A szükség nagy úr - Cameron & Skye

I try to act natural

Kezd hideg lenni a kő.
Már vagy másfél órája ücsörgök az egyik ablakmélyedésben, és ugyan elvileg „tanulás” címén jöttem ide, az első tíz perc után rá sem néztem az ölemben nyitva heverő könyvre.  Ez egyáltalán nem meglepő tőlem. Nem szeretek tanulni. Ha mégis rávetemedem, akkor általában pár barátommal együtt kezdek neki, de most senkit sem találtam, aki ráért volna, így kénytelen voltam egyedül nekiállni, legalábbis addig, míg a korrepetálásig van időm. Nagyot sóhajtok és az arcomat az ablaküvegnek nyomom, hogy tovább bámuljak ki a kissé borús égre és az alatta elterülő Fekete Tóra.
Semmi kedvem ehhez a korrepetáláshoz. De most már nem halogathatom tovább. A múlt órai SVK alkalmával is pórul jártam a mumussal, miközben mindenki más tökéletesen képes volt legyőzni a legnagyobb félelmét. De hát Merlin szerelmére, mégis hogyan tudnám viccessé tenni azt, amitől a legjobban félek? Ha meglátom, amivé a mumus válik, rögtön leblokkolok és képtelen vagyok egyetlen normális gondolatra sem. Szégyellem.

Mikor értesültem arról, hogy mi lesz az anyag a következő órán, az volt az első gondolatom, hogy meg kellene lógni róla. Nem gyakran folyamodom ehhez, hiszen amúgy sem tanulok valami fényesen, nem hiányzik, hogy az iskolai tanulmányaimat még jobban lehúzzam lógásokkal, mikor így is van amiből hajszál híján függ a vizsga sikere. Bár az még szerencsére elég messze van. De egy-kettő lógás még belefér, úgyhogy szépen el is terveztem az egészet, de nem számítottam arra, hogy amikor nagy vígan el akartam tűnni egy órára, belefutottam az SVK professzorba, így a tervezett lógásnak annyi lett. Ilyen az én szerencsém. Csodás.
Aztán bekövetkezett az a bizonyos órai incidens, hogy szégyenszemre képtelen voltam elbánni azzal a fránya mumussal, akit kezdek nagyon utálni. Minek létezik ilyen lény egyáltalán? Sokkal jobb lenne, ha nem kellene ilyen francos dologgal foglalkozni és inkább a fontosabb feladatokat gyakorolnánk. Igen, szembe kell tudni néznünk a félelmeinkkel. De, ha halálfalókkal, vagy más olyan varázslókkal és boszorkányokkal találkozom, akiktől meg kell majd védenem az embereket, kétlem, hogy szembesülnöm kéne az én legnagyobb félelmemmel. Úgyhogy semmi értelme.

Erről a tanárt is próbáltam meggyőzni – milyen meglepő – kevéske sikerrel. Ez a kevés, konkrétan egyenlő a nullával. Amikor óra végén előadtam az igen meggyőző szövegemet arról, hogy semmi szükségem arra, hogy ezt a varázslatot tökéletesen meg tudjam csinálni , annyi volt a reakciója, hogy elküldött korrepetálásra. Remek. Még eggyel több dolog, hogy miért is utálom én a mumusokat.
Bosszús fintor tűnik fel az általában vidám arcomon és némiképp duzzogva törlöm le a párát az ablakról, amin továbbra is makacsul kibámulok. Tudom, hogy ezzel nem érek el semmit, de annyira annyira nincs kedvem ehhez az egészhez, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Nagy nehezen elfordítom az arcomat az ablaktól és az órára tekintek, hogy lássam mennyi időm van még a korrepetálásig.
Öt egész perc.

Erőt veszek magamon és lecsusszanok a párkányról. Felhúzom a lecsúszott farmeremet, végigsimítok hullámos tincseimen, hogy aztán elinduljak az SVK tanterem felé. Igyekszem húzni az időt, így cseppet sem haladok gyorsan, habár késni sem akarok, ezért mikor már csak egy perc van vissza a megbeszélt időpontig, gyorsabban lesznek a lépteim, egészen a terem ajtajáig. Pontban öt órakor pedig be is kopogtatok.
Remélem hamar vége lesz.

tag: Cameron | words: 516 | notes: nem lett nagy durranás, de azért remélem megfelel