you have to try everything once - Cameron and Rebecca

- Nagyon fáj… – Nyöszörög a fekete hajú kislány, miközben az elég súlyosan megsérült kezét dédelgeti. Könnyei megállíthatatlanul folynak végig kormos arcán, barátságos barna szemei most fájdalomról árulkodnak.
- Ne aggódj. Hamarosan jobb lesz. – Biztatom mosolyogva, miközben gyengéden végigsimítok a kissé kócos buksiján. Az alig öt éves kis csöppség még szipog párat, de már nyugodtabbnak látszik. A fájdalom a tekintetéből viszont még mindig nem tűnt el. Türelmetlenül nézek a csukott ajtóra, ami még mindig nem nyílt ki, jelezve, hogy megérkezett egy képzett gyógyító. Úgy szeretnék én tenni valamit a gyermekért, hogy ne szenvedjen tovább, de pontosan tudom, hogy ez nem jó ötlet. Még egy egyszerű karcolást is alig tudok megfelelően ellátni, mi lenne tehát egy elég súlyos égési sérüléssel? Csak nyugtatni tudom a sérültet, amíg valamelyik szakértő meg nem jön.

A mai napomon már rengeteg sérültet próbáltam ellátni, mint ahogy általában, most is elég gyér teljesítménnyel. Ma is megkaptam a szokásos letolás adagomat, hogy már megint mi a fenét művelek, és hogy az lett volna a legjobb, ha nem is ezt a szakirányt választom. De ezeket a megjegyzéseket már fel sem veszem. Csak összeszorítom a fogaimat, és mindenféle visszavágás nélkül csak beletörődően bólintok, majd a litánia után, megyek tovább a dolgomra. Most már este hét felé jár az idő, én pedig még mindig itt vagyok, ahelyett, hogy a többi gyakornokkal egyetemben már rég otthon múlassam az időt, vagy szórakozzam a barátaimmal. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok a teljesen normális kategóriába sorolható, de ez engem soha sem zavart. Különben is gyakorolnom kell, ha el akarom érni az álmomat, márpedig pár letolás miatt nem fogom feladni azt, amit elhatároztam. Akármilyen nehéz is lesz.

A legnagyobb örömömre, kinyílik az ajtó és végre ellátják a kicsit, aki hamarosan már egy nagy mosollyal nézi a makulátlan bőrét és mielőtt elmenne, egy ölelést is kapok tőle, ami nagyon jól esik. Már igazán fáradtnak érzem magam, lassan tizenkét órája vagyok folyamatosan talpon, még csak egy tíz perces szünetet sem iktattam be a feszített munkamenetbe. A kimerültség hatására a sántítás is fellépett időközben, így amikor látom hogy nem kellek plusz tehernek a betegek mellé, úgy döntök, hogy hazamegyek.
Ahogy kilépek az intézményből a szabadba, mélyen magamba szívom az ősz félreismerhetetlen illatát, és egy boldog, ámbár továbbra is fáradt mosollyal indulok el hazafelé, egy nagyobb kerülővel. Nem meglepő ez tőlem, már jó ideje nem voltam kint a szabadban és még a hűvös, ködös idő sem zavar meg abban, hogy egy nagyot sétáljak. Ugyanígy nem zavar az sem, hogy sántítok. Jobban összehúzom magam a sötét kabátomban és a nyakam köré tekerem a citromsárga sálamat, hogy ne érjen annyira a hideg az utam során.

Határozottan jól esik a meleg lakásomba lépni, és örömmel veszem le a kabátomat és a sálamat, hogy utána tornacipőmet lerúgva elterüljek a kanapén egy jóleső sóhaj kíséretében. Úgy érzem minden tagom sajog és semmi másra nem vágyom már, csak egy jó kis forró fürdőre, egy kis teára és mindenekelőtt valami finom vacsorára, mert reggel óta nem ettem semmit. De még ahhoz is lusta vagyok, hogy megmozduljak, nem hogy még fel is keljek megcsinálni a forró vizemet. A gondolat még erősen ösztönözne arra, hogy tegyem meg, de akármennyire is vágyom a fürdőre, a fáradtság győz felettem, és elnyom az álom.

Tíz óra környékén ébredek fel arra, hogy valami, vagy valaki nagyon elszántan kopog. Nyűgösen nyitom ki a szemeimet és ülök fel, hogy hunyorogva nézzek körül, mikor lassan kitisztul a látásom, és észreveszem az ablakban a baglyot, aki nagyon igyekszik a tudomásomra hozni, hogy engedjem már be, mert cudar idő van odakint. Nagyot ásítva feltápászkodok, elgémberedett tagjaimmal nagy nehezen odavánszorgok az ablakhoz és kinyitom, hogy a madár be tudjon repülni és átadhassa a küldeményét. Még mindig félálomban kinyitom a borítékot és gyorsan átfutom a levél tartalmát, aminek olvasása után elkeseredetten nyögök egyet és a sarokba hajítom a pergament. A franc esne belé. Miért pont ma kell megint egy ügyfélhez mennem? De most nincs más választásom, kell a pénz.

Sóhajtva, de ráveszem magam hogy készülődni kezdjek, hiszen az új eddig ismeretlen ügyfelem tizenegyre vár a Foltozott Üstben, a 212-es szobában. Gyorsan lezuhanyozok és törülközőbe tekerve állok a tükör elé. Hát mit ne mondjak, nem valami szép a látvány. Hajam kócosan, vizesen omlik le a hátamra és a vállaimra, szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkednek és egész lényemből kimerültség árad. Muszáj kezdenem ezzel valamit. Először is, eltüntetem a táskákat a szemem alól egy egyszerű kozmetikai bűbájjal utána megszárítom a hajamat, hullámosra varázsolom, végül felteszek némi sminket az arcomra, de azt sem viszem túlzásba. Csak ezután megyek a szobámba kiválasztani a megfelelő ruhadarabot az alkalomra, amit nagyon hamar, már igen rutinosan végzek el. Sötétzöld, csipkés fehérneműt veszek fel, rá pedig egy egybe ruhát, ami keveset sejtet, de azt hatásosan, mivel szépen rásimul az alakomra. Mikor újra megszemlélem magam a tükörben elégedetten konstatálom, hogy sikerült felvennem az álarcomat, ezért felveszem az egyik elegánsabb fekete kabátomat és a ruhámhoz illő magas sarkú cipőmet, majd miután kiléptem a lakásom ajtaján elhoppanálok a Foltozott Üsthöz.

A fogadóban már nem sokan tartózkodnak, csak egy-kettő köpenyes ember, akiknek az arcát sem lehet látni, és akik elszántan emelgetik az újabb és újabb korsó, füstölgő, vörös italt, amiről nem is akarom tudni, hogy micsoda. Inkább csak határozott léptekkel felindulok a 212-es szobához , hogy végezhessem a munkám és túl legyek ezen az estén is. Hamarosan elérek a keresett ajtó elé és pontosan 23:06 perckor bekopogtatok rajta. Lássuk kivel lesz dolgom.

Tagged: Cameron - Notes: Sajnálom, hogy ilyen későn, de azért remélem tetszik Smile

- Outfit: ez

» Ana & Cameron
» cameron&ana - egy táncra?
» A szükség nagy úr - Cameron & Skye
» Agybaj, ruhabaj - Amanita & Cameron