Mit érdemel az a bűnös…? - Tyrius Reximo & Dendera Massri

Szótlanul, egyetlen hangosabb sóhaj nélkül ültem a tanári asztalnál, miközben a hetedikesek halkan zümmögő beszélgetés közepette elhagyták a termet. Vékony félholdalakú olvasószemüvegemet feljebb toltam az orromon, miközben átnyálaztam az elmúlt egynéhány óra feljegyzéseit. A sárgás pergamenlap tompa zörgése belenyalt a morajlástól hullámzó levegőbe. Az utolsó pár diák is elhagyta a termet. Elgondolkodva, a semmibe bámulva motoszkált a fejemben Dendera Massri. Négy napja nem láttam, se a folyosón, se a nagyteremben, és ami még inkább elborzasztott, hogy a tanórámat sem látogatta. Ha valami, ez aztán végképp nem rá vallott. Ugyan kaptam némi negatív visszajelzést a lány tanulmányát illetően, de valahogy nem tulajdonítottam neki túlságosan nagy figyelmet. Látszólag igencsak megviselte az a két nap gyakorlás, és úgy gondoltam, jegyeinek romlása is ennek az állapotnak tudható be. Tekintetem a pergamenterem irányába tévedt, s megakadt a résnyire kinyitott ajtó szegletében. Hangos sóhajom most már visszhangjába ütközött a kiürült terem szürke kőfalai közt. Lassú, hangosan zengő léptekkel léptem le a katedráról, és megtorpantam a terem ajtaja előtt. Súlyos, vészjósló nyikorgással sikított fel, a jókora tölgyfából esztergált kapu, és megcsapott a régi pergamenek csábítóan hívogató illata. Belépve a szobába, a könyvek jellegzetes illatát beszippantva gondolkodtam csak el, hogy milyen régen is látogattam meg a könyvtárat… Miután megbizonyosodtam róla, hogy az ajtó –szoksához híven- csupán a szélnek köszönhetően nyílott ki, és egyetlen vicces kedvű diák sem rejtőzik a vaskos polcok rengetegében, hátat fordítva a terem ajtajával szemben lévő, hosszú, kéküveges ablaknak, bezártam magam mögött a kaput, és kiviharzottam a helyiségből. Sétapálcám ütemesen gyorsuló kopogása verte fel a folyosó már-már monotonná váló dünnyögését, melyet az órára várakozó diákok halk beszélgetésének káosza idézett elő. Szőke hajam meg-meglibbent sietős lépteim hatására, acélos, eltökélt tekintettel magam elé bámulva törtem utat a folyosón. Elhaladtam a mézkőből faragott kapuk tartópillérjei alatt, melyek réseiből angyali fénysugárként csapott a földbe a nap zsengén libbenő fátyla. A rózsaüvegekből be, bekacsintó éles, sárgaszínű világ pedig azt sugallta, odakinn lehullottak a levelek már, és beköszöntött az ősz. Ugyan ilyenkor, még a nap is erősen süt, de az október felé egyre közelebb kászálódva több az eső, több a köd, s a haldokló nyár végleg lehullajtja virágillatú páncélját, s az ősz hideg kardjába dől, végső megadásának jeléül. A végtelenségbe zengő, éles koppintások kimagaslottak a fiatalok keltette zsibongás monotonon hánykolódó tengeréből, s jelezték a könyvtár könyveit, és pergamenjeit őrző páncéloknak, és a hatalmas, kétszárnyú kapunak, hogy jövök. Megálltam az ajtó előtt, tekintetemet a maroknyi aranykilincsen pihentettem, majd megragadván azt, a bordó szőnyegekkel leterített, hatalmas terembe léptem. Lenyűgözött a látvány, mint mindig, ha erre jártam. A monumentális szekrények a hatalmas, végeláthatatlan plafonig nyúltak, ahonnét arany, és ezüstdíszekkel kicicomázott, kristálycsillárok lógtak alá. A bordó szőnyeg, amely az ősi, évezredes, rideg köveket fedte, egyenesen a szoba végégig vezetett, és ösvényeket kialakítva cikázott a polcok között, egyféle ösvényt kialakítva. Jobb oldalon, alacsonyabb polcok álltak, U alakba rendezve, s a polcok által alkotott félkörben, faasztal védelmében ücsörgött a könyvtáros hölgy. Mögötte, az U alak széleinél felfelé, középre kanyarodó márványlépcsők vezettek a galériába, ahol az olvasóasztal, és számos nem kölcsönözhető lexikon porosodott.
- Jó napot, Madam Cvikker. – morogtam, amolyan félvállról, ahogyan köszönni szoktam. Ilyenkor nem nézek az emberre, csak a szemem sarkából, miközben tekintetemet úti célom irányába szegeztem, ami nem más volt, mint az alvó Hollóhátas növendék, Ms. Massri. Első felindulásomból, dühtől eltorzult képpel közelítettem a lány felé, s mire mellé értem, ismételten elárasztott az a nyugalom, amit legutóbb négy napja éreztem, mikor a ködös mezőn álltunk. Dera mély álomba burkolózva, homlokkal a könyvbe fejelve aludt, s egyetlen zsigere sem moccant. Két kezemmel közrefogtam a hosszában elnyúló, sötétbarna asztalt, és előre dőlve ébresztgetni kezdtem az elszenderültet.
- Ha így próbálja, nem fog a fejébe mászni… - súgtam, pajkos mosoly kíséretében, és bal kezemet a lány vállára helyeztem, majd enyhén megráztam.
- Én is próbáltam így, amikor annyi idős voltam, mint maga! – tettem hozzá, kicsit hangosabban, de még mindig suttogva. Erősebben megmarkolva Dera vállát, határozottabban, felráztam álmából.
- Sajnos nincs olyan varázslat, amivel a betűket tudássá lehetne alakítani. Ennek egyetlen természetes módja van, ez pedig az olvasás. Ha jól tudom, ez ilyen könyvből nem kivitelezhető csukott szemmel. – toldottam meg, egy kis játékossággal, és helyet foglaltam a lánnyal szemben.
- Négy napja nem tudtam magáról semmit, Ms. Massri, pedig a házvezetője vagyok. Tiszteletben tartottam azt, hogy pihenni akar, és ezért nem is teszem szóvá, hogy a tanulmányi eredményei milyen következményekkel járhatnak, amennyiben nem javulnak. Most azonban nagyon nagy bajban kéne, hogy legyen, és az, hogy én felelek a mulasztott óráiért, illetve a ház jó hírének csökkenéséért, nem tölt el feneketlen vidámsággal. Én látok magában valamit, amit sok helyen tehetségnek hívnak. Én lehetőségnek nevezem. Magában az, hogy tehetséges nem elég, és ezt maga is tudja. Ha átoktörő akar lenni, az az egyetlen módja, ha ráhasal a tanulásra, és hagyja, hogy segítsek. Viszont ahhoz, hogy segíthessek magának, a bizalmára van szükségem. És magának is szüksége van az enyémre… - mondtam, miközben a lány szemébe meredtem, ezzel is azt sugallva, szavaim súlyosak, és egyenlő félként, nem pedig tanár-diák kapcsolatban kezelem őt. Tekintetem rezdületlenül meredt a fekete íriszekbe, elveszve azok sötét, átlátatlan barlangjaiban, melynek mélyén mégis vakítóan tiszta, sérülékeny lélek lakozik…

Elborult, már-már villámokat szóró tekintettel hajóztam a lány fagyos szempárja felé. Bezárultak fekete íriszei mögött a fényt árasztó kapuk, s csupán az utálat, az átgondolatlan, ostoba bogarak villogtak rám dacosan. Olyan megtörhetetlen, szilaj merevséggel, akár a betöretlen kiscsikók. És akár a jó csikós, parancsolatát, úgy zúdítottam el Denderát az én fagyosságommal. Feszült, néma csendben teltek a másodpercek, s a fali óra kattanásai éveknek tűntek a néma könyvtárban. Nyugalmam, mely ragacsos pókhálóként terült rám, ha a lány közelében voltam, most apró szilánkokká törve hullott szét a bordó szőnyegen, majd a fagyból kiolvadva vízzé olvadt, s el is tűnt teljesen. Megrezdültek a tárgyak körülöttünk. Hirtelen mozdulattal csaptam az asztalra, és a lány képé hajolva, súgva sziszegtem, a méregtől eltorzult arccal.
- Én ismerem a magunkfajtát. Csökönyös, és sokszor emiatt idióta! Nézzen már magába, Ms. Massri! Nekem mindegy, hogy hányszor próbálja megölni magát, a saját varázslatával! Mindegy hogy hányszor kell hogy felvigyem a gyengélkedőre! Mindegy hogy hányszor esik el, mert én ott vagyok, hogy felállítsam! Viszont amikor a saját önbecsülését eldobva, gyáván menekül, és tiszteletet nem ismerve fordít hátat nekem, minden porcikámban csalódok magában! Ostobán viselkedik, mint egy gyermek! Nem aludt eleget?! Huszonkét éves korom óta örülök, ha egy éjszaka két órát sikerül aludnom! És miért? Mert rémálmok gyötörnek! Álmok, azokról, akiket elveszítettem! – ordítottam már a végén, s erre a könyvtáros hölgy is aggodalmas arckifejezéssel rohant fel az emeletre. Ránéztem, szemeim égető dühétől a nő megtántorodott, kezeit feltartva jelezte, hogy ő ebből most kimaradna, és a lépcsőn lekocogva, kitárta a könyvtár ajtóit, s elhagyta a szobát. Lassan fordítottam vissza a fejemet a megszeppent lány arca felé.
- Mindent elvesztettem az életben, ami fontos volt számomra. Egyedül ez a kőrakás maradt nekem! – mondtam, és kezemmel idegesen körbemutattam, jelezve, hogy a Roxfortra gondoltam. Elszégyelltem magam. Ismét megváltoztam. Ha Dera a közelemben volt, nem önmagam voltam… vagy talán, pont hogy akkor voltam önmagam, csak harminc év alatt elfeledtem, ki is vagyok én valójában? Erőtlenül rogytam volna össze, ha nem tartom magamat az asztalon. Kétségbeesetten tekintettem körbe, a hatalmas könyvespolcok irányába. És szememben felcsillant ismét az akarás fényes csillaga, és a lánynak szegeztem tekintetem éles dárdáit.
- Elegem volt a játszmázásból. Hogyha ezek után is hátat fordít nekem, legyen úgy. Rám ne számítson többé. Viszont ha úgy dönt, belevág. Akkor nincsen kiszállás. – mondtam, és a lány szemeibe bámulva vártam a választ. Úgy kívántam, hogy azt felelje, kezdjünk neki, most rögtön, ahogyan a vizet kívánja az, aki már harmadnapja vánszorog a sivatagban, és végül az oázis látványa előtt megkönnyebbülten esik össze. De hogy az az Oázis csupán délibáb, vagy a valóság friss vize csorog benne, azt csak azután tudhatom meg, miután a lány válaszra nyitja a száját…

Illedelmes férfiként tűrtem a rám zúdított aljas rágalmakat, számtalan sértést és elborult szitkozódást. Ahogy bámultam magam elé, néztem a lány eltorzult, kétségbeesett arcát, már nem dühöngtem. Felegyenesedtem, és betoltam a székemet a helyére.
- Silencio. – súgtam, és megnémítottam a szobában pattogó kis pukkancsot, s miután arcomra kiült a nemes fagyosság, és a lenézés sanda tekintete Dera szemei közé süllyedtek, sétapálcámat a megdöbbent diák mellkasára szögeztem, s egy laza lökéssel a székébe teremtettem.
- Elég volt. – mondtam halkan, rekedtes hangon, s oly hidegséggel, ami szinte jégvirágokat rajzolt a kristályos ablaküvegekre, melyeken átcsillant a lefelé bukó sárga csillag egyre-egyre halványodó fátyolos sugara. Meredt, félelmetes nyugalmat árasztó tekintetet vetettem a megnémított lányra, s sétabotomat keresztbe tettem magam előtt, úgy álltam meg az asztal sarkánál, háttal az ablakoknak.
- Ezúttal jócskán elvetette a sulykot, Ms. Massri. Nem tudom, mi zajlik a fejében, és egyre kevésbé érdekel. – kezdtem, miközben tettem egy kört a lány körül.
- Engem nevez önzőnek? – kérdeztem, és behunyt szemmel, fejcsóválva elmosolyodtam.
- Fiatal maga még, s ezért ragadt meg a saját világában. Elborítja a düh, az ideg, és nekiesik a saját professzorának, sértésekkel ostromolja a saját házának vezetőjét! Azt a házat gyalázza, amire felesküdött! Ostoba lány. - emeltem fel a hangom, és ismételten az asztalra csaptam felgyülemlő dühömben.
- Sértegetni azt tud, de a dolgok mögé látni képtelen? Elveszik tán a látomásainak zavaros tengerében? Vagy a láthatatlan, de folyton jelen lévő harmadik személy bíztatja arra, hogy mindent felrúgva, mindenkit hátrahagyva rohanjon a falnak?! – kérdeztem, s hangom egyre csak feszültebbé vált. Tekintetem mélyen a lányéba fúrt, ezúttal nem a megszokott hűvösséggel, vagy a Derának járó melegséggel, hanem sötétséggel, átlátatlan fallal szúrt a diák szemébe.
- Ha az volna a célom, hogy hátba szúrjam magát, mi az édes fenének rohantam volna magával a gyógyítóhoz? Minek tanítottam volna magát a saját varázslataimra? Hogy megerősítsem önt, és nehezebb legyen forgatni a kést?! Mit nyújtson az ember a bevehetetlen jégkirálynőnek, befolyásos apuci elhanyagolt lányának, hogy végre valahára eljusson a tudatáig, hogy valaki az életben egyszer jót akar neki?! És én vagyok a sértéseinek az áldozata, az egyetlen ember, aki hisz magában?! Megvannak a hibáim, nem kértem, hogy emlékeztessen rájuk! És nagyon, de nagyon el van tévedve az erdőben, és a legsötétebb úton jár, hogyha képtelen megszabadulni a dacától, és attól az irdatlanul kemény fejétől! Lásson már végre tisztán, és mondja a szemembe azt, hogy mit ártottam magának! Fogalmazza meg, mi az istenadta dolgot vétettem maga ellen! Mit tettem, hogy ennyire gyűlöli azt az embert, aki tanítani próbált?! Vegye már észre, hogy ez nem miattam, hanem maga miatt van! Úgy tesz, mintha nekem tenne szívességet, azzal, hogy taníthatom önt! Szálljon le a földre, és kezdjen el látni végre! Ameddig összeszedi magát, és végre lenyugszik, kiírom az összes órai kötelessége alól, és egy hetet töltsön a gyengélkedőn a pálcája nélkül! – mondtam végül, és faképnél hagytam a lányt. A lépcsőn visszafordulva egy mozdulattal feloldottam a némítását, és elhagytam a könyvtárat. Lépteim súlyosak voltak, arcom pedig szürke. Újra, és újra Dera szavai csengtek a füleimben. Amiket a kicsikről mondott, amit az önzőségemről mondott… Mind, mind igaz volna, vagy csupán a düh, fortyogó lávája beszélt belőle? Tekintetemet magam elé szegezve vágtam át a buzgó diáktömegen, és eltűntem a folyosó végén.


//folytatás: 1 hét elteltével a párbajteremben. //