Ismerkedés a vadvilággal haladóknak - Isa és Peter

- Gyerekek, ne maradjatok le! - kiabáltam torkom szakadtából a zajos csoportnak, akiket lekísértem a rengeteghez vezető úton. A könnyű szél borzolta hajammal most sem törődtem, a figyelmem inkább a csoportnak, meg az istenverte prefektusi jelvénynek szenteltem, amit mogorván próbáltam felerőszakolni a farmerdzsekimre. Nem könnyen ment, a tűt nyilván a sokkalta vékonyabb talárhoz találták ki, de abban mégse megy az ember késő éjszaka az erdőbe. Viszont, tekintetbe véve, hogy a kölykök fele aranyvérű família sarja, muszáj volt az ilyen egyébként felesleges marhaságokkal élni. Legalábbis ha tekintélyt is szeretne az ember kiharcolni előttük, amire szükség lesz sajnos.
Éppen ezért fogadtam magamban hálásan Isabelle feltűnését. A kisasszony vérénél tisztábban arany árnyalat a hírek és a közfelfogás szerint nem létezett, vagyis jó eséllyel ő könnyedén rendet fog tudni tartani a kölykök között, az ő szavára felfigyelnek. Egyébként sem tűnt soha egy porcelánbabának, minden porcikájából határozott céltudatosság áradt. Felé irányoztam sportcipőim orrát, majd a közelébe érve mélyebbet biccentettem:
- Szép jó estét Ms Lascar - kezdtem lehetőleg minimum annyira nyugodtan és távolságtartóan, mint amit tőle megszoktam.
Egy fokkal jobban kedveltem a lányt a többi aranyivadéknál, ugyanis nem hordta annyira magasan a fitos kis orrát. Pontosítok. Magasan hordta, büszke volt és kemény, de ezt tudta valamiképp úgy csinálni, hogy az ember nem érezte magát mellette valami közepesen undorító gilisztának azért, hogy ki az apja vagy az anyja. Ez Mardekáros körökben már kifejezetten magasan szocializált lényt jelentett. Az egy fokkal jobban kedvelem meg annyit: nem húzom el a számat, ha csak meglátom és igyekszem az udvariasabb énem elővenni. - Remélem csak hosszú és nem eseménydús éjszakánk lesz.
A gyereksereg felé fordultam és intettem, hogy csendet kérnék. Had ne részletezzem persze mennyi eredménnyel, a rosszcsontok igen izgatottak voltak, hisz a tiltott rengetegbe nem gyakran lehet betérni. Még a késői időpont ellenére is elnyomta a napi fáradtságot az e felett érzett izgalmuk. Fáradtan forgattam a szemeimet, majd a pálcámat a nyakamhoz illesztve suttogtam el egy gyors varázsigét.
- Sonorus - hangzott az egyszerű szó, de máris éreztem a mágikus erőt szétterjedni a torkomban. - EGY KIS FIGYELMET KÉREK!
A mennydörgésnek ható szavaim azonnal döbbent-rémült tekintetek garmadáját vonták felém, amire egy félmosollyal leengedtem a pálcámat és feloldottam a hangerősítő bűbájt.
- Köszönöm. Nos tehát, felhívnám a figyelmeteket: hamarosan a vadőrünk társaságában az erdő viszonylagos mélyére merészkedünk. A kelta holdpillangók násza igen ritka és a maga módján delejes erővel bíró esemény. Ms Lascar és én már voltunk szerencsések látni, de Önök először tapasztalják majd meg ennek csodáját éjközép idején a mező felett. Felhívnám a figyelmet: az erdő veszélyes hely! Éppen ezért a csoportnak együtt kell maradnia. Amennyiben mégis valami módon elszakadnátok a többiektől, azonnal jelezzétek. Például fényvarázzsal. Akik még nem ismerik a hölgyet mellettem: Ms Isabelle Lascar. Az, hogy nem végzős, nem jelenti azt, hogy az utasításait nem vagytok kötelesek betartani éppen úgy mint szeretett vadőrünkét vagy az enyémeket, de aki ellentmond neki, erre úgyis hamar rájön. Mondjuk úgy, készüljön rá, hogy a következő pár napot kényelmes házi papucsként tölti el, vagy bármi hasonló - igyekeztem egy kis humorral is oldani a gyerekek hangulatát. - Ha eltévednétek az erdőben, nézzétek meg a környező fák törzsét. Egységesen mohosodnak, attól ellentétes irányba tartva indultok kifelé, a biztonságba. Senki ne kísérelje meg a befelé vezető utat, lehetőség szerint azonnal jelezzen. Mindenki számára közérthető voltam? - hordoztam körbe a tekintetem. Jó pár bólintás jött válaszként, amire mosolygósan bólogattam: - Hamarosan megérkezik a vadőr és indulunk. Addig is üljetek le körbe, aki akar egyen és ellenőrizzétek a ruhátokat. Kössétek be rendesen a bakancsokat, ugyanis befelé a magas aljnövényzet nedves, hamar átázhatnak, szíjak, csatok, gombok legyenek a helyükön. Ja igen... Mr Grayson!
Hirtelenszőke, alapvetően is dölyfös arckifejezésű, kék szemű kölyök lépett elő. Nagyjából az egyetlen, aki egyikünktől sem hatódott meg, tükrözte az aranyvérű famíliák nevelési módszereinek összességét, de mindezt kb egy Griffendélesre valló bátorsággal. Már most kezelhetetlen hírben állt, akinek nem sokat számítanak a prefektusok, gazdag családból való, nehéz természetű kölyök.
- Mi van? - érdeklődött udvariasan.
- Út közben nem hangoskodunk, nem rendetlenkedünk és főképpen nem varázsolunk. Nem most próbálunk meg kitolni az osztálytársainkkal. Az erdőben elég sok veszélyes lény él, egy részük kiváló hallással bír, mások kiszagolják a mágiát. A szabályok pedig magára is vonatkoznak. Megértett?
- Meg hát - vetette oda foghegyről, majd hanyagul megvonta a vállát: - Apám megvehetné az egész Roxfortot, a tanárokkal együtt - hetvenkedett. - Meg a prefektusokkal együtt - tette hozzá vigyorogva. - De ha kedvem lesz, rendes leszek. Csak tudjatok viselkedni ti is.
Nem vettem magamra, ez is több volt a semminél, csak reménykedni tudtam, hogy felfogta, hisz nem buta a srác. Egy fának dőlve kezdtem várakozni az oktatóra, tekintetem a siserehadon nyugtatva.

Ismerkedés a vadvilággal haladóknak - Isa és Peter Hsz

A kandalló előtt ülve, már majdnem az alvás szélén billegve olvasom a bájitaltan könyvemet nem túl sok életörömmel. Ha már fent kell maradnom, legalább hasznosan töltsem a várakozási időt. Egyszerűbb ez, mint lefeküdni pár órára és utána nyúzott fejjel menni. Ilyenkor bánom meg, hogy prefektus vagyok… éjszakai erdőnézés, persze ki húzta a rövidebbet, hát még szép, hogy én...
Nagy sóhajjal nézek az órára, hál’ istennek idő van. A könyvet csak egyszerűen otthagyom a klubhelyiségben, összehúzom a taláromat, s egy egészen aprót ásítok. Mint egy zombi indulok el, könyvemet magam mögött hagyva. Nem hiszem, hogy bárkinek túlságosan is nagy igénye lenne egy iskolai tankönyvre.
Ugyan bőven van még időm, hogy a rengeteghez érjek, mégis sietősre veszem az iramot. Minél gyorsabban megyek, annál kevesebb esélyem van arra, hogy séta közben elaludjak. Nem gyakori jelenség, tudom, de mostanában annyira álmatlanok valami miatt az éjszakáim, hogy nem lepődnék meg. Persze, hogy akkor sikerül kimerülnöm teljesen, amikorra feladatom lenne. Ahogy kilépek a nagykapun, egy hirtelen szél, azt hiszem, mondhatom, hogy szó szerint arcon csap. Összehúzom taláromat, kezembe veszem pálcámat, majd egy ismételt sóhaj után elindulok az erdő felé. Már messziről hallom a gyereksereg hangját, amitől csak megforgatom szemeimet, majd, ahogy megérkeztem, szó nélkül állok meg a csoport szélén, szemügyre véve a kis nagyképű tökfilkókat. Ó persze, nem általánosítok, nagyon is szeretem a házamat, de már messziről látni azokat, akik nem idevalók. Számomra ez a ház tartást és modort hordoz magával. Nem feltétlenül aranyvért és nagyképűséget. Azzal mehetnének a griffendéles bagázshoz is. Minden esetre nekem aztán lehet nagyképük, a pénz még nem hatalom… sok mindent ad, de ha ostoba vagy, az ellen nem tehet semmit. Aki pedig a pénzével vág fel, az bizony nem állt sorba talán egyszer se, amikor az észt osztogatták. Azt hiszem, én sose lennék képes bárki orra alá dörgölni, hogy nekem mim van, vagy nincs, ugyanis én egy kisujjnyit se tettem azért, ahogy ezek a kis patkányok se. Éppen ezért is nézek megvetéssel rájuk. A büszkeség és a nagyképűség messze távol álló fogalom számomra.
- Szép? Annak nem nevezném… - Tekintetemet oldalra fordítom, ahogy prefektustársam mellém lép. Nem fair. Messze nem tűnik olyan szerencsétlenül nyúzottnak, mint én…
- De persze, szép estét neked is. – Teszem végül hozzá, ahogy az illem megköveteli. Ha nem lennék ennyire hisztérikus kedvemben, talán még el is mosolyodtam volna a megszólításon. Persze otthon megszoktam, hogy így szólítanak, de itt az iskola falai között, esetleg a tanáraim.
Közelebb lépek a csoporthoz, amikor Peter is feléjük fordul és elkezd beszélni hozzájuk. Pár velős hozzászólással szívesen kommentálnám a csodás lények roppantul izgalmas nászát, de persze az roppant gyerekes lenne tőlem. Mellesleg tényleg nem a világ legrosszabb dolga látni ilyesmit. Annak idején én is érdeklődéssel vártam az eseményt, bár akkor még kis zöldfülü voltam és minden érdekelt, mindent tudni akartam. Emlékszem, még egy kis jegyzetfüzetet is hoztam magammal, hogy majd le tudjam írni, amit látok. Azt ez a tipikus stréber mintapéldája. Bár én sose annak tartottam magam. Pusztán ebbe nőttem bele, hát ezt követtem.
Kicsit elkalandoznak gondolataim, ahogy elnosztalgiázok gondolataimmal a négy évvel ezelőtti, hasonló éjszakára. Akkor kapom fel a fejem, amikor Griffith megszólít egy fiút. Életemben nem láttam még, de feltehetőleg a fiúnak volt már vele dolga. Hamar kiderül, hogy feltehetőleg miért. Bár prefektustársam szó nélkül hagyja a dolgot, én azért mégsem. Rossz napomat fogta kis a kis nagyszájú.
Szépen lassan sétálok oda hozzá, ahogy haverjai között röhögcsél, ahogy közeledek, hallom, hogy összesúg a kis cimbikkel, feltehetőleg rólam beszél. Mire előtte állok, már ő is teljesen felém fordulva áll, levakarhatatlan vigyorral arcán. Csak nekem merjen úgy visszaszólni. Lehet nem kell a rengetegben elcsatangolnia ahhoz, hogy házipapucs legyen belőle. Pálcámmal felemelem kis fejecskéjét, az állánál fogva, hogy a szemembe nézzen.
- Idefigyelj kisöreg. Lehet, hogy az apád gazdag és befolyásos, de ez még nem jelenti azt, hogy a kicsi fiacskája megengedhet magának akármit. Nagyon gyorsan vegyél vissza abból a csoda nagy arcodból és próbálkozz meg összeszedni némi tiszteletet abban a nem túl nagy agyadban. Egy prefektushoz beszéltél, aki feletted áll, tetszik vagy sem. Szóval legközelebb szépen szólalj meg, vagy talán üzenek apádnak, hogy azon a rettentően sok pénzén vegyen egy kis észt és modort a drága fiacskájának. – Utolsó mondatomat követően egy egészen picit megpöccintem pálcámmal az állát és elmosolyodok. Semmi fenyegető, vagy ijesztő mosoly, pusztán boldog mosoly. Hátat fordítok, és a fa mellé sétálok, ahol Peter várakozik.
Azt hiszem látva a fiú reakcióját egy kis életerőre kaptam. Hallottam ugyan, hogy a kis cimbiknek motyog valamit rólam a hátam mögött, de ez már kicsit sem érdekelt.

csak, hogy teljes legyen a kép

Felvontam egy hajszálnyit a szemöldököm a kioktatás után, amit Isabelle levágott szerencsétlen Alfrednak, aki láthatóan nem a legkedvesebb énjét hozta ki prefektus társamból. Az ifjú Grayson ivadék jeges tekintete szinte átdöfte a lány hátát, jól láthatóan nem felejtette el neki a sértő szavakat, sőt gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy igyekezni fog még a kirándulás vége előtt kamatostól visszafizetni a kölcsönt. Isabellevel ellentétben nekem már volt dolgom vele, ismertem, mint a rossz pénzt. A tagadhatatlanul fáradt benyomást keltő lányra pislogtam. Erős lány, még én sem vettem észre elsőre mennyire nyúzott, pedig a rendszeres kviddics edzések mellett minimum a testi kimerültség különböző fokait illene felismernem, de nem egyszerű, ha valaki az ő akaraterejével palástol el minden "gyengeséget". Azért leakasztottam az övemről a termoszomat és odakínáltam neki:
- Kávé, sok cukor és tej, ha gondolod - ajánlottam. - Hosszú lesz az éjszaka.
Mindenesetre ha visszautasította, akkor sem problémáztam a dolgon, ha meg elfogadta, jó szívvel adtam. Hamarosan megérkezett személyesen a vadőr. Szakálla már őszbe csavarodott és a szaga sem lett kevésbé furcsa, de a mindig jó kedélyű óriás érkezése egy kis múló derűt lopott a szívembe. Hagrid öblös hangon üdvözölt mindnyájunkat:
- Szervusztok gyerekek! Ki látott már kelta pillangót?
Unottan dobtam a karom a magasba és elvigyorodtam:
- Még a nászukat is Hagrid. Most elmehetek akkor aludni? - érdeklődtem.
- Természetesen - csillogott huncut mód a termetes férfi két sötét szeme. - De egyedül nem tudok ennyi gyereket kísérni, úgyhogy akkor nekik is menni kell. Na gyerekek, visszamehetnek aludni a prefektusok?
- Neeeeeem - jött a várt felelet kórusban, amire játékos megadással emeltem a magasba a karjaim, mutatva, hogy lesz kirándulásuk.

Maga az erdei út nem volt túl eseménydús, de a gyerekek miatt muszáj voltunk kétszer is pihenőt tartani, hisz a terep nagyon nehéz, plusz tényleg minden vizes, az aljnövényzet meg magas. Aki nem akart rekordidőn belül megfázni, az bizony sűrűn váltogatta a zokniját. Akik nem vették komolyan az 5 db tartalék zokni kitételt a listára holnapra mehetnek a gyengélkedőre, azt meg mindenki "szokta szeretni". Az első pihenőnél aztán hamar sor került Alfred bosszújára. Vagyis sor került volna, mert észrevettem, hogy Isabelle táskája felé somfordál. Utána eredtem a levelek takarásában, kíváncsian, mit is akar alkotni. Kinyitotta a zsákot és beletartva a pálcáját halkan suttogta:
- Serpensortia...
Ennek megfelelően a lány által hozott pótruhák közé már lendületesen be is kúszott egy méretes vipera. Házunk egyik kedvelt figyelemelterelő varázsa volt, magam is kedveltem, nem is ért felkészületlenül. Inkább felette primitív jellege lepett meg. Fejcsóválva mormoltam el a saját igémet:
- Capitulatus!
A hangra mindenki feje felénk fordult és láthatták, amint a lány csomagjában matató Grayson kölyök kezéből elegáns ívben repül el a pálcája. A csomag felborult, egy így már felette zaklatott és ideges mérgeskígyó bukkant elő belőle a halálra váltan elsápadó kölyök lábai mellett. Most az állatra irányoztam a pálcám:
- Vipera Ivanesca!
Izzás jelent meg a pikkelyes testen, ami másodperc alatt eltüntette a mágia teremtette lényt. Fejcsóválva néztem a gyerkőcre:
- Mintha mondtam volna valami olyasmit, hogy nincs varázslás az út alatt - emlékeztettem, miközben leguggoltam a pálcájáért. - Nem fogok kiselőadást tartani, nagyon jól tudom, hogy semmi értelme sem lenne, így felesleges koptatnom a számat Mr Grayson. Valamivel közvetlenebb eszközzel élek. Egyszerűen nem kapja vissza a pálcát - vontam vállat és Isabellenek nyújtottam az eszközt. - A kirándulás végén Ms Lascartól kérheti el, lévén neki próbált kellemetlenséget okozni, nyilván majd ő is fogja közölni, milyen feltételek mellett kaphatja vissza. Mostanra pedig elég bajt csinált már, lesz szíves visszatérni a barátaihoz.
Igen, fixen tudtam mit jelent az a tekintet. Csatlakoztam Isabellehez a halállistán, de hát olyan sok bajt a pálcája nélkül már csak nem fog tudni okozni. Remélem.

Az iménti kis szónoklatom adott némi löketet, remélhetőleg az út közepéig kitart a hirtelen jött energia. Valahogy az ilyenektől mindig olyan jó kedvem lesz, ha jó kedvem lesz, az pedig ad egy kis energiát. Bár, még mindig nem vagyok eldőlve attól, hogy itt kell lennünk, de azért egy fokkal elviselhetőbb lett az este. Remélem csinál valami olyasmit a kis taknyos, hogy meg is büntethessem. Isteni lesz nézni, ahogy négykézláb mossa fel a prefektusi fürdőt, vagy éppen egy folyosószakaszt. Vagy elküldöm Longbottomhoz egy kicsit segíteni a növényrészlegen, ott mindig akad egy kis piszkos meló. Egy halvány mosollyal, de mindenképpen elégedettséggel arcomon nézem a kis siserehadat, ebből a pillanatnyi merengésből ébreszt fel Peter a felajánlásával.
- Ó, köszönöm, de csak tisztán iszok kávét. – Rámosolygok a fiúra, hogy azért ne csak rossz benyomást keltsek. Elvégre mások véleménye mindig fontos! Szinte hallom a fejemben édesanyám hangját, ahogy visszhangzik újra és újra. Pont ebből próbálkozok kitörni, azt hiszem elég ügyesen már. De azért azt nem teszem hozzá a fiúnak, hogy kizárólag a saját kávémat iszom meg. Tudom róla, hogy nem túlságosan rajongója a „fajtánknak”, még ha én el is ütök többségüktől… csak bizonyos dolgokban vagyok, hogy úgy mondjam, sznob. Mondjuk azzal, amit a szervezetembe viszek. A lenéző, vagy éppen elítélő pillantásokat pedig nehezen tűröm, szóval demokratikusan oldottam meg a helyzetet, azt hiszem.
Ahogy az öreg vadőr megérkezik, egy apró mosoly végigfut az arcomon. Szegény jó párszor fárasztottam kérdéseimmel, mivel, kevesek egyike volt, aki hajlandó volt tudásszomjamat kielégíteni, amikor még zöldfülű voltam. Mára azonban ez a mérhetetlen tanulási vágy alábbszorult, bár, abban biztos vagyok, hogy még most is ugyanolyan lelkesedéssel lenne segítségemre.
Azt hiszem, még rám is kacsint, mikor találkozik tekintetünk, miközben a kis törpékhez beszél, bár lehet csak én képzelem be a dolgot. Elvégre több száz diákkal lehet dolga, miért pont engem jegyzett volna meg?
Persze van állóképességem, az tény, majdhogynem mondhatom, hogy kiképeztek, hogy legyen. Nyilván nem szó szerinti értelemben, de már fiatalkoromban az „órarendemben” volt az edzőterem. De azért hálát adtam az égnek, amikor végre-valahára megálltunk, hogy lepihenjünk. Amint Hagrid jelezte a pihenőt, ledobtam a táskámat oda, ahol éppen álltam és attól kicsit távolabb dőltem neki egy fának, ahonnan jól látom a diákokat, elvégre felügyelni jöttem, vagy micsoda. Többen elkezdtek enni, én pedig kicsit irigykedve nézek utánuk. Nem, mert nem hoztam magammal ételt, pusztán a gondolatától is rosszul vagyok, hogy ilyen későn egyek.
Peter Capitulatusára kapom fel a fejem, s próbálom megtalálni a diáktömeg között a forrást. Hamar ki is szúrja a szemem a prefektust a táskámnál. Mire odaérek, már egy vipera ivanesca is elhangzik. Felkapom táskámat a földről, vállamra akasztom, s pálcámat előkapva nézek a nemrég kioktatott kis patkányra. Igen, azt hiszem ezt a jelzőt használtam rá előzőleg is.
Ha Peter és Hagrid nem lennének itt, lehet, már az a bizonyos papucs is szép jelző lenne a nagyszájú mardekárosra. Kezembe kapom a pálcáját, amit abban a pillanatban táskámba is mélyesztek, majd az előbbinél sokkal inkább gyilkos tekintettel meredek a fiúra. Bizony, szerencséjére nem igaz a bizonyos mondás…
- Ó, de édes, azt hiszed megijedek egy kis kígyócskától? Képzeld, otthon háziállatnak tartom ezeket a kis drágákat. Mi több, ilyen kis patkányokkal etetem őket, mint te vagy.
Lépek hozzá közelebb, majdnem minden egyes szónál. Vagy tekintetem, vagy a köztünk lévő távolság okozza, de egy idő után elkezd hátrálni a fiú is.
- Úgy látom nem jutott el a kis agyadig a tény, hogy egy felsőbb éves prefektussal állsz szemben, nem pedig egy haveroddal. Biztos lehetsz benne, hogy ezt a szép kis pálcácskát nem fogod csak úgy visszakapni. Örülhetsz, hogy nem kísérlek most azonnal vissza a hálókörletbe. Ajánlom, hogy ne kerülj a szemem elé, vagy a közelembe a kirándulás elkövetkező részében, vagy lehet véletlenül… teszem azt, eltűnnek a csontjaid, vagy éppen összeragad az az annyit jártatott szád. Ezúttal világosan beszéltem? – Azt hiszem az előző beszédemnél jóval hatásosabb volt a mostani, ugyanis a fiú bólint és el is siet a közelemből.
- A műsornak vége, lehet tovább pihenni, amíg még tudtok – Nézek körbe, immáron kicsit enyhültebb arckifejezéssel. Ugyan a pulzusom még mindig magasabban van, mint kéne, azért minden kisdiákot nem akarok teljesen elijeszteni, mint valami vén banya. Nem házsártos vagyok én, vagy hasonlók, pusztán kicsit hamarabb elvesztem mostanában a türelmemet, mint kéne. Talán a kialvatlanság az oka, sőt, biztos… viszont ez is bosszant. Hogy nem vagyok ura önmagamnak annyira, amennyire szeretnék. Bastien az oka ennek… amiért próbál megpuhítani, amiért próbál lazábbá tenni. Én nem szoktam így kiborulni. Veszek egy két nagyobb levegőt, hogy lenyugtassam magam teljes mértékben. Összecsukva táskámat lépek oda Peter mellé.
- Mondd, ez a kis patkány mindig ilyen? Úgy látom, neked már volt vele dolgod… - Megpróbálkozok normális hangnemet megütni, ahogy egyre inkább ura leszek ismét önmagamnak, és érzéseimnek.
A második pihenőre talán még inkább vágyok, mint az elsőre vágytam. Előkapom táskámból az üvegemet, hogy némi folyadékot jutassak szervezetembe, majd elindulok ezúttal én, létszámellenőrzésre.
- Elhiszem, hogy mindenki fárad már, de amíg nem szólok, addig ne mozogjatok el a helyetekről! – Emelem fel hangomat amennyire csak tudom, s amennyire csak lehet ebben az órában az erdőben. Elvégre élnek itt olyan lények, amik nem feltétlenül örülnének, ha egy vörös hajú prefektuskisasszony kiabálására ébrednének fel, feltehetőleg.
Végigérek viszonylag hamar a gyerekek ellenőrzésén, azonban valami nem stimmel. A biztonság kedvéért még egyszer leszámlálom a gyerekeket, de még mindig ugyanazt az eredményt kapom. Egy gyerekkel kevesebb. Mielőtt még szólnék a gyerekeknek, hogy végeztem, odasétálok Hagridhoz, s intek Peternek, hogy jöjjön ide Ő is.
- Azt hiszem egy gyerek hiányzik. Kétszer számoltam le, s kétszer egymás után nem hibázok. Viszont én nem ismerem őket annyira, ezért fogalmam sincs, hogy kicsoda. – Közlöm egyszerűen a tényeket, hangomban semmi aggodalom nincs.

csak, hogy teljes legyen a kép

Némi elképedéssel figyeltem, ahogy Isabella kiosztja szerencsétlen kölyköt. Alfred rekordidő alatt húzta össze magát meglepően apróra prefektus társam villámló tekintete előtt, amit meg tudtam érteni. Nem nekem szólt ugyan, de még én is beleborzongtam. Azt hiszem, csak különösen nyomós okkal kötözködnék ezzel a lánnyal és most nem (csak) a párbajtérre gondoltam. Valahogy tényleg el tudom képzelni, hogy egy anakondát nevelgessen a szobájában...
A nekem címzett kérdésre csak rezignáltan vállat vontam, majd a szememmel a srác felé intettem, aki egy szeplős, vörös hajú kislány és egy kövérkés, bizonytalan tekintetű, szöszke kisfiú társaságában hadart valamit sokszor intve felénk.
- Ne becsüld le - figyelmeztettem Isabellet. - Alfred kifejezetten kreatív tud lenni, ha arról van szó. Jó eszű srác. De amúgy igen. Ilyen, vagy még rosszabb. Én idén végzek, ha el nem hasaltatnak bájitaltanból, szóval... - enyhe mosoly - nem irigyellek a következő egy évért, amiben nekem már nem lesz részem - kuncogtam aprót.
Én is előkotortam a táskámból az egyik szendvicsem. Felajánlottam a másikat Isabellenek, de ez alkalommal sem élt vele, udvariasságára viszont még mindig nem lehetett panasz. Így a másik Hagridnál landolt, aki annál nagyobb örömmel tömte valahová a szakálla mögé, ahol a száját lehetett sejteni. Kényelmesen falatoztunk, sok dolgunk nem akadt, csak egy kis srác térdéről kellett pár horzsolást eltüntetni, ilyenkor, kísérőként rutinmunka. Egészen addig, míg Isabelle magához nem int, hogy előadja felfedezését nekem meg Hagridnak. Azonnal a gyerekcsapat felé fordulok, majd rövid szemrevételezés alapján már sóhajtok is:
- Alfred Greyson... - morogtam.
Hagrid idegesen szívta a fogát:
- Hajjaj... abból pedig baj lesz! Az a kölyök még nagyon fiatalka, aztán az erdő meg veszélyes hely, ha alig tud még...
- Nem tud Hagrid - ráztam meg a fejemet komoran. - Még azt a pár apró igét sem, amit ismerhet. Nálunk van a pálcája. Erre nem számítottam, azt hittem van annyi esze, hogy ne csatangoljon el, akármennyire sértett is...
A két kis barátja felé néztem, majd Isabellára:
- Nekünk elő kell kerítenünk, a csapatra Hagrid is tud vigyázni - morogtam kelletlenül. - De elképzelésem sincs merre indult és minek. Szerintem ott vannak a válaszaink - intettem a fejemmel a két gyerkőc felé. - De nem lesz egyszerű menet. Carolinenal én semmire sem fogok menni, hozzám sem lesz hajlandó szólni, ehhez nem elég tiszta a vérem, hogy leereszkedjen hozzám. Ráadásul nem az évszázad elméje, csak bájitalok terén ügyes, amúgy kicsit lassú. Nem fogja felfogni, hogy ez nem vicc.
A másik srác felé villant a szemem, egy másodpercet gondolkoztam, majd eldöntöttem színt vallok. Ez éles szituáció, Isabelle pedig érett nő már gondolkodását tekintve, ahogy megismertem.
- Andreas... - sóhajtottam. - Van egy nem olyan kis titka, amiről kevesen tudunk. Mindenki félvérnek hiszi, de ez nem igaz. Az apja nem a roxforti csata során esett el, egyszerű mugli volt és autóbalesetben hunyt el. A srác sárvérű. Te is tudod mit jelent ez a Mardekárban. A hét évfolyamon ő az egyetlen azt hiszem a kígyós színekben. Egyszer kiderül, de addig... nem csoda hogy simul Graysonhoz. Lelkileg ingatag, nagyon befolyásolható - összegeztem.
Aztán végigsimítottam a pálcámon:
- Ha nem megyünk semmire velük, át tudom alakítani részlegesen az arcomat egy kis varázslattal, hogy a csörgőkígyót idézze meg. A szaglása sokszorosa a vadászkutyákénak, de a beszédhangom eltorzul. Vagyis képes leszek kopóként követni a kölyköt, de bármi legyen is, varázsolni neked kell majd, lévén én elég lassan tudok csak a hangom nélkül - ajánlottam fel.
Végezetül érdeklődve néztem Isabellere:
- Próbát teszünk valamelyik gyerekkel? Vagy szaglás után menjünk? Vagy van neked valami jobb ötleted? - érdeklődtem.

- Jó eszű lehet, de értelmesnek nem nevezném – Sóhajtok egy aprót, az elkövetkezendőkre tekintve. Valahogy sejtem, hogy, ha valami lesz, nem prefektustársam lesz zaklatva ezentúl, hanem én… és félek ez a kis dög fog még nekem fejfájást okozni. Viszont, magamat ismerve az ő kárára lesznek a dolgok. Ugyan is, én előszeretettettel büntetek, ha szükséges, meg is alázom őket. Jó, persze ártani nem ártok nekik fizikailag, talán az egójuknak. Meg kell tanulniuk, ha nem is azt, hogy a pénz nem ad meg mindent, legalább azt, hogy velem tisztelettel beszéljenek, ahogy én az tisztelettel beszélek azokhoz, akik azt megérdemlik. Illetőleg, akiknél az illem megkívánja. Na de én persze nem azért vagyok itt, hogy nagy életleckét adjak, arra ott vannak a tanárok. Azt hiszem, jó tanár lenne belőlem… szigorú, de jó, azt hiszem. De ráhagyom ezt a posztot Bastienre… ő kiélheti magát vele tökéletesen. Amennyire nem vagyok ura önmagamnak mostanság, talán nem is bírnám idegekkel ezt a neves posztot. Csak azt kéne kitalálnom, hogy mit is kezdjek magammal ez a csodás hely után. Na de ezt nem most fogom megtenni, most izgibb(?) feladatom van.
Tárgyilagos kijelentésem után karba tett kézzel figyelem, ahogy Peter és Hagrid megpróbálják megoldani a problémát. Igen, tudom, nekem is éppen mérhetetlenül törnöm kéne a fejem, hogy hogyan kerítsem elő a gyereket. De jelenleg még egy kicsit dolgozott bennem a düh, és talán az erdőben elveszés jó leckét fog adni neki, hogy legközelebb addig húzza a takaróját, ameddig ér és ott legyen nagy, ahol megteheti veszélytelenül. Na persze ezt csak rövid ideig teszem, legyőzve a bennem lévő indulatokat, majd az említett fiú felé tekintettem. Valóban nem tűnt a legéleseszűbb gyereknek. Bár, azt tudja, hova kell nyalnia magát, szóval annyira talán mégse reménytelen.
- Próbálkozzunk meg vele, aztán ha nem járunk sikerrel, jöhet a B-verziód. – Aztán, mielőtt választ kaphatnék, elindulok a gyerek felé, s elővéve kevésbé ijesztő arcomat, különhívom. Nem Hagridhoz és Peterhez, nem akarok túl nagy feltűnést kelteni, nem kell mindenkinek tudnia róla, hogy miről van szó. Bár, azt hiszem felesleges is ez… hisz amint elhagyjuk a csoportot, biztos vagyok benne, hogy fél percen belül mindenki meg tudja, hogy miről is van szó. Kissé lehajolok, hogy a fiú szemébe tudjak nézni, kezem nyugodtan és lazán a vállára teszem.
- Andreas, ugye? – Nézek a fiúra mosolyogva. Kicsit örültem, hogy testközelből volt tanúja a kis haverja kioktatásának, ha másért nem, talán azért együttműködik velem, hogy ne kapjon ő is hasonlót.
- Azt hiszem, hogy tudod, hogy miért hívtalak félre. Nyugodj meg, nem kerülsz bajba. Viszont együtt kell működnöd velem és a társammal. Meg kell keresnünk azt a kis… khm, az osztálytársadat, mielőtt még komolyabb baja eshet. Amiket hallotok az erdőről, azok nem csak mesék, hogy elijesszék az embereket. Azok komoly és igaz történetek, az erdő tele van olyan lénnyel, akik gondolkodás nélkül támadnak rá védtelen diákokra, főleg ilyenkor. Éppen ezért nagyon fontos, hogy megmondd, hogy merre és miért ment el Alfred. Nincs nála pálca, ezét még védtelenebb, mint amúgy is lenne, ennyi idősen és ilyen tapasztalattal. – A fiú nagy szemekkel pislog rám, miközben a lehető legkedvesebb hangomon, kifejezetten komoly és nyugodt hangon beszélek hozzá. Az előbbiekhez képest, mintha egy teljesen más ember állna előtte. Nos, igen, ilyen, amikor ura vagyok érzéseimnek. Amikor elő tudom hozni magamból azt az arcomat, gondolkodás nélkül, amilyet én szeretnék.
Ahogy befejezem mondandómat, hirtelen egy távolabbi, de jól hallható kiáltás csapta meg fülemet. Vagyis, nem csak az enyémet, a többségét, ahogy látom, mivel minden fej szinte arra fordult, s sugdolózni kezdtek. Felemelkedek, s egy apró lépést távolodok is, mielőtt a fiú bármit is mondhatna.
- Nyugodjatok meg, ez nem nekünk szólt… és mi nem is vagyunk semmi veszélyben, elvégre egy igen képzett és ügyes vadőr társaságában vagyunk, akinek, véleményem szerint a létező összes információ birtokában van az itt élő lényekről. Folytassátok a pihenést, egyetek, igyatok, nemsokára folytatódik a túra. – Egy apró mosolyt küldök a meglehetősen aggódó Hagrid felé, majd visszafordulok a fiú felé, akire láthatólag nyugtatóan hatottak az előbbi szavaim. Annak ellenére is, hogy tudnia kéne, hogy mit hallottunk az imént. Valóban nem egy lángész a gyerek, az biztos.

csak, hogy teljes legyen a kép

Határozottan bólintottam Isabellenek a felvetésre és megvártam, amíg külön hívja a csoporttól Andreast. A megszeppent gyerkőc kissé remegős léptekkel követte az addig igen szigorúan viselkedő prefektust, de a most sokkal bájosabb énjét felvillantó lánynak hamar sikerült lenyugtatni a gyereket. Én Hagridhoz fordultam:
- Kösd le őket valamivel Hagrid, ha lehet, ne most vegyék észre Alfred elcsatangolását, és főleg ne menjen Andreas után a kis barátnőjük - húztam el a számat savanyúan. Na igen, ha Caroline ott lenne biztosan nem hagyná beszélni a jóval közlékenyebb kis srácot.
Amikor már a Hagrid által mutogatott évszázados mocsári tölgy lekötötte a gyerkőcök figyelmét én is a prefektus társam után indultam, hogy halljam mit tud belőle kihúzni. A kiáltásra persze én is felkaptam a fejemet, mint csataló, ha távoli kürtszó hangját sodorja a szél, de meg is nyugodtam. Nem emberi hang volt ez. Isa pedig elismerésre méltóan kezelte a helyzetet. Andreas pedig szepegve kissé, de végre megszólalt:
- Én... nem sokat mondhatok, de tényleg. Ő a barátom - kezdte bizonytalanul. - És haragudni fog, ha elmondom, de... hát... huhh, jó, mert veszélyes az erdő és... Rendben - jutott dűlőre magában. - Nem tudom pontosan merre ment, de nem védtelen. Azt mondta idefelé jövet már, hogy majd megleckézteti azt az alsóbbrendű prefektust - pislogott felém ijedten, mire biztató mosollyal biccentettem vissza, hogy csak folytassa, nem haragszom rá. Rá nem. - De aztán a dolgok egy kissé megváltoztak... - nézett itt megszeppenten Isabellere. - És mindketten célpontok letettek. Caroline hozott magával direkt pár főzetet, nagyrészt nem ő csinálta, hanem a nővére, de szóval azokat elvitte magával és majd felhasználja az utána eredő prefektusok helyre rakására - sóhajt ijedten. - És van pálcája. Elvitte az enyémet - teszi hozzá.
Na ez az a pont, ahol én már elkerekedett szemekkel nézek Isára. A gyerekekkel ellentétben mi pontosan tudjuk mit jelent mindez. A pálca választ gazdát és nem fordítva. Ha nem a saját eszközével kísérel meg varázsolni...
- Merlin szakállára... - nyögtem fel egy pillanatra. Ez egyre cifrább lesz. A fiúra villant a tekintetem: - Milyen bájitalok vannak Alfrednél? - érdeklődtem, mire zavart tekintet jött csak válaszul először, de pár pillanat alatt azért rendezte a gondolatait Andreas:
- Hát én keveset értek hozzájuk, ez Caroline pályája - vallotta be zavartan. - De öt üvegcse volt. Egyben százfűlé főzet volt, de nem tudom kivé vagy mivé változtat... Egyben zsugorító főzet. Aztán volt egy csuklasztó bájital is. Meg egy erős altató hatású izé... de az ötödiket nem tudom - vallotta be szomorkásan.
- Te mégis miről fecsegsz itt, te szerencsétlen?! - süvített egy éles hang a levegőbe a hátunk mögül. A rátarti kis Caroline észrevette a beszélgetést és persze rögtön közbe is avatkozott. Andreas tiltakozva emelte fel a karjait:
- Ne hülyéskedj Caro! - próbálta csillapítani a kis fúriát. - Fred hülyeséget csinált, ebbe bele is halhat!
- És majd pont ezek ketten mentik meg, mi?! - érdeklődött metsző gúnnyal. - Egy alsóbbrendű, híg vérű, nyakigláb majom, meg a vöröske, aki ahelyett hogy tudná hol a helye, mindenféle szennyel hetyeg, akárcsak az a felfújt hólyag bátyja, szerintem a vérük közel sem olyan arany, mint hirdetik, az anyjuk is biztos összefeküdt mindenféle mugli patkánnyal és...
Andreas szemei elkerekedtek, de még én is megmerevedtem. Elképesztően durva megjegyzés volt a valóban gőgös és rátarti, de amúgy jól nevelt lánytól. Ő is megállt mondat közben, nyilván érezte, hogy elszaladt vele a ló, de hát az ilyesmit visszaszívni már nem lehet, ahhoz meg túl büszke úgyis, hogy bocsánatot kérjen. Csak egy kissé meglepetten pislogott Isabelle felé. Én előhúztam a pálcámat. Gyanítom a prefektus társam el tudja igazítani a két kölyköt visszafelé Hagridhoz, én abban a pár percben átalakítom a képemet a csörgőkígyó mintájára, hiszen útirányt még nem tudunk.
A legnehezebb a lassan megnyúló pofacsonton kialakítani a szemek alatti gödörszervet, de épp ez az alak legnagyobb előnye. Az alig fél celsius fokos hőmérséklet eltéréseket is könnyedén érzékelem, így semmilyen élő dolog nem maradhat rejtve előttünk. Ráadásul a villás nyelv folytonos öltögetése egy irányba tereli a szagokat, a kígyó pedig nagyszerűen szagol. Messze jobban mint egy vadászkutya. Isabellere maradnak majd mostantól a varázslatok...

Hallgattam a fiú megszeppent dadogását arról, hogy a kis patkány merre lehet, illetve mit tervezett. Pálcát tartó kezem kissé erősebben kezdte szorítani a pálcát, ahogy próbáltam álcázni a bennem lassacskán ismét feltörő dühöt. Nem elég, hogy az éjszaka közepén kirángatnak minket ide, a Tiltott Rengeteg kellős közepére, hogy pár elkényeztetett kis idiótára felügyeljünk, még arról is gondoskodnak, nehogy nyugodt éjszakánk legyen, de kis kedves ez a kis patkány. Nehogy unatkozzunk…
Hirtelen csapta meg a fülemet egy lány éles hangja, ahogy a kis butácska fiúra rámorog. Már hangjában is hallottam, hogy kicsit se jobb, mint az elcsatangolt kis társa… sőt, talán még rosszabb is. Az ilyenek miatt van rólunk ilyen kép kialakítva. Akik a pénzük nélkül senkik lennének, mégis azt hiszik, hogy ők a világ urai. A távolba néztem, miközben a kislány beszélt. Addig a pontig, amíg engem nem kezdett emlegetni. Szabad kezem is ökölbe szorult, majd amint meghallottam, hogy bátyámról beszélt, hirtelen fordítottam felé tekintetemet. Ahogy a kis patkányra néztem, az édes semmiség volt ahhoz képest, ahogy szemeim villantak erre a kis nagyszájúra. Arcizmaim is megfeszültek, nem, azt hiszem, ezt hívják fenyegető nézésnek… szépen lassan testemmel is a lány felé fordultam. Egy egészen aprót már kezemet is megemeltem, s abban a pillanatban talán olyanra is képes lettem volna, amit nem, hogy prefektusként, varázslóként se tehettem volna. De csak egy egészen apró pillanatig futott ez át rajtam, majd vettem egy nagy levegőt, közelebb léptem a lányhoz, s lenéztem rá.
- Még a hét folyamán vagy nálam, vagy a házvezetőnknél jelentkezel büntetőmunkára. – Mondtam neki hűvösen. Majd elfordultam és elindultam. Amint hátat fordítottam a lánynak becsuktam a szemem és még egy nagy levegővétellel próbáltam lenyugtatni magam. Nem fogom még egyszer elveszteni türelmemet. Pláne nem egy ilyen kis ostoba liba előtt. Nem érdemli meg… az ilyenek nem tudják, hogy hogyan kell viselni az aranyvérrel és ranggal járó életet. Ezek csak el vannak kényeztetve a sok arannyal teli életben. Az ilyenek meg se érdemlik, hogy ilyen vér csorogjon az ereikben. Ezt méltósággal kell viselni, ez pedig messze nem méltóság, ennél még egy sárvérű is jobb. Miután, szerencsére, legalábbis külsőleg eléggé lenyugodtam, még egyszer visszafordultam a lányhoz.
- De talán az utóbbival jobban fogsz járni… megnyugodhatsz, megjegyeztem szavaidat. – Még egy apró mosolyt is magamra erőltettem a végére. De nem, messze nem olyan kedveset, mint a kis Andreasnak. Ez bizony az a mosoly volt, amitől félni kell… Remélem nem lesz annyira ostoba, hogy visszakérdez, mégis miért is kell büntetőmunkára jelentkeznie. Ó nem, még véletlenül sem azért, mert kinyitotta azt a nagy száját. Azonban a bájitalok, amiket magával hozott… nem éppen olyan alkotóelemekből állnak, amit akárhol beszerezhetnek. Illetőleg nem is nagyon rohangálhatnak vele csak úgy, pláne nem mások ellen történő felhasználás céljából. A száfüléfőzetbe bele se kezdve. Olyan szívesen ejtenék el pár szót Norgrove professzornak az esetről, hogy ellenőrizze raktárát. De nem, nem fogok az ő kis mocskos szintjükre lesüllyedni. Abban viszont biztos lehet, hogy ezek után nem fog megúszni semmit, amíg én ide járok. Az egy dolog, hogy engem megsértett, ostoba, nem tehet róla, hogy se tiszteletet, se észt nem neveltek bele. De az, hogy Sebastient sértegette. Nem, sajnos olyan se vagyok, hogy hozzá rohanjak, nem is igazán vagyok benne biztos, hogy tanárként hogyan kezelné a helyzetet. De aki akár csak egy rossz hangot is szól róla, vagy származásunkról, az biztos lehet benne, hogy nem ússza meg szárazon a dolgot. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy nyilvánosan rátámadjak, hisz az borzasztóan alsórendű viselkedés lenne, akármennyire is szerettem volna pár átokkal ellátni a baját, de nem csak az ő nővére ért a bájitalokhoz. Azért valamit én is tanultam bátyám lázadó korszakából. Nem feltétlenül követem minden idióta cselekedetét, de azért mégiscsak egy család vagyunk. Némileg ütnöm kell rá, azt hiszem.
- Most pedig mindketten nagyon gyorsan induljatok vissza a csoporthoz, a lehető legközelebb Hagridhoz. Nem ajánlom, hogy rossz fát tegyetek a tűzre ezek után. – Ezzel a mondattal egyenesen a lányra nézek. Tudom, hogy a kissrác nem fog merni ezek után végképp semmi rosszat tenni. Amúgy se nézem ki belőle, hogy bárminek is értelmi szerzője lenne, mint inkább tettestárs, vagy csendes megfigyelő. Rápillantok a vadőrre, egy apró mosolyt küldve neki. Remélem, hogy tényleg összehúzzák magukat.
Prefektustársamra pillantok, aki éppen állattá változik, ami eléggé bizarr számomra. Mármint, a jelenlegi kinézete, de feltehetőleg hasznos lesz, szóval, pálcával a kezemben indulok el kicsit távolabb a csoporttól, ahol még továbbra is próbálom leküzdeni a remélhetőleg azért jól elrejtett dühömet. Hálás lehet ez a lány, hogy nem egy olyan emberrel állt szemben, aki gondolkodás nélkül cselekszik. Az én esetemben, akkor azt hiszem egy hetes beutalót kapott volna a gyengélkedőre.

csak, hogy teljes legyen a kép

Amíg Isabelle eligazította a két gyerkőcöt, én befejeztem a félállati átalakulást. Az arcom változtattam csörgőkígyó szerűre, legalábbis az alsó felét, valamint a lábaim alakította át, hogy könnyebben tudjak előregörnyedten közlekedni. Mielőtt Caroline és Andreas távozhattak volna, intettem hogy maradjanak még, majd a két kicsi és Isabelle lábait is körbeszaglásztam sűrű nyelvöltögetés kíséretében. Immár el tudtam különíteni egymástól a szagokat.
És így természetesen könnyen ki tudtam választani a miénktől elkülönülőt is. Alfred! Határozottan mutattam a rengeteg belseje felé, majd nagyon átalakított szájszerveimmel még igyekeztem egy mondatot kipréselni magamból:
- Ahhssszhraa hmenssssz - intettem.
Voltak kétségeim mennyit értett meg, mindenesetre reméltem, azért kibogozza. Határozottan álltam az élre és a föld fölé görnyedve, mint egy jól idomított vadászkutya vezettem nyomra a lányt. Nagyjából 10 percig tudtam követni a nyomokat, majd egy kisebb tisztásnál megmerevedtem és feltartott kezemet is tiltón emeltem Isabelle elé.
- Ssssszhapda - morogtam. - Ssszahlál sssssszahgát hossssza a ssszéhl. A mehssszőhre léhpve ssssszáhlomba merülsssz. Ő áhhhhkelsssszh rajssszha.
Kiöltött nyelvemmel igyekeztem a különféle szagmolekulákat az orrom felé terelni, majd némi gondolkodás után folytattam egy enyhe aggodalommal a hangomban:
- A fhiúúú vehssssszélyhben van. Asssszrohmanssszhula. Szzzzokh - zártam a gondolataim.
Én jelen helyzetben nem nagyon tudtam volna varázsolni, így itt átadtam a gyeplőt Isabellenek. A tisztást körbekerülni elég nagy út volna, azok a nagy dögök meg igen jó vadászok. De Alfred a veszéllyel tisztában nem lévén minket igyekszik megszívatni, nyilván azért locsolta fel a fél mezőt altató bájitallal. Remélem a prefektustársam kitalál valami okosat.

Be kell vallanom, kissé bizarrnak tartottam a kígyó-fejű prefektust… pedig igazán hozzászokhattam volna az ilyesmihez bőven. Sőt, láttam már cifrább dolgot is, még is az ilyenektől ki tud rázni a hideg azért. Főleg, amikor a fiú szagmintát vesz, legalábbis, gondolom, hogy azt teszi. Mielőtt elindultunk volna, még egy pillantást vetettem a két delikvensre, hogy biztos legyek benne, hogy helyükön maradnak… és viselkednek, bár még így is csak remélni tudom, hogy nem lesznek annyira ostobák, hogy utánunk jönnek. Én sose fogom megérteni ezt az észjárást. Elméletileg nem holmi ostoba, értelmi fogyatékos banda… tisztában vannak vele, hogy az erdő veszélyes, nem véletlenül hangzik el minden egyes évnyitón, hogy ide nem mehetsz be. Ez a Roxfort… rengeteg izgalmas és érdekes hely van itt, biztos azért lesznek kitiltva innen, mert ez a legizgibb és júúúj, a gonosz igazgató néni el akarja tiltani őket a mókától. A nagy gonosz lényekkel is biztos csak poénból vannak ijesztgetve.
Egy nagy sóhajt követően bólintottam Griffith-nek, majd elindultam utána, kezemben tartva a pálcámat, készen arra, hogy ha kell, akkor tudjak varázsolni. Remélhetőleg a fiú nem próbálkozik meg pálcájával megtámadni… nem szeretném annak a lehetőségét, hogy véletlenül betaláljon egy – nézve a pálcáját – elég nagy valószínűséggel félresikerült varázslat. Bár, attól azért nem félek, hogy egy elsős kifogna rajtam, ha párbajozásról van szó. Ha az iskolában nem is, otthon azért gyakoroltam párszor eme művészetet. Van, aki párnacsatázik, van, aki átkokkal és bűbájokkal viaskodik a rokonaival.
Peter felemeli a kezét, én pedig azonnal megállok, természetesen. Általában nem érzem túlságosan kényelmesen magam, ha utasítanak, főleg, ha nem egy felettem álló ember teszi, de bizonyos esetekben azért tudok alkalmazkodni, ez pedig pont egy olyan szituáció, a Tiltott Rengeteg közepén, ugyebár, ahol pont nem ezen fogok fenn akadni, hanem próbálok minél hamarabb kikerülni innen.
Erősen kell koncentrálnom, hogy biztosan minden szót kivegyek abból, amit a fiú mondd, elvégre elég nehezen érthető. Elvégre ez a kígyó fej nem pont beszédre van kitalálva, ugyebár.
Az eddig is bennem lévő düh egy kicsit se hagyott alább, ahogy Peter ecsetelte, hogy mivel is állunk szemben. Végig néztem a területen, hátha van valami út, ahol esetleg egyszerűbben meg lehet oldani a helyzetet, de természetesen utat nem találtam, az talán túl egyszerű lett volna.
- Egy pillanat és kitalálok valamit. – Mondtam Peternek, miközben egy-két lépésnyire eltávolodtam, hogy körülnézzek a környezetünkben is, mit lehetne felhasználni. Pálcám végére fényt varázsoltam, majd amikor egy helyben megálltam, némi mozgásra figyeltem fel a túloldalon. Először csak egy pillanatra láttam valamit, ahogy arra tekintettem, majd amint jobban megfigyeltem, világosan kirajzolódott, hogy valami, vagy valaki áll a túloldalon.
Elmormoltam egy Lumos maximat, majd ahogy a fény nagyobb lett, már világosan kirajzolódott, hogy az a kis patkány röhög a túloldalon egy fa mögött.
- Messziről én is röhögnék kisöcsi, egy fa mögül… roppant könnyű nagyképűsködni – szóltam át neki, remélve, hogy ettől majd megjön a bátorsága arra, hogy kicsit kijjebb bújjon a fa takarásából, ugyanis így nem sokat tudtam kezdeni se vele, se a szituációnkkal, hogy átkeljünk az úton. Szerencsémre a fiú eléggé nagyképű volt ahhoz, hogy előálljon, s onnan kezdjen kiabálni nekem, válogatott mocskolódásokat én azonban ezzel már nem is törődtem.
– Locomotor mortis! – hangzott a varázsige, s a fiú felé irányítottam. Azonban a köztünk lévő távolság, s az erdő sötétsége nem éppen kedvezett számomra, éppen ezért a fiú lába nem, hogy nem bilincselődött meg, még okot is adtam neki arra, hogy kiröhöghessen és még nagyobb szája legyen. Egyre inkább kezdtem felhúzni magam, azonban a düh ahelyett, hogy ártott volna a koncentráló képességemnek, némiképpen jobban ösztönzött arra, hogy elkapjam ezt a kis patkányt.
Láttam, hogy emeli kezében a ápálcát, éppen ezért úgy éreztem, hogy nem agyalhatok túl sokat a dolgon.
- Capitulatus! – kiáltottam, majd meg se várva az eredményt folytattam – Mobilicorpus!
Elvégre, ha a hegy nem megy Mohamedhez… hát Mohamed megy a hegyhez.

csak, hogy teljes legyen a kép

Amikor a rövidke varázspárbaj elkezdődött Isabelle és Alfred között magam is nekikezdtem egy nonverbális varázslat létrehozásához, hogy visszaalakítsam az arcomat normális, emberi mivoltába. Mire én az így időigényes és hosszadalmas varázslattal végeztem, addigra a párbaj már véget ért. Alfred teste szépen lassan átérkezett a mi oldalunkra s puffanva elterült a földön. A szöszke srác édesdeden aludt, hisz a mező felett őt sem kímélte a saját csapdája. Most már időnk is volt kellően, hisz a takonypócot biztonságban tudtuk, így még elnéztem Andreas pálcájáért és azt is begyűjtöttem, majd ívben visszatértem Isabellehez, meg a még mindig egyenletesen szuszogó Alfrédhoz. Elővadásztam a talárjából a további négy italt, amelyeket a társamnak nyújtottam:
- Na ezeket te tedd el, a bájitalokkal nem vagyok valami nagy barátságban - ráztam a fejemet.
Remélhetőleg más trükk már nincs a tarsolyában szundi törpnek - morgolódtam magamban, miközben a hóna alá nyúlva felnyaláboltam és a vállamra hajítottam mint egy zsák burgonyát. Rávigyorogtam a lányra:
- Hát a kölyök szerintem kihagyja a pillangókat. Vagy reggelig nem tér magához ez a sós-zsák - kuncogtam. - Menjünk, mielőtt az öreg megtébolyodik abban a zsibvásárban - javasoltam.
Alapvetően is hosszú lépteimet irányba állítottam a dús aljnövényzetben. A srác súlya visszafogott annyira, hogy Isabellenek nem lehetett gond tartani velem a lépést. Remélem a túl méretes pókszörnyeket visszafelé megússzuk, mára elég volt a hülyeségből. Mellesleg utálom a pókokat. Meg a köpőlégynél nagyobb rovarokat. Két láb, esetleg négy láb még jó, de hattól felfelé nem igazán szívem csücskei.
Isabellere néztem:
- A pálcáink azért legyenek a kezünk ügyében - javasoltam. - Az acromantula veszedelmes lény, csapatban vadászik. Nagyjából ez az, amire még emlékszem LLG-ről, szóval remélem te felkészültebb vagy a pókírtó átkok terén, ha beérnének minket. De remélem gond nélkül elérjük Hagridékat - mormoltam.

Ahogy a fiút lebegtettem magam felé, az elején még próbált ellenkezni és olyan képet vágni, mint egy óvodás, akitől elvették a kedvenc plüssmaciját, de szerencsére hamar hatott saját csapdája én pedig diadalittas tekintettel irányítottam pálcámat. Azt hiszi túljárhat az eszemen? Hát rosszul teszi. Hiába senki se tökéletes, azért hosszú távon egy elsőssel még is csak el tudok bánni, ennyi tapasztalatom már van. Bár nyilván lesz még alkalmam találkozni a kis patkánnyal, azért jó érzés, hogy előnnyel indulok az elkövetkezendő két évnek és prefektusi pályafutásomnak, legalábbis vele szemben.
Mivel úgy is alszik, nem figyeltem arra, hogy óvatos legyen, persze ártani nem ártottam neki, de azért lehet holnap fájni fog a feje kicsit. Vagy az érkezéstől, vagy mást nem a csodás bájitalától, de megérdemli.
Bólintottam Peternek, majd táskámba dobtam a maradék 4 fiolát, becsavarva azt pulcsimba, hogy még véletlenül se pont ott törjenek össze. Ki tudja milyen hatása lenne, ha 4 üveg összekeveredne… ne próbálkozzunk ilyennel talán kint, a Rengeteg közepén. Kár, hogy nem vagyok egy kicsit is szabálysértőbb… akkor gond nélkül megtarthatnám a bájitalokat, így kénytelen leszek leadni a következő bájitaltan óra után a professzor úrnak. Bár, nem is igazán tudom, hogy mit kezdhetnék velük… nem túlságosan kenyerem a másik „megviccelése” sem.
- Nagyon ajánlom neki… így is gondolkodhatunk válogatott büntetéseken, mire visszaérünk. – Most azért már én is megengedtem magamnak kissé lazább hanghordozást és még egy mosolyt is, elvégre a dühöm jóval alább szállt most, hogy nem kell ilyesmi miatt aggódni és a kis patkány is megkapta a magáét.
- Vagy, majd odadobjuk a kis patkányt nekik, még mi menekülünk. – Bökök fejemmel az alvó elsős felé, természetesen csak poénból. Akármennyire is utálom jelenleg a kissrácot, sajnos nem lenne szívem itt hagyni. Vagyis, az talán lenne, tekintve, hogy számomra teljesen közömbös illető, de azért… még is csak egy tapasztaltabb, felsőbb éves vagyok, és azért valamilyen szinten elvárható, hogy ne tegyem. Még akkor se, ha miatta lennénk olyan helyzetben, hogy kelljen.
- Várj csak, adjunk neki méltó visszaérkezést. – Nevetek ismét egy egészen picit, majd felemelem pálcámat, s az előbbi módon, ha Peter elengedi a fiút, lebegtetve magam előtt érkezünk a csoporthoz, ahol is nyugodtan és lassan engedem le a táskájához egyelőre, majd odasétálok Hagridhoz. A nagydarab vadőr igen megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy visszaérkeztünk, egyrészt, mert nem kell egyedül felügyelnie a siserehadot, másrészt, mert megtaláltuk, és többé-kevésbé tökéletes állapotban hoztuk vissza a fiút, leszámítva, hogy alszik.
- Minden rendben volt? – Kérdem egy apró mosollyal Hagridtól, majd a választ követően rápillantok a két itt maradt delikvensre.
- A kisasszony remélem nem felejtette el a feladatát. – Célozva erre a büntetőmunkára. Ugyan az ő pálcája nincs nálam, de biztosíthatom, hogy értesülni fogok arról, ha nem jelentkezik. Az ilyesmivel nem viccelek, nem feltétlenül csak azért, mert a családomat és engem is szidott. Az csak egy mellékes zamata annak, hogy ha nem is ezért, de legalább büntetést fog kapni a kis nagyszájú.
- Nos, vagy valaki itt marad a drága barátunkkal, vagy, igazából én készségesen belebegtetem a gyengélkedőre, vagy a hálókörletébe. – Le se tagadhatnám, hogy élvezem a dolgot. Még azt hogyan fogom érezni, amikor könyörög majd a pálcájáért…

csak, hogy teljes legyen a kép

» Mágiatörténet haladóknak - 4-7. évfolyamos diákok részére
» Arsemius Mixel: Ismerkedés a varázsitalokkal ~ Bájitalok listája
» Peter és Jose
» Egy édes találkozás - Madeline és Peter
» A tiltott gyümölcs íze - Deborah és Peter