Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Vas. Aug. 11, 2013 6:54 am

Vainwright szavaira pusztán csak a fejemet ráztam, mivel egyszerűen képtelen vagyok egyetérteni a professzor nézeteivel. Minden ember életének van célja ezen a földön azt pedig, hogy az mikor ér véget nem maga dönti el. Sajnálom a szerencsétlent, hiszen hosszú - hosszú éveket áldozott az életéből arra, hogy a tudását átadhassa a tanulóinak akik - beleértve engem is - kicsit sem könnyítették meg a dolgát. Biztos vagyok abban, hogy az öregúr jó pár éjszakát töltött el ébren, olyan dolgozatok javítása fölött melyek még csak a T szintet sem ütötték meg, mégsem söpörte félre a kupacot, helyette szorgalmasan javított, jegyzetelt, másnap pedig nem csak, hogy javítási lehetőséget kínált fel a tanulók számára, hanem korrepetálást is. Abban sem kételkedem, hogy számos diákcsíny áldozatává vált ahogy szinte az összes kollégája is a Roxfortban, mégsem szegte kedvét a dolog, csak megrázta magát és ott folytatta a napját ahol az félbeszakadt. Kemény volt, határozott, céltudatos, akivel csak az igazán elvetemült egyedek mertek szembeszállni s még azok is csak mélységes tisztelet mellett. Mindenki elismerte a munkásságát, számos ember köszönheti neki a későbbi sikereit, erre most, mikor négy kis csitri úgy dönt hátat, fordít neki, egyből azt gondolja, hogy nincs már célja az életének? Bolond ez az ember?
- Komolyan reménykedem abban, hogy csak a gyógyszerek beszélnek magából, s vénségére nem lett olyan ostoba, mint amilyennek látszik. - motyogtam keserűen, majd amikor Bastien a hátam mögé lépve újra átadta nekem a gyűrűt elmerengve, kezdtem azt tanulmányozni.

Vajon megérdemel egy újabb esélyt a sorstól, az, az ember, aki ilyen könnyedén képes lenne lemondani az életéről? Érdemes olyasvalakire áldozni a gyűrű mágikus, gyógyító erejét, aki foggal - körömmel igyekszik védeni önnön ostoba gondolatit és inkább a halálba, menekül csak, hogy ne kelljen ismét felállnia a földről és küzdenie? Elbizonytalanodtam. Hiába a szív parancsa mely azt suttogja számomra „Gyerünk Nita! Gyógyítsd meg! Ennek az embernek még élnie kell!” ha egyszer Ő maga már a túlvilágra vágyik. Egyfelől értem Őt, hogy ne érteném, hiszen nincs annál fájdalmasabb érzés, mint mikor a családod, a szeretteid fordítanak, neked hátat s utasítanak el, hiszen bár teljesen nem is egyezik a helyzetünk, részben mégis egy cipőben járunk. Megértem, hogy úgy érzi mindent elveszített, ám a meccs véleményem szerint még koránt sem ért véget, volna még mit kihoznia magából, ha akarna.

A tekintetem az öreg professzor arcára siklott, mely megviselt volt, elgyötört. Tudom, hogy a szavaim mélységes fájdalmat okoztak neki, de hiába, őszintének születtem, Vele szemben pedig pláne nem menne a kegyes hazugság. Egy dolog a műmosoly egy haldokló ágya mellett, s egy a bólogatás egy öngyilkos szavaira. Mert hát mit szépítsem lényegében, erről van szó, hiszen Vainwright tulajdonképpen maga dobja el az életét, ez pedig a szememben megbocsáthatatlan bűn. Ilyet csak a gyáva emberek tesznek Őt, pedig nem ilyennek ismertem meg annak idején. Fél füllel hallgattam csak Sebastien szavait arról, hogy ha a professzor végül úgy dönt, hagyja nekem, hogy segítsek rajta, Ő elintézi, hogy a négy lány villámgyorsan elhozza látogatóba az unokáit, majd mikor az öreg újra magyarázkodni kezdett volna felemeltem a kezem, hogy belefojtsam a szót.

- Tudja… nem sokkal ezelőtt szem és fültanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek mely egy fiatal fiú és egy nyolcvanhárom éves férfi között zajlott le. Az öregúr arról beszélt milyen elégedett is az életével, ami be kell, hogy valljam őszintén, megérintette a szívemet. Ritkán hallani ilyesmit, nincs igazam? Hogy valaki idős korában, visszatekintve a múltba azt mondhassa el magáról, hogy boldog, hasznos, életet élt. Tudja ennek a férfinak három felesége, tizenkilenc gyönyörű gyereke, negyvenkilenc unokája, és öt dédunokája van. Sőt az óta valószínű több is. Nem bír mágikus képességekkel, nem olyan művelt vagy intelligens, mint maga, sőt nem is a világ legcivilizáltabb országában lakik mégis boldog. - léptem közelebb.
- Na és Ön professzor? Maga boldog? Ha visszatekint az életére el, tudja mondani magáról, hogy hasznos, boldog életét élt? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Talán a hasznosat igen, mivel számtalan diákja lehet hálás Önnek beleértve magamat és dr. Lascart is, de mi van a boldogsággal? - ültem vissza az ágy szélére.
- Én úgy gondolom minden embert, megillet a felhőtlen, boldog élet, egy TELJES, felhőtlen, boldog élet, ám ha igazán őszinte akarok lenni kénytelen, vagyok azt is elismerni, hogy ezt kivitelezni lehetetlen. Betegségek, háborúk, súrlódások, veszekedések, intrikák s egyebek mindig lesznek melyek, megnehezítik majd az életünket mégis… azt mondom még így is, ki lehet hozni a dolgokból a legjobbat. Úgy érzi maga ezt tette Vainwright professzor? Kihozta az éltéből a legjobbat? Tiszta szívvel, és lelkiismerettel volna képes távozni a túlvilágra? - vettem egy mély levegőt.

- Egyfolytában arra hivatkozik, hogy a lányai hátat fordítottak magának és megtagadták Öntől, hogy láthassa az unokáit. Erre mit tesz maga? A halálba menekül. Lehetek őszinte? Ilyen embertől én is megtagadnám, hogy láthassa a gyerekeimet. - fontam össze magam előtt a karjaimat.
- Ahogy arra Lascar professzor rávilágított az imént, van megoldás a problémájára, mindössze csak arra lenne szükség, hogy előbb felgyógyuljon, és újra élni akarjon. Lehet, hogy a lányait már nem kaphatja vissza, de az unokáit még nem veszítette el. Még… - hajoltam közelebb.
- Mit gondol a háború mikor fog véget érni? Mert én amondó vagyok, hogy nem ma vagy holnap. Képes lenne hagyni, hogy az unokáit olyan eszmék szerint neveljék fel, melyek a lányait is arra késztették, hogy elhagyják magát? Elbírná a lelkiismerete, hogy belőlük is olyan ember váljon, mint a lányaiból? Sőt… csak, hogy egy kicsit észbe kapjon… maga szerint mennyi az esélye annak, hogy az unokáiból később nem válik majd halálfaló, ha egyfolytában csak a vér tisztaságáról és a sárvérűek, a muglik alantasságáról hallanak majd? Szeretné, hogy ők is a radikális pusztítók oldalára álljanak, majd akik sorra esnek el csata közben az aurorok átkai által? - remélem ez most áramütésként éri és elgondolkozik.
- Én azt mondom, hallgasson a profra. Ő majd segít, hogy láthassa az unokáit, ahogyan én is. Ha pedig célt akar az életének, nesze adok egyet ingyen és bérmentve: Segítsen, hogy azok az ártatlan gyerekek ne csak egy ösvényt lássanak majd meg melyet a szüleik, mutatnak nekik, hanem legyen választási lehetőségük és azokat az eszméket is, megismerhessék melyekben a nagyapjuk hisz. Segítsen nekik Vainwright professzor, mert akár hiszi akár nem azoknak a gyerekeknek szükségük lesz a nagyapjukra. - ezzel elé tartottam a gyűrűt.

- Szóval mit mond? Felgyógyul és hagyja, hogy segítsünk, hogy aztán együtt lehessen a családjával… vagy inkább a halál mellett dönt, ami már egészen közel jár, mindannak tudatában, amiket hallott és cserbenhagyja a szeretteit? Maga dönt uram, én nem fogom magára kényszeríteni az életet, ha nem akarja. Ennyire kegyetlen még én sem vagyok…

Outfit: Mostmár ez! - Notes: Hát öhm... Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Vas. Aug. 11, 2013 8:20 am

Míg Amanita beszélt én igyekeztem csak elfoglalni magam, mielőtt az ágyhoz ugrok és két kézzel rázok életet a vénemberbe. A könyvespolchoz lépve böngésztem minden különösebb érdeklődés nélkül most az ott felhalmozott köteteket. Hallottam Vainwright válaszát az első mondatokra...
- Sosem voltam... bátor... és... az elmém még... még tiszta... - suttogta.
...úgyhogy inkább a könyvekre meredtem. Nocsak! Levettem egy könyvet, majd egy másikat is, ami elkülönült a többitől, bizonyára ezt olvasta utoljára. Ahogy kézbe vettem, mint ahogy lenni szokott ott nyílt ki, ahol legtöbbet olvasták. A szemem a sorokat futotta végig, miközben az öreg kínlódva felelt...
- Az a... az az idős férfi nagyon... szerencsés... - nyögte. - Nem vagyok... boldog... de... nem értheted milyen fájdalom az... ha elhagyják... az embert... ha... azok köpik szemen, akik... akiket... mindennél jobban... szeretett... Gyáva vagyok... és gyenge... talán ostoba is... de ez több, mint amit... elbírok... - zihálta nehézkesen.
Meghallgattam Amanita szavait, de utána közbe vágtam a letolás után, mégpedig most már érzékelhető enyhe dühvel a hangomban.
- Maga hazudik professzor úr - közöltem. - Nem mondom, hogy nem tisztelem azért, amire készült, de ha nem roppant volna bele a betegségébe, ez biztosan nem jutott volna eszébe. Elvégezte a szertartást, ugye? - néztem rá az ágyra hajítva az egyik könyvet, a másikat Nita kezébe adtam. Ismert mugli irodalom volt, a Szentírás. Vainwright verejtékezve meredt rám:
- Eszébe se... eszedbe se jusson Bastien... ő - pislogott Nitára - ezt még... még nem tudhatja... nem tudhatja meg...
A lányra nézve és látva a reakcióját biccentettem neki, majd a vénemberhez fordultam:
- Amit vállalt, az több, mint amit a legtöbb ember valaha megtenne bárkiért is. Tudom, hogy különleges lány, de ez túlzás - csóváltam a fejemet. - A legfinomabban fogalmazva. Sőt! Merlinre Engelbert - futottam ki az udvarias álcám maradékából is - egyáltalán felfogta, hogy élné ezt meg ez a szerencsétlen lány?! Beleroppanna! - meredtem rá, majd a Nita kezében lévő Bibliára mutattam: - Vallásos ember professzor?
- Én... igen... - nyögte végül zavartan.
- Ne szégyellje - ráztam a fejemet. - Nem azért mondtam. Mugli család szülötte, nyilván aszerint oktatták a szülei és bár én nem vagyok vallásos, de pár dologgal egyetértek a tanításaiból tiszta szívből. Ilyen az egyik parancsolat is, amit úgy fordítottak: "Ne ölj!" Az egyház tiltja az öngyilkosságot is Engelbert! - csattantam fel.
- Bastien én... - zihálta a megtört öreg, próbálva megemelni magát. - Én nem... nem ölök...
- Egy frászt nem! - üvöltöttem fel, nagyjából mint a sebzett vadkan. - A tanárképzőn én is megismertem, mint mindenki a tiltott tanok leírását. Az a könyv az ágyán igencsak ilyesmikkel foglalkozik - morogtam. - A megkötés szertartása. Súlyos dolog. Nagyon súlyos. Ebben a formában pedig... embertelen - rogytam le egy fotelba. - Meg kell tudnia - néztem Nitára.
- Nem teheti... soha nem értené... nem értené meg... - nyöszörögte.
- Én sem professzor - vágtam vissza, majd a lányra néztem és nagyon lassan, monoton hangon belefogtam: - A megkötés szertartása tiltott praktika. A segítségével egy lelket bele lehet börtönözni egy tárgyba. A szellem elalszik, nyugodt álomként éli meg ezt az időt. Más verzióban csak bizonyos távolságra távozhat a börtönétől. De van egy harmadik metódus is... - nyögtem fel, - bár hitelt érdemlően nem sok esetet tudnék felsorolni rá. Amikor a szellemet nem egy tárgyhoz kötik, hanem a személyhez, aki életét kioltotta, vagy legalábbis kellően közel volt a halál pillanatában. Az a szellem... elvész Nita. Lassanként felemészti a rabtartója. Felszabadítani sem lehet. Ha sérülés éri a rabtartót, a lélek begyógyítja. Ha tanácsra van szüksége, akkor ott van. Egy házimanó több önállósággal bír annál a szellemnél. Mikor az illető meghal, akkor a szellem ugyan szabad lesz, de abba a fájdalomba, amit átél... beleőrül. Nagyon nehéz egy kísértetet megkötni... de ha az még nem halt meg és a szertartás elvégzőjéről van szó... akkor sokkal könnyebb - suttogtam, aztán Vainwrightra emeltem a tekintetem:
- Pontosan ezt tette, nemde professzor? A lányai elhagyták, az unokáit nem láthatja. Lelkileg összeroppant. Senki nem maradt, aki nem dobta el magát biztosan. Csupán a diák, aki különleges, akit annyira szeretett. Már a maradék szeretetét is mind rásűrítette. Mikor a kór első jelei megmutatkoztak, elvégezte a szertartást. Az átok elkezdte felemészteni, immár minden szokványos gyógyítás hatástalanná vált a sötét hatalom ellen. Nem akarok belegondolni hányszor tépelődhetett Hippokratész gyűrűjével a kezében, de a szeretete Amanita iránt erősebb volt. Professzor... felfogta mit élne át az az ember, akit annyira szeret, mikor erre rájön és ez már visszafordíthatatlan? Tudja milyen fájdalom lenne neki látni, hogy ha akarja, ha nem, lassanként kiszipolyozza a lelkét is? Felfogta, hogy a kísértetek léte örök? Nita él még 60-80 évet. De magára utána is az örök téboly várna? Mondom örök. Véget nem érő.
Sóhajtva felálltam és a lány által szorított Bibliára mutattam:
- Inkább ezt olvassa - javasoltam. - Hasznosabb mint a sötét tanok...
- Nem értitek... muszáj... - suttogta erőtlenül.
- Nem hinném Engelbert - ráztam a fejemet. - Ezt semmi sem indokolhatja. Semmi.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Vas. Aug. 11, 2013 10:16 am

Értetlenül hallgattam Bastien és a professzor eszmecseréjét majd mikor néhány centire tőlem becsapódott a könyv ijedtemben kis híján, leestem az ágyról. Mi a …? Megszeppenten pislogtam Lascarra majd átvettem tőle, a másik, valamivel kisebb példányt. Szent Biblia? Mégis… mihez kezdjek én ezzel? Egyáltalán mi a pokol folyik itt? Milyen szertartás? Mit végzett el? A tekintetem akár egy teniszlabda egyik félről a másikra ugrott miközben igyekeztem kisilabizálni valami használhatót a szavaikból. Elsőre mindössze annyi vált világossá számomra, hogy rólam van szó, de hogy azon belül mégis mi a fene történt… Reménytelen. Míg maguktól nem avatnak be, cseszhetem az egészet. Lascar lehazugozta Vainwrightot ráadásul borzasztóan kijött a sodrából sutba vágva mindenféle udvariassági formulát így hát már egészen biztos, hogy nagy a baj. Vajon mit művelt a vén gazember? Milyen őrültségre vetemedhetett utolsó hónapjaiban?

Tanácstalanul meredtem Sebastienre figyelmen kívül hagyva Vainwright szavait. Nem érdekel mennyire, tiltakozik, valakinek itt most beszélnie kell, s ha ez nem Ő lesz, akkor már csak Lascarra számíthatok. A férfi ígéretet tett nekem, hogy őszinte lesz hozzám, hát itt a kiváló alkalom, hogy bizonyítson számomra.
- Professzor… - suttogtam mire úgy tűnt a férfi, valóban vette a lapot, mivel lassú, monoton hangon beszélni kezdett hozzám. Az eleje bár kissé döcögősen indult számomra a megkötésekről meg a szellemekről, ám amikor eljutottunk ahhoz a részhez, hogy emberhez is lehet egy lelket kötni, elkerekedtek a szemeim. Mi köze Vainwrightnak a sötét tanokhoz? Miért foglalkozna Ő ilyesmivel? Mi a…? S egy csapásra máris világossá váltak számomra a dolgok. Ahogyan azt a prof is megerősítette a vén rúnakutató hozzám akarta kötni a lelkét, hozzám, akiről úgy gondolja az egyetlen „különleges” diákja vagyok. Ahogy a gondolat megfogalmazódott bennem úgy hűlt meg a vér az ereimben. Ez… ez képtelenség. Őrültség!!
- De… de hát… - képtelen voltam többet mondani, egyszerűen… képtelen.

Egyszer régen nagyon régen unalmamban édesapám könyvtárszobájában mulattam az időt, találomra leemelve néhány könyvet a helyéről melyekbe aztán bele - bele lapozgattam, majd visszahelyeztem épp oda ahol találtam őket. Unalmasabbnál unalmasabb példányok voltak a XIX. - XX. század jogtudományáról, olajfúrásról, bálnavadászatról, informatikáról, tudom is én, a lényeg az, hogy egyik sem tudott lekötni tartósabban egészen addig, míg el nem jutottam Hesper Hollbrook - „Egy jellem rajza, avagy az ember, és ami mögötte van” című könyvéig. Ez valahogy megragadott így hát kiülve kedvenc kis ablakomba olvasgatni kezdtem. Számtalan fejezet szólt a boldogságról, az indulatokról s azok kezeléséről, a szomorúságról, a depresszióról majd egy a fejezet a megtört lelkekről. Emlékszem is az első mondat elejére, valahogy így hangzott: „Van a megtörésnek egy olyan fázisa, amikor már sírni, sem tudsz…” Hogy ez milyen igaz.

Mintha a lelkem elhagyta volna a testemet s a szoba másik végéből figyelte, volna az eseményeket, úgy láttam saját magam, viszont a professzor ágyán ülve, holtsápadttá vált arccal. Íriszeimből a harag, s a bánat egyetlen szempillantás alatt tovaszállt, lélektükreim fénytelenül, tompán meredtek a semmibe. A szívverésem egyik pillanatban még őrjítő tempót diktált majd mintha csak álom jött volna a kis örökmozgóra egyszer csak lelassult, ki - ki hagyogatott. Elfáradt már ő is, ráfér a pihenés. Hullámos fürtjeim melyek nem sokkal ezelőtt még vérvörös színben pompáztak, megfakultak s az egérnél is szürkébb árnyalatot öltöttek. Megremegtem, ahogy a professzorok szavai ott visszhangoztak a fejemben, a kezemben tartott könyv pedig szépen lassan kicsúszott az ujjaim közül s egy tompa puffanással együtt zuhant a padlóra. Megmondtam… megmondtam nekik, hogy tévednek, hogy csak ők hiszik rólam, hogy erős vagyok, de ez nem igaz. Pusztán látszat melyet nem győzök táplálni hosszú - hosszú évek óta. De ennyi volt, lehullt az álarc, Amanita Mulchany megadta magát. De hol a gombóc? Hol vannak a könnyek, hogy megszabadítsanak kínjaimtól? Hol vannak a megkönnyebbülést, a megtisztulást hozó cseppek melyek az elmúlt néhány nap során oly kitartó barátaim voltak? Ti régi jó barátok, hű cimborák, merre jártok, hol tekeregtek? Egyetlen parányi könnycsepp nem sok, annyi sem maradt már. Közelebb léptem a lányhoz, aki egykor még én voltam, de ő nem szólt, nem jelzett, észre sem vett. Hosszú - hosszú perceken át csak ült ott némán, mígnem egyszer csak a tekintete az ágytakaróra hullott kis gyűrűre nem siklott.

Erőtlenül nyúlt érte s vette azt a tenyerébe majd lehunyta a szemét s mély levegőt vett. Mire a kép újra kitisztult már újra egy testben voltunk, s magam előtt láttam Lascar aggódó tekintetét.
- Nem vagyok különleges. - szólaltam meg végül halkan, rekedtesen ám a szavak még mindig nehezen jöttek a nyelvemre.
- Nem voltam, nem vagyok… és nem is leszek. Nem vagyok több másoknál sem a vérem, sem a nevem vagy a családi vagyon miatt. Nem vagyok bölcsebb, tisztább vagy kedvesebb, a jegyeim ócskák, barátaim nincsenek. Nem értem el túl sok mindent ebben az életben, nem mondhatok semmit, amire büszke lehetnék. Nincs saját tulajdonom, sem hírnevem vagy doktorátusom, egyvalami van, csupán ami az enyém, s csak az enyém. Ha úgy tetszik, koldus vagyok, kinek minden kincse a becsülete, ám maga professzor… - siklott a tekintetem az idős úrra. - még ezt is el akarta venni tőlem. - remegett meg a hangom a tekintetem pedig újra a gyűrűre szegeződött.
- Soha nem öltem embert, nem kínoztam, nem zsaroltam. Vagyis… egészen tegnapig. - javítottam ki magam.
- Soha nem lennék képes más élete árán élni, más lelkét kiszipolyozni. Az, hogy maga mégis így gondolta nagyon sajnálatos. Lehet, hogy épp hálásnak kellene lennem, hisz ily gesztust még senki sem gyakorolt felém, mégsem vagyok az. - ráztam meg a fejem.
- Dühösnek kellene most lennem, vagy tán csalódottnak? Szomorúnak vagy becsapottnak? Fájnia kellene hogy ennyire félreismert? - pillantottam mindkét férfi felé továbbra is tompa tekintettel.
- Mondják meg hagy, érezzem… hagy érezzek valamit. - lehajtottam a fejem.
- Segítsenek… súgjanak… mert most nem érzek semmit.

Van a megtörésnek egy olyan fázisa, amikor már sírni, sem tudsz… de érezni sem. Üres vagy akár egy friss, ropogós kartonpapír vagy egy fehér lap melyet egy író sem töltött még meg a gondolataival. Talán a pillanatnyi sokk váltotta ki, s hamarosan elmúlik, talán nem, egyedül Merlin a tudója.
- Azt mondta professzor azért enyém a gyűrű, mert én szívvel tudok dönteni és nem hűvös logikával. De a szívem most sem súg semmit, egyedül az elmém az, ami azt mondja Vainwrightnak élnie, kell. Mondja, ez elég ahhoz, hogy segíteni tudjak? Visszafordíthatja ez még azt a szertartást? Meggyógyíthatjuk? Mert ha igen… ha még így is… akkor csináljuk. Segítsen!

Outfit: Mostmár ez! - Notes: Egy rejtett kis darab... Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Kedd Aug. 13, 2013 6:15 am

Meglehetősen megrémülve figyeltem a lány hajszínén, arcán, szemén végbemenő változásokat. Metamorfként mindez jól tükrözte vissza a hangulatát, csak éppen ezt már nehéz volt olvasni. Közel lehetetlen. Mindez pedig nem igazán volt túlzottan biztató az iránt, mi folyhat most le a lelkében. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, ezt a szintű összeomlást, egyáltalán magát ezt az irreális helyzetet nem tanítják a tanárképzőn... Lassan léptem felé párat, nem tudom megijeszteném-e, vagy használna, ha...
Amikor halkan, monoton, érzelemmentes hangon beszélni kezdett, akkor viszont nem bírtam már tovább állni a fal és Nita között félúton. Remegve odaléptem, majd nemes egyszerűséggel karba kaptam a lányt. A betegággyal szembeni régi, de strapabíró fotelba ereszkedtem és Nitát az ölembe húztam. Nem egyszerűen a combomra ültettem... A lábait is felhúztam, a fejét is a mellkasomra döntöttem, némileg kétségbeesetten simogattam a hátát és apró csókok százait leheltem a jelenleg egérszürke hajkoronába. Eleredtek a könnyeim, most ha akartam sem tudtam volna visszatartani. De nem is értem rá ezzel foglalkozni. Most csak Amanita lebegett a szemeim előtt, nem mint a diákom, hanem mint... mint ember... mint egy a szívemnek igen kedves ember... Valaki, akiért azt hiszem sokat többet feláldoznék már, mint valaha hittem, mert tisztelem és... és kezdem megszeretni is, azt hiszem. Nem, nem úgy mint nőt, hanem mint... mint egy kedves, nagyon kedves ismerőst, akiből még nagyszerű, értékes barát válhat, aki... vagy most csak magamnak hazudok éppen? Mi az igazság? Mi a... Nem tudom nézni. Ezt nem. Nem bírom. Úgy öleltem a lányt, mintha a testén, az agyán akarnék áthatolni, hozzáérinteni a szívem az övéhez, hogy... érezzen. Újra érezzen... Mert ez a szín... ez az arc... azok a... azok a szemek...
- Nita - suttogtam erőtlenül.
Ahogy felém fordult kérdéssel, még mindig az arcomon csorgó forró könnyekkel tudtam csak visszanézni, halk, érzelmektől rekedt hangon feleltem rá:
- Nita ezt... ezt ne mond kérlek - válaszoltam. - Egyikünk sem tudja mit kéne érezned, de érezned kell. Bár... a hatáshoz nem szükségeltetik. Ha az ujjadra húzod a pálcahasználó kezeden és elmondod a Hippokrax igét, akkor Vainwright felépül egy órán belül - feleltem.
- Várjatok... - nyögte a professzor az ágyban. - Csak egy... egy percet adj Nita... és megmagyarázom... - zihálta. - Bastien... a melletted lévő... csésze... adj innom... nincs elég erőm, de... meg kell értened... mindkettőtöknek... kérlek...
A pálcámmal ide lebegtette a csészét és beleszagoltam, majd megcsóváltam a fejem a könnyeim törölgetve:
- Szikrapáfrány? - suttogtam. - Hamis erőt és nyugalmat ad, de lemondani annál nehezebb róla idővel.
- Nekem már mindegy... higgyétek el... kérlek Bastien...
Biccentettem és elé lebegtettem a csészét, Nitát most semmi pénzért és ami azt illeti Vainwrightért sem engedtem volna el. Így hallgatjuk végig mit akar a vénember, ha csak az érintettnek nem volt ellenvetése és nem szállt ki az ölemből. A professzor arca néhány másodperc múlva némi pírt kapott és remegve felült az ágyban. Szaggatott beszéde is kisimult. Ez a bájital rendkívül hatékony. Csak éppen az emberek heroinjánál is hamarabb teszi tönkre a szervezetet, de persze ezzel ő már nem számolt. Pedig lehet nem ártott volna. Lassan belekezdett az idős tanár:
- Mindig is volt némi természetes tehetségem a jósláshoz - mormolta cserepes ajkaival. - Időnként, nagyon-nagyon ritkán, de felsejlett ez-az abból, amit hoz a jövő. Nem mindig vált be, igyekeztem nem foglalkozni vele. Elnyomtam mindezt magamban. Amióta nyugalomba vonultam, ez a készség kezdett felerősödni. Néha... Álmokat láttam. Láttam egy álomban a lányaim, akik körülöttem álltak, de hátat fordítottak nekem. A lábaik körül csecsemők tipegtek, akiknek... nem volt arca. Aztán ők elfordultak tőlem. A szomszédomat és régi sakk partneremet, Mr Winslowt is láttam. Nekem persze ő Dennis marad. Láttam a verandája végén pipázni, aztán egy hatalmas holló szállt a vállára és ő lassan eltűnt. Két héttel később kinn ült a háza verandáján és elaludt, amiből többé nem ébredt fel. Sorolhatnék apróbb dolgokat is. És már nem... már nem volt olyan, hogy ne vált volna valóra. Aztán láttam Amanitát. Egy magas és a küzdelem alapján nagyon erős és magasan képzett halálfalóval küzdött - nézett félre, majd egy pillanatra visszatért a régi énje, az az erős, kőkemény férfi, akinek megismertük mindketten. Vagy éppen minden egykori tanítványa. - Az életem a végéhez ért. Voltak benne sikerek és bukások, mint mindenkiében. Döntenem kellett és megtettem. Talán helytelenül, de... tiszta szívvel. A mérleg egyik nyelvében az én szememben egy megfáradt vénember van, a másikban pedig egy sokra hivatott ifjú lány, akinek mindezt sosem kellett volna megtudni. A lelkem, mi hozzá kötődik és a pálcám megóvta volna, amikor bekövetkezik a látomásom a valóságban. Ha mégsem elegendő, akkor még mindig ott a gyűrűm...
Vett egy mély levegőt, majd Nitára nézett:
- Ott van a kezedben Hippokratész gyűrűje. Egyszer gondolkodtam el sokáig a használatán. Mikor Rebecca, a feleségem... elhunyt. Mégsem tettem meg. Mert már nem volt, ami itt tartsa - vallotta be. - Én mindig az elme szavát követtem, nem a szívét. Ezért kellett hozzád kerülnie. Elhiszem, hogy fájdalmat okoztam neked, bár véletlenül sem állt szándékomban. Nem akartam, hogy tudj róla. A vén Vainwrightot elföldelték volna, neked pedig sohasem kellett volna ezeket megtudni. Sajnálom. De értsd meg... Neked élned kell! - csattant fel.
Ellenérzésekkel, mégpedig mélységes ellenérzésekkel hallgattam végig a vénembert, végül a magam részéről megcsóváltam a fejemet:
- Dennis, a barátja, gondolom már idős és beteg ember volt ugye? - kérdeztem, amire bólintott. - A lányai sem egyik pillanatról a másikra fordítottak magának hátat. Voltak előjelei, nemde? Egyre ritkuló látogatások, egyre megjátszottabb mosolyok... Ugye? - újabb biccentés. - Az a baj, hogy nem élt az adományával Engelbert. Ahelyett, hogy elnyomja, kutatnia kellett volna. Utánanézni. A jóslás az egyik legtöbb kérdést felvető szakág. Az álmok terén főleg. Az álmok legtöbb esetben az agy figyelmeztetései a tudatalatti információkból. Félt, hogy elveszíti a gyermekeit. Aggódott, hogy meghal a barátja. A bácsi idős volt és beteg. Csendesen elhunyt. A verandán, ahol gondolom amúgy is a legtöbbet tartózkodott, nemde professzor? - vontam fel a szemöldökömet. - A jóslás ingoványos talaj. Hozhatok magának egy pakli Tarott kártyát. Bárhányszor osztom le, mindig más jövőt fog mutatni. Melyik hát a valódi? - csóváltam a fejemet.
- Na és Amanita? - kérdezett vissza Vainwright.
- Ő volt a legjobb diákja - feleltem halkan. - Valaki, akihez érzelmileg is kötődött. Maga teljesen elnyomta a szíve szavát professzor, így az a tudatalattiban jelentkezett, ami idősen és betegen a józan eszét is félresöpörte. Aggódott miatta. Nem nehéz ezt egy álomban összekapcsolni a háborúval. Józan ésszel nézve elég valószínűtlen. A halálfalók nem küzdenek az aranyvérűekkel. De! - emeltem fel a mutatóujjamat. - Tegyük fel, hogy jóslattal állunk szemben. Így lesz. Nem látta a csata kimenetelét, Engelbert! - mutattam rá a tényekre.
- Ugyanmár! - horkant fel. - Akit én láttam, az egy erős sötét varázsló volt.
- Nita pedig egy piszkos erős kis boszorkány - feleltem mosolyogva. - Tudom, hogy a maga számára gyermek marad, ahogy az atyjának is, de lássa be, az a kislány felnőtt. Odabent a szívében pedig magánál vagy nálam is erősebb. Kitűnő varázsló már most is. Nem hiszem, hogy ne tudná megvédeni magát. Ha pedig harcba keveredne, ha erőm engedi, lesz aki mellette álljon - adtam egy csókot a lány homlokára, ha még az ölemben volt. - Ehhez senkinek sem kell az örök kárhozatot választani professzor úr. Sajnálom. Számomra az indokai inkább érzelmiek, amiket a szeretet a kétségbeesés és a betegsége szülte fájdalom egyvelege alkotott a józan elméjével szemben. De a döntés nem a mi kezünkben van. Akar még valamit hozzátenni?
- Mást nem tudok. Elmondtam mi... mi motivált... - suttogta a megtört férfi.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Kedd Aug. 13, 2013 8:41 am

Akár egy rongybaba, úgy ücsörögtem az idős professzor ágya szélén, miközben úgy tűnt a lelkem legmélyebb pontjáig üres, vagyok. Sem haragot, sem keserűséget, sem hálát vagy sajnálatot, egyszerűen semmiféle érzelmet nem tudtam felkutatni magamban. Az elmúlt néhány nap viharos történéseire végül Vainwright tette fel a koronát én pedig úgy omlottam össze tervei súlya alatt akár gyenge kártyavár. Fel nem foghatom, hogyan vetemedhetett egy idős, mélységes tiszteletnek s megbecsülésnek örvendő, bölcs professzor ilyen ostobaságra. Persze megértem a betegség, a fájdalom, az, hogy a lányai magára hagyták, hátat fordítottak egykori nevelőjüknek megviselték az idegeit ám, hogy efféle húzásra szánja el magát végül… Őrület! Talán sajnálnom kellene az idős férfit, úgy ahogyan néhány perccel ezelőtt is tettem, vagy haragudnom, átkoznom, a pokolba kívánnom, ám egyszerűen nem megy. Hiába pillantok felé újra és újra, hiába látom már beesett arcát, felpüffedt hasát, vékony karjait, hiába hallom már remegő hangját s a szavait melyek nem sokkal ezelőtt még összefacsarták a szívemet, egyszerűen már nem érzek semmit. A szívem meg - meg dobban ugyan, gépiesen, lassú ütemet diktálva, de semmi több. Vajon áldás ért az imént? Merlin ajándéka lenne az érzéketlenség, hogy többé ne fájjon, ne sírjak, ne bánkódjak? Áldás lenne az üresség, a tudat, hogy történjék bármi már nincs hatással rám? Már nem ráz meg a halál, nem fáj a szó, nem fűt a harag sem a gyűlölet? Jutalmam volna ez vagy büntetés a gyengeségemért?

Már - már gépiesen bújtam Sebastienhez mikor odasétált hozzám s felkapott a karjaiba, majd amikor velem együtt leült a fotelba hagytam hagy, tegyen velem, amit csak akar. Nem húzódtam el, nem fészkelődtem, csak ücsörögtem, fejemet a férfi mellkasának döntve, bámulva a semmibe. Érdekes régen ilyen helyzetben zavarba jöttem volna, a hajam pedig minden valószínűség szerint rózsaszín árnyalatot öltött volna magára, ám most semmi. Sem pironkodás, sem színváltozás, vagy szemlesütés. Semmi. Ahogy Sebastien magához ölelt egyszer csak megéreztem, hogy könnyek gördülnek végig az arcán. Sírt… Ahogy a tekintetem végig siklott az arcán, követve a cseppek útvonalát úgy tűnődtem el néhány pillanatra. Vajon helyettem sír? Értem? Miattam? Talán nem is számít, mégsem akarom, hogy így legyen. Mosolyogjon az valahogy jobban áll neki. Még az a tudálékos, magabiztos vigyor is, amivel nemrég még sikerült az őrületbe kergetnie. Bármi csak nem ez. Lassan, remegő kézzel nyúltam az arca felé majd óvatosan letörölgettem róla a könnyeit.
- Ejnye professzor valami biztos a szemébe ment. - suttogtam halkan. Tudom, hogy nem így van, tudom, hogy sírt mégsem akartam a büszkeségébe tiporni azzal, hogy ki is mondom a nyilvánvalót. Minek? Ő is tudja, én is tudom, a többi néma csend…
- Szóval csak az ujjamra kell húznom, és ki kell mondanom. - bólintottam ám az öreg Vainwright várakozásra intett. Megkérte Bastient, hogy adjon inni neki, amit a prof bár nem túl lelkesen, de végül teljesített. Megértem, hisz amit a bájitalról mondott nem a legjobb hír, de hát, ha Vainwrightnak csak így van ereje beszélni, nem tagadhatjuk meg tőle.

Továbbra is Lascar karjaiban hallgattam végig egykori tanárom szavait, ám ha igazán őszinte akarok lenni, el kell, hogy ismerjem kicsit sem hatottak meg. Ahogy arra később Bastien is rávilágított a professzor álmai nem feltétlen voltak jövendölések szimplán csak a tudatalattija próbált meg üzenni számára. Időben figyelmeztette őt arra, hogy a lányai el fogják hagyni, mivel a prof mit sem törődött az előjelekkel. A barátja halála bár tragikus nem tagadom, idős ember lévén mégis számítani lehetett rá, ahogyan arra is, hogy ha valóban fontossá váltam Vainwright számára aggódni fog értem most, hogy a háború ismét kitört a varázslók között. Persze az is lehet, hogy mi tévedünk, s az álma valóban egy jövendölés volt arról, hogy egyszer nemsokára megküzdök majd egy halálfalóval, ám még ez sem elég indok arra, amire készült. Egy ember sem ér annyit, hogy egy másik az örökkévalóságig szenvedjen érte. Egy sem. Főleg én nem.
- Tudja tanár úr… - kezdtem bele halkan, monoton hangon.
- Egyszer, nagyjából úgy két - két és fél évvel ezelőtt hallottam egy történetet édesapámtól, akinek egy idős férfi mesélte ezt el Jeruzsálemi útja során. Meglehet, már nem tudom pontosan ugyanúgy elmondani, ahogyan Ő mondta nekem, de azért igyekszem. - köszörültem meg a torkom.
- Egy ember ül a kocsmában, Damaszkuszban. Felnéz a poharából, és a halált látja, aki a sarokból mered rá. Felkiált: Még nem jött el az időm! Lóra pattan s vágtával, menekül Damaszkuszból. Átvág a sivatagon és megérkezik Szamarába. A hosszú úton megszomjazott így hát megáll egy kútnál, ahol már várja a halál. Amikor másodszor találkoznak az ember így kiált: Lehetetlen! Elszöktem előled Damaszkuszból. A halál szelíden a vállára teszi a kezét, s azt mondja: Engem is meglepett, hogy Damaszkuszban látlak, mert a találkozónk helye mindig is itt volt a kútnál Szamarában. - tártam szét a karjaim óvatosan, továbbra is Lascar ölében.
- A tanulság az professzor, hogy a halál elől képtelenség elmenekülni, előbb vagy utóbb lecsap, hiába minden. Ha a jóslata igaz és az én jövőmben az lett megírva, hogy meg kell küzdjek egy halálfalóval minden bizonnyal meg is fogok vele küzdeni. S ha a csata végén rám a halál vár be fog következni így is, úgy is hiába próbál meg közbelépni. Ostobaság tehát a lelkét hozzám kötnie hisz a végzetemet ettől még el nem kerülöm, legfeljebb csak késleltetem. - vontam meg a vállam, a pillantásom pedig Lascarra siklott.

- Tegyen egy szívességet ne csak nekem dr. Lascar, de önmagának is. Ne kedveljen meg, ne engedje, hogy a szívében bármiféle pozitív érzelmet is generáljak mert amint azt láthatja is aki mégis enged az effajta érzéseknek az tönkre megy belé. Átkot hoztam Vainwright fejére, a magáéra már nem akarok. Ő sem érdemelte ezt, maga pedig még annyira sem hisz csak jót kaptam Öntől, nem akarok érte rosszal fizetni. - suttogtam majd a tekintetem a gyűrűre siklott.
- Nem fecsegek tovább feleslegesen professzor úr, hiszen már mindent elmondtam, amit csak akartam. Meghallgattam Önt, az érveit, a nézeteit mégsem tudott meggyőzni arról, hogy tétlen nézzem végig, ahogy a kór szépen lassan végez magával. Nekem ajándékozta ezt a gyűrűt, azt mondta, azt teszek vele, amit csak akarok én, pedig úgy döntöttem felhasználom arra, hogy Ön újra egészséges legyen akár tetszik magának akár nem. - ezzel az ujjamra húztam a kis ékszert majd lehunytam a szemeimet.
- Hippokrax. - ejtettem ki a varázsigét miközben minden idegszálammal az idős professzor gyógyulására koncentráltam. Néhány másodperccel később, továbbra is Bastienhez bújva kinyitottam a szemeimet.
- Kapott egy újabb esélyt professzor úr, hogy mit kezd vele, az már csak magán múlik. - ezzel visszafordultam a férfihoz, aki még mindig a karjaiban tart. Ahogy a tekintetem találkozott az övével mintha csak áramütést kaptam volna, az íriszeim pedig alig észrevehetően csillantak meg.
- Magán vajon segíthetnék? Tudja ez a gyűrű gyógyítani a szív sebeit?

Outfit: Mostmár ez! - Notes: Hát igyekeztem, de... Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Kedd Aug. 13, 2013 9:37 am

Csendesen hallgattam a lány szavait, a régi, általam is ismert mesére helyeslően biccentettem, majd a magam gondolatait is hozzáfűztem a vénember felé:
- Én nem értek egyet a mesével, noha az erkölcsi tanulságát felfogom. Az én nézeteim úgy szólnak, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa, a döntéseinken múlik mit hoz a jövő, eleve elrendeltetés nem létezik. De ez azt is jelenti, hogy a jóslatok legfeljebb a legvalószínűbb jövőképet fedik fel a látnok előtt - figyelmeztettem, - nem a biztosat. Egy feltehető eshetőségért nem szabad feláldozni egy életet. Főképp nem szabad az örök tébolyba taszítani egy lelket. Sajnálom professzor. Ha Nita meséje igaz, akkor a jövendőmondás bizonyos, de akkor el nem kerülhetjük azt. Ha az én nézeteim reálisak, akkor pedig nem érdemes előre ennyit áldozni a bizonytalanra.
Miután Nita varázsolt csendesen megszólaltam:
- Még mondj el egy bűbájtörést is - kértem. - Mivel a szertartás rád irányult, amit a vénember balga mód elvégzett, így csak neked van jogod és lehetőséged megtörni azt - magyaráztam el.
Miután Nita megtette vagy megtagadta csendesen lehunytam a szemem, aztán sóhajtva megráztam a fejemet:
- A szív sebeire nincs gyógyír a mágiában - feleltem. - Ha így lenne, már elvettem volna a gyűrűdet és használtam volna rajtad - ismertem el. - A te szíved sokkal mélyebb sebektől vérzik, mint az enyém. Ezzel meg fogok tudni birkózni, meg kell tudjak. A régiek bölcsessége szerint a Cupido osztotta sebekre két gyógyszer van. A szerelem és a szeretet. Előbb-utóbb elérem majd valamelyiket - mosolyodtam el, miközben könnyű pálcaintéssel álmot bűvöltem az idős betegre. Gyógyszerek és fájdalmak nélkül ő is másként fogja látni a világot. Legalábbis remélem. A lányra néztem, majd, állapotára sem tekintve ezúttal a legőszintébb feleletet adtam: - Akkora hülye vagy néha, hogy azt csak elképesztően intelligens ember tudja produkálni - közöltem fáradt sóhajjal. - Egyrészt nem tudlak megkedvelni vagy megszeretni. Mindkettőt kivívtad már magadnak - mosolyodtam el. - Másrészt most fejezd be ezt a "bajt hozok mindenkire, aki megszeret" dolgot. Vainwright hozott egy döntést, ami eget rengető marhaság volt. Nézheted onnan, hogy azért mert megszeretett téged. Ha nem így van, akkor lelkibeteg révén valaki másra fókuszálja a szeretetét. Esetleg olyanra, aki csak felhasználja azt. Nem a te felelősséged más ember nélküled hozott döntése. Másrészt édesapád volt olyan marha, hogy a lánya helyett egy új szerelmet emelt fel a bizalmi körébe. Igen. Na és? Nem a te hibád. A tiéd ebben a fájdalom és nem a felelősség. Apád tudhatná, hogy attól, hogy új szerelem van az életében, a lányát még nem kell kizárja a titkaiból, legalábbis ha nem pont téged akar ezzel óvni. Az idő meghozza a választ majd erre a kérdésre. Olykor idős, okos, tapasztalt emberek is csinálnak akkora baromságokat, hogy az ember haja az égnek áll tőle. De más emberek hibáiért ne akarj felelősséget vállalni, bőven elég ha a saját döntéseidért tudsz - fejtettem ki a magam véleményét, majd újra magamhoz húztam.
Ösztönösen ringattam az ölemben, egy ősrégi, francia gyermekdalt dúdolgattam, ami ki tudja honnan jutott most épp eszembe... Én sem tudnám megmondani. De nem bántam. A lány mosolyát akartam. Szinte bármi áron. Végül elmosolyodtam s picit megemeltem, hogy a szemembe nézzen. A szemeimbe, amelyek ezúttal a tiszta, langymeleg tenger kékjét idézték meg, melyen át a fenékig láthat, hisz őszinték és áttetszőek. Mert ebben a gondolatban a legkisebb mértékben sem hazudik a gazdájuk.
- Tudod mit? Legyen neked igazad, hisz annyira már ismerlek: legfeljebb rutinból rábólintasz valamire, ha nem is értesz egyet, mert fáraszt a vita - sóhajtottam. - Legyen. Bajt hozol arra, aki megszeret. Nem hiszek benne, de a példa kedvéért legyen. Történészként ezer és ezer példáját tudnám hozni annak, egyesek mit és mennyit szenvedtek gazdagságért, kincsekért. De tudod... vannak kincsek, amiket akkor is megéri megszerezni, ha fixen tudod, hogy bajt fog hozni a fejedre. Egy eshetőség meg... smafu - kuncogtam.
Még egy picit ringattam, ha nem volt ellene, majd óvatosan talpra segítettem. Csendesen Vainwright ágyához léptem s megsimogattam a ritkás, ősz haját, csendesen suttogva:
- Tudom, hogy nem hall most, de... - megköszörültem a torkomat. - Sokkal tartozom magának vén gazember. Olyasmit vállalt ezért a lányért, amit én is csak legfeljebb pár üveg erős szesz után tennék talán. Bár... mindegy. Ami a fő: maga segítette a legelején. Maga mellett kezdte kinyitni a szárnyait ez a pillangó. Jó nagy hülyeséget csinált Engelbert, de... attól még tisztelem. Amit ígértem, megteszem. Ha az a négy grácia enni is fogja a kefét, garantálom, hogy látni fogja az unokáit - suttogtam a fülébe. Huhh... Remélem Nitának nem éles a hallása így utólag belegondolva.
A lányhoz léptem:
- Mit gondolsz? Segítene a lelki állapotodon Kairó varázsa? - mosolyogtam rá.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Kedd Aug. 13, 2013 12:25 pm

A varázslatomat követően Sebastien megkért rá, hogy egy bűbájtörést is mondjak el, amire csak bólintottam majd már meg is tettem.
- Akkor… most már minden rendben lesz? - pislogtam a professzorra majd amennyiben a válasza pozitív volt, úgy visszahelyeztem a gyűrűt a dobozába. Meglehet, hogy Vainwright most megvet, amiért nem hagytam őt a túlvilágra menekülni ”önfeláldozó, hősi halottként” ám ez engem egy kicsit sem érdekel. Hiába idős már, biztosan tudom, hogy még számtalan dolog vár rá az életben, amiről nem szabad lemaradnia egyetlen ostoba döntés miatt. Hiszem, hogy Bastiennek sikerül meggyőznie a négy lányt arról, hogy ha a saját nézeteiket nem is bírálják felül legalább az unokáit, adják vissza az öregnek. Hiszem, hogy az öreg prof végül rá fog jönni arra, hogy így cselekedtünk helyesen, és egy nap megbocsát majd nekem, azért mert életre kényszerítettem. A piciknek szükségük lesz a nagyapjuk bölcsességére, terelgetésére, szeretetére ezt pedig Vainwright is be fogja látni előbb vagy utóbb. Talán nem ma, vagy holnap ám egy napon biztosan, akkor pedig majd az én ablakomon át hozza a megváltást az északi szél.

- Az én szívem nem fontos prof, annak aztán már édes mindegy, én csak a magáét… - haraptam el a mondatot, hisz hogyan is állíthatnám jelen körülmények között azt, hogy féltem? Már csak az eszem súgja ezt, a szívem mintha csak mély álomba merült volna melyből, ki tudja, felébred e még valaha.
- Abban nem kételkedem, hogy előbb vagy utóbb eléri, nem csak, hogy valamelyiket, de mind a kettőt. Tudja, nem vagyok egy látnok, mégis tisztán látom magam előtt a képet, ahogy egy barátságos, családias kis nappaliban ül, egy kényelmes fotelban a kandalló tüze mellett, maga előtt pedig a szőnyegen négy - öt kis lurkó ücsörög kíváncsian és nyúzza, ki tudja hanyadszorra már, hogy meséljen nekik a Trimágus Tusáról, Afrikáról vagy épp a roxforti pályájáról. Nem tudnám megmondani miért, egyszerűen csak így van és kész, maga már csak egy ilyen családos alkat hatalmas szívvel megáldva. Az ilyen palik nem csak a mesékben nyerik el végül álmaik asszonyát, de a valóságban is szóval tartsa nyitva a szemét. - bár továbbra sem mutatkozott meg semmilyen érzelem sem az arcomon, vagy a hangomban mégis komolyan gondoltam minden egyes szót. Ez az ember túl jó, az ilyenek pedig boldog életet érdemelnek. Bár igaz a világ cseppet sem igazságos vagy tökéletes mégis hiszem, hogy végül Lascar boldogan él, míg meg nem hal. Aztán, akár csak Binns másnap ugyanúgy folytatja a tanítást a Roxfortban, mintha mi sem történt volna.

Miután Vainwright Bastien varázslatának hála pihentető, nyugodt álomba merült a férfi ismét felém fordult.
- Akkora hülye vagy néha, hogy azt csak elképesztően intelligens ember tudja produkálni. - ismételtem meg a szavait elgondolkodva.
- Nahát… ilyen bókot sem kaptam még soha. - vontam meg a vállam majd néma csendben hallgattam végig a szavait. Talán igaza van, talán az öreg prof döntéséért nem magamat kellene hibáztatnom, sem pedig a papa árulásáért mégis… Mondani könnyebb, mint megcselekedni. Ha Vainwright nem lovalta volna bele magát abba a tévhitbe, hogy én vagyok az egyetlen különleges diákja meg sem fordult, volna a fejében ekkora ostobaság, mint amire készült, apa pedig… Valahol csak hibáztam, ha már egyszer nem tart érdemesnek a bizalmára. Csak tudnám hol. Egyelőre annyi biztos, hogy bajban van, mégsem tudok segíteni, rajta mert nem tudom mibe keveredett bele. Ha pedig a titkolózással engem akar megvédeni a hibás megint csak én, vagyok. Hiába minden szó, akkor is így gondolom.

Ahogy Bastien ringatni kezdett miközben egy aranyos dalocskát dudorászott valami mintha mélyen megmozdult volna bennem. Hatalmasat dobbant a szívem épp, mint a Grincsnek a rajzfilmben. Teljesen elmerültem a tekintetében, mely az enyémmel ellentétben olyan tiszta volt, őszinte, megannyi érzelmet sugalló. A megjegyzésére végül halvány, borzasztó halvány mosolykezdemény jelent meg az ajkaim szegletében a hajam pedig félárnyalatnyit világosodott.
- Hisz ismersz! Ugye ismersz? - idéztem nagyon halkan a ”halált” széttárt karokkal.
- Maga tudja prof, én figyelmeztettem. - bújtam még egy egészen kicsit a férfihoz, aki életre keltette a szívemet, majd amikor az végül talpra segített a táskámhoz mentem. Nem akartam hallgatózni, hisz egyértelmű volt, hogy a gondolatait nem nekem szánja, egyedül csak Vainwrightnak így addig is, míg beszélt elővettem az öregúr pálcáját a táska zsebéből majd leültem az asztalához és egy kis papírra felírtam néhány sort.

Kedves Vainwright professzor!

Úgy vélem erre még néhány évig szüksége lesz, így bár megtisztelő volt számomra a gesztusa ezennel visszaszolgáltatom. Ki tudja, lehet, mire eljön az ideje már az unokái is elég nagyok, lesznek, akkor pedig lesz ki tovább, használja a nagypapa pálcáját. Remélem egy nap, megbocsát majd nekem, amiért képtelen voltam átengedni Önt ideje korán a halálnak és megérti, hogy csak a legjobb szándék vezérelt. Mikor ez bekövetkezik, csak üzenjen nekem az északi széllel, minden éjjel várni fogom majd, úgyis az ablak mellett alszom.
A gyűrűvel kapcsolatban tépelődöm már egy ideje, visszaadjam e Önnek vagy tartsam meg, ám mivel nem szeretném, hogy illetéktelen kezekbe kerüljön megőrzöm azt magamnál míg egy levelében méltóbb tulajdonost nem jelöl ki számára.
Ne feledje, kérem, ha bármiben is a segítségére lehetek csak egy szavába, kerül, és már itt is vagyok.
Vigyázzon magára nagyon kérem!

Őszinte tisztelettel, hálás diákja, aki szeretettel őrzi Önt a szívében:
Amanita Mulchany

Miután készlettem a levelemmel egy kis fehér borítékba csúsztattam azt melyre aztán a professzor pálcáját is, helyeztem épp akkor mikor Sebastien is zárta gondolatait. Mielőtt odaléptem volna hozzá még egy apró puszit, adtam az alvó Vainwright arcára s gondosan, betakargattam, csak aztán válaszoltam a feltett kérdésre.
- Őszintén? Valószínű segítene de, csak ha este nem kéne visszamennem a Roxfortba. Az igazat megvallva az összes kicsi hócipőm tele van már a varázsvilággal, a háborúval, a prefektussággal, a galibákkal, meg úgy kb mindennel. Legalább egyetlen napra szeretnék teljesen elszabadulni ettől az egésztől és csak Amanitaként nézelődni, lazítani. - aztán megráztam a fejem.
- De persze ez úgyis kivitelezhetetlen így örülök annak a néhány órácskának is, ami megadatik. Már nagyon kíváncsi vagyok Kairóra szóval… - kezdtem pattogni, mint egy kislány miközben a tincseim halvány szőke színt öltöttek, ami bár még közel sem az eredeti már sokkal jobb, mint a szürke. - Menjünk, menjünk, menjünk!!

Outfit: Mostmár ez! - Notes: Lett amilyen lett, de remélem azért tetszik Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Szer. Aug. 14, 2013 8:07 am

Megráztam a fejemet:
- Baj mindig van kincsem, de Vainwright már rendben lesz. Egészségileg is és ha valamikor történik vele valami, akkor... nos lelkileg is - tettem a lány vállára a kezem. - Nem lesz baj.
Végighallgattam a szavait csendesen és közben elmerengtem. Valóban ez a jövő vár majd rám? Valóban így lesz? Néha... néha, amikor a józan eszemre hallgatok csak, akkor magam is így hiszem. Jóképű, gazdag, neves családból származó, sármos férfi vagyok. Nagyképűen hangozhat, de ezek tények. Egyikből sem én vagyok a világelső, de így együtt azért ritkaság. Ergo minden esélyem megvan a boldog családi életre. De más a logika, az ész hűsen nyugtató szava és más a szív heve. Abba nagyon mélyen lett belekarcolva Rita von Ottinger neve. Én nem vagyok az az ember, aki pillanatok alatt tudja túltenni magát egy 8 éves kapcsolaton. Főleg, ha így ért véget, ahogy... Ellágyult tekintettel néztem Nitát, láttam picit élénkebb színt kapni a haját, ami azért már egy előny. Halkan, szinte suttogva válaszoltam csak:
- Egy valamit elértél már - merengtem. - Mostanra sokkal fontosabbnak érzem a neked való segítést és az érted való kiállást... aggódást, mint a saját nyavalyáim. Nem kell féltened, meg fogom oldani. Tudod nagy fiú vagyok. Teljesen egyedül is be tudom kötni a cipőmet - kacsintottam rá.
Míg én halkan beszéltem a beteggel, addig Nita egy pár soros levélkét írt neki. Természetesen én sem pillantottam bele mit írt, ez kettejük ügye szigorúan. Igaz szerintem nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy kb sejtse az ember. Mikor a meghívásomra reagált a lány egy pillanatra elgondolkodtam:
- Legyen - jelentettem ki, ezzel azért hirtelen egy pici meglepetést kiváltva a lányból, hisz aligha illet a szövegkörnyezetbe, tehát gyorsan megmagyaráztam. - Kairóban szállunk meg éjszakára. Ez olyan élmény, amit kár volna kihagyni, elismerem. Viszont ehhez van egy feltételem! - emeltem fel az ujjam figyelmeztetően, aztán szélesen rámosolyogtam: - Előtte vissza kell térnünk a Roxfortba, hogy átöltözzünk - nevettem el magam, sejtve: nem lesz akadálya annak a 10 percnek. - Elkérlek a holnapi első órádról hivatalosan is, szerintem Abrams professzornak nem lesz kifogása ellene. Úgyis csak helyettesíteni lesz rúnatanon. Ergo kipihenten mehetsz majd vissza egy... khmm... "tanulmányi kirándulásról". Gyere - vettem elő a zsupszkulcsot. - Ja még valami, bár ez inkább jó tanács csupán. Lengén öltözz, nagy melegre készülj és ne vegyél fel zárt cipőt. Ellenben ha van karimával bíró kalapod, hozd magaddal.

Egyiptom, Kairó

Miután visszatértünk Roxfortba mindketten hamar átöltöztünk. Én szandált, rövid kheki szín nadrágot és rövid ujjú fehér inget, na meg egy karimás kalapot kerítettem magamnak, Nita pedig jött, ahogy jött én nem szóltam bele, Tényleg csak tanács volt részemről. A második zsupszkulcsom már a forró, mégis megkapó Afrikába vitt minket. A fáraók földjének fővárosába. Egy ezerhétszázas években épült, hagymakupolás épület előtt értük el úti célunk. Hófehér kövekből épült, a teteje pedig aranyszínben ragyogott. Vörös szőnyeg volt leterítve a három lépcsőre, ami a kapun belülre vitt. Mi egy nyüzsgő utcán álltunk, ahol ránézésre is vagy ezer ember hömpölygött végig, a helyiek jellegzetes viseletében, vagyis saru, az európaiak által fürdőköpenynek csúfolt disdása és turbán vagy fez. Emlékeszem mikor először jártam itt, azonnal megéreztem, valamiképp más, mint a szülőföldem, vagy a vén kontinens bármely része és nem a ruhák miatt. Közel egy percbe telt, mire meg tudtam fogalmazni. Itt nem volt tülekedés, nem volt veszekedés. Az emberek, teljesen ismeretlenül is mosolyogtak egymásra. Ránk is persze. Öt-hat éves forma kislány állt meg előttünk, hatalmas szemeket meresztve Nitára és arabul kezdett csacsogni. Szívből nevettem a kérdésén. Közben az édesanyja guggolt mellé. Otthon ilyenkor zavartan elrángatta volna, hisz nem illik az ilyesmi, ugye... De Afrika, teljesen más. Az emberek őszintébbek és egyenesebbek a mindennapokban. Nitára mosolyogtam:
- Az arabok tipikus rasszjegye az olajosan fekete haj és szem. Még sosem látott szőke hajat - nevettem fel kedvesen. - Azt kérdezte te vagy-e a Napistennő, hogy a fejeden hordod a fényét - fordítottam le végül.
Közben a kislány is felbátorodott, odament Nitához és megrángatta azt a ruhadarabját, amit épp elért, majd egy nyalókát adott mosolyogva neki és még az utcasarokról is kíváncsi mosollyal integetett nekünk vissza, miközben az édesanyja kezét fogva szökdécselt el. Hagytam a lánynak, hogy megismerje először a környezetet, mielőtt bemegyünk az épületbe. Ráfér és érdekes is a maga módján. Láttunk egy már botra görnyedő, hosszú, ősz szakállú férfit elcsoszogni előttünk lassú léptekkel. Mikor mellénk ért felénk pillantott és ösztönösen csúszott az ajkára a mosoly. Ez az az igazi, belülről fakadó, minden megjátszottságot vagy udvariaskodást nélkülöző mosoly az, amit fel kellett igazán fedeznem a Nílus partján. Kedvesen szólalt meg tört franciasággal:
- Üdvözlet Egyiptomban kedves utazók - köszöntött minket. - Ma este imádkozom Önökért is, hogy boldog itt tartózkodásuk legyen.
Aztán már csoszogott is tovább a távolabb elhelyezett kis parkféleség felé. Szabadtéri sakkasztal mellől integetett egy hozzá hasonló apóka, nyilván hozzá igyekezett. Nitához fordultam:
- Ez a hely olyasmi, mint Londonban az Abszol út - kezdtem. - Itt nem kell megjátszanod magad. Nagyrészt mágusok és boszorkányok, akiket itt látsz, de nagyon sok a kvibli is. Például a legtöbb üzlettulajdonos is azm errefelé ebből senki nem csinál problémát.
A lányhoz fordultam:
- Egyiptom barátságos és vendégszerető hely, de ennek is megvannak a maga illemszabályai. Mivel külhoni vagy, nem fogják szóvá tenni, ha hibázol, de esetleg azért elmagyarázok pár dolgot, hogy akaratodon kívül ne sérts meg, vagy ne bánts meg másokat - kezdtem bele. - Nem sok minden van. Az első és egyedül igazán nagyon fontos: három ima van, amit a mohamedánok megtartanak. Reggel, a déli órákban és nagyjából estefelé. Ilyenkor leterítik az imaszőnyegeiket bárhol is vannak és hangosan dicsérik Allahot. Nekünk ebben nem kell részt vennünk természetesen, de, azt hiszem ez azért alapvető, nem szabad tiszteletlennek lenni a szertartás kapcsán, ami amúgy is pár perc csupán. Nem illik hangoskodni, igazából jobb csendben megvárni a végét. Nem tart olyan soká. Gúnyt űzni ebből, vagy kinevetni az imádkozókat nyilván súlyos sértés. De ezt azt hiszem nem kell túlmagyaráznom. Kettő: tiszteletlenség a házigazdával szemben, ha cipővel vagy fejfedőben mész be a belső területekre, a boltok és a hivatalok kivételek, az éttermek viszont nem. Ha a távozásodkor a házigazda vagy a felesége megy a sarudért, maradj ülve és várd meg amíg felhúzza a lábadra. Ő az irántad való megbecsülését fejezi ki ezzel, te pedig a bizalmadat. Régebben dívott úgy eltenni másokat láb alól, hogy skorpiót raktak a cipőjükbe, a bizalom gesztusa tehát ez. Elutasítani súlyos sértés. Három: kevés ételmaradék a tányérban azt jelenti: "Kérek még". Teljesen kiürített tányér azt jelenti: "Elég volt". Sokan lepődtek meg, mikor farkaséhesen elpusztították az első tál ételt, aztán hoppon maradtak, vagy a nagy nehezen legyűrt adag után a mosolygós helyiek már pakolták is az újabbat - kuncogtam. - A negyedik pedig apróság: ha valami leesik a földre, ne te vedd fel, hanem várd meg, amíg a házigazdák valamelyike nyúl érte. Ez alól kivétel, ha a vendéglátód nagyon öreg vagy magatehetetlen, ágyhoz kötött beteg - összegeztem. - Együtt tudsz élni ezekkel? - érdeklődtem a fejemmel az étterem ajtaja felé intve, csibészes mosollyal.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Szer. Aug. 14, 2013 2:00 pm

Kincsem… egyetlen rövidke szó mégis oly sok mindent hordoz magában. Szeretetet, törődést, ragaszkodást, megbecsülést, kedveskedést és még a jó ég tudja mit. Életem során, ha négy embertől hallottam eddig, akik egytől - egyig közel álltak hozzám. Édesapámtól, akit a világon mindennél jobban szeretek, Mrs. W. - től akire anyám helyett anyámként tekintek, Fredericktől aki az egyik legjobb cimborám, bűntársam és testőröm, valamint Mr. Archibaldtól aki már - már nagypapa számba megy számomra, holott nagyjából egy idős az édesapámmal. Négy ember, akikkel tizenhét éven keresztül éltem egy fedél alatt s most egy ötödik is aki… nézzenek oda már nem is, tudom micsoda számomra. Tanár? Pszichológus? Mentor? Lelki támasz? Barát? Pótapa? Vitapartner? Valami egészen más? Talán sosem tudom meg mégis ez a valami arra késztetett, hogy hagyjam meg a pillanatot, s ne rontsam el afféle megjegyzésekkel, hogy: „Kincsem egy ló” vagy „Kincsem? Akkor megnyugtattál édes.” A régi Ama egészen biztosan elviccelte volna a dolgot, ám az új, ez az izé, amivé váltam az Ő közreműködése révén pusztán egy apró bólintással hozta a tudomására, hogy megértette a hallottakat és egyet ért.

- Szóval ennyit már elértem… - bólintottam egy aprót. - Akkor már nem éltem hiába. Megadtam a kezdőlökést, épp ahogy Ön nekem, később pedig a megfelelő hölgy egy másik szakaszba kíséri majd át ahol a szív sebei teljesen el fognak tűnni. Akkor már nem fogja érdekelni a múlt, sem az a személy, aki oly hatalmas fájdalmat okozott Önnek, egyedül csak az a bizonyos hölgy, aki végig maga mellett lesz majd, és akivel aztán később nagy családot alapíthat. - halványan elmosolyodtam.
- Ám addig is ott van a húga, aki számít magára, arra, hogy összekapja magát és a szomorkodás helyett inkább vele, foglalkozik, s a cipője is, amit már képes egyedül bekötni. Ez utóbbihoz fogadja külön gratulációmat. - lett egy icike - picikét hamiskás a mosolyom épp úgy, mint néhány órácskával ezelőtt a szobájában.

Mikor szóba került a meghívás és az a bizonyos „legyen”, meglepetten pislogtam rá, ám amikor végül megmagyarázta a mosoly sokkal nagyobb lett az arcomon.
- Komolyan? Tényleg? Tényleg ott maradunk? - csillantak fel a szemeim a feltételen pedig játékosan elhúztam a szám.
- Hát, ha nagyon, muszáj, üsse kő. - utána máris visszatért a pici, de legalább szívből jövő mosolyom.
- Biztos el fog engedni, az öreg Abrams jó fej khm… többnyire. - mondtam halkan a ruhás felvetésére, pedig csak bólintottam. Néhány pillanattal később már a hátunk mögött is hagytuk az idős professzor otthonát én, pedig mihelyst a Roxfortba értünk már szaladtam is átöltözni.

***

A készülődés nagyjából negyed órát vett igénybe majd már teljesen átöltözve siettem is vissza a profhoz. Megérkezve a találkozási ponthoz mosolyogva forogtam körbe majd kíváncsian, pislogtam a férfira.
- Öhm… elég lenge? Megteszi Kairóhoz? - érdeklődtem majd egyszer csak eszembe jutott valami.
- Egy valamivel még az adósa vagyok, ami teljesen kiment a fejemből az elmúlt néhány órában… - mondtam halkan majd látva értetlen tekintetét játékosan koppintottam az orrára.
- Látom nem csak én felejtettem el sikeresen, de TE is. - nyomtam meg egy kicsit az utolsó előtti szót.
- Hisz az alku az alku. Abba maradtunk, hogy cserébe a Trimágus Tusás sztoriért én tegezni fogom… izé… foglak a tanórákon kívül. Hogy is mondtad… - tűnődtem el néhány pillanatra.
- Ja igen megvan. „Nem vagyok én olyan öreg még” - utánoztam a végén a hangját majd gonosz vigyor suhant át az ajkaimon.
- S valóban, egy nappal sem nézel ki többnek… százkettőnél. - nem bírtam ki, na. Bastiennek összejött, amit lehetetlennek hittem még néhány perccel ezelőtt is: visszaadta a jókedvemet.

A zsupszkulcs hamarosan már Afrikába is repített minket mikor pedig megérkeztünk és körülpillantottam… tátva maradt a szám. Az épület gyönyörűen festett kívülről elismerem, ám ami igazán magával ragadott engem az a minket körülvevő forgatag volt. Az emberek érdekes viseletekben járták az utcákat kedvesen, barátságosan mosolyogva egymásra, s még ránk is, akik aztán abszolút idegenek vagyunk ezen a földön. Nyoma sem volt az otthon megszokott rohanásnak, erőszakosságnak, tülekedésnek, türelmetlenségnek, mindenki nyugodtan haladt a saját maga kis úti célja felé. Elképesztő mekkora lehet a különbség két kultúra között.
- Hűű. - forogtam körbe - körbe, nézelődve akár egy kislány majd mikor megálltam egy öt - hat éves forma pici lányt pillantottam, meg aki hatalmas szemekkel meredt rám. Ííí sikerült volna hülyét csinálni magamból rögtön két perc után? Vajon mit mondott? Nem értettem. Segélykérően pillantottam Bastien felé mivel tudtam, hogy ő érti a nyelvet. Meghallva a magyarázatot és a szöveg fordítását elpirultam.
- De aranyos. - mosolyogtam, majd amikor láttam, hogy csak a kicsi lány figyel ide, elkezdtem megváltoztatni a hajam színét világoskékre, aztán lilára, rózsaszínre majd vörösre, abból barnára majd feketére végül újra szőkére és rákacsintottam. A nyalókát meghatódva vettem el tőle majd amennyiben a picuri és az anyukája engedte apró puszit, nyomtam a buksijára.
- Köszönöm. - integettem nekik, ahogy eltűntek az utcasarkon.

- Itt minden ember ilyen kedves? - mosolyogtam Bastienre miután a bácsika is tovább sétált tőlünk, majd amikor mesélt egy kicsit a helyről felcsillantak a szemeim.
- Jééé. Így már értem, azért nem lepődött meg senki a felbukkanásunkon. - bólogattam, majd amikor a férfi elsorolta nekem az illemszabályokat igyekeztem mindet memorizálni.
- Várj csak egy kicsit, hogy jól értettem e őket. Három ima, csendben végig várni, nem gúnyolódni. Ööö nem szabad cipővel vagy fejfedőben bemenni a belső területekre kivéve a boltokat és a hivatalokat. Távozáskor ha a házigazda megy el a cipőmért hagyjam, hogy felhúzza azt a lábamra nehogy azt higgye, hogy nem bízom benne… - oké ez fura, de hát a szokás az szokás.
- Mi is van még… izé… ja igen. Kevés étel a tányéron azt jelenti, kérek még, üres tányér pedig, hogy elég volt. A negyedik meg a leeső dolgokra vonatkozott… öööö… ha leesik valami, hagyjam, hogy a házigazda vegye fel… kivéve, ha az öreg vagy magatehetetlen. - ismételtem el a dolgokat.
- Ennyi? Mindent jól mondtam? - ha bólint, úgy bólintok én is.
- Persze, együtt tudok élni ezekkel. - mosolyogtam.
- Na és te azzal, hogy ha esetleg mégis hibázom cikis szituba, hozlak? - indultam meg a fejével jelzett irányba ám a csibészes mosolyától megtorpantam.
- Ugye nem akarsz megszívatni valami gyerekes húzással? Figyelmeztetlek, ha bármi gusztustalanságot rendelsz nekem vagy túl csípőset vagy ilyesmi én… én… - eltűnődtem valami komoly bosszún törve a fejem.
- Megharapom az orrod! - ez aztán a fenyegetés, bravó Ama.

Outfit: Lesheted! - Notes: Sajnálom, hogy ilyen lett... Sad

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Pént. Aug. 16, 2013 1:58 am

Magamban mosolyogva vettem tudomásul a válaszát. Nem igazán azt, amit mondott, hanem, ahogy azt mondta. Kezdett visszatérni a régi énje, talán elkezdett túllendülni a fájdalmán. Illetve a fájdalma egy részén. Ez mindenképpen előre mutató dolog. Ami meg engem illet... majd, idővel megoldom a saját gondjaim is. Isabelle segíteni fog benne, ebben biztos vagyok. Talán valóban lesz más is. Kiderül. Később a Roxfortban elhangzott szavaira vállat vontam:
- Eleinte emlékeztem rá, de nem voltunk abban a helyzetben, hogy akkor ezzel hozakodjak elő. Utána meg... hát igen... elismerem az én figyelmem is elterelték az események - ismertem el. - De örülök, hogy te emlékszel rá - nevettem.

Kairó az általam vártaknak megfelelően érintette meg a lányt. Az utcán hömpölygő tömeg, a házfalak határolta utca, a szagok a levegőben, a napsütés... pont mint otthon, mégis teljesen más. A mosolyok, a türelem, a nyugalom... nem is hasonlít. A kislány, aki egészen elkerekedett szemekkel bámulja Nita hajának színváltásait, végül egy helyben szökdécselve tapsolt s a nyalókáért cserébe kapott egy puszit. Az idős férfi, akinek kedves szavai után fel is szakadt az első kérdés a lányból, mire megráztam a fejemet:
- Teljesen más kultúrkör, amely egy egészen más környezethez idomult. Az egymásra utaltság érzése, ami a terméketlen sivatagban kialakul, meglehetősen más szocializációt alakít ki, mint a gazdag Európa - magyaráztam. - Arábiában jársz. Ha úgy tetszik az Ezeregy éjszaka földjén. Megkeresheted a logikáját, de ha rám hallgatsz érdemesebb egyszerűen csak megélni. Na gyere! - intettem az épület felé.
Előtte azonban még elismételte amiket mondtam, némi meglepetésemre, elvégre azért nem olyan sok vagy bonyolult, hogy memorizálni kelljen. Igaz, abban a lelki állapotban, amiben nemrég volt még szegény, azért érthető is. Bólintottam mindegyik után, az utolsó felvetésére elvigyorodtam:
- Nem terveztem ilyesmit - válaszoltam. - Bár ezzel a fenyegetéssel társítva, már komolyan felpiszkáltad a kíváncsiságom - vigyorogtam. - Igyekszem egyébként szólni majd, ha valamit rosszul csinálsz, de amúgy igen, felkészültem bármilyen cikis helyzetre. Na gyere! - karoltam belé és megindultunk az épületbe.
Belépve rövidke előtér fogadott minket, oldalt több sorba rendezett polcsorral egészen térdmagasságig, ahol saruk és szandálok sorakoztak. Én is leoldottam a lábbelimet, majd elhelyeztem a következő helyre, majd beljebb vezettem a lányt. Meg is érte, hiszen az éttermet direkt úgy rendezték be, hogy egyetlen pillantásba sűrítse bele az arab kultúra minden varázsát.
A vaskos, mélyen süppedő, egészen elképesztő mintákkal és részletgazdagsággal megszőtt perzsa szőnyeg a lábunk alatt, a fali szőttesek, az alacsony asztalkák virágmotívumokkal faragva, a vérszín ülőpárnák, a kis paravánok körülöttük, bár egyiket sem láttuk elhúzva. A sarokban négy tagú zenész társaság, egy fuvolával, egy marokkói lanttal, egy szitárral egy pedig kis dobféleséggel szolgáltatta a kellemes lüktetésű háttérzenét. Mindenhol ott pihent a vízipipa, asztalkánként négy darab, a termet rózsa és kávé illatának különös keveréke ülte meg. Nem messze tőlünk egy egészen elképesztő termettel megáldott férfi emelkedett fel. Jó fejjel magasodott fölém és minimum két mázsát nyomott. Szürkébe hajló szakálla a mellkasa alá ért, ha nem lenne ennyire potrohos, biztosan a köldökét verné. Ujjain, csuklóján, nyakában és füleiben veretes aranyékszerek, égszínkék selyemövébe szúrva gazdagon faragott máguspálca. De a legnagyobb jellegzetessége talán, hogy a bal lába térdből hiányzott, helyette amolyan kalózos faláb kopogott a léptei nyomán, amelyeket felénk irányzott. Összevonva busa szemöldökét meredt rám:
- Sebastien! Van pofád visszatérni Egyiptomba mindazok után, amit műveltél velem? - harsogta. Halál nyugalommal néztem vissza rá:
- Izmir sejk! - biccentettem. - Neked is jó napot. Még mindig ilyen jó a memóriád?
- Hogy a fenébe ne lenne? - horkant fel. - Apád napi tíz levelet küldött nekem és egyre sem tudtam legalább annyit írni, hogy halvány elképzelésem már van róla merre csatangolsz!
- Sosem fogsz békét hagyni nekem ezzel, mi? - vigyorodtam el.
- Soha a büdös életbe - kacagott fel, majd összes (28 egészséges és 4 arany) fogát villogtatva szeretettel megölelt, amit épp így viszonoztam. Kissé eltartott magától: - Had lássalak! No! Sokat nem is vesztettél az igazi arab sármodból - viccelődött.
- Na menj te a fenébe - nevettem, aztán Amanitához fordultam. - Bemutatom Izmir sejket, Egyiptom leggazdagabb mágusát, hivatásos alkoholista és nőcsábász. Ő pedig a legkedvesebb tanítványom, Amanita Mulchany.
- Ms Mulchany - hajtotta meg magát derékból, a mellkasa előtt keresztezett karokkal a sejk (ami ezzel a termettel nem csekélység). - Régebben sokszor volt szerencsém találkozni az édesapjával. De kegyedet utoljára körülbelül... hmm... úgy ekkora - mutatott kb 60 centit - magasságban láttam. Örülök, hogy újra láthatom. Mi járatban a fáraók földjén?
- Tanulmányi és pihentető kiránduláson - feleltem mosolyogva.
- Mindkettőre remek hely az én szép hazám - vigyorgott tovább rendületlenül Izmir. - Csak beugrottatok?
- Ej dehogy - nevettem. - Az éjszakát majd a Ramszesz Hotelban töltjük.
- Poklokra! - felelte mérgesen. - Nálam pihentek meg, a saját kastélyomban! Tőlem még a csónakomat is viheted, ha meg akarod mutatni azt a nyomorú éjszakai Nílust Ms Mulchanynak.
- Terveztem... - kuncogtam.
- Javíthatatlan vagy - csóválta a fejét. - Még hogy gyönyörű...
- Nem mindenkinek van víziszonya barátom - kacagtam. - Szerintem Nitának tetszeni fog.
- Hát az lehet... - vakarta meg a tarkóját. - A legtöbbeknek tetszik - húzta el a száját. - Sajnos várok egy német üzletembert, így most nem tudok csatlakozni hozzátok, de nagyon örülök, hogy találkoztunk. Holnap pedig együtt reggelizünk - jelentette ki megfellebbezhetetlenül. - Ms Mulchany, Ön eddig a fénypontja a mai... hmm... évnek - nevetett öblösen, aztán barátságosan elköszönt és visszaheveredett az ülőpárnájára.
Egy üres asztalhoz vezettem a lányt, halkan megjegyezve:
- Minden egyéb jel ellenére Izmir sejk úriember - kuncogtam fojtottan. - Hamarosan megérkezik majd az a német diplomata. Kopasz lesz, hosszú harcsabajusszal és mit tesz Isten, egy árva hangot sem tud németül. Az inasa, titoknoka és bizalmasa. Csak azért mondta, mert nem akar zavarni minket és keresett egy udvarias kifogást - kacsintottam.
Miután helyet foglaltunk már normál hangerővel magyaráztam:
- Az aperitif neve mézsör vagy raki. A mohamedánoknak Mohamed próféta még időben megtiltotta a piálást, de csak húzta rá parancsát, amiket ő maga is ismert. "Igaz hitűek pedig ne igyák szőlőnek levét, vagy gabonának párlatát." Természetesen minden lehető módon igyekeznek ezt kései hívei kijátszani. Így alakult ki az elképesztően gyenge és még elképesztőbben édes mézből főzött sörük, illetve a raki. Ez egyfajta gyümölcspálinka, bár az ereje egy nehezebb boréval vetekszik csupán. Helyben ízesítik aszerint, mit is kérsz bele. Az étlapon pedig majd ott lesz, melyik étel miből is van, nyugi - vigyorogtam.
A kiérkező pincér rögvest kétrét görnyedt az asztalunknál és mély tisztelettel helyezett elénk két étlapot:
- Hozhatok valamit addig is, míg választanak? -érdeklődött halk, de jól érthető hanghordozással.
- Én egy rakit kérnék addig is - mosolyogtam. - Banánnal és ananásszal.
Nitára néztem.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Pént. Aug. 16, 2013 6:00 am

Tudom, tudom alapból nem jellemző rám, hogy visszaismétlek halál egyszerű dolgokat, ám a mai napom után jobbnak láttam biztosra menni, mint, hogy valami eget rengetően kellemetlen szituációba keverjem később nem csak saját magamat, de még Bastient is. Magam miatt mondjuk nem is aggódom annyira, hiszen a Roxfortban nap mint nap hozom a saját fejemre a bajt, ellenben ha már egyszer a férfi úgy döntött magával hoz ide és körbevezet az a legkevesebb, hogy ne járassam le. Igazam van vagy igazam, van?
- Khm… te csak ne kíváncsiskodj, érd be annyival, hogy egészen komolyan beszéltem, és ha kibabrálsz velem komolyan, megharapom az orrod. Ha valóban sikerült megismerned akár csak egészen kicsit is, akkor tudod, hogy mindig betartom az adott szavam. Szóval vigyázz magadra szépfiú, lila orral ugyanis aligha csöpögnének utánad a suliban a lányok. - mosolyodtam el hamiskásan, úgy igazán Amásan.
- Miért van mégis olyan érzésem, hogy ha egyszer véletlenül komolyabb hibát vétek és beégek, rögtön úgy teszel majd, mint aki eddig még soha az életben nem látott engem ezelőtt és elosonsz a helyszínről? - látszott az arcomon, hogy egyetlen árva pillanatig sem gondoltam komolyan a szavaimat mindössze csak egy kicsit szívtam még a vérén. Tudom, hogy Bastien sosem tenne velem ilyet, de azért még incselkedni szabad nem? Mikor belém karolt és tovább indultunk gyorsan még nyomtam egy puszit az arcára mikor, pedig szembe találkoztam a kíváncsi tekintetével, elvigyorodtam akár a vadalma.
- Egyszerűen csak biztosra mentem nehogy le tudj tagadni. - tréfálkoztam az épület előtt álló emberek felé bökve a fejemmel.
- Látták, hogy veled vagyok szóval esélyed, sincs kereket oldani. - nem is én lennék, ha ezt, ziccert kihagytam volna, a mai reggelünk után pedig úgy érzem ránk is fér a nevetés.

Belépve az épületbe egy rövidke előtér fogadott minket néhány polcsorral ahová a vendégek a lábbelijeiket helyezték itt tartózkodásuk idejére. Akár csak a prof én is kibújtam a saját szandálomból, amit aztán le is tettem az említett helyen majd követve a kísérőmet beléptünk az éttermi részbe. Ahogy körülpillantottam szó szerint tátva maradt a szám a tekintetem pedig össze - vissza cikázott a gyönyörű berendezés, a vízipipák, a paravánok, a szőnyegek, és Bastien között.
- Azt a rohadt… - csak ennyire futotta főleg, mivel érdekes háttérzene ütötte meg a füleimet. Mennyivel másabb ez a hely, mint akármelyik másik luxus étterem például Angliában. Apa kedvencében például mely a mágikus útikönyvek szerint ötcsillagos besorolást kapott a kritikusoktól negyed ennyire sem barátságos a légkör. Az asztalok többnyire biztos távolságban állnak egymástól, hogy még csak véletlenül se hallgathasd ki mások beszélgetését, a falakon olajzöld tapéta virít aranyszín mintával ékesítve, ami már rögtön az első alkalommal ellenszenvessé tette számomra a helyet ( mivel utálom a giccset ) a festmények pedig melyek itt - ott elszórtan helyezkednek el a terem különböző pontjaiban véleményem szerint ízléstelenek. A tulajdonosnak szemmel láthatóan sokkal fontosabb volt a képek ára, mint maga a művészet. Persze hiszen így villoghat a gazdag, befolyásos vendégek előtt. Apa általában az ablak mellé szokta kérni az asztalunkat, bár kétlem, hogy a kilátás, sokkal inkább, amiatt mert oda már vajmi kevés hallatszik a zongorából, s az éneklésből. Így első hallásra talán érthetetlennek tűnhet miért ez a hely, mégis apám kedvence ám a válasz roppant egyszerű. A terítékre nem lehet panasz a fogások, pedig kiválóak. Ja és persze a lényeg… Saffi imádja ezt az éttermet. Persze, hogy is ne imádná mikor épp olyan giccses, mint Ő, saját maga. Komolyan egyszer még fel is merült bennem, hogy ő rendezte be az egész éttermet, ám azután letettem erről az elképzelésről, mivel őszintén… szerintem lusta lenne hozzá. De mindegy is, nem hagyom, hogy annak a nőszemélynek az emléke elrontsa a napomat.
- Azt hiszem beleszerettem. - szólaltam meg végül néhány percnyi bámészkodás után Bastien felé fordulva.

Épp ahogy kiejtettem ezeket, a szavakat a számon egy igen csak érdekes külsejű férfi lépett oda hozzánk, aki az első néhány mondata alapján Bastien közeli ismerőse lehet. Ahogy elhallgattam a köztük lezajlott kis párbeszédet igen csak hamar összeállt a fejemben a kép azt a néhány felmerült gondolatot, pedig amik időközben elárasztották az elmémet gondosan, elraktároztam csak, hogy később ki tudjam róluk faggatni a drága tanár urat. Olyannyira belemerültem a gondolataimba, hogy mikor a prof bemutatta nekem a sejket, nehezen kaptam csak észbe.
- Izé… jó napot. - böktem ki végül kicsit zavartan a szavaira, pedig elmerengtem egy egészen kicsit. Ismeri apámat? És látott már engem is? Hogy a fenébe nem rémlik nekem sehogyan sem ez az ember? Hiszen lássuk be azért elég érdekes figura, csak megmaradt volna a fejemben a képe, ha találkoztunk volna. Vagy akkor még annyira kicsi voltam, ezért nem jut eszembe? Esetleg másra koncentráltam? Na majd rákérdezek otthon, már persze ha apám rám tud áldozni néhány percet a drága idejéből. Egek mikor lettem én ennyire cinikus? Felocsúdva újfent a gondolataimból csak egy apró mégis barátságos mosollyal nyugtáztam a férfi szavait, majd elköszöntem tőle és a proffal együtt egy üres asztalhoz sétáltam.

- Ó - lepődtem meg egy kicsit a szavain, ám aztán szinte rögtön el is mosolyodtam. - Akkor ebben hasonlít a komornyikunkra Mr. Archibaldra. Amikor épp nincs semmi teendője, gyakran szoktunk beszélgetni egy nagy bögre, forró csoki mellett, ám abban a pillanatban, ahogy megjelenik valaki, akár ismerős akár más, valami udvarias ürüggyel folyton eltűnik. Volt, hogy arra hivatkozott, hogy baglyot kell küldenie a bátyjának vagy behoznia apa postáját, esetleg átolvasnia a valamelyik nagykövet számára rendezendő bál teendőinek listáját, amit Saffi vágott hozzá. Ez alól mindössze egyetlen, szent és sérthetetlen kivételünk van, ami nem más, mint a sakk. - nevettem halkan, ahogy eszembe jutottak a játszmáink.
- Az öreg nem viselte túl jól az első vereséget, amit rámértem, azóta pedig rendszeresen játszunk, ő pedig stikában még gyakorol is. Na ha egy ilyen közben érkezik hozzánk valaki és próbál meg engem elvonni a tábla mellől azt a férfi szabályosan, elküldi a fenébe azzal, hogy még várnia kell, mert fontosabb dolgom van. Képzeld el például apám fejét mikor beszélni akart velem arról, hogy McGalagony mennyi levéllel bombázta őt velem kapcsolatban, a tavalyi évben, erre Mr. Archibald kizavarja a szobámból azzal, hogy most épp életbevágóan fontos dolgokat vitatunk meg. Apám rákérdezett, hogy mégis mit, mire az öreg nagy komoly képpel kijelentette, hogy: A szicíliai védelmet. Ott helyben padlót fogtam a röhögéstől. - kuncogtam.

Helyet foglalva az asztalunknál érdeklődve hallgattam Bastien szavait a mézsörről és a rakiról majd amikor, egyszer csak megjelent mellettünk a pincér és elénk helyezett egy étlapot eltűnődtem egy kicsit. A tegnap éjszaka után vajon hogy járnék jobban? Ííí belefájdul a fejem, ha csak eszembe jut mi mindent, ittam össze a vadkanban.
- Én… én azt hiszem, maradnék a mézsörnél. Köszönöm. - böktem ki végül majd mikor a pincér távozott az étlapot, kezdtem böngészgetni.
- Míg kitalálom, mit kérek, mesélj nekem egy kicsit. Jól vettem ki Izmir sejk szavaiból, hogy anno annak idején tőle lógtál meg a sivatagba kalandorosdit játszani? Egyáltalán hogy csináltad? Vagy miért? Mármint persze azt láttam, hogy sebesültet vittél, de most komolyan, mit csináltál te olyan környéken ahol ilyesmi, előfordulhatott? És mit lépett a sejk mikor végül előkeveredtél jóval másképp, mint mikor idejöttél? Na és apád? Ahogy elhallgattam nemrégiben, elég sok levelet küldött, mit szólt mikor hazamentél? Apai nyakleves, vagy egy, ejnye - bejnye fiammal megúsztad a dolgot? - érdeklődtem kíváncsian. Szerencsétlent alaposan elhalmoztam kérdésekkel, de hát tulajdonképpen az Ő hibája, mert túl izgi volt a sztori és így érdekel az előzmény és a folytatás is.

Outfit: Lesheted! - Notes: Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Pént. Aug. 16, 2013 8:53 am

Elnéző mosollyal az arcomon csóváltam a fejem a lány szavaira:
- Mint mondtam nem kell aggódnod és...
Na idáig jutottam, amikor kaptam egy puszit és hozzá magyarázatot. Komolyan mondom, elgondolkodtam rajta, hogy rámarkolok a fenekére és viszonozom, csak hogy tényleg "ne kelljen aggódnia". Végül azért győzött a neveltetésem és csak egy vigyorral reagáltam az incselkedésre.

Odabent miután leültünk a párnákra és Nita is rendelt, én az étlapot érintetlenül vissza is nyújtottam a pincérnek.
- Köszönöm, de én már tudom a saját rendelésemet - mosolyogtam. - Viszont majd a kisasszonnyal együtt kérném. Algériai zöldséges-citromos húslevest, datolyával töltött makrélát és desszertnek halawet el jobnát lesz szíves. Majd természetesen a kísérőmmel együtt, ő később választ. Köszönjük.
Meghallgattam kíváncsian Amanita kérdéseit, mire mélyet sóhajtottam:
- Semmit sem értenél meg ebből az egészből, ha nem mesélnék pár szót Izmir sejkről. Bár tény, ma éjszaka ő lesz a vendéglátónk és valószínűleg az egyik legbátrabb és legbölcsebb ember, akit ismerek, de figyelmeztetlek: az élete kisebb kalandregény. Biztosan hallani akarod? - néztem a lányra érdeklődve. Az igenlő válasz után belefogtam hát: - Tudnod kell, itt Kairóban sokkal nagyobb az elfogadottság mint odahaza a mugliszületésűek vagy éppen a kvilbik, muglik felé is, de azért a legidősebb korosztály itt is őriz bizonyos régi elveket. Egész Egyiptomban szerintem talán ha 2-3 tényleges aranyvérű família él, ezekből az egyik mondjuk annyira szélsőséges, hogy csak saját köreikből választanak utódot. Halkan mondom a vérfertőzés randa dolgokra képes. De most nem is ez a lényeg. A mi fogalmaink szerint a sejk félvér, a vagyona pedig velünk ellentétben nem örökség, hanem saját két keze munkája. Bár ő is módos család szülötte, nagy tekintélyű és egyébként rendkívül kegyetlen atyja ahhoz ragaszkodott, hogy a fia máguslányt vegyen el. Milyen származás, az itt mindegy, de mindenképpen mágikus készségekkel bírót. A fiatal Izmir ebbe nem ment bele, ő mást szeretett, egy mugli lányt. Végül kenyértörésre került a sor, az édesapja kitagadta és száműzte az otthonából, testvérei nem tartottak vele kapcsolatot. Vagyon és megélhetés nélkül maradva természetesen a lányt sem adták volna hozzá, sőt még csak tisztességes varázsló sem lett belőle, ahogy ő szokta mondani, noha ez nem igaz egyébként. Mindenesetre az utolsó, hetedik évet már nem végezte el. Izmir olyan helyzetbe került és olyan körökben forgott, amikről neked vagy nekem azt hiszem igazán fogalmunk sem lehet. Kikötői csapszékekben őgyelgett, csempészekkel, zsebesekkel, hajléktalanokkal poharazott. Hidd el, kijárta ő az iskolát, de egy másikat. Az életét... Elítélheti persze bárki, aki akarja, de én nem teszem. Egy fillér nélkül, éhesen és lerongyolódva... az egy más világ. Koldusbotra jutott és úgy mászott ki belőle, ahogy tudott. Szerencsejátékos lett. Kockával és kártyával szedte össze a napi betevőt, meg egy nagyon picit félre is tudott belőle tenni. Inkább éhezett olykor, na igen, nem volt mindig ilyen szép darab, ösztövér volt és a bordáit is meg tudtad volna számolni, ha nem viselt felső ruhát. De okos is volt. Nagyon okos. Odafigyelt a hasonszőrű cimboráira. Volt ott pár lecsúszott, a '78-as válságba belebukott bróker. Kérdezgette őket. Tanult tőlük. Végül lopott magának egy szárítókötélről elfogadható öltözéket, megfürdött a Nílusban és megpróbálta a tőzsdét abból a kevésből, amilye volt. Volt érzéke hozzá. Nem is kevés. Egészen kicsiben kezdte, átszámolva kb 80 angol fonttal. Egy hónap alatt milliomos lett. A hazájában és külföldön fektette be. Uruguayban gyöngyhalászok dolgoznak neki, Brazíliában egész kis hajóflotta szállítja a guanóját a parasztok termőföldjeire és sorolhatnám. De ez persze hosszú évek munkája volt. Még az elején járt akkor... Vagyonos ember volt már, de még nem ennyire. 1993-at írunk. A Szaddat elnök elleni halálos merénylet utáni instabil politikai viszonyok közepette kitör a belháború, amibe mind a nyugat, mind pedig Izrael beavatkozik. Máig sem tudni, senki nem ismeri el, hogy 1993-ban melyik ország gépei bombázták a bazárt és környékét. Iszonyú pusztítás volt, rengeteg halottal. Közvetlen a reggeli istentisztelet után ráadásul, a bazár pedig központi hely. Izmir ott volt. Halottak és sebesültek hevertek körülötte, ő pedig kábán kóválygott a téren, azt sem tudta mit csináljon. Egy közeli épületből, ami összeomlott és lángolt hirtelen gyermeksírás ütötte meg a fülét. Több ezer ember volt körülötte, nem használhatta a hatalmát, de ott, a lángok között egy csecsemő küzdött az életéért. Izmir bement a romok közé. Az édesanya meghalt, de saját testével megóvta a legfeljebb 1-2 hónapos gyermeket. Megpróbálta kihozni, de a tetőszerkezet maradéka megadta magát. Ő is a testével óvta meg a gyermeket. Egy lángoló gerenda feküdt a lábán, ami ráadásul a törmelék alá szorult. Nála volt a pálcája Nita, mégsem használhatta... Segítségért kiabált és óvta a kicsit, de eldöntötte, amíg nem az utolsó másodpercekről lesz szó, nem él a hatalmával, nem szegi meg a törvényt. A sípcsontjáig szenesre égett a lába, mire a mentőegységek rábukkantak. Mugli kórházba vitték, közben elvesztette az eszméletét. Mire felébredt, már végrehajtották az életmentő műtétet és amputálták a lábát térdből. Tudod, hogy a mi módszereinkkel egy elveszett végtag pótolható pár hónap alatt. Ez több mint harminc éve történt. Bizony, inkább a falábat választotta. Meg volt rá az oka. Miután felépült megkereste azt a kisdedet. Sokáig kutatott a családja után, de nem lelte nyomukat, így örökbe fogadta. Felnevelte. Hisz ha nem gondoskodik róla, mi értelme lett volna az egésznek? Aztán, kb két hónappal a bombázás után megjelent az itteni máguskormányzat hivatalos ülésén. Kihallgatást kért nyilvánosan, amit megkapott. A karjában tartva a gyermeket pár szóban elmondta az egészet és a szemére vetette az egybegyűlteknek a távolmaradásukat. Ő sem varázsolt, nem fedte fel a kilétünket, de meglehetősen indulatosan hányta a máguskórház orvosainak szemére, hogy törvények mögé bújva ültek a kórházukban, amikor nők, gyerekek, öregek feküdtek a bazárban, a helyi biztonsági erőknek, akik, lévén a bombázás elég soká tartott nem alakítottak mágiával biztosra pincéket és egyéb mélyebb területeket, ahová a civileket vinni lehetett volna. Utána ember nincs, aki azon gondolkodna mitől bírta ki. Allah kegyelme, kész. Ő vágta először a politikánk szemébe, hogy a hatalommal élni is kell, mert ha van hatalmad és nem cselekszel, ugyanúgy bűnös vagy. Mozgalom lett belőle, a fiatalok között nagyon népszerű. Izmir sejk elsősorban üzletember és mecénás, de kicsit politikus is. Támogatja az ilyen mozgalmakat. Igen, jól gondolod, tisztelem az öreget - ismertem el. - Sokan szokták élvhajhász, hájgombócnak tartani, végül is az is, soha nem tagadta: szereti az élet örömeit. Három felesége és kilenc gyermeke van. Az az egykori kisded mára felnőtt férfi. Orvos lett. Mugli orvos. Gyermekeket kezel.
Megérkezett az italunk, amiből kortyoltam is egy keveset. Kicsi, kb három decis korsócskában volt az enyém, amiből kitöltöttem egy felest és lehúztam a könnyed, kellemes, gyümölcsös italt.
- Apám és Izmir sejk régi üzletfelek és amolyan barátfélék is - sóhajtottam. - Mikor Egyiptomba küldött, egyúttal meg is kérte régi barátját, hogy figyeljen oda rám. Tizenhét éves voltam Nita. Teljesen más nevelést kaptam, de attól még érdekelt mi van odakinn? - mutattam a távolba, mintha egyfajta fal lenne ott a gazdag, arisztokratikus mágusvilág és kint a sokszínű, nyüzsgő muglik között. - Izmir történetét ismertem atyámtól és bevallom, el is kapott egy kissé a kalandvágy. Mindazt képviselte, amit én magam szerettem volna. Kastélyban élt és annyi volt a pénze mint útszéli korcsnak bolhája, de... ő ezt mind maga érte el, ő dolgozott meg érte az utolsó centig. Ő volt az, aki ugyanúgy parolázott már sivatagi tuareggel, a kikötői késdobálóban elázott matrózzal, az utcasarki zsebessel mint a politikai és gazdasági élet nagyágyúival, kora legjobb művészeivel vagy éppen sportolóival. Kalandvágyó voltam, aki végre kiszabadult otthonról. Meglógtam. Csak csavarogni akartam egyet, de távol az ismert helyektől. Nem az üzleti negyed és nem is a máguspaloták érdekeltek. Hanem a szegénynegyed. Az élet azon oldala, ami nem látszik a paloták ablakából. Így találtam rá Juhzizra, a többit meg már tudod az emlékeimből.
Töltöttem magamnak még egy pohárral, de még nem ittam belőle, helyette befejeztem a sztorit:
- Apám majd tüzet okádott persze, de Izmir nem - meséltem. - A palotájában atyám fogadott. Persze üvölteni kezdett, de ez a sejk dzsámijában nem szokás. Inkább kiültetett minket a teraszra. Volt egy keselyűje. Egyszerű fakó keselyű, de a maga módján szép állat. Megsimogatta és mesélni kezdett nekünk. Mert mindkettőnkhöz szólt. A keselyű egyiptomi dialektusú arabban úgy hangzik: maat. Még valaminek ugyanez a neve. Az anyának. Mellesleg így hívták a régi egyiptomiak a keselyűistennőt, az anyaság, a család felügyelőjét is. Izmir elmondta, hogy a keselyűt mi európaiak sokszor csak gusztustalan dögevőnek nézzük, de az ő kultúrájukban különleges madár. Semmelyik másik nem ragaszkodik úgy a kicsinyeihez. Az 1900-as évek elején egy német vadász megbízást kapott, hogy hozzon egy egészséges keselyű fiókát Franciaországba, a lyoni állatkertbe. Kilőtte a hímet, majd a fiókát kalitkába zárva megindultak a tengerpart felé. A keselyű tojó minden éjszaka megtámadta a vadászok táborát, még a tűz sem űzte el, ha el tudott jutni a fiókához a karmaival és a csőrével tépte-szaggatta az acélkalitkát. De végül elérték Benghazit és a gőzhajóval már nem versenyezhetett, panaszos rikoltása soká ült a matrózok fülében. Négy nappal a gőzhajó megérkezése után a Marseille-i kikötő mólójára egy halálosan kimerült fakó keselyű szállt le, panaszosan víjjogva, kétségbeesetten hívva a fiókáját. A történetet aztán felkapták az újságok, az egyik első aláírásgyűjtés lett belőle és végül kormányzati utasításra visszavitték a két állatot Afrikába. Az egyiptomiak mást is látnak, mint a csúnya dögevőt - merengtem, - hisz velük együtt élnek. Izmir, jól emlékszem, nagyot pöfékelt a vízipipájából és azt mondta, ez az élet rendje. Míg a fióka kicsi, addig óvni, vigyázni kell, de oktalan az a madár, aki nem engedi, hogy a kicsinye próbálgassa a szárnyait. Ha meg nem üti magát, sosem tanul meg szárnyalni. És oktalan az a fióka is, aki egyedül próbálgatja, mert a legtöbbször lezuhan és megeszik a sakálok, ha nincs vele senki. Apám is és én is megértettük, mit akart elmondani - gondolkodtam el, majd halkan hozzátettem: - Izmir sejk nem véletlenül tart keselyűt otthon. Kedveli azt a madarat. Mikor megkérdeztem, hogy az apjára emlékezteti-e, azt válaszolta igen. Azt hittem értem. Egy dögevő madár, mégis több benne a szeretet, mint ami az ő apjában volt, aki kidobta otthonról. Azt válaszolta mosolyogva, hogy ő nem keres másokban hibát. Ha az apja nem így tesz, ha nem ismeri meg a hontalanok, piti bűnözők, kártyások és alkoholisták világát, akkor most csak egy lenne a sok-sok sznob mágus közül. És nem élne talán Mustafa sem, nevelt fia. Pedig annál büszkébb sosem volt, mint mikor a gyermek lediplomázott, majd mikor kezébe vette az unokáit. Pár éve elhunyt az édesapja. A kilenc gyermek, akiket olyan könyörtelenül nevelt, elfordultak tőle. Egyedül Izmir ment el meglátogatni, illetve a temetésére. Azt kérdeztem azért-e, hogy elvigye a bocsánatát. Azt mondta nem. Egy haldoklónak nem akart hazudni. Azért, mert az édesapja volt és bármilyen is, de ugyanaz a vér folyik az ereikben. Saját magáért ment, nem az öreg Jamir miatt.
Megcsóváltam a fejem, majd kiittam a második rakit:
- Furcsa ember Izmir, de... talán megérted, ha azt mondom: sokra becsülöm - tettem hozzá halkan.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Pént. Aug. 16, 2013 4:18 pm

Milyen jó a professzornak, hiszen Ő már járt itt, ismeri a hagyományokat, a szokásokat, az ételeket, a nyelvet, bárhol - bárkivel képes szóba elegyedni, megérti az idegen arcokról reá sütő mosolyok mögötti érzelmeket, a kimondatlan szavakat melyek minden egyes ilyen alkalommal összefűzik, őt egy ismeretlennel s megéli mindazt, amihez nekem sosem volt elég bátorságom. Bastiené a végtelen szabadság, a tudás, és az ezekkel együtt járó bölcsesség ám van valamije, amit ha lehet még ezeknél is, jobban irigylek tőle: az életet. Emlékszem anno annak idején, lehettem talán hat – hét esztendős mikor Frederickkel együtt a kertben játszadoztam. Ő épp egy rózsabokor metszésével foglalatoskodott mikor egyszer csak elhasaltam a frissen nyírt füvön, a legújabb, legdrágább, fehér ruhácskámban. Gyermekfejjel bár tudtam, hogy a papa nem lesz épp elragadtatva attól, ha megtudja mire is vetemedett egy szem pici lánya - mivel a folt ugyan egyetlen pálcamozdulattal eltüntethető, ám az elv, a kapott ajándék meg nem becsülése hálátlanságot jelent. - mégsem foglalkoztam ezzel, volt ugyanis valami, ami sokkal jobban érdekelt. A fű. Talán furcsán hangozhat, de a frissen nyírt fű illata csábítóan hatott rám, minden egyes pillanatban arra ösztökélve, hogy végig gördüljek a frissen nyírt pázsiton, élvezve annak érintését, s illatát. Csalogatott a katicabogár is, hogy menjek, csak menjek közelebb hozzá, had mutassa meg nekem saját otthonát. S mit tesz ilyenkor a jó kislány? Mi mást, hát engedelmeskedik. Ahogy a sugallat jött, hasra feküdtem, majd kétszer - háromszor végig gurultam Frederick háta mögött. A férfi nem szólt, mélyen hallgatott ám az arcán különös mosoly virított. Egy darabig csak néztem, nézdegéltem ám a kíváncsiságom végül felülkerekedett rajtam s addig nyaggattam, míg végül meg nem szólalt. Sosem fogom elfelejteni, amiket akkor mondott főleg, mivel nem értettem meg igazán mire is akart kilyukadni. Valahogy így szólt: „Tudod kicsi lány, olykor nagyon sajnállak téged, mert bár hatalmas kincs birtokában vagy sosem szemléled meg igazán.” Látva az értetlenséget mely a szemeimből tükröződött letérdelt elém és megsimogatta az arcomat. „Az életed nem élheted, míg meg nem éled. Egyszer majd megérted.” Puszit adott a homlokomra majd mielőtt folytatta volna a munkáját, elővette, zsebéből a varázspálcáját s eltüntette a ruhácskámon éktelenkedő fűfoltokat. Most ahogy egyre többet és többet hallok Bastientől, ahogy lehetőségem nyílik élvezni a társaságát, kezdem megérteni mire is akart annak idején kilyukadni a vén gazember. Bastien megél minden egyes napot, nem kérdez, nem fejteget egyszerűen, csak beleveti magát a dolgok sűrűjébe. Épp ahogy mondta Arábiával kapcsolatban is: „Megkeresheted a logikáját, de ha rám hallgatsz érdemesebb egyszerűen csak megélni.” Ő épp ezt teszi, s ez az a valami, amire én sosem voltam képes. Egyszerűen csak éltem, ám sosem Éltem!

Talán annak köszönhetően, hogy mindig csak egy nézőpontot, egyetlen ösvényt ismertem váltam olyan típusú emberré, aki csak a bizonyítható, a kézzel fogható dolgokban hisz. Épp, mint az édesapám. Hagytam, hogy szabályok kössenek gúzsba hosszú - hosszú éveken át s bár végül megtört a varázs, szárnyaimat próbálgatva a végtelen égboltot kémleltem ám a fészkem sosem hagytam el. Kísérleteztem akár a kismadár, elrugaszkodtam a fészektől, ám mielőtt lezuhanhattam volna újra, és újra hátradőltem hogy ne az ismeretlenbe, a mélybe pottyanjak, hanem vissza a fészek biztonságos melegébe. Így visszatekintve szánalmas a kép. Jár a szám, keverem a bajt, ám a védőhálón kívülre igazán sosem merészkedtem. A parányi kiskapu, a tudat meddig mehetek el mielőtt még visszafordíthatatlanná, válnának a dolgok örökösen, ott lebegtek a fejem felett fallal zárva el előlem az igazi életet. Kalitkába kerültem s a sors különös fintora, hogy épp én voltam az, saját magam, aki becsukta az ajtót. A bizonytalanság elől menekülve, kapaszkodva a már jól ismert dolgokba, személyekbe mindössze egyetlen dolgot dobtam el csupán magamtól: az Életet.

Olyannyira elmerültem a gondolataim kesze - kusza, végeláthatatlan forgatagában, hogy már igazán fel sem fogtam mit beszélt Bastien a pincérrel, vagy, hogy végül is miben maradtak, akkor ocsúdtam fel csupán mikor végül ismét ”kettesben” maradtunk. Az elmém hirtelen kitisztult a gondolatok pedig melyek a sejk és a prof párbeszéde közben fogalmazódtak meg bennem ismét a felszínre törtek, ám ezúttal nem nyomtam el őket, helyette inkább kérdezősködni kezdtem. Úgy tűnt a helyzet közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre gondoltam volna ám a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam így a professzor kérdésére határozottan bólintottam.
- Naná, hogy hallani akarom! - ezzel kényelmesen elhelyezkedtem a párnámon, s úgy kezdtem figyelni Sebastienre mint egy kislány a mesét mondó édesapjára.

A történet kezdete az ifjú Izmirről, akit az édesapja egyik napról a másikra kitagadott, s akinek a testvérei szívtelenül hátat fordítottak borzasztóan megérintett. Talán csak én vagyok ennyire elcseszettül romantikus, de az olyan történetek mindig is a szívem mélyéig hatoltak ahol a szerelmesek végül ilyen vagy olyan oknál fogva nem lehettek egymáséi. Tudom, tudom kár is mondani Jane Austin nemzedék… apám hajtogatta már éppen eleget. Ahogyan arra a hangsúlyból számítani is lehetett a fiatal Izmir hiába szállt szembe atyja akaratával a lányt végül mégsem kaphatta meg. Vagyon nélkül, munka nélkül, ugyan hogy is kaphatta volna? Szegény ember már most nagyon sajnálom.

Őszinte csodálat izzott égszínkék íriszeimből, ahogy elhallgattam a történet folytatását miként vált a földönfutó, koldus férfiból egy csapásra gazdag ember hála az eszének, a kitartásának, és a merészségének. Izmir megcsinálta. Habár édesapja kegyetlensége koldusbotra juttatta szegényt, ő mégsem adta fel csak úgy, talpra állt s végül megmutatta mire képes önerőből. Ha valami hát ez aztán a példamutató magatartás ilyen emberekre lenne érdemes figyelni, nem arra a sok beképzelt aranyvérűre, akik még az életükben soha egyetlen szalmaszálat sem tettek keresztbe, minden csak az ölükbe hullott hála a családjuknak. Mégis ők számítanak vezetőrétegnek, tőlük tojja tele a gatyáját a varázslótársadalom. Hajbókolnak, esdekelnek, s úgy ugranak ezek minden füttyentésére, mintha kötelező volna, holott az igazság más. Ezért sem értettem egyet teljesen mágiatörin a Griffes srác véleményével. Persze a tiszta vérű családok sarjait más szellemben nevelték, jóval, több lehetőséggel indultak neki az életnek, mint a félvér, vagy a mugli származású társaik, ám én úgy érzem önmagában a vérük alapján, mégsem feltétlen alkalmasak a vezetésre. Erre a történelem számtalan ékes példával előrukkolt már. De tessék, már megint elkalandoztam. Le kéne már szoknom erről, piszok zavaró dolog.

A bombázások, a halottak s a sebesültek említésére összeszorult a szívem hát még mikor Sebastien elmesélte, hogy Izmir meghallva a csecsemő sírását bement az égő házba és a saját testével védte a kicsit a lángok elől. Szerencsétlen ember, a lábát is feláldozta csak, hogy a pici életét megmentse és a varázslók jelenlétét fel, ne fedje. Felfoghatatlan számomra hogy volt képes erre, ekkora önfeláldozásra egy „csoportért” akik szemrebbenés nélkül hagyták, hogy emberek százai sérüljenek, vagy épp haljanak meg a támadásokban. Holott olyan egyszerű lett volna közbelépni épp, ahogyan azt Izmir később a képükbe is mondta. Néhány varázsige segítségével feltűnés nélkül menthettek volna meg egy csomó embert a varázslók, mégsem tettek semmit. Egyedül a fiatal mágus, varázsereje használata nélkül. Egyre jobban tisztelem még így is a férfit, hogy mindössze két mondatot váltottunk egymással személyesen. Mikor kihozták az italainkat egy apró mosollyal, köszöntem meg, majd röviden közöltem a pincérrel, hogy én is azt kérek, amit Bastien rendelt. Egyszerűbb, így mint vaktában totózni és reménykedni abban, hogy nem nyúlok mellé. Miután a pincérünk távozott kortyoltam egy keveset az italomból ám a hatás…
- Tejézusatyaúristen! - motyogtam miután nagy nehezen lenyeltem a tömény, méz ízű izét majd sietősen kezdtem feltúrni a táskámat a vizes üvegem után. Baszki pont azt hagytam a kastélyban. Ilyen nincs. Kétségbeesetten pillantottam körbe majd a tekintetem megakadt Bastien italán.
- Bocs. - ezzel már töltöttem is egy keveset Bastien poharába majd gyorsan lehúztam úgy, ahogy volt egy szuszra.
- Khm… tényleg bocsánat de ez nekem túl… túl mézes. - fintorodtam el gondosan ügyelve arra, hogy ezt ne vehesse észre a férfin kívül senki se, nehogy sértődés legyen a dologból.
- Vajon ciki lenne inkább vizet vagy kólát kérni, mit gondolsz? - érdeklődtem elpirulva, a tincseim pedig felöltötték magukra szokásos halvány rózsaszín köntösüket. Okééé… egy kínos pillanatom már van. Vajon mennyi lesz még?

Túlesve az első ”sokkhatáson” továbbléptünk Bastien pedig, folytatta a mesélést onnan mikor Ő jött Egyiptomba. Akarva - akaratlanul mosolyodtam el a férfi szavait hallva mikor, pedig töltött magának még egy kis italt kihasználtam a szünetet.
- Akkor jól tippeltem drága kalandorom. - viccelődtem.
- Igazából én is arra akartalak megkérni, hogy ne csak Kairó ezen oldalát mutasd meg nekem, hanem a kevésbé fényeset, csillogót is. Érdekel milyenek az itteni muglik, a házaik, az utcáik. Meg akarom nézni a Nílust… meg a piramisokat és és… te jó ég annyi mindent. - elkomorodtam egy picit.
- De tudom, egy nap szörnyen kevés erre, lehetetlen mindent belesűríteni. - sóhajtottam. Ilyenkor nem is kell mondani, tudom, hogy olyan vagyok, mint egy kislány, aki egyszerre akar megkapni mindent, rögtön, azonnal.

A történet végét követően hosszú - hosszú percekig hallgattam, hogy legyen időm megemészteni az imént hallottakat majd a végén halkan, rekedten szólaltam meg.
- Bölcs… nagyon bölcs ember a barátod. - szólaltam meg végül halkan majd a tekintetem újfent az italára siklott.
- Azt ott nem akarod meginni igaz? Helyes! - ezzel mielőtt bármit is tehetett, vagy mondhatott volna töltöttem a poharába majd egy húzásra, ittam ki az egészet.
- Tudod… egy - két momentuma a sztorinak… eszembe juttatott egy másikat… egy családit. - mormoltam magam elé bámulva.
- Egy rég elfeledett… jól titkolt történetet… ami ha napvilágot látna, lejáratná a Mulchany családot. Neked mégis elmesélem, fene tudja miért. Talán, mert kedvellek, talán, mert te is beavattál egy - két dologba, vagy, mert Izmir története itt - ott hasonlít. Nem fogom előtte a diszkréciódat kérni, úgy vélem felesleges lenne, hisz megkapom azt kérés nélkül is. - vettem egy mély levegőt.

- Ahogyan azt mondtad is, hallottad már a Mulchany nevet jóval azelőtt, is, mint ahogy mi megismerkedtünk, amit nem csodálok, hiszen évszázadokra visszavezethető, színarany vérvonallal, jelentős politikai befolyással, anyagi háttérrel bíró család a miénk. Tudósok, filozófusok, bájitalmesterek, varázslat feltalálók, művészek, aurorok, tanárok, igazgatók, üzletemberek, jogászok, politikusok, minisztériumi tisztviselők, sportolók, gyógyítók, és még a jó ég tudja, mik kerültek ki ebből a dicső famíliából, ami örökösen ügyelt a látszatra. Nem keveredtünk botrányokba, sem pedig kétes ügyletekbe, nem mutatkoztunk gyanús személyek társaságában házasságot, pedig csakis más aranyvérű dinasztiák tagjaival kötöttünk. - daráltam mintha csak egy betanult szöveget mondanék. Hisz tulajdonképpen így áll a helyzet, hajtogatom, amit az évek során belém neveltek…
- Ezt hallottad te is igaz? - mosolyodtam el halványan majd egy picit oldalra billentettem a fejem.
- És ha most azt mondom, felejtsd el az egészet úgy, ahogy van? Ne nézz így rám, hidd, el meg van rá a megfelelő okom. - dőltem egy picit előre a hangom pedig valamelyest halkabb lett.
- Tény és való, hogy a Mulchanyk már évszázadok óta vezető szerepet töltenek be a varázslótársadalom életében, ahogyan az is, hogy a család aranyvérű. Papírforma szerint legalábbis. Mint minden aranyvérű dinasztiának ennek is megvannak a maga titkai, takargatnivalói, szégyenfoltjai melyeket igyekeztek kitakarni a képből, kivágni mintha soha meg sem történtek volna. Hosszú - hosszú ágak, hajtások metszettettek le a családfánkról melyeket aztán soha, soha többé nem emlegettünk. Megszűntek létezni a szemünkben, hisz vétettek a hagyományok, a tradíciók ellen. - sóhajtottam.

- 1951. szeptember 19. - én, pontosan hajnali 3 óra 34 perckor Kathryn Mulchany chelmsfordi kúriájukban életet adott két fiúgyermeknek Aylmernek és Aedannek. Gyanítom, már tudod, hogy az édesapámról és a testvéréről beszélek. Egypetéjű ikrek, ahogyan azt az egész varázsvilág is tudja. Aedan bácsi édesapámmal ellentétben nem az SVK tantárgy iránt lelkesedett annyira, sokkal inkább a bájitalok vonzották, a különleges főzetek, ritka hozzávalók. Nem hiába lett belőle végül híres bájitalmester. Hébe - hóba tart még előadásokat az S.B.I - ben is mint vendégprofesszor ám az ideje nagy részében külföldön tartózkodik. Kutat, tanít, konferenciákra jár. - vontam meg a vállam.
- Eddig semmi újdonság igaz? Na majd most, kapaszkodj meg alaposan. Aedan Mulchany és felesége Sandrine egy csodálatos fiút neveltek fel, az unokabátyámat, Dereket. Talán még róla is hallottál, aurorként dolgozik a minisztériumnak akár az apám. Idén töltötte be 29. életévét. Szorgos, példamutató, ráadásul már el is jegyzett egy lányt, aki természetesen aranyvérű. Ha jól emlékszem a neve Charlotte… Charlotte Osborne. Jövőre akarnak összeházasodni, ha Dereket már előléptették. Na de nem is ez a lényeg. - pillantottam fel rá.
- Bár a család gondoskodott arról, hogy nyoma se maradjon…Dereknek van egy öccse. - vártam néhány pillanatot, hogy legyen ideje megemészteni az eddig hallottakat.
- A fiú neve Callum. Callum Mulchany. 27 éves, egy tündéri 3 éves kislány édesapja, szerető férje egy mugli asszonynak, és egy könyvesboltot vezet. Bizony - bizony Callum vétett a család akarata ellen ezért kitörölték a nevét a családfánkról, azóta pedig a neve tabu számunkra. Nem említjük, nem létezik, soha nem is létezett. De nem ő az első ilyen a Mulchanyk történelmében.

Elmerengtem néhány pillanatra, s hagytam, hogy a múlt emlékei ismét elárasszák az elmémet.
- Két évvel ezelőtt bűnt követtem el Bastien. Akár csak apám most… egykor én is megszegtem a kettőnk közti fogadalmat és… a szemébe hazudtam. Nem vagyok rá büszke neked, mégis elmesélem hisz te vagy a… ch… franc tudja micsodám. Két évvel ezelőtt édesapám tudomása szerint Franciaországban töltöttem a nyári szünetet egy távoli unokatestvéremnél ám a helyzet az, hogy Magyarországon voltam. Valóban egy unokatestvéremet látogattam meg, ám nem azt, akit apa szeretett volna, hanem egy másikat, egy kitagadottat. Egykor Tomas Mulchanyként foglalt helyet a család egy távoli ágán, ma már azonban Madarász Tamásként fotóművész a muglik világában. Rendszeresen levelezünk a tilalom ellenére is, van egy felesége Evelin és egy kisfia Dániel. Ők muglik… legalábbis az asszony, a kisfiúról még nem lehet tudni, lévén csak 2 és fél éves. Tom… vagyis Tamás tanított meg engem magyarul, körbevezetett a környékükön, bejárta velem szinte egész Budapestet. Gyönyörű hely… bár ott is megvannak a szegény negyedek, a hajléktalanok… a bűnözés. Imádtam ott lenni, mivel annyira más volt, mint Anglia… a varázsló lakta területek. - még lejjebb halkultam.

- Ezeket azért meséltem el neked… mert Izmir sejk története eszembe juttatta őket. A mi családunkban is felütötte fejét a kitagadás, a vér tisztaságának védelme. Hogy egyet értek e ezekkel? Részben. Valahol fontosnak tartom persze, hogy egy dicső família fennmaradhasson, de nem olyan áron, hogy embereket tüntetnek el, rekesztenek ki maguk közül. Akadt olyan rokon is, aki nem bírta elviselni a szégyent, a családja megvetését és öngyilkosságba menekült. - halványan elmosolyodtam, nagyon halványan mégis őszintén.
- Tisztelem a barátodat Bastien. Nem csak, mert megmentette azt a kisbabát, vagy, mert gazdag lett önerőből, hanem azért is, mert egyáltalán túlélte a megaláztatást és nem vesztette el az életet a lelkéből. Lehet, hogy tényleg egy élvhajhász, hájgombóc, de ahogy elnéztem boldog ez az érzés, pedig nem sok embernek adatik meg. Ő kiérdemelte az elmondottak alapján. - elhallgattam. Te jó ég mennyit beszéltem hirtelen. Mi a fene van velem?
- Izé… bocs. Nem akartalak untatni.

Outfit: Lesheted! - Notes: Hát lett, amilyen lett, sajnos ennyire futotta tőlem. Nézd el ha esetleg hibát találsz benne valahol, már nagyon "késő" volt mire végeztem. Remélem azért vállalható és egy icipicit azért tetszik. Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Vas. Aug. 18, 2013 8:35 am

Kis híján félrenyeltem az italomat látva Nita reakcióját a találkozásra a mézsörrel. Kuncogva néztem, amint tölt magának egy rakit majd sietve lehúzza. Bólogattam válaszul:
- Szeretem az édes ízeket, de a mézsör nekem túl tömény - feleltem őszintén. - Amint látom nem csak én vagyok így vele - vigyorogtam. - Kérj magadnak egy rakit, amilyen gyümölcsökkel gondolod - adtam tippet, majd a kérdésére válaszoltam: - Hát vízzel természetesen tudnak szolgálni, bár szénsavast ne várj. Itt a természetes kútvíznek van értéke. Colát nem tartanak, ebben biztos vagyok. Ha alkoholmenteset szeretnél, ami finom is, javaslom az adzsunát. Savanykás, kiváló szomjoltó.
Utána befejeztem a megkezdett történetet és meghallgattam a lányt, aki féltett családi titkokba avatott be. Azt hiszem ez alkalommal nem az általa előre várt szerint reagáltam, ugyanis jó kedvűen elmosolyodtam:
- Nita, gondolom a családod, meg te is féltve őrzött titokként kezelitek ezt - kezdtem bele. - Mint ahogy az összes többi aranyvérű família nagy része is. Mindenhol születnek kviblik. Ennek olybá tűnik nem sok köze van a vérünkhöz. Természetesen minden aranyvérű család az ilyesmit igyekszik eltusolni, tudomást sem venni az "elkorcsosult" rokonról. Nálatok sem más a helyzet és persze nálunk sem - biccentettem. - Van egy azt hiszem olyan cirka két és feled unokatestvérem... valami olyan körüli. Becsületes ember, egy halászbárka kapitánya Norvégiában. Szereti, amit csinál, a tengert, a halakat, a szelet, a sós vizet, meg azt a molett, kedves tekintetű asszonyt, aki két kislánnyal ajándékozta meg és aki nemsokára a mugli doktorok szerint egy kisfiút is szül neki. Már a Salembe jártam, mikor titkon felkerestem téli szünetben. Ekkora szakálla van - meséltem jó kedvűen kb a kulcscsontom magasságát mutatva, - meg nagyon büdös pipája. Na meg humora. Aztán van egy mittomén hányad unokanővérem, ő múzeumi kurátor Lyonban. Szerintem elég nagy lehetőséget hagynak ki az aranyvérű családok a távolságtartással - tettem hozzá. - Nem fogok hazudni neked. Sokszor számomra is idegesítő a muglik jelenléte, nagyjából semmit sem tudok úgy csinálni, mint ahogy megszoktam. Szabályok, tilalomfák mindenütt. De ettől még mi is köztük élünk. Tudnánk segíteni a mugli rokonaink, ahogy adott esetben ők is minket az ő világukban. Hogy a saját példámmal éljek. Tegyük fel az a norvégiai hajóskapitány bajba kerül, veszélybe kerül az ő és családja megélhetése, mert mit tudom én, tönkremegy az a mugli szerkezet ami hajtja a bárkáját. Biztos összedőlne a világ egy csendben elsuttogott reparumtól, nem? - húztam el a számat. - Ahogy szerintem nem állnának meg a fejlődésben a kis Lascarok sem, ha elküldenék őket Olof bácsihoz egy nyárra megismerni a mugli világot, meg a halászok életét. Esetleg megismernék az északi kultúrát, a hajón pár kiló izmot szednének magukra, felismernék a halakat, elboldogulnának a tengeren. Biztos kárukra lenne... - ráztam a fejemet. - Szerintem ezek a nézetek idejét múltak, de azt hiszem hosszú évek még, amíg megváltoznak sajnos. Te legalább megtettél egy lépést ezen az úton - tettem a tenyerem a kezére és finoman, kedvesen megsimogattam a csuklóját. - Amúgy had jelentsem ki, egy valamiben máris túlszárnyaltad a mestered - böktem a másik kezem hüvelykujjával magamra. - Noha ismerem a sakk szabályait, de semmilyen érzékem sincs hozzá. Életem legjobb eredménye egyetlen egyszer egy patt volt, amire azóta is rendkívül büszke vagyok. Tizenhat éves voltam és a hét éves unokaöcsém ellen született eme ragyogó eredményem - kuncogtam, majd vállat vontam: - Minden viccet félretéve komolyan beszélek. Elképesztően gyenge sakkozó vagyok, azt hiszem abszolút tehetségtelen a témában. Igaz nem is különösebben szeretek sakkozni, túl sokszor vertek laposra - nevettem.
Egy picit elgondolkodtam, majd Nitára emeltem a tekintetem:
- Egyiptom rendkívül sok arcú ország - feleltem halkan. - Ez a legműveltebb és legszebb része. Ha szeretnéd, elviszlek a szegénynegyedbe délután, meg az igazi kairói bazár forgatagába. Szegénységet fogsz persze látni, de talán valami mást is. Ha tényleg érdekel a mugli világ szenvedő arca, akkor tovább is mehetünk. Van innen a fővárostól nem messze egy kis település. Nincs neve. Nincs a térképeken. Akik ott élnek, azokat hivatalosan elfelejtették - mormoltam. - Akikre a hivatalos egyiptomi mugli kormányzat élőholtakként tekint. Betegek. Konkrétabban leprások. A nehéz körülményeiken csak néhányan igyekeznek segíteni. Az a hely bizonyos értelemben a te világod ellentéte, de... azt hiszem lesz, ami megérint majd és nem csak a szenvedésre gondoltam. Észre fogod venni, ha el akarsz oda menni, miután az első könnyeid felszáradtak. Egy nap alatt persze nem lehet mindent megmutatni Nita, ezt elismerem - biccentettem. - De a zsupszkulcs nem egyszer használatos. Én pedig nem leszek ellene, ha máskor is eljönnél velem - mosolyodtam el. - Mindenesetre ha el akarsz jönni oda, egy valami kötelező előtte. Izmir sejknél le kell fürödnöd tetőtől talpig. A lepra ugyanis mindenképpen a szervezetedbe jut, de ha tiszta vagy és ettél is, akkor ártalmatlanul kiürül. Akik ott vannak, azoknak erre nem volt lehetősége - sóhajtottam fel. - Nehéz, de értékes élményekkel gazdagodtam ott is annak idején - révedt el egy pillanatra a tekintetem, majd megráztam a fejem: - Ezt nem lehet elmesélni úgysem.
Ekkortájt érkezett vissza a pincér a két fogással elénk téve az agyagtálakban gőzölgő finomságokat. A lányra hunyorítottam:
- Jó étvágyat kicsi kincsem - mosolyogtam, majd magam elé húztam a levesem és kanalazni kezdtem. Ami azt illeti... éhes is vagyok - jutot eszembe jó kedélyűen.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Vas. Aug. 18, 2013 12:06 pm

- Hékás! Nem röhög, együtt érez! - motyogtam durcásan mikor Bastien kuncogva, vigyorogva nézte végig szenvedéseimet a mézes izével, amit a bátor egyiptomiak képesek meginni.
- Undok dög vagy csak, hogy tudd Sebastien Lascar! Eszed ágában sem volt figyelmeztetni engem arról, hogy ez az izé majdhogynem szirup. De megállj csak, megáll, jössz te még az én utcámba barátocskám, és akkor még visszakapod ezt, kamatostul. - durrogtam ám a szavaimból egyértelműen kihallható volt, hogy cseppet sem neheztelek rá és valahol mélyen még én magam is jót derültem ezen az egészen.
- Oké akkor maradok annál az izénél… hogy is hívják, na… adzsu… adzsunánál. - jelentettem ki majd a létező legkedvesebb mosolyommal fordultam oda a minket kiszolgáló pincérhez. Rendelés közben sikeresen törtem bele a nyelvem egyszer - kétszer - párszor a fura nevű, reményeim szerint már sokkal - sokkal ihatóbb, alkoholmentes ital nevébe majd miután a pincér ismét távozott megrovó pillantást vetettem a rajtam jót derülő férfira.
- Mondtam, hogy nem röhög! Vigyázz, mert a végén tényleg megharaplak, itt mindenki szemeláttára! - suhant át gonosz kis mosoly az ajkaimon miközben az íriszeim világosan a tudtára adták, hogy bizony - bizony kicsit sem vagyok szívbajos, valóban képes lennék rá, ha kihúzza nálam a gyufát.

A történetem végeztével csendesen bámultam magam elé várva az esetleges elszörnyülködő, döbbent reakciókat ám Lascarnak sikerült újfent meglepetést okoznia számomra. Nem is egyet… Arcán derűs mosollyal kezdte el megosztani velem saját családja „szégyenfoltjait” amitől, hogy őszinte legyek kis híján dobtam egy hátast. Nocsak, nocsak ki gondolta volna, hogy még az Ő famíliájában is akadnak ilyen jól titkolt rokonok, akik valahogy elütnek a tökéletes aranyvérű képtől. Érdeklődve hallgattam, amiket mesélt az ajkaimon pedig hatalmas mosoly keletkezett. Jólesett a bizalma, na.
- Szóval egy norvégiai halász és egy lyoni múzeumi kurátor… - tűnődtem el hangosan majd egyszer csak az arcomat akár csak a tincseimet és az íriszeimet halvány bazsarózsaszínűre, festette a hirtelen jött zavar.
- Bastien… - kezdtem bele halkan, az asztalterítőt tanulmányozva a férfi arca helyett. - mit csinál pontosan egy múzeumi kurátor? - kérdeztem épp úgy akár egy kislány, aki az édesapját faggatja az ismeretlen szavak jelentéséről esti mese közben. Tudom, tudom eszméletlen kínos, hogy így tizenhét évesen gőzöm sincs arról mi az a kurátor, de hát… nem volt kitől megkérdeznem eddig.
- Léci, léci ne nevess ki. - bukott ki belőlem az arcom pedig csak még vörösebb lett szégyenemben. Nesze neked Nita, ezt aztán jól megcsináltad! Lascar most biztosan tök hülyének néz.

- Amúgy pedig nézhetnéd a dolgok pozitív oldalát is. Mármint… előbb azt mondtad, hogy szerinted a fent említett nézetek idejétmúltak, meg, hogy „nem állnának meg a fejlődésben a kis Lascarok sem, ha elküldenék őket Olof bácsihoz egy nyárra” - idéztem a szavait. - Hát tudd meg épp a te kezedben, van a változás kulcsa Bastien. Hiszen gondolj csak bele… néhány év múlva megtalálod álmaid asszonyát, akivel aztán családot alapítasz, rengeteg kis nagyokos történészt szabadítva ezzel a varázsvilág gyanútlan lakosaira, akiknek a neveltetése abszolút a ti akaratotokon múlik majd. Olyan példát mutatsz majd nekik amilyet, csak akarsz, és azzal ismerteted össze őket, akivel csak akarod. Még akár Olof bácsival és a múzeumos unokatestvérrel is. - mosolyogtam rá srácra… Srácra?!?!? Te szent Merlin! Mi a fene van velem? Srác??? Még csak férfi sem. Ő tanár! Az én tanárom, akivel hiába is vagyunk iskolán kívül és beszélgetünk olyan jókat, mégsem kerülhetek közelebbi kapcsolatba. Már ez a mentor dolog is elég fura nekem, de más… teszem azt barátság vagy bármi egyéb, ahol már kilép a „Lascar professzor” titulusból… Fúúú. Valami nagyon nincs rendben velem, nagyon, nagyon nincs.
- Az pedig… - szólaltam meg végül néhány percnyi hallgatás után, mialatt egy kicsit sikerült összeszedni magam - hogy milyen lépést tettem meg… erősen vitatható. A saját édesapám szemébe hazudtam, falazásra kényszerítettem egy ártatlan unokatestvéremet és teljes titokban utaztam Magyarországra ahonnét ugyan csak hazug leveleket, küldözgettem haza áradozva Franciaország szépségeiről. Még a legelnézőbbek is a „sunyi” jelzővel illetnék a lépésemet, hiszen lopva látogattam meg Tamásékat, nem kiállva értük, szembeszállva apám és a többi Mulchany akaratával. Erre legyek büszke? Mert szerintem nincs miért. - sóhajtottam. És tessék… hiába tüntettem el magamról oly nagy nehézségek árán a vörösséget, mikor Sebastien a tenyerét a kezemre tette és megsimogatta a csuklómat a képemen máris újra ott virított a bíborszín pír a hajamról és a szemeimről már nem is beszélve. Ááááá! Ilyen nincs!

Elhallgatva a prof sakkal kapcsolatos tapasztalatait önkéntelenül is kitört belőlem a nevetés főleg mivel elképzeltem a tizenhat éves énjét, aki diadalittas vigyorral a képén tekintett le hét éves unokaöccsére. Ó te jó ég, rég nevettem már ekkorát.
- Tudod mit? Cserébe a különórákért megtanítalak rendesen sakkozni, hiszen mégis milyen politikus akarsz te lenni effajta képzettség nélkül? Ejnye - ejnye, vagy tán te nem is hallottál még azokról a világraszóló sakkjátszmákról melyek egy - egy nagyobb, puccosabb bál alkalmával szoktak végbemenni a házigazda egyik eldugottabb szobájában? Mert bizony akár hiszed akár nem ez a nagy helyzet én, már csak tudom pláne, hogy a legtöbbre sikerült belógnom. - vigyorogtam, mint a vadalma.
- Biztos neked is többször szemet szúrt már vajon hová tűnnek el egy - egy ilyen esemény alkalmával az idősebb, rangosabb urak? Többnyire csak az asszonykáik maradnak hátra, fiatalabb társaság után kutatva, akikre azután ráakaszkodnak és mindenféle unalmas históriával, ringatják őket mély álomba. Hát most már tudod a nagy titkot, sakkoznak kivonva magukat a giccsből. Politikusok, aurorok, befolyásos üzletemberek, stb., űzik ezt a fajta szórakozást, akikre ha idővel később támaszkodni akarsz majd a politikai pályádon, bizony nem úszod meg, ismerned kell a sport minden egyes apró csínját - bínját. Nálam jobb mestered pedig aligha lehetne, szóval álld az eget Bastien és engem is, hogy úgy döntöttem a szárnyaim alá veszlek. - viccelődtem a végén.

Érdeklődve hallgattam Bastien szavait, ám amikor szóba került a város ahol a leprások élnek szánkivetetten összeszorult a szívem.
- Én… - szólaltam meg végül halkan, kissé rekedtesen. - szeretném megtapasztalni azokat az élményeket… amiket te is. Még akkor is, ha nehéz. - válaszoltam épp mikor a pincér kihozta nekünk az ételeket.
- Kicsi kincsed? - pislogtam nagyokat a szavaira. Ma már másodszorra ez a jelző ráadásul amilyen közvetlen volt előbb is… mi a franc? Csak nem megártott neki az a lötty, amit iszogatott? Mennyi alkohol is van benne? Nesze bezzeg ilyenkor nincs egy szonda sehol se, mikor épp szükség, volna rá.
- Hát jó étvágyat neked is kölcsönkapott hercegem. - mosolyodtam el végül az arcomról pedig most aztán le nem olvashatta komolyan beszéltem e avagy sem. Hozzáláttam én is a levesemhez miközben teljesen, belefeledkeztem a gondolataimba. Kicsi kincsem… ch… megáll a boszorkány esze. De a franc egye meg azért jól esett. Jé ki mondta ezt? Biztos nem én.

Outfit: Lesheted! - Notes: Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Vas. Aug. 18, 2013 11:39 pm

Álszent vigyorral vontam meg a vállaim:
- Megmondtam, hogy miből van - feleltem. - Különben is, honnan tudjam én, hogy milyen az ízlésed? - nevettem. - Majd ha valamilyen oknál fogva egy hónapig főzök-mosok rád, akkor tudni fogom - legyintettem barátságosan. - Az adzsuna szinte biztosan ízleni fog, ha a gyümölcsleveket szereted.
A kérdésére először legelőször abszolúte kitört belőlem a tanár:
- A kurátor felvigyázót, gondnokot jelent, amely összefüggésében... - hirtelen csapott belém a felismerés mit is csinálok, amin magam is elkuncogtam magam, majd sietve nem annyira definíció jellegű meghatározást adtam: - A kurátor egyfajta felügyelő. Például a múzeumban a különféle leletanyagok felett, de mindenekelőtt a beszerzések és a gazdasági kérdések irányában övé az utolsó szó. A pályázatok elbírálása, új kiállítási anyagok időleges vagy végleges megszerzése és sorolhatnám a hasonló kérdéseket. Mondjuk úgy a múzeum gazdasági nagy koponyája, aki természetesen a történeti illetve művészeti kérdésekkel és értékekkel is tisztában van. És eszem ágában sem volt kinevetni, többek közt azért vagyok tanár, hogy kitöltsem a kisebb-nagyobb műveltségi lyukakat a diákjaim fejében. A tudatlanság valami iránt nem szégyen, senki sem ismer mindent Nita. Az inkább szégyen, ha hallgatunk, ahelyett hogy kérdeznénk - kacsintottam.
A saját maga irányába, illetve irányomban való fejtegetéseire erősen felszökött a szemöldököm:
- Elég érdekes a látásmódod - mutattam rá. - Azt, hogy én fogtam magam és titokban elhúztam meglátogatni a norvég rokont előre mutató lépésként kezeled. Egyébként igen, függően természetesen egy leendő pártól is, akiről ma még nehéz lenne nyilatkozni, de ha rajtam múlik, biztosan nem zárnám el a gyermekeim rokonoktól csak azért, mert kviblik. Sőt! Mi garantálja, hogy az én gyermekem mágikus erővel születik? Persze, nagy rá az esély két aranyvérű gyermekénél, de garancia nincs rá. Nem tudnám megtagadni a gyermekemet azért mert nem tud varázsolni - ismertem el. - De ugyanaz, amit nálam előre mutató lépésnek tartasz saját magaddal szemben önvádként jelentkezik, kifejezetten a negatívumát nézve. Nagyon szigorú vagy magaddal Nita. Jogilag és valamelyest gyakorlatilag is nézve gyermek vagy. Semmit sem tehettél volna ennél többet - ráztam a fejemet. - Ne keress már mindig hibát magadban.
Nem bírtam ki nevetés nélkül a fejtegetéseit:
- Pontosan tisztában vagyok a sakk játék kialakulásával és társadalmi jelentőségével - feleltem. - Sőt, egyes vérvonalak számára ez a játék komoly hagyományokkal bír. Megpróbált megtanítani rá édesapám, de... - megráztam a fejemet. - Maximum elriasztania sikerült. Mára szívből megutáltam a játékot. Mindenesetre már a felajánlás is bátorságra vall egy ilyen bevallottan tehetségtelen tanítvány felé - mosolyogtam.
A tervére csak bólintottam:
- Kiadós étkezés és fürdés után lehet róla szó - feleltem. - Végül is ezek után, ha nemet mondanék, úgyis magadtól szöknél ki. Elvégre én sem tettem volna másként a te korodban. Így legalább tudlak figyelmeztetni előre és megismertetni a dolog hátterével. Szóval rendben.
Mikor meglepetten visszakérdezett magam is ledöbbentem. Bele sem gondoltam mit mondok. Én ilyet... eddig még csak ilyet... csak Ritának... hiszen... Az évődése el sem jutott a tudatomig, mélységes zavarban, elvörösödve ráztam meg a fejemet:
- Bocsánat... mármint csak... csak jó étvágyat akartam kívánni és...
Mély szerencsémre ekkor kopogott oda asztalkánkhoz falábával Izmir sejk. Mosolygós arccal köszöntött minket:
- Sajnos üzleti partnerem ma nem tudott eljönni, így hazatérek kipihenni magam. Nem akarok zavarni, csupán még egyszer meg akartam erősíteni a meghívásomat - kuncogott. Gyorsan felnéztem rá:
- Köszönjük, még egyszer élünk nagylelkű meghívásoddal - feleltem sebesen, majd megköszörültem a torkom, hogy kevésbé érződjön belőle, már fojtogat a sírás: - Megtennéd barátom, hogy kettő perc erejéig szórakoztatod a hölgyet. Nekem... ki kell mennem a mellékhelyiségbe... - mormoltam zavartan, igyekezve visszafogni az első kibuggyanó könnycseppjeim. Szerencsére a sejk nem csak bölcs, de jó felfogású ember is. Azonnal bólintott és letelepedett egy párnára, én pedig kirohantam.
A mellékhelyiségbe érve betántorogtam az első WC csészéhez, majd fölé görnyedve mindent kihánytam, ami csak a gyomromban volt. Égett a lelkem, a szívem, a torkom, a szemeim. Rita... Mi a franc történik velem? Hogy viselkedhettem úgy Nitával, mint vele... ő a tanítványom az istenért! Valami baj van... valami nagyon nagy baj van velem... Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, reszkettem és hánytam. Jó öt perc volt, mire valahogy elkezdtem összeszedni magam, de fáztam. Odabenn fáztam. Újra éreztem azt a végtelen űrt, amit a menyasszonyom hagyott bennem. Azt a hideget, ami fájdalommá erősödve visszhangzott bennem. És amihez képest furcsán megnyugtató volt, mikor egyszer eszembe ötlött Amanita mosolya. Lassacskán kezdtem összeszedni magam.

Bastien távol létében Izmir sejk elnéző mosollyal fordul a fiú után, aztán visszanéz Nitára:
- Nyugodj meg, hamarosan visszatér - hunyorít kedélyesen. - A fiatal férfiak többsége azt hiszi az izmai vagy a mágikus tudománya erőssé teszik. Pedig a szív sebeit nem sok minden gyógyítja. Rita elég mélyen vágott bele, de az ilyen fiatal bikák hamar összeszedik magukat - kuncog. - Viszont tényleg örülök a jöttötöknek. Bastien nem csak egy régi üzletfelem fia, de a barátom is. A te édesapád pedig... Haj, de rég találkoztam már Aylmerrel. Tudod én is jártam néhányszor a kúriátokban és ő is vendégeskedett jó párszor a dzsámimban, miután Európában nem szívesen látott vendég lettem.Majd két éve még boldogan írta meg, hogy új szerelem van az életében. Előtte is de sokszor írt nekem a büszkeségeiről, legyen az munkabeli, vagy éppen a te felvételid Roxfortba, na meg bosszankodásairól, mikor mondjuk el kellett napolnia egy hosszasabb elbeszélgetést veled az átváltoztatástan órák ellógásának kérdéseiről, mert előtte a sakk művészetének gyakorlati alkalmazását kellett átvenned a magántanároddal - vigyorog. - Nem tudom mivel bántottam meg Aylmert, jó másfél éve nem válaszol a leveleimre. De ez az ő dolga. Én nagy szeretettel emlékezem mindarra amit itt tett. Te pedig, mikor csak Egyiptomban vagy, akkor az én kislányom vagy. Al salem, ala man hitab al huda - néz a szemedbe komolyan. Ezekre a szavakra ér vissza Bastien.

Meglehetősen elnyűtt voltam persze. Sápadt és vöröslő szemek jellemeztek most, hiába ittam a pult alól tartott vodkából egy felest sutyiban, az azért önmagában kevés ehhez. Viszont meglepetten pillantottam Izmirre meghallva a szavait, aztán Nitára mosolyogva halványan lefordítottam:
- Üdvözlet fedelem alatt, ki gyermekem vagy akkoron. Szabad fordításban - igyekeztem visszaadni azt, majd amint a sejk a pincér után nézett csendesen odasúgtam a lánynak: - Nagyon komoly fogadalom ez. A háza a tiéd is. Mindenhová bemehetsz, a háremétől a széfjéig nincs előtted titka, a szolgálók ugyanúgy engedelmeskednek neked mint neki, ráadásul a vérével és becsületével felel érted. És ezt komolyan is veszik.
Izmir ránk mosolygott aztán:
- További jó étvágyat - köszönt el, ha Ama nem tett fel neki kérdéseket. - Később, úgy remélem találkozunk - hajtotta meg magát még egyszer.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Hétf. Aug. 19, 2013 3:20 am

- Vigyorogj, csak vigyorogj, de ezt egyszer még akkor is visszakapod. Azt, pedig ha egy hónapig főznöd - mosnod kéne rám szerintem, nem bírnád ki ép ésszel, főleg mivel rettentő finnyás vagyok és cseppet sem szívbajos. Ha valami nem ízlik hát azt látványosan, adom az alkotója tudtára. - jutott eszembe első találkozásom a franciák egyik kedvencével, a csigával. Szerencsétlen Mr. Hoppkins szerintem még életében nem látott undortól eltorzulni úgy fejet, mint amilyen az enyém volt akkor. Apám hangosan nevetett a képemen akár csak a komornyikunk Mr. Archibald. A mai napig szívatnak vele, valahányszor csak megkérdezem otthon mi lesz a vacsora. Összenéznek, vigyorognak majd kórusban, felkiáltanak, hogy: Csiga! Ahogy az emlék lepergett a szemeim előtt úgy vágtam egy aprócska fintort és ráztam meg a fejemet.
- Blöee csiga. - motyogtam magamnak majd észbe kapva gyorsan, rendeztem a vonásaimat.
- Hát remélem igazad, van, különben kénytelen leszek én is olyan izét inni egész álló nap… - böktem a pohara felé. - este pedig hallgathatod tovább felettébb értelmes gondolataimat onnantól ahol tegnap hajnalban, abbahagytam. - tréfálkoztam.
- Hidd el bőven, van még ott mondanivaló, ahonnét azok jöttek.

Mikor megkérdeztem Bastientől tulajdonképpen mi is az a kurátor egyből kibújt belőle a tanár és belekezdett a hivatalos definíció előadásába. „A kurátor felvigyázót, gondnokot jelent, amely összefüggésében...” - magyarázta, ám ahogy szembetalálta magát azzal a tipikus „íííí ezt talán mégsem kellett volna megkérdeznem” tekintettel melyet igyekeztem inkább szerencsétlen asztalterítőre szegezni, vagy ahogy neki is leesett mit csinált épp észbe kapott és jót kuncogott saját magán. Gyanítom ez is valami kellemetlen mellékhatása, lehet a tanári pályának…
- Szuper így már mindent értek. Köszi. - ám azután, ahogy a fantáziám újfent szárnyra kapott végtelen idiotizmusom kék ege felé halkan elnevettem magam.
- Izé… bocs… de előbb… - na jó egy kicsit kénytelen leszek lenyugodni, mert a beszéd így valahogy nagyon nem akar sikerül. Vettem egy mély lélegzetet, kifújtam, majd már csak a hatalmas vadalma vigyorral, az ajkaimon vágtam neki ismét a magyarázásnak. - Khm… szóval előbb mikor átmentél nagy komoly definiátorba - nidda alkottam egy új szót - izé… na mindegy… akarva akaratlanul is megjelent előttem a kép, ahogy ülsz egy kényelmes fotelban, a könyvtárszobádban és odabattyog hozzád a kislányod azzal, hogy: „Apu… mi az a szivárvány?” Erre te leteszed a könyvedet és vérbeli tanár módjára, állsz neki magyarázni azt, hogy: „A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső - vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik. Az ív külső része…” és kb eddig a pontig juthatnál mikor a kicsi lány végül sóhajtana egyet és kimenne azzal, hogy: „Felejtsd el, inkább anyát kérdezem!” - kuncogtam de, aztán kedvesen rámosolyogtam.
- Semmi vész egyszer majd kinövöd amúgy pedig egész aranyos volt. - nem is én lettem volna, ha ezt nem teszem hozzá. Mi a fészkes fene ütött belém, hogy ennyire elvagyok vele? Ojvé… Ama hívja Houstont, jelentkezz! Vétel. Azt hiszem, van egy kis probléma!

- A te helyzeted valamivel másabb, mint az enyém. - sóhajtottam a fejtegetésére.
- Igaz te is titokban húztál el találkozni a norvég rokonnal, ám abban egészen biztos vagyok, hogy a kapcsolatod a szüleiddel nem olyan volt, mint az enyém az apámmal. Legalábbis akkoriban… - fájdalom suhant át az arcomon néhány pillanatra, ám aztán megingattam egy picit a fejem.
- Nem túlzok Bastien két évvel ezelőttig apám a szó szoros értelmében mindent tudott rólam. Mit eszem, mit iszom, mikor veszek levegőt, miket gondolok, hogyan gondolom, ki tetszik, kivel veszítettem el a szüzességem, melyik tanárra pikkelek, melyik tanár pikkel rám, ki az a liba, aki folyton folyvást lopkodja a ruháimat a suliban, mikor van szükségem egy nagy tál fagylaltra és egy kiadós beszélgetésre. Röviden… tényleg mindent tudott. Aztán egyszer csak a szemébe hazudtam… - sötétedtek el egy egészen picikét az íriszeim.
- Talán Merlin büntetése volt számomra, hogy az árulásomért cserébe bevezette Saffront az életünkbe és a papa… khm… hálószobájába. - rándult ökölbe a kezem.
- Azóta semmi sem olyan már, mint régen volt, apám pedig az ég egy adta világon nem tud rólam semmit. Rengeteget változtam két év alatt Bastien ám, hidd el úgy, ahogy mondom Aylmer Cedric Mulchany ebből még csak annyit sem vett észre, hogy idősebb lettem, mint voltam. A munkája és a drágalátos kis felesége kitöltik minden szabad pillanatát én pedig… mehetek a fenébe. És így is lesz, amint vége a sulinak. - tettem hozzá a végét dacosan majd sóhajtottam egyet.
- Szóval igen, lehet, hogy túl kemény vagyok önmagammal szemben, kevesebb dolgot nézek el Amanita Mulchanynak mint másnak, de úgy érzem, meg van rá az okom. - hisz én szabadítottam a saját fejemre a bajt...

- Bevallottan tehetségtelen tanítvány… - tűnődtem el hangosan majd egy tipikus Amanita féle mosollyal az arcomon, megráztam a fejemet.
- Nincs tehetségtelen tanítvány legfeljebb tehetségtelen tanító. Az elmondásod alapján úgy gondolom, ha valaki olyantól tanulgatnál, akit kedvelsz, és aki nem veszi el az összes kedvedet ettől a sporttól, pillanatok alatt szárnyra kapna benned a tehetség, sőt talán még meg is szeretnéd a végére a dolgot. - vontam meg a vállam.
- Én főleg akkor kaptam, rá mikor láttam mennyire, bosszantja a kisöreget, hogy kikapott tőlem. Az a fej… Merlinre! Jobban nevettem, mint mikor a te képedet láttam a hastáncos emlékben. - incselkedtem.
- Ha jó leszel egyszer talán még nyerni is, hagylak… - húztam picit, az agyát.

Mikor a tervem került szóba, Bastien pedig elmondta szerinte, mit lépnék, ha végül mégis nemet mondana, hamiskás mosoly suhant át az arcomon.
- Nézzenek oda… Sebastien Lascar te kezdesz engem kiismerni! Vigyázz, ha túl sokat tudsz rólam előbb vagy utóbb még veszélyt, kezdesz jelenteni rám s világuralmi terveimre nézve és akkor… meg kell, hogy öljelek. - utánoztam a mugli filmek tipikus főgonosz karakterét.
- Bár nem… azt hiszem, nem lenne szívem hozzá. Úgy tűnik ezen még törnöm, kell a buksimat. - kuncogtam.
- Lehet, megmaradok a vesztegetésnél.

Volt egy olyan érzésem, hogy ezt a „kicsi kincsem” becézést jobb lenne nem feszegetni, hagyni, elillanni a pillanatot akár csak nem sokkal ezelőtt Vainwright prof házában ám a feléledt, ostoba Amanita nem bírta, egyszerűen képtelen volt annyiban hagyni a dolgot ezzel pedig ismét csak sikeresen beletiport szerencsétlen tanára lelkivilágába. Mielőtt bármit is mondhattam volna Izmir sejk megjelent az asztalunknál Bastien pedig úgy pucolt ki a teremből, mintha soha ott sem lett volna.
- Ó, hogy szakadna rám az ég és temetne végre maga alá, hogy többé aztán ne tudjak megbántani senkit se. - sóhajtottam szomorúan, fürtjeim pedig, akár csak íriszeim halványkék árnyalatot öltöttek. Elcsesztem… megint, Ő pedig szenved, holott egyáltalán nem ezt akartam. Miért? Mi az istennek kellett egyáltalán megszólalnom? Miért nem bírtam befogni azt a hatalmas számat? Miért kellett feszegetnem? Nesze neked Bastien, visszaadtad az érzéseimet erre ez lett a vége. Bárcsak maradtam volna inkább robot.

Elmerengve hallgattam a sejk szavait, ám ha igazán őszinte akarok lenni csak az eszem maradt a helyén, a szívem azonban Bastiennel együtt tartott s majd meghasadt, ahogy a fájdalmára, a szenvedésére gondolt. Csak tudnám miért… miért visel meg ennyire az, hogy Neki fáj? Miért ilyen rossz érzés így látni vagy egyszerűen csak hallani mikor a sebeiről beszélnek melyeket Rita okozott neki? Hisz csak a tanárom… na jó meg a mentorom, de slusszpassz ennyi. De akkor mégis miért… ?
- Én öhm… - szólaltam meg végül halkan. - nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy a papa nem ír Önnek. Talán csak Saffron és a munkája foglalja le. - vontam meg a vállam.
- Ez a két dolog, ami lassan már két éve kitölti az életét. Szóval, ha ez vigasztalja… parkoló pályára kerültem én is akár csak Ön. - sóhajtottam.

Hálásan pillantottam az arab férfira, ám amikor az a saját nyelvén kezdett el hozzám beszélni, nos… ölni tudtam volna egy tolmácsért. Értetlenül pislogtam rá, ám szerencsére épp ebben a pillanatban érkezett vissza hozzánk Bastien. Arca sápadt volt, szemei vörösek ez pedig csak még inkább összefacsarta a szívemet. Hajam s íriszeim színe szinte már oly világoskék árnyalatot öltött mely majdhogynem a fehérhez volt hasonlatos miközben az asztal alatt ökölbe szorult a kezem. Merlin óvja meg a libát attól, hogy valaha is találkozzunk, mert, hogy azt aztán ép bőrrel meg nem úszná abban egy szemernyi kételyem, sincs.
- Köszönöm a fordítást… és a nagylelkű gesztust is. - motyogtam remegő hangon, ám aztán megköszörültem a torkomat és elköszöntem a sejktől.
- Én azt hiszem, már nem vagyok éhes. - dünnyögtem mire egyszer csak a mellettem heverő táska megmozdult.

- Mi a… ? - fordultam felé majd óvatosan kinyitottam. Ebben a pillanatban egy icipici szürke tollcsomó bukkant elő, egészen pontosan fenékkel előre igyekezett valahogy utat törni magának a feketeségből a fény felé.
- Zephyr? Hát te, hogy kerültél oda? - vettem ki óvatosan, ügyelve, hogy a többi vendég ne vegye észre a kis baglyot majd gyengéden, megsimogattam a fejét.
- Érezted, hogy utazom és már megint kíváncsi, lettél, igazam van? - kérdeztem egy nagyon, nagyon halovány mosollyal az arcomon mire a kis bagoly játékosan megcsipkedte az ujjamat.
- Nem lenne szabad itt lenned Egyiptomban, sem pedig az étteremben. - a bagoly néhány másodpercig csak meredt rám majd felreppenve az asztalunkra bebújt a szalvétám alá.
- Nem rossz, lopakodó üzemmód. Ügyes húzás. - dünnyögtem mikor, azonban a kis szalvéta megindult a tányérom felé, majd sorra tüntette el arról a második fogás falatkáit kitört belőlem a nevetés.
- Bolond kis haspók. Vigyázz, ne habzsolj még a végén, megfájdul a hasad, aztán leshetsz.

Outfit: Lesheted! - Notes: Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Hétf. Aug. 19, 2013 4:44 pm

Álkomoly arccal biccentettem:
- Hát a csigát ahhoz, hogy jó is legyen, bizony nagyon jó szakács kezébe kell adni - feleltem nyugodtan. - Én magam csak a citromos csigát szeretem burgonyakrokettel főképpen. De talán, ha két-három helyen ettem valóban finomat belőle. Ez olyasmi, mint például a békacombot is nagyon el lehet rontani, ha nem sütik eléggé át, amíg valóban ropogós lesz, hanem megmarad az a vizenyős kis amolyan hüllős mellékíze - fejtegettem, aztán a lány pillantását elkapva felnevettem: - Nyugi, nyugi. Fixen tudom, hogy egyes ételekhez gyakorlatilag adott helyen kell születni, különben nem tudod értékelni és ez így is van rendjén. Én sem tartanám nagy kedvencemnek az afrikai törzsek ínyencségét a pirított, 15 centis bogárlárvákat - kuncogtam. - Csak viccelődtem - kacsintottam rá.
A jövőképét hallgatva vigyorogtam, mint a tejbe tök:
- Hát azért ennyire még én sem vagyok robot - kuncogtam. - Egy olyan kicsi lánynak azt hiszem jönnék a klasszikus régi fényhíddal, aminek az aljába a kobold ássa el az aranyát - szelídült végül mosollyá a vigyorom.
Megint önvádtól nehéz szavait hallgatva egy percig én is halkan merengtem el, majd végül ösztönszerűen összegeztem a gondolataim:
- Hú, de nehéz eset vagy néha - forgattam meg látványosan a szemeimet. - Na idefigyelj kicsi lány. Én nem vagyok pszichológus, maximum pedagógus, de ehhez azt hiszem nem is kell ilyen szakirányú képzés. Amikor nem írtad meg édesapádnak a valódi tényeket, annak viszonylag egyszerű oka volt. Ismered az öreget és nem akartál neki semmilyen téren fájdalmat okozni. Igen, bizalom kérdése. Kétféle bizalomé! Az egyik ami az őszinteségre vonatkozik, a másik meg arra a hatalomra és felelősségre ami ott és akkor a kezedben volt. Ha valaki, akkor te nagyon könnyel tudtál volna komoly fájdalmat okozni az öregednek. Ha nem is így levezetve gondolatilag, de érzelmileg hoznod kellett egy döntést, két rossz közül a kisebbiket választani. Megtetted. Majd később, amikor mostohaanyád megjelent az életetekben és eltávolodtatok egymástól apukáddal, inkább kerestél valamit, amin keresztül magadat hibáztathatod, mint hogy benne, akit tisztelsz és szeretsz, sőt imádsz kelljen valami foltot látnod. Emberi reakció. De jobb szembenézni vele egyszer - mondtam ki, tudom, elég keményen, de nagyon őszintén. - Mindenesetre én így látom. Igen, nagyon kemény vagy magaddal, de nem, nem érdemled meg.
Viccelődő szavaira hősi pózba vágtam magam az asztal mellett, persze kellően humorosra vetten eltorzítva:
- Kérem, Sir Sebastian, Franciahon sorban 876. lovagja, citromos csiga és békacomb márkija, negyedik számú királynői udvari pszichológus és olykor első számú udvari bolond haláláig harcol ha kell, gonosz világuralmi tervek ellen, melyek aláássák népünk szent kultúrájának alapjait, a testvériséget, a szabadságot, a gall kakas farktollát és az almáspitét! Isten, haza, családi ház engem úgy segéljenek az összes angyalokkal, szentekkel, meg a kövér reims-i érsekkel egyetemben! - vigyorogtam.
Sajnos hamar véget ért a bohókás hangulat, némileg kibukva rohantam ki a mosdóba, majd onnan nyúzottan visszatérve köszöntem el a sejktől. Finoman kinyúlva emeltem fel egy tincset Nita jelenleg a halványnál is halványabb kék hajából, majd a fejemet ingattam:
- Szégyen? - suttogtam. - Ha én is metamorf lennék, gyanítom most azt hinnék hupikék törpike vagyok. Borzasztóan szégyellem az esetet, ami semmilyen szempontból sem a te hibád. Nem figyelhetsz oda minden egyes szavadra, nem tudhattad előre, ráadásul én voltam ostoba és fogalmaztam rosszul. Kérlek bocsáss meg - néztem a szemébe csendesen, őszintén. Mikor eltolta az ételt vállat vontam: - Ahogy gondolod, de én bizony eszem. És neked is kell, ha ki akarsz jönni a telepre! Vagy itt, vagy egy kikötői lebuj hallevesét, vagy a sejknél, majd eldöntöd.
A kis bagoly előkerülésére önkéntelenül a szárnyasra vigyorogtam. Apró volt és kifejezetten aranyos.
- Nem kell bújkálni, itt mindennaposak a baglyok - kuncogtam. - Mágusétterem. Egyszer bemutatlak téged apróság Edgarnak. Nem hiszem, hogy kedvelnétek egymást, de már csak a kontraszt kedvéért is - nevettem.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Kedd Aug. 20, 2013 6:20 am

Éreztem basszus, annyira éreztem, hogy a csigás megszólalásomat nem hagyja majd figyelmen kívül, ám a békacombokra azonban már cseppet sem voltam felkészülve. Ahogy megjelent előttem a kép a rosszul átsütött ételről, akarva - akaratlanul is a számban éreztem azt a vizenyős kis hüllős mellékízt amiről Bastien beszélt, a képem pedig alaposan eltorzult az arra kiült mélységes undortól.
- Fúj! - grimaszoltam a fejtegetésére mikor pedig elkezdett nevetni és a 15 centis pirított bogárlárvákról magyarázni duzzogva néztem rá.
- Olyan, vagy mint egy vásott kölyök, azok szokták egymást azzal szívatni, hogy gusztustalan kajákat részleteznek ki vagy fogadnak, hogy ki meri előbb megkóstolni, megszagolni tudom is én. Esküszöm, már várom, mikor jön a: „Mond csak te, már kóstoltál gilisztát?” vagy a „Fogadjunk, hogy én tovább képes vagyok visszatartani a lélegzetemet, mint te.” - nevettem.
- Bár nem tudom nálad, kiskorodban mi volt a leghúzósabb dolog, nálunk a szomszéd fiúk mindig olyat akartak játszani, hogy ők megmutatják mijük van, ami nekem nincs, ha cserébe én is így teszek. Hát mit mondhatnék alaposan félreértettem őket… - pirultam el de ugyanakkor kuncogtam is.
- Gyanítom sejted ők mit mutattak meg, én pedig erre a világító sakk készletemet, amit a papa Oroszországból hozott nekem karácsonyra. Gondoltam nekik aztán olyanjuk biztosan nincsen, így tuti nagyot néznek majd. Hát… cseppet csalódottak voltak bár akkoriban nem értettem miért, mikor pedig este elmeséltem a dolgot apunak csak nevetett és megsimogatta a fejemet azzal, hogy: „Az én kislányom! Maradj mindig ilyen.” - és tessék már megint hagytam, hogy a régmúlt emlékei elárasszák az elmémet, s ezzel egyúttal csak még jobban megforgassák a szívembe mártott tőrt. Most komolyan, létezhet a világon még nálam is nagyobb mazochista? Mert őszintén szóval, most már kezdek erősen kételkedni benne.

Miután vázoltam a jövőképet és meghallgattam rá Bastien válaszát újra hatalmas mosoly jelent meg az ajkaimon.
- Fényhíd meg koboldok által elásott arany? Na látod, én még ezt a sztorit eddig nem is hallottam. Nekem otthon mindenki mást mondott mikor rákérdeztem. A kertészünk Frederick szerint a szivárvány egy a muglik istene által előállított jelkép, ami a szövetséget hivatott újra és újra felidézni, amit Isten kötött Noéval. Persze, csak ha jól emlékszem, ám mivel őszintén szólva elég régen volt már mikor utoljára erről mesélt nekem előfordulhat, hogy itt - ott picit pontatlan. Szóval passz. Az még rémlik, hogy volt szó a történetben egy hatalmas bárkáról, amibe belezsúfoltak minden állatból valamennyit, plusz Noé családját, amit szerintem maximum tértágító bűbájjal tudtak megoldani, de ez persze már csak saját gondolat, abszolút mellékes. Az is megvan még, hogy valami özönvíz pusztított, amit csak ők éltek túl. - vontam meg a vállam elgondolkozva.
- Mrs. W. a házvezetőnőnk váltig állította, hogy a szivárványt a tündérek idézik meg időről - időre, valahányszor csak valami ünnepséget tartanak az országukban. Volt, hogy elég sokszor láttam egymást követő napokon ezt a szépséget az égen, amit azzal magyarázott, hogy biztosan hét országra szóló lakodalmat tartanak éppen a birodalomban. Hú… mik is voltak még… - tűnődtem el egy picikét.
- Volt az a tudományos szöveg, amit az előbb elkezdtem idézni neked, ezzel a papa rukkolt elő, akit aztán nagyjából úgy a felénél ott is hagytam azzal, hogy ha nem tudja mi az a szivárvány, legalább mondja azt, és ne találjon ki butaságokat. - kuncogtam, ahogy eszembe jutott a kis jelenet.
- És persze végezetül ott volt Mr. Archibald magyarázata arról, hogy a szivárvány csak és kizárólag miattam jelenik meg az égen minden olyan alkalommal, amikor szófogadó, engedelmes, jó kislányként viselkedek. Ez tűnt a leglogikusabb állításnak mivel általánosságban kevésszer láttam, a viselkedésem pedig… Khm. Maradjunk annyiban, hogy igazi kis rosszcsont voltam akkoriban, aki a nap szinte minden egyes pillanatában valami apró csínytevésen törte azt az okos kis fejét, ami pedig valóban távol tarthatta a szivárványt. Meg is mondtam a többieknek, hogy milyen buták és, hogy Mr. Archibald a legbölcsebb ember a házban, amin valamiért mindenki jót nevetett csak én álltam ott tök értetlenül. Senki sem magyarázta el a viccet és csak tizenegy éves koromban estek le a dolgok. - tártam szét a karjaimat mosolyogva.
- Szóval a kobold nekem kimaradt.

- Talán… talán igazad van. - böktem ki végül elkomorult arccal mikor alaposabban is átgondoltam Bastien szavait. Tényleg minden létező erőmmel azon voltam, hogy magamban találjam meg a hibát, hogy rájöjjek, hol ronthattam el, mi vezetett végül odáig, hogy a papa eltaszítson magától bele sem gondolva abba, hogy a hiba talán mégsem az én készülékemben van. Persze hiszen hogyan is juthatott volna eszembe ilyesmi? Az a férfi, aki egyedül vitt haza a kórházból, egyedül gondoskodott rólam, nevelt fel, taníttatott, biztosított számomra mindent, amire csak szükségem volt, ráadásul elhalmozott a szeretetével a szememben szent emberré vált, aki sosem követ el hibákat. Tökéletesnek láttam, ebből adódóan, pedig magamat okoltam mindenért… De talán Sebastiennek igaza van és… tényleg apa a bűnös. Vagy Saffi. Róla még mindig könnyebb elhinni, mint apáról. Bár adná Merlin és tényleg ő, lenne mindenért a teljes felelős. Bárki csak ne a kősziklám, a támaszom, a szentem…
- Talán…

A srác… na tessék már megint helyben vagyunk… khm… szóval a prof előadott kis jelenete hangos nevetést váltott ki belőlem ám a jókedvünk sajnos nem tartott túl soká mivel nem sokkal később Bastien kiborulva rohant ki a teremből. Mikor visszajött őszintén szólva még egy felpuffadt vízi hulla is szupermodellnek számított volna mellette, ami csak még jobban elkeserített. Ezért is halványodott el még jobban a hajszínem. Ezért és a szégyenért mivel így vagy úgy de felelős vagyok a fájdalmáért.
- Nincs mit megbocsátanom Bastien. - suttogtam ám a szavaimmal ellentétben valami különös, megmagyarázhatatlan oknál fogva mérhetetlen dühöt, csalódottságot, szomorúságot, megkönnyebbülést, fájdalmat, kezdtem el érezni egyszerre, melyek kellemetlen egyvelege végül hasonló színkavalkádot váltott ki a tincseimből, mint nem sokkal ezelőtt az öreg Vainwright professzor szavai. „…ráadásul én voltam ostoba és fogalmaztam rosszul”

Hét szó… hét átkozott szó, amik bár külön - külön felhasználva teljességgel ártalmatlanok, így egyben, egy mondaton belül azonban valami számomra érthetetlen oknál fogva mégis mély fájdalmat okoztak nekem. Tudtam… éreztem, hogy az a „kicsi kincsem” tulajdonképpen nem is nekem szól, mégis… valahogy jólesett. Erre, tessék kiderül, hogy egy ostoba mellészólás volt csupán a részéről én pedig koppantam. De miért? Miért koppantam? Miért esik rosszul? Miért fáj? Hisz semmi ok sincs rá. Ártalmatlan baklövés volt csupán, simán előfordul az ilyesmi, ráadásul csak a tanárom, egyszerűen rá kéne legyintenem a dologra és továbblépnem. Miért nem megy mégsem?
- Előfordul bárkivel… legközelebb majd jobban figyelsz. - mondtam végül halkan, gondosan kerülve a tekintetét.

Az étvágyam végleg elment így el is toltam a tányért mikor pedig Zephyr felbukkant szinte menekülésszerűen kezdtem el a figyelmemet rá összpontosítani.
- Ez már csak a berögződés… - vontam meg a vállam. - Angliában is rendszeresen eszünk mágusétteremben ám ott szigorúan ki van kötve, hogy a baglyok nem repülhetnek be az étkező részbe, hanem az előtérben kell várakozniuk amennyiben levelet, hoztak. Higiénia vagy mi. - a kis bagoly mindeközben rendületlenül pusztította a tányéromról az ételt majd mikor minden parányi falatkával végzett átreppent Bastien elé és az ő tányérját, kezdte el fixírozni.
- Piszok kis haspók, nem ettél már így is eleget? - sóhajtottam egy halvány mosollyal és levettem az asztalról, hogy egy kicsit megszeretgessem.
- Ej te kis rosszcsont, képes voltál magára hagyni a kastélyban szerencsétlen Harlekint? Tudod milyen, ha egyedül van, depresszióba esik és az összes ruhámat szétszaggatja. - sóhajtottam mikor pedig a kismadár bűnbánó képet vágott megsimogattam a fejét.
- Semmi vész egy reparo és már minden rendben is van.

Kezemben a kis tollas bajkeverővel újra Bastien felé fordultam.
- Neked pedig, te majdnem hupikék, majdnem törp, francia lovag, aki a citromos csiga és békacomb márkija, ezenfelül a negyedik számú királynői udvari pszichológus és első számú udvari bolond és még a jó ég tudja miket soroltál össze mi vagy… - próbáltam meg pontosan idézni. - szóval neked pedig további jó étvágyat kívánok. - mosolyodtam el halványan. Más sem hiányzik, mint hogy még neki is szemet szúrjon a hangulatváltozásom. Oké persze a hajam színe árulkodó, ám de úgy vélem kimagyarázható. Tovább azonban nem lenne szerencsés rontani a helyzetemet.

Outfit: Lesheted! - Notes: Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Szer. Aug. 21, 2013 6:41 am

Mosolyogva ingattam a fejemet:
- Nono, engem úgy tanítottak, semmire sem mondjuk, hogy fúj, utálom, nem szeretem, stb, addig, amíg meg nem kóstoltuk - feleltem barátságosan. - Ha már ettem valamiből és úgy jelentettem ki: na nekem ebből többet nem, azt drága jó anyám is elfogadta. Addig viszont nem mondhattam előre semmire.
A meséjére jót derültem, majd a kérdésére egy kissé elmerengtem:
- Hát nagyon kis gyermekkoromban semmi - feleltem végül őszintén. - Nem voltak ilyen húzós dolgok. Akkoriban a zongora tanulás, a bálokon való megfelelő részvétel, a spanyol etikett elsajátítása és társai vitték el az időmet, nem értem rá barátkozni, meg nem is akartam akkoriban. Már vagy tizenkét éves voltam, mire a Roxfortban barátokra is szert tettem, akkor azért már nyíladozóbb értelemmel mint te pici lányként. Szóval nekem ezek a korai szép emlékek kimaradtak - vontam vállat mosolyogva, de egyáltalán nem bántam. A múlton rágódni, lévén nem megváltoztatható, tökéletesen felesleges lenne. Ehhez képest történész lettem... na szép...
Ragyogó szemekkel, jó kedvűen hallgattam Nita meséjét a szivárványról, majd az érdeklődésére biccentettem:
- Sosem voltam jó mesék feltalálásban, de rengeteg legendát ismerek - válaszoltam. - Mesélték a régi germán vikingek: az istenek egyenesen az égben akartak maguknak várost építeni, külön palotával mindnyájuknak. De építkezni egyik sem tudott. Ekkor felkerestek egy jötunt, a gonosz óriások egyik legnagyobbikát, építené fel nekik a városuk, tisztességgel megfizetnék érte. A jötun belement, de fizetségképp rengeteg aranyat, na meg Freyának, a leggyönyörűbb istennőnek a kezét kérte cserébe. Elszörnyedtek az istenek, de nem volt mit tenni, másként mennyei kastélyaik fel nem épülhetnek. Belementek, de kikötötték: Freya kezét csak akkor kapja meg, ha egyetlen hónapon belül áll a város. A pallér azonban erre is rábólintott. Megdöbbentek az istenek, hisz a napok ugyan múltak, de a semmiből paloták tucatjai, falak és terek termettek elő. Mindenképpen be fogja fejezni az óriás időre - döbbentek rá. Odin hollója egy éjszakán kileste a jötunt s így rájöttek, egy szárnyas mén repül hozzá az építő anyaggal, így tud elég gyorsan haladni. Freya, aki persze nem akart volna hozzámenni a férfiúhoz erre gyönyörű szárnyas kancává változott. A szépség istennőjének senki sem tudott ellenállni, legyen az ember vagy állat. A mén, látván a kancát utána nyargalt s az óriás, bár sok nem maradt vissza, nem tudta időre befejezni az istenek városát, akik így természetesen csak az aranyat adták oda. A kőműves feldühödve törni-zúzni kezdett, mire Thór, a villámok és a mennydörgés istene agyonsújtotta saját kalapácsával, a Mjöllnirrel. Ezek után az istenek égi honukhoz, Ázgárdhoz egy hidat emeltek, a szivárványt. Ennek kapujában őrködik Heimdall, a becsület és a hűség istene, vállán néma kakas ül, mellette óriási kürt. Mikor eljön a végítélet órája s az alvilág seregei az emberekre zúdulnak, akkor az örökkön éber istenség vállán felrikkant a néma kakas, ő pedig fújni fogja a kürtöt, melynek hallatán feltárul a Valhalla kapuja s az elesett hősök élén maguk az istenek nyargalnak majd csatába, megvédvén gyermekeik. Mivel a hűség és állhatatosság istene sosem alszik, a koboldok, ha meglátják a hidat, annak aljába ássák el kincseiket, hisz Heimdall úgyis észreveszi, ha lopni próbálnak - meséltem. - Mugli legenda, de véleményem szerint meglehetősen aranyos - mosolyogtam.
Láttam, hogy kivételesen sikerült megérintenem valamit odabenn, benne a szívében. Egyelőre ennél többet nem is kívánhattam. Majd magában rendezi mindezt. Én egyelőre csak más nézőpontot kínálhattam neki. Ha másra is szüksége lesz, azt jelezni fogja. Ha valóban át akarja beszélni. Most csak ki-ki dogja a szarvacskáit a csigaházából, de ez így nem megy. Nem hiszem, hogy mostanában lesz ez, de persze az ilyesmi nem rövid folyamat. Az sem biztos, hogy valaha eljön. Heimdall... tudtak valamit ezek a régi muglik... Az őrhelyén hűségesen posztoló strázsaisten. Valami ilyesmi az én szerepem is. Már csak az a kérdés, valóban a világvége kell-e, hogy a lány megnyíljon.

A visszatérésem és az elnézéskérésem után jól láttam persze a hajának mindenféle színbe borulását, ami sokkal őszintébben mutatta meg a benne lejátszódó folyamatokat, mint semmitmondó ürességű szavai. Nem tudtam mit rontottam el, mi a baj... Talán jobb lenne, ha nem szólnék immár semmit... Ha nem bántanám meg valamivel, amiről azt sem tudom mi lesz, mi volt, mi történt, ami... Igen. Ez lesz talán a legjobb... Ujjaim között forgatva a poharamat merengtem ezen s észre sem vettem, ahogy ajkaim egy nehéz és szép dalt kezdenek halkan, de tisztán zengeni. Emlékeztem erre, szerettem is, mióta csak beleástam magam a mugli történelembe s emiatt meghallgattam a színházban...
- "Csak nézz rám... Két lábon járó élőholt, Száz- és százezer alkot egy sort, Nézd az arcok falfehérek, halálba sodor a lépted! És kihez szólnak a könnyeim? Nem jön senki, ne is hívj, Majd az álom segít, hazarepít. Játssz még... játszd azt, Hogy szabad vagy És bölcs vagy, Aki igazságot oszt majd, Töltsd meg a fegyvered és tüzelj! És hazudj még! Sok hamis szólam elvakít! Mond miért hiszed el? Mond miért hittük el?" - énekeltem halkan, majd hirtelen lehulltak a dal sorai, hogy átadják a helyüket a csendes regének. Félig öntudatlanul, magamba is belemerülve meséltem: - Tudok még egy germán mesét a szivárványról... Élt egyszer egy nagyúr, akinek világszép lánya volt, de senki sem tudta elnyerni a szívét. A lány azt mondta csak olyanhoz menne hozzá, aki kiérdemli az ő kezét és az ő szívét. Élt a várban egy gazdag kereskedő, egy híres lovag és egy nyomorék kisfiú, mindhárman szerelmesek a hercegnőbe. A kereskedő drága pénzen megfogadta a legöregebb koboldot, mutatná meg neki és a lovagnak az utat a szivárvány hídhoz. Gondolták elkérik Heimdalltól annak egy isteni eszközét, olyat senki más nem tud vinni. Amelyiküknek odaadja, azé lesz a lány. A kobold megmutatta nekik. Felmentek Ázgárd kapujába és kérték az istenséget, adná nekik amaz ajándékot, amitől elnyerhetnék a hercegnő szívét. Heimdall azt mondta, válasszák meg, mit akarnak kérni, de ha rosszul döntenek, a szivárvány eltűnik és leesik a kérelmező. A kereskedő megnézte az istenséget, majd úgy döntött elkéri annak rubinokkal kirakott gyönyörű melltűjét, de amint kimondta, megnyílt alatta a híd s a férfi nyakát szegte. Heimdall megcsóválta a fejét. A hercegnő már gazdag, mire menne még több vagyonnal? A lovag ekkor elkérte az istenség törpék kovácsolta isteni tőrét. Alatta is megnyílt a híd és halálra zúzta magát. Heimdall újfent a fejét rázta: neked talán jó ajándék lett volna, de a lány mire menne a fegyverrel? A másik kettő után settenkedett a várból a kacska kezű fiú is, s ő is felmerészkedett a hídra. Heimdall neki is felajánlotta az alkut. A fiú gondolkodott, majd egy szalagot kért tőle. Heimdall meglepődött, hisz ilyenje nem volt. A fiú erősködött: egy színes szalagot a hídból, annak szépsége még a lányénál is több talán. Az istenek őre maga sem tudta hogy választott a fiú, így nekiadta az egyik színt. A fiú hazament volna, de eljött az alkonyat s a híd elenyészett. Lezuhant s a lábait törte, de a két karján elvonszolta magát a vár alá, ahol találkozott a kint sétáló lánnyal. A karjában ott volt mint az elképzelhető leggyönyörűbb szalag a zöld szín. De a hercegnő kinevette, van már szalagja elég, minek kéne még egy. A fiú összetört testére rávetült a holdfény, mint más, mint ezüstös híd. Lesétált rajta maga Heimdall s visszavette a szalagot, majd a lányra nézve azt kérdezte: Minden kérőd rosszul választott hát. A hercegnő megdöbbent: Mit kellett volna kérniük? Az isten így válaszolt: Semmit, maguktól kellett volna adniuk. Na és mit? - kíváncsiskodott a hölgy. Az istenek kürtöse egyszerű választ adott: Azt, ami neked nincs és ami többé tesz valóban. - Mi volna az? - hökkent meg a lány. Van gazdagságom, ékszereim, lovaim és szolgálóim. Mi volna, ami nekem nincs? Mit adhatnának? A kürtös mosolygott: A szívüket lányom. Minden ember szíve valaki más mellkasában dobog. Csak akkor kaphatja meg a boldogságot, ki a földön él, ha megtalálja a magáét másban. Mert aki a szivárványra mászik, az csak a fájdalmat élheti át.
Kiittam a poharam tartalmát, de már nem töltöttem újra. Csak csendesen merengtem forgatva az ujjaim között tovább és halkan folytattam:
- Fogalmam sincs mi ütött belém - jegyeztem meg sóhajtva. - Kicsi kincsem. Őszinte volt, mégis... rémisztő. Csak... csak Ritának mondtam valaha is ezeket a szavakat, illetve Isabellenek. Egykori menyasszonyomnak és a húgomnak. Akiknél jobban senkit sem szerettem. Ijesztő, mennyire gyorsan és mennyire mélyen érinted meg a szívemet - recsegtem csendesen és most nem mertem a szemébe nézni. - Nem csak a tanítványom vagy. Emberileg is megszerettelek. Az ilyesmi pedig nagy... nagyon nagy felelősség. Kötelesség. Öröm. Na és félelem.
Megvontam a vállamat:
- Mentorként fogalmam sincs milyen leszek, de igyekszem - mormoltam. - De emberként sokat jelentesz nekem Nita. Nem egy egyszerű diákot, hanem valakit, aki... fontos nekem. Akihez kötődöm. Akivel együtt át is élem a sikereket és kudarcokat. Aki a számomra... kapaszkodó, de óvandó kincs is. A kicsi kincsem. Sajnálom, ha... megbántottalak, mert ez aztán végképp nem volt szándékomban. Ha valami, akkor ez nem. Tartok tőle nyertél egy barátot, de a minőségről nem tudok kezeskedni... viszont e téren is igyekszem... - fejeztem be rekedten.

A kis bagoly bolondozásánál már csendes mosoly játszott az ajkaimon, majd viccelődésére komoly fejjel biccentettem:
- Köszönöm, be is termelek ebből minél többet - feleltem vigyorogva. - Addig te nyugodtan elmesélheted honnan jött a Zephyr név? - néztem a lányra, aztán nekibuzdultam a halamnak is jó étvággyal.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Szer. Aug. 21, 2013 3:07 pm

- Hát… igazából nem tudom eldönteni, hogy sajnáljalak e azért mert ilyen húzós, ám de valahol mégis csak vicces szitukból kimaradtál vagy inkább legyek rád piszok irigy. Hiszen persze valahol szomorú, hogy idejekorán elvették tőled a gyerekkorodat és tanulnod kellett szórakozás helyett de, most gondolj bele, legalább nem keringenek rólad inkrimináló históriák szerteszét a varázsvilágban. Nem kell például lesütnöd a tekinteted valahányszor csak az apád egyik kollégája, meglátogat otthon, mivel rólad nem mesélt olyasmit az apukád, hogy milyen édes voltál egy szál pelenkában rohangálva néhány veled egy idős, ellentétes nemű gyerkőc társaságában. Nem kell folyton mentegetőznöd a teára érkező szomszédasszonynál, hogy nem, ezúttal nem kötsz majd görkorit a macskája lábaira, mivel az csak egy, egyszeri eset volt tizenkét évvel ezelőtt. Nem tudja rólad a fél iskola hála a szüleidnek, hogy betegesen rettegsz a békáktól mióta az egyik marha, szomszéd srác egyszer bedobta melléd a kádba mikor ”véletlenül” rád nyitott fürdés közben. Vagy, hogy egy éjszakai kerti sátorozás közben olyan csuklórohamot kaptál, hogy szabályosan az egész tested elkékült és úgy néztél ki, mint Törpilla. - sóhajtottam fájdalmasan.
- A legkínosabb szituáció talán a kilencedik születésnapomon esett meg mikor a papa meglepetés bulit akart nekem rendezni és megkérte Kevint, az egyik kollégája fiát, hogy foglaljon le egy kicsit, míg ő és a többiek behozzák a tortát, elbújnak a nappaliban, és jelt adnak neki, hogy bemehetünk. Csórikám egy kicsit túlfeszítette a húrt, mivel jobb ötlet híján elkezdett cukkolni, amit talán már te is tudsz mennyire nem szeretek. Nos… legyen elég annyi, hogy szépen összeverekedtünk, pontosabban én rugdostam, csíptem, karmoltam, haraptam, téptem, szaggattam, Ő pedig szitkozódott, menekült és a vállamba boxolt. Az eredmény katasztrofális lett. Beestünk a nappaliba ahol vak sötét volt, egyenesen bele a tortába, mire a gyertyák hirtelen meggyulladtak az egész szobában a vendégek pedig hatalmas szemekkel nézték amint épp Kevint fojtogatom a rózsaszín cukormázban. Elég érdekesen mondták utána, hogy: Boldog születésnapot. - pirultam el a végén ám az emlék hatására gonosz kis vigyor suhant át az ajkaimon. - Akkor is én nyertem, így pedig megérte.

Kíváncsiságtól ragyogó, gyermeki tekintettel hallgattam végig, ahogy Sebastien mesélt nekem a vikingek isteneiről, arról milyen várost szerettek volna a felhők felett, melyben mindegyiküknek saját palotája van, kihez fordultak segítségért érte, s azt, mit kért a munkájáért cserébe. Lelki szemeim előtt megelevenedett a kép arról milyen gyönyörű szép nő is lehetett Freya akinek, a kezére a jötun olyannyira áhítozott, az építkezés, ahová a szárnyas mén repült az óriáshoz, megrakodva építőanyagokkal és az is ahogy az istennő fondorlatos csellel szabotálta szerencsétlen munkáját. Szinte láttam magam előtt, ahogy a becsapott férfi végül hatalmas pusztításba kezdett, tört - zúzott, amit aztán Thór szakított félbe a kalapácsával. Tudom, hogy valahol valóban igaz rám, hogy elcseszett romantikus vagyok, de bármily hülyén hangzik is azért sajnáltam szegény óriást, akit így vagy úgy de lóvá tettek ráadásul a végén még meg is öltek. Persze Freyát is megértem, hogy nem akart hozzámenni, hisz én sem örülnék, ha olyanhoz kényszerítenének, akit nem szeretek, na de ha egyszer az alku így köttetett meg… Szegény pára. Na és a végén a koboldok… fergeteges. Néhány rövidke percig csendben emésztgettem a hallottakat majd végül egy apró mosoly kíséretében megszólaltam.
- Wow… ez a sztori űberelte még Mr. Archibald történetét is. Köszönöm, hogy elmondtad. - pillantotta rá hálásan majd mielőtt, akár csak észbe kaphattam volna már át is hajoltam az asztal felett, és egy puszit adtam Bastien arcára. Csak ahogy visszahelyezkedtem a párnámra, tudatosult bennem tulajdonképpen mit is cselekedtem néhány másodperccel azelőtt, a hajam pedig a már jól megszokott halványrózsaszín árnyalatot öltötte magára, akár csak a lélektükreim, míg arcomat bíborszín pír lepte el.
- Bocsánat. - motyogtam zavartan, hiszen biztosan zavarja már a mai napi „érzelemkitöréseim” sora.

Ki tudja már hanyadik puszit kapta a nap folyamán, ám legbelül érzem egyet sem lett, volna szabad adnom. Sebastien Lascar a mágiatörténet professzorom, emellett a mentorom, aki elvállalta, hogy megtanítja nekem a legilimenciát és az okklumenciát. Nem a bizalmasom, nem a barátom, nem a haverom vagy valami egészen másom csak a tanárom. Amit sajnos mostanában egyre gyakrabban felejtek el… Nem lett volna szabad belemennem ebbe a tegeződés dologba iskolán kívül, hiszen így mindenfajta formalitás megszűnt kettőnk között ez, pedig ahogyan azt a mellékelt ábra is mutatja furcsa helyzetekhez vezet. Te jó Merlin miket osztottam már eddig is meg vele?! Félelmeket, fájdalmakat, gyengeségeket, vicces vagy épp zavarba ejtő történeteket… Mi ütött belém? Hová lett a védőfalam???
- Khm… többet… többet nem fordul elő. - motyogtam halkan.

Néma csend telepedett ránk Bastien bocsánatkérését követően, amit egyszer csak az a halk dalocska tört meg, amit énekelgetni kezdett. Ezer közül is megismertem volna hisz az egyik kedvenc musicalemből volt való. Megint. Milyen különös a sors… mennyi mindenben hasonlítunk, mégis olyan mások vagyunk…
- „…És kihez szólnak a könnyeim? Nem jön senki, ne is hívj, Majd az álom segít, hazarepít. Játssz még... játszd azt, Hogy szabad vagy És bölcs vagy, Aki igazságot oszt majd, Töltsd meg a fegyvered és tüzelj! És hazudj még! Sok hamis szólam elvakít! Mind miért hiszed el? Mond miért hittük el?” - szálltam be halkan hozzá én is, felvéve a ritmusát miközben az asztalterítőbe fúrtam a tekintetemet.
- Az egyetlen Musical volt… amire magammal tudtam rángatni a papát. - mondtam halkan, szinte suttogva. - Az egyik kedvencem.

A sorok végén Bastien egy újabb történetet mesélt el nekem szintén a szivárványról, ahogy pedig hallgattam összeszorult a szívem. Ha igazán őszinte akarok lenni el kell, hogy ismerjem sem a kereskedőt sem pedig a lovagot nem sajnáltam azért mert leestek a szivárványról és meghaltak ám a szerencsétlen kacska kezű fiúért aki még törött lábakkal is a lányhoz vonszolta magát mégis kinevették, az erőfeszítései pedig mit sem értek… Érte vérzett a szívem. Persze ahogy a történetből is kiderült Ő sem döntött helyesen ezt azonban úgy érzem, mégsem érdemelte volna. Tessék újabb ékes bizonyítéka annak, hogy nem vagyok normális. Nem a mondanivaló az, ami a leginkább megérint, hanem egy ember szenvedése… Kész, vége, menthetetlen eset vagyok. Reménytelen.
- Megindító történet. - szólaltam meg halkan ám aztán ismét elhallgattam. A történet utolsó néhány mondata újra és újra ott csengett a fülemben. „Minden ember szíve valaki más mellkasában dobog. Csak akkor kaphatja meg a boldogságot, ki a földön él, ha megtalálja a magáét másban. Mert aki a szivárványra mászik, az csak a fájdalmat élheti át.” Valahol mélyen vacak volt ebbe belegondolni. Mármint abba, hogy a saját boldogságunk egy másik ember kezében van. Mi van akkor, ha sosem találjuk meg azt a személyt, akinél a szívünk van? Mi van, ha csak ”ál boldogság” jut nekünk? Vagy ha végül mégis megtaláljuk de, az már más birtokában van? Önző mód szeretném azt remélni, hogy a történet téved és a boldogságunk nem csak ekképp érhető el, mert így… Nem is tudom. Talán lenne esélyem arra, hogy én is elérjem akár társ nélkül. Hisz lássuk be egy olyan elfuserált idióta, mint én ugyan mégis kinek a szívét hordozná magában? Sőt… ki bírná elviselni az enyémet? Felejtős.

Bastien hangja rázott fel ismét a gondolataimból mikor pedig éreztem, hogy magyarázkodni akar nem bírtam megállni, hogy ne szóljak közbe.
- Sebastien nem szükséges ma… - ám ő csak folytatta. Amikor újra kimondta azt a bizonyos két szót, megremegtem. Miért? Miért kínoz? Miért csinálja ezt velem? Aztán csak hallgattam. Hallgattam, ahogy arról beszél ki volt az a két személy, akiket így becézett, hallgattam, ahogy elmondja fontos lettem a számára, mint ember. Hallgattam, ahogy azzal jött, kötődik hozzám s azt is, mikor azt mondta nyertem egy barátot. A hangja rekedt volt, kerülte a pillantásomat ám ezúttal egy cseppet sem bántam. A lelkem akár egy forrongó katlan, kitörni készült belőlem mérhetetlen pusztítást hagyva maga után, ám én egyelőre még tartottam magam. Csak ültem ott, tekintetemet a terítőre szegezve s az ajkaimba harapva, nehogy a végén még elgyengüljek, és teret engedjek a gondolataimnak. Mégis olyan nehéz volt. Én… én ezt nem akarom. Nem akarok a kicsi kincse lenni, nem akarok fontos lenni számára, mint ember, nem akarok kapaszkodó lenni, akivel együtt éli meg a dolgokat, sem pedig a barátja. Nem akarom, hogy szeressen, nem akarom, hogy becézzen, nem akarok semmit tőle csak azt, hogy tanítson. A professzorom akarom, a tanárom, a mentorom. Semmi mást. Nekem nem kellenek barátok főleg nem Ő! NEM!

- Én… - remegett meg a hangom, ahogy a lelkemet mardosó kín újra és újra mély sebeket ejtett bennem. Nem akarom ezt. Nem akarom még ennél is közelebb engedni magamhoz, mert már így is fontossá vált számomra. Nem akarok a barátja lenni, mert már így is fáj látnom, ha szenved, ha az emlékek kínozzák, ha eltűnik a mosolya. Nem akarok a kapaszkodója lenni, mert még én sem állok stabilan. Nem akarok… nem akarok én semmit. Ostoba voltam, hogy néhány nappal ezelőtt Hozzá fordultam, ostoba hogy azt reméltem számíthatok rá. Egyedül kellett volna próbálkoznom, más megoldást kitalálnom ehelyett tessék, gyönyörű az eredmény: Szenvedek miatta, szenvedek érte s szívem szerint, ha tehetném, szenvednék helyette is csak, hogy neki ne fájjon. Én nem ezt akartam. Nem akartam kötődést, nem… én… nem… Merlinre! Miért? Hisz nem akartam megérinteni a szívét! Isten ments, dehogy! „Az ilyesmi pedig nagy... nagyon nagy felelősség. Kötelesség. Öröm. Na és félelem.” Akkor cseszd meg ne érezd!!! Verd ki a fejedből, a szívedből, tudom is én! Verj ki onnan engem is! Nem vagyok kincs… Nem vagyok a kicsi kincsed!

De akkor mégis… miért nem tudom ezt a szemébe mondani? Miért nem vagyok képes egyszerűen csak a szemébe nézni és annyit mondani, hogy a ”kapcsolatunkat” tereljük vissza szimplán csak a hivatalos keretek közé? Hogy nem kell több kiruccanás vagy magánbeszélgetés egyedül a tanítás, a különórák semmi más? Miért nem tudom azt mondani, hogy ha erre mégsem képes keressen nekem új tanárt? MIÉRT? Pedig a válasz olyan egyszerű: Mert képtelen vagyok rá… Ha megtenném, ha elmondanám… többé nem láthatnám már mosolyogni, vagy elpirulni, nem hallhatnám a meséit, vagy ahogyan énekel. Nem láthatnám az emlékeit, nem szívhatnám a vérét, nem koppinthatnék, az orrára vagy beszélgethetnék vele. Annyira sem lehetne az enyém, mint most. Jesszus Úristen miket gondolok!?!
- Én… - próbálkoztam meg végül újból, ám ezúttal egyetlen szóra voltam képes csupán. - Köszönöm. - se több, se kevesebb.

Miközben Bastien evett, halkan, halovány mosollyal az ajkaimon szólaltam meg.
- Őszintén? A görög mitológiából… - simogattam meg a kis bagoly fejecskéjét.
- Biztos hallottál már Zephyrusról, a nyugati szél istenéről, hiszen történész vagy. Ő adta az ihletet, de úgy gondoltam Zephyrként valahogy jobban illik hozzá. Tudod elég érdekes körülmények között került hozzánk, nem szimpla bolti vásárlás eredménye. A papával épp hazafelé tartottunk egy hatalmas túráról mikor már az idő viharosra fordult. Erős nyugati szél fújt mi pedig lépni is alig bírtunk olyan erővel ért minket szemből. Csukott szemmel, vagy legalábbis hunyorogva próbáltam meg követni a papát mikor egyszer csak valami a szó legkonkrétabb értelmében nekem repült. Ő volt, az akkor még bébi Zephyr. A szél fújhatta le a fészkéből, mivel azonban nem akartam, hogy baja essen hisz olyan picike volt még a hátizsákomba tettem, épp ebbe itt, ni - emeltem fel egy pillanatra - és hazavittem. Tizenegy éves korom óta vagyunk elválaszthatatlanok a nevet, pedig azért kapta mivel a nyugati szél ajándékozta nekem Őt. - szeretgettem meg egy kicsit a tökmagot.
- Hát ennyi a nagy sztori, nem valami érdekes.

Outfit: Lesheted! - Notes: Sajnálom a minőséget, de már túlságosan "késő" volt Embarassed

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Csüt. Aug. 22, 2013 5:50 am

Egyetértően bólintottam:
- Nos, kisbaba koromban nyilván én is csináltam néhány a spanyol etikettel ütköző dolgot, nagyjából úgy 3-4 éves korommal bezárólag, elvégre olyan kis korban az ember gyereke bizony még irányíthatatlan - válaszoltam. - De mivel a szüleim komoly emberek, így ezekre a jótékony feledés homálya borul. Hogy sajnáljam-e vagy örüljek neki? Mivel a másik oldalról nincs viszonyítási alapom, így erre a kérdésre nem tudok válaszolni.
Az ő történeteit ellenben kipirult arccal, nevetve hallgattam. Nagyon édes lehetett, amint megpróbálja a szomszéd srácot csokitortába fojtani... és még a jelenlegi énjéből is kinézném, teszem hozzá. Na persze csak magamban.
A történetre adott mindkét reakcióján jót mosolyogtam:
- Nos először is szívesen - feleltem. - Másrészt nem zavar, ha puszit kapok, így nincs miért bocsánatot kérned. Életemben egyszer esett kellemetlenül az ilyesmi... - gondolkodtam el. - Törött karral vonszoltam ki magam a Trimágus Tusa döntőjéről, de második helyre hoztam a Roxfortot ugye. Hihetetlen mennyiségű ölelést és puszit kaptam akkor. Nevetve igyekeztem elhárítani mindezt, de ahogy oldalra fordítottam a fejem, pont szembe találtam magam az arcomra puszit adni készülő hollóhátas Clem Ranzigerrel. Clem jó gyerek volt, csak úgy egyhetvenőt magas, ehhez százhúsz kiló és kb olyan szag társult, mintha ő lett volna a doveri fokhagymakrém reklámarca szabad idejében. Meglepő puszit váltottunk, úgy orosz módra. Szájra. Őőő... Mindenki más szerint humoros jelenet volt, rajtunk kettőnkön kívül. Viszont azóta is levelezünk, évek óta, jóban lettünk év végére. A nekünk szóló közös ugratások összehoztak minket. Na ezen kívül még sosem zavart a puszi, így nem kell szabadkozni - nevettem.

Meglepődtem kissé, mikor könnyedén, bár annál erősebb felhangoktól terhesen kapcsolódott be a dalba. Utána megjegyzett szavaira halk választ adtam:
- Nekem nem a nagy kedvenc, de magam is szeretem a Hairt - mormoltam csak úgy magam elé, ki tudja minek...
Fogalmam sincs mi játszódott le Nitában, főleg mert nem bírtam felemelni a tekintetem. Csak bámultam magam elé némileg megtörten, mégis megkönnyebbülten, hogy végül kicsúszott ez az egész a számon. Épp elég dolog emészti a lelkemet, nem hiányzott volna ez is. Csak az volt a kérdés, mit fog szólni mindehhez Nita. Nem az ő vállaira rakok-e feleslegesen plusz terhet... Halk, színtelen hangon kimondott köszönetére csak hang nélkül bólintottam, majd ugyanúgy némán tátogtam csupán: Én köszönöm. Hang nem jött ki a torkomon, de talán még ha nem tud is szájról olvasni, csak az arcomból megérti majd...

Némi lelki pihenő után a bagolyról szóló mesénél már kedélyesen biccentettem:
- El is ásnám magam szégyenemben, ha nem tudnám ki Zephyrus - nevettem fel. - Mindenesetre a név elismerem, nagyon találó. Nekem egy két tenyérnyi méretű, mostanra öreg és hihetetlen lusta varangyom van, Edgar. Régi, kedves bútordarab. Mikor kicsi volt az alsó ajka egy gyors lefolyású szájfertőzés miatt csúnyán megduzzadt és lefittyedt. Addig minden pillanatban másképp hívtam, de akkor rögtön Edgar lett. Egyik nagybácsikámnak pont ilyen lefittyedő szája volt, na meg lassú, úrias modora. Ő utána kapta a nevét. Sejtheted, a bácsi nem vezeti a népszerűségi versenyt a családban - kuncogtam, majd egy meleg mosollyal pillantottam a lányra: - Zephyr szerencsés. Megmenekült és szerető gazdára lelt.
Én is befejeztem az ebédemet, majd a pincért meg nem várva kitettem a pénzt, megtoldva egy nagyobb borravalóval:
- Lassan a baglyod is megette saját súlya kétszeresét - vigyorogtam egy pillanatra, tűnő jókedvvel. - Dönts most te. Először lecuccolunk, lejelentkezünk a sejknél, vagy járnál egyet a muglik Kairójában előbb? - érdeklődtem.

Tárgy: Re: Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany Csüt. Aug. 22, 2013 2:34 pm

Miközben Bastien történetét hallgattam belekortyoltam a saját italomba, aminek el kell, hogy ismerjem sokkal - sokkal jobb íze volt, mint annak az édes borzalomnak, amit az egyiptomiak szirup helyett mézsörnek bátorkodnak nevezni. Mekkora átverés. De mos komolyan, lemerem fogadni, hogy szánt szándékkal nem írták oda az itallapra, hogy: „Vigyázz! Rohadt édes!” mert így jót röhöghetnek szerencsétlen turistákon, akiknek még csak fogalmuk sincs arról mire is vállalkoznak, mikor azt rendelnek. Afrika - Európa 1:0. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a sérült fiút, akit száz meg száz ismerőse rohant le hirtelen gratulálni, ünnepelni, összepuszilni, ám amikor eljutottunk az oroszos szájra puszihoz kis híján fulladásos halált haltam. Nos igen, nem épp a legjobb ötlet visító nevetésben kitörni mikor iszol, mivel kétféle eredmény lehetséges: Vagy kiköpöd mindazt, ami a szádban van, vagy félrenyeled. Hát… mivel nem akartam magamból akkora hülyét csinálni inkább a második lehetőség mellett tettem le a voksom, ami lássuk be nem volt túl kellemes döntés a részemről. Miközben a könnyeim folytak a nevetéstől bele - bele köhécseltem néha - néha.
- Jól… jól vagyok. - próbáltam megnyugtatni a férfit mire a köhögés egyszeriben abbamaradt. Már épp kezdtem volna felörülni, hogy végre vége ám a köhögés helyét egyszer csak átvette a csuklás. Na jó… feladom. Egyszer majd csak abbamarad.
- Ez… ez most… kom… komoly? - ejtettem ki nehezen minden egyes szót olyan erővel rázott meg olykor - olykor a semmiből feltörő csuklás.
- Már… mármint. Tényleg… telibe… szájra? - nevettem tovább jóízűen.
- Bocs… bocsánat. Tudom nem szép dolog, de… - nem tehetek róla, na. Ahogy leírta a srácot, a helyzetet én pedig elképzeltem, újra és újra rám jött a nevetés, hiába nem akartam.
- Khm… - köszörültem meg a torkomat és ittam újabb néhány kortyot, hátha az egy kicsit megnyugtat.
- Na most már vége. - haraptam egy kicsit a számba, ám amikor rápillantottam és felelevenedett előttem a kép halkan kuncogni kezdtem, sietősen eltakarva az arcomat. - Baszki. - nevettem még egy kicsit. Tudom, tudom eddig és ne tovább szegény már így is biztosan tök kínosan érzi magát. Vettem egy mély lélegzetet, megköszörültem a torkomat majd kipirultan, ragyogó szemekkel mégis bűnbánóan néztem rá.
- Bocsánat. Most már tényleg vége. - motyogtam mikor, pedig a tekintetem az ő hitetlen pillantásával találkozott össze, felemeltem a bal kezemet, a jobbat pedig a szívem fölé helyeztem.
- Esküszöm! - jelentettem ki nagy komoly képpel.
- Na jó… ha már te ezt megosztottad velem és én ilyen jót nevettem… amiért újfent bocs… úgy fer ha kapsz cserébe te is valamit. - pirultam el egy picit.
- Khm….Bár tudom bomba jó nő vagyok, aki után csak úgy forgolódnak a fiúk a folyosókon akárhová is jövök - megyek… - viccelődtem. - mégis… akár hiszed, akár nem borzasztóan rettegtem az első csókomtól. De komolyan. Olyanoktól paráztam, hogy mi lesz akkor, ha belefulladok, herpeszt kapok, megharapják a nyelvem… tudom is én. Elég rég volt már, mindenre én sem emlékezhetek. Szóval csak, hogy ne érjen a dolog felkészületlenül gyakorolni kezdtem a hálókörletünkben mikor egyedül voltam. Egy plüssmaci volt a tesztalanyom és a dolog egész jól is ment ám arra nem számítottam, hogy Olivia, a szobatársam előbb ér vissza a korrepetálásról és rám nyit, ahogyan arra sem, hogy visítva szalad majd le a klubhelyiségbe és árulja el az akkori barátomnak, hogy „megcsaltam egy medvével”. Gyanítom a többit már sejted… A srác is röhögött, a csaj is röhögött én pedig egy kiskanállal igyekeztem alagutat ásni magamnak az emeltről Kínába. - motyogtam a végét még a paradicsomnál is vörösebb képpel, tekintetemet az asztalra szegezve.
- Kvittek vagyunk, te is nevethetsz rajtam egy jót.

Két megtört ember egyazon asztalnál miközben mindkettő igyekszik kerülni a másik tekintetét… Valahol komikus, valahol szomorú, főleg mivel mindkettő hasonló problémákkal küzd: Félelem, rettegés a kötődéstől, attól milyen hamar fontossá váltak egymás számára, s a barátságtól mely akarva - akaratlanul is, de felütötte köztük a fejét. Talán tényleg vicces történet lenne belőle néhány év múlva, ám most, jelen körülmények között inkább csak zavarba ejtő, kellemetlen, és fájdalmas.
- Te is… nyertél egy barátot… de én már most tudom… hogy a minősége csapnivaló. - hajtottam le a fejem.
- Én az ilyesmihez… nem értek. Nem tudom, mit csinálnak a barátok, max azt, hogy megvédik egymást. Ennyit… még én is megtehetek, azt hiszem. - sóhajtottam.
- Szóval, ha laposra kell verni valakit, csak szólj, és már ott is vagyok. - próbáltam meg oldani a helyzetet néhány pillanattal később egy halvány mosollyal, miközben átnyúlva az asztal felett megszorítottam egy kicsit a kezét.
- Vagy ha egyszerűen csak beszélgetnél valakivel és senki értelmes lény nincs a közelben, akkor is tudod, hol találsz. - vontam meg a vállam.

- Aranyos lehet ez az Edgar. - mosolyodtam el őszintén majd ahogy a bagolyra pillantottam az játékosan csippentett felém párat a csőrével.
- Szegénykém aligha járt velem olyan jól tekintve, hogy lassan már hét esztendeje hallgatja tőlem a hülyeségeimet. Ő és Harlekin igazi hősök a szememben, hogy kibírtak ennyi éven át és még nem szöktek el vagy lettek öngyilkosok. - kuncogtam mire Zephyr csak a fejét ingatta. Miután Bastien is végzett és fizetett a bagoly szemrehányó pillantást vetett rá a kis megjegyzéséért.
- Vigyázz roppant hiú kis jószág, nem kedveli, ha a súlyát emlegetik. - nevettem majd néhány pillanatra, eltűnődtem.
- Egyértelmű, hogy Kairó! - jelentettem ki ám a következő pillanatban kisebb sokkot kaptam.
- Ó hogy az a magasságos… - hajtottam le gyorsan a fejem.

A helyzet bizony közel sem volt rózsásnak nevezhető a számomra mivel az édesapám egyik közeli jó barátján, magán az olasz nagyköveten akadt meg a tekintetem, aki a felesége és a kislánya társaságában lépett be az étterembe. Ba***ameg! Ha a férfi… vagy bárki a családjából észrevesz hiába minden mese, ügyes kifogás így is - úgy is apám tudomására jut majd ez a kis kiruccanás akkor, pedig vége mindennek. Egyből meg fogja tudni, hogy kivel jöttem, fény derül majd a különórákra, s mivel tekintve, hogy apám nem épp az ostobaságáról híres igen hamar összefogja rakni a képet. Rájön az okklumenciára, a legilimenciára és arra, hogy miért akartam ezeket elsajátítani, onnantól pedig fuccs a terveimnek. Miért? Mond, miért szívatsz Merlin???
- Az… az imént azt mondtad… nyertem egy barátot. Hát most eljött az ideje, hogy csúnyán vissza is éljek a dologgal. - suttogtam továbbra is lehajtott fejjel.
- Ne fordulj meg… de az imént apám egyik jó barátja lépett be az ajtón a famíliájával. Az olasz nagykövet… francnak se jut eszembe hirtelen, hogy is hívják. Ha észrevesz a dalnak itt vége is lesz, szóval most nagy szükségem van rád és a segítségedre. Ki kell jutnunk innen feltűnés nélkül, amilyen gyorsan csak lehet. - magyaráztam félelemtől átitatott hangon a hajam pedig időközben narancssárga árnyalatot öltött.
- Én most… hozzád bújok… vagy nem is tudom… élő pajzsnak használlak, Te pedig takarj amennyire csak tudsz. Oké? - pislogtam rá tanácstalanul. Bezzeg az amerikai filmekben rohadt egyszerűen megoldják az ilyen helyzeteket, gyorsan összecsókolóznak, hogy egyikük arca se látszódjon és elhúzzák a csíkot. Ch… persze ez itt most kivitelezhetetlen.
- Akkor… akkor én most felkelek és mehetünk is. - nyomtam bele szegény Zephyrt a táskámba majd eleget téve a szavaimnak valóban felálltam és Bastien mellkasába fúrva az arcomat elindultam az ajtó irányába. Oké ez így pontatlan. Hagytam, hogy Ő vezessen lévén egy árva kukkot, sem láttam.

Abban a pillanatban, ahogy kiléptünk az étkezői részből aprót sóhajtottam.
- Tiszta a levegő? - érdeklődtem majd, amennyiben pozitív választ kaptam sietve a szandálomért mentem és gyorsan belebújtam. Megvártam, míg a kísérőm is végez majd megragadva a kezét futásnak eredtem minél távolabb az épülettől. Legalább egy utcát szaladhattunk, mire úgy éreztem, most már nem lehet semmi baj, megállhatunk, elmúlt a veszély majd egy ház falának dőlve kapkodni kezdtem a levegőt.
- Örök… hálám… üldözni fog. - magyaráztam miközben gyorsan kiszabadítottam Zephyrt a táska fogságából.
- Bocs kis haver. - simogattam meg a fejét, ám a bagoly sértetten Bastien vállára szállt.
- Hát… azt hiszem átpártolt.

Outfit: Lesheted! - Notes: Tudom, nem valami jó, de azért mégis remélem, mosolygósan indul majd a reggeled. ( Vagy zárul a napod ) Embarassed

» && Amanita Mulchany
» ms. Lascar && professzor Lascar
» Agybaj, ruhabaj - Amanita & Cameron
» Prefektusok egymás közt - Amanita és Peter
» Egy ( talán nem is olyan szükséges ) korrepetálás - Lascar professzor & Gabriel