Éjszakai csellengés - Reximo professzor & Gabriel

Hatalmas csattanás hangzik fel az éjszaka csendjében. A folyosók üresek, már szinte minden diák az igazak álmát alussza, csak mi hárman nem.
- Leslie, csendesebben! – Pisszeg Adam és alapos barackot nyom a testvérünk fejére.
- Basszus, Ad nem én tehetek arról, hogy ez a rohadt páncél előtermett a semmiből! Azt hiszem eltört az összes lábujjam… – Bosszankodik Les.
- Fiúk, álljatok le, így nem fogtok eljutni a célotokig, ráadásul bármikor belefuthatunk egy prefektusba, vagy egy tanárba. – Figyelmeztetem őket, miután megbizonyosodtam arról, hogy a zaj senkit sem riasztott és indult a nyomunkba.
- Jó-jó, csak menjünk már, mert tényleg rajta kapnak minket. Akkor pedig oda az egész tervünk. – Sóhajt a hollóhátas fiú.
-Oké, vegyük át még egyszer. Most Adam leszek, amíg ő kiszökik a kastélyból, hogy valami idétlen koncertre menjen…
- Nem idétlen! – Vág a szavamba a testvérem, mire csak megvonom a vállam.
- A lényeg az, hogy át kell vennem a helyét ahhoz, hogy egyik szobatársának se tűnjön fel, hogy nincs az ágyában. Habár szerintem már fölösleges, valaki úgyis észrevette.

- Az lehet, de valószínű, hogy még hajnalban sem érek vissza, és helyette hazamegyek, hogy a jó régi ágyamban kialudjam magam… vagyis a te ágyadban, Gabe.
- Nekem pedig csak találkozóm van egy lánnyal. – Közli Leslie vigyorogva.
-Ezt tudjuk. – Nevetek.
- Ma már legalább vagy százszor elmondtad. Ennyire tetszik a csaj? – Kíváncsiskodik Adam.
- Erre most nincs időnk. Váljunk szét, én megyek a hollós hálókörletbe, ti pedig siessetek, mielőtt még valakivel összefutnátok. – Küldöm el őket és igazítom meg magamon Adam egyenruháját.
- Könnyű azt mondani, hogy siess, nem neked törtek el a lábujjaid. – Sziszegi Les, és fájdalmas fejjel lassan indul el az uticélja felé. Összevigyorgok Adammal, majd egy búcsúintés után valóban elindulok a hollóhát klubhelyisége felé.

Arra viszont nem gondolok, hogy éjszaka elég ritkán szoktam járni a már ismert helyeken. Rengeteg rejtett és titkos átjárót ismerek, de most, hogy minden sötétségbe borul és még pálcám sincs, sem varázserőm, hogy megvilágítsam magam előtt az utat. Ráadásul most még a láthatatlan köpenyt sem hoztam el, mert teljesen kiment a fejemből. Ennyit a szuper tervekről. Lassan haladok előre a folyosókon és próbálom betájolni azt, hogy hol is vagyok most, de ez most lehetetlennek tűnik. Teljesen ismeretlen helyen járok. A franc esne bele ebbe a hatalmas kastélyba! Miért kell úgy megépíteni, mint egy fránya labirintust? Most mégis, hogyan jutok el a hollóhát klubhelyiségébe? Próbálok valamiféle kiindulót keresni, egy festményt, vagy egy szobrot, vagy bármit, de semmi ilyesmit nem találok. Nincs mit tenni, haladok tovább előre.

Újabb zaj hasít az éjszaka csendjébe. A sötétben tapogatózva sikerült kifognom egy vázát, benne valami növénnyel, ami most a padlón landolt, fülsértő csörömpölés kíséretében. Hát ez ma nem akar az én napom lenni. Esélyem sincs jelenleg elmenekülni, még akkor sem, ha bárki meghallotta a zajt, főleg mivel tényleg halvány lila segédfogalmam sincs, hogy hol lehetek a kastélyon belül. Ezt alaposan megszívtad, Gabe. Vagyis pontosabban Adam fogja megszívni, ha most bárki is rám talál. Kétségbeesetten próbálok valami menekülő útvonalat találni, de csak vakon botladozok az útvesztőben, amivé hirtelen vált az egész Roxfort. De a remény hal meg utoljára, így pár perces álldogálás és vérfagyasztó csend után újra elindulok, amilyen gyorsan csak zaj nélkül lépkedni tudok, próbálom elhagyni a helyszínt ahol levertem azt a vázát. Már épp kezdenék megnyugodni, mikor nem találkozom senkivel, percek elmúltával sem, a lélegzetem nyugodtabbá válik, a lépteim pedig sokkal könnyedebbé, amikor is, befordulok egy sarkon és hirtelen neki megyek valakinek. Erre nem tudok mást mondani: nagy betűkkel PECH. De még mekkora… és naná, hogy egy tanárba futottam bele! Gyorsan elhátrálok az alaktól, de tudom, hogy most már nem igen tudnék elmenekülni, így szembe kell néznem a tényekkel, na és persze a büntetéssel… Szegény Adam. Már megint miattam kerül bajba.

Természetesen most is előkészítettem mindent. Kitöltöttem a nyugtatófüves teámat, s a bögréből felcsapó fodros gőzfelhő egyenest az arcomba szállt. „Határozottan kellemes illatű főzet lett ez.” állapítom meg, és az ágyamra ülve szürcsölgetni kezdtem a készítményt. Odakinn még mindig viszonylag meleg volt az idő, és a szél is csak akkor botlott át a párkányom küszöbén, ha az istenek erre tolták. Bágyadt holdfényben merült alá a birtok lankás völgye, titokzatos feketeségbe merültek a hegyek a messzeségben. A rózsavizes gyertyák homályosan pislogó fénye lepte el kacagva a szobát, karcsú, nagyravágyó gyermekkarokként nyújtózva a fehér plafon felé szállt a fény, de mielőtt célhoz érhetett volna, kacagva libbent át a párkányon a zsenge szellő, és megborzolta az apró láng süvegének tetejét. Lassan elszürcsölgettem a teámat, és a szokásos éjszakai sétámra indultam. Lementem a hosszú csigalépcsőn át a Sötét Varázslatok Kivédése tantermen, ki a folyosóra. Ahogy kiléptem a teremből, hatalmas mozaiküveg előtt álltam. Akárhányszor jártam erre, mindig meggyönyörködtetett ez a monumentális üvegfestmény. A hatalmas rózsaüveg Mardekár Malazárt, Hollóháti Hedviget, Griffendél Godrikot és Hugrabug Helgát ábrázolta, ebben a sorrendben egymás mellett állva. A hold ezüstös sugarai gyengéden vetítették az alakzatokat a falra, ezzel misztikus sötétségbe borítva a folyosó többi részét. Elindultam szokásos útvonalamon a nagyterem irányába. Álmosan úsztak a gyertyák a levegőben, alattuk száz és száz vetett árnyék pihent a márványpadlón. A pulpitus felett a Griffendér ház lobogói pihentek, légmozgás hiányában lustán lógva az aranyos karnisokról. Halk lépteim felfelé vezettek a lépcsőkön. Éjszakai sétám egyik főbb állomása a klubhelység ellenőrzése volt. Nem volt olyan éjszaka, hogy ne akadtam volna kártyázó, vagy kuncogó diákokra. Magabiztos, hallhatatlan léptekkel indultam a terem irányába, mikor is a hátam mögül fémes csörömpölés hallatszott. Megfordultam. Pár másodpercet vártam, hátha további mozgást hallok. Síri csend.
- Átkozott kölykök… Hajnali fél egy, és még képesek kijárkálni… - szitkozódtam, és elindultam a hang irányába. Előkészítettem a pálcámat, hogy rajtaüthessek a kóborolgató félkegyelműn. Fekete köpenyem árnyékként suhant mögöttem, mikor egy üvegcserép landolt a kőpadlón, és kegyetlenül visítva terült szét szilánkokká. „Ez aztán több a soknál!” Gondoltam idegesen, és sebes léptekkel közelítettem a „baleset” helyszínére. Rövid időbe telt csupán, mígnem befordultam a folyosón, és valaki belém ütközött. A Varázspálcám vége jeges kék színben világította meg az előttem riadt képpel álló fiatalember arcát. Fagyott, szigorú tekintettel meredtem a fiúra. Sétabotom kígyófej markolatát az állának nyomtam, úgy emeltem fel a fejét, hogy a szemébe nézzek.
- Magyarázatot… Most. – sziszegtem, és a hebegő-habogó fiú arcát pásztáztam.
- Mit csinál itt éjnek évadján, és mivel magyarázza az iskola tulajdonának rongálását? – kérdeztem egyre hevesebb hangerővel, és a homlokára koppintottam a varázspálcámmal.
3]]- Eredjen meg a nyelve, ne kelljen felkeresnünk és felzargatnunk Norgrove professzor urat, hogy kölcsönözzön nekünk némi veritas szérumot a bájcsevejünkhöz… - [/b]préseltem ki a szavakat a fogaim közül, és számon kérő tekintettel fürkésztem a fiú arcát…

A szerencse múlandó, ahogy mondani szokták. Eddig sikerült minden egyes bajból épp bőrrel kikeveredni, és ugyan a testvéreim rengetegszer kerültek már bajba ezért, vagy azért, de én helyettük még soha nem okoztam balhét. Ez azért is volt így, mert nem járkáltam éjszaka a folyosókon, helyette otthon az igazak álmát aludtam ilyenkor, vagy éppen a könyv írást folytattam, ha annyira elragadott az ihlet. De most… most aztán igazán nagy bajban vagyok. Ráadásul nem is a legkedvesebb és legelnézőbb tanárral sikerült összefutnom, hanem éppen Reximoval! Aki ráadásul Adamet egész jól ismeri lévén, hogy a hollóhát házvezetője. Ebből, hogyan fogok kimászni?
Gondolataim kétségbeesetten cikáznak a fejemben. Próbálok megfelelő mentséget találni arra, hogy miért mászkálok a folyosón évek évadján, mikor minden normális ember már régen alszik. Amikor a tanár megemlíti a Verita Serumot akaratlanul is elsápadok. A kékes fényben ez csak még feltűnőbbé válik és most nehezemre esik összeszedni a kíváló színészi képességeimet. Mégis, ki lenne képes arra, hogy tökéletesen elfedje a kilétét egy ilyen helyzetben? Főleg azzal a fenyegetéssel a nyakában, hogy annak a fránya bájitalnak a hatására minden titkom kiderül. Sürgősen ki kell találnom valamit.

- Én… – Kezdenék bele, de még mindig semmi ötletem sincs, hogy mit mondjak. A tekintetem tanácstalanságot sugároz, míg végül hirtelen megváltozik, mintha csak fény gyúlt volna a gondolataim között, és most már jóval határozottabban szólalok meg. – Én csak megfeledkeztem az időről, Reximo professzor. Teljesen belemerültem egy könyvbe, kint a parkban, olyannyira, hogy csak akkor eszméltem fel, mikor már nem láttam a betűket. – Ez valóban illene Adamre, meg rám is, hiszen mind a ketten csak úgy faljuk a könyveket, Lesliere ez már nem annyira jellemző tulajdonság.
- Amikor pedig visszaindultam a klubhelyiségbe, eltévedtem, mert nem igazán szoktam a folyosón éjszaka mászkálni… és a sötétben egyáltalán nem jó a tájékozódó képességem. Ezért is vertem le véletlenül a vázát. Nem volt szándékos… de egy varázslattal helyre lehet hozni. – Én bolond! Mit teszek, ha azt kéri, hogy hát akkor javítsam meg azt a nyomorék vázát? Hiszen én nem tudok varázsolni. Francba, francba, francba! Azért remélem a mesém elég hihető volt, habár abban egyáltalán nem kételkedem, hogy ennek büntetőmunka lesz a vége.

Az egyetlen, amit tehetek, hogy később mikor Adam végre visszatér a koncertről és tudok vele szót váltani, beavatom mindenbe, majd helyette jövök el a büntetőmunkára. Ha már én sodortam bajba, én is viszem el a balhét. De vajon tényleg elegendő lesz ez a szövegelés arra, hogy meggyőzzem a tanárt, hogy csak ártatlan célok vezéreltek a kóborlásban? Sajnos Reximo professzort egyáltalán nem ismerem, csak Adam elbeszélései alapján. Ugyan néha összefutok vele a folyosón, de mivel nem az ő óráját szoktam látogatni, lévén képtelen lennék arra, hogy varázsoljak, ezért a stílusát és azt, hogy mennyire szigorú, csak a testvérem szavai tudják igazolni. De ahogy most felnézek az arcára, érzem, hogy egyáltalán nem lesz könnyű dolgom. Bárcsak elmenekülhetnék. Egyáltalán nem akarom, hogy az egész terv dugába dőljön, ami évek óta olyan jól működik, egyetlen apró botlás miatt. Mert, ha kiderülne hatalmas botrány lenne belőle, arról nem is beszélve, hogy soha többet nem jöhetnék vissza a Roxfortba. Amit nem akarok. Imádok itt lenni.

A fiú rémült tekintettel fogott a magyarázkodáshoz, szavait hűvös tekintettel kísértem, végig szoborként a képébe tolva az izzó pálcát. Valami különös volt a fiúban, de meg nem tudtam volna mondani, mi lehetett, ami gyanakvóvá tett. Miért éreztem azt, hogy rosszban sántikál? Talán csak a sötétség teszi, és „Adam” rémültsége váltja ki belőlem ezen hamiskás érzelmeket.
- Egyszerű varázslat, mi? Nagyokos. – morogtam, és karon ragadtam a fiút. Határozott szorítással vonszoltam magam után a törött váza irányába. Megtorpantunk. Túl egyszerű volna, ha büntetőmunka ként egy egészen egyszerű varázslattal elengedném. Különben is, mire valók a házi manók? Fölmordultam. Nem engedtem a szorításból, nehogy meglógjon a sötétben a jómadár. Az kéne még most. Egy jó kis esti szaladgálás. Egy sarkot fordultunk, és a Hollóhát klubhelyisége előtt haladtunk el, egyenesen a könyvtár irányába. Ott átvágtunk egy keresztfolyosón, és ismét a hatalmas mozaiküveggel szemben álltunk. A kulcscsomóm a zsebemben volt, kattant a zár, és a Sötét Varázslatok Kivédése teremben találtuk magunkat. Az ajtót kulcsra zártam magunk mögött, és varázspálcámmal felgyújtottam a fáklyákat a teremben. Helyet foglaltam a katedrán, és kinyitottam a könyvemet, pontosan ott folytattam az olvasást, ahol abbahagytam. Egyetlen szót sem intéztem a tétlenül álldogáló fiúhoz. Azt akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát. Úgy látszott, sikerült elérnem célomat, felnéztem a könyvből az értetlen „Adam”re.
- Legalább magán van a talárja. – vetettem oda, amolyan számon kérő hangsúllyal, jeges tekinteteket szórva a fiú felé.
- Értékelem, hogy legalább ezt a szabályomat nem rúgta fel a csillagos égig. - tettem hozzá olyan ridegen, hogy szinte tapinthatóvá fagyott a levegő.
- Adja ide a pálcáját, és menjen hátra a pergamenterembe, ahol a tegnapi szorgalmi munkáját végezte, és folytassa a tekercsek helyrerakását onnan, ahonnan abbahagyta. Ha jól látom, háromnegyed tizenkettőt mutat az óra… Hm… Érdekes. Azt hittem már jóval éjfél után járunk… - állapítottam meg, és amolyan „kit érdekel” grimasszal folyattam az olvasást.
- Negyed óra múlva magára nézek, addig legyen készen a feladatával. – szóltam a fiú után.
- Mr. Turner… a pálcája. – mondtam, és lehajtott fejjel, felvont szemöldökkel néztem a fiú után…

Egy pillanatig azt hiszem, hogy minden elveszett. Amikor a törött váza előtt állunk, és rettegnem kell attól, hogy esetleg megkér – pontosabban megparancsolja – hogy azonnal varázsoljam vissza eredeti állapotába a vázát, akkor csak még nagyobb bajba keverednék. De ez a pillanat végül elmúlik. Szinte elönt a végtelen megkönnyebbülés, pedig tudhatnám, hogy nem fogom megúszni ennyire könnyen. Már csak abból is erre következtetek, hogy milyen erősen tart fogva a professzor, hogy még véletlenül se tudjak elszökni előle. Pedig kár ezért az aggodalomért. Ha a szökés ötlete meg is fordult valamikor a fejemben, hamar elvetettem. Hiszen nem érnék vele sokat. Még ha sikerülne is valahogy kiszabadulnom az erős szorításból, nem jutnék messzire. Nincs nálam a láthatatlanná tévő köpeny, nem tudok tájékozódni a sötétben, ráadásul sokkal tehetetlenebb vagyok, varázserő nélkül, mint ahogy a férfi gondolná. Patt helyzet. Lehetetlen ebből kikeveredni teljesen ép bőrrel.

Épp ezért teljesen beletörődve a sorsomba engedek az „erőszaknak” és megyek a tanár után egészen a Sötét Varázslatok Kivédése teremig. Itt még sosem jártam. Nem akartam fájdítani a szívemet azzal, hogy olyan terembe nézzek be, ahol én soha nem tanulhatok együtt a többiekkel. Bár továbbra is azt gondolom, hogy így is elképesztően szerencsés vagyok, a többi kviblihez képest. Ráadásul van két csodás testvérem, akik tényleg mindent megtennének azért, hogy én boldog legyek és teljes értékű embernek érezzem magam. Így is érzem. Attól még, hogy nem található bennem mágia, még ugyanolyan ember vagyok, mint mások, egyszerűen csak valami hiányzik. Talán ezért is tanulom olyan elszántan azokat a dolgokat, amiket meg tudok tanulni, hogy pótoljam némiképp ezt a hiányt. S boldog vagyok.

Ahogy viszont most itt álldogálok, az ismeretlen teremben teljesen tanácstalanul, arra várva, hogy mikor sújt le rám Merlin csapása, cseppet sem boldogító helyzet. Most szívesen felpörgetném az időt, hogy túl legyek a legrosszabbon, és hogy végre megnyugodva feküdjek le a hollóhát hálókörletében, abban a biztos tudatban, hogy nem lepleződtem le. De ez jelenleg még csak hiú ábránd. Végül a csendet, jéghideg hang töri meg. Szinte beleborzongok, ahogy hallgatom. Merlinre! Reximo hangja felér egy nyakamba zúduló lavinával.
- Nem szándékoztam megszegni a szabályait, tanár úr. – Jegyzem meg csendesen, habár kétlem, hogy ezzel javítanék a helyzetemen, sőt a legfőbb ideje lenne most már végre befogni a számat. De ami ezután jön, arra egyáltalán nem számítok… és amint meghallom, hogy kéri a pálcámat, lassan kezd az ájulás kerülgetni. Ez gáz. Irtózatos nagy gáz.

Először úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna azt, hogy a varázseszközt kéri. Helyette már fordulok is sarkon, hogy folytassam a tekercseket… Amikről fogalmam sincs, hogy hogyan, vagy miként kell rendbe rakni! Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán milyen fránya tekercsekről van szó? S van rá negyed órám? Merlin a jó ég áldjon meg, miért büntetsz engem, mond? Mikor pedig már kezdtem volna azt hinni, hogy legalább a pálcáról elfeledkezett a professzor, nem… megint nincs olyan mázlim. Megtorpanok. Megint elönt kissé a pánik. Aztán erőt veszek magamon és megfordulok.
- Az a helyzet, Reximo professzor, hogy… nincs nálam a pálcám. – Mondom végül halkan.
- Fent hagytam még délután a hálókörletben. – Ezzel villámgyorsan újra megfordulok, hogy a pergamenterem felé induljak, ha tudnám, hogy hol a fenében van. Na basszus. Próbálkozzunk. Magabiztosan elindulok az egyik ajtó felé, de amikor benyitok, csak egy régi kacatos raktár tárul a szemeim elé. Kész. Végem van.

Elképedve nézek a fiú után, majd tűnődve a földet kezdtem bámulni. Az elképesztően ritka, és rettentően komikus helyzetet csak koronázta a tény, hogy a fiú rossz ajtón nyitott be. Most már minden napvilágos volt, valami abszolút nincsen rendben, „Adam” agyában végképp elszállt a vezérlés. Valahogyan ez a fajta szerencsétlenkedés, távol állt a humorérzékemtől, és cseppet sem volt a szám ízének való. Hangos sóhajtással, és fejem billegetésével jeleztem, hogy ezt most elvétette. Őszintén meg kell mondjam, kevés kellett csupán ahhoz, hogy afféle poroszos módszerrel, galléron ragadjam a fiút és megrázzam a levegőben, önfeledt ordítással kísérve. De nem tettem. Tekintetemet a könyvre szegeztem. Valamiért a szédület kergetett. Mi az, hogy a körletben hagyta a pálcáját? Ez a kérdés nyomasztott, de rettentően. Ismét a szerencsétlenkedő fiúra néztem. Számat összeszorítva ismételten sóhajtottam.
- Látszólag, maga a mai este folyamán menthetetlenül degenerált, Mr. Turner... Nem vall önre. – jegyeztem meg, a lehető legledegradálóbb hangsúllyal, és lapoztam. Egy varázsló, hogy képes megválni a pálcájától? Nem fért a fejembe. Nem is igazán foglalkoztam az olvasással, ezen persze fel is húztam magamat. Idegesen lapoztam vissza, és kezdtem elölről, onnan, ahonnan a múltkor abbahagytam. Szemeimet gondosan pihentettem a sorokon végig vezetve, majd ismételten elvesztettem a fonalat. Önmagamon feldühödve csaptam rá a könyvre a fedelet, és felálltam.
- Milyen idióta képes a hálókörletében „felejteni” a pálcáját?! – tört ki belőlem, azzal hátat fordítottam a fiúnak, és feltéptem az előtte őrködő ajtót.
- Tessék befáradni, az isten szerelmére már. Tíz perce maradt. – tettem hozzá, és azzal rácsuktam az ajtót. Ötlettel sem voltam képes szolgálni, vajon mi a fene folyik itt éjszaka... Milyen kíséretet látott ez, hogy ennyire meghasonuljon önmagával? Először az éjszakai kóborlás… Na jó, ez mondjuk Adamre vall. Nem az első eset, hogy a vártnál később, jóval a takarodó után érkezett a körletébe. Eddig szóbeli figyelmeztetésen kívül, nem kapott még semmit, de most már végképp betelt a pohár. Ha nem lennék a házvezetője, most az igazgatóasszony irodájában kuksolna, és várná, míg a hölgy felkel, hogy „kellemesen” megtárgyalják az éjjel történteket. Szóval a késés még hagyján, na de a pálca? Az volt a teteje, a csúcspontja, a hab a tortán az estének. Egy varázsló, pálca nélkül? De könyörgöm, legalább azt a nyomorult termet megtalálhatta volna. Feltettem egy kanna vizet főni. A halkan bugyogó víz, és az egyre hangosabban sikoltó teáskanna hangja megtöltötte a félhomályba borult termet. Kellemes illatú, jó ízű füveket választottam az ital elkészítéséhez. Pont kellemes lesz, ehhez a kellemetlen beszélgetéshez, ami a pergamenterem ajtajának nyitását fogja követni. Két csészét készítettem elő. Az egyiket varázspálcámmal az első padra emeltem, másikat pedig magam elé helyeztem. Tíz perc, nyilvánvaló, hogy egyetlen tekercset sem tett odébb. Ez nem olyan munka, sokkal, de sokkal időigényesebb. Sokkal inkább a fárasztás, és az idegelés, valamint a megrémítés volt a cél… A rossz idegállapot, maga volt a büntetés… Semmi komolyra nem volt szükség, tudtom szerint legalábbis, egy kis késésért és tébolyult viselkedésért még nem adták az embert a minisztérium kezére. Persze erről „Adamnak” mit sem kell tudnia…

Percekig azt hittem, elérkezett a vég, és hogy most már készíthetem is elő a koporsómat. De végül nem ez történt. Ugyan a tanár meglehetősen lenézően beszélt velem, sőt elég… dühösnek látszik, ami érthető is, de mégsem kérdezett rá konkrétan hogy miért viselkedem, ilyen furcsán. Ezt tehát megúsztam. Egyelőre. A szavaira egy árva szót sem szólok, csak kissé sápadtan bólintok egyet, mikor végre bemehetek a megfelelő helyiségbe. Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, megint teljesen kétségbeesetten cikáznak a gondolataim. Hol tarthatott Adam a munkájában? Egyáltalán melyik tekercsekről van szó? Tekintetemmel bejárom a poros polcokat és az azokon lévő pergamenköteteket. Közelebb lépek az egyik tartó eszközhöz, hogy elolvassam a rábiggyesztett címkét, de ettől nem lettem okosabb. Ugyan, a testvéreim összes tankönyvét elolvastam, még azokat a könyveket is, amik olyan tantárgyakról szóltak, amit soha nem fogok tudni tanulni, így a sötét varázslatok kivédését is. Az összeset. De azok most nem segítenek meg ebben a helyzetben.

Már csak kilenc percem maradt. A franc egye meg, hogy mindig ilyen szorult helyzetbe kerülök! Ráadásul az agyam sem erre a feladatra koncentrál, hanem arra, hogy mi lesz akkor, ha kilépek ezen a bizonyos ajtón és a professzor számon kér a viselkedésem miatt. Mégis mit mondjak? Mi lehetne megfelelő hazugság arra, hogy miért hagytam ostoba módon a hálókörletben a pálcámat? Vagy éppen arra, hogy miért tévesztettem el a jól ismert helyiséget? Nagy kalamajkában vagyok ez kétségtelen, ráadásul most nem is a hazugságokra kellene gondolnom, hanem arra, hogy hol hagyhatta abba Adam azokat a fránya tekercseket.

Nyolc perc. Na jó, Gabe, nyugi. Tudod milyen vagy. Mindent megtudsz oldani. Ha elhatározod menni fog. Győzködöm magam, közben újra elolvasom a címkéket, hátha többre jutok, de teljesen üres az agyam. Óvatosan leveszem a legközelebbi polcról az egyik tekercset, amit kitekerek és kissé hunyorogva böngészgetni kezdem, hátha így többre jutok. A szöveg eléggé régies, olyan szavakat találok benne, amit alig értek meg, de hamar rá kell jönnöm, hogy ebben a teremben igazi kincsek lapulhatnak. Főleg a számomra. Azon a pergamenen, amit a kezembe fogok, rengeteg érdekes varázslat kapott helyet, én pedig mindenről megfeledkezve, kezdem el olvasni, hogy a kíváncsiságom kielégülhessen.

Alaposan áttanulmányozom a különböző védekezési módokat, vagy éppen a támadó varázslatokat, és még az sem jut eszembe, hogy nekem teljesen fölösleges ezeket olvasnom, hiszen úgysem fogom tudni soha végre hajtani őket. De ez nem tántorít el, ugyanolyan érdeklődéssel tölt el, mint bármi, ami a varázsvilággal kapcsolatos.
Három perc.
Nagyon nehezen ocsúdok fel az olvasásból, majd sápadok el újra. Vészesen fogy az időm, én pedig az égvilágon semmit nem csináltam, csak nem teljesen legálisan kezdtem tanulmányozni egy ősrégi tekercset. Gyorsan, és persze továbbra is óvatosan visszatekerem és visszateszem oda, ahol találtam, majd megint csak egy helyben toporgok, és nem tudok mást tenni, mint várni a végzetemre. Vagy az éppen váratlanul felbukkanó szerencsémbe.

De tudom, hogy most elég kevés az esélye annak, hogy bármilyen szerencse is közbejöjjön, így amikor lejár az idő, egy hatalmas sóhajt követően kinyitom az ajtót, és zavartan kilépek rajta. Ez egyre rosszabb lesz. Az idegeim romokban vannak. Azóta, mióta Reximo professzorral összefutottam, csak tovább romlik az állapotom az újabb és újabb baklövések után. A legrémisztőbb az egészben, hogy még messze nincs vége, és ki tudja még hány botlást követek el a közeljövőben. Inkább bele sem gondolok. Jobb lesz így nekem is, és az idegeimnek is.

Tűnve tűnő percek gyors lefolyása alatt, csupán három oldalt sikerült elolvasnom, ami azt illeti igencsak figyelmetlenül és hanyagul. Megszólalt a főzőkanna sípja odafenn, így hát cakkot-pakkot az asztalon hagyva felmentem, hogy felszolgáljam az éjszakai „frissítőt”. Miután teletöltöttem a két csészét, ügyelve arra, nehogy kiborítsam őket, megindultam a tanterem felé, le a lépcsőn. Éppen abban a pillanatban léptem át a küszöböt, ahogy „Adam” remegő kézzel becsukta maga után a pergamenterem ajtaját. Pár másodperces néma csöndben bámultunk egymásra, majd vonalaim kisimultak, a fagyos arcon halvány mosoly görbült.
- A legjobbkor. – fűztem hozzá, és átnyújtottam neki a csinos kis csészét. Körbe egy rózsainda tematikus mintája tekeredett, aranyozott sarkai, és gondosan formált idomai tették ezeket a kis tárgyakat olyan egyedivé, és különlegessé. Azon ritka esetek egyike volt, mikor teázni invitáltam egy „tanítványomat”, aki –fűzzük hozzá- büntetésben volt. Helyet foglaltam a tanári asztalon, szemben a fiúval, majd teámba kortyoltam. Szinte ellenállhatatlan illat és íz világ sűrűsödött eme nedű egyetlen cseppjében. Rózsavíz, gyömbér és kakukkfű, némi kamillával és mandragóra szirommal. A legjobb nyugtató tea, ami csak létezik, szélese világon. Mosolyomat folytatván mértem fel az előttem ülő fiú arcát.
- Tudja, Mr. Turner, veszélyes játékot űz maga. Eme gondterhelt, sötét időkben pálca nélkül lófrálni a folyosón… Jobban tenné, ha mostanában kevesebbet olvasgatna a szabad ég alatt. Így is elegen tűntek már el a kastély védelmező falain belülről is. És Merlin óvjon attól, hogy az én házam diákja legyen a következő, akit magába szipolyoz, húsától és bőrétől megszabadít a sötétség arczabáló szörnyetege. – mondtam, széles vigyorommal cseppnyi morbiditást kölcsönözve az amúgy is magas színvonalon futó, kényelmetlen beszélgetésbe. Arcom elkomolyodott, és a sétapálcám kígyó fejével közelebb löktem a még érintetlen csészét Gabrielhez.
- Igyon egy kortyot, és legyen olyan kedves felelni néhány kérdésemre. – szóltam, és kényelmesen, már ugyan ismételten fagyos tekintettel dőltem hátra a székemben, midőn újra elkezdtem.
- Tudja, Mr. Turner, ha ugyan olykor-olykor lenézem önt hanyagsága miatt, mindig kellemes meglepetéseket tartogat kitűnő, éles esze és kitűnő varázslói tehetsége. Meg is kérném, hogy mutassa be a múlt órán feladott anyagot, kíváncsi volnék azokra a rontásokra, de hát mivel nincs magánál a pálcája, nagy kárunkra ez reggelre marad. Addig pedig itt az éjszaka arra, hogy szedje ráncba magát, és álljon be a sorba. Az év első negyedében már ilyen kalamajkába keveredik, hogy kíván részt venni majd a RAVASZ vizsgán? – kérdeztem, majd kortyoltam egyet a teámból, azzal új lendületet véve folytattam „agymosó” szövegelésemet.
- De mindegy is, nem ez a beszélgetésünk fő kérdése. És ne tekintgessen a pergamenterem irányába, majd reggel ellenőrizem a munkáját a jelenlétében. Most pedig hallani akarok öntől pár szót. Nem a magyarázatok érdekelnek, csupán az, megbánta-e, és megígéri, hogy nem kerül legközelebb is a szemem elé éjszaka. – hangsúly levisz, száj bezár, néma csend. Felhúzott, cinikus tekintettel figyeltem a fiút, akinél remélhetőleg volt némi sikere a fejtisztításnak.

Már épp kezdtem volna örülni, hogy nincs senki a teremben és esetleg meglóghatok, de a szerencse megint nem állt mellém. A galád! Magamban újabb sóhajt fojtok el, amikor látom belépni a professzort kezében két csészével. Amíg csak meredünk egymásra – ami mellesleg óráknak tűnik nekem – az nem is olyan vészes, akkor lepődöm csak meg igazán, mikor elmosolyodik. Elmosolyodik! Mégis mit jelent ez? A halálom előtti utolsó pár percben még úgy döntött megadja nekem a végtisztességet és ezzel a mosollyal próbálja majd enyhíteni a kínjaimat? Na jó, ez még tőlem is túlzás. Be kell fejeznem ezt a túlagyalást, mert csak ártok magamnak vele.

Átveszem a felém nyújtott csészét. Mivel tipikusan az vagyok, aki olyan dolgokat is képes észrevenni, amit mások nem, rögtön feltűnik, milyen szép a díszítés. Már maga az illat is arra csábít, hogy rögtön megkóstoljam a nedűt, és ráadásul szép emlékeket ébreszt bennem, ugyan nem teljesen ez az illat köszön vissza az emlékeimben, hanem más, de a tea amit anya készített nekem olyan féltő gonddal, még ezzel a puszta gesztussal is visszaköszön. Az aprócska visszaemlékezés hatására akaratlanul is mosoly ömlik el az arcomon, egy olyan tipikusan Gabrieles mosoly, amit a testvéreim még nem tudtak produkálni. Pontosan nem tudnám megmondani, mi benne a különleges, de hogy más, az egészen biztos.
- Köszönöm. – Biccentek hálásan a férfinak, és le is ülök az egyik székre, közvetlenül elé, miután helyet foglalt a padon, de amikor már éppen kóstolnám meg a teát, szörnyű balsejtelem ölt bennem alakot.

Mi van ha bájitalt tett bele? Ideje volt rá. Félek, hogy ha csak egy kortyot is iszom az italból nemsokára dalolni fogok, mint egy pacsirta, így amilyen gyorsan csak lehet inkább lerakom a csészét és úgy teszek, mintha ez nem is lett volna olyan sietős, mint ahogy tűnt. Nem sok sikerrel.
- Tudom, hogy egyáltalán nem veszélytelen kint mászkálni, főleg ezekben a háborús időkben, de… – Most mégis mit mondjak? Azt hogy nekem szükségem van rá? Ez nem lenne hazugság, de mégis mivel magyarázzam később azt, hogy miért lenne szükségem arra, hogy egyedül mászkáljak a folyosón?
- De most tényleg nem szándékosan maradtam kint ilyen sokáig. Egyszerűen csak szerettem volna egyedül lenni. – Adamre ez sem igazán jellemző. Hogy egyedül akarjon lenni, hiszen igazán társasági ember. Én is az vagyok, de azért én mégis hajlamosabb vagyok egyedül sétálni a patak parton, vagy éppen a Roxmortsban, vagy csak elmerülni egy könyvben a szobámban. Adam is könyvmoly, de nem az az életcélja, hogy folyton egyedül legyen és olvasson.

Amikor közelebb tolja felém a csészét, kétségbeesem. Nem háríthatom el. De nem is ihatok belőle, mert mi van ha megalapozott a gyanúm? Végül mégis a kezembe veszem újra a csészét és úgy teszek, mintha kortyolnék belőle, de közben egyetlen csepp tea sem kerül a szervezetembe. Nem kockáztathatok. Aztán csendben hallgatom mit mond Reximo professzor. Annál a résznél, hogy szívesen látná, hogyan alkalmazok pár varázslatot rögtön elsápadok, de amikor biztonságosabb vizekre evezünk, sokkal jobban érzem magam.

- Biztosíthatom, hogy megbántam a dolgot. Legközelebb jobban fogok figyelni, arra, hogy mennyi is az idő. Megígérem, hogy többé nem fogok éjszaka megint összetalálkozni önnel. – Mondom végül halkan és most legalább nem hazudtam. Mostantól fokozottan fogok ügyelni arra, hogy mindig a kezem ügyében legyen a láthatatlanná tévő köpeny, főleg éjszaka, hogy többé ne bukhassak le ilyen módon és ne törjön rám a frász, hogy mi lesz, ha kiderül a titkom.

A feszült hangulatot fokozta fanyarú, már-már rémisztően szigorú arckifejezésem, melyet tükörben lévő gyakorlás nélkül is sikeresen kifejlesztettem az évek során. Sugárzó komolysággal hallgattam végig a szavait, és bűnbánata őszintének hatott. Hosszas, nyomasztó csend ült a terem poros levegőjére, a fáklyák pislákoló sárga fénye mellett néztünk farkasszemet, mígnem a csend, zsenge botként tört meg közöttünk.
- Örülök, hogy tisztáztuk. Minden büntetést eltörlök, ezáltal azt sem veszem figyelembe, hogy semmihez sem nyúlt a pergamenteremben. – fűztem hozzá, és egy amolyan „tudtam ám!” arckifejezéssel, egyenes, kimért mozdulatokkal felemelkedtem székemből. Hangos sóhaj kíséretében lenyúltam a csészémért, felhörpintettem a maradékot, és fejemmel a fiú itala felé böktem.
- Igya meg, jót fog tenni. – böktem oda, közben néhány irattartót odébb lökve indultam lassú léptekkel a terem ajtaja irányába. Az ajtó, egyébként alig hallható, sejtelmes nyikorgása sikolyként rázta meg a csendtől kongó, visszhangzó folyosót. A hold ezüstszínű sugarai most, egy nappal telihold előtt kifejezetten erősen sugároztak, a mozaiküvegen megtörve, színes gyöngyhullámokon úszó komor hajósokként libegték be a termet. Ahogy az ajtó nyílt, a beillanó holdsugár egyre szélesebb lett, majd fénylő óriásként élesítette ki körvonalaimat fehér fénye, ezáltal rémisztő árnyékot adva arcomnak. A folyosóra kilépve jobbra, és balra egy ötméteres szakaszon sápadt, kékes holdvilág rajzolta ki a tárgyak és oszlopok körvonalát, majd a sötét elemésztette a fényeket mindkét irányban. Kísérteties volt eme kék és fehér színek sötétben való keveredése, s csupán a négy ősi varázsló élettelen ábrázolása múlta felül.
- Elkísérem a hálókörletébe, és holnap reggelig ne kerüljön a szemem elé. – tettem hozzá fenyegetően, ám sokkal szelídebb, és megkönnyebbült hangon. A fagy, és a szilárdság elhagyta a tekintetemet, azáltal hogy a fiú őszintén nyilatkozott. Megéreztem, ha valaki őszintét állít, és kiszagoltam azt is, ha valami nem stimmel. Márpedig, Mr. Turnerrel kapcsolatban elég sok minden nem stimmel, ami azt illeti, de talán már én is beláttam, hogy eleget szenvedett ma éjszaka. Megvártam az ajtóban a fiút, s mikor elhagyta a termet, bezártam magunk mögött a vastag faajtót. Lépteink ütemes visszhangja faltól-falig csapódott a gigászi rózsaüveg előtt, majd elnyelt minket a sötétség. Jobb kezemmel ismét karon ragadtam a fiút, ezúttal érezhetőbben kevésbé görcsös, csupán karakteres szorítással „vonszolva” magam után. Lépteink zaja elnyúlt a sötétségben, minden más érzékszerv felerősödik, ha egyet kivonnak a forgalomból. Magabiztosan vágtunk át egy keresztfolyosón, majd fel a lépcsőn, mígnem a sötétséget egy fényfolt meg nem törte. A hosszúkás ablaksoron átszűrődő holdsugarak pontosan vetítettek a falon ülő, hatalmas kőhollóra, mellette pedig a sötétkék-ezüst lobogóra.
– Magad azzal ékesíted, ha az elmédet élesíted. – mormoltam, és feltárult előttünk a klubhelyiség ajtaja. Keresztülléptünk a küszöbön, itt már elengedtem a fiút. Egyetlen gyertyát gyújtottam, ez éppen elég volt ahhoz, hogy arcunk közé tartva egymás szemébe tudjunk nézni.
- Viszlát, Mr. Turner. – mondtam, és kissé számon kérő hangsúllyal, mely talán azt súgta "meg ne próbáljon még egyszer bajba kerülni", de minden esetre megbocsájtó tekintetet vetettem a fiúra.

Pattanásig feszült a hangulat, ahogy figyelem a jéghideg arcvonásokat, és szemeket, de végül megtörni látszik ez, amikor a tanár megszólal, és érzem, mára a kínszenvedéseimnek vége szakadt. Ami most meglehetősen szükséges volt.
-Köszönöm. – Úgy látszik Adam is megússza a dörgedelmes számon kérést, habár reggel nem túl kipihenten, majd még szembe kell néznie Reximoval, viszont legalább nagyobb bajba nem keveredtünk. A szerencse kezd megfordulni, én pedig olyannyira megnyugszom, hogy a gyanakvásom is abbamarad, így amikor a professzor azt mondja, igyam meg a teát, habozás nélkül meg is teszem, és nem bánom meg, mert nagyon finom az ital. A hatása pedig az, hogy csak még jobban megnyugszom. Ez kellett már nekem.

Lassan én is elindulok a férfi nyomában, hogy újra a sötét folyosóra menjünk. Van egy fajta varázsa az éjszakai Roxfortnak. Mintha jobban lehetne érzékelni a mágiát, ami átitatja a falakat. Vagy csak én érzem így? Lehetséges, hogy csak beképzelem magamnak azt, hogy érzek bármiféle varázserőt más tárgyakban, vagy emberekben, mert annyira vágyom arra, hogy nekem is megadasson a képesség.
-Nem fogok, amint visszaérünk le is fekszem aludni. – Biztosítom, és most sem valótlant állítok, hiszen valóban ez a szándékom: minél előbb ágyba kerülni, hogy végképp megnyugodhassak, az esti kalandnak vége. Egy ideig pedig nem is lesz újabb, az egészen biztos. Most már annyira megkönnyebbültnek érzem magam, hogy ép bőrrel megúsztam, hogy még az sem zavar, hogy Reximo professzor megragadja a karomat és újra vezetni kezd a sötétségben. A lényeg az, hogy minél előbb a klubhelyiségbe érjünk és lehetőleg komolyabb gond nélkül visszatérhessek a hálókörletbe, ahogyan eredetileg is terveztem.

Nem is kell sokat várnom erre. Hamarosan már át is lépünk a klubhelyiségbe, ami már számomra ismert terep, és tényleg biztonságban érzem magam. Egészen eddig a szent pillanatig.
- Gabe, de jó, hogy végre megjöttél, már azt hittem valami baj… – Hallom meg Adam hangját, mire legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Merlinre miért?? Miért szórakozol te velem? Hogy a francba kerül ide most Adam? Máris vége lett volna annak a béna koncertnek? Egyáltalán minek jött vissza a suliba? Most legszívesebben megfojtanám a testvéremet… De mivel hulla sápadt lett, mikor meglátta a mögöttem lévő profot, már őt sem irigylem egyáltalán.

- Öhm… khm… Jó estét professzor úr. – Mondja végül habogva, majd kétségbeesett pillantást küld felém, hogy most mégis mit tegyünk. Mert ez már megint csak hatalmas szívás.
- Leslie! Már ezerszer megmondtam, hogy ne gyere az éjszaka közepén a hollóhátas klubhelyiségbe. Tudom, hogy itt van a barátnőd, de akkor is szabályellenes. – Rögtönözök villámgyorsan. Még mázli, hogy Adamen sima mugli ruha van, nem pedig hollóhátas talár, mert akkor elég nehezen lehetne kimagyarázni azt, hogy Leslie miért vett fel másmilyen egyenruhát.
- Azt pedig tudod jól, hogy utálom, ha a középső nevemmel húzol. Adam vagyok, nem pedig Gabe, erről leszokhatnál… – Azt hiszem elnyerhetném az év színésze díjat. Ilyen alakítást is ritkán lehet nyújtani vészhelyzetben.
- Bocsánat, ne haragudj… – Sajnos Adam már nem ennyire jó színész. Dadog és láthatóan rosszul van attól, hogy csak egy hajszál választ el minket attól, hogy lelepleződjünk. De ezzel még nem valószínű, hogy megúsztuk volna a dolgot. Még az improvizálással sem. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz velünk? A professzor mennyire fog gyanakodni arra, hogy valami itt nagyon nincs rendben? Ennyit a megkönnyebbülésről.

Valami itt nagyon nincs rendben. Állapítottam meg, miközben tágra nyílt pupillákkal, csikorgó állkapoccsal lököm el magam elől Gabet, vagy Adamet, vagy tudom is én kicsodát. Karommal, és egész testemmel a fiún át nyúlva kapálódzok a sötétben, mígnem kezem szövetet nem ér. Megragadtam, és átrántva Gaben, magam előtt láttam ugyan azt az arcot, amit a gyertya tompa fényénél láttam. Pillanatnyi elképedésemben először csak habogok valamit, és pislogok, mint borjú az újkapura. Majd meggyújtom a mellettem lévő lámpást, ami elegendő fényt adott már ahhoz, hogy ugyan halvány fénnyel, de bevilágítsa az egész szobát.
- Kifelé! – sziszegem az idegességtől eltorzult arccal, és szorosan a két jómadár mögé zárkózva becsapom magunk mögött az ajtót. A folyosón álltunk. A haldokló fény átszűrődött az ajtónyíláson, jobb oldalunkon pedig a hold fénye zivatarozott ránk.
- Most azonnal magyarázza el Mr. Turner… - kezdem el, majd hirtelen ráeszmélek, hogy ezen a néven szólítom meg mindkettőjüket, tehát szokásomtól merően eltérően keresztnevekkel folytattam.
- Adam, mégis mi a fészkes fene folyik itt? Miért nincsen naplózva a második neve? Leslie, maga pedig miért nincsen a hálókörletében?! Az isten szerelmére hajnali kettő óra elmúlt, és még csak át sem öltöztek! Arra már ki se térnék, hogy hétköznap van, és ön ezt az undorító mugli göncöt viseli! – suttogok fennhangon, arra azért ügyelve, hogy ne verjek fel mindenkit az iskolában. Hosszú pillanatok telnek el, míg a nyugtató tea hatása alatt őrlődő agykerekeim mozgásba lendülnek. Ránézek a taláros fiúra, aki minden bizonnyal Adam… Vagy Gabe… Vagy Merlin tudja micsoda.
- Maga, tűnjön el a szemem elől végre, eleget szívta már a véremet. – förmedek rá, és kiadom az útját.
- Magát pedig elkísérem a Mardekár klubhelyiségéig. És most már egy életre elegem van magukból. – morgom, majd Lesliet fülén ragadva eltűnök ismételten a sötétségben. Pár pillanat telik csupán el, pálcámból kékes fényvarázs szökik elő, hátra nézve Adamhez szólok:
- Öltözzön hálóingbe, és üljön ki a klubhelyiségbe. Amint ez a jómadár visszakecmereg a kalickájába, lesz még pár szavam önhöz! – ripakodok a sötétben ácsorgó fiúra, majd a pálca fénye is kihuny, és végleg elnyel minket a sötétség. Csupán „Leslie” nyögdécselése hallatszik még a visszhang hátán. Hiába, kellemetlen dolog a fülráncigálás…

Fortuna nagyasszony, borzalmasan utálhat engem. Meg a testvéremet. Szörnyű ez az este. Mikor már éppen reménykedtem volna abban, hogy ép bőrrel mindent megúszok, Adam elront mindent azzal, hogy előbb jött vissza az iskolába a vártnál. Azt hiszem, ebbe bele fogok őrülni. Igen, ez kétségtelen. Az aggodalomba legalábbis egészen biztosan. Hamarosan már mindannyian újra a folyosón ácsorgunk, és nekem ez cseppet sem tetszik, de ahogy elnézem Adam hullasápadt arcát, ő még rosszabbul viselheti ezt az egészet, mint én. Hiszen az neki sem lenne jó, ha kiderülne, hogy az ő és Leslie segítségével kerültem be az iskolába, ráadásul, az sem mozdítaná előre az ügyünket, hogy ha kiderül, hogy helyettük számtalan röpdolgozatot megírtam már… Nagyon nem lenne ennek jó vége.

-Merő véletlenségből alakult így… Sajnos Leslienek rossz szokása, hogy éjszaka lányokat látogasson. – Az én hangom határozottnak tűnik.
- Ami pedig a nevemet illeti, annyira utálom, hogy sikerült kiharcolnom azt, hogy ne kerüljön be hivatalos iratokba. Lévén, hogy már nagykorú vagyok, ezt pillanatokon belül meg is oldották, de a testvérem továbbra is képes ezzel húzni az agyam. – Próbálok megint hihető magyarázatot adni erre a név problémára. Remélem sikerül is valamennyire meggyőznöm a tanárt.
- Pontosan úgy van, ahogy Adam mondta. Elnézést professzor. Én… jobban kellene szabályoznom a hormonjaimat. – Adam továbbra is dadogva beszél, és cseppet sem olyan meggyőzően, mint én, ezért is próbálnám valahogy kimenteni, de elkések. Főleg mikor Adamet Reximo prof el akarja kísérni a mardekár klubhelyiségébe. Merlin, segíts meg! Leslie, nagyon ajánlom neked, hogy már rég az ágyadban legyél különben tényleg végünk van!

A professzor utasítására csak bólintok és gyorsan belépek újra a klubhelyiségbe, hogy aztán felrohanjak, átöltözzek, majd visszatérjek a terembe és lehuppanjak egy kanapéra. De ez egyáltalán nem nyugtat meg. Sőt. Újra felpattanok és járkálni kezdek. Most már egyenesen rettegek attól, hogy kiderül, mi is folyik itt valójában. Ha valóban összefutnak az igazi Leslievel a mardekárosoknál, akkor mindennek vége, nekem pedig el kell hagynom a Roxfortot, valószínűleg a két testvéremmel együtt. Csak telnek a percek. Megállíthatatlanul, mégis őrjítően lassan, mintha csak az lenne a célja az időnek, hogy az is az idegeimen táncoljon, mintha nem lennék még most is eléggé ideges. Tényleg olyan hosszú időbe telik, amíg lemennek a pincébe, majd vissza? Mi lesz, ha Adam viselkedése mindent elárul? Merlinre, ez a bizonytalanság tényleg megőrjít!

Lelki szemeim előtt rémképek jelennek meg arról, ahogy a mardekár klubhelyiségben összefutnak a harmadik Turnerrel, ahol megint félreértés keveredik, hogy aztán a férfi megjelenjen tajtékozva, magyarázatot követelve mind a hármunktól. Utána nem lenne visszaút, mindenről be kellene számolnunk neki, aminek a következményei… hát cseppet sem lennének rózsásak. Stressz levezetésként ököllel beleverek a falba, de még ez sem segít a kínlódásomon, és az idő lassú folyásán. Tovább járkálok, mint egy őrült, hátha a tevékenység kicsit megnyugtat, de semmilyen hatása nincs én pedig egyre inkább kezdek kétségbeesni. Úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, aki érzi, hogy soha nem fog tudni kiszabadulni a kelepcéből, amibe került. Tényleg egy pillanat elég lesz ahhoz, hogy évek hosszú munkája dugába dőljön? Hogy az eddig eltervezettek, most az utolsó évben hulljanak a porba? Nem… ezt nem akarom elhinni. Újra leülök a kanapéra és a tenyerembe temetem az arcom, hogy még véletlenül se lássam az órát, aminek a mutatói kegyetlenül lassan haladnak tovább…

A lefelé vezető lépcsőkön a pince felé haladva, egyre csak hűvösebb és párásabb lesz a levegő. Lefordulva a nyirkos, zöldes színű kőfal mellett, öntöttvas gyertyatartók nyújtóztak a plafon felé. A Mardekár klubhelyisége hosszú, alacsony mennyezetű terem volt. Durva kőfalait láncon lógó, kerek, zöld lámpák világították meg. A míves kandallópárkány alatt lobogott a tűz, fényében faragott székek körvonalai rajzolódtak ki, az egyébként sötét teremben. „Lesliet” nem kísértem el a hálókörletbe, csupán löktem rajta egyet, és ügyelve rá, hogy ne ébresszek fel senkit, halkan súgtam a levegőbe.
- Tűnjön a hálókörletébe, amíg nem kell kétszer szólnom. – sziszegtem, majd faképnél hagytam az értetlenül álldogáló „Mardekárost”. Lépteim elnyúltak a fénytelen folyosókon, sétabotom ütemes kopogása megtelítette a teret. Felfelé haladva a lépcsőkön, a Hollóhát klubhelyiségének ajtajához értem. Odabenn még lobogott az egy szem gyertya, sápadt fényt vetve az idegesen járkáló, hálóruhás tanulóra. Szívem idegesen pumpálta a vért, azonban ez sem olvasztotta fel jeges tekintetemet.
- És akkor most eljött az ideje annak, hogy tiszta lapokkal játszunk! – mondtam, csupán olyan hangerővel, hogy „Adam” hallja. Éreztem, hogy a Turner fivérek igenis rosszban sántikáltak, és egy valamit még a neveletlen diákoknál is jobban utálok, az pedig az, ha megpróbálnak hülyét csinálni belőlem. Dühödt fenevadként jártam fel-s alá a teremben.
- Ez nem magukra vall! – kezdtem – Hogy egy éjszaka alatt mindkettőjüket rendre kelljen utasítani. Mi ütött magukba? Bolondgomba volt az ebédjükben?! Más miért nem hülyült meg tőle? Már nem is az idegesít, hogy elcsászkálnak késő éjszaka, és holdkórosként keringenek, vázákat döntögetnek és más ház lányaival alszanak, hanem az hogy bolondnak néznek! Teljesen idiótának néznek, és azt hiszik, hogy nem látok át magukon, és a kis trükkjükön! – fejezem be, már végül csaknem kiabálva, remélve csupán, hogy nem keltettem fel a hálókörlet többi tagját. Az igazság pedig az, hogy nem láttam át a kis trükkjükön. Nagyon jól tudtam, hogy valami nincsen rendjén, hiszen ez még egy vaknak is szemet szúrt volna, de pontosan azt, hogy mi okozta ezt a különös érzést, miközben „Adamet” hallgattam, nem tudtam. Hasonló volt a másik Turner testvér esetében is. Zavart dadogása, és értetlen hebegése csak még jobban felkavarta a bennem lappangó gyanakvást.
- Jobb, ha ön mondja ki, mint én. – sziszegtem állkapcsomat összeszorítva, vicsorogva, miközben egészen közel a fiú képéhez hajoltam, bal kezemet magam mögé tartva, jobb kézfejemmel a hálóköntöse elejébe marva, figyelemfelhívóan megrántottam a fiút.
Nem állt szándékomban felrúgni a szabályzatot azzal, hogy gondolatolvasást hajtok végre a fiúnál, és Norgrove professzort sem szívesen zaklattam éjjelek éjjelén, hogy némi igazságszérumot kérjek kölcsönbe. Elvártam a tiszteletet, elvártam volna az igazságot, és ami azt illeti, már a legrosszabbra is számítottam, ezen az éjszakán, már nem érhet meglepetés.

Abban a pillanatban, miközben én még kétségbeesetten járkáltam fel-alá a klubhelyiségben, Leslie továbbra is holtra váltan engedelmeskedett a professzornak és gyorsan eltűnt a hálókörletbe vezető ajtón keresztül. Miközben bennem továbbra is az a kép lebeg, hogy összefutottak véletlenül Leslievel és az egész erőfeszítésnek annyi, amikor pedig belép majd Reximo a hollóhát klubhelyiségébe, iszonyatos nagy bajban leszek, mert lelepleződött minden. Amitől pedig rettegek, végül elérkezik. A férfi újra megjelenik a színen, még akkor is, ha lassan telt számomra az idő. Még dühösebbnek látszik, és továbbra is attól félek, hogy az a mese, amit beadagoltam, már rég a darabjaira hullott, főleg mivel összefutott az igazi Leslievel.

Csendben, sápadtan figyelem, ahogy dühödten járkál, és kérdésekkel bombáz, nekem pedig továbbra sincs semmilyen ötletem arra, hogy mit mondjak. Ez pedig csak még rosszabb lesz, amikor egész az arcomba hajol és követeli, hogy mondjam ki a kis trükkünket. Valóban leleplezett volna minket? Vagy csak így próbálja belőlem kicsalogatni az igazságot? Sajnos ezt nem tudhatom, de hogy az én számból nem fog hallani semmit, abban egészen biztos vagyok. Elszánt fény villan fel a szemeimben.
- Nem mondok el semmit. – Hangom végtelenül határozottan cseng és a félelem is eltűnik belőlem, mintha eddig ott sem lett volna.
- Ha valóban tudja, hogy mi folyik itt, akkor kár is lenne bármit is mondanom. – Bátran belenézek a tanár szemeibe.

- Reximo professzor. Önnek volt már olyan titka, ami tönkretenné az egész jövőjét? Ön mit tenne, ha hirtelen számon kérnék magától, még úgy is, hogy tisztában vannak azzal a titokkal? Elárulná, vagy még belekapaszkodna az utolsó szalmaszálba, ami még maradt és megmentse a saját és mások jövőjét? – Kérdezem tőle már-már suttogva, majd lesütöm a szemeimet és a padlót kezdem merőn bámulni.
- Én nem fogok semmit mondani. Maradok a reményeimnél. – Ha tudok akkor hátrébb lépek tőle.
- Nem nézzük bolondnak. De vannak titkok, amik jobb, ha egyáltalán nem derülnek ki, mindenki érdekében. Lehet, hogy ez önzőnek fog hangzani, de nem akarom itt hagyni az iskolát. – A szavaim most tényleg őszintének csengenek, hiszen azok is.

Mert mégis mi lenne ennek a vége? Tényleg botrány. Kicsapnák a testvéreimet a Roxfortból. Szégyenkezniük kellene azért, amiért kiderült van egy kvibli testvérük. A szüleim pedig borzalmasan éreznék magukat. Én pedig képtelen lennék ezek után bárkinek is a szemeibe nézni. Mióta kvibli vagyok, próbálom elfogadni a dolgot, de akármennyire is tűnök gondtalannak és boldognak, sokszor nem érzem magam annak. Kevesebbnek, gyengének érzem magam, egy olyan szégyellnivaló dolognak, hogy néha azt kívánom, bár meg se születtem volna, mert tudom és érzem, hogy mennyi gondot okozok a családomnak azzal, hogy ilyen… hibás lettem. Egyikük sem éreztette még ezt velem, de csak néha kell elkapnom a szánakozó arckifejezésüket és máris rám tör a bűntudat. Az egyetlen dolog, ami igazán el tudja velem feledtetni ezt az egészet az az, hogy a Roxfortba járhatok titokban. Hogy én is érezhetem azt, hogy közéjük tartozok, legalább röpke pár órára. Ezért nem fogom soha egy tanárnak elárulni, hogy mi is vagyok valójában, sajnos nem bízhatok bennük feltétlenül, hiszen a kötelességük az, hogy ezt a hatalmas szabálytalanságot jelentsék. Nem bukhatok le.

A fiú hátrálni igyekezett, sikertelenül. S aztán megláttam a szemében az elszántságot, a megcsillanó határozottságot, amit még sosem tapasztaltam ezelőtt Adamben. Fölemelkedtem, és hátraléptem. Nem voltam dühös, sem pedig nyugtalan. Rezzenéstelen arckifejezéssel bámultam az előttem álló, hálóinges fiú szemébe. Lesütötte tekintetét, s beismerte. Titok az van, de azonban ez másra nem tartozik. A helyzet hirtelen pálfordulásához érkeztünk el. A kemény patthelyzet ellenére sem döntöttem sem az igazságszérum, sem pedig a Legilimens használata mellett. Álltam, és néztem magam elé, szigonyhegyes tekintettel, mozdulatlan arccal. A csend gyilkos szárnyai borultak a helyiségre. Kettős érzések dulakodtak bennem. Egyszerre követeltem volna meg ismét a magyarázatot, és egyszerre hagytam volna el a termet szó nélkül. A némaságban tisztán hallatszott a fiú zaklatott légzése, és hallottam a saját lassú, erőteljes szívverésemet. Ő, akivel szemben állok, nem Adam. És nem is Leslie. Egy harmadik ember, akiben a legtöbb erő lakozik. Aki kitart, és fedezi a többieket, bármi is legyen rá a magyarázat, hogy miért. Ez a fiú itt előttem, páncélban állt. Olyan vértezet és pajzsok mögött, melyet egyetlen varázsige sem tört volna át, egyetlen szérum sem áztatott volna el, egyetlen eszme sem rozsdásíthatta be. Hosszasan néztem az ismeretlen fiú arcára. Milyen megtévesztő, megszólalásig hasonlítanak egymásra. Akár három tojás. Elmosolyodtam. Széles vigyorral álltam a fiú előtt. Végigjátszottam a fejemben a történteket.

Adam várta őt a Hollóhát klubhelyiségében, mikor beállítottunk ide. Gabe-nek szólította. Hihetetlenül jó színészek… Tehát Adam várta itt Gabe-et, aki Adamnek volt öltözve. Mindeközben Gabe hirtelen Leslie-vé „változtatta” Adamet, aki most a Mardekárban éjszakázik, az igazi Leslie-vel… Már amennyiben a harmadik tökkelütött az iskolán belül tartózkodik egyáltalán… Nem lepne meg ennek az ellenkezője.

Átfutott az agyamon, amit még a teremben mondott a fiú… Azt mondta, a pálcáját idefönn hagyta. Arcom elkomorodott, de már nem éreztem szükségét a további igazoltatásnak.
- Nem tudom ki maga, de nem is Adam, és nem is Leslie. Tudom, hogy nem jelent ránk veszélyt, száz és száz olyan alkalma lett volna arra, hogy meggyilkoljon, hogy kétségeim sincsenek e felől. Szóval nem is érdekel, hogyan kerül ide, és mit csinál itt, Mr. Turner, nem áll szándékomban a titkait zargatni, de ha megkérhetem, ezeket a titkokat, takarodó után igyekezzenek a hálókörleteikben gyakorolni. – fejeztem be, és hátat fordítottam a fiúnak. Az ajtóban állva, hátra tekintettem, eloltottam a pilácsot és még odavetettem, amolyan „tanáriasan”:
- Jó éjszakát. – majd elnyelt a folyosó sötétsége, s csupán az ajtó záródásának hangja vágott a némaságba.

Megint csak elérkezett egy olyan pillanat az életemben, ami sorsfordító lehet. Tényleg csak egy hajszál választja el attól a professzort, hogy rájöjjön mindenre: hogy megtudja, mi az évek óta lappangó titok, amit eddig teljesen jól sikerült lepleznünk, mindannyiunknak. Talán hiba volt ilyen határozottan ellenszegülni a tanár akaratának, ilyen nyíltan kimondani, hogy soha nem fogom elárulni a titkunkat, de az is lehet, hogy éppen ezzel sikerült elérnem azt, hogy többet ne kérdezősködjön és ne kutasson a miértek után. De ezt ebben a megfagyott pillanatban, még nem tudhatom. Csak reménykedhetek benne, hogy hamarosan véget ér a patthelyzet és kiderül, hogy pozitív, vagy negatív irányba billen a mérleg nyelve.

Aztán megszólal. Megtöri a kínos, jeges csöndet ami közöttünk feszült eddig. Én pedig némiképp ijedten, de mégis megkönnyebbülve hallgatom, hogy mit mond. Rájött arra, hogy nem vagyok Leslie. Sem Adam. Az is világossá vált számára, hogy itt valami nagyon nincs rendben. De az a titok, titok maradt, hogy nincs bennem varázserő. Ráadásul tényleg látszik a férfin, hogy nem fogja zargatni a mélyebb jelentését a titoknak, aminek az egyik része ma éjszaka kiderült. Talán a szerencse mégis velem van és áldásosan fogja a kezemet, amikor ekkora slamasztikába kerülök. Sokkal rosszabb is lehetett volna, olyan tanárral is összefuthattam volna, aki pillanatokon belül jelenti az egészet az igazgatónak, de most sikerült megúsznom.

Hálásan biccentek a professzornak.
- Semmi rossz szándék nincs ebben a titkolózásban, és igyekezni fogunk, hogy soha ne derüljön rá fény. Végül is, már csak egy év van vissza az iskolából. – Mondom halkan, de tovább nem is fűzöm a szót.
- Jó éjszakát, Reximo professzor. – Köszönök el én is, majd figyelem, ahogy az ajtó becsapódik a tanár után, és jó pár percig még képtelen vagyok arra, hogy egyetlen végtagomat is megmozdítsam, hogy végre felmenjek a hálókörletbe és elfészkeljem magam Adam ágyában. Hamarosan lehull rólam ez a dermedtség. Lassan mozdítom a lábaimat és elindulok fölfelé, a sötét hálókörletbe, ahol Adam szobatársai már nagyban húzzák a lóbőrt, némelyikük horkol, mások forgolódnak, de mindannyian mélyen benne járnak már az álmok birodalmában.

Én is lefekszem a most még hűvös paplanok közé, de még jó ideig nem jön álom a szememre, hiába is érzem magam elképesztően fáradtnak. Pillantásom kifelé kalandozik, a csillagos égbolt egy szeletjére, amit az ablakból látok, és kénytelen vagyok hálát adni a magasabb rendűnek ott fent valahol, hogy megúsztam ezt a kis kalandot ép bőrrel. Hogy továbbra is bejárhatok Adamként, vagy Leslieként azokra az órákra, amikre be tudok járni. Végül hosszas gondolkozás után mégis eljön az álom a szememre, és végül mosolyogva térek át a képzelet és az álmok birodalmába, ahol minden megtörténhet.

» Egy ( talán nem is olyan szükséges ) korrepetálás - Lascar professzor & Gabriel
» Reximo professzor által ismert varázslatok (minta)
» Éljenek a kamikázék! - Tyrius Reximo & Dendera Massri
» Zsák a foltját... - Tyrius Reximo & Dendera Massri
» Mit érdemel az a bűnös…? - Tyrius Reximo & Dendera Massri