Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany

*Másnap este*

Elég húzós nap volt ez. Sikerült elrendeznem különösebb gond nélkül a dolgot Mr Wilsonnal. Láthatóan összetört egy kissé, de azonnal ráállt az alkura. A kölyköket elvitte magával. Gyakorlatilag képtelen voltam ezek után iskolai munkára koncentrálni, de aztán félreraktam a nálam halmozódó dolgozatokat és ledőltem egy kissé. Ellenben nem jött álom a szememre. Némi forgolódás után kimásztam hát az ágyból, majd igyekeztem olvasással tölteni az időt.
Estefelé erre is ráuntam, úgysem emlékeztem semmire mindabból, amit átböngésztem. Egy pohár itallal a kezemben az eseményeken járt az agyam. Elsősorban, meglepő módon, Amanitán. Az én szememben jó és rossz döntéseket egyaránt hozott a lány. De nem is ez a lényeges. Összességében a szíve szerint cselekedett, amiért határozottan tiszteltem. Furcsa kimondani, mert rémálmaimban sem kívántam ilyen nehéz és... kezelhetetlen tanítványt, akit mégis meg kell tanulnom kézen fogni és terelgetni a lépteit egy igen rögös és marha nehéz ösvényen. A lassan körbe forgó brandy is mintha az ő arcát idézte volna fel nekem. Elgondolkodva mosolyogtam és valahogy, valamiért, most el is ment a kedvem az ivástól ma estére. Holnap is lesz nap - nyújtóztattam ki a tagjaimat, majd nekiálltam nekivetkőzni.
Alig aludtam viszont el, vagy még igazán el sem aludtam, mikor csörömpölés hallatszott a folyosóról. Fáradtan megdörzsöltem az arcomat. Csodálatos, az éjszakás prefektus bizonyára keresztülesett valamelyik lovagi vérten. Majd ő elintézi - gondoltam nyűgösen és a másik oldalamra fordultam. Nagyjából 3-4 perc és az álom és ébrenlét határa kellett, hogy eszembe jusson: annak a kezébe egy rothadt nagy alabárd van beletámasztva. Merlinre! Remélhetőleg nem esett baja a kölyöknek, de ezt viszont meg kell néznem.
A felöltözés nyűgével nem is foglalkoztam, csak a pálcámat kaptam fel, ha gyógyítani kéne nyílt sebet és úgy, ahogy vagyok, vagyis egy szál csíkos boxerban, mezítláb az ajtó felé indultam sebes léptekkel. A kilincset feltépve kiléptem a folyosóra és körbe néztem.

Kinyitottam az ajtót tehát, bár már előtte hallottam a kint lévő hölgyemény utolsó szavait. A folyosón aztán karba font kézzel megtámaszkodtam az ajtókerethez és megfigyeltem a kint zajló "párbeszédet". Amanita mezítláb, piszkosan dőlt neki a falnak, egy egykoron még emberre, most inkább valami közepesen brutális marslakóra méretezett páncél mellett, amilyen csak súlyosan narkotikumos befolyásoltság alatt lévő science fiction író agyából pattanhatna ki. Vagy egy nagyon részeg lányéból. Ugyanis itt jól láthatóan ez a helyzet. Egy ideig hallgattam a monológot és ugyan igencsak fájtak a szavai, mégpedig mélységesen, de nem cseréltem volna el a lehetőséget. A részeg ember az esetek túlnyomó többségében őszinte ez pedig hatalmas kincs. Ahogy észrevett felé indultam, majd a szavaira biccentettem egy könnyed mosollyal:
- Nos, ezt bóknak veszem - feleltem barátságosan, nem felejtettem el egy pillanatra sem, hogy nagyon részeg emberrel van dolgom, eszerint kell bánnom vele. - Egyedi megfogalmazása a dicséretnek, de érdekes is.
Kérdésére a fejemet csóváltam:
- Most úgysem hiszed el nekem, de holnap hálás leszel érte talán... na jó, ezt téged ismerve kétlem... mindegy. Szóval: tudom merre van a házatok körlete, de nem fogom megmutatni. Egyedül ugyanis nem jutsz el odáig, nem vagy olyan állapotban - sóhajtottam. - De még ha oda is érnél, beállítasz jól érezhető whiskey illattal magad körül, piszkosan, mezítláb és dülöngélve, szerinted a holnapi napod egy kellemes vasárnap lenne, vagy az egészet a mellékhelyiségek súrolásával töltenéd? - igyekeztem fényt gyújtani az agyában. Ilyenkor nem jó irányítani valakit, kerek-perec megmondani bármit is. Tapasztalataim szerint hagyni kell, hogy a részeg azt higgye, önmagától jött rá a nagy igazságra. Remélem beválik, mert nem akarom, hogy a lány sivalkodására összefusson az egész Roxfort.
Felvéve Amanita játékát a páncélhoz fordultam:
- Sir Leonard, maga meg őrségben van tudtommal, így ha megengedi, lekérném a hölgyet egy táncra - mosolyogtam, majd ha Ama nem ellenkezett, akkor egyszerűen ölbe kaptam, sőt még párszor aprót dobtam is rajta, mint a kislányokon szokás, alig pár centit persze, de így talán erre koncentrál és nevet egy jót, ahelyett, hogy sivalkodna.

Ha ez sikerült, akkor bevittem a szobámba. Mármint nem oda, ahol már járt, hanem a hálóba és letettem az ágyra, majd visszafordulva becsuktam az ajtót. Előtte egy rövid pálcaintéssel helyrerendeztem a páncélt, hogy másnak ne legyen gyanús. Utána visszaballagtam a szobába, ahol vagy már állt Nita, vagy még feküdt, ez a lényegen nem változtat. Odahúztam az ágyhoz egy széket, majd meleg vizet és folyékony szappant hoztam be, na meg két törölközőt. Az egyiket megnedvesítve elkezdtem lemosni az arcát nagyon finoman, közben mosolyogva figyeltem és közöltem csendesen:
- Látom, te se ma kezdted az ipart kislány - utaltam az állapotára. - Szerencsédre ezen lehet segíteni, csak némi időbe telik. Ha normálisan megmostam az arcod, a kezed meg a lábaid és nem úgy nézel ki, mint egy gyakorló kéményseprő, akkor segítünk is a dolgon. Merlinre! Te még nálam is maszatosabb tudsz lenni, pedig nekem sikerült a kastélyunkban kölyökként fejest ugranom egy kazalba az elsőről. Nos... a kazal csak a fedése volt, alatta tehéntrágya volt - mosolyogtam az emléken.
Letörölgettem az arcát, míg a régi szépségében nem pompázott. Tekintve, hogy a részeg emberek általában hadonászva beszélnek, arra még akartam hagyni egy kis időt, hátha józanodik egy keveset, inkább a bokáit vettem kezelésbe addig is. Gyászfekete talpait látva felvontam a szemöldököm:
- Mégis hol jöttél te keresztül? Valami szénbányán? - hökkentem meg. - Remélem nem vagy csiklandós.
Azzal elkezdtem finoman beszappanozni az érintett testrészt, merengve egy keveset a dolgon, amire jutottam pedig abszolút nem volt kellemes. Egy pillanatra rámutattam a felső testemre:
- Ha tényleg annyira gyűlölsz, mint amit a szavaid mutattak, akkor most rúgj belém akkorát, amit bírsz. De az ideget add ki magadból, mert hidd el kislány, bárhogy másképp szebb látvány vagy - morogtam, aztán gondoskodóan tisztogattam tovább a lábát.
Remélem a víz jót tesz és kicsit tisztul majd a tudata. Az arc és a talpak a milliónyi idegvégződés miatt erre kiválóak, de persze ezt nem mondhattam meg neki. Hosszú lett volna az ilyenkor alapvető "nem is vagyok részeg" kezdetű vita.

Ama magánszámára a folyosón nem reagáltam, ahogy odabent a lehajított dzsekire sem. Majd később elrendezem. Bocsánatkérő mosollyal megráztam a fejemet:
- Igyekeznék, de mivel ez a fránya szoba forog itt, így sajnos visz engem is - adtam látszatmagyarázatot a súlyosan ittas lánynak. - És igen, nem kell megmosnom, de akkor az lesz, hogy te elalszol így az ágyamban, reggelre pedig az ágynemű is nagyon koszos lesz. Szegény Kulgannal szúrnál ki, azt meg szerintem nem akarod - szereltem le gyorsan egy logikusnak látszó magyarázattal, majd folytattam a gondoskodó ápolgatást. - Egyébként a gratulációt köszönöm, e tekintetben kedves kolléganő - feleltem kedélyesen, az ajkaimról most nem olvadt le a kedves mosoly.
Na, hogy jelenleg minek nézem, azt például hagyjuk. Az első eszembe jutó szó a részegnek természetesen, de szerintem ebbe nem most kéne belefolyni.
- Igen, a folyosón vetted le őket, de gondolom addigra csak Merlin tudja min nem gázoltál át, hiszen a nadrágod is közel térdig koszos - mutattam rá a tényekre.
Nem tehetek róla, valahogy így, ilyen nyers és kendőzetlen mivoltában hihetetlenül aranyosnak találtam. Még az is lehet igaza van és valahol az atyai érzéseim keltette fel. Meglehet. Bár az sem mindegy, hogy tagadhatatlanul szép arca, igéző szemei, formás teste és karcsú bokái vannak... Utóbbiak közül a bal megmosásával végeztem, de tekintve a lány felcsattanását nem tértem még át a jobbra. Helyette finoman, nyugtatóan kezdtem megmasszírozni az ölemben lévőt és lágyan, nem is csak megjátszva, hanem valóban mély szeretettől súlyos hangon szóltam hozzá. Hogy a fenébe ne, hiszen érezhető volt a mimikáján, a gesztusain, a hanghordozásán: ez a téma az, ami valóban a legmélyebben érinti. Éppen ezért nincs jogom meghallgatni. Ha józan lenne, az más. Megtisztelne a bizalma, de ittasan... nem hiszem, hogy valóban szeretne ennyire a bizalmába avatni. Nem az az ember, finoman fogalmazva. Csak lebeszélni sem lesz egyszerű... Ujjaim finoman, kényeztetően siklottak a talpán miközben beszélni kezdtem:
- A gyerekek a szülőknek mindörökre azok maradnak - kezdtem csendesen. - Az apukák szeretik a lányaikat. Én pedig a tanárod vagyok, akit ugyan utálsz, de szerencsére nem annyira, hogy meg is rúgj. Azért szolgállak most ki "házimanó módra", mert megérdemled Nita. Minden véleménykülönbség ellenére kezdelek tisztelni és bizonyos tekintetben felnézek rád. Tehetséges vagy és erős. Nagyon erős. Eljön az idő majd, amikor könnyedén tudsz belenézni a gondolataimba és az emlékeimbe. De ez még nincs itt. Ahogy nem van az ideje annak sem, hogy édesapádról beszélj nekem. Holnap reggel meghallgatom majd, ha valamit el szeretnél mondani, de az ilyen forgó szobák veszélyesek. Hallgatóznak és pletykásak tudod. Reggelre majd megnyugszik és elalszik - kacsintottam, majd elengedve a lábát mellé ültem és felvettem az éjjeli szekrényről a csészémet. Megtámasztottam a hátát és finoman az ajkaihoz tartottam: - Igyál csak. Jót fog tenni - susogtam a fülébe, miközben lágyan simogattam a hátát. - Így. Hidd el, jót fog tenni.
Kinyúltam és kedvesen letörölgettem az arcáról azt az egyetlen könnycseppet, ami kibukott. Sőt, még utána is párszor végigsimítottam rajta az ujjam hegyével. - Semmi baj Ama. Itt alszol ma este, reggel ágyba kapod a reggelit és mikor nem lesz füle a falnak megosztod velem mindazt, amit szeretnél.
Ezzel visszaültem elé és most a jobb lábát kezdtem el letisztogatni, olyan finoman és lágyan, mintha egy hímes tojással bánnék. Megszűnt a kevélység, a rossz emlékek, a fáradtság. Ebben a percben valóban csak Nita volt fontos senki és semmi más. Finoman dolgoztam tovább, az újabb kitörések esetén rutinból váltva át kényeztető masszírozásra. Igyekeztem kontrollálni a lányt anélkül, hogy megérezné. Na meg elterelni a figyelmét. Elmosolyodtam:
- Tudod - meséltem neki, - hallottam egy mesét még régen, édesanyámtól. Egy kisfiúról szól, aki felnőtt akart lenni, mert nem játszhatott a nagyokkal. Egy tündér, akit megmentett a vízbefúlástól teljesítette a kívánságát. Felnőtt lett, de hamarosan rájött: elvesztette a gyermekkorát. Utána három próbát kellett kiállnia a tündérnek, mire visszakapta a gyermekségét - rögtönöztem valami hihető mesét. - Néha nem baj, ha kicsit lehetsz gyermek. Néha nem baj, ha gondoskodnak rólad, attól még nem adod fel azt a fene nagy önállóságod - pöcköltem meg játékosan a nagyujját.

Határozottam megráztam a fejemet:
- A prefektusi fürdőben nem alhatsz, hiszen ha rád nyit egy társad, abból nagyon csúnya magyarázkodás lesz ebben az állapotban - mutattam rá a tényekre. - A szükség szobája meg... nem tudom mennyire jó ötlet. Nem ismerem ugyanis - vallottam be. - Roxforti hét évem alatt sosem találtam meg. Ahogy mondjuk patrónust is csak később tanultam meg idézni - mosolyodtam el. - Igaz, ezen nincs mit szégyenkeznem, hisz a varázslók többsége sohasem tanulja meg, nekem nagy nehezen sikerült végül. De ahogy hallottam például neked is jól megy. Na szóval, ha akarod a szükség szobájáról lehet szó, de amíg támogatni kell nem fogunk rábukkanni, hiszen nekem nincs rá szükségem. Majd ha járóképes leszel, akkor mehetsz - tettem meg az üzleti ajánlatot.
Az ellenkezésére felnevettem:
- Hej, Nita, ha tudnád... - kuncogtam, de nem fejtettem ki most jobban a kérdést mennyire is vagyunk mi kollégák. Érzésem szerint rendkívül. A zavart előadásra bólintottam: - Nem csodálom. Lumos. Elég bonyolult kifejezés - és most az arcom nem árulta el komolyan gondolom-e, avagy csak heccelődöm.
- Dohányzás? Nos igen, tizenhat évesen kipróbáltam, de nem tetszett. Ahogy mondani szokás taknyom-nyálam egybe folyt tőle az első pár slukk után. Megmaradtam a szivarnál inkább, az is évente 2-3 alkalommal csak, ha az események úgy adják.
Fájdalmas vallomását már sehogy sem tudtam megakadályozni, pedig Merlin látja lelkemet nagyon is próbáltam. Szóval ezért akar betekintést nyerni a legilimencia titkaiba. Az apja vagy titkolózik előtte, vagy legalábbis a lány úgy érzi, nekem meg nem szokásom alábecsülni a női megérzés hatalmát. Érdekes. Lassan Amanita szemébe emeltem fel a saját kék íriszem és csendesen kérdeztem:
- Szereted édesapádat? - megvártam a nagy eséllyel helyeslő választ. - Felnevelt téged? Szeretett? Megbíztál benne? - érdeklődtem minden alkalommal kivárva a bólintást, vagy a szóbeli megerősítést. - Nem lehetséges, hogy azzal, amit eltitkol, téged akar csak megvédeni? - vontam fel a szemöldökömet. - Könnyen dobálózol az áruló jelzővel - csóváltam a fejemet. - De ez a te döntésed, mindaddig, míg a segítségemet nem kéred.
Éppen végeztem a lábai megmosásával, mikor elkezdett megint valami apróságért lecs*szni, de csak mosolyogtam és megsimogattam a bokáját szeretettel:
- Nem Nita. Az én szobámnak csak ma este van füle. A legtöbb falnak viszont sajnos mindig, ez nem újdonság nekem sem - ráztam a fejemet finoman. - Kérem a kezedet. ... Mármint megmosni, te! - kacagtam fel a lány arcát látva.
Nekiálltam a csuklóit is lemosni, hallgatva a fejtegetéseit elgondolkodtam egy kicsit. Tényleg minden részeg diákommal ilyen lennék? Hát ezt nem tudhatom. Esetleg csak remélhetem, bár igazán azt sem, ha őszinte akarok lenni magammal. Aprót megcsóváltam a fejemet:
- Nem, nem mindegyikkel. Te különleges vagy - ismertem el. - De ennek nincs köze ahhoz, hogy mennyire gyűlölsz. Talán fogsz még jobban is, ebbe nem tisztem és nem lehetőségem beleszólni.
Mire végeztem a két alkarjával is sóhajtva felálltam, majd az italtartó állványhoz lépve keresgélni kezdtem, elfojtott érzelmeimtől nehéz s karcos hangon válaszoltam:
- Önző vagy, mint mindig, de ez legalább segíteni fog a tanulmányaidban - feleltem halkan. - Az énközpontúság jó dolog a legilimenciában, te pedig szereted magad mártírnak látni, mintha csak téged érintene meg egy ilyen esemény. Mit gondolsz miért járőrözik helyetted Peter? Talán mert aggódik érted. Na meg mert úgyis tudja, hogy a mai éjszakán semmit sem pihenne. Ami engem illet... ezt inkább hagyjuk. Amiről kialakult véleményed van, még ha nem is támasztja alá senki és semmi, azt úgysem lehet megváltoztatni. Hisz belevetted abba a csinos kis fejedbe, hogy én valami érzéketlen szörnyszülött vagyok, de ez legyen a te magánvéleményed - vontam vállat, megtalálva a keresett üveget. Méregerős francia párlat, vetekszik bármilyen abszinttal. Takarásban könnyed legyintés a pálcámmal s a két pohár tartalma változott. Amanitáé színben, szagban és ízben felvette a brandy tulajdonságait, de ütni ugyanakkorát fog. Az enyém egyszerű málnaszörppé változott, bár a színében szintén a fent nevezett italt idézte meg. A lány kezébe adtam az erős itallal telit s koccintásra emeltem a poharam felé:
- Csirió! - mosolyogtam. - Idd meg, jót fog tenni.
Azzal kirántottam húzóra az enyémet. Pfúj! Utólag átgondolva... Gyűlölöm a málnát. De viszont Nitának aludni kell és ez a pohárka el is hozza a számára a nyugodt, álomtalan pihenést. Ha meg visszautasítja? Legfeljebb kiütöm egy varázslattal, de ez így nem mehet tovább.

//Bocsánat a késésért //

Biccentettem barátságosan a szavaira:
- Igen, ismerem a szoba történetét, de... jómagam még sohasem láttam - vontam vállat. - A természetemből fakad. Hiszek abban, hogy az ember meg tudja oldani a saját problémáit minden egyéb esemény dacára, csak a saját erejéből. Ezért nem jelenik meg nekem. De ha szükséged van edzőpartnerre a vívásban, csak szólj - mosolyogtam rá, majd kérdő tekintetére elkuncogtam magam: - Sosem tanultam a vonatkozó mugli sportot, de a keletiek hagyományos fegyverével, a handzsár nevű görbe karddal megállom a helyem azt hiszem. Azt ugyanis kitanultam és... rokonszakma - vigyorogtam. - Tőlem tarthatjuk ott a következő órát. Legalábbis, ha velem együtt is képes leszel megtalálni.
Ezt a részét valóban nem ismertem a helyet létrehozó mágiának. Csak egyikünk, vagy mindkettőnk vágyaira reagál vajon? Kiderül, ha józan fejjel is így gondolja majd. Nevetéséhez csatlakoztam, majd ahogy a múlt ködéből felsejlett egy emlék bólintottam:
- Ez bizony velem is előfordult - vigyorogtam. - Kölyök voltam, de egy régi, elfeledettnek hit fali járaton át ki akartam lesni a lányok zuhanyzójának öltözőjét. Nos... akkor még jó ötletnek tűnt. De lévén a várt csajok helyett mindössze az öreg McGalagony igazgatónő jött fürödni... hát én is azt hittem ott megálltam a fejlődésben - meséltem el kuncogva.
Egyetértően biccentettem:
- Az alkohol valóban nem segít, csak időlegesen elfeledteti a problémáinkat, vagy legalább megszépíti azokat - ismertem el. - Az ilyen ígéret ostobaság viszont. Helye van a szesznek is az ember életében, pl társadalmi eseményeken. A lényeg, hogy ne veszítsük el felette a kontrollt - magyaráztam kissé zavartan, hiszen ha őszinte akarok lenni, nekem is be kell vallanom, hogy már néha nem vagyok benne biztos kinél van a gyeplő a saját helyzetemben, csak ez pont nem az a pillanat, mikor ezt el kéne magyaráznom. Felvontam a szemöldökömet: - Bókok tőled? Ejha! Nagyobb lehet a baj, mint hittem... - csóváltam vidáman a fejem, éreztetve vele, hogy nem kell komolyan vennie.
- Erősebb, de íze is van - feleltem könnyedén a szivarra és a cigarettára vonatkozó felvetésre. - Íme, máris nem kell kipróbálnod - kacsintottam.
Csendesen hallgattam a szavait amikor az édesapjáról beszélt. Egy ideig elmerengtem mindenféle logikus magyarázatokon, meg tanításon, meg minden, de azt hiszem ennek a lánynak most nem erre van szüksége. Elengedtem a lábfejét, felültem mellé az ágyra, majd egyszerűen átültettem az ölembe, ha kell kihasználva a fizikai fölényemet. Magamhoz húztam s most nem töröltem le a könnyeit. Most csak a vállamra döntöttem a fejét és a fülébe súgtam:
- Sírj Nita. Sírj csak, add ki magadból - susogtam finoman simogatva a hátát. - Ideje már, hisz túl régen emészt. És ne félj. Köztünk marad és nem hagylak cserben. Egyáltalán nem. Én nem akarok a döntéseidbe beleszólni. Nem vagyok az édesapád, csak az oktatód, akivel most többet közöltél annál, mint amit valóban akartál és amit reggel nagyon bánni fogsz, de megígérem: nem hagylak cserben. Csak sírj. Ne törődj semmivel. Ez egyszer süketek lesznek a falak...
Az ölemben ringatva tartottam a lányt akár könnyezett, akár tombolt és a mellemet csapkodta ököllel, most erre volt szüksége. Hogy kijöjjön végre belőle, ami rágja. Nem italra és nem is felelősségről szóló hegyi beszédre, még ha utóbbinak van is haszna. De nem most van az ideje. Ha kiadta magából és megnyugodott, akkor visszaültettem magam mellé és kezelésbe vettem a két kacsóját. Kiismerhetetlen szavaira magam is hasonlóképpen feleltem:
- Hiába, ez van, konzervatív ember vagyok. Nem ajánlok eljegyzést az első éjszakán - vigyorogtam vissza barátságosan.
Miután a keze megtisztult komolyan bólintottam:
- De még milyen különleges vagy - feleltem. - Ennek semmi köze a metamorfizmushoz. Ez belőled fakad. Majd megérted. Talán Vainwrightnál, talán máshol, de majd idővel megérted - mosolyogtam. - De nem ma. Nem ma. Egyelőre elégedj meg annyival: jó pár tanárod, köztük én is, mélyen tisztel téged és nem véletlenül. Bízz az olyan vén rókák bölcsességében mint a professzor, vagy egy hivatásos gondolatolvasó s ezek miatt emberismerő szavaiban - kacsintottam.
Amint visszatértem a poharakkal le is reagáltam a szavait:
- Peter nem rossz gyerek, de valami rágja őt, nagyon mélyen, de elég intenzíven. Nem szoktam a diákjaim gondolatait olvasni, közelebbit nem tudok, de majd meglátjuk mi lesz a sráccal - gondolkodtam hangosan. - Viszont közel sem olyan erős, mint te. Jó szándékú, az vitathatatlan, sőt, nem is gyenge jellem, akkor nem is lehetne a Mardekárban, de... nem az az ember, aki a te erőddel dacolhat. Kevésbé mutatja talán, ám attól még megrendült. Túlságosan csapatjátékos. Azt hiszi neki kell támaszt nyújtani mindenkinek, így kívülről megőrzi a betonoszlop álarcát. Azt is megértem, hogy finoman fogalmazva nem kedvel engem, de azért te meg gondold át miket mondasz egy diáktársad háta mögött a házvezető tanárának - kuncogtam. - Peter nem akart prefektus lenni, mert tudta milyen felelősséggel jár és megrémítette. Na meg mert kialakult benne egyfajta kisebbrendűségi komplexus a Mardekár aranyvérűi között, de ha ezt bárkinek továbbadod simán letagadom - mosolyogtam.
Arra a kérdésre, hogy én is emiatt nem aludtam-e még csak röviden biccentettem, de nem mentem bele. Halkan tettem hozzá:
- Lelkiismeret-furdalásod van, mert letagadtuk Samantha tetteit. Mr Wilson... az apja... tudod ő jó ember. Nagyon jó. Elképesztő fájdalom volt neki mindaz, amit a gyermekei műveltek. De sokkal nagyobb lett volna a fájdalma, ha... ha a lánya az Azkabanba kerül, vagy megkapja a dementor csókot. Ha csak egy évvel is később bukkan ki az eset. Másrészt most ugyanígy gondold meg mit érzett volna Bill Kincaide, vagy a szülei. Rajtuk, Mr Wilsonon és a Kincaide családon segítettél és ha nem teszed, akkor ezek az emberek élnek át sokkosan nagyobb kínt, ahogy Justin Hooker szülei is. Szívvel cselekedtél Nita. Mind így tettünk. Remélem, egyszer el is fogadjuk ezt majd magunkban - mormoltam elgondolkodva. - És hogy gólem lennék-e? Néha szeretnék. Sőt, igyekszem is az lenni, míg a tanári katedra felelőssége van a vállaimon. De... van egy másik Sebastien Lascar is, viszont őt a tanulóim többségének nem kell megismerni. Nem szükséges szeretniük az oktatót - mosolyogtam.
Miután megitta az italát lassan eldőlt, átölelve a legközelebbi párnát. Szavait hallgatva leültem mellé és megsimogattam a haját, miközben feleltem:
- Nem vagyok tökéletes Nita. Még annál is kevésbé, mint aminek hittél, vagy hiszel - mormoltam. - De ennyire gyáva azért nem vagyok. Na meg sok dolgom van még. A testvérem számít rám. Illetve át kell adnom bizonyos tudást egy bizonyos ifjú hölgynek.
Egy másodpercig elgondolkodtam, majd halkan folytattam:
- Az afrikai beduinok között dívik a csók, mint üdvözlési forma. Több fajtája is van és sokkal több mindent fejeznek ki vele, mint mi európaiak. A lábra adott csók a szolgaság jelképe. A kézre adott a tiszteleté. A homlokra pedig a gondoskodást jelképezi.
Előre hajoltam és sorrendben lágy csókot adtam a két lábfejére, a két kezére, majd a homlokára s befejeztem:
- Mind együtt a tántoríthatatlanságot fejezi ki. Aki adja, az azt fejezi ki vele, hogy számíthatsz rá. Egyfajta hűség, bár más formában. Nem kötelességszerű, hanem tiszteletből vagy szeretetből fakadó. Mindannak ellenére, vagy talán éppen azért, amit ma elmondtál és ahogy ma viselkedtél, számíthatsz rám.
Megsimogattam az arcát.
- Aludj jól... - susogtam.
Pár perc múltán Nita elaludt, én pedig az ablakhoz sétálva kipillantottam. Vihar illatát érezni, ózonnal telt a levegő. Nyári vihar. Rövid, de rendkívül heves. Vajh a holnap reggel allegóriája? Merlin figyelmeztetése a reggelünkről, mikor az indulat vihara eloszlatja az ital adta jótékony ködöt? Vagy csak egyszerű természeti jelenség? Hisz sorsunk kovácsai mi magunk vagyunk.
Visszanéztem a lányra, aki édesdeden aludt. A holnap reggel nem lesz ilyen kellemes bezzeg... Eszembe jutva ezáltal a teendőim kisétáltam a másik szobába, majd már rutinból kikevertem a bájitalt macskajaj ellen. Felvettem a dzsekijét és kiszedtem a táskájából a cipőjét is. Mindkettő mocskos volt, nem is kissé. Fáradt mosollyal intettem a pálcámmal s a felső újból tisztán virított. Az egyik szék háttámlájára terítettem. Épp a cipők felé fordultam volna, mikor meggondoltam magam. Úgyis hosszú lesz az este. Inkább leültem és amúgy mugli módra kezdtem el kipucolni őket. Még magamnak is nehezemre esett bevallani, nem csak az időtöltés miatt. Jó érzés volt. Nem a suvickolás persze, hanem belegondolni, hogy örülni fog neki valamikor. Meg az, hogy ezért én tettem, legalább az én művem lesz az a kis mosoly. Az én művem, amiért én dolgoztam meg és nem a mágia. Mikor végeztem a két kis topánt az ajtó mellé állítottam és elmerengve néztem a lányra. Mikor is lett számomra oly fontos Nita mosolya? Mikor lopta bele magát tulajdonképpen a szívembe? Furcsa kérdések s az eredmény mellett oly lényegtelennek tetszenek...
...Reggel környékén találomra kellett megtippelnem mi az, ami egyben laktató és a lány még legalább esélyesen szereti is. Jobb híján bundás kenyér s külön fokhagymás tejföl, reszelt sajt került az állítható tálcára egy nagy pohár tea és egy csésze kávé társaságában. Na meg persze a bájital. Mikor meghallottam a halk nyögéseket a szoba felől, ami egy másnapos ember ébredezésére utaló legalapvetőbb jel mosolyogva beléptem s az ágyhoz sétáltam.
- Szép jó reggelt! Gondolom éhes még nem vagy, de ha megiszod ezt a keleti varázslöttyöt mindjárt más lesz a helyzet, úgyhogy jó étvágyat - üdvözöltem.

Az este során őszintén szólva egyre nehezebben tudtam értelmezni a lány gondolatmeneteit. Például hogy miképp jön ide a magyar főváros valami kutyavásárral, de ezt nem tettem szóvá. Amint a Grincset sem, bármi is legyen az. Gondolom valami olyasmi mint a Gólem, vagy inkább az Óz Bádogembere a szövegkörnyezet alapján. Leginkább egyszerűen csak hagytam kibeszélni magát Nitának, had essen túl a nehezén. A gyermeknek titulálásra sem ellenkeztem, csak megvártam, amíg szépen elszunnyad.

Reggel az ágya mellett állva nagy nehezen belé diktáltam a gyógyító hatású löttyöt, majd kurtán felnevettem a szavaira:
- Szóval nem csak én nem tudom értékelni ennek az itókának az aromáját, hanem más is van így vele - feleltem barátságosan.
Csendesen néztem, ahogy elbarikádozza magát egy fél tucat párnával, amire már csak sóhajtani tudtam.
- Kérlek mássz ki onnan - próbálkoztam még mindig jó kedélyűen. - Egy árva percet sem aludtam, nagyon szeretném végre ezt a tálcát letenni, de ez erősen nem megy így. Hoztam reggelit. Remélem szereted, ha nem, kapsz helyette mást, csak gyere már elő - kérleltem.
A szavaira kissé összeszaladt a szemöldököm:
- Szóval ilyennek ismertél meg... - sóhajtottam szomorkásan. - Ha ez lett volna a szándékom, akkor este a gyengélkedőre viszlek és kész. Nem véletlenül nem akartam ebből sem hivatalos ügyet csinálni. Tudom miért történt, elfogadtam és nem akarok itt nagy és morcos pót apucit játszani. De ha ez minden vágyad, akkor kiadhatom büntetésnek is, hogy mássz elő és egyél egy keveset.
Magamból kiindulva az a bájital keményen dolgozik, a kiéhezett vezérfarkas mostanra lótüdő a lányhoz képest.
- Szépen kérlek egyél egy keveset - kérleltem még egy picit. - Megölni pedig nincs semmi okom. Tudtommal te tegnap elestél a folyosón és megfájdult a lábad. Ezért itt pihentél le. Mostanra bizonyára jól van. Én ezt így tudom. Rendben? - vontam fel a szemöldököm.
Ha sikerült Nitát előimádkoznom, akkor megvártam míg felül és az ölébe helyeztem a tálcát.
- Jó étvágyat - mosolyogtam rá.

Szívből nevetve hallgattam a lány borzongását. Én is megfogalmaztam párszor magamban mihez is hasonlítanám az ízét, de ezt talán nem idézném vissza, ahhoz egy kissé konzervatív úriember vagyok. Most viszont nem tudtam visszatartani egy apró szurkálódást:
- Mond, hány cipőtalpat fogyasztottál el eddig? - érdeklődtem kuncogva, remélve, hogy picit oldódik a lány, bár eleinte nem így látszott. Szabódó bocsánatkérésére csak legyintettem: - Elfelejtve, rendben?
Könnyed mosoly játszott az ajkaimon miközben mesélni kezdtem, hátha ezzel végre előcsalogatom a lányt:
- Tizenhét éves kölyökként jártam Egyiptomban - meséltem. - Apám fizetett be egy nyaralásra bizonyos családi viták utáni idegnyugtató jelleggel. Egy napon belül megléptem a csodás mágusszállodából, úgysem keres senki alapon és több mint egy hónapig csavarogtam a félvad muglikkal, a beduinokkal teveháton, negyven fokban a sivatagban, a jellegzetes arab disdásában. Nem cserélném el semmire életem ezen élményét. Megtanultam tájékozódni a Szaharában, vívni a handzsárral és bánni a puskával, hastáncon nyálat csorgatni, kövön tipikus arab lepényt sütni és tevét gondozni. Na ott fordult elő, hogy mivel a pihenő időszakot egy skorpió kolónia közepén kellett volna töltenünk, inkább mentünk még egy napot. És ez nem egy alkalommal történt meg... - vigyorogtam. - Hozzá szoktam az alváshiányhoz. Amúgy... amúgy sem sokat aludtam volna ma - néztem félre egy pillanatra, majd vidám hangon folytattam: - Szóval emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalásod. Hozzá vagyok edzve. Mellesleg Ibrahim, a karaván parancsnokához képest meg abszolút finom voltál és nőies. Ő egy pár ruki után meztelenül táncolt és ugrotta át a tábortüzet - nevettem fel az emléken.
Finoman megfogtam a vállát, miután kiült az ágy szélére, majd csendesen, komolyan válaszoltam:
- Valóban? Ha van egy diáktársad, akit tisztelsz az eszéért és a jelleméért, aki egy olyan ügy miatt, amelyben kénytelen-kelletlen részed volt, bár a körülményekhez képest a lehető legjobban oldotta meg, de most lelkiismeret-furdalása van. Sőt, még neked is, hiába tudod ésszel, mindent kihoztatok belőle, amit csak lehetett. Nos, ha ez az ember nem bírja tovább, hisz előző nap a Roxfort legmocskosabb gazembere tartott neki magánórát és egy kissé leissza magát... tényleg ezt tennéd? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Csak félig volt tréfás a kérdés, félig meddig komolyan kíváncsivá tett.
- Ami a családi történeteket illeti... - sóhajtottam. - Nagyon sajnálom, hogy így alakult Nita. Merlin látja lelkemet, én mindent megtettem ennek elkerülésére, de nem azért, amit mondasz. Ittas voltál és... nem hinném, hogy enynidre a bizalmadba akartál volna avatni - gondolkodtam. - Talán lett volna valami módja a helyzet kezelésének, ha más nem egy altató mágia, de... én is fáradt voltam és nem gondoltam rá időben - vallottam be, majd kihúztam a combtokból a pálcámat és ledobtam magam mellé a földre. - Enélkül minden varázsló védtelen, hiába képzettebb. Gondolom tanultátok már a feledés átkot. Úgy hiszem kötelességem megadni a lehetőséget, hogy ezeket a részeket töröld az elmémből. Legalábbis, mikor már újra rendben leszel fizikailag és szellemileg, ahhoz pedig enni kell - kacsintottam rá. Mostanra felfedezhette, hogy a pálcája is ott van a tálca szélén. Bizalom. Ennél többet nem tudok mutatni már...
- Az ember mond sok mindent olyan állapotban mint te tegnap - mormoltam halkan. - Túlságosan értékes diákot veszítenénk el, ha Kínába mennél egy ilyen semmiség miatt. Azt hiszem a megbánásod teljesen őszinte, semmi értelme bármilyen büntetésnek, az nem azért van, hogy megtoroljunk valamit, hanem hogy tanítsunk vele. Esetedben tökéletesen felesleges. Maximum annyi... Kérsz egy pohár brandyt? - kuncogtam, számítva rá, hogy a piának még csak az említése is milyen reakciót vált most ki. - Ennyi volt. Ha nagyon akartál valami büntetést, akkor tessék, ez az érzés volt az a gyomrod tájékán. Ne rágd magad ilyeneken.
A meghívására mellé ültem:
- Köszönöm, ezt most elfogadom, valamikor tegnap ettem utoljára - ismertem be. Elvettem az egyik szeletet, ráraktam a fokhagymás tejfölt vastagon, meg némi reszelt sajtot is, hiába, francia vagyok, szeretek furcsa ízkombinációkat. Mosolyogva beleharaptam, majd a falat lenyelése után újfent biccentettem: - Mégegyszer köszönöm.
A kérdésére elmerengtem picit az éjszaka eseményein:
- Semmi ilyesmit nem tettél. A részeg ember pedig általában őszinte. Többre becsülöm, mint egy utólagos udvariassági bocsánatkérést - ráztam meg a fejemet. Tekintetének súlya persze hatott most is, vállat vontam: - Kifejtetted most is mennyire nem szimpatizálsz velem, illetve hogy gyenge képességű tanárnak tartasz - finomítottam meg az eredeti szöveget egy kissé. - Illetőleg, hogy akkora dinka sosem leszel mint én - kuncogtam. - Semmi olyasmi, amit eddig ne tudtunk volna - vigyorogtam barátságosan. - Tettél egy elhamarkodott meghívást illetve pár át nem gondolt megjegyzést, de szintén semmi említésre sem érdemes. Megnyugodhatsz, hidd el - veregettem meg a vállát kedvesen.
Felmértem a lányt, majd halkan érdeklődtem:
- Egyébiránt viszont hatott a bájital? Jobban vagy? Fejed, gyomrod, szédülés, társai? - érdeklődtem picit azért még aggódva.

- Tekintve, hogy magam sem voltam példamutató diák és igen sokszor keveredtem szó- ... öhmm... és egyéb jellegű párbajokba a Griffendél Ház tagjaival, így nem mondanám, hogy komolyabb idő vagy segítség kéne ehhez, te kis másnapos oroszlánka - vigyorogtam.
Ahogy a lány lassan végre elkezdte felpörgetni magát persze már megint kaptam tőle némi fejmosást, amire vállat vontam:
- Nem hinném, hogy tényleg ennyire prűd vagy Nita - feleltem barátságosan. - A tánc mint olyan művészeti és szórakozási forma. A keleti hastáncnak pedig sohasem titkoltan mindig is célkitűzése volt némi erotikus felhang. Amennyiben egy megfelelő idomokkal megáldott hölgyemény ilyet ad elő, akkor a nézőközönség férfi tagjaira az bizony hatással van. Ugyanmár! Az emberi élet alap részét képezi az erotika, a testi vonzalom. Én meg azt mondom a "felháborodásodra", hogy ha egy férfira nincs hatással valami, amit alapvetően a testi vágyak felkorbácsolására szokás alkalmazni, ráadásul egy csinos lány adja elő, akkor azzal az illetővel komoly bajok vannak övtől lefelé, vagy nyaktól felfelé - csóváltam a fejemet, aztán széles vigyorral hozzáfűztem: - Sajnálom, hogy lemaradtam arról a bemutatóról.
Fejtegetéseire megcsóváltam a fejemet és nyugtatóan paskoltam meg a vállait, amit addig fogtam csupán barátságosan kifejtve:
- Mindegy, hogy a tanár valóban a Roxfort legmocskosabb gazembere-e, ha ott és akkor az illető diák így gondolta. Márpedig ebben biztos vagyok, hiszen én is kitanultam mindazt, amire... öhmm... amit a példánkban szereplő diák tanul, sőt még ez a nevezett tanár igyekszik is finomítani mindazt, ahogy őt oktatták. Ettől még elég nehéz marad. Másodsorban egy ittas személyt azért felelősségre vonni, mert nem maradt lenn a Vadkanban, nem hozott logikus döntést? Az alkohol a gátlások után másodikként a logikát söpri el - mutattam rá a tényekre. - Harmadszor akik tudják az igazságot, abból egy bájital miatt aludta át a napot a gyengélkedőn, a másiknak volt elfoglaltsága önként vállalt éjszakai járőrben, a harmadik elfoglalhatta magát az ügyintézéssel egy ideig, na meg plusz pár év élettapasztalata van. Egyedül a példában szereplő diák maradt magára az eseményekkel. Túl szigorú vagy Nita - csóváltam elnézően a fejemet, majd megjátszott felháborodással horkantam fel: - Ügyvédneeeeek?! Köszi, de még szeretném megtartani ezt a hosszú csontot itt a hátamban, amit gerincnek is neveznek. Csípem a csigákat, de azért nem ennyire...
Azt már nem tudtam megállni, hogy ne fogjam a hasam röhögve a háborgásán, de ezt nem kommentáltam, nem lett volna értelme. Helyette falatozni kezdtünk. Fáradt mosollyal felvettem a pálcáinkat a földről, az egyiket mellé téve, a magaméval pedig addig ügyeskedtem, míg felállás nélkül kiláttam a másik szobába és belebegtettem egy poharat, benne hószín itallal:
- Ami azt illeti a tea sosem volt nagy kedvencem, bár Afrikában sokat ittam szükségből, a forró tea vagy kmirrha nélkül el sem viseli az ember azt a forróságot - meséltem. - De kávé sem nagy kedvencem. Nem szeretem a keserű ízt, inkább csak akkor fogyasztom, ha szükségem van az élénkítő hatására. Jómagam az egyszerű, de általam kedvelt tejre teszem a voksom - mosolyogtam rá.
A fejtegetéseire megrántottam a vállam jól ismert reakciómként:
- Nincs benne új, de eszerint változik is a világ, ha alakulóban a szimpátia. Már csak jobb tanárrá kell válnom eszerint, de azt meg úgyis majd a tapasztalat hozza magával. Legalábbis remélem - biccentettem. - A meghívásodat akkor a szükség szobájába elfogadom. Ott lesz a következő nagy tanóránk - biccentettem.
A puszi meglepett és egy picit elpirulva néztem a lányra, de azért boldogan:
- Köszönöm - feleltem csendesen. - Köztünk marad, nem fogom feltárni, hogy van kedves oldalad is egy tanárral szemben - cukkolódtam egy aprót barátságosan.
A pálcájára tévedt a tekintetem és magamban lassan döntöttem is. Amikor végzett még rutinból hajoltam oda a szalvétával és törölgettem meg a száját, közben felvetést téve:
- Komoly bizalmat szavaztál nekem azzal, hogy nem élsz ezzel a lehetőséggel. Sem - jutott eszembe vigyorogva a rúgásra tett felajánlás. - Viszonozni fogom. Arra kértél meséljek Afrikáról. Nem érdemes. Afrikát nem lehet elmesélni, azt látni kell. Fogod is, ha már annyira érdekel - kacsintottam. - Ha valaki önként enged az elméjébe, akkor a varázslaton kívül szinte semmit sem kell tenned. Mivel az elme meghódol a tiéd előtt, a kezedben lesz a gyeplő. Végigvezetlek a fontosabb emlékeimen a beduinok között. Megmutatom neked. Persze, ha akarsz, ilyenkor bármi mást is kifürkészhetsz az emlékeimből vagy az érzelmeimből, de ahogy te bízol bennem én is megbízom benned. Gyere, megmutatom a karavánok népét - nyújtottam a kezébe a pálcáját. - Arra vigyázz, hogy ne próbálj beleavatkozni az emlékekbe, meg se szólíts senkit ott. Nem tudsz változtatni semmin, de az elmém automatikusan ki fog lökni. Még a leggyengébb lélek is kitaszít, ha észleli a jelenléted.
Megvártam míg kényelmesen elhelyezkedik, majd biccentettem:
- Kezdjük!

Ha Amanita belemegy, akkor szemei előtt a tizenhét éves Lascar professzor jelenik meg. Kevésbé vállas még mint most, inkább kissé egészségtelenül soványnak mondanád, amolyan otthon ülő típusnak, aki inkább könyvek felett görnyed vagy zongorázik a hűs szobában és csak ritkán mozdul ki. Arcra ekkor sem volt már éppen taszító, de fizikailag nézve jóval kevésbé vonzó, mint most, túlságosan "nyápic" alkat, inkább kissé beteges benyomást kelt. Nem használ rajta az sem, hogy a sivatagban könnyű, európai úti ruhát visel, azt is igen elegánsan, ennek megfelelően nem hogy verejtékezik, de egy kisebb Niagara szakad le róla, na meg olyan vörösre égett a napon, mint a főtt rák. Felemelt kézzel integet egy közeledő tevés csapatnak. Ez utóbbiak hamar oda is érnek. A vezetőjük érdekes figura. Harminc év körül jár, a sivatagi arabok tipikus ruházatát viseli, hosszú disdását, sarut a lábain, illetve fekete fezt tekert a fejére. Sűrű pofaszakállával, olajbarna bőrével, sötét hajával sem lóg ki népe tipikus gyermekei közül. Magas, vállas férfi, még férfi szemmel nézve is jóképűnek mondaná bárki. De legfeljebb olyan nőket vonzhat akik szeretik a veszélyt. Vékony ajkai, rideg pillantása egyaránt könyörtelenséget sugall, egész kisugárzása egy vadászó nagyragadozót idéz inkább, mint embert. Mintha gégéjét a homok marta volna ki, olyan rekedtes hangon üdvözli a fiatal Bastient:
- Salem alejkum, rumi! - veti oda, mire a fiatalember gondolkodás nélkül válaszol:
- Al salem, ala man, hitab al huda! - reccsennek az ő szavai is, ami láthatóan meglepi a vezetőt s könnyedén, bár erős akcentussal angolra vált:
- Ismered a nyelvünk rumi, de a szokásaink nem. A mi földünkre tévedtél és az nem a te otthonod - recsegi.
- A te földeden járok - válaszolja Bastien ugyanúgy angolul, - de nem kívánom magamnak. Testvéretek hozom hozzátok - feleli, majd hátrahagyott lova vontatta saroglyához lép és annak takaróját lerántja. Verejtékező, meglehetősen rossz bőrben lévő arab fekszik oda felkötve. Karján szakszerűnek mondható kötés, nyilván sebet látott el valaki.
- Juhziz! - hördül fel a vezető, majd leugorva tevéje nyergéből oda siet. Felmérve a sérült állapotát izzó szemeit a fiúra emeli: - A te műved?
- Elhozom hozzátok, ha úgy is volna? - érdeklődik megőrizve nyugalmát a francia, amire a beduin igazat adva bólint.
- Mit tudsz hát?
- Egy kairói sikátorban támadták meg. Késszúrás a karján és az oldalán - mutatja a vezérnek. - Az utóbbi nem veszélyes, elakadt a bordacsonton, de a karján ütőeret ért. Elláttam és elhoztam.
- Ha fontos neked, miért nem segítettél a harcában? - kérdezi a vezető gyanakodva.
- Miképp? - érdeklődik Bastien. - Ököllel nem sokra mentem volna három késes briganti ellen. Azt tettem, amihez értek.
- Talán nincs is fegyvered? - húzódik vigyorra a beduin ábrázata.
- Nincs - simít végig a fiú ösztönösen a pálcáján amit már akkor is combtokban hordott. - Semmi olyan, mit annak hívnátok.
- Mifelénk az asszonyok kutyának nevezik azt a férfit, kinek keze van, de a fegyvert el nem bírja - veti oda foghegyről az arab.
- Mifelénk meg az asszonyok kutyának nevezik azt a férfit, kinek nyelve van, de csak morogni tud vele - vág vissza nyugodtan a későbbi tanár.
A sivatagi ember nem szól, soká merednek egymás szemébe, egyfajta néma párbajt vívva. A többi beduin kíváncsian figyeli a jelenetet, láthatólag imponál nekik az idegen fiú büszkesége, de hallgatni csak a vezérükre fognak, aki több mint egy perc múltán elvigyorodik:
- Bátor vagy gyerekember - ismeri el. - Én, Ibrahim, Szelim fia, tartozom neked egy élettel. Mond, mit kérsz ezért? Mutass valakire, s meg fog halni. Mutass egy másikra, s kegyelmet adok neki.
- Bölcs vagy Ibrahim, Szelim fia - biccent a fiú. - De sem halált, sem életet nem akarok most. Azt tettem, amiről úgy gondoltam, hogy tennem kellett. Ha engeded, veled tartok egy ideig, míg kitalálom, mivel viszonozd a szívességem.
Ibrahim rövid ideig gondolkodik, majd tekintélyeset csap Bastien lovának tomporára.
- Egyedül is megtalálja az utat hazafelé - jelenti ki, - okos állat az. Főleg a lovasához viszonyítva. Legyen hát ifjú rumi, a karavánok népével tartasz. Az a te tevéd - int az egyik tartalék állat felé. - Mi a neved?
- Sebastien - feleli mosolyogva a professzorod. - Julien fia - vigyorodik el, majd fellendíti magát is a nyeregtakaróra.
A beduinok harsogó nevetés közepette indulnak el, mikor ki is tudja végre köpködni a szájába került fél kiló homokot, tekintve hogy rögvest le is zuhant az állat másik oldalán. Na igen, a teve, az bizony nem ló. A kölyök elvigyorodik, óvatosabban mászik fel immár a dromedárra és biztosabb tempót választva követi a csapatot.
Innentől rövidebb emlékképeket látsz, érezhetően a professzor most kellemes emlékek sorában tobzódik úgymond, el sem tudja dönteni melyikeken vezessen végig.
Látod amint egy idős beduin asszony valami lepényféleséggel kínálja. Látod vigyorogva falatozni, majd amint kíváncsian tanulgatja az idősebb asszonyoktól miként is kell elkészíteni az amúgy nem túl bonyolult ételt, amit égő tevetrágyával felforrósított köveken sütnek ki végül.
Hallod, amint egy vén beduin vezető magyarázza neki miként talál vizet, hogy tájékozódjon a csillagok alapján vagy amikor a törzs fiatal harcosai mutatják meg neki miként kell igazán megülni a tevét.
Láthatod amint Ibrahim a kezébe nyomja a nehéz görbe kardot, a handzsárt, mit eleinte két kézzel is alig bír el, a gyakorlásra, amelynek során igen sokszor landol a kemény sivatagi ember talpa a fiatalember fenekén, minek hatására orral előre felszántja a sivatag porát.
Látod félholtan, mocskosan és izzadtan kiterülni egy-egy ponyva alatt a Szaharához edződött beduin ifjak nevetése közben.
Látod másfélszeresére duzzadt arccal térdelni a homokban. Hiába, első ismerkedés a puskával, ami kegyetlen nagyot rúg vissza, őszinte derültséget okozva a karavánozók közepette.
De telik is az idő...
Lascart láthatod, amint ott tevegel a törzs ifjaival és már bátran engedi el a tevéjét velük, s igazán nincs is oka már szégyenkezni a tevére termett, azokon felnőtt arab ifjakkal szemben.
Látod füstölt sajtféleséget falatozni a kereskedő népekkel, akikkel a karaván üzletel, pergő nyelvvel és könnyed mosollyal alkudozva mindenféle apróságra a helyi szokások szerint.
Láthatod a gyors perdülésekre épülő, akrobatikus vívást Ibrahimmal, immár fél kézben pörgetett handzsárral. A vén gazember végül ugyan kiüti a fiú kezéből a kardot, de nem véletlenül öleli magához a végén büszkén csillogó szemekkel. Bizony igencsak szakad már a víz Szelim fiáról is, megizzasztotta az a korábbi csetlő-botló kölyök.
Látod a magasba hajított köveket és cserépmaradványokat, amikre kapásból tüzel. Már nem fogja a puskalövések után az arcát, mi több, a tíz tárgyból nyolc darabokra robbant a találatok után, kiérdemelve az ifjak elismerő kiáltásait.
Már a sivatagi vezető mellett járhatta végig a táborhelynek kinézett területet a hosszú bottal, beleszúrva minden lyukba, felzavarva kígyó és skorpiót. Már ugyanúgy fordította  tevéjét a víz felé, mit éppúgy megérzett, már könnyen tájékozódott a csillagok után.
Megváltozott a vékonydongájú fiú, akit a legelején láttál. Rákvörösre égett bőre kávébarnává enyhült, a nyápic alkatra elképesztő mennyiségű szíjas izomzat rakódott, figyelembe véve az eltelt rövidke időt. Már nem zihált félholtan a pányva alatt, meleg ide-vagy oda élte a karavánok népének életét mint ők maguk. Igen. A szemed előtt vált lassanként férfivá az a kiskölyök.
Hosszabb emléket láthatsz most. Bastien elheverve fekszik egy tekintélyes párnán, nyilvánvalóan a karavánnak pihenője van most a dögmeleg idején. Mosolyogva figyel egy csinos, amolyan őzike szemű, kissé teltebb, épp emiatt rendkívül jó idomokkal megáldott lányt, akinek sötét hajú, kellemes arcvonásokkal bíró legény teszi a szépet, közben pedig közösen vízipipázik a karaván legidősebb tagjával és egyben bölcsével. A fogatlan, de még mindig jó karban lévő, nyolcvan körüli öreg csendesen pöfékel, majd halkan kérdezi:
- Tanultál valamit, mióta itt vagy velünk, Bastien?
- Többet mint máshol évek alatt tettem volna - fordul az öreg felé a fiatalember tekintete.
- Vigyázz - mormolja csendesen a vénember. - Olykor a tudás veszélyes. A legjobb oktató is hívhatja tévútra tanítványát s olykor a legostobább koldus mutat meg igaz utakat.
- Mond el nekem bölcsességed Omar dey - kéri szelíden a francia.
- Nekem nincsenek bölcsességeim fiam - feleli fogatlan mosollyal az öreg. - Sosem voltam bölcs ember. Nekem csak meséim vannak, amit kölykök, meg olykor zavaros fejű ifjak hallgatnak.
- Érdekel a meséd Omar dey - hajtja meg a fejét Bastien. - Az én fejem is zavaros.
- Olykor mindenkié az - bólint az öreg. - De a legnehezebb elismernünk, amikor így van. Legyen hát, van neked is egy mesém mára... Egyszer, réges-régen, még nem sokkal a nagy Mohammed után, egy iskolát alapítottak meg a sivatag szívében, Jahankar mellett. Tudós bölcsek nevelték ki ott a legjobb papokat. Ott tanított egy igen bölcs mester, Kasim nevezetű, ki öreg korára elvesztette a szeme világát. De ő maga büszke és makacs lévén, ezt soha el nem ismerte. Úgy hitte mindenki más vak és az ő szemei jók. Mert hiába minden bölcsesség, ha magunknak hibáinkat be nem valljuk. Egy napon ifjú növendék fordult hozzá, ki az iskola mecsetjébe akart menni imádkozni, de még nem tudta merre van. Az öreg Kasim magabiztosan mutatta fel botját a szerinte helyesnek vélt irányba, de vak lévén az iskola kapujára bökött. A tanítvány meglepődött, de mikor még egyszer megkérdezte és az idős mester még állította, az a helyes irány, hát nekiindult. Három nap múltán pedig a szomjúság vagy valamilyen vadállat végzett vele.
- Mi a tanulság? - kérdezi a férfi.
- Tanulsága minden mesének van, de magadnak kell rájönnöd. Ha én mondanám meg, csak a saját igazságommal lennél gazdagabb és én olyan lennék, mint a vén Omár. A magad szívével fedezheted fel a saját igazságod - felelte csendesen a vénember nagyot szívva a pipából.
Bastien láthatólag kérdezni akart, ám ekkor kitört a hangzavar a táborban. Mindketten felkapták a fejüket erre, aztán verejtékező, rémült fiatalember robbant be közéjük térdre vetve magát:
- Omar dey! Kérem jöjjön gyorsan! Nagy baj történt! Nagy baj van Jamarral! - kiabálta zavartan.
A dey korát meghazudtoló sebességgel pattant fel aggódva és indult neki, a nyomában a franciával. Nem kellett messze menniük, a tábor szélében feküdt egy kisfiú. Bokája csúnyán elszíneződött, kékes-fekete volt és durván feldagadt. Körülötte a karavánozók zajongtak, egy harcos késén nagy termetű skorpió vergődött. A félelemtől és fájdalomtól tébolyult anyát három markos legény fogta le, hogy ne vesse magát a gyermekére. A fegyveres komoran és bűnbánóan fordult az öreghez:
- Ez a dög marta meg. Dobtam a késem, de már... elkéstem mester - suttogta fájdalomtól terhes hangon. Omar megszemlélte a halódó jószágot, majd komor tekintettel, csendes hangon szólt a szülők, az anya és Ibrahim testvére, Kassad felé:
- Sajnálom - dünnyögte. - A vastagfarkú skorpió mérge Allahhoz visz, embernek ezen nincs módja segíteni. Még rengeteg fiat szülhetsz majd Jaina a törzs dicsőségére, de őt, a kis Jamart, most el kell engednetek - mormolta szomorúan.
Az asszony sikoltozni kezdett, Kassad hamuszürke arccal rogyott le egy nyeregkápára, majd két tenyerébe temette az arcát. Te viszont jól látod Bastien tekintetét, ami a két fájdalomtól vergődő szülőre, majd a hidegrázásban fekvő, fájdalmasan nyögdécselő fiúcskára téved ide-oda. Végül a tenyere a disdásája mögé csúszik, pontosan tudod, hogy ott tartja a pálcáját.
- Omar dey! Ibrahim! Vigyétek a gyereket a ponyva alá, majd mindenki menjen innen. Nem kell látnotok, ami most történik - dünnyögi csendesen. - Megpróbálok valamit.
- Fiam - kezdi csendesen Omar. - Elhiszem, hogy fájdalmas mindez, hisz az én szívem is összefacsarodik, de Allah akaratával szemben semmit sem tehetünk.
- Nem hiszem, hogy Allah ellenére lenne, ha azért próbálkoznék - feleli keményen és igen elszántan Bastien. - Kérlek dey. Vesztenivalója senkinek sincs, de az idő fogy.
Az anya félőrülten dobja magát a vén Omar és Ibrahim lábai elé:
- Kérlek! Könyörgök! Mesterek!! Talán a rumik módszerei megmenthetik a fiamat! Kérlek! - Ibrahim bizonytalanul néz az öregre, aki tépelődve rágja a bajszát. A nő fejhangon sikolt rájuk: - Allah könyörületére! Könyörgöm!! Könyörüljetek! A kisfiam... Az én kisfiam... Még csak öt éves! Csak öt éves... - hisztérikusan tépi magáról a ruhát - Tegyetek amit akartok... Gyereket adok neked Ibrahim! Vedd el! Mindenem! Vedd, itt van! De... Jamar... A kisfiam!! A KISFIAM!!
Omar gyorsan ráterít a nőre egy takarót, majd a férjére néz:
- Vidd a feleséged a sátradba Kassad. Tegyétek a gyereket a ponvya hűvösébe, majd mindenki menjen hát. Ha nem tetszik Allahnak a cselekedetünk, akkor vendégünk nem jár sikerrel, de más esetben gyilkosokká lennénk, ha nem cselekszünk.
- Hallottátok! - üvölt az összegyűltekre Ibrahim.
Bastien egyedül marad vergődő kisfiúval. Kése hegyével felvágja a sebet újra és igyekszik a maradék mérget is kiszívni, amit a harcosok sietségükben és félelmükben nem tettek esetleg, aztán előhúzza a pálcáját. Tudod, hogy amit tesz, azt el kell ítélned, hiszen muglik között van. Vagy legalábbis el kéne... Egy pillanatra felsandít az ég felé:
- Na lássuk Allah, mi is a te akaratod - morogja némileg dühösen. Pálcáját a sebre irányozza, két szemöldöke között most gazdagon csorog a verejték, ahogy koncentrálni igyekszik. - Hippokrax! - suttogja valami elképesztően vad és nehéz hangon. Rövid várakozás után a kisfiú verejtékezni kezd és dobálja magát, ám hamarosan élettelibb színt ölt az arca és lelohad a bokáján a daganat. A varázsló megtörli a homlokát, majd újra a sebre mutat: - Vulnera sanentur - suttogja, s a kés sebhelye szépen bezárul. Kulacsából itatja a kisfiút többször is, te pedig hamar rájössz, hogy a szerencsétlen kis kölyök szervezete szó szerint elkezdi kiizzadni a mérget. Közel fél óra után a gyermek szemei kinyílnak és halk hangon megszólal:
- Mama...? - suttogja cserepes ajkakkal.
Bastien megsimogatja az izzadtságban úszó kis homlokot egy nagyon szeretetteli mosollyal:
- Itt lesz nemsokára. Mire felébredsz itt lesz - biztatja, aztán könnyű álmot, pihentető alvást hozó varázslatot alkalmaz. A gyermek teste elernyed. Visszasétál a francia mágus az arabokhoz, ahol fáradtan támaszkodik egy nagy köteg szőnyegnek:
- Alszik, de jobban lesz - nyögi. - Már túl van a nehezén. De pihennie kell. Sok vízre és aszalt gyümölcsökre lesz szüksége a következő napokban. Meg alvásra. Megmarad - ismétli meg a biztonság kedvéért.
Közel fél percen át síri csend borul a táborra, végül a zavarodott anya előreront, térde hull és a fiú lábát csókolja, térdét öleli, szavait ki sem lehet venni. Bastien csak üggyel-bajjal tudja talpra rángatni. Az apa igyekszik megőrizni a méltóságát, de a szemei minden szónál beszédesebbek. Keresztezi karjait a felső teste előtt és meghajtja magát derékból, majd úgy is marad hosszasan. Ibrahim úgy mered a franciára, mint aki most látja először. Végül előre lép, megragadja a vállait, majd döbbent-megkönnyebbült hangon kiált fel:
- Te... Te varázsló vagy! Allahtól is visszakértél egy életet! - ordítja örömében. - Tartoztam neked egy élettel. Most tartozok neked mindennel. Mindennel!
- Nyugodj meg Ibrahim... - kezdi fáradt mosollyal a fiatalember, de a karaván főnöke közbe vág.
- Nem érted mit tettél ma! Nem érted. Még nem - rázza a fejét. - Az én népem szemében három dolog szent. A víz, mely nélkül meghalunk. A teve, mely nélkül nem jutunk el sehová. És a gyermekek, mert nélkülük nincs jövő. Ők a jövő. Ma megmentetted a jövőnk egy darabját! Nem csak Jamart! A népem jövőjének egy részét. Testvérem vagy Bastien, Julien fia. A testvérünk vagy! Ma ünnepelünk!
A emlékkép megint kicsit későbbre ugrik, Bastien csendesen néz maga elé egy ponyva alatt ülve fürkészi a látóhatárt magába mélyedve. Halkan reccsen meg a mellette lévő ülőpárna, ahogy a vén Omár leereszkedik rá s a hangjában bújkáló vidámsággal kérdezi:
- Csak nem levelet vársz Bastien, Julien fia?
A francia hökkenten mered az öregre, majd gyorsan elvicceli a kérdést:
- Ugyan kitől is várnék levelet a sivatagban? - nevet erőltetetten.
- Gondolom azoktól, akik megtiltják nektek, hogy nyíltan varázsoljatok - von vállat a vénember. A fiatalember szemei elkerekednek:
- Te bűbájos vagy Omár? - tátogja döbbenten. - Vagy kvibli?
- Bűbájosnak utoljára anyám nevezett úgy öt éves koromban - hunyorog kedélyesen az arab. - De annak igen sok éve már. A másikról azt sem tudom micsoda.
- De... honnan tudsz te erről? - nyögi a fiatalember.
- Ez nem Franciaország, nem is Európa fiam - rázza a fejét az öreg. - Ez Afrika. Akik itt élnek ugyanazon nap fénye alatt nyögnek és ugyanazt a homokot lélegzik be. Itt nincs elég víz, nincs elég étel. Az élet rövid és nehéz. Mi mindig is egymásra voltunk utalva, kevesebb a titkunk egymás előtt. Azok, akik a nagyvárosokban élnek európai módra mesének tartják a régi történeteket, de minden mesében ott az igazság - néz el Omar is a messzi láthatárra. - Még kölyök voltam, mikor kiszáradt egy kút a sivatagban. Az ilyen mindig bajt jelent. Egy törzs felkerekedik és ölre egy másikkal a vízért, egy még meglévő kútért, oázisért. De eljött egy vénséges asszony. Annál rútabbat sosem láttam. De elővett egy pálcát és megnyitotta a föld méhét, amelyből újra előtört a víz. Aztán megkért minket, hogy ne szóljunk róla senkinek. Tudom, hogy léteztek. Sokan tudják. Ibrahim sem véletlen ismert fel. Ez Afrika fiam. A meglepetések földje.
- De... - fürkészi az öreg arcát az ifjú. - De... nem féltek most tőlem Omar? Ha odahaza derülne ez ki, ez lenne az első reakció, azt hiszem. Rettegnének, hisz aki gyógyíthat, az ölhet is...
- Miért féljek? - vonja meg vékony vállait az öreg. - Nyolcvanhárom esztendő múlt el a fejem felett. Nem panaszkodhatom, ha elveszed azt a keveset, ami vissza van, jó életem volt. De nem hiszem, hogy így lenne. Ha valaki vizet ad egy törzsnek amire szomjhalál vagy harcok pokla várna... ha valaki megment egy gyermeket... miért bántana engem? Vagy az enyéimet? - tűnődik hangosan. - Mikor kölyök voltam magam is elképzeltem, hogy majd én is megnyitom a kutakat. Én is inni adok a szomjazóknak. De rá kellett jönnöm, ehhez belőlem hiányzik valami. Irigy voltam-e? Ha te azt tudnád - kuncog öregesen. - De még mennyire! Féltem-e az ismeretlen erőtöktől? Hajjaj! Volt pár nehéz éjjelem ezzel kapcsolatban. De egyik sem béníthat meg, mert ez a Szahara. Megvan a magad baja minden napra. Bűbájos helyett kardforgató és sivatagi ember lettem. Három feleségem tizenkilenc gyönyörű gyereket és azok negyvenkilenc unokát, azok meg eddig öt dédunokát ajándékoztak nekem. Nem nyitok meg kutakat a szomjazóknak Bastien, de megtalálom a vizet, ami eredendően ott van Allah akarata szerint. Jó élet volt ez - sóhajtja. - Talán nem vagyok oly művelt és bölcs mint mentoraid, de hasznomat vették az évek során. Akinek ez nem elég, az sosem éri el a boldogságot.
- Azt hiszem... nagyon sok európai embernél, muglinál vagy bűbájosnál bölcsebb vagy Omar dey - mormolta a fiú.
Aznap estére fordul az emlékezet. A vezéri sátorban körbe rakott párnákra, az egyszerű, mégis ínycsiklandozó ételekre, a vízipipák nehéz, édeskés illatára s a főhelyen fekvő Bastienre. Nevetve hallgatja a mellette heverő Ibrahim hetvenkedő történeteit és barátságosan bólint a hálás Kassadnak. Tekintetét megragadja a hastáncot lejtő lányok egyike. Láttad magad is délután, neki tette a szépet a sivatagi legény. Bastien arcáról nem nehéz leolvasni érzelmeit, nyilván tetszik neki a produkció és főként annak előadója. Ibrahim nevetve megjegyzi:
- Nocsak! Ennyire magával ragadott volna Leyla előadása? - villantja ki fogsorát.
- Az is... - biccent barátságosan a fiú, Ibrahim amolyan mindent értő mosollyal bólogat.
Éjszaka, a hosszú ünnepség után. Bastien fáradtan hever le a sátrában. Lényegében csak egy alsónadrág van a fiún, amint kinyújtóztatja tagjait s nyilvánvalóan pillanatokon belül el fog aludni. Ám az események más fordulatot vesznek. Halkan lebben a sátorponyva s egy igen jellegzetes alak körvonalai jelennek meg. Egy igen szemre való alak, konkrétabban Leyla, ezt a sötétben sem nehéz felismerni. Bastien is azonnal felfogja a helyzetet:
- Leyla? Dehát... mit... mit szeretnél? - kérdezi meglepetten.
- Megmentetted az öcsémet ma - jelenti ki a lány édes, búgó hangon. - Ibrahim elárulta nekem, hogy észrevetted a ma esti táncom. Itt vagyok.
- Itt vagy..? - pislog a fiatalember zavartan.
A lány válasz helyett egyszerűen megold egy kapcsot a ruháján, mire úgy ahogy van az egész lehull róla. A francia döbbenten és talán egyéb felhangoktól sem mentesen nyög fel.
- De...
- Csss - suttogja a lány, majd lassan a fiú felé indul. Lévén férfi ember, elég látványos jelei vannak annak, hogy Bastient sem hagyja hidegen a közeledése, ellenben hátrál egy keveset, az arab szépség erre finoman megrázza a fejét: - Tudom, hogy kell örömet szerezni neked. Ismerem a rumik titkait, anyám beavatott ezekbe. Ha szeretnéd megteszem szájjal is, ahogy szeretitek - nyúl Bastien egyetlen ruhadarabja felé. A fiú kétségbeesetten nyög egyet, majd a fejét rázza:
- Értékelem Leyla, de ezt nem szabad - sóhajt fel.
- Még nem volt dolgod lánnyal? - kérdezi a hölgyemény minden gúnytól vagy ilyesmitől mentesen, abszolút érdeklődő hangnemben.
- Ez nem ilyen egyszerű - rázza a fejét a fiú, eltolva a lány kezét, majd mutatva, hogy üljön mellé. - Nézd Leyla, ez nem ezen múlik. Amúgy egyszer volt már, de... Mindegy, nem ez a lényeg. Nekem egy menyasszonyom van, aki otthon vár rám, tudod? (Itt Amanita érzékelheti az erős lelki fájdalmat ezen említés kapcsán a professzor jelenlegi énjéből). Nem szabad. Elárulnám vele őt, érted?
- Nem baj, akkor a második feleséged leszek - feleli egyértelműen Leyla. Bastien a fejét csóválja:
- Értelek Leyla, de én képtelen vagyok megosztani a szívemet. Az egyetlen nőé lesz. Mindig. Ha valakibe szerelmes vagyok, akkor csak őt szeretem. Mármint "úgy" - magyarázza kínlódva.
- Nekem ezt kell tennem - vágja ki dacosan a lány. - Megmentetted az öcsémet és bármit mondasz is, a tested elárul - mutat az alsónadrág felé. - Nem vagyok ellenedre.
- Úristen... - pillant a sátortető felé a férfi. - Nem, valóban nem vagy ellenemre. De értsd meg, hiába vagy gyönyörű nő, az a fájdalom, amit ezzel a menyasszonyomnak okoznék, az sokkal nagyobb mint akármilyen öröm, érted? Ráadásul az érzéseid nem szerelemből, hanem hálából fakadnak. Nem, nem kell ezt tenned Leyla. Nem is szabad.
- A szerelem tünékeny érzelem - feleli a lány nyugodtan. - Ez kötelesség, amit meg kell tennem, mert tetszem neked.
- Mi van? - rázza a fejét értetlenül Bastien.
- Szeretni a férfiak kiváltsága. Az asszonynak kötelességei vannak - magyarázza az arab lány türelmesen. - Amit teljesítek is. Ráadásul... kérlek ne taszíts el - néz a fiú szemébe. - Ha megkorbácsolnak, akkor... nem biztos, hogy bírni fogom a menetet holnap.
- Ki korbácsolna meg? És miért? - értetlenkedik a fiú.
- Hát Ibrahim. Ha nem találsz elég szépnek, az az én hibám és akkor bűnhődnöm kell, mert mihaszna vagyok.
- Anyjának az a... - harapja el a férfi. - Na és Juszuf? Láttalak titeket délután.
- Juszuf... Ő... Ő kedves fiú - mormolja most zavarodottan Leyla.
- Szereted? - érdeklődik Bastien.
- Azt hiszem, igen. De ez nem számít - magyarázkodik a lány idegesen.
- Egy francot nem. Gyere, elmegyünk együtt Ibrahimhoz. Csak... azért öltözz fel, jó?
Nagyjából egy óra múltán kisebb veszekedésbe kapcsolódsz be. Ibrahim dühösen mered Leylára:
- Szégyent hoztál a családunkra - sziszegi dühösen. - Hogy lehettél ilyen ostoba?! Eltaszított, aki megmentette az öcsédet! Jamar viszi majd tovább a család nevét. Neked csak annyi a dolgod hogy jó feleség, addig pedig odaadó lány légy és erre se vagy képes?
- Csillapodj le Ibrahim - lép közbe Bastien. - Leyla mindent megtett, amit tehetett. Én ezt nem tehetem meg. Asszony vár rám a hazámban, akit nem bánthatok meg, nem érted?! Mi csak egyszer házasodunk, egy nőnek adjuk oda a szívünket az oltár előtt. Leyla gyönyörű lány, de nekem ez tilos.
Ibrahim dühösen morog valamit, de mivel viszonylag jól ismeri az európai szokásokat végül belenyugszik. A lányra még ráförmed:
- Tűnj el innen, amíg a férfiak beszélnek!
A lány rémülten slisszolna is kifelé, de a francia mellé lép és a vállait átkarolva ott tartja. Ibrahimra néz:
- Neki nincs mersze ehhez, de ma esti táncáért tartozom neki, megteszem helyette én. Leyla szereti Juszufot, Abdullah fiát. Azt akarja, hogy add hozzá Ibrahim.
- Juszuf csak két tevét tudna adni érte - legyint a férfi.
Újabb párbaj kezdődik köztük a szemek szintjén, de a beduin ezúttal nem hátrál meg. Végül Bastien lassan biccent:
- Legyen. Nem akartam felhozni de legyen. Két élettel és egy jövővel tartozol nekem Ibrahim, Szelim fia. Két életet és egy jövőt várok cserébe. Leyláé és Juszufé a két élet, amit egymáshoz köthetnek. A gyermeküké a jövő, amivel tartozol. Válassz hát Ibrahim, Szelim fia. A hagyományok a tevékkel, vagy a férfiúi becsületed?
Látod, hogy a két arab remeg már a sátorban. Ibrahimban érzelmek tucatjai kavarognak, a lány csak retteg. Végül a törzsfő fejet hajt:
- Ám legyen. De ezzel megfizettem az adósságom. Tűnjetek el a sátramból.
Kilépve onnan a fiú biztatóan néz a lányra, aki egy ideig még remeg, majd érzéseit a lehető legősibb módon fejezi ki. Vadul szájon csókolja a férfit, aztán elrohan.
Az utolsó emlékképen látszanak a távolban Kairó házai. Bastien szomorkásan és örömtelien pillant körbe egyszerre a karavánon, mit elhagyni készül éppen. Búcsúintését a vén Omar dey szakítja félbe. Elé lépve megöleli:
- Azt mondtam nincsenek bölcsességeim fiam, de... egy azért akad - mosolyog. - Ne mondj most búcsút, mert nem érdemes. Aki életében belélegezte Afrika levegőjét, az mindig visszavágyik majd ide. Találkozunk még hidd el.
Leyla bátortalanul megszólal:
- Akkor hozd el az asszonyt is, kihez a hűség aranylánca köt - suttogja. - Nem tudom megköszönni, amit tettél, de... mostantól a bátyám vagy és az az asszony az én nővérem lesz, míg csak úgy akarja. Ha kell a könnyeimmel mosom meg a lábait s saját ételem és vizem adom neki oda.
Bastien válasz helyett megöleli a lányzót, majd utána az újdonsült férjet is. Lerángatja a karjáról értékes aranyóráját és Juszuf kezébe nyomja:
- Add el a bazárban, aztán vegyél pár tucat tevét annak a morgós vén oroszlánnak - nevet. A fiatalember ellenkezik:
- Tudod mit tettél értünk, ezt nem...
- De igen! Semmire se megyek azzal, amit tettem, ha utána haragban vagy az apósoddal. Na vedd már el, te mamlasz!
A karavánozó beduinok és a francia útja lassan szétválik, de pár kilométerre a város falaktól egy jellegzetes, szikár, szakállas férfi keresztezi az útját. Puskát és handzsárt nyújt felé:
- Vidd ezeket magaddal. Bármilyen is a hazád, ha kellenek, ha nem, rájuk pillantva jusson eszedbe valami...
- Ibrahim én... - nyel egyet a fiú.
- Nem érdekelnek az adósságok. A testvérem vagy! - öleli meg a fiatalembert.
Önmagában eddig tartanak az emlékeke, ha nem turkálsz mások után.

Ahogy véget ért a varázs kinyitottam a szememet Nitára mosolyogva:
- Érted már, miért mondtam, hogy inkább látni kell? - érdeklődtem. - Vagy, hogy miért tekintem azt a karavánt második hazámnak? - vigyorogtam.

Vállat vonva kuncogtam:
- Sajnos elég sok mindenről lemaradtam már a világ számos csodája közül - feleltem. - Szerencsére egy részük nem pótolhatatlan - nevettem fel.
Csendesen hallgattam végig Nita meséjét korábbi rossz élményeiről az úszás kapcsán és hogy még mindig önmagát hibáztatja a tegnap esti eseményekért. Legszívesebben magamhoz karoltam volna közben, automatikusan de odafigyelve a reakciójára. Ha akárcsak minimálisan is elhúzódott, akkor csak a lábát simogattam közben, ha azt is felhúzta, akkor végképp hagytam neki a magába merülést, bár szívesebben éreztettem volna vele: igenis nincs egyedül. Viszont erőszakoskodni e tekintetben nem lenne értelme nyilván. Figyeltem, majd elmerengtem egy kissé, tekintetem elidőzött a plafonon, ahogy magamban összegyűjtöttem a gondolataimat.
- Rettentő szigorú vagy azzal a kislánnyal, még az én mércémmel nézve is - feleltem halkan. - Egy kislánnyal, aki alig tizenegy éves, életében először szakad el nagyon hosszú időre az édesapjától, teljesen idegen környezetben kell teljesen új emberekkel megismerkednie. Hogy várhatod el tőle, hogy az első napon bizalmába fogadjon idegen embereket, akiknek meséljen élete addigi legnagyobb traumájáról? Az nem jut eszedbe, hogy a beavatás rendben történő elvégzésével megbízott prefektusok némileg nagyobbat hibáztak nála? Illetve a felsőbb évfolyamos diáktársai? - csóváltam a fejemet. - Hogy várod el, ha még önhibájukon kívül is, de őt életveszélyes szituációba hozó idegen emberekben megbízzon? Akárcsak később is? - fejtettem ki neki. - Ez nem gyávaság és nem is ostobaság Nita. Komoly trauma, főleg gyermekkorban... nos... az esetek többségében fóbiához vezet. Ismertem, sőt talán még ismerek is egy fiút, aki anno itt mardekáros volt később meg történelemtanár lett belőle. Szóval ez a fiú még kiskorában rossz fát tett a tűzre, amit az aktuális nevelője azzal torolt meg, hogy hat óra hosszára leengedte egy sötét lyukba, ami tele volt pókokkal. Jó nagy pókokkal. Persze nem volt halálos a csípésük, de igen fájdalmas. Az a négy éves kisfiú összegömbölyödött, sírt, zokogott, miközben érezte ahogy a pókok ott mászkálnak rajta s minden hirtelen mozdulatnál belemarnak ijedtükben. Később a nevelő, aki amúgy a nagybátyja volt kiszedte persze és egy varázzsal tovább mélyítette a csípéseket gennyes kelésekké, míg végül estefelé eltüntette azokat. Az a kisfiú ugyan megtanulta ezzel, hogy ebédnél mikor és milyen sorrendben használja a kanalat, kést, villát, de utána irtózott a pókoktól. Hiába tudta ésszel, hogy nem veszélyesek, hogy jobban félnek tőle mint ő tőlük, de reszketett, ha csak egy körömnyi méretűt is látott. Később úrrá lett a félelmén. Nem szűnt meg, de ma már kézbe is vesz akár egy ilyen ízeltlábút, mert le akarta győzni az értelmetlen rettegését. De nem tizenegy évesen Nita - néztem a szemébe csendesen. - Szereted a kviddicset? - bólintása után kesernyésen elmosolyodtam. - Gondolom sokat pucoltad te is a kupákat. Sokat nyert a Mardekár Ház, de annak a fiúnak a nevét nem találod meg rajta. Pedig játszott ő is, de tökéletesen tehetségtelen volt hozzá. A neve és a vére miatt bevették, szerencsére csak tartaléknak. Ügyetlen volt és nem is szerette. Adtak neki egy terelő botot és valószínűleg a mai napig ő az egyetlen a Roxfort történetében akinek leghíresebb megmozdulása, hogy sikeresen elütötte az aranycikeszt a saját fogója elől. Nem akart játszani. Nem örült neki, nem élvezte. Azt végképp nem, mikor az egész iskola rajta nevetett, pedig ellenkezni sem volt joga, hisz megérdemelte ügyetlenségéért. De nem merte bevallani otthon, hogy nem akar játszani. Ugyanis sokszor gondolt erre lefekvés előtt. Álmában pedig pókok jöttek. Hatalmas pókok. Körbe fogták, belemartak a csáprágóikkal, a fejük helyén pedig Francois bácsi arca terpeszkedett, aki éppen úgy üvöltött vele, mint mikor négy éves volt. Nem hozhatsz szégyent a családodra. Nem hozhatsz szégyent a nevedre. Megtanulta koordinálni magát. Megtanulta magába fojtani a legelemibb érzéseit is. Mint a rettegés. De addigra tizenöt éves volt. Nem tizenegy éves Nita - ráztam meg a fejemet. - Ne csodálkozz, ha az a kislány nem bízott meg senkiben. Ne is hibáztasd érte. Ép lelkületű ember ugyanígy tett volna azt hiszem. Az a kislány, igaz-e vagy csak ábránd én nem tudhatom, úgy érezte egy idegen nő elvette tőle az apukáját. Azt az embert, akit a leginkább szeretett, akiben megbízott. Ráadásul mély barátságokat rajta kívül nem is kötött, hiszen kivel? Akik hagyták volna megfulladni? Maximum a polippal haverkodna ilyenkor valaki, de nem a háztársaival. Inkább értsd meg őt, ha úgy hiszed tévúton jár, akkor fogd a kezét és segítsd más ösvényre, ne ítélkezz felette. Ha erőmből telik és ha hagyja az a kislány, segíteni fogok neked vezetni őt - mosolyogtam rá végül megszorítva a vállát/megsimítva a lábát/nagyot kacsintva.
Megrántottam a vállamat elengedve ehhez persze a vállát/lábát ha tartottam eddig:
- Kinevethetsz, de én hiszek benne, hogy a politikus, bár gerinctelen fajta sokszor, ellenben igenis sokat tehet másokért, óriási felelősség nyugszik a vállain, ugyanakkor, ha él a lehetőségeivel, komoly változások eszköze lehet - merengtem. - Nem minden politikus gazember véleményem szerint. Legalábbis nem mindegy, mennyire az. Ez persze magánvélemény. A katedra meg... Fogalmam sincs Nita. Elválik. Nem mondom, hogy nem vonz a pálya. Ellenben még az elején vagyok. Kiderül mennyire vagyok alkalmas rá.
- Igen, a tej - vontam a szemöldököm feljebb. Na már megint mibe köt bele? Ja, már értem. - Igen, a jó kisfiúk ilyet isznak - feleltem. - Meg mindenki más is, aki szereti. Bár kakaó verzióban is finom - ismertem el.
Megcsóváltam a fejemet:
- Félreértesz Nita - válaszoltam. - Nem célom népszerűségi versenyt vívni a kollégáimmal a katedrán. Nem vágyom rá különösebben,hogy körülrajongott tanár legyek. Aki engem oktatott pl mugliismeretből, nem is tudom még téged is tanított-e... talán elsőben igen... vagy már nem? Fene tudja. Na szóval Lindberg professzorról van szó. Kedves ember volt. Kiment velünk kviddicsezni, nyugodtan lehetett az óráin készülni másra, mindenkinek jó jegyeket adott csak úgy puszira ahogy mondani szokás. Mindenki szerette. De senki sem akart nagy vizsgát tenni a tárgyából. Mert semmit sem tanultunk meg. Ellenpélda Vainwright professzor, akit szerintem a diákjai 80%-a utált, a többi elviselt. De rúnaismeretből vizsgáztak vagy húszan. Mert tanítani, bármilyen szigorú és kemény is volt az öreg, azt azért nagyon tudott. Inkább ő lebeg példaképnek a szemem előtt mint Lindberg professzor - vallottam be őszintén. - Elsősorban a tudásom szeretném átadni. Ha ehhez fegyelmezni kell, akkor az lesz. Ha bele kell tiporni valakinek a kis lelkivilágába, mert csak így tudom felkelteni a dacból is megmutatom életérzést, akkor az lesz. Az én tanári képességeim a diákok tudásszintje fogja megmutatni, nem más, úgy hiszem. A Szükség Szobája, mivel sosem jártam ott bizonyosan érdekes lesz a számomra - nevettem.
Elvezettem Nitát az emlékeimben Afrikába. Számomra gyönyörű és kedves mindegyik, noha mikor, ha csak nagyon áttételesen is szóba került Rita, nem tagadom olyan volt, mintha egy kellemes, langyos fürdőben lettem volna... amelybe váratlanul beleöntenek egy fél hordó erős savat. Alig bírtam úrrá lenni az érzéseimen. De aztán ez is véget ért s kuncogva figyelhettem Nita reakcióját. Mikor újabb puszit kaptam, már nem lepődtem meg annyira, helyette megfogtam a hátát, hogy ne tudjon olyan gyorsan visszahúzódni és lágyan, mély tisztelettel viszonoztam én is az arcára:
- Te még nem tudod, neked mekkora szíved van, de idővel rá fogsz jönni - mosolyogtam s hagytam most már elhúzódni. - Afrika gyönyörű. Számomra örök szerelem. A múltkor ebédre hívtalak. Oda akartalak vinni. Kairóba. Egy elegáns mágusétterembe, hisz azért jobb ha kis lépésekkel ismered meg. De... a meghívásom most is áll amúgy. Szívesen megmutatom neked azt a vidéket a valóságban is.
Elmerengtem egy kissé:
- Tudod, tarts szentimentális bolondnak, de bármerre jártam eddig, éreztem az adott nép, az adott kultúra tanítását. Franciahon kedélyes s olykor gőgös dekadenciája, a németek szigorú és kérlelhetetlen fegyelme, Anglia hűvös udvariassága vagy éppen a mediterrán vidékek pezsgő életvidámsága. Egyiptom... azthiszem az vonz benne, hogy egyszerre értem is és nem is. A titkok földje, a megelevenedett történelem egy kis darabja. De a valós érzésvilágot, az igazi tanítást még nem tudtam megmondani - mosolyogtam újfent a lányra. - Ez van. Ilyen oldalam is van, bár ritkán jön elő - kacagtam fel.

Ellágyultam egy kissé, mikor megszorította a kezemet. Abban volt némi bátorítás is, hogy el tudjam mondani ezt a régi esetet, amit anyáék sem tudnak, egyedül Isa, na meg a féltés is. Megértettem. Ha nem akarom, nem kell, de hittem benne, hogy kell. Nem annyira magam miatt, hanem Nitáért. Éreznie kell, hogy más is megküzdött már a saját démonaival. Neki is sikerülhet. Bár az övé összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzet. Egyrészt valós életveszélyben volt, másrészt nekem voltak barátaim. Csendesen simogattam a hátát, tartottam a vállát míg hallgattam és míg beszéltem. Az első mondataira melegség öntötte el a szívemet. Valamivel perzselőbb és sokkalta kellemesebb fajta mint a Szahara legkeményebb napjain. Párat pislogtam, hogy most ne törjön elő az én szememből is egy könnycsepp, majd a visszafojtott könnyektől rekedtes hangon válaszoltam egy bólintás kíséretében:
- Kérlek, majd köszönd meg neki a nevemben - feleltem csendesen, hogy aztán hamar jó kedvre derítsenek a szavai. - Tizenkét évesen már elég vásott volt az a kölyök, új... pontosabban az első barátokra lelve. És szép élményeket is vitt magával a Roxfortból. Például, hogy képviselhette az iskolát a Trimágus Tusán. Igaz csak második lett és összeszedett egy nyílt alkarcsont-törést, de azért fene büszke volt arra a nagy fejére - nevettem. - Igen, lehet még a polippal is meghaverkodtak volna - kuncogtam.
- Mit szeretnék elérni? Feltetted az évszázad kérdését Nita - feleltem elheveredve egy kissé az ágyon. - Erre a legtöbb ember valamilyen szakmát jelöl meg, esetleg egy személyt, akivel házasságot szeretne, vagy gyermekeket, aztán gazdagság vagy hatalom is szóba jöhet és még sok ilyesmi is. Esetleg bár agyamentnél a háború eldőlése erre vagy arra az oldalra. Én... Nekem ilyen igazán nincs - feleltem halkan. - Vagy túl sok van, de önmagában azok egyike sem világmegváltó cél. Csak... emberi. Szeretném minél többször látni a testvérem boldog mosolyát, hallani a nevetését. Szeretnélek látni hastáncolni. Szeretnék újra kis mosolyt látni az arcodon, mint a tegnapi talpmasszázs elején. Szeretnék büszke lenni rád, mikor lerombolod az elmepajzsaimat, mert kitanultál mindent, amit taníthattam. Szeretném egyszer meghallani McGalagony szájából, hogy "Lascar kolléga, maga jó munkát végzett". Szeretném ha a tanítványaim profitálnának abból, amit elmondok nekik. Szeretnék gratulálni a Mardekár kapitányának a kviddics kupához, hiszen csak-csak az én házam. Szeretnék... szeretnék egyszer újra rátalálni a szerelemre. Már nyilván nem Ritával, de valakivel akit nem csak szeretni, hanem tisztelni is tudok. Szeretném ringatni a gyermekemet. Szeretnék újra olyan édes lepényt enni a beduin karavánnal. Ha tanár vagyok... szeretném elérni, hogy a diákjaim majd évtizedek múlva még néhányszor azt mondhassák: tényleg, erről az a vén gazember Lascar már mesélt. Ha pedig néhány év múlva itt hagyom a katedrát és elmegyek a politikai pályára? Akkor szeretném ha azt írná az újság hogy egy Sebastian Lascar nevű diplomata is segített asztalhoz ültetni a feleket egy tárgyaláson, amellyel végre lezárhatjuk ezt az idióta háborút. Mit szeretnék? Hogy majd évtizedek múlva, mikor én fekszem a halálos ágyamon, mint most a vén Vainwright, akkor legyen valaki, akivel együtt leéltem jóban-rosszban, szeretetben és olykor persze veszekedésekben is egy életet. Szeretném ha vele ellentétben engem nem hagynának magamra a gyermekeim. Esetleg unokáim. Szeretném, ha úgy tekinthetnék vissza az életemre, hogy abban van jó pár dolog amire rámutathatok és azt mondhatom: ezt itt én értem el, nem az őseimtől örökölt vérem, vagyonom, társadalmi rangom még csak nem is a mágiám. Hanem én magam. Sebastian Lascar. És igenis, mocsok büszke vagyok rá! Hát ennyi... - pirultam el kissé.
Elkuncogtam magamat:
- A tanári katedrához állítólag egy dolog kell nagyon. Türelem - feleltem. - Vannak nehéz diákok, ez igaz. De egyeseknél az a türelem borzasztóan kifizetődő. Mert ha van türelmünk megvárni az agyagkorsó törését, akkor a mélyén egy igazi ékkő vár ránk és azt hiszem ennél többet egy tanár se tud elérni.
Abrams professzor kapcsán csak vigyorogtam, mire kaptam is egy kis fejmosást, de láttam, hogy el-elkalandoznak a gondolatai, így végül a következő feleletet adtam Afrikára:
- Elviszlek oda este. Kairóba - mosolyogtam. - De jól sejtem, hogy most máshová szándékozol leginkább? - kérdeztem komolyan.
A válaszára bólintottam:
- Jól van. Fuss el átöltözni, én is azt teszem, aztán itt találkozunk. Ajándékon ne gondolkodj, Vainwright professzornak már csak te magad leszel az, igaz az a legnagyobb - mosolyogtam egy pillanatra szelíden, kicsit szomorkásan, kicsit megbékélve.
Azt már nem állhattam meg, hogy míg kifelé tartott ne lessem egy kissé az arcát, észreveszi-e a kipucolt kabátot és cipőket. Kezd fontos lenni nekem az öröme, bármilyen apró is. Furcsa... Elegáns öltönyt vettem fel, félcipőt, nyakkendőt, a mellemre pedig feltűztem a Mardekár jelvényét. Megfésülködtem s kézbe vettem a sétapálcámat is, Majd nyugodtan megvártam a lány visszatértét. Kis üvegszobrot vettem elő és nyújtottam felé:
- Induljunk... - s amint ő is megragadta, a zsupszkulcs már repített is minket.


Jobb napokat is látott családi ház mögötti kis utcában kötöttünk ki. Vainwright mindig is szegény ember volt, ezt tudtam eddig is, de Amanita érdeklődő tekintetére el is magyaráztam:
- Nem, nem fizeti ennyire rosszul a Roxfort a tanárait, de a professzornak négy lánya van. Mindenét a felnevelésükre és a taníttatásukra költötte, nem a házra - magyaráztam el.
Az alacsony, de amúgy tágas épület külső vakolása már megkopott, a kert elgazosodott, nyilván évek óta nem bírta már az öreg, de a falakat befutó repkény adott egyfajta bájt a helynek. Besétáltunk az ajtón, ahol két ápolónő szorgoskodott éppen illetve szemből érkezett az orvos is, aki rögtön hozzám sietett, két kézzel ragadva meg az enyémet:
- Dr Lascar! Megtiszteltetés! A Szent Mungó Intézet nagyon hálás az adományáért és...
- Szóra sem érdemes Dr Hellman - ráztam a fejemet. - Mit tud nekünk mondani a pácienséről?
- Nos... - hervadt vissza a gyógyász mosolya, - sajnos nem sok jót. Figyelembe vettem az Ön által megadott költség nem számít paramétert, de még így is csupán könnyíthetünk az állapotán. A fájdalmát csillapítjuk, időnként elaltatjuk, ha rohama várható. Felolvasunk neki, ha kéri, illetve biztosítom az állandó orvosi felügyeletet. Ő maga is csak néhány csokor virágot kért, hogy vigyünk be. Azt mondta hogy a szirmuk a harag vöröse vagy a zavar rózsaszíne legyen. Tartok tőle félrebeszél már olykor...
- Nem hiszem... - dörmögtem Nita hajkoronájára pillantva. - Folytassa csak doktor úr, kérem.
- A kór teljesen felemésztette dr Lascar. Igazán sajnálom - rázta a fejét.
- Mennyi? - sóhajtottam.
- Legfeljebb egy hét. De feltehetően annyi sem. Tulajdonképpen bármikor eltávozhat...
- Szeretnénk meglátogatni - néztem a lányra.
- Hogyne, parancsoljon dr Lascar - intett az ajtó felé.
Előre sétáltunk, majd a kilincsre tettem a kezem, automatikusan nyitni akarván a lány előtt, de végül ránéztem:
- Előre menjek? - kérdeztem csendesen. - Ha nem vagy biztos magadban felkészíthetlek, hogy... hogy mi vár odabenn... Vagy jössz? Biztosan?

- Igen, indultam - biccentettem. - A Drumstrangban volt a verseny és meglehetősen... khmm... mély nyomokat hagyott bennem. Érdekes az a varázslóiskola is, na meg ez valóban egyedi és megismételhetetlen élménye az életemnek. Egy feltétellel el fogom mesélni majd neked. A tanórán kívül a továbbiakban tegezel. Nem vagyok én olyan öreg még - mosolyogtam.
- Igen, mehetünk - bólintottam, majd amint elkészült elteleportáltunk a zsupszkulcsom segítségével.

Biccentettem a lánynak a kérésére, bár sejtettem mire készül. Határozottan léptem be az ajtón és igyekeztem megacélozni a lelkemet, bár én egy picivel felkészültebb voltam már, szegény lányt nem irigylem, mikor először láttam meg a vénembert ilyen állapotban, azt hittem megnyílik a föld is alattam. Most sem fogadott szebb látvány. Gyakorlatilag napról-napra épül le az idős tanár.
Egy másodpercre megálltam az ajtóban és onnan mértem fel az ágyban fekvő öregurat. A csíkos pizsama mögött szinte eltűnt az egykor életerős, szigorú férfi. A hasa ugyan elképesztő módon fel volt püffedve, de amúgy... édes Merlin... olyan vékonyak voltak a végtagjai, hogy még egy öt éves is alig merte volna megérinteni, hisz leheletre is eltörnének így ránézésre. Horgas orra állt már csak ki az arcából, amúgy ezer és ezer ránc szabdalta, májfoltos arc meredt csak a plafonra, sárgás, egészségtelen fényű szemekkel. Cserepes ajkai szélén vékony nyálcsík csordogált lefelé. Megmaradt kevéske haja csapzottan tapadt a koponyára, a jobb keze kontrollálatlanul remegett. Halk, fájdalmas nyögései szívet tépően csendültek a verejték és betegség szagától kesernyés levegőben. Halkan közelebb léptem, hogy nagyon finoman megfogjam a remegő kezet. Érdekes, az a kiskölyök, aki remegve nézett néha a professzor szemébe emlékezett a hatalmas tenyerére, amellyel odacsapott az asztalra, most meg már Nita tenyerében is eltűnne talán az aszott csukló.
- Professzor úr... - suttogtam nehéz érzelmekkel telt hangon. Meg-megrebbenő szempillák voltak eleinte csupán a válasz, majd lassan felém fordult a lázas szempár s kisvártatva erőtlenül, csendesen szólított meg:
- Sebastien Lascar - suttogta. - El... elvitte a levelemet? Odaadta... oda...
- Igen, professzor úr, továbbítottam - biccentettem. - Átadtam Amanitának.
- Értem... - zihálta fájdalmaival küszködve. - Még... még olyan, mint... mint amit...
- Még olyanabb - biccentettem halvány mosollyal. - Nem hibázott az emberismerete professzor úr. Nagyon különleges lány.
Halvány mosoly ütközött ki az öregúr arcán, majd nehéz sóhajjal reagált:
- Hallgatom... az északi szelet... de... néma maradt... - gondolkodott hangosan szörcsögő lélegzettel, valami világokon túli keserűséggel a hangjában. Csendesen felálltam és az ablak felé lépdelve válaszoltam:
- Az északi szél lassú professzor úr - feleltem. - Van, aki előtte jár annak - húztam el a függönyt.
Vainwright elakadó lélegzettel, szólni képtelenül bámulta a kertből integető lányt. Lázas pillantása követte az ablakból immár eltűnő egykori tanítványát és levegőért kapkodva várakozott, mígnem újra feltárult az ajtó. Jól láttam, hogy míg az öreg látóterébe nem kerül, igyekszik erősen fegyelmezni a vonásait, de mire odaért már nem voltak ilyen problémái, könnyednek, feldobottnak látszott. Máz, amit úgy gyűlöl, most mégis magára öltötte. Természetesen megértettem, bár kétlem, hogy végig meg tudja őrizni.
Ahogy évődve a haldokló ágyára ült, igyekezve még egy kis mosolyt csalni az életébe, hát... nem irigyeltem. Főleg mert alig több mint egy hete én is ezt csináltam. Ostoba gondolat ilyenkor, mégis az merült fel bennem milyen magas emberre emlékszem az órákról. Vajh a fogyás, az öregség töpörítette össze így össze, vagy csak a gyermekkor emlékezete mutatja szálasnak az alakját? A ráncos kéz először szinte eltűnt a lány tenyerében, de aztán erőtlenül ráfogott Nita kezére és próbálta maga felé húzni a remegő kis öreg. Nyilván össze sem hasonlítható most a testi erejük, de ha Ama hagyta, akkor Vainwright el tudta még húzni a kecses kis kezeket. Csókok tucatjait adta rájuk, miközben, ahogy életemben nem hittem volna, hogy a szigorú, kemény rúnaismeret professzort látni fogom, patakozottak a szeméből a könnyek. A szemeiből amik... Lassan megkapaszkodtam egy szék háttámlájában. Abból a tekintetből annyi hála, annyi megkönnyebbülés és annyi szeretet, büszkeség sütött, amit nem sokszor tapasztaltam életem során. Éreztem, minden háttérismeret nélkül is tudtam volna mi vezérli az idős tanárt. Egy csendes, kemény férfi, akinek élete során megadatott, hogy egy számára valóban különleges diákot oktasson. Talán szigorral. Talán keményen. De minden szívével, minden lelkével. Egy ember, akinek a betegsége előtt még eltervezte talán, hogy annak az egy diáknak majd elmegy a végző ünnepségére, bocsánatot kér a múlt hibáiért, büszkén nézi majd, ahogy elindul az a tanítvány a maga élete útján és tudni fogja akkor: az első lépésekhez a kiscipőt még ő adta rá, ő tanította meg megkötni, az első göröngyök után még ő fogta a kezét. Egy ember, akit ezer diák kívánt a pokolba s még földi életében el is jött az neki. Akit elhagytak, eldobtak mint rossz, elnyűtt kabátot a saját gyermekei. Aki fájdalmak közepette, magányosan agonizált s nem tudta, legalább egy valakitől elnyeri-e a bocsánatot, ha már a saját húsa és vére megtagadta. Most eljött hozzá az, akinek az emléke még életben, ebben a nyomorú fájdalomban tartotta. Talán műmosoly villan az ajkain, talán csipkelődőek a szavai, de a szemét nem tudja megváltoztatni, arra a legjobb metamorf se lenne képes. Úgy nem, hogy ne a valós érzelmeit tükrözze. Láttam, ahogy mint fuldokló a végpercben odavetett övet tartja a "vén varjú" Nita két kezét, ahogy rázza a görcsös zokogás. Forró könnyek mosták a lány csuklóit, a hálától, megkönnyebbüléstől oly nehéz csókok számát már nem is tudtam volna számolni. A szemei valami egészen más dimenzióra nyitottak kaput. Egy olyan világra, ahol az eldobott, megalázott emberek éltük végén még kapnak egy apró fénysugarat. Nem volt már nyilván abban az állapotban, hogy felvehesse a csipkelődés fonalát, ahogy a lány szerette volna. Sírástól, levetett fájdalom s megkönnyebbülés, beteljesült remény fakasztotta könnyektől torzult arcából két világító, lázas, a szeretet máglyáján égő szívtől gyújtott szempár meredt a lányéba s két szót hajtogatott zokogva, olyannyira, hogy én is csak nehezen sokadjára tudtam kivenni őket:
- Bocsáss meg... bocsáss meg nekem... - zihálta a halódó tanár.

Vainwright Amanita szavai után szépen lassan megnyugodott. Nyugalomnak nevezni talán túlzás lenne azért, de már nem tomboltak olyan erővel az idős úriember érzelmei, mint mikor megpillantotta a lányt. Elcsendesedve figyelte a szavait. Úgy itta őket, hogy komolyan mondom, a fél karomat adnám oda, ha ezt a figyelmet egyetlen órámon elérném az elkövetkező negyven évben. Reszketegen próbálta megrázni a fejét Nita finom puszija után s végül nagyon csendesen megszólalt:
- Tudom... tudom, hogy túlságosan szigorú... szigorú voltam... - nyögdécselte, nyilván fájdalmak közepette. - Én emlékszem rád... emlékszem mikor a fejedre tették a süveget, pedig szinte senkire sem emlékszem ilyen élesen a diákjaim közül... Sok... nagyon sok minden elveszett...
Zihálva kapkodott egy kicsit levegő után, majd folytatta:
- Amanita... nem is tudom, hány órán voltunk túl... kettő vagy talán három... már akkor láttam hogy különleges vagy... nagyon különleges... az a diák, amelyből egy tanárnak élete egészében sem biztos, hogy megadatik. Én... láttam mi van benned... és ennek semmi köze a rúnákhoz... ostobaság... - nyögte, - ahogy az... az életem jó része is, de... hasznos ostobaság, ha ráérzel, hidd el... Viszont, neked a lelked... nem a mágiád... nem a metamorfizmusod... nem a szépséged, hanem... Kolléga, segítsen... - nyögte felém kérőn. Biccentettem és Amanitához fordultam.
- A tisztaságod az, ami különlegessé tesz - összegeztem. - Makacs vagy, önfejű, meggondolatlan, de kitartó és őszintén szerető is. Nem tudod magad sem, mekkora szíved van. Úgy vagy őszinte és egyenes, hogy tudod is mivel jár és fel is vállalod. Nem csak erőd és eszed van. Hanem szíved is - bólintottam. - Volt alkalmam rájönni nekem is, ebben egyetértek Vainwright professzorral.
- Én... tiszteltelek és tisztellek téged... - nyögte az öreg. - Azt akartam elérni... hogy könnyebb legyen majd... majd az életed, olyan... amit megérdemelsz... Talán... ha már nem gyűlölsz... mégis sikerült valamit... elérnem... - csillogtak nedvesen a szemei.
Nita szavait követve felém fordult és elmosolyodott a maga reszketeg, torz módján:
- Sebastien... - suttogta. - Az örök bajkeverő... mégis a Trimágus Tusán az iskola bajnoka... Nem volt olyan különleges, mint te... de azt hiszem mindene adott a katedrához... - zihálta. - És segíteni fog az... életedben, amennyire teheti... ezért pedig nagyon hálás... hálás vagyok fiam...
- Szükségtelen professzor úr - feleltem csendesen és meghatottan. - Nem mondom, hogy Amanita mintadiák, vagy könnyű eset egy kezdő tanárnak, de... hálás vagyok Merlinnek érte, hogy ilyen fiatalon megtalálhattam azt a bizonyos tanítványt. Mellette leszek professzor úr. Azt nem mondom, hogy megvédem, mert nincs rá szüksége, de olykor egy kis támaszt nyújtani fogok neki.
- Köszönöm... - suttogta, majd visszafordult Amanitához s úgy egy percen át csak gyönyörködött a lányban. Végül hangot is adott neki:
- Felnőttél... - közölte. - Már egy... egy pár hónapja... nem hittem, hogy... láthatlak így... felnőttként.... - egy pillanatra köhögőroham rázta meg, ám hamar úrrá lett felette ez a szívós vén csont. - Megengeded... megengeded, hogy egy pillanatra megérintsem a... a hajad? - kérdezte.
Ha a lány így tett, akkor elgondolkodva mesélte el, miután párszor reszketegen megsimította a hajkoronát:
- Furcsa... mikor kicsi... kicsi voltál... mindig kíváncsi voltam... Emlékszem mennyire meglepő volt látni... ahogy változik a színe... tudtam mi az... mégis kíváncsi voltam... hogy más-e a tapintása... egy titokkal kevesebb... - próbált egy kis vidámságot vinni talán ő is a beszélgetésbe. - Csak a szíved... különleges... nem a... a hajad... - mosolygott bágyadtan, aztán felém nézett: - Van egy... egy kép az asztalon... kérlek add ide azt... Sebastien...
Rögvest felvettem a mondott képet, amin a professzor és a négy akkor már felnőtt lánya volt látható. Fekete hajuk és mandulaszín szemük mindenkinek elárulta a rokonságot első pillantásra. Én is az ágy túlnani szélére telepedtem s segítettem felülni az öregnek, hogy elmagyarázhassa amit szeretne Amanitának:
- Háború dúl... eszmék harca, amely... kegyetlen... - suttogta fájdalmasan. - Én... lassan eltávozom... napok vagy... vagy órák kérdése... meg se szólaljatok! Az eszem... az még a helyén van... Nem is bánom már, sőt... várom... most már - nézett a lányra, - talán megfizettem... megfizettem minden bűnömért... de... előbb... Ő itt - bökött a baloldalon lévőre, - ő Miranda. A minisztériumban dolgozik... az ikrek... Charlotte és Catherine... az egyik egy gazdag mágus felesége... a másik meg... ő újságíró... a legkisebb... Naomi... ő kviddics sztár lett... A háború és annak eszméi... kegyetlenek... A lányaim nem látogattak meg és... nem engedték, hogy... hogy lássam az unokáim... hogy a karomba vegyem őket, mert... mert az én édesapám becsületes... vasgyári munkás volt, az édesanyám pedig... ő pedig csak egy általános iskolai tanárnő...
Közel fél percig próbáltam értelmezni a szavait. Nem mintha nem lett volna világos, mindössze az agyam nem tudta befogadni, vagy még inkább nem akarta elfogadni a keserű szavak mélyén az igazságot. Nagyon lassan, majdhogynem szótagolva kérdeztem vissza:
- Azért tagadták meg a tulajdon gyermekei és azért nem láthatja az unokáit, mert... mert mugliszületésű? - kérdeztem meg végül elképedve.
Az öregúr fáradtan bólintott, majd halkan beszélt:
- Igen. Ők már... már félvérnek születtek... elfogadhatatlan és lealacsonyító tehát... ha egy sárvérű... az... az apjuk... "beszennyezi őket a jelenlétével"... - dünnyögte, miközben eleredtek a könnyei s Amanitára nézett: - Tudom, hogy... a Mulchanyk vére színarany... mégis eljöttél... hozzám... és napfényt hoztál egy haldokló utolsó napjaiba... szerettem volna ha tudod... mivé válhat egy jó ember, ha... megfertőzik olyan... olyan tanár nézetei, aki... aki tévútra viszi... remélem legalábbis, hogy... az a tévút... - nézte megtörten a fotót az ott még együtt mosolygó család képét. - Önre is vonatkozik... kolléga... - nézett felém.
Még mindig elképedve a szánalom és a harag érzéseivel küszködve néztem vissza. Komolyan mondom ezt az emléket szívesen megmutatnám annak a négy rib@ncnak és a hajuknál fogva rángatnám el őket az apjuk temetésére. Nagyon lassan megráztam a fejemet:
- Ez még a legsznobabb aranyvérű köröket nézve is... gusztustalan professzor úr - szakadt ki belőlem. - Évszázadokkal ezelőtti nézetek ez...
- Ez a... az eredménye, ha eszmék... háborúznak... - felelte. - Már nem tudlak... tanítani titeket... de ez is... hasznotokra válik... talán...
A lányra emelte a tekintetét:
- Van egy régi... varázsdoboz az... asztalomon... ami benne van... az a tiéd... ha... ha elfogadod tőlem... másra nem hagyhatom... - suttogta. - Csak mond neki a neved és... megnyílik előtted... kérlek...
Amennyiben Amanita felvette és kinyitotta a jellegtelen kis dobozkát s kiemelte a tartalmát elképedve nyögtem fel. Vékony, de színarany gyűrű volt, rajta öt kicsi, de elképesztően szépen csiszolt smaragddal. Még innen is éreztem a hatalmát, a mágiát ami körüllengi. Ösztönösen hordoztam körbe a tekintetem a lelakott épületen, a szegényes bútorokon a...
- Meglepődtél Sebastien... - suttogta. - Régi emlék, amit... amit a lányaim valamelyikének... szántam, de... nem adhattam el... ők a véreim... viszont a hatalma... nem illeti őket... A tiéd Amanita... jól használd fel... - zihálta legyengülten, kérve felém, hogy én beszéljek róla. Bólintottam majd a lányra néztem:
- Az a kezedben Hippokratész gyűrűje - mormoltam. - Bármilyen mérgezést, betegséget, sebet beforraszt és meggyógyít egy órán belül. De egy smaragd fénye akkor kihuny. Mikor ötödszörre is használod, már csak egyszerű ékszerré válik. Öt ilyet készítettek az ókorban Hellász földjén s ma már senki nem lenne rá képes.
Lassan Vainwrightra néztem:
- Professzor úr... a gyűrű hatalma az ön betegségén is...
- Tudom... - zihálta. - De... minek? Minek? Hisz... a gyermekeim mosolya... az unokáim nevetése nélkül... egyedül... megfáradtan és... - megrázta a fejét. - Talán igazuk volt... akik elátkoztak... elhagytak és eldobtak... a lányaim megvetnek... erre tanítják az unokáim is majd... Minek? Várom már... a távozást. Fáradt vagyok - suttogta erőtlenül.

Gyakorlatilag mintha zsinórra lett volna kötve a kobakunk, egyszerre bólintottunk Nita szavaira Vainwrighttal, a büntetés jól láthatólag mindkettőnknek tetszetős volt. Az öreg McGalagony még mindig nem jött ki a gyakorlatból, ez bizony hatalmas ötlet volt. Egy ilyen intim téma megkívánja az őszinteséget és az empátiát is. Az előzővel nincs problémája a lánynak, de a második... ott csak az van neki...
Vainwright már csak korából és viszonylagos tehetetlenségéből adódóan is a legegyszerűbb verziót választotta a lány kesernyés szavaira. Megsimogatta a kezét és aprót megcsóválta a fejét:
- Sokkal erősebb vagy annál, amit most hiszel - felelte. - Sokkal erősebb... Úgy hiszem még... még annál is erősebb, ami...
- Óvatosan professzor úr - szóltam közbe csendesen. - Mindennek ideje van.
- Igen... igazad van Bastien... - mormolta. - Mint mondtam... elég erős leszel, hogy... megbirkózz ezekkel... az érzésekkel a... a családtagjaiddal szemben...
Halvány mosoly játszott a professzor arcán, ahogy megsimogatta Nita hajfürtjeit, szavaira halkan reagált:
- Megint... kiragadsz példákat... néhány nagyon... nagyon tehetséges... metamorfot... - nyögte. - A legtöbbje a... a huszas évei közepére... uralja a képességét... vagy soha... Mindent akarsz... azonnal... - mosolygott.

Mikor a lány a mágikus ékszert kezében tartva felém nézett én ráztam meg a fejemet és szóltam közbe határozottan:
- Az a tiéd - feleltem nyugodtan. - Nagy hatalom nyugszik benne, azé kell legyen, aki szívvel tudja azt használni, ahogy azt készítői is akarták. Szívvel és nem hűvös logikával, amit én képviselek.
Ahogy kitört a veszekedés, láttam Vainwright arcát teljesen összetörni, Amanita szavai úgy martak mint maga a vitriol nagyjából, de alapvetően igazat adtam neki. Viszont megértettem a vénember indokait is. Tágra nyílt szemekkel fordította felém az arcát:
- Sebastien... te... te fizeted az... ápoló személyzetet? - nyögte. - Hisz megmondtam... megmondtam, hogy...
- Én csak egy komolyabb adományt adtam a Szent Mungónak és talán... khmm... közben megemlítettem, hogy itt van egy idős beteg, aki ápolásra szorul - feleltem zavartan. - Mégis mit várt tőlem professzor úr? Az igazság nagyon egyszerű. Megtehettem, mert van miből. Ennyi és nem több. Márpedig tartozom magának eggyel s mással, de most nem ez a lényeg, ez az, ami szót sem érdemel. Egy kicsit komolyabb dolgok is asztalon vannak... Professzor úr, ha nem is ilyen élesen, de... magam is úgy gondolom, hallgatnia kéne Nitára.
Vainwright a plafonra emelte a tekintetét:
- Nem... értitek... egyikőtök sem... Én tanítottam... Sokáig... És szerettem is... - eredtek el újra a könnyei. - De mindennek akkor van... értelme, ha... ha van célja... Erre tanítottalak mindkettőtöket, hisz... hisz annyiszor elmondtam... az én életem... ennek nincs célja már... a gyermekeim felnőttek... az unokáim pedig nélkülem fognak... a Roxfort tanári kara... híresen jó... és McGalagony igazgatónő... ő tud segíteni... bármely kollégának... A gyűrű hatalma... nagy... megmenthet embereket... akik életének célja van... még boldogság... boldogság vár rájuk... Öt töltet... nem pazarolhatok egyet magamra...
Nagyon lassan a lány mögé léptem, a kezébe adtam újra a gyűrűt, majd a vállára helyezve a két tenyerem, hogy együtt, egységben lásson minket, két egykori tanítványát Vainwrightra néztem:
- Nem felejtettem el a tanításait professzor. De nem csak erre emlékszem - feleltem. - Maga beszélt nekem a felelősségről. A hatalom adta felelősségről. Amint átadta az ékszert Amanitának, azzal a döntés súlyát is a kezébe helyezte. Már nem maga dönt professzor úr és nem is én. Ha a lány felhúzza a gyűrűt és magára olvassa a gyógyító igét, az ellen Ön sem tehet, én pedig nem fogok. De egy valamit megígérek magának...
Elengedtem Nitát és az ágyhoz lépve a szemébe néztem:
- Ha ő úgy dönt, hogy életet ajándékoz magának, segíteni fogok - jelentettem ki egyenesen. - Felkeresem azt a négy drágalátós hölgyeményt és elmagyarázok nekik néhány dolgot az aranyvérű körökről. Mennyit is számít például megfelelő fülekbe megfelelő személytől néhány csendes szó. Kapukat nyit meg azokban a társaságokban, vagy zár le örökre. Ha a kislányai ennyit adnak a vértisztaság kérdésére, nos van minimum egy régi diákja professzor, aki ha kell emlékezteti őket, hogy a félvérek felett is van egy lépcsőfok. Márpedig ha az ő köreikbe vágynak, akkor nem mindegy, hogy az ott lévők miként vélekednek róluk. Elmondanak ezt-azt, vagy eltűrik a jelenlétük, netán segítik is. Nem adhatom meg a lányai szeretetét, de... azt hiszem rohamtempóban fogják elhozni az unokáit - sziszegtem sötéten.
- De... Nita... - nyögte egykori tanítványára nézve az öreg, majd rám, köztünk vergődött a tekintete. - Értsétek meg...
- Megértem az érzéseit professzor úr - feleltem. - De nem értek velük egyet. Viszont a döntés nem nálam van, ezt Ön is tudja - ráztam meg a fejemet.