Agybaj, ruhabaj - Amanita & Cameron

Az ember hiába igyekszik a munkáját jól végezni, mindig csúszhatnak be kisebb, nagyobb hibák. Jobbára kisebbek, kevésbé feltűnőek, de árulkodó nyomokat hagynak a tevékenység folyamán. Mit tudna mesélni egy sok mindent megélt nyűtt talár, nem igaz?
Újabb nagy szakadást vélek felfedezni a ruha ujján, amely csak úgy ordít, hogy nem hétköznapi tevékenység révén szakadt el. Mondhatnám, hogy beleakadtam valamibe, de ismerem magamat, nem vagyok kétbalkezes semennyire sem. Ha a balszerencse kísértene, akkor nem halálfaló lennék. Nem bíznának meg kényes ügyekkel, melyek halaszthatatlanul fontosak. Komoly összpontosítást igénylő megbízatások, amelyeknek a saját érdekemben jobb ha nem marad nyoma.
Benyúlok a ruha ujjába, hogy megnézzem, mégis mekkora a hasadás. Mutatóujjam dugom ki először a lyukon, majd társul mellé a középső is. A csudába, nem kis hasadás. Néha gondolkozom, hogy meg kellene tanulni legalább ilyen foltok bevarrását, egy idő után túl gyanússá válna a sok javítás. Az egyszerűbb módot ragadom meg, hogy eltüntessem a nyomokat. A már agyon foltozott ruhát elégetem, nyoma se maradjon! Kis ideig figyelem a felizzó lángokat, melyek martalékává válik a ruhadarab. Egy pálcaintéssel tüntetem el az utána maradó nyomokat.
Aztán súlyos íróasztalomhoz lépdelek. A naptár az, ami érdekel. Olykor feljegyzek rá megbeszéléseket, időpontokat. Kezembe veszem az asztalon pihenő papírköteget és lapozok egyet. Olykor elfelejtek lapozni, elfelejtem, hogy ezen a mihaszna nyomaton is telik az idő. Mutatóujjam végighúzom a napokon, megállapodva a main, mely alatt az oszlopban egy fekete tintával írott krix-krax szöveg rajzolódik ki: "Malkin, d.e 11 óra."
- Nagyszerű, akkor ideje egy új ruhát beszereznem. - elégedett tekintettel olvasom el ismét a feljegyzést, majd a fali órára pillantok. Még épp időben vettem észre, hogy van egy előjegyzésem. A naptárat visszarakom a helyére, utána pedig készülődni kezdek. Nem tart sokáig, csak átöltözöm, kicsit helyre igazítom borostás képem és már indulhatok is.
Nem sokára már az Abszol út népes forgatagában találom magam. Ilyenkor mindig hemzseg a külföldi varázslóktól, boszorkányoktól. Na meg persze a diákoktól. Még két hét és ők eltűnnek az utcákról. Abbamarad az önfeledt viháncolás, a rohangászás a felnőttek között és kicsit meg is fogyatkozik a tömeg. Most bevásárlási láz fertőz be mindenkit, csak hogy látom gondolok mindebbe bele. Szóval azért jegyeztettem én elő. Mert különben sorra sem kerülnék. Hol volt a fejem múlt héten, hogy ez nem rémlik?
Utat vágok a színes társaság között egészen az utca vége felé. Sajnos a talárszabászat nem az első üzletek között van. De nem zavartatom magam, hogy önző mód előbb oda érjek a megbeszélt helyre.
Nem egy kisgyerek vág át előttem, akinek a szüleit tarkón vágnám, hogy nem tudják megnevelni, amire a bejáratot megpillantom. Kezem a régies kilincsre simul, a hideg fém tapintása már tudatja velem, megérkeztem. Lenyomom a kilincset, beljebb lépek. A csengő megszólal a fejem fölött, amint megüti az ajtó felső szeglete, így már igazából szólnom sem kellene, hogy megérkeztem. Páran tolonganak a helyiségben, van aki már madárijesztővé avanzsált, hogy tudjanak rajta ruhát igazítani. A Madame is épp az egyik páciensén alkot.
- Szép napot! - köszönök illedelmesen, amint becsukom az ajtót magam mögött, teszek pár lépést beljebb.
- Tizenegyre van előjegyzésem.