnődve pillantottam a hölgyre.