Prefektusok egymás közt - Amanita és Peter

Elképedve rázogattam a fejemet, még mindig alig hittem a fülemnek. Elkerekedett szemekkel néztem az előttem álló kiskölyökre:
- Hogy mit mondtál Andreas? - pislogtam elképedten.
- Én... én nem akarok árulkodni... - nyögte ijedten.
- Andreas, ez nem árulkodás. Ez nagyon fontos, ha így van, ahogy mondod, akkor muszáj azonnal tudnom a dologról - néztem a szemébe komolyan. - Kérlek mond el részletesen, hogy hol hallottad és mit.
- Hááát... - nyögte. - Szóval arról beszélgettek tegnap a nagyok... mármint Bruno és a tesója, hogy valahogy meg kell tudni az ellenátkot, mert hogy baj lehet. Pár napja összezördültek pár hugrás sráccal és... szóval azok még picik, de nem mertek elbánni velük, mert jött éppen arra Bouchard tanárnő. De utána bosszút álltak.
- Honnan indult ez az egész? - érdeklődtem.
- Azt... azt nem mondták meg... én... sajnálom és...
- Nem neked kell ezt sajnálni Andreas, rád nem haragszik és nem is fog haragudni senki - néztem a szemébe. - Mond el most azt, amit tudsz.
- Hát átváltoztatták a három gyereket. De csak Adamet említették, hogy... hmm... nem sok értelme van - törte a kobakját a pufók kis srác. - Valami olyasmit, hogy nem is gondolná senki, honnan lett az új kerti pad.
- Úristen! Andreas menj és kerítsd elő valamelyik jómadarat! Mindegy melyiket, de nagyon sürgősen! Rohanj! Hívd a fúriafűz előtti sövényekhez a park déli részén. Hivatkozz rám és arra, hogy ha nincs ott 5 percen belül, akkor az év további részét ágytálsúrolóként tölti.

Jómagam futva érkeztem meg a kert vonatkozó részébe, ahol hamar kiszúrtam a vonatkozó kis padot. Éppen Amanita Mulchany, a hetedéves hugrabugos prefektus ült rajta gondterhelten mélyedve egy írásba, talán valami levélbe. Őszintén szólva nem nagyon álltam meg megszemlélni részletesebben, helyette őszinte ijedtséggel, krétafehér arccal néztem a lányra:
- Állj fel! Most!!!
Nem az én stílusom ez a parancsoló hangnem, át sem gondoltam igazán, de tekintve mennyi idő telt el, nagyon nagy baj is lehet. Ha elsőre nem kelt fel, akkor őszintén szólva ha kell talpra is rántottam. Utána a pálcámat a "padra" szegeztem:
- Finite incantatem! - hadartam.
Azonnal visszanyerte eredeti alakját. A végsőkig legyengült, kimerült, tizenegy éves kisfiú azonnal hasra bukott. Hozzá futottam és megfordítva ellenőriztem az állapotát, majd felnéztem Amára a gyermek mellett térdelve:
- 36 órája nem evett és nem is ivott, azóta van átváltozva - hadartam. - Fene, víz kéne... mégpedig gyorsan. Nagyon gyenge.
Közben félretéptem a kissrác ingét meg a hugrás nyakkendőt és ellenőriztem a pulzusát:
- Lassú - morogtam verejtékező homlokkal. - Lassú, de talán rendben lesz, ha a kiszáradást megoldjuk...

Drága Ms. Mulchany!

Bár csak néhány hete annak, hogy visszatért a Roxfortba Fredericknek és nekem máris nagyon hiányzik. Mr. Archibald azt üzeni Önnek, hogy reméli az őszi szünetben, hazalátogat, és sort kerítenek a megbeszélt visszavágóra. Ne mondja el neki, de kifigyeltem, ahogy szabadidejében, a szobájában gyakorol, naphosszat csak sakkozik, sakkozik és sakkozik. Sérti a büszkeségét, hogy a kisasszony legyőzte őt ezért a fejébe vette, hogy még revánsot vesz. Frederick elültette önnek a cseresznyefákat az ablaka alá pontosan, ahogy kérte. Drága kisasszony úgy hiányzik nekünk, ez a ház már nem a régi Ön nélkül. Hiányzik az élet, a felfordulás, Ön Ms. Mulchany!

Ahogy arra megkért szemmel tartottam az édesapját ám sok újdonsággal sajnos nem szolgálhatok az Ön számára. Naphosszat a minisztériumban tartózkodik, éjjel jár csak haza, olykor hajnalok hajnalán. Fáradt, elgyötört ám az asszonyom azt parancsolta hagyjam annyiban, a gazda tudja, mire van szüksége. Jaj drága kisasszony nagyon aggódom. Tudom, nem lenne szabad idegesítenem, hisz távol van, nem tud mit tenni, de az édesapja és kiskegyed olyanok számomra mintha csak a családtagjaim lennének. Itt voltam már akkor mikor az édesapja hazahozta magácskát a kórházból, azóta figyelem miként csetlik - botlik, cseperedik. A parancs az parancs de úgy érzem nem hazudhatok, önnek hiába várnak titoktartást tőlem. Félek, hogy az édesapja nagy bajban van.

Most mennem kell, Mr. Archibald már égre - földre keres, amint tudok, újra jelentkezem.
Őszinte tisztelettel és szeretettel:
Mrs. Mafalda Woodbrook

Kora reggel hozta ezt a levelet a házvezetőnőnk Mrs. W. baglya Mortimer, azóta pedig úgy érzem, majd szétfeszít a tehetetlenség, okozta fájdalom és kín. Tehát nem csak képzelődtem, nem a fantáziám űzött kegyetlen tréfát velem, apám valóban gyanúsan viselkedik, Saffron pedig tudja mi az igazság, csak titkolózik előttem. Hogy tehetted ezt apa? Előbb beavatsz egy vadidegent a titkaidba, mint engem, egyetlen gyermeked, aki a világon mindennél jobban szeret téged? Hogy árulhattál el ennyire? Újra és újra végigfuttattam a tekintetemet az idős asszony sorain, a torkomban pedig hatalmas gombóc keletkezett. Drága, hűséges Mrs. W. én is úgy tekintek Önre akár egy családtagra, bizalmas támaszra, egyetlen barátra. Bár köti apámnak tett szava, érzem segíteni, akar nekem, ezt pedig sosem feledem el. És a kedves Frederick, a kertészek gyöngye, keresve sem találhatnék nála jobb cinkostársat. Te jó ég mennyi csínyt követtünk el együtt. Almalopás Rosewoodék kertjéből, bujkálás Mr. Archibald és az illemtan óra elől, az éjszakai sátrazásokról már nem is beszélve. Nagy csibész a pasi, pedig már elmúlt ő is vagy ötven éves. És persze ott van az emlegetett szamár Mr. Archibald aki, komornyikként áll a családom szolgálatában immáron hatvankét esztendeje. Bölcs ám roppant szigorú férfi, akire édesapám az illemtan óráimat bízta annak idején, s akit nem egyszer kellett kicselezzek némi szabadidőért cserébe. Ha úgy tetszik Ő az én saját külön bejáratú Friccsem csak sokkal, sokkal jól neveltebb, melegszívűbb kiadásban. 8 éven át jártam túl a vén komornyik eszén mire úgy határozott másként közelíti meg a dolgokat. Tudta rólam nagyon jól már akkor is, hogy imádok versenyezni így kihívott egy parti sakkra melynek tétje egy szabad délután volt, s amiben előzetes feltételezések ellenére sikeresen elvertem. Mit szépítsem, feltöröltem vele a sakktáblát, amivel bár sikerült tiszteletet ébresztenem az öregúrban, alaposan fel is bosszantottam. Attól a naptól fogva, amikor csak otthon tartózkodom, folyton leülünk játszani egymással, az állás pedig, azóta ha jól számoltam 323 - 360 Mr. Archibald javára. Még! A legutolsó partit én nyertem, ezért hát a sok gyakorlás részéről ám mindhiába, én sem rozsdásodom.

Mennyi szép emlék, mely táplálja bennem a honvágyat, ám egy sem elég erős ahhoz, hogy feledtetni tudja velem az aggodalmat, melyet Mrs. Woodbrook levele váltott ki belőlem. És ez még csak a hab a tortámon. Fáradt vagyok, roppant elgyötört mivel egész éjjel a tegnap délután történtek jártak a fejemben. A 3 nagy kérdés, a viták, Kulgan és a neki adott parancsok, Lascar titka, az öreg Vainwright professzor, aki betegen fekszik az ágyában, magányosan, várva a halált, ami szép lassan el is éri, a levele melyben bocsánatot kért tőlem, s a pálcája, ami azóta is itt pihen a táskámban. Hiába minden igyekezetem egyszerűen nem jött álom a szememre, most pedig ahogy a padon ülve tanulmányozom a kapott levelem sorait, úgy érzem elfáradtam. Nem csak fizikailag, de lelkileg is. Ideje összekapni magam, mert délután találkozóm van Lascarral akivel, meglátogatjuk Vainwrightot oda, pedig nem mehetek csak így. Sóhajtottam épp abban a pillanatban mikor különös zajokra lettem figyelmes.

Peter Griffiths jelent meg a színen egy rövidtávfutót is megszégyenítő gyorsasággal szaladva felém mikor pedig rám kiáltott ijedtemben nem is figyeltem mit akar vagy tettem szóvá a stílusát, csak felpattantam és sápadtan néztem rá. Ebbe vajon mi ütött?
- Mi a… - ám a kérdést már nem állt módomban befejezni mivel Peter pálcát rántott, amit az imént még általam használt padra szegezett az pedig nem sokkal később egy kiszáradt, elgyötört kisfiú alakját öltötte magára.
- Szent Merlin! - térdeltem le mellé azonnal, hogy felmérjem a bajt, majd hagytam, hogy Peter vegye kezelésbe a helyzetet.
- Víz? Máris! - ezzel gyorsan a táskám mellett teremtem melyből egy üveg hűs, szénsavmentes vizet vettem elő sietősen megszabadítva azt a kupakjától.
- Itt is van. Ültesd fel egy picit, nehogy félremenjen. - mondtam majd amennyiben ez megtörtént óvatosan itatni is kezdtem a fiúcskát, ügyelve rá nehogy félrenyeljen.
- Ki… ki művelte ezt vele? Hogy a francba nem vették észre a hiányát? - sziszegtem indulatosan, aggódó pillantásokkal követve nyomon a kisfiú kortyolásait, lélegzetvételeit.
- Azonnal a gyengélkedőre kéne vinni és szólni egy tanárnak. De előtte mond el ki művelte ezt, hogy szíjat hasíthassak a hátából! - ó csak kerüljön a kezeim közé a kis nyavalyás azt is, megbánja majd, hogy átlépte egykor a Roxfort küszöbét.

Outfit: Click! - Notes: Ne haragudj most csak erre futotta tőlem. :$

Gyorsan, de nagyon óvatosan ülő helyzetbe húztam a kis srácot a térdemnek támasztva a hátát, majd tartottam a fejét, míg Amanita szintén pillanatok alatt a magas vérnyomás rejtelmeivel ismerkedve megitatta. Megcsóváltam közben felé a fejemet:
- Két negyedikes mardekáros gondolta jó poénnak, a Wilson ikrek. Tudod, a nővérük, a család kb egyetlen normális tagja nálatok van. Samantha ha jól emlékszem - igyekeztem képbe hozni Amanitát. - Ötödév, Hugrabug. Na szóval ezek a kisöcséi. Átváltoztatni tudták, de az ellenátokkal nem boldogultak. Egy elsősünk meghallotta erről ma reggel a beszélgetésüket és megérezve a bajt hozzám futott. Hála Merlinek. Andreas csak befolyásolható, de nem akkora emeletes barom mint ezek - morogtam. - De dunsztom sincs hogy nem vették észre a hiányát. Egyelőre nincs. Ellenben van nagyobb baj is. Nem csak ő. A két hülye gyerek három hugrásról beszélt, de csak ezt a kisfiút nevezték meg, mikor Andreas hallotta.
Láttam a távolban feltűnni két alakot. Az egyik magasabb, a másik kisebb és pufi. Szóval valamelyik Wilson meg Andreas. Gyorsan Amára néztem:
- Figyelj, mielőtt még ideérnek csak annyit: egy szót se arról, hogy Andreas dobta fel őket - kértem csendesen. - Mindketten tudjuk mi lenne belőle. Ő csak egy küldönc, semmi más ebben a történetben, jó?

Hamarosan berobogtak, sőt futva érkezett utánuk a másik testvér. Mindketten verejtékezve, megremegő térdekkel meredtek a kisfiúra, akinek cserepes, kiszáradt ajkai közül feltörtek az első, félig-meddig összefüggéstelen szavak:
- Ne bántsatok... kérlek... anyukám beteg... haza kell mennem meglátogatni... ne bántsatok...
Csendesen roppant meg az öklöm, ami összepréselődött. Felnéztem a fiúkra kissé elborult tekintettel:
- Nem akarok magyarázkodást hallani, most egy valami a legfontosabb - recsegtem nagyon hidegen. - Adam két testvére is át van változtatva valahol a Roxfort területén. Amanda és Frederick, ha jól tudom. Bármi más előtt hallani akarom, hogy hol vannak. Most!
A srácoknak sikerült összekapniuk magukat, az egyik (ikerknél rossebb se tudja megkülönböztetni) ellenségesen morgott:
- Neked semmit sem mondunk, te korcs! - sziszegte. - Ez egy sárvérű, azt kapta, amit érdemelt! Te hogy mered itt ápolgatni? Véráruló!
- Így van! Hívj ide egy méltó személyt, akivel leereszkedés nélkül elbeszélgethetünk. Veled nem tárgyalunk te féreg!
Más esetben valószínűleg jobb belátásra térítettem volna őket a szavaikért, de... jelenleg cefetül szorított az idő, a kislány és a kisfiú sem lehet jobb állapotban. Nem érek rá erre a baromságra.
- Na jó, ezt máskor vitatjuk meg - mormogtam, majd a prefektus társamra mutattam: - Ms Amanita Mulchany. A vére aranyabb tudtommal nem is lehetne. Bár perpillanat olvadtnak tűnik az az arany fiúk. Vele beszéljetek akkor, ő méltó személy azt hiszem, hozzá nem kell leereszkedni. Hogy neki sem kell... abban nem vagyok biztos - csattantam fel, majd a kis Adamre fordítva a figyelmemet igyekeztem stabilizálni a folyamatokat, nevezetesen a pálcámat a kiürült üvegbe nyomva újratöltöttem egy vízfakasztással és lassan itattam. Remélhetőleg Ama gyorsan meggyőzi a srácokat hogy nagyon kíváncsi a beszámolójukra. Mégpedig azonnal kíváncsi.

Miközben itattam szegény pórul járt Hugrabuggos kisfiút Peter mondandójára, kezdtem el figyelni.
- Wilson ikrek? Nem, így elsőre nem mondanak semmit… - tűnődtem el néhány pillanatra, ám Samantha neve már annál ismerősebb volt számomra.
- Igen őt ismerem, néha segítek a bűbájtan házijában. Nagyon okos, aranyos kislány, nem is értem hogy lehet két ilyen pokolfajzat a testvére… - dünnyögtem a végét halkan miközben a szabad kezemmel óvatosan, megsimogattam a kisfiú arcát.
- Semmi baj, lassan igyál, nehogy félrenyeld. - mondtam neki barátságosan, biztató tekintettel.
- Nagyobb baj? - kaptam fel a fejem s egyből Peter gondterhelt arcára függesztettem a tekintetem.
- Te jó ég. Azok a kis mocskok… - haraptam el a mondatot, hogy ne ijesszek rá szegény kisfiúra, de borzasztó nehezemre esett megállni, hogy ne törjek ki sutba vágva mindent, amit a türelemről, a felelősségről, s a helyes döntésekről tanultam nemrégiben. Mikor a két alak feltűnt csak egy gyors biccentéssel adtam Peter tudtára, hogy megértettem, amit Andreasról mondott majd az érkezők felé fordítottam a fejem. Ó te kis szemétláda nem tudod mekkora bajba, kerültél most. Amint megtudom, mit műveltél te és az a görény testvéred a másik két gyerekkel azt is, megbánjátok majd, hogy a világra jöttetek. De most türelem… még nem szabad támadni. Egyelőre intézkedjen Peter belátása szerint.

Hamarosan megérkeztek hozzánk, sőt csatlakozott a másik Wilson is a köreinkhez így teljesítve ki a mi kis jelenetünket. Legszívesebben egyből a torkuknak ugrottam volna különösen mikor meghallottam Adam első néhány összefüggéstelen szavát, de visszafogtam magam. Szegény kisfiúnak most arra van szüksége, hogy figyeljenek rá, megnyugtassák nem, pedig arra, hogy üvöltözést hallgasson, míg a testvérei valahol hasonló rossz állapotban várják a segítséget.
- Semmi baj Adam, nyugodj meg. Hamarosan meglesznek a tesóid is, utána pedig én magam gondoskodom majd arról, hogy haza tudjatok menni anyukátokhoz. Rendben? Prefektusi becsületszavamat adom rá. - mosolyodtam el halványan néhány pillanatra, hogy érezze most már hamarosan minden rendbe, jön. Fél füllel a kis párbeszédet hallgattam, ami Peter és az ikrek között ment végbe mikor pedig a srác engem említett, meg mint aranyvérű boszorkányt, akiben ez a két kis féreg méltó beszélgetőpartnerre lelhet kevésen múlott, hogy ne horkanjak fel. Még válogatnak is, megáll az eszem. Szívesen elhajtottam volna őket a jó fenébe, ám az idő percről percre egyre inkább sürget, nem tudni meddig bírja még a másik két gyerek.

Felkeltem a földről Peter gondjaira bízva Adamet majd elővéve a kabátom zsebéből a pálcámat a fiúkra szegeztem azt. Mindig is tudtam, hogy a Levicorpus bűbáj nagy találmány annál is inkább mivel nonverbális így az ellenfél nem készülhet fel rá, esetünkben pedig épp tökéletes a „vallatáshoz”. Ezúttal kénytelen vagyok félretenni mindent, ami Amanita Mulchany ez eddig ismert oldalához tartozik s elővenni a legsötétebb, legfélelmetesebb énemet. Aranyvérűt akartatok bogárkáim? Hát most aztán megkapjátok! A két test hamarosan a levegőbe is emelkedett majd fejjel lefelé lógtak miközben szép lassan körözni, kezdtem körülöttük akár a keselyű.
- Héééé! Mit csinálsz? - kiáltotta az egyik kétségbeesetten, vadul kapálózva.
- A bemutatkozás úgy vélem részemről már felesleges így térjünk egyből a tárgyra. Hol vannak a gyerekek?
- Azonnal eressz le minket hallod? Az apánk nagyon fontos ember, meg fogod…
- Csakugyan? Nos ez esetben felvilágosítalak titeket, mit fogok csinálni amennyiben nem beszéltek egy másodpercen belül… - erőltettem magamra nyugodt arcvonásokat, ám a vérvörös színben pompázó tincseim s lélektükreim, jéghideg hangomat már meg sem említve alaposan rájuk hozhatta a frászt.
- Peter jól mondta, csakugyan aranyvérű vagyok évszázadokra visszavezethető családfával és egy a minisztérium berkein belül dolgozó édesapával. Na mármost… amennyiben nem kezdtek el beszélni ebben a minutumban gondolkodás nélkül, aprítalak benneteket apró darabokra és küldöm el szánalmas maradványaitokat a szüleiteknek kék papírban karácsonyra, ahogyan azt illik. - mikor észrevettem, hogy az egyik azon nyomban belém kötne leintettem.
- És ne higgyétek, hogy nem teszem meg, mert de egy pillanatig sem habozok. Apám eltusolja az ügyet egy perc alatt így a Roxfort csak két diákot, veszít majd a személyetekben én, pedig a holnapi nap folyamán is itt lógatom majd a lábam a szomorúfűz kellemes árnyékában. Háromig számolok, aztán jön, amit elmeséltem. 1… 2…
- Jó! Beszélünk, beszélünk, csak ne bánts!
- Ki vele! Most!
- Oké! Am… Amanda, a Hugrabug… női há… hálókörlete előtt lábtörlő… Fre… Frederick pedig… egy ar… aranyhal abban az akváriumban, ahonnan Mrs Norris kapja a reggelijét. - bökte ki az idősebbik mire a másik hangos jajveszékelésbe kezdett.
- De most már tudsz mindent… engedj le minket!
- Mocskos kis férgek. - sziszegtem a fogaim közt. - Úgy viselkedtetek hát úgy is bánok veletek. Kaptok egy kis kóstolót a saját receptetekből. - ezzel, egyetlen pálcaintéssel csótánnyá változtattam a két Mardekárost és egy elővarázsolt befőttesüvegbe hajítottam őket, amire alaposan rátekertem a fedelét egyetlen parányi kis lyukat fúrva rá mindössze. Sajnos, muszáj levegőt kapniuk.

- Sietnünk kell, hallhattad, nehogy az a szemét kis dög bereggelizze Fredet. - fordultam vissza Peter felé miközben a táskámba süllyesztettem a befőttesüveget. Ezekkel majd később foglalkozom, ha már az összes gyerek biztonságban van. Szegény Amanda… édes Merlin ha belegondolok abba, hányszor de hányszor sétáltam át szerencsétlenen. Ezért még meglakolnak… de még mennyire, hogy meg. Lehet, hogy aztán kicsapnak, de ezt nem ússzák, meg szárazon arról kezeskedem.

Outfit: Click! - Notes: Hát...

Egyre inkább éreztem, hogy valami nem stimmel. A gyerekek az édesanyjukat mentek volna meglátogatni, eddig oké, nyilván emiatt nem keresték őket. De ha az Expresshez nem értek oda, már pedig nem értek oda, valami oltári nagy gikszer van a rendszerben. Oda kísérővel mennek le, hiszen elsősök. A kísérő általában diákprefektus, esetleg, nagyon ritkán, egyszerűen felsőbb éves háztárs. Ha a gyerekek nem jelennek meg a kijelölt időpontban rövid várakozás után a keresésükre indul, majd ha nincsenek meg, azonnal jelenti a házvezetőnél, ha nem elérhető, akármelyik tanárnál. Olyan idióta nincs a prefik között, aki másfél napig keresgél. Ha más diákra bízták a dolgot, akkor szintén nem valami földbuta alakot kerítenek elő... Ergo a gyerekeknek ott kellett lenniük. A prefektus lekíséri őket és megvárja, amíg felszállnak a vonatra. A két Wilson kölyök nem hagyta el a Roxfortot, erről kezeskedem, hiszen a klubházban eleget láttam őket. Innen vagy ide hoppanálni egy negyedéves a büdös életben nem fog tudni... Furcsa. Nagyon furcsa.
Ahogy az is, hogy konkrétan kviddics játékos létemre igencsak tele lett a boxer nacim Amanita tekintetét látva. Na vele nem akarnék párbajszakkörre menni. Azt a kutya mindenit. Mondjuk megértem.... de akkor is. Nem nekem szólt, de több fokot hűlt a vér az ereimben. Mire ő valami eszméletlen randa bogárrá változtatta két háztársamat én szerencsénkre megláttam egy harmadikat és már kiabáltam is neki:
- Walt! Walt! Gyere egy kicsit kérlek!
A hatodéves, nagydarab, csupa pattanás srác sietősen megindult felénk. Szuszogva érkezett meg kíváncsi tekintettel, vajh most miért akarja elővenni két prefektus, főleg hogy én még sohasem kaptam el. Walter Cutter nem volt rossz gyerek, főleg mardis viszonylattal nézve. Oké, párszor meglépett a Roxmortsba titokban de hát... olyan boldog volt, hogy előnytelen adottságai ellenére összejött a faluból azzal a lánnyal, nem volt szívem elővenni és megszakítani a randizást, ezzel ugyan nem árt senkinek. Ráadásul ha senki nem látta a házból még a sárvérű kicsikkel is elbohóckodott a többi házból. Ahogy megérkezett és felmérte Adam állapotát levesestányér méretűre nyíltak a szemei, a keze pedig automatikusan ugrott ökölbe:
- A szentségit! - hadarta. - Nézzétek nem tudom mi ez az egész, de nincs közöm hozzá - nyögte. - De valakinek péppé lesz verve az orra, az tuti... - tette hozzá sötét ígéretektől terhesen.
- Tudom, hogy nincs közöd hozzá - biccentettem felé, míg ő kezet nyújtott Nitának. - Nem is feltételezném rólad. Figyu, szükségünk lenne arra a két izmos karodra. El kéne vinni a kissrácot a gyengélkedőre- Nekünk dolgunk van, ugyanis nem csak ő van. Segítesz?
- Hogy a viharba ne? De aztán tudni akarom ki a felelős... - recsegte komoran.
Az arca egészen hirtelen változott jóindulatúan játékossá, ahogy egy ilyen termetű fiútól elképesztő gyengédséggel vette a karjaiba a gyereket. Távozóban még hallottuk a hangját ahogy kedélyesen dörmögte neki:
- Hé kislegény nem lesz semmi gond. A gyengélkedő nem olyan szörnyű. Mikor ekkora voltam mint te néha direktbe mentem oda, annál jobb kakaó a világon nincs. Figyu, megdumálom a prefiddel, hogy belóghass megnézni a csapatod kviddics edzését, na?
Igen, nem volt rossz ötlet rábízni a gyereket oldódtam fel egy kissé. Amanita felé fordultam:
- Váljunk szét - javasoltam. - Mire én elmennék hozzátok és találnék valakit, aki beenged, egy fél élet rámegy, a jelszavatokat meg nem tudom és szerintem hajnalig ott törném a kobakom, akkor se jutnék be. Elmegyek Fredért, neked nem lehet gond a klánház és átkot törni te is tudsz - éltem az ötlettel. - Utána itt találkozunk.
Némileg túlzásnak éreztem a kölykök csótánnyá változtatását, de most nem értem rá megvitatni a nevelési módszereket. Miután a lány rábólintott eliramodtam.

Veszett gyorsan értem el a konyhát, ahol az első embertől a halak felől érdeklődtem és hogy evett-e ma már Mrs Norris.
- Nem, még nem - felelte az illető. - Annak a nyomorult dö... öhhm... a bájos kiscicának gyomorrontása van már vagy egy hete, ilyesmit most nem ehet.
- Hála Merlinnek! - nyögtem. - Hol vannak azok a halak?
Eléggé érdekes lehetett, ahogy az akvárium előtt állva tanácstalanul vakargattam a fejem. Vagy húsz, látszatra nekem tök egyforma aranyhal úszkált benne. Na most mi legyen... Végül is csak az alakja változott...
- Fred - kezdtem a halaknak kivívva néhány megdöbbent pillantást. - Figyelj, nem tudom melyik vagy. Légyszíves csinálj valami egyedit. Mondjuk... hmm... úszd körbe az akváriumot háromszor mindkét irányban.
Az egyik hal azonnal eszerint is cselekedett. Teremtettem egy műanyagpoharat és bele vizet, majd abba óvatosan áthelyeztem, hisz a szárazon fuldokolna, aztán rászegeztem a pálcámat:
- Finite incantatem!
A pohár könnyedén és ami fő szilánkmentesen roppant szét, ahogy a kisfiú visszanyerte alakját. Másfél napi úszkálástól holtfáradtan terült el a padlón. Alig volt eszméleténél. Mindehhez a tudat, hogy Mrs Norris gyomrában végzi. Feltámogattam a fiúcskát, csak egy dolgot kérdezve meg:
- Freddy! Most már nincs semmi baj, lemegyünk a tesóidhoz a gyengélkedőre, nincs baj. Meg tudod mondani, hogy ki kísért le titeket az Expresshez?
- Igen... - nyögte elhalóan. - Willi Kincaide...
Szinte az ájulás határán ennél többet nem tudtam kiszedni belőle, de nem is akartam. Elvittem a betegszobára. A tesója még nem volt ott, de hát a hugra jóval messzebb is van. A gyerek szinte azonnal elaludt.

Mire Amanita visszaérkezett, én már begyűjtöttem a hatodikos prefektusukat, Kincaidet, aki a barátnőjével, a fiúk nővérével, Samanthával andalgott. Eléggé megrökönyödöttnek látszott a magas, jó felépítésű, göndör barna hajú fiú, a lány nem különben, hogy a végzős prefektus hívja el őket valamiért, ráadásul másik házból való prefektus. Amanita szerencsére még a legelején kapcsolódott be, amikor a kollégánkat faggatni kezdtem:
- Figyelj Bill, ez most nagyon fontos - kezdtem komolyan. - Tegnap te vitted le az expresshez a Norton testvéreket?
- Mi közöd neked ehhez Griffiths? - érdeklődött gyanakvóan összehúzott szemekkel, de némileg kínban.
- Bill, ne szórakozz, ez nem a ki az erősebb bivaly a karámban játék. Nagyon fontos! Te voltál a kísérő? - kérdeztem újra idegesen.
- Igen, én voltam... - felelte zavarodottan, de kerülte mindkettőnk tekintetét.
- És? Mi volt? - sürgettem.
- Mi lett volna? Felraktam őket a szerelvényre. Az anyukájuk agyvérzést kapott, őt mentek meglátogatni - felelte zavartan.
- Nem volt semmi gond, Bill? - kérdeztem súlyosan.
- Nem... nem volt semmi gond... - ismételte gépiesen a lábunkra függesztve a szemét.
Valami nincs rendben. Bill Kincaide veszett rosszul hazudik, de... ebből a srácból egy mokkáskanál rosszindulatot se nézek ki. Valami nem kerek...
- Várj egy picit, jó?
Azzal félrehúztam Amanitát megisztva vele a kétségeim:
- A vak is látja, hogy hazudik - vetettem fel halkan. - De... valami itt nincs rendben. A sztorija bukta. Nem tehette fel a kölyköket az expressre, mert a két Wilson innen nem hoppanál. Ide sem. De ebben a másfél napban a Roxfortban voltak, ahogy mint tudjuk a srácok is. Bill nem tehette fel őket a szerelvényre. Képtelenség! - néztem a lány szemébe idegesen.

Míg én azzal voltam elfoglalva, hogy a két kis pokolfajzatot csótánnyá változtassam, majd elhelyezzem egy tárolásra alkalmas kis üvegedényben egy újabb Mardekáros tűnt fel a színen, becsületes nevén Walt. Első ránézésre ugyan nem tűnt túl értelmesnek, valahogy a tipikus burzsuj mardisok csicskásait juttatta eszembe, akik mínusz 2 ép agysejten osztozkodnak többnyire ketten és bármiféle értelmes hozzászólás, észrevétel nélkül követik a bandavezérüket, de nem akartam előítéletes lenni így gyorsan elhessegettem a fejemből a képet. Fogalmam sem volt róla mit akar épp tőle Peter, ám úgy döntöttem nem is szólok közbe, megvárom a végkifejletet. Csak hallgattam őket, szépen csendesen, kezet fogtam a Walt nevezetű egyénnel miközben Adam felé fordultam aggodalmasan. Szerencsétlen gyerek fel sem foghatom micsoda kínokat élt át. Másfél napig étlen, szomjan, kimerülten egy pad képében, én pedig még rá is ültem… Édes ég sosem fogom megbocsátani magamnak. Ráadásul most, mikor végre fellélegezhetne, szembesül a ténnyel, hogy mi lett a két testvérével, tovább aggódik beteg édesanyja miatt… Nem érdemli ezt, nagyon nem. Míg Peter lebeszélte a jólelkű behemóttal, hogy vigye a kisfiút a gyengélkedőre újra mellette, teremtem, és kedvesen megsimogattam az arcát.
- Hallgass Waltra kérlek, jó helyre visz majd téged ahol vigyázni fognak rád és pikk - pakk jobban leszel. Hamarosan veled lesznek a testvéreid is, ne aggódj. - adtam egy puszit a feje búbjára, majd engedtem, hogy a kedves Mardekáros finoman a karjaiba vegye Adamet és befelé, induljon vele. Igaza volt Lascar profnak, valóban nem szép dolog az előítélet, hiszen ezzel a sráccal is hatalmasat tévedtem volna, ha nem hagyom elillanni a rossz gondolatokat.

Mihelyst Walték eltűntek a szemünk elől Peter felém fordult én pedig bólintottam a szavaira, hiszen lássuk be igaza, van. Nem csak, hogy előbb jutok be a saját házam portrélyukán, mint Ő, de így időt is spórolunk, előbb rábukkanhatunk a két szegény áldozatra, mintha együtt keressük őket.
- Akkor itt. - ezzel már szaladtam is be a kastélyba egyenesen a Hugrabug klubhelyisége felé. A jelszót szerencsére hamar elrebegtem az alagsori festményünknek, aki ideiglenesen Phineas Nigellus Black ex - igazgató, míg a régit, A Szürke halászt restaurálják.
- Szia Ama, mi a…
- Bocs Archie de most nem érek rá! - szakítottam félbe hatodéves háztársamat, aki meglepetten pislogott utánam miközben félrelökdösve az utamba kerülőket felsiettem egyenesen a hálókörletünk bejáratához.
- Szállj le róla! Azonnal! - kiáltottam rá egy ötödéves lányra, aki ijedtében egyenesen a barátnője karjaiba ugrott, az pedig megszeppenten meredt rám.
- Finite incantatem! - hadartam a pálcámat a szőnyegre szegezve, ami néhány pillanattal később egy kimerült, kiszáradt, igen csak piszkos kislánnyá alakult vissza. Egyből mellette teremtem, hogy óvatosan felültessem és megvizsgálgassam.
- Hozzatok gyorsan egy üveg vizet! – fordultam a lányok felé, akik már szaladtak is, hogy néhány pillanattal később két üveg hidegvízzel térjenek vissza.
- Köszi. – visszafordultam Amanda felé, akit gyengéden itatni kezdtem.
- Semmi baj, most már minden rendben lesz. - mondtam neki megnyugtatónak szánt hangon, mire a kislány eltolta magától az üveget.
- Hogy vannak a testvéreim????
- Ne aggódj, Adam már a gyengélkedőn pihen, Fred pedig valószínűleg épp Peterrel együtt tart ugyan oda.
- De, de ugye nincs bajuk?
- A kimerültségen kívül semmi. A javasasszony gondoskodni fog rólatok, ha pedig rendbe jöttetek én magam, viszlek ki titeket a vonathoz, hogy haza tudjatok menni anyukátokhoz. Jó lesz így?
- Igen. Köszönöm. - motyogta a lány majd újra iszogatni, kezdte a vizet.
- Jenna, Adeline kérlek, kísérjétek el Amandát a gyengélkedőre, nekem, muszáj megkeresnem valakit. - bíztam a két lányra a kislányt, akik bólintottak is kötelességtudóan majd az ajtóból még hallottam, hogy óvatosan felsegítik és elindulnak vele. Pompás.

Mire visszaérkeztem a találkozási ponthoz Peter már ott várt rám a hatodikos prefektusunkkal és Samanthával együtt.
- Amanda már a gyengélkedő felé tart két megbízható Hugrás lánnyal. Te megtaláltad Fredet? Jól van? - érdeklődtem a sráctól, majd miután megkaptam az információkat csendben figyeltem, ahogy Kincaidet kezdi faggatni. Bill furcsán festett, egyértelműen sütött róla, hogy hazudik, ám, hogy mégis mi oka lehet ilyesmire még csak el sem tudom képzelni. Eddig megbízható, rendes fiúként, kollégaként tekintettem rá akivel gyakran voltam beosztva közös őrjáratra ám a mostani viselkedése igen csak összezavart. Követtem Petert egy kicsit távolabb a párocskától, majd összevont szemöldökkel hallgattam a mondanivalóját.
- Igen, nekem is egyértelmű, hogy nem mond igazat, csak azt nem értem miért. Amandát nem álltam neki faggatni odafent, mert szegény pára csak mielőbb a testvérei mellett akart lenni, de… - ekkor hirtelen szöget ütött valami a fejemben.
- Ha már egyszer elvittem a balhét, leszek megint én a rossz zsaru. Csak bólogass, tudom, hogy menni fog. - próbáltam halvány tréfával oldani Peter idegességét, hiszen elég, ha nekem el van borulva az agyam, nem hiányzik, hogy még Ő is beszámíthatatlan legyen.

- Gyere csak egy kicsit Bill. - szóltam oda a srácnak és egy kicsit távolabb vontam a másik kettőtől elővéve a táskámból a befőttesüvegemet.
- Látod ezt a két kis csótányt itt? Ezek a Wilson ikrek, azaz a barátnőd öcsikéi. Most neked is előadhatnám vérvörös hajjal, hasonló színű íriszekkel hány darabban küldelek haza karácsonyra a szüleidnek, s miként fogom mindezt megúszni édesapám befolyásának hála, de úgy vélem felesleges volna, hiszen te okos fiú vagy és tudom, hogy segíteni fogsz. Igazam van Billy? Ugye igazam? - forgattam meg előtte a kis üveget benne a két szerencsétlen Mardekáros csótánnyal nyomatékosítva ezzel a szavaimat, hiszen így láthatja, hogy semmitől sem riadok vissza, ha egyszer akarok valamit.
- Szóval… hallgatlak Bill. Mi történt egészen pontosan a három kisgyerekkel?

Outfit: Click! - Notes: No comment. Razz

Engem innentől már érdekelt mit alakítanak ezek ketten, úgyhogy gyorsan hangkizáró bűbájt alkalmaztam ránk, hogy szerencsétlen lány ne jöjjön rá azonnal mi történt a kisöcsikékkel, majd közelebb húzódtam. Érthető okokból Bill Kincaide szemei tágra meredtek, de a válla gyorsan megcsuklott Amanita tekintetének súlya alatt és kétségbeesetten rázogatva a fejét feltartott kezekkel hátrált pár lépést:
- Mi? Az ikrek? Megőrültél? Nem szabad átváltoztatással büntetnünk senkit, bármi is történt, ezt te is tudod és... - nyögdécselte szép lassan pánikba esve. - Ne csináld Nita... Az isten szerelmére hát ismersz, semmi olyat nem tennék, ami miatt ilyesmit... Ne már...
A lány utolsó, számomra jéghidegnek tűnő hangon feltett kérdése abszolút mértékben megzavarta a prefektust, aki végül fájdalmasan elcsukló hangon bökte ki:
- Mi az, hogy mit tudok?! Engedélyük volt három napra hazautazni, gondolom anyukájukkal vannak... Mi a franc történt? - hadart egyre jobban az idegességtől. - Nézd... Oké, oké! Megszegtem a szabályt, elismerem... Nem vittem le őket a vonatig, csak a Roxmorts szélébe... Nekem, nekem kevés időm van Samanthára és... hát így csaptunk egy gyors randit, na... De hát mi a fene történhetett volna velük a vonatig? Pár száz méter az egész... - kezdett lassan szipogni miközben halálra váltan bámulta az üveget s annak tartalmát.
Megvártam míg Nita rendezi a kérdést saját belátása szerint ezzel a szerencsétlennel, aztán (ha alkalmas volt még emberi beszédre) hozzá fordultam:
- Bill - morogtam, - félre téve mindazt, amiért most itt vagy. Azt mondom meg nekem, miért nem jöttél hozzám, mikor megérkezett a hír, hogy a gyerekek édesanyja agyvérzést kapott?
- Nem... nem értem mire gondolsz... - hebegte.
- Frászt nem érted - feleltem. - Másodikos korod óta hangoztatod a nagy álmod, a minisztériumi állást. Pontosan ismered a rendszert. Ezzel akarsz foglalkozni, ezt tanulod a szabad idődben, ezt próbálod kiismerni. Épp eleget hallgattam végig a szerencsétlenséged, mely szerint félvér vagy és nehezen fognak felvenni. Úgy ismered a hivatali munka felépítését mint a tenyeredet. A gyerekek muglivadékok, ergo a szüleik kviblik. Mivel egy mágus rokonai, a Roxfort elindítja a papírmunkát, miszerint mágikus gyógykezelést kell kapniuk, meg is fogják adni az engedélyt 3-4 hónap múlva. A bürokrácia malmai lassan őrölnek. Mehettél volna szerintem Amához is, egy bagoly az egész, hogy szóljon pár jó szót az édesapjánál, ahogy ismerem nem utasítaná vissza. A bürokrácia fogaskerekei pedig felgyorsulnak. Jöhettél volna hozzám is. A bátyám orvos a Szent Mungoban. Felvették volna a hölgyet előre, ha mégsem, akkor Oliver civilben kiment volna. Felfogtad, hogy az anyukájuk belehalhat egy ilyen várakozási időbe? - vontam fel a szemöldökömet.
- Én... én akartam is... csak... - Kincaide nyögve a tenyerébe temette az arcát, majd lassanként összeszedte magát: - Nem mertem - nyögte ki. - Samanthával is beszéltem és mindketten úgy gondoltuk, hogy nem lenen jó leköteleződni egy mardis prefi felé. Nitának meg nem tudtam, hogy az édesapja...
- Így ismersz Bill? - vontam fel a szemöldökömet. - Ráadásul szerintem ne hazudozz, mert baromi rosszul csinálod. Merthogy tavaly előtt még emlékeztél ilyenekre. Legalábbis mikor Amanitával volt valami kis összezörrenésed elég gyorsan kihátráltál, ahogy magad mondtad, nem engedheted meg magadnak, hogy rossz emlékeket őrizzen rólad, hisz az édesapja igen befolyásos ember. Vagy tavaly prefektus létedre mindent elnéztél Curzonnak, lévén az édesapja osztályvezető-helyettes a minisztériumban. Ha ezzel tisztában vagy, nehogy azt mond nekem, hogy felfelé nem tudod betéve a ranglétrát. Ne szórakozz Bill! Karrierista vagy, ami nem baj. Gyenge ember odabenn, könnyen befolyásolható, még ha nagyon szépen is tudsz mosolyogni, de sok ilyen ember van. Viszont nincs benned rossz szándék. Ennek az ügynek a végére kell járnunk és ezt te is tudod. Beszélj őszintén, perpillanat rajtad már csak az segíthet. Gyerünk!
Kincaide vállai összezuhantak, maradék tartása is összeomlott a prefektusnak, szemeit könny futotta el, majd színtelen hangon beszélni kezdett:
- Vágytam már Sam után és... a gyerekek nem buták - zihálta. - Levittem őket a Roxmortsig, onnan már nyílegyenes az út, eltéveszteni sem lehet és...
- Nem? - érdeklődtem. - Csak egyszer forduljon be rosszul a három kölyök és a Tiltott Rengetegben kötnek ki...
- Mi? De hát az egy marha nagy erdő... Azt csak észreveszik - nyögött fel kétségbeesetten.
- Gyerekek Bill - ráztam a fejemet. - Mindegy. Folytasd.
- Elmentünk a Három Seprűbe, aztán... - széttárta a karjait. - Aztán visszajöttünk. Felvetettem neki amit mondtál, hogy ő mit gondol, de... ő is megijedt ettől az egésztől. Szemrehányást tett, hogy el kellett volna vinnem a piciket, de megbocsájtott végül. Azt mondta az agyvérzés, ha túlélte a hölgy már nem olyan veszélyes, nem lenne jó szívességet kérni egy mardekárostól vagy éppen a leendő főnököm lányától, hisz csak pár hétről van szó. Peter! Én senkinek nem akartam bajt okozni, én csak...
- Te csak köptél arra a rozsdás vacakra ott a melleden - morogtam sötéten a jelvényére bökve. - Elhagytad azokat, akiket a felelősségedre bíztak. Szentségit Bill, ha a minisztériumba készülsz ennél csak többet raknak a vállaidra! - csattantam fel.
- Peter én... oké, megérdemlem... de kérlek... én...
- Ez nem az én dolgom. Az én érintettségem a Wilson ikrekre korlátozódik - válaszoltam mereven, bár megesett a szívem a kínlódó prefektuson. Amanitára mutattam: - Vele beszéld meg, jelenti-e a mulasztásod a házvezetőnek, vagy négyszemközt rendezi el veled.
Kincaide könyörgően, könyörületet keresve nézett fel a lányra:
- Nita... - suttogta.

Amint elrendezték amit el kellett, vagy későbbre halasztották a lányhoz fordultam és Samantha felé intettem a szememmel:
- Akárhogy is lesz, neki joga van tudni mi történt - sóhajtottam. - Ha a tanárok elé visszük ezt, jobb ha fel tud készülni a viharra, mert a tesóit úgy vágják ki innen, hogy a lábuk nem ér talajt. Ha nem... akkor viszont ő talán, mint idősebb testvér tud hatni rájuk - tártam szét a karjaimat. - Színt kell vallanunk - vetettem fel.

- Tudtam én, hogy okos fiú vagy, egyből megértetted, amit mondtam. Gratulálok Billy fiú. Igen ezek itt az ikrek, a két kicsi Wilson habár most csak Csóti 1 és Csóti 2. - ráztam meg egy picit az üveget. A fiú felháborodása csak olajat öntött a bennem égő tűzre a szemeim pedig sötéten villantak egyet.
- Te akarsz kioktatni, hogy mit szabad és mit nem? Pont te? - sziszegtem vészjóslóan közelebb lépve hozzá.
- Nem Bill nem ismerlek téged. Eddig valóban azt gondoltam rólad, hogy egy megbízható, komoly, érett gondolkodású srác, vagy akiben bárhol bármikor megbízhatok, s aki előtt még nagy jövő áll, ha így folytatja, de a jelek szerint tévedtem. Hatalmasat tévedtem… Beszélj! Áruld el, mit tudsz! - ha ez lehetséges a hangom még néhány fokot hűlt, én pedig egy újabb lépést megtéve felé, mélyen a szemeibe fúrtam könyörtelen, sötét íriszeimet. Nem kellett sokat várnom, ahogyan azzal számoltam is a kismadár hamar megtört és csicseregni kezdett, ám amikor eljutott ahhoz a részhez, hogy „De hát mi a fene történhetett volna velük a vonatig? Pár száz méter az egész...” kis híján felképeltem.
- Mi a fene történhetett volna? - sóhajtottam fájdalmasan, megdörzsölve a halántékomat.
- Majd én elárulom neked te barom. Betévednek a Tiltott rengetegbe, eltévednek a faluban lévén, hogy még sosem jártak lent felügyelet nélkül pláne nem az állomás környékén, elrabolja - megkínozza őket egy halálfaló, mivel, mint tudjuk az iskolán kívül nem túl biztonságos manapság, bárhol felbukkanhatnak, összetalálkoznak egy felnőttel, aki aztán nem is tudom… mondjuk, beköp téged idefent, amiért ekkora marha vagy, hogy egyedül hagyod őket. De beszélhetünk arról is, hogy lekésik a vonatot, és nem tudnak szólni senkinek, visszajönni pedig pláne nem, mert nem tudják melyik úton, kell… Soroljam még vagy a többihez elég színes a fantáziád? - taszítottam rajta egyet dühömben, majd az üveggel a kezemben hátra léptem egyet, átadva a terepet Peternek, míg én egy kicsit összeszedem magam. Nem mutatna túl jól a kartonomban egy bejegyzés Lascartól melyben az áll: „Kirúgtuk, mert embert ölt. ( Még ha nagy marha is volt )”

Figyelmesen hallgattam a Peter és Bill között végbemenő kis párbeszédet miközben a tekintetem olykor - olykor Samantha felé siklott. Kincaide állítása szerint megbeszélte a dolgokat a lánnyal, akiből ennél sokkal, de sokkal több észt néztem ki eddig, így viszont fel nem foghatom, hogyan buzdíthatta arra a pasiját, hogy felelőtlen módon magára hagyjon három gyereket, az édesanya betegségéről pedig hallgasson. Valami bűzlik, nem is kicsit, de vajon mi? Szörnyű volt hallani mindazt, amit Bill arról mondott annak idején Peternek mennyire tart tőlem és a velem való összezörrenéstől lévén az édesapám fontos ember, nem szeretné hát, ha keresztbe tennék neki a későbbiekben minisztériumi pályafutásának kezdetén. Komolyan ilyennek ismert meg az elmúlt néhány év során? Tényleg azt gondolta, hogy olyan vagyok, mint azok a rosszindulatú, beképzelt kis apuci kedvencei, odabent akik visszaélnek a szépségükkel, a nevükkel, a szüleik befolyásával így csikarva ki maguknak azt, amit akarnak? Hogy bosszúból tönkretenném a jövőjét valami kis pitiáner sérelem miatt? Fáj… nem csak az, hogy ennyire félreismert, de az is, hogy én is őt. Peter szavai végül célt értek Bill pedig végre valahára hozzáfogott a meséléshez miközben sós könnyek áztatták végig az arcát. Nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el milyen ostobák, tudnak lenni az emberek, ha egyszer szerelmesek lesznek. Pláne ha pasik, rémes párosítás. Még, hogy Sam megbocsátott és arra biztatta, ne kérjen senkitől sem szívességet. A másik idióta! Mi az, hogy az agyvérzés nem olyan veszélyes, már ha egyszer túlélte a hölgy? Dehogynem az! Arról ez a szerencsétlen majom nem hallott, hogy bénuláshoz, agykárosodáshoz is vezethet hiába élte túl az illető? Ebbe nem gondolt bele? Kérdem én, hogy lett ebből prefektus? Én sem vagyok egyszerű eset, na de ez…

És tessék Peter a nyakamba sózta a végső döntést Billel kapcsolatban nem kis felelősséget zúdítva ezzel a vállaimra. Ó a fene vigye el, bárcsak Lascar sosem osztotta volna nekem az észt a felelősségről, a döntésekről s azok lehetséges következményeiről nem csak a saját, de mások életében is. Mennyivel könnyebb dolgom volna szimplán kijelenteni, hogy ezt majd a házvezető tanárunkkal lerendezi, de nem, ehelyett itt dilemmázom, hiszen a döntésem az egész további életére kihatással lesz. Hiszen lássuk be ha most tanárhoz fordulok az nyilván megfosztja titulusától a vergődő prefektust, kicsapja amiért veszélybe sodort három kisgyereket, vagy ha nem is hát arról mindenképpen tesz, hogy ilyen ember kezébe ne adjanak többé hatalmat, sose kerülhessen be a Minisztériumba. De! Mi lesz, ha nem szólok semmit senkinek? Mi van, ha Bill újból hülyeséget csinál? Ha nem is itt hát a Minisztériumban? Hogy számolok el akkor a lelkiismeretemmel, és azzal a ténnyel, hogy megakadályozhattam volna? Egy ilyen embert, mint Ő nagyon könnyű befolyásolni, irányítani, hogy akarhat így a politikában részt venni bármilyen módon is? Akár mint aktatologató, akinek a kezén rengeteg fontos irat megy át nap, mint nap akár más… Talán ha… ha kapna egy kiadós leckét, egy pofont az élettől az kijózanítaná. Talán. Mikor Bill megszólított egyetlen intéssel belé fojtottam a szót, majd végül hosszas mérlegelés után megköszörültem a torkom.
- Csalódtam benned Kincaide. Felelőtlen, ostoba döntést hoztál, meg ami akár három kisgyerek és a beteg édesanyjuk életébe is kerülhetett volna. Te akarsz a Minisztériumban dolgozni, aki még itt sem képes normálisan ellátni a feladatát? Te, akinek egy szoknya és egy bájos mosoly elég volt ahhoz, hogy sutba dobva mindent, amiért küzdött hosszú éveken át magára hagyj három személyt, akik számítottak rád? Cseszheted pajtás. - kezdtem bele szándékosan egy kis hatásszünetet tartva, hogy legyen ideje betojni, mert igen nem titkolt célom, hogy egy életre ráhozzam a frászt.
- Sosem fogsz ott dolgozni, mert ilyen ember kezébe veszélyes bármekkora hatalmat is adni… - sóhajtottam fáradtan majd mikor úgy ítéltem meg felfogta miről is, beszélek, folytattam.
- Idefigyelj, de nagyon jól, mert csak egyszer fogom elmondani. Nem jelentem a mulasztásod, de a priuszod megmarad nálam. A mai naptól fogva új feladatkörrel bővül prefektusi munkád ez, pedig nem más, mint a Norton gyerekek felügyelete. Egészen addig a napig, míg be nem fejezted a tanulmányaidat a Roxfortban és el, nem ballagtál mellettük, leszel bárhová is, mennek, segítesz nekik a tanulásban, a házi feladatok megírásában. Ha úgy tetszik ügyeletes testőrré, nagytestvérré avanzsálsz át, aki vigyáz rájuk minden egyes pillanatban. Segítesz nekik nem csak az iskolai, de a magánéleti gondjaikban is, ha kell tanácsokat, adsz, ha kell, elkíséred, őket vagy intézkedsz az érdekükben. Ha akár csak egy hajuk szála is meggörbül, előveszlek úgy vigyázz a priuszod, pedig apám fülébe fog jutni, aki tesz róla, hogy a minisztérium megbízásából legfeljebb az utcákat söpörhesd az Abszol úton. Értve vagyok? Arra pedig ne építs, hogy év végén elballagok, mert visszajáró vendég leszek nálatok, a gyerekek pedig mesélni fognak rólad. Remélem ez alatt az idő alatt, tanulsz a hibádból és megváltozol, akkor elfelejtem ezt az egészet, és nem állok az utadba, ellenben ha nem… - nem fejeztem be a mondatot, úgyis tudja, már mire számíthat.
- Sosem éltem vissza eddig apám befolyásával, ezért fáj, hogy ezt gondoltad rólam. De tessék, csak, hogy ne csalódj bennem nagyot most megtettem a szavaimat, pedig nem vonom vissza. Ha itt végeztünk mész hozzájuk a gyengélkedőre, elmondasz nekik mindent, bocsánatot kérsz, amiért ekkora állat voltál, és szolgálatra jelentkezel! Világos?

- Rendben van, világosítsd fel, lássuk, mit reagál, aztán majd kitaláljuk a folytatást. - javasoltam visszafordulva Peterhez. Még mindig úgy érzem valami bűzlik a sztoriban, ráadásul a miértekre és a hogyanokra még nem kaptunk választ így tanárokhoz, egyelőre még nem fordulhatunk. Roppant kíváncsi vagyok hová lyukadunk ki a végén, ám addig is még egy kis türelemre van szükség.

Outfit: Click! - Notes: Én szóltam, hogy vannak napok amikor nem megy... :$

Komolyan mondom, néha a hideg kiráz ettől a csajtól. Most vagy van benne némi pszichopata hajlam, vagy Oscart fogok neki igényelni idén a "legjobb főgonosz" kategóriában, ha egyáltalán van olyan. Nem csodálom, hogy Bill Kincaide percek alatt összeomlott csak a szavai súlya alatt, pedig felé nem is hadonászott varázspálcával.
Ettől függetlenül a döntésével egyetértettem, magam sem csináltam volna másképp. Én ugyan nem készülök minisztériumi pályára, de édesapám végül is nekik dolgozik, mégsem hajtottam soha az aranyvérű egomániások lába alá a buksimat. Vagy legalábbis nem ennyire mint Kincaide. Ettől függetlenül megértettem valahol a srácot, manapság, a halálfaló háborúk idején tényleg nagyon kiéleződött ez a hülye vérmánia, kevesen tudták megőrizni az objektivitásukat, ami azt illeti, én sem túl gyakran. Fejcsóválva néztem Kincaidre, aki egy percben megjárta a poklot és a mennyet... na azt nem, de minimum azért a tisztító tűzig felemelte a végére a lány. Kevés híja volt a srác arcát elnézve, hogy nem omlik mindjárt a lábai elé hálálkodva. Ez a fő probléma Billel. Nagyon gyenge jellem. Okos, értelmes, jó szándékú, de egy házi manót nem olyan könnyű befolyásolni, mint a prefektust. Talán valóban jó lecke ez neki.

Amanita tekintetét követtem s így az én szürke szemeim is megállapodtak Smanathán. Mi tagadás, Billnek legalább ízlése van, az szentség. Csinos egy lány volt. Amanitához nem mérhettem, de magas, hosszú combok és helyén van, aminek helyén kell lennie. Ötödikes létére szerintem bárki végigcsorgatta volna érte az emeleti folyosókat a nyálával na. Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmemet Amanita hanghordozása sem. "Lássuk mit reagál"? Elég furcsa. Ostoba dolog volt, hogy nem gondolt bele ő sem mivel járhat egy agyvérzés, de ezen kívül... és hát azért még valahol gyerek na... Mindegy, ez az ő dolga, ő jobban ismeri Samet. Megszüntettem a hangkirekesztő varázst és intettem, hogy közelebb jöhet. Eddig relatíve nyugodtan várakozott, de bizonyára látta, hogy a pasijának nem ez élete legjobb napja, most élve a lehetőséggel Billhez futott és az arcára adott egy futó puszit. Hát cimbora, nem ez a te napod, a csók úgy tűnik később jön, pedig rád férne, mi? - vigyorogtam magamban, aztán komolyra vált tekintettel a lányhoz fordultam:
- Sam... valamiről tudnod kell - kezdtem csendesen.
- Az jó lenne - csattant fel a lány átölelve a prefektus vállait. - Lassan megtébolyít, hogy semmiről se tudok, pedig Bill...
- Tudom, de most meg fogod tudni, noha tetszeni nem fog - csóváltam a fejemet. - A két öcséd akkora marhaságot csinált, ami régen volt már a Roxfort történetében.
Sam szemei elkerekedtek, de csak bólintott, hogy folytassam.
- Három alsóbb, konkrétan első osztályos hugrás kisdiákot különféle háztartási eszközökké vagy éppen állatokká varázsoltak át. Ennek másfél napja - kezdtem bele. - Amanita első indulatában csótánnyá varázsolta őket, ott vannak abban az üvegben a kezében. Nincs bajuk, csak leckének szántuk nyugi. De ezzel kötelességünk a tanárokhoz fordulni. Ami ahhoz vezet, hogy ők innen repülnek. Ráadásul a Norton gyerekekről van szó, akik azért kerülhettek ebbe a helyzetbe, mert Bill randizni ment veled, ahelyett, hogy az állomásra kísérte volna őket. Ő is nagy bajban van, érted?
Samantha egészen elsápadt. Hol az üvegre nézett, hol a pasijára, hol ránk, látszott, hogy az agya csak próbálja feldolgozni az információkat. Végül egyszerre robbant ki Amanita felé lépve az üvegre meresztett szemekkel:
- Normálisak vagytok?! - sikította a bogaraknak. - Tudjátok egyáltalán mit műveltetek?! Esküszöm, azon se csodálkoztam volna, ha Amanita el is tipor titeket, mert megérdemelnétek ti istenverései! Tudjátok, hogy fog ez esni apának? Vagy éppen nekem? Foglalkoztatok ti bármivel is?! Merlinre! Ez... mit érezhettek azok a kicsik? El tudjátok képzelni? Felfogjátok mit jelent a forró napsütésben padként görnyedni, vagy lábtörlőként tűrni, hogy napjában százszor végigtiporjanak rajtatok?!
Hirtelen csuklottak meg a vállai, majd Bill nyakába ugrott:
- Mondtam, hogy... hogy ne hagyd magukra őket... hogy rossz ötlet, de te... te miattam... annyira sajnálom Bill... - szipogta elhaló hangon.
Nem tehettem róla, de valahogy furcsa volt ez az egész. Ha ennyire látványosan szerelmes a fiújába, miért a visszafogott puszi. Ha a barátnőmet látnám így, tutira azonnal megcsókolnám és ölelném, míg véget nem ér ez a borzalom. Persze, emberek vagyunk, mások vagyunk - léptem túl rajta gondolatban.

Hagytam, hogy Peter ismét a kezébe véve a dolgokat felvilágosítsa szerencsétlen Samanthát testvérei mérhetetlen ostobaságáról, aminek hamarosan meg is lett az eredménye. Sam szabályosan dührohamot kapott miközben a kezemben tartott befőttesüveg két kicsi lakójával kezdett üvöltözni. Nem csodálom, hogy ennyire kikelt magából, hiszen néhány perccel ezelőtt még én is komolyan fontolgattam, hogy nem csak az ikreket, de az idióta, felelőtlen prefektust is kirúgatom az iskolából, amiért elmulasztva kötelessége teljesítését komoly veszélybe sodort három védtelen, ártatlan kisgyereket. Röhejesen hangzik az elmúlt néhány perc eseményeit tekintve, de a kicsik még egész könnyen úszták meg a kis kalandot, hiszen történhetett volna rosszabb is, teszem azt, ha egy Halálfaló akad a 3 mugli születésű diákra. Bele sem merek gondolni abba mi lett, volna akkor…

A fejmosást követően Samantha egyből Bill karjaiba vetette magát, ám nekem valahogy nem klappolt a történet. Először is az a puszi, amivel Sammy vigasztalni akarta kedvesét… Nem tudom ki, hogy van vele de, ha az én szerelmem csöppent volna ekkora galibába ráadásul részben az én hibámból biztosan nem így jártam, volna el, ahogyan Ő. Puszi? Állítólag akkora a szerelem, hogy nehezen képesek meglenni egymás nélkül most meg mikor Billnek valóban szüksége lenne a lány támogatására, az letudja egy puszival és némi öleléssel? Én lennék csak ennyire maradi vagy másnak is szemet szúrt a dolog? Aztán ez az önvád… csak nekem tűnt úgy, hogy nem őszinte? Lehet csak én, igyekszem mindenen fogást találni és a dologban egyáltalán nincs is semmi szokatlan? Lemondóan sóhajtottam, tekintetemet pedig az üvegben nyomorgó két bogár felé irányítottam mikor egyszer csak valami szöget ütött a fejemben. Várjunk csak egy kicsit! Samantha lecseszése, hogy is szólt? „Merlinre! Ez... mit érezhettek azok a kicsik? El tudjátok képzelni? Felfogjátok mit jelent a forró napsütésben padként görnyedni, vagy lábtörlőként tűrni, hogy napjában százszor végigtiporjanak rajtatok?!”

- Ácsi! - emeletem fel a kezem hirtelen, indulatosan.
- Peter egy szóval sem említette neked, mivé változtatták az öcséid a Norton gyerekeket, mindössze annyit mondott, ha jól emlékszem, hogy különféle háztartási eszközökké vagy éppen állatokká varázsoltak át őket. Jól mondom Peter? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian prefektustársam felé fordulva majd amennyiben igazoló választ kaptam letettem a kis üveget a földre a pálcámat, pedig Samanthára szegeztem.
- Eldöntheted, hogy csináljuk Sammy, finoman vagy úgy, mint a két kis pokolfajzattal nemrégiben? Beszélsz magadtól vagy nekem, kell belőled kiszedni mindent? - éreztem, hogy az elmémet kezdi elönteni a gyilkos indulat vörös köde, hiszen a jelek szerint az ártatlan Hugrabuggos kislány álarca mögött egy számító kis szemétláda bújik meg, épp olyan, mint az öcsikéi. Degenerált egy család!
- Erre kellett neked Bill? Hogy a közelébe férkőzve elkövethesd ezt a szemétséget? Felelj, ha mondom! - léptem közelebb hozzá, íriszeim, s fürtjeim pedig a nemrégiben látott vérvörös árnyalatot öltötték magukra.
- Bill állj félre… nem lesz túl szép látvány… - fordultam a Hugrás srác felé figyelmeztetően. Ajánlatos Samanthának mihamarabb vallania különben csak Merlin tudja, meddig fajulnak majd a dolgok köztünk.

Outfit: Click! - Notes: szégyellem...

Úgy egy három-négy árnyalatot sápadtam, pedig Nitával ellentétben nem vagyok metamorf, de valami hasonlót sikerült kihoznom magamból azt hiszem. Pontosabban a lány felismerésének. Túlságosan ideges voltam, nekem nem esett le azonnal, de neki jókor tűnt fel az ellentmondás. Mereven bólintottam:
- Így volt... - erősítettem meg a hugrás lány szavait erőtlen hangon. Némileg sokkolt az információ és mindaz, ami mögötte lehet.
Samantha megrökönyödve nézett Nitára, majd idegesen megszólalt:
- Csak erős gyanúm volt rá - felelte azonnal és ijedten. - Bruno és Bart régóta hangoztattak ilyen ötleteket, bár mindig azt hittem, hogy tréfálnak, de most... hát nyilvánvalónak tűnt, mit is tettek, amit még most is alig hiszek el és...
- Nem - vágtam közbe most én sötéten. - Az öcséid tökéletesen agyatlanok. Bruno és Bart valami egyszerűen közvetlen hatású rombolást okozó átkot használna önerőből. Ez nem ilyen egyszerű. Ez kimódolt és... még ha fájdalmasan is... de komoly intelligenciára vall. Nem egyszerűen kegyetlen, hanem gondot fordítottak a megalázására is, ami nem egy nulla intelligenciájú verőembert feltételez. Ráadásul egy élet alatt se jutnának be a házatokba. Mardekárosok, de még a saját jelszavunkkal is akadnak gondjaik megjegyzés terén.
Samantha könnyes szemmel nézett ránk, majd az egyre inkább zavarban lévő párjára és lassan felé lépett:
- Remélem te hiszel nekem Bill - suttogta. - De most kérlek menj arrébb, mert ahogy nézem, ők nem fognak nekem hinni és nem akarom, hogy bajod essen. Kérlek!
Egy pillanatra még engem is elbizonytalanított a lány teljesen őszintének tűnő hanghordozása, könnyes szemei és az ellágyult vonások. Hát még Billt, aki közelebb lépett, hogy még egyszer megölelje, mielőtt rázúdul a csajra Amanita haragja...
... és ezzel egy másodpercre kitakarta Samanthát Amanita elől. Nem mintha aggódtam volna, igazából szerintem eszébe nem jutott volna senkinek, hogy a csaj az inge ujjában rejtegeti a pálcáját. Veszélytelennek hittem, így igencsak megdöbbentett amint megjelent a kezében. Hiába vagyok kviddics játékos pengeéles reflexekkel, egy másodpercet késtem, Amanita pedig csak úgy avatkozhatott volna be, ha telibe találja Billt is, ha egyáltalán látta a nyurga fiú takarásában Samantha mozdulatát, amit kétlek.
- Adava kedavra! - harsogta az ifjú hugrabugos Billre szegezve a pálcát.
A fiatalember teste a levegőbe emelkedett és pörögve hullott alá Nita elé. Hamuszürke arca, fénytelen tekintete és merev teste igencsak aggodalomra adott okot, de halk nyögése azért megnyugtató volt. Én azonnal cselekedtem:
- Capitulatus! - dörögtem, mire Samantha kezéből egy láthatatlan erő szépen kitépte a pálcáját ami messzire repült. A lány szomorkásan engedte le a kezét és vállat vonva meredt a kiterült prefektusra:
- Megérdemelte végre. Undorító. Félvér létére volt pofája megcsókolni - rázkódott meg fázósan. - Gondolom az a három kis patkány túlélte - húzta el a száját savanyúan.
Kővé dermedve néztem rá. Hol a fenében van az a kislány, akit eddig úgy ahogy megismertem? Mi az istennyila folyik itt? Gépiesen bólintottam a lány szavaira, még mindig rászegezve a pálcámat. Samantha biccentett:
- Akkor hát még sok dolgom van - mormolta s leült egy szabadon maradt padra s lábát lóbálva, csevegő hangon mesélni kezdett: - Úgyis rájöttetek már túl sok dologra, ideje megosztanom veletek a maradékot, hogy értsetek is. A nevem Samantha Wilson. A leggyönyörűbb aranyló vér folyik az ereimben, de... - elnézett egy pillanatra a távolba, majd halkan beszélt, érzelmekkel teli hangon tovább - a nagyapám itt esett el valahol, a roxforti csatában. Nagyanyámat bebörtönözték. Csak mert hittek egy szebb, jobb világban, ahol az uralkodik, akinek kell. Mi, aranyvérűek Nita - nézett a lányra, de közben folytatta is röccenés nélkül. - Apám jó ember, de feladta. Odabent, lélekben. A családunk nagyon sokat vesztett Voldemort halálával. Nagyon sokat. Nem csak egy szebb világot, de a befolyásunk és a vagyonunk jó része is odalett. Apám igyekszik megtalálni a helyünket ebben... ebben a... a förtelemben, amit elhozott Harry Potter győzelme - ejtette az ismert nevet valami elképesztően tömény gúnnyal. - Nagyapámmal két fiatal varázsló végzett. Johnathan Hooker és Lisbeth Kilmer. Később összeházasodtak. Lett egy gyermekük is, az a vadbarom Justin. Nem emlékeztek rá? Hogy ne emlékeznétek, két éve ettől volt hangos Roxfort. A fiatal mardekáros kiszökött az erdőbe és ott felzabálták az acromantulák. Bah! Én csábítgattam, hogy az első szerelme legyek! Én hívtam randira a rengetegbe, nehogy meglássanak és én adtam ott neki mérgezett italt, amitől lelassult. Én tapostam a kezére, amivel a faágba kapaszkodott a gödör felett és néztem végig nevetve, ahogy a pókok széttépik. Lassan... Nagyon lassan... - kacagott.
Valahogy jómagam fázni kezdtem előadása közben, de ő zavartalanul folytatta:
- Erre készültem. Sokáig kellett győzködnöm a kalapot, hogy a hugrába küldjön, de csak itt leplezhettem igazán a terveim. A mardisok vagy a griffesek színeiben nem. Bosszút akartam állni. Bosszút azokon, akik megkeserítették a családom életét. Elmentem Justin temetésére és nagyobb elégtétel nem lehetett számomra annál, mint látni az apja fájdalmát. Látni, hogy az anyja megőrült. Igen! Ezt érdemelték! - csattant fel. - Már csak a Potter lányt akartam megölni. Lilyt, azt a híres-neves kviddics sztárt! De...
Az ajkai jéghidegen préselődtek össze:
- Az az okostojás kis sárvérű rib@nc, az az Amanda elkezdett a Roxfort múltjáról olvasgatni. Feljegyzéseket talált egy ősömről, akit kitüntettek valami ostoba medállal, de közben mint félvért említik. Mint félvért! Hallottam mikor felolvasta a testvéreinek. El akartam kérni a jegyzetet és a könyvet, de nem adta oda a kis ostoba. Akkor szóltam Brunonak és Bartnak. Persze azt mondtam csak egy kicsit mókázunk, hogy majd én megtöröm az átkukat, mert amilyen kis nyámnyilák amúgy biztosan nem vállalták volna be. Idióták! - morogta megvetően a csótányok felé. - Reméltem, hogy lassú haláluk lesz. Alsóbbrendű férgek. És igen, Amanita, élvezet volt naponta lassan, kéjesen használni azt a lábtörlőt és ne tagadd, most hogy tudod az igazságot, neked is jelent valami örömet, nemde? Élvezed, hogy a sárvérű kis patkány úgy élt másfél napig, ahogy kellett. Élvezed, mert aranyló a véred. Mert olyan vagy, mint én - suttogta, mégis oly jól hallhatóan koppantak a szavak a kis térségben. - Nem értem, hogy úszhatták meg. Hogy jöttetek rá... Hogy maradt életben az a szánalmas debil - villant a szeme Billre.
Nagyon lassan, ösztönösen válaszoltam, talán picit azért is, hogy ilyen módon rúgjak bele egyet:
- Jövőre ismertették volna csak veletek a három átkot, nem tudsz eleget - sziszegtem fojtottan. - A halálos átok valóban óriási erő, de gyilkolásra ezer más is alkalmas. Ez ellen azonban nincs védekezés. Egyet kivéve. Ez a legsötétebb fekete mágia és annak lényegéből táplálkozik. A hatalomból. Bill lehet lelkileg gyenge, de a hatalma messze több nálad kislány. Neked nincs elég. Ehhez nem elég a könyörtelenség vagy a ravaszság. Nem elég a képesség, hogy másokat manipulálj. Amíg te gyenge vagy, addig az átok legfeljebb egy kaszás pókot sújt halálra. Bill pár napig émelyegni fog és ennyi...
Samantha szeme összeszűkült:
- Okosnak tartod magad félvérű korcs - recsegte. - De magad mögé engedtél egy kiemelkedettet. Rám szegezed a pálcád, akinek nincs eszköze most. Gyerünk Nita! Te is tudod, hogy a miénk a jövő! Az aranyvérűeknek kell uralkodni. Tipord el! - sikította hisztérikusan.

Az indulatok teljesen eluralkodtak felettem, hiszen végre valahára kezdett fény derülni a valóságra, s arra mennyire sikerült megtévesztenie engem egy bájosan mosolygó, ötödéves kis csitrinek. Hányszor, de hányszor találkoztam vele nap, mint nap az iskolában, órák előtt a folyosón vagy ebédszünetben, a nagyteremben olyan jelentéktelen dolgokról cseverészve, mint a kviddics, az időjárás vagy a közelgő nyárbúcsúztató bál. Ott ült alig néhány centire tőlem, arcán azzal a kedves, ártatlannak ható mosollyal és tanácsokat kért a fiúkkal és a játékával kapcsolatban. Áradozott, hogy egy nap szeretne majd Ő is bekerülni a csapatba, mint őrző és kért, ha ráérek, gyakoroljak vele egy kicsit. Ó de nem ez volt az első alkalom, többnyire délutánonként talált meg, kétségbeesetten fordulva hozzám a feladott bűbájtan házijaival. Órákon át magyaráztam, illusztráltam, sőt még rám nem jellemző módon azt is hagytam, hogy egy - két kisebb bűbájt rajtam gyakoroljon. Kedveltem habár az igaz barátságig sosem jutottunk el most pedig hirtelen kiderült az egész játék volt csupán. Samantha végig álarcot viselt nem csak előttem de a barátai, a tanárai előtt is, egy álarcot, amivel sikerült mindenkit megtévesztenie. Nesze neked Amanita Mulchany, ennyit a te mérhetetlen tudásodról, emberismeretedről. Ki fog rajtad még egy tizenöt éves kis liba is. Hogyan bízhatnál meg ezek bárkiben is?

Samantha természetesen, ahogyan arra számítani is lehetett egyből magyarázkodni kezdett ám Peter szembesítette a lányt saját hazugságaival bizonyítva mennyire kevés a valószínűsége annak, hogy a két kis troll magától ekkora aljasságra, precízen kifundált akcióra legyen képes melyet szemlátomást gondos tervezések, előkészületek előztek meg. Épp ahogyan azt mondta hiába rosszindulatúak vagy nagyszájúak egy ilyen aprólékos, megalázó húzáshoz túlontúl egyszerűek. Igaz ugyan a könnyes kis jelenet valóban ügyesre sikeredett ám azok után, amikre az imént fény derült már egyetlen szavának, mozdulatának sem dőltem be. Közelebb akartam menni hozzájuk, hogy elkapjam a lány grabancát, ám Bill egy ”ügyes” lépéssel sikeresen kitakarta előlem Samanthát akinek ez kiváló lehetőséget nyújtott a támadásra. A lány ingujjából egy szempillantás alatt előbűvölve pálcáját a döbbent prefektusra szegezte, azt s kimondta rá a visszafordíthatatlan, halálos átkot.

Az ütő megállt bennem néhány pillanatra, ahogy Bill teste hirtelen a levegőbe emelkedett majd egyszer csak a lábaim elé zuhant szürke ábrázattal, fénytelen tekintettel, mereven akár fadarab. Az idő szinte megállt olyannyira lelassult, minden egyes másodperc hosszú - hosszú perceknek tűnt a szemeimben. Akár a filmekben mikor egy - egy drámai jelenetet lassított felvételben mutatnak a nézők számára, pontosan így éreztem magam én is a pálca elrántása és Bill elém zuhanása között. Rémülten pillantottam a srácra miközben a mellkasomban szorító fájdalmat éreztem. Az nem lehet, hogy a figyelmetlenségem egy ember életébe, kerüljön. Egyszerűen nem lehet!!! Alaposabban szemügyre vettem őt, épp abban a pillanatban mikor hála Merlinnek Billy fájdalmasan nyögött egyet. Él! Hát mégsem esett komolyabb baja. Aggódva pillantottam felé, ám úgy döntöttem 1 - 2 percet ki fog bírni nélkülem, Sammy sokkal nagyobb gondot jelent most mindnyájunkra nézve. Szerencsére kettőnk közül legalább Peter ura volt a helyzetnek így egy szempillantás alatt lefegyverezte a mindenre elszánt hölgyeményt.

Sokkot kaptam, ahogy hallgatni kezdtem Samantha történetét, Billen pedig látszott, hogy szíve szerint szégyenében s fájdalmában, ha képes volna lábra állni, elbujdosna a világ szeme elől, el minél messzebbre a lánytól, aki csak játszadozott vele, az érzelmeivel, komoly bajba sodorva Őt. Arca még mindig hamuszürke árnyalatban pompázott szemeiben pedig ott tükröződött a végtelen fájdalom. Elárulták, becsapták, a naivitása pedig kis híján nem csak mások, de a saját életébe is került. Szerencsétlen, ez a néhány röpke gondolat így is elég hatalmas büntetés számára, s jóval megalázóbb, is, mint amivel én sújtottam Őt néhány perccel ezelőtt. Samantha, a szégyentelen kis cafat, halálos lelki nyugalommal foglalt helyet a legközelebbi padon ügyet sem vetve arra mennyi szörnyűség szárad már a lelkén, csak mondta, mondta és mondta könyörtelenül mi mindent követett el roxforti évei során a megbánás akár csak legcsekélyebb jeleit sem mutatva magán. Épp ellenkezőleg. Élvezettel számolt be arról hogyan okozta Justin Kilmer halálát, hogyan ment el a srác temetésére csak, hogy lássa mekkora fájdalmat sikerült okoznia a szülőknek, sőt még azt is, hogy a következő célpontjául nem más szolgált volna, mint Lily Potter. Sam továbbá azt is megosztotta velünk, miért bántotta végül Amandát és a kistestvéreit majd felém fordult azt ecsetelgetve, hogy tudja milyen élvezet, lehet számomra a tudat, hogy a lábtörlő, amin nap, mint nap sétálgattam egy mocskos kis sárvérű volt, hiszen én is ugyan olyan vagyok, mint ő. Aranyvérű, valaki, aki sokkal jobb mindenkinél.

Jeges borzongás futott végig a gerincem mentén, ahogy a lány arcát fürkésztem. Istenem hát nincs határa a gyűlöletnek, a rosszindulatnak, a könyörtelenségnek? Hát ennyire elkorcsosult volna a világ, hogy már egy tizenöt éves kislány elméjét is sikerült megfertőznie a halálfalók nézeteinek? Mikor lesz már vége a gonoszságnak ezen a földön? Édes istenem milyen vak voltam. A fülemben újra és újra ott csengett Samantha megjegyzése: „Élvezed, mert aranyló a véred. Mert olyan vagy, mint én”. A tekintetem elborult, a pálca pedig megremegett a kezemben, ahogy a lány hangja egyre csak erősödött és erősödött a fejemben. „Mert olyan vagy, mint én. Mert olyan vagy, mint én. Mert olyan vagy, mint én.” Nem… én nem lehetek olyan… én nem. Hiába a semlegesség, a vér tisztaságának tisztelete… akkor sem vagyok olyan, mint ő. Ugye nem? UGYE?
~ És ha mégis? ~ parányi kis hang, ami képes a tébolyba taszítani egyetlen pillanat alatt. Ó te átkozott!

Peter felvilágosította a lányt arról miért nem járt sikerrel végül, mégsem az általa kimondott gyilkos átok, s hogy Bill némi émelygésen kívül nem szenvedett maradandó kárt, amivel aztán sikerült teljesen felbosszantania Samanthát. A lány hisztérikusan sikítozott nekem próbálva meggyőzni arról, hogy tiporjam el Petert és segítsek neki, hiszen ugyan olyanok vagyunk, aranyvérűek, akiknek egy szép napon uralkodniuk kell én, pedig egyszerűen ledermedtem. A tekintetem ide - oda cikázott a vergődő Hugrás, a befőttes üveg, valamint Peter és Samantha között miközben a pálcám újfent megremegett a kezemben. Én… nem lehetek olyan, mint Ő.
- Menj… tanárért. Most! - intéztem Peterhez a szavaimat.
- Bűnhődnie kell. - suttogtam vérfagyasztóan rideg hangon majd amennyiben a fiú csakugyan elsietett közelebb léptem Samanthához.
- Sosem leszek olyan, mint te hiába tiszta mindkettőnk vére. Sosem leszünk egyformák, mert én nem akarok uralkodni mások felett, nem érzem jobbnak magam sem, a félvéreknél sem a mugliknál. Nem a vér teszi különlegessé az embereket, hanem a jellem. - a pálca végre valahára szilárdan állt meg a kezemben, én pedig visszanyertem a magabiztosságom.
- Bűnhődni fogsz te is, és a testvéreid is. - majd mielőtt a lány bármit is felelhetett volna a Stupor átok segítségével elkábítottam. Most mi az? A saját érdekében mivel félő még két mondat tőle az elhangzottak után és kinyírom. Miután biztos lettem afelől, hogy a lány kábult a befőttesüvegért nyúltam s kiöntöttem belőle a bogarakat, amiket nem túl sok kedvvel ugyan de visszaváltoztattam.
- Ne örüljetek! - ezzel őket is elkábítottam biztos, ami biztos majd a nővérük mellé lebegtettem a testüket.
- Jól vagy Billy? - szóltam hátra.
- Hamarosan vége lesz, ne félj. - ezzel újra a testek felé fordultam.
- Incarcerandus - kötöztem össze mind a hármat. Nesze nekem… újabb ”unalmas” hétköznap itt a Roxfortban. Megtörve rogytam le Billy mellé s temettem a kezeimbe az arcomat várva Petert és a vele érkező tanárt. Nem megy több… belefáradtam.

Outfit: Click! - Notes: :$

A végzős prefektusunk óráról szólított ki, de a tekintetét látva egy másodpercet sem haboztam. Adtam valami hosszabb olvasmányt az elsősöknek és sietős léptekkel Peter után indultam. A lépcsőn lefelé haladva felvilágosított a helyzetről, mire több fokkal emelkedett a vérnyomásom. Esküszöm egyre nagyobb idióták járnak ebbe az intézménybe! Már egykor Draco Malfoy se volt semmi ismereteim szerint, de ez... Ráadásul kissé aggódtam Nitáért is, be kell vallanom. Neki sem lehet könnyű, remélem nem csinált semmi ostobaságot. Hála sietős lépteinknek hamar kiértünk, még nagyobb hála Peter összeszedett gondolkodásának, addigra elemezte is nekem a helyzetet teljesen, s az összkép nem volt rózsás.
Kiérve először is határozottan a kiütött hatodikos prefektushoz léptem, a pálcámat a homlokához tartva:
- Aludj csak Bill, most jót fog tenni - mormoltam, mire a fiatalember teste elernyedt. Megtapintottam a nyaki verőeret, de úgy nézett ki minden rendben. Felálltam és a két magánál lévő fiatalra néztem:
- Ronda átok ez, de szerencsére képzetlen használta - sóhajtottam. - Megmarad, de pár napra fel kell mentenünk a tevékenységei alól, mert piszok rossz bőrben lesz. Ráadásul utána is... - morogtam. - Ezért is altattam el. Ezt most jobb ha nem hallja, nem segítené a felépülését.
Arrébb hívtam a fiatalokat, majd fojtottan beszélni kezdtem:
- Na figyeljetek, mert nagyon nem fog tetszeni, amit most mondok - kezdtem bele. - Samantha tizenöt éves, a két marha tizennégy. Egyik sem felelős törvény szerint a cselekedeteiért - sóhajtottam. - Innen persze repülnek, ez nyomot hagy egész életükre, sőt a pálcájukat is el fogom törni, de... - súlyos sóhaj - Bill Kincaide mehet az Azkabanba.
Tágra nyílt szemükbe nézve széttártam a karjaim:
- Nem tehetek róla, nem én alkottam a törvényeket - recsegtem. - A gyerekek nem felelnek a tetteikért, de a szüleik vagy azon oktatók, akiknek a gondjaira vannak bízva, azok igen. A legközelebbi, önálló felelősséggel bíró személy, az Bill. Elmúlt tizenhat, vagyis felelősségre vonható. Mindazért, amit az a kis fúria tett, neki kell majd bűnhődnie. Másodsorban jön a tanári kar. A Hugrabug és a Mardekár házvezetőit, tehát igen, engem is, elvileg biztosan felmentik a katedráról, ahogy az igazgatónőt is. Ez van, ez ezzel jár. Ettől a pillanattó kezdve, lévén a hivatalos értesítést megkaptam, nem tehetek mást, a tanári kar elé kell vinnem az ügyet. McGalagony igazgatónő biztosan értesíti a minisztériumot még a mai napon. Ettől függetlenül szeretném ha tudnátok valamit - néztem a szemükbe keményen és határozottan: - Helyesen jártatok el! Nagyon helyesen! Megértettük? Most pedig magához térítem a kölyköket.
Visszasétálva elmormoltam az ellenátkot, mire magukhoz tértek. A két fiú meghúzta magát, Samantha viszont elkerekedett szemekkel nézett rám:
- Lascar professzor! Hála Merlinnek! Ezek az emberek megtámadtak engem és az öcséimet és... attól félek megölték Billt... - zokogta.
- Már értesítettek az esetről - válaszoltam jéghidegen. - Nagy bajban van kisasszony. Még nem is tudja mekkorában. Magát gyilkossággal, a tiltott átok használatával és három rendbeli gyilkossági kísérlet valamint személyi szabadság korlátozása bűncselekményekkel fogjuk megvádolni hivatalosan is.
- De... ez nem így van! - sikoltotta. - Én... én tényleg megtettem, de nem tehetek róla! Kényszerítettek! Használták rajtam az Imperius átkot és... én... de Billt nem tudtam megölni, ezért ők tették meg. Én... én annyira összetörtem... és most még rám is akarják kenni, de én csak egy eszköz voltam a kezükben! Mulchany egy rothadt halálfaló, az a Griffiths meg a csicskása! Én...
Nagyon nyugodtan fontam össze a karjaim a mellem előtt:
- Ms Wilson - kezdtem. - Ha Ms Mulchany vagy Mr Griffiths használta volna ezt az átkot, akkor Mr Kincaide halott lenne. Egyikük hatalma közelébe sem ér az övé s mindkettejüké bőven elegendő. De ha ezt nem is nézném. Mr Griffithset azért neveztem ki, mert megbízom benne - tettem a magas fiú vállára a balomat, majd a jobbommal Nita vállait karoltam át: - Ms Mulchanyra pedig rá merném bízni nem csak a magam, hanem az itt tanuló, védtelen kisdiákok életét is. Ez Önről nem mondható el. De ha akarja, akkor saját kérésére beadhatjuk kiskegyednek a veritaserumot saját igénylése alapján.
A lány összepréselte az ajkait és dacosan nézett rám:
- Sárvérűek voltak professzor - közölte nyugodtan. - Hooker véráruló. Akárcsak Mulchany. Griffiths meg egy lényegtelen korcs. Nekünk kell uralkodni. Maga történész, maga is tudja!
Fojtottan, minden vidámság nélkül felnevettem:
- Nem, már nem lesz többé a világon aranyvérű uralom - feleltem. - A halálfalók küzdelme bukásra ítéltetett. Kevesen vannak és a támadásaik szervezetlenek. Ha kell, a muglik segítségével, de le fogják győzni őket. Igaz, magának ez nem fog sokat számítani. Nem kerül az Azkabanba se maga, se a két hülye testvére, de a pálcájuknak vége. Repülnek innen. A Wilson névhez sok szenny tapadt két generációval ezelőtt. Az édesapjuk egy életet szánt rá, hogy tisztára mossa. Remek ember és kiváló minisztériumi tisztviselő. Ezt dobta el maga az elmúlt években, ennyit ért el. Tönkretette a családját. A két ostoba fivérét annyira nem számítom ide. Gyerekesek, befolyásolhatóak, gyengék. De maga kisasszony... - komor mosoly jelent meg az ajkaimon - Tudja, ha nem lennék tanár, lehet, hogy másként intézném az ügyet. Még az sem biztos, hogy külön büntetést adnék. Csupán elmesélném a háztársainak mit tett. Illetve előszednék néhány régi jegyzéket. Egy bizonyos Joseph Wilsonról úgy az 1700-as évek tájékán, aki szerelmes lett egy mugli származású varázslónőbe. Sokat tettek az ősei ezért az iskoláért, néhány jegyzet elég mélyre lett elásva, hogy egy aranyvérű név tovább tündököljön. De ezek a jegyzetek elő is kerülhetnek. A Mardekár kígyóját patkányokkal szokás etetni. Tudja milyenekkel Ms Wilson? Általában nem tiszta vérűekkel. Főleg ha addig annak adták ki magukat. És ez a kígyó roppant rosszul tűri, ha a fészekaljából bántanak valakit. Főleg, ha meg is hal az illető. Mit gondol milyen három év várna itt magára? Hányan kelnének a védelmére a háztársai közül? A pokolnak sok árnyalata van kisasszony. Ne akarja mindet kipróbálni - sziszegtem. - Különben esetleg így teszek és nem viszem egyszerűen csak elbocsájtássá ezt az ügyet, világos?!

- Ez az egész csak egy rossz álom Nita semmi több. Hamarosan felébredsz és a Hugrabug hálókörletében, találod majd magad az ágyadban fekve, nyakig betakarózva, a mellkasod pedig fel - le fog járni, ahogy kapkodod a levegőt. A homlokod verejtékezni fog, a hajad zilált lesz te, pedig szépen felkelsz és befoglalod a fürdőszobát mielőtt még a többi lány, megelőzhetne ebben. Nem mentél le az udvarra, nem olvastál semmilyen levelet, ahogy Peterrel sem találkoztál össze. Egy Hugrabuggos elsős sincs átváltoztatva, Samantha Wilson egy kedves, barátságos, melegszívű lány, akit az élet csak két hülye öcsikével sújtott Bill pedig bölcs, felelősségteljes prefektus, aki tudja a dolgát, és akit nem lehet befolyásolni semmivel sem. Ki fogod nyitni a szemeidet és minden rendben lesz. Justin Kilmer halála tragikus baleset volt, csupán amiről a fiú ostobasága tehet egyedül semmi… senki más. Minden rendben lesz, mert rendben kell lennie! És most… nyisd ki a szemed. 3… 2… 1… - suttogtam magamnak, ám amikor végül eleget téve saját magam parancsainak valóban kinyitottam a szemeimet a látvány szinte felért egy áramütéssel. Bill nyöszörögve hevert a földön néhány centire tőlem, ahogy a Wilson testvérek is, megkötözve, elkábítva annak rendje s módja szerint. Hiába reménykedtem, hiába vágytam az ébredés, okozta megkönnyebbülésre a sors úgy döntött, nem kegyelmez, könyörtelenül beleveri az orrom a valóság undorító, kegyetlen valójába.
- Miért? Merlin miért büntetsz? Meddig kell még bírnom? Fogytán az erőm, ne sújts tovább, könyörgöm. - gördült le néhány könnycsepp az arcomról egyenesen a porba hogy ott érje őket aztán a keserű vég. Felhúztam magam elé a lábaimat, amiket átkulcsoltam a kezeimmel s rájuk hajtottam a fejem. Muszáj… muszáj összeszednem magam, nem lehetek gyenge. Most nem.

Meghallva a közeledő léptek zaját sietősen eltüntettem a könnyeimet az arcomról s csak aztán pillantottam fel Peterre, s a mellette siető Lascar professzorra. Hogy én mennyire gyűlölöm Őt! Gyűlölöm! Ha nem tömte volna tele tegnap a fejemet mindenféle rizsával a felelősségről, a döntésekről s azok olykor igen csak súlyos következményeiről végezhettem volna a kis tyúkkal, vagy legalábbis megkínozhattam volna egy kicsit, hogy átérezze milyen lehetett a három Norton gyereknek, Justinnak és Billnek. De nem, neki, muszáj volt tegnap okoskodnia ezzel pedig megkötötte a kezeimet. Dögölj meg Lascar tiszta szívből, kívánom! Idd magad halálra bánom is én de, többé a közelembe se gyere, tartsd meg magadnak a bölcs gondolataidat. Rád hallgattam és most, tessék, itt a következménye. Tetszik a látvány, mond?

Talpra vergődtem és leporoltam a nadrágomat majd rendezve az arcvonásaimat Lascar felé fordultam, aki épp Billre bocsátott altató varázslatot. Talán tényleg így a legjobb neki, álmában legalább nem érez fájdalmat, nem érzékeli a külvilágot sem azt, ami ránk, többiekre vár. Bárcsak a helyében lehetnék… Ó áldott rév, bár újra eljönnél. Feszült figyelemmel hallgattam végig a professzor szavait arrébb sétálva a kábult testektől, ám amikor Lascar azt mondta Billre az Azkaban vár meghűlt az ereimben a vér.
- Nem! Ő nem… - túrtam bele zaklatottan a hajamba mely felindultságomban a szivárvány összes színét magára öltötte már rám nem jellemző módon folyamatosan váltakozva, úgy nagyjából három - négy másodperces időközönként. Többet képtelen voltam mondani, csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, s a gyötrő tudattal, hogy egy ártatlan személy végzi majd a börtönben a kis r*banc bűnei miatt. Lascar azt is kifejtette, hogy nem csak Ő, de McGalagony és a Hugrabug házvezetője is komoly bajba kerülhet, felmentik őket a katedráról ráadásul még minisztériumi ügy is, kerekedik majd a dologból még a mai nap folyamán. Röhejesen hangzott tőle az utolsó néhány mondat arról, hogy mindezek ellenére Peter és én helyesen jártunk el, épp csak egy hajszál választott el attól, hogy hangosan fel ne röhögjek. B*** meg Lascar! Egy ártatlan börtönbe kerül, három tanárt köztük az igazgatót is felmenthetik betöltött posztjuk alól, az iskolát megszállja a minisztérium, hisztéria törik ki, az iskolám, a világom, minden, amiben eddig hittem apró darabjaira hullik szét, de sebaj, vigasztaljon a tudat, hogy legalább helyesen jártam el? Ez most komoly????

Mielőtt akár csak egy árva szót is szólhattam volna a professzor a három földön fekvő, megkötözött alakhoz sétált s felébresztette őket mire a kis szűkölő szuka máris újabb előadásba fogott. Magyarázkodott, fűt - fát - bokrot összehordva, kígyót - békát kiabálva Peterre és rám én pedig csak álltam ökölbe szorult kézzel imádkozva Merlinhez, Jézushoz, Buddhához, Mohamedhez és még a fene tudja kihez, hogy adjon nekem elegendő béketűrést mielőtt még cafatokra, robbantom a kis görcsöt. Olyan egyszerű volna, egyetlen varázslat csupán, de tudom, hogy nem szabad. Most először jutott eszembe milyen kár, hogy nem vagyok halálfaló, akkor szemrebbenés nélkül tudnék végezni ezzel a kis… Szemem sarkából Peter arcát fürkésztem, láttam, hogy neki sem tetszik annyira Lascar megoldása ez, pedig végső lépésre sarkalt abban a pillanatban mihelyst a professzor ajkait elhagyták utolsó szavai. Szembe kerültem a kis csoporttal a prof mellé lépve, majd elővéve a pálcámat a három Wilsonra és Peterre szegeztem azt.
- Stupor! - ejtettem ki határozottan a varázsigét mire reményeim szerint mind a négy említett elkábult.
- Bocsáss meg Peter muszáj volt. - suttogtam a prefektus felé pillantva, remegő hangon miközben tincseim tovább folytatták a színeződést.

Visszafordulva a professzor felé, látva annak arcán a mélységes döbbenetet, megrökönyödést, sőt talán még az aggodalmat is ( bár ez utóbbit nem venném biztosra ) elpattant zaklatott elmémben az a bizonyos húr, ami eddig arra késztetett, hogy megőrizzem a hidegvérem valamennyire s hangos, keserű kacagásban törtem ki.
- Ezt neked élet nézd meg jól! - forogtam körbe párszor hagyva a késő nyári nap sugarai, bejárják az arcomat majd egyszer csak megállva, szemközt a professzorral hátrasimítottam előrehullott tincseimet a szemeimből.
- Hogy a francba ne lennék jól? - vigyorogtam a professzorra megválaszolva annak ki nem mondott kérdését miközben zsebre tettem a pálcámat.
- Felejthetetlen két napban volt részem, gyönyörűen süt a nap, csiripelnek a madarak, a barátom börtönbe kerül ártatlanul ez a kis r*banc pedig még mindig él mindazok ellenére is, amiket elkövetett. Ó azt már mondtam, hogy gyönyörűen süt a nap? Rémlik mintha mondtam volna. - vakartam meg tarkóm elgondolkodva. Az őrület ködén át nem is olyan vészes ám a kép, mint amilyennek tűnik, de tudom, nem lehetek gyáva, vissza kell térnem teljesen, hogy kitaláljunk valamit. Gyorsan!

- Mea Culpa, apró kitörés. Már jól vagyok asszem. - böktem ki néhány perccel később tekintetemet ismét végighordozva a kábultakon. Esküszöm, mint egy Shakespeare dráma, csak modern feldolgozásban.
- Nézze… Bill ártatlan. Oké hülye volt, nem is kicsit, de akkor is ártatlan, mint olyan pedig nem kerülhet az Azkabanba. Nem lehet! Az a fattyú áll az egész mögött, behülyítette a testvéreit és ezt a szerencsétlent is erre azzal áll elő, hogy gyakorlatilag ép bőrrel megússza, és más bűnhődik meg a tetteiért? - kezdtem el járkálni pontosan úgy, mint tegnap délután az irodájában.
- Ezt maga sem akarhatja. Pont maga ecsetelte le az imént mi minden fog történni, ha ez a dolog kiderül. Nem csak a maga állása ugrik, mint felelőtlen, bal**sz házvezetőé, aki képtelen volt két negyedévesre odafigyelni, de az én házvezetőmé és McGalagonyé is ők pedig aztán tényleg nem ezt érdemlik. Az iskolát megszállja a minisztérium, a szülők berezelnek, hiányzik egy ekkora cirkusz most mikor mindenki be, van tojva a halálfalóktól? Ezt a cseppnyi kis biztonságot jelentő zugot is el akarja tőlük venni dr. Lascar? - szegeztem neki a kérdést határozottan.

- Nincs tökéletes megoldás, ám ezúttal törvényt kell sértenünk mások érdekében. Erkölcsileg helyes döntés? Nem. Egyet értek vele? Nem. Muszáj? Sajnos igen. - álltam meg és Billre pillantottam.
- Muszáj.. - suttogtam majd újra a profra függesztettem a tekintetem.
- Javaslattal élnék, hallgasson meg. Hagyjuk ki ebből az egészből a Minisztériumot, sőt az egész tanári kart. Ha nagyon, muszáj hát McGalagonnyal egyeztessen Ő talán még be is, látja majd, hogy szükség helyzet törvényt bont. Írjon a három görény apjának, tudassa vele mi történt és, hogy a három kis csemetéjének vihar gyorsan távoznia kell az iskolából, érthető okokból. Ha apuka tényleg jó arc, ahogyan azt maga mondta nemrégiben érteni, fogja és nem tiltakozik. A két törpe talán még menthető, őket bízza az apa belátására, ám a lánynak olyan büntetés kell, amiből aztán egy életre tanulhat. - sóhajtottam.
- Vetesse el a varázserejét az apjával, örökre. - suttogtam.
- Állítólag valami bájitallal kivitelezhető, de hát a fene nincs képben ilyen témában. Khm… na de ami a lényeg ennél nagyobb büntetés úgy vélem még az Azkaban sem volna számára, hiszen attól fosztanánk meg Őt, amit a világon a legjobban szeret. Ez már tudom, nem hozza vissza Justint, de úgy vélem elégtétel volna a számára. Ami pedig Billt illeti… - lehajtottam a fejem.
- Kérem professzor, segítsen rajta. Nem kerülhet börtönbe. Vegye el tőle a prefektusi rangot, ha az én büntetésemet túl enyhének tartotta volna… gondolom Peter mesélte úgyis… vagy… vagy intézze el, hogy sose dolgozhasson a minisztériumban azt még mindig könnyebben, átvészelné, mint a börtönt. Kérem… - eredtek el ismét a könnyeim én pedig térdre hullottam. Félreértés ne essék nem a prof előtt könyörögve szimplán csak eddig bírtam, elszánt minden lelkierőm.
- Ha nem hagy más választást hagyom a libának, hogy besározzon engem, és magamra vállalok mindent beleértve azt is, hogy én hagytam magukra a kicsiket nem, pedig Bill. Biztos lehet benne, hogy 4 ember szava állna az Önével és Peterével szemben, Bill pedig ha megesketném, hallgatna, mint a sír. Megteszem, ha nem hagy számomra más választást, higgye el nekem. - hallgattam el, könnyeimet hullajtva már csupán a roxforti porba.

Outfit: Click! - Notes: Khm... nos hát lett amilyen lett, de szívből írtam. Remélem azért vállalható és a megbeszéltek szerint pm - ben elküldöd majd reggel a véleményedet. :$ A gif - ért bocsi, tudom, hogy nem szereted őket, de ezt most muszáj volt...

Kimeredt szemekkel, megdöbbenve néztem a lányra, ahogy pálcát rántva az ájulásba küldte újra a gyermekeket és a prefektust. Természetesen az akciója sikeres volt, "árulására" sem Peter, sem pedig én nem számítottunk. A nyurga fiatalember úgy csuklott össze mint egy rongybaba. Az én kezem is a pálcám felé indult, amelyen nem segített semmit Nita zavaros mondandója sem. Természetesen nem akartam neki olyan meglehetősen ostoba kérdést feltenni, ami a hogylétére vonatkozna. Végül is hagytam a pálcát, helyette egy gyors lépést tettem felé és alkalmaztam az egyik legősibb ismert módszert a hisztéria megfékezésére, ami még a muglik között is remekül működik. Vagyis lekevertem neki egy istenes pofont csak úgy visszakézből:
- Sajnálom - dörmögtem. - De talán segít összekapni magad, mielőtt összeomlasz. Nem akartam olyasmit kérdezni, hogy jól vagy-e. Lévén nem, nem vagy jól. Aki a helyeden állva jól lenne, annak nincsenek érzelmei, de ha most omlasz össze, azzal több kárt okozol mindenkinek, mint hasznot - morogtam.
Karba font kézzel végighallgattam a lány szavait, csak egy pillanatra rándultak meg az ajkaim savanyúan, de a rám tett megjegyzést alapvetően másképp nem reagáltam le. Csendesen megráztam a fejemet:
- Hogy mennyire vagyok én balf@sz házvezető, abba nem akarok belemenni - feleltem azért röviden. Igyekszem jó tanár lenni, de ez az eset engem is szíven ütött, így nem tiltakoztam a véleménynyilvánítás ellen. - Én sem akarom felmentetni az igazgatónőt vagy a kollégámat, végképp nem akarom az Azkabanba juttatni ezt a szerencsétlen marhát - villant a szemem Billre. - De azt is fogd fel, hogy ez az ügy nagyon komoly! - csattantam fel, talán elérve, hogy rám figyeljen. Teljesen. - Egy diák meghalt! Négy másik esetében ez nem sokon múlott. És igen, minden jel szerint ebben az én inkompetenciám is belejátszott. Ezek után akarod azt kérni tőlem, hogy söpörjem szőnyeg alá az ügyet? - meredtem rá. - Én nem akarok az Azkabanba juttatni senkit, ez nem az én személyes döntésem hanem az istenverte törvény! Mellesleg meg nem sokra mennél azzal a nagy és szent önfeláldozással. Itt nem alkalmazunk senkin veritaserumot, tiltják a szabályok. De a Minisztérium vizsgálóit ez nem köti meg, annak hatása alatt pedig se a barátaid, se pedig te nem vagy képes hazudni. Peter eszében is járt ilyesmi. A gondolatai úgy zakatoltak, hogy időbe telt mire kizártam őket a fejemből, pedig aktívan nem is használtam a legilimentori képzettségem. Most meg te jössz ezzel... - morogtam.
Sóhajtva megráztam a fejemet:
- Hozzászoktam már az életemben, hogy nincsenek tökéletes döntések. Soha - vetült a tekintetem Billre. - Nem, nem érdemli meg az Azkabant. Jó nagy ökörséget csinált, de... Áh, érted te ezt. Na most nagyon figyelj ide! - ragadtam meg a két vállát és néztem a szemébe. - Ha ez McGalagony fülébe jut, Merlin se kerüli el a vizsgálatot. Bárkinél vaskalaposabb, ő semmi esetre sem tusolja el. Én... a körülményekre tekintettel hajlandó vagyok - mormoltam. - De ez nem ilyen egyszerű... Képesek vagyunk elkészíteni olyan bájitalt, ami megfosztja azt a kis dögöt az erejétől. Végleg. Kvibli lesz. Tudok beszélni az apjával is, de... Ennek köztünk kell maradnia. Négyünk közt. Te, Peter, Bill és én. Peter hajlandó lesz erre, abban biztos vagyok. Én megértem miért ütötted ki, de aligha lesz boldog, mikor magához tér. Mindegy, ez a te dolgod, majd kezelitek egymás közt a nehézséget. De Bill a te háztársad és laza hat évvel régebben ismered nálam. Vele neked kell majd beszélni. Amíg nem jut ide az apja, meg nem készül el a lötty, ami kb egy napba fog telni azt hiszem, addig neked kell Samanthát... khmm... koordinálni. Ne felejtsd el: senki sem tudhatja meg mi történt, a pletyka gyorsan terjed. És itt most az igazgatónő vagy két professzor állásánál egy kicsit több forog kockán. Valahogy rejtsd el, az se érdekel ha bezárod egy szekrénybe és azt mondod mumusfertőzött vagy bánom is én, de estig lakat alatt kell lennie. Én elkészítem az italt és írok az apukának.
Óvatosan letöröltem az arcáról a rajta pergő könnycseppeket:
- Elfogadom a te döntésed Billel kapcsolatban. Jóravaló gyerek ez, nem fogom felmenteni. Ő a legkevésbé bűnös ebben az egészben, tudtommal először hibázott és azt hiszem brutális leckét kapott az élettől. Ahogy te is - biccentettem. - A Wilson ikreket hivatalosan is kihajítom mint házvezető, de... - a kislányra pillantottam, majd vissza Amára: - Képes leszel rá? - kérdeztem komolyan.

Nem mondom a professzor kis akciója azzal a visszakezes pofonnal kissé váratlanul ért, ugyan de ahhoz legalább elég volt, hogy némiképp visszarángasson az őrületből, a tébolyból és visszaadja a higgadtságomat.
- Auu - dörzsöltem meg a pofon helyét szemrehányó ábrázattal miközben azon törtem a fejem, hogy tulajdonképpen most hálásnak kéne e lennem Lascarnak a közbelépéséért vagy úgy tökön kéne rúgnom bosszúból, hogy hetekig csak magas hangon tudjon beszélni. Végül a helyzetre való tekintettel az első mellett döntöttem, nincs idő most a büszkeségre vagy a bosszúhadjáratosdira.
- Kösz prof, de legközelebb maradjunk inkább a hideg víznél, ha lehet, attól nem csöng utólag a fülem. - köszörültem meg a torkom.

Figyelmesen, hallgattam Lascar prof mondanivalóját miközben az elmémben csak úgy egymást, követték a cikázó gondolatok. Muszáj valami értelmes megoldásra jutnunk különben a következmények katasztrofálisak lesznek. Jelenleg nem csak a saját életünk a tét, a Wilsonoké, Peteré, Billé, Lascaré és az enyém, hanem több száz diáké, a tanári kari, az iskoláé is. Nesze neked Lascar erre valahogy egyik kis példád sem tudott felkészíteni tegnap. Hol van ilyenkor a „mindenre tökéletes választ, megoldást tudok adni” éned? Most légy okos az isten verjen meg.
- Ne is menjen bele, mert ezt a kérdést feszegetni csak töménytelen mennyiségű pia és idő mellett lehet, ami nekünk most egyik nincs. - vetettem oda indulatosan ügyet sem vetve arra, ha ezzel megbántom. Ami perpillanat engem a lehető legkevésbé érdekel az pont az ő csöppnyi kis lelkivilága, Bill élete például sokkal fontosabb most számomra. Nem hagyhatom, hogy olyasvalamiért vigye el a balhét, amiről nem tehet.
- Maga tényleg ennyire ostoba vagy csak szerepet játszik? Mert ha az utóbbi, akkor minden elismerésem igazán hűen adja vissza az agyatlan marha karakterét. Nem azt várom, hogy a szőnyeg alá söpörje a dolgokat hanem, hogy egy kicsit legyen belátó. Igen egy diák meghalt az ügyet pedig anno balesetként zárták le, amit úgy vélem kár volna bolygatni. Hogy mégis miért? Nos elárulom. Mint azt maga is tökéletesen belátta a kis ri*ancot nem tudják felelősségre vonni a tetteiért, lévén kiskorú így minden valószínűség szerint, ha nyomozás indulna olyanokat, vennének elő, akik a legkézenfekvőbbek. Van elképzelése arról, mégis kik, kerülhetnek szóba? Majd én megsúgom… a házvezető tanárom lévén Samantha az ő növendéke, akit képtelen volt szemmel tartani, az akkori hetedéves prefektus, aki azóta fene tudja, merre jár, valamint Én aki jelenlegi hetedéves prefektusként hagytam magam becsapni amit a kis Sammy könnyűszerrel ki is játszott. Igaz Bill volt az, aki a kicsiket cserbenhagyta, de ő jelentéssel csak nekem és Lowman professzornak tartozik. A saját bőrömért nem aggódom, őszintén nem érdekel, ha rajtam verik el a port, a prof és Bill azonban már annál inkább. - sóhajtottam majd fáradtan megdörzsöltem a homlokomat. Istenem csak legyen már vége ennek az egésznek, esküszöm első dolgom lesz estére megpattanni innen és kiengedni a gőzt.

- Nem érdekel mi a törvény, míg az egy ártatlan életét tenné örökre tönkre másokat már meg sem említve. Néha be kell csukni a szemünket és átlépni az ilyen dolgok felett, úgy hiszem ezt maga is, megérti valahol a szíve mélyén. Ha csakugyan nem akar rosszat tenni Billel hiszem, hogy ki tudunk találni valami okosat. - enyhült meg a hangszínem néhány foknyit. Mikor Lascar arra kért nagyon figyeljek miközben megragadta mindkét vállamat csak egy apró bólintással, adtam a tudtára, hogy azon leszek. Szerencsére végül a prof beadta a derekát, úgy tűnt tényleg nem akar botrányt csapni ebből az egészből, így némiképp oldottabban hallgattam, ahogy a tényeket vázolja számomra.
- Bill hallgatni fog erről kezeskedem… Peterben szemernyit sem kételkedem, korrekt, tisztességes, alak hatalmas szívvel megáldva. Igaz biztos utálni fog, amiért elkábítottam, de ez legyen most a legkisebb bajom. - sóhajtottam hagyva, hogy letörölje arcomról a könnycseppeket majd egy keserű, fáradt mosoly jelent meg az ajkaimon.
- A mai nap folyamán túléltem egy kiborító levelet, fenyegetőztem, visszaéltem apám nevével, a véremmel, a prefektusi jelvényemmel, fellógattam, csótánnyá változtatta két kisfiút, kevésen múlott, hogy nem kínoztam meg egy… és lehordtam magát, amiért így utólag bocsánatot kérek. Ezek után mégis mi ne menne? - vontam meg a vállam majd felvettem a földről a befőttesüvegemet.
- Az ikrek kiköltöztek, a csitri beköltözik. - sóhajtottam majd egy pálcaintéssel csótánnyá változtattam a kábult lányt, amit aztán beledobtam a kis üvegbe, alaposan ráhúzva a fedelét.
- Megteszi lakat alatt tartásnak? - kérdeztem majd visszasüllyesztettem újdonsült börtönkémet a táskámba.
- Egy kicsit irigylem őket… - bukott ki belőlem, ahogy a kábult prefektusok felé pillantottam.
- Alszanak, s mire felébrednek már minden rendben lesz. Én bezzeg nem ébredhetek fel, ez az egész nem csak álom volt. - suttogtam a földet bámulva.

- Ideje lassan felébreszteni őket. Peterrel felkísérem Billt a gyengélkedőre, közben kiokítom, amiről kikel, a két kis szörnyet pedig magára bízom. Ha elkészült a főzettel és a kiscsaj apja is megérkezett jelezzen valahogy és viszem Samanthát, addig jól ellesz itt az üvegben. - azt már nem mondtam ki, hogy szívem szerint kínoznám addig egy kicsit vagy lábtörlőnek, használnám, mert nagyjából sejtem mi lenne a professzor válasza, ráadásul annyira undorodom ettől a kis féregtől, hogy már sajnálnám a pálcámat ilyesmire használni. Meg fogja kapni a maga büntetését a többiek, pedig szépen tovább folytatják az életüket, ott ahol abbahagyták. Csak nekem nem fog menni, de majd csak lesz valahogy nem igaz?

Outfit: Click! - Notes: :$

A piás-idős hasonlatára még elmosolyodtam Amának, ezzel bizony kénytelen voltam egyetérteni, ellenben ami utána következett, az azért már egy kissé több volt a soknál, még jelen körülmények között is. Le lehet vezetni a feszültséget másképp is. Ökölbe szorult kezemet megropogtattam, hogy kicsit oldódjak, aztán faarccal néztem Nitára:
- Tudja, Ms Mulchany - váltottam egy határozottan távolságtartó, rideg hanghordozásra, - ez már csak így működik. Talán a jellememből, a posztom adta felelősségből vagy a neveltetésemből fakad, de nem játszom meg magamat, valóban ennyire ostoba vagyok. Ez tudja olyasmi Ms Mulchany, hogy más emberek szeretik embertársaikat a saját nézeteik szerint megítélni, csak azt tekintve etalonnak. Ezt egyesek gőgnek hívják, mások egyszerű butaságnak. Mindenesetre ezen emberek túlnyomó többsége valóban olyan nevelést kapott, ami alkalmassá teszi, hogy éles véleményét az udvariasság mögé rejtse, de néhányaknál ilyesfajta nevelésre nem került sor. Ezeket az embereket szokták úgy is jellemezni, hogy felvágós vagy egyszerűen bunkó. Sajnos a házambéli diákok között felette sok van, de "üdítő" a tudat, hogy nem csak nekem kell bajlódnom ilyenekkel - recsegtem felé. - Ha esetleg túleshetünk a személyeskedésen, akkor örülnék, ha a teendőinkre koncentrálhatnánk. Mert van belőlük elég a hisztériás kitörések nélkül is. Köszönöm.
Ha megint kitör belőle a vulkán, akkor habozás nélkül a szájpadlásához ragasztom a nyelvét, míg elmagyarázom a helyzetet. Végighallgattam a mondandóját, majd könnyedén legyintettem:
- El van felejtve, egyikünk sincs élete formájában, azt hiszem én is mondtam olyasmit, amit józan gondolkodással nem tennék - ismertem el, majd nehézkesen hozzá fűztem: - Sajnálom. Tényleg. Na de... rendben van, noha a házirend tiltja tanulók átváltoztatását, de ez esetben kivételt teszek, azt hiszem valóban ott lesz a legjobb helyen. Legalább biztosan nem kavar bajt - pislogtam az üvegre, míg behajította a csótányt a kishölgy. - Jól van, Ez esetben rád bízom a két prefektust. Javaslom kezd Billel, ő mindjárt magához tér, Peter gyanítom még szunyál egy adagot.
Intettem, mire a két Wilson nehézkesen, a fejét fogva magához tért.
- Kérem a pálcájukat - nyújtottam feléjük a kezemet, majd amint megszeppenten odaadták mindkettőt ketté törtem. - Erre a továbbiakban nem lesz szükségük. Jöjjenek velem, elintézem a papírmunkát, illetve írok egy levelet az édesapjuknak. Önök immáron nem a Roxfort Varázsló - és Boszorkány Szakiskola tanulói, ahogy a nővérük sem. Amíg a gondviselőjük Önökért jön, addig maradhatnak egykori Házuk klubtermében, pakoljanak majd össze, este utaznak és a továbbiakban nem kívánatos személyek itt. Most velem jönnek!
A két halálsápadt ifjú felsorakozott mellém remegő térdekkel. A lányra néztem még egy röpke pillanatra:
- Tegyen belátása szerint Ms Mulchany, de a hölgy még este is legyen életben és egy darabban. Más megjegyzésem nincs - zártam rövidre a kérdést, majd megpördülve elindultam nyomomban a két ördögfiókával.

Elhallgatva a professzor szavait kis híján elöntött a pulykaméreg, ám úgy döntöttem ezúttal, még ha borzasztó, de tényleg iszonyat borzasztó nehezen is, de féket teszek a nyelvemre, nem hiányzik, hogy, most amikor ilyen nagy pácban vagyunk még inkább egymás torkának, essünk. Majd legközelebb revánsot veszek abban egészen biztos, lehet dr. Lascar ám most valóban más dolgunk, van.
- Üsse kavics, el van nézve. - feleltem röviden a bocsánatkérésére majd a kábult diákok felé fordítottam a tekintetemet miközben elhelyeztem Samanthát a megfelelő helyre.
- Oké akkor vázolom a dolgokat Billnek, addig hagyom Petert szunyálni, lemerem fogadni ez után a kis futkosós hajtóvadászatos kaland után rá is, fér a pihenés. Aztán majd persze őt is felvilágosítom. - bólintottam. A két Wilson hamarosan fel is éledt Lascar pedig pálcájukat törve, rideg, kemény hangon közölte velük, hogy a mai naptól fogva már nem az iskola növendékei többé, s, hogy azon nyomban írni is fog az apjuknak, hogy jöjjön értük. Egy egészen röpke másodpercre megesett a szívem a két kis kölykön annyira megszeppentek ám aztán eszembe jutott mit is követtek el tulajdonképpen így minden gond nélkül fordítottam nekik hátat s hagytam, hogy a professzor elinduljon velük.
- Ne aggódjon, élni fog kifogyott a csótányirtóm. - forgattam meg a szemeimet. Kár cukkolnia, így is roppant nehezen fogom vissza magam attól, hogy ne robbantsam apró pici darabokra ezt a férget amint kettesben, maradok vele.

Miután a prof és a két kis bajkeverő eltűntek a szemeim elől Billy mellé térdeltem majd elővéve a pálcámat óvatosan a homlokának szegeztem azt.
- Stimula - ejtettem ki a varázsigét halkan, de határozottan mire Bill nyitogatni is kezdte a szemeit.
- Hallasz engem Billy? Valamit nagyon gyorsan meg kell beszélnünk többször, pedig nem fogom tudni elmondani. - magyaráztam, majd csak azután folytattam miután valamiféle pozitív megerősítést, kaptam a kába prefektustól.
- Jól figyelj rám. A Wilson testvérek el fogják hagyni az iskolát mind egy szálig. Lascar professzor intézkedik a papírmunkáról, értesíti az apjukat stb. Viszont és itt most a diszkréciódra lesz szükség mindenképpen. Az esetről többé nem beszélünk senkinek sem, mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna és éli tovább a mindennapjait békében. Muszáj, különben ha másként tennénk te börtönbe, kerülnél az ostobaságod miatt ezt, pedig senki sem akarja ugye igazam, van? Hallgatnod kell, a szavadat adnod, hogy soha semmilyen körülmények között nem jár el a szád, különben nem csak te, és mi többiek de az egész iskola óriási bajba kerül. Értesz engem? - néztem mélyen a szemeibe.
- A büntetés, amit tőlem kaptál ettől a percből életbe lép, szóval most menj fel a gyengélkedőre, kérj valamit a javasasszonytól hányingerre, és szédülésre majd dőlj le egy kicsit a három gyerek mellé. Holnap én magam viszem ki őket az állomásra, ám értük menned majd neked kell, remélem ezt rád, bízhatom. Minden világos? Remek, akkor most menj. - keltem föl mellőle majd miután biztos távolságba ért Peter mellé telepedtem.

- Ó te szent ég mit fogok én most kapni Petertől… jaj nekem. - nyöszörögtem fájdalmasan majd végül erőt véve magamon rá is, ráküldtem a Stimula varázslatot.
- Ne kelj fel azonnal, mert szédülni fogsz. - mondtam halkan, felhúzva magam elé a lábaimat, amiket aztán átkulcsoltam a kezeimmel.
- Befogadó képes vagy már Griffiths? - érdeklődtem néhány perccel később majd amennyiben a válasz pozitív volt, megköszörültem a torkom.
- Először is bocsánat, hogy elkábítottalak, de hidd el szükséges volt. Nem akarok belemenni a részletekbe, hidd el jobban is, jársz így de a lényeg az, hogy sikerült Lascarral egy áthidaló megoldást kitalálnunk. - sóhajtottam.
- Először is a történet összes résztvevőjét hallgatásnak súlyos terhe nyomja majd egészen élete végéig, más szóval erről az egészről nem beszélünk soha többé senkinek. A Wilson ikrek pálcáját az imént törte össze a prof, most épp útban van velük, hogy elintézze a papírmunkát, örökre kicsapva őket a Roxfortból. Írni fog az apjuknak is, aki gyanítom hamarosan értük, jön. - vártam egy kicsit a folytatással, hogy a srácnak legyen ideje megemészteni az eddig hallottakat.
- Samantha jelenleg az általad már jól ismert üvegecském összkomfortját élvezi csótány alakban ugyan csak arra várva, hogy az apja érte jöjjön. Ő is ki lesz csapva, ám az Ő büntetése jóval súlyosabb, mint az öccseié. Megfosztják a varázserejétől egy bájital segítségével, amit Lascar kotyvaszt majd össze. Addig is velem marad, nekem kell szemmel tartanom. Ne nézz így rám, utasítást kaptam és nyugi nem ölöm meg bármennyire is, szeretném… - dörzsöltem meg a homlokom fáradtan.
- Bill nem kerül az Azkabanba, pontosan emiatt szükséges a hallgatás. Teljesíti az általam kiszabott büntetést és itt annyiban is, marad a dolog. Most épp a gyengélkedőre igyekszik a kicsikhez, akiket holnap kiviszek az állomásra. Ha van kedved velem, jöhetsz majd biztos, ami biztos, de természetesen nem szükséges. - fárasztó egy reggel, remélem hamar vége lesz már és eltűnhetek egy kicsit levezetni a feszültséget. Nagyon rám férne már.

Outfit: Click! - Notes: :$

Igencsak megdöbbentett, amikor Amanita hirtelen felénk szegezte a pálcáját. Mi a..? Ösztönösen nyúltam az enyémért, de persze esélyem sem volt. Megdöbbentett a reakciója, hiszen én eddig bíztam prefektus társamban, de úgy néz ki, ez a meglepetések napja, hogy Merlin verje meg. Ujjaim félúton jártak csak az övembe szúrt pálca felé, amikor Amanita átka lecsapott rám és innentől filmszakadás...

...Nyögve tapogattam még lehunyt szemekkel a fejemet s hallottam meg támadóm nem éppen nyugodt hangját. Zihálva emelkedtem fel a könyökömre, bár ez nem volt éppen a legjobb ötlet. Eddig is úgy éreztem, hogy rajnyi tündérmanó mászott bele a fejembe és valami lehangolt hegedűn nyekeregnek, de ahogy megmozdultam átváltottak valami gitárszaggató trash metalra... Újabb nyögés közben igyekeztem felfogni a lány szavait, majd kesernyésen elmosolyodtam:
- Hé! - ziháltam. - Az is elkeserít egy kissé, hogy nem bíztál bennem egyáltalán, nem szokott sokat járni a pofám. Senkiről. De legközelebb ha már egyszer bizalmatlan vagy, igazán mondhatnál annyit, hogy húzzak el a rákba a falig, mert nem tartozik rám. Ez egy kissé drasztikus megoldás volt...
Lassanként kezdtem tisztán is látni, közben őszintén kimondtam, ami a fejemben járt:
- Tudod, mikor csak Samantha fenyegetőzött, hogy hiba volt hátat fordítanom neked, akkor nem aggódtam, nem így ismerlek. Vagy azt hittem nem így ismerlek. Ha most lennénk ugyanabban a helyzetben, eléggé aggódnék - ismertem el. Lehet rosszul esik neki, de a fenébe is, nekem sem volt tündérmese, ahogy ez a rothadt szédülés se.
- Szóval rávetted Lascart? Gratulálok, lassan kiderül, hogy mégiscsak emberi lény, nem a felelősség meg a szentbeszédek két lábon járó szobra. Eddig tényleg azt hittem, hogy egy istenverte gólem - húztam el a számat. - Mindent felfogtam és természetesen lakat a számon. Én se akarok bajt Kincaidenek. Nem rossz srác ez, csak kicsit hülye, na.
Nyögve talpra kászálódtam, majd a lányra néztem:
- Van ma valami foglalkozásod? - érdeklődtem, elvégre pár szakkör szombatonként van, de tagadóan rázta meg a fejét, mire békülékenyen bólogattam: - Rendben van. Akkor szerintem menj el valamerre pihenni egyet. Az esti őrjáratodat átveszem. És el se kezdj tiltakozni, rád fér a pihenés asszem. Majd ha nagy leszel megadod - vontam vállat, miközben Billhez sétáltam: - Na gyere nagyfiú! Irány a gyengélkedő. Neked szunya, nekem meg fejfájás elleni lötty. Most tisztázzuk: figyelj oda nagyon, mert nem tartalak meg, ha összeesel.
Még egy pillanatra visszanéztem Amanitára:
- Hé! Tudom, hogy kemény volt. Nekem is - húztam el a számat. - Meg nem szívesen bámulnék mégegyszer a pálcádba, de... megmentettünk három kis kölyköt és senki nem fog gyilkosságot megkísérelni a Potter lány ellen. Ez csak valami! Ráadásul ez a mamlasz se kerül sittre. Szóval... örülök, hogy itt voltál és segítettél. Köszönöm. Szerettem volna, ha tudod - mormoltam zavartan, majd nekiálltam Kincaidet a gyengélkedőre támogatni.

- Nézd én… - kezdtem bele zavartan mikor Peter a bizalmatlanságomról s arról beszélt, hogy efféle lépést, mint a kábítás nem várt volna tőlem, ám egyszerűen nem tudtam tulajdonképpen mit is, mondhatnék neki. Igaza van nem így kellett, volna eljárnom, de őszintén szólva ez a mai nap sikeresen rávilágított számomra arra a tényre miszerint szörnyű az emberismeretem így pedig nem merek újra bízni senkiben sem. Tudom Peter prefektus, józan, logikus, igazságos, de Billről is ezt gondoltam erre, tessék kiderült, hogy Samantha milyen könnyedén képes volt őt az ujjai köré csavarni ezzel pedig elérte, hogy a fiú egy felelőtlen, ostoba döntésre szánja el magát. Megrendült benne a „bizalmam” amit nem kevés idő alatt érdemelt ki a szememben, Peter pedig… legyünk őszinték még csak ennyire sem áll közel hozzám, mint a hatodéves háztársam. Tudom, hogy nem rossz szándékú, ahogyan azt is, hogy Lascar nem véletlenül nevezte ki őt erre a posztra, mégsem tudok már senkire sem úgy tekinteni, mint mondjuk egy nappal ezelőtt.

- Sajnálom Peter őszintén, teljes szívemből hidd el nekem. Soha de soha nem volt szokásom az orv támadás az életedre pedig semmilyen körülmények között sem törnék. - mondtam halkan majd lehajtottam a fejem.
- Tudod… Samantha szavai újra és újra ott csengtek a füleimben, de ahogy a szívembe néztem biztos lettem abban, hogy aranyvér vagy sem egyáltalán nem vagyunk egyformák a származás, pedig nem elég indok számomra ahhoz, hogy bárkire is rátámadjak. - rúgtam arrébb egy követ.
- Hiszed vagy sem… én szerettem azt a kislányt… na jó talán a szeretet kissé erős kifejezés, de kedveltem. Rengeteget beszélgettünk, segítettem neki ebben - abban, a tudat pedig, hogy egész idő alatt végig megtévesztett, közben pedig annyi szörnyűséget követett el mások ellen összetört bennem valamit. Nem neked szólt a dolog, nem ellened irányult. Ha akkor ébren hagylak egy újabb oldalamat, ismerhetted volna, meg amire nem vagyok büszke, még így is mocskosul érzem magam, hogy Lascar tanúja volt mindennek. De mindegy, nem fontos… - sóhajtottam.

- Igen sikerült meggyőzni, még ha így elsőre elég hihetetlennek is tűnik. A maga módján egész jó fej pasas, de ezt vissza ne mond neki, mert szemrebbenés nélkül letagadom. Vannak pillanatai, megjegyzései, amiért olykor - olykor azt kívánom, nyelje el a kénköves pokol, de azt is kénytelen vagyok elismerni, hogy a helyén van az esze és az a 2x2 mm átmérőjű szíve is. - nem is én lennék, ha nem szurkálódnék egy kicsit, de hát istenem képtelen vagyok meghazudtolni önmagam. Elcseszett emberke vagyok, aki egy elcseszett sablon alapján készült, amit aztán biztos vagyok benne a szemétre is hajítottak, nehogy még egyszer ilyet hozzon a világra a korszellem.
- Nem, mára azt hiszem már nincs semmi betervezve az esti köreimen kívül. - legalábbis semmi iskolai ügy. Meglepődtem a srác gesztusán, hiszen nemrég még morcos volt rám, amiért elkábítottam, most pedig önként és dalolva venné át a mai őrjáratomat. Nem semmi.
- Az biztos, hogy örök hálám üldözni fog, és a legközelebbi köröd én viszem. - mosolyogtam rá halványan miközben én is felkeltem. Peter elindult Billel együtt ám aztán még visszafordult hozzám néhány szóra.
- Én is köszönöm Peter. - biccentettem felé, majd ahogyan ők is, elindultak úgy én is, ám ezúttal az úti célom nem a kastély volt, hanem Roxmorts. Ideje lazítani, a délutáni látogatásból gyanítom ma már úgy sem lesz semmi. Majd holnap, ha már a kölykök eltűntek és minden visszatért a normális kerékvágásba.

Outfit: Click! - Notes: Egy élmény volt még ha a zárásom csapnivalóra is sikeredett. :$ Köszönöm

» Titokban járva, a Gerilla Edzés - Deborah és Peter (és esetleg Amanita?)
» Prefektusok listája V - VII.
» && Amanita Mulchany
» Sebastien A. Lascar & Amanita Mulchany
» Agybaj, ruhabaj - Amanita & Cameron