Ashlynn & Lily - A leleplezés

Itt, a kastély falai között még inkább fogolynak érzem magam. Túlságosan sokan vannak körülöttem... Minden pillanat magányért küzdenem kell. A barátok... van egy részem, ami retteg tőle, hogy még őket is elveszítem majd, ám... Ám ennek ellenére egyre gyakrabban kerülöm őket. Nem akarom a sajnálatot és a szánalmat látni a pillantásukban, amikor rám néznek. Minden megváltozott... elrejthetem a sebhelyeket, de mindenki tud róluk. Mindenki tisztában van vele, hogy mi történt. És bár ez egyáltalán nem egyedi eset... hiszen sokan vesztették már el szerettüket. Most azonban másképp szemlélem ezt az egészet, hiszen már velem is megtörtént. Nem tudok továbblépni...
Órák óta üldögélek a könyvtárban a félig kész házi dolgozat felett, de egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Mintha nem kapnék levegőt a falak között, de... most nem mehetek el... nem mehetek ki. Újra és újra a zsebemben lévő cigaretta és bájital jut az eszembe. Valamelyikre szükségem lenne... vagy talán mindkettőre. Nem bírom... Annyira gyűlölöm, hogy nem tűnhetek el a világ elől. Talán jobb lett volna, ha... valahogyan... ha valamiért... valahogy... máshol fejezem be az iskolát. Korábban mindig jól éreztem magam a Roxfortban. Ez volt... a második otthonom. Biztonság, barátok és még a tanulással sem volt sosem bajom. Megveszekedett, javíthatatlan stréber. Sokszor hallottam, hogy mások ennek titulálnak, de... én is tisztában vagyok vele, hogy ez az igazság.
Amióta az történt, még többet tanulok. Úgy érzem muszáj lekötnöm a figyelmemet, minden pillanatban kell, hoy foglalkozzak valamivel, különben félek, rám zuhanna az őrület. Tudom, hogy sokan segítenének... a nagynéném is megtesz mindent, hogy segítsen átvészelni ezt az időszakot. De valamiért úgy érzem, muszáj egyedül megbirkóznom ezzel az egésszel. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de... egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem igaz. Még csak hónapok múltak el... lehet, hogy ez a baj. Talán ez a folyamat... hosszadalmasabb.
De már nem merek remélni. Nem hiszem, hogy lenne értelme.
Felsóhajtok majd körülnézek... nincsenek túlságosan sokan idebent, de még így is kockázatos lenne a dolog. Kimehetnék... valamelyik elhagyatott folyosóra vagy lányvécébe, de... minek, amikor itt is magamra maradhatok? Csak néhány percre. Muszáj... Egyszerűen muszáj! Úgy érzem, mintha megfulladnék. Annyira elegem van ebből az egészből! Néha még az is eszembe jut, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem élem túl. Így csak egy áldozat vagyok, valaki, akire mindenki úgy néz... Mindenki tudja, hogy mi történt velem. Nem csinálhatok úgy, mintha még mindig a régi életemet élném, pedig... annyira jó lenne! De már sosem láthatom a szüleimet... Az élet nem térhet vissza a régi kerékvágásba. A múlt elmúlt... nem lehet átírni, nem lehet megváltoztatni. Most már nincs más, csupán a jelen. Csakhogy... nem tudom, képes leszek-e élni... vannak lehetőségeim, tanulhatok... még bármi lehet belőlem.
Felállok majd észrevétlenül átosonok a zárolt részre. Nem lesz baj... ha el is kapnak, még mindig hazudhatom azt, hogy valami tiltott könyvet kerestem. Inkább ilyesmivel vádoljanak, mint hogy kiderüljön... mennyire nem vagyok jól. A rémálmok... a rémálmok folyton kínoznak, de már az is idegesít, ha a nagynéném erről faggat. Attól még nem lesz jobb, ha kiöntöm a lelkemet. A bájitalok segítenek... segítenek, hogy aludhassak és néha abban is, hogy napközben nyugodt lehessek. Tudom, hogy ez nem a megfelelő út. Tökéletesen tisztában vagyok vele. De most mégsem érdekel. Senki nem lát belém... senki nem tudhatja, hogy mit érzek most... Igen, hogyne... mások is éltek már át hasonlót, de itt és most... most rólam van szó! Most velem történt meg! Elegem van a sajnálatból... elegem van, hogy elég egy hangos szó és máris ugrom. Annyira gyűlölöm, hogy kicsúszott a kezemből a saját életem irányítása!
Óvatosan, a lehető leghangtalanabbul lépkedek a sötét polcok között, mintha arra számítanék, hogy bármelyik pillanatban lefülelhetnek... nos, ez igaz is. Befordulok egy másik sorra és hirtelen felfedezem, hogy nem vagyok én ám olyan egyedül, mint hittem. A másik diákot azonnal felismerem. Lily Potter az... egyike a barátaimnak, akiket... talán sikeresen elmartam magam mellől az elzárkózó magatartásommal. Nem is tudom, hogy mikor beszéltünk utoljára. Vajon még mondhatom, hogy barátok vagyunk? Akarom egyáltalán? Ő... ő igényt tart még rá?
- Lily? – szólítom meg, majd pillantásom a nála lévő könyvre siklik. - Mit csinálsz?

Kifordult önmagából a világom és nem vagyok benne biztos, hogy van erőm helyrebillenteni. Akarom? Ostoba kérdés... igen. Biztos vagyok benne, hogy szeretném, ha minden úgy lehetne... mint annak idején. Szeretném meggyőzni magamat róla, hogy ez az egész csak egy rossz álom... jó lenne, ha az ébredés eloszlathatna minden borzalmat... csakhogy... Ennyire nem lehetek naiv. Ez az életem. A valóság. Megtörtént. A múltat már semmi sem törölheti el... nem válik semmivé csak azért, mert én így szeretném. Nem kaphatom vissza az elveszett dolgokat... hiába a mágia, hiába minden tudás... Most már semmi mást nem tehetek, csak... alkalmazkodhatom. Ez viszont annyira nehéz... Úgy érzem, mintha egyáltalán nem lenne már helyem a világban. Gyakran olyan, mintha külső szemlélőként figyelném csupán az egészet. Minden elrohan mellettem én pedig... szép lassan elveszítem önmagam a forgatagban. De vajon... nem hiába küzdök? Lehet, hogy mindez már megtörtént. Talán... már túl késő.
Szánalmasnak érzem magam. Gyengének... Élek, túléltem... Mégis képtelen vagyok rá, hogy megragadjam a lehetőségeket. Nem tudok továbblépni, lehetetlenségnek tűnik, hogy... ez valaha megváltozik majd. Az idő begyógyít minden sebet – olyan könnyedén mondogatják mások. Én azonban nem így látom. Mondhatják, hogy még csak rövid idő telt el és ezért érzem így... de biztos vagyok benne, hogy a véleményem később is ugyanez lesz majd. Tovább kellene lépnem... Arra kellene koncentrálnom, hogy találjak valamit... bármit... ami célt és okot adhat az életre. A szüleim azt akarnák, hogy boldog legyek. Tudom jól... Nem tetszene nekik, amit most művelek. A segítség... ó igen, megkapok minden segítséget, csakhogy... Nem szorulok rá. Kedves, szelíd, törődő szavak... a nagynéném is megtesz mindent, ami erejéből telik. Látom rajta, hogy mennyire aggódik értem de... én mégis jobban örülnék, ha egyszerűen csak a saját életét élné és rám hagyná a problémáim megoldását. Egyedül akarok megbirkózni ezzel.
Nem tudom, képes leszek-e rá... de mindenképp meg kell próbálnom. Eddig... hát igen, nem a legjobb úton indultam el. Nem lenne szabad ennyire... magamba fordulnom. Az lesz a vége, hogy tényleg elveszítem majd a barátaimat, pedig... nem akarom. Nagyon félek tőle, hogy... hogy... tényleg így alakulnak majd a dolgok. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék-e elviselni még több veszteséget. Mégis... egyre csak afelé sodródom... A cigaretta és a bájitalok... tudom, hogy nem oldják meg a problémáimat, de... szükségem van rájuk. Néha... egyszerűen muszáj. Másképp nem szabadulhatok... nem juthatok egy kis lélegzethez. Van más út... tudom, hogy létezik de... nem látom... és ha nem találom meg arra is képtelen vagyok, hogy... rálépjek. Egyre sűrűbb körülöttem... a sötétség.
Fogalmam sincs róla, hogy Lily mit keres pont itt... Tilosban jár, a reakcióiból ez egyértelmű. Váratlan találkozás. Egyrészről örülök, mert... nagyon régen nem volt alkalmam rá, hogy beszéljek vele. Kerülöm... minden barátomtól távol tartom magam, mintha... Igen. Amióta az megtörtént, sokkal jobban érzem magam egyedül. Minden rám vetett pillantásból csak a szánalmat és a sajnálatot érzem, erre pedig... erre nem vagyok rászorulva! Különös véletleneket tud produkálni a sors... néha a legváratlanabb pillanatban akad össze két... szabályszegő. Biztos vagyok benne, hogy neki nem kellene itt lennie, ez pedig... rám is éppúgy igaz. Örülök, hogy látom... ez... olyan tény, melyet nem tagadhatok... önmagam előtt semmiképp. Viszont azért... van ebben némi bosszantó is. Nem tehetem meg, amiért idejöttem. Az elképzelhetetlen, hogy rájöjjenek... így is azt hiszi mindenki, hogy sérült, sebesült vagyok. Nincs rá szükségem, hogy... még ez is kiderüljön. Higgye... igen, higgye csak, hogy egy könyvet keresek.
- Bocsáss meg – halvány mosoly tűnik fel arcomon. Csupán félig őszinte ám... így is sokkal több, mint bármi, amit az elmúlt hónapokban képes voltam... produkálni. - Nem akartam, hogy meghalljanak. Nem gondoltam rá, hogy... más is settenkedhet erre – vonom meg a vállamat. - Nyilván valóan... hiba volt.
Mintha... megnyugtatná a tudat, hogy csak én vetődtem erre. Az az igazság, hogy én is sokkal szívesebben találkoztam vele, mint... mondjuk valamelyik tanerővel. Zsebre dugom a kezeimet és kitapintom az egyik bájitalos fiolát. Mondogatom magamnak, hogy ez még nem függőség... hogy bármikor fel tudok hagyni velük, csak... el kell döntenem. De vajon tényleg így van? Azt hiszem... ez már tényleg csak önáltatás. Mesteri szinten. Nem tesz jót az egészségemnek és... a problémát sem kezeli, egyszerűen csak... elfedi. Ugyanez igaz a dohányzásra is.
Hallgatom a magyarázatát. Kapkodó szavak. Megtorpanás. Igyekszik hihető mesével előállni. Nem tudom... lehet, hogy ez sem több puszta paranoiánál? Mert Lily miért foglalkozna tiltott dolgokkal? Igaz... az elmúlt hónapokban nekem is megfordult a fejemben, hogy nem ártana... tanulnom... ilyesmit is. Nem tudom elképzelni, hogy bárkit is bántani akarnék, de... a nagybátyám felkészült és tapasztalt. Védekezhetek olyan dolgok ellen, amiket nem is ismerek? Ő... ő... hogyan lehetett képes mindarra a szörnyűségre, amit tett? El kell temetnem magamban ezeket a gondolatokat. Más sem hiányzik, mint hogy Lily előtt sírjam el magamat... látszólag minden ok nélkül. Veszek néhány mély levegőt és egy pillanatra sem eresztem el a zsebemben a fiolát. A másik kezem kitapintja a cigis dobozt. Ez a helyzet minden, csak nem kellemes... Nem kellene, hogy... ilyen kapaszkodóim legyenek. Erősnek kellene lennem... tovább kellene lépnem és élni... ha nem is magam miatt, hát a szüleimért. Mert ők ezt akarnák. Biztosan.
- Értem – bólintok. - Szóval akkor még véletlenül sem... sántikálsz semmi rosszban? Úgy nézem... hogy az a könyv távolról sem valami... könnyű olvasmány. Lehet, hogy mostanában nem beszélgettünk annyit, de... ugye tudod, hogy bennem még mindig megbízhatsz? Nem szoktam tanárokhoz rohangálni. Csak stréber vagyok... nem spicli. – Mikor rákérdez, hogy én mit is keresek itt tulajdonképpen egy pillanatra sem habozok. Már jó előre kigondoltam, hogy mit fogok mondani. Olyan.... rossznak érzem magam. Én elvárom tőle az őszinteséget, ám... szemrebbenés nélkül hazudok neki. Ez... nem helyes. De mégis... hogy nézne rám, ha megtudná, hogy... mire van szükségem? - Én csak... – kezdek bele, majd tehetetlenül sóhajtok és még a vállamat is megvonom. - Nem kellene itt lennem. Azt hiszem... Bajba is keverednék, ha rájönnének, hogy erre kószálok. De... egyszerűen csak szerettem volna utánaolvasni néhány dolognak. Amióta... amióta az történt sokat gondolkodtam, de a kérdéseimre senki sem válaszol. Úgy csinálnak, mintha gyerek lennék. Majd később, mindenki ezt hajtogatja, de... Szerintem ha rajtuk múlik, sosem jön majd le a megfelelő pillanat. Ha pedig ők nem hajlandóak rá... hát magamnak kell segítenem.
Ez nem is hazugság, hiszen... tényleg így gondolom. Valóban... ilyen érzéseim és terveim vannak. Egyszerűen csak... elhallgatom, hogy most nem konkrétan ezért lopakodtam be ide, hanem... hogy megnyugodhassak. Nem terhelhetek másokat a saját problémáimmal. Mindenkinek... megvannak a maga gondjai. Nekem viselnem kell a sajátjaimat.

Nem számítottam rá, hogy bárkibe belebotlok majd itt. Persze... ez már önmagában is ostoba gondolat, hiszen diákok nap mint nap használhatják ezt a részleget is, ha megvan a megfelelő írásos engedélyük. Nekem speciel semmi keresnivalóm nem lenne itt. Hiszen... még csak nem is azért settenkedek, hogy tiltott, sötét művekbe pillanthassak bele. Bár nem tagadom, az elmúlt hónapok során nem egyszer megfordult már a fejemben, hogy komolyabban is tanulmányozni kezdem a fekete mágiát. Persze... nem akarok én bántani másokat. Dehogyis! Ez annyira... elképzelhetetlen gondolat. Nem is tudom, mi vezérelheti a gyilkosokat. Értelmetlen kegyetlenség... Ez nem az én világom. De mégis... egyre inkább tudni akarom, miféle eszközök alkották a nagybátyám fegyvertárát aznap éjjel. Végzett a szüleimmel... elragadta tőlem a két legfontosabb embert. Megkínzott. Gyötört. A sebhelyek örökké emlékeztetni fognak arra, hogy mi történt. Na nem mintha másképp nem így lenne. Nincs feledés. Nincs megnyugvás. Vagy ha létezik is, nekem mindez idáig még nem sikerült rátalálnom. Az idő begyógyít minden sebet... ezt hajtogatják azok, akik okosnak képzelik magukat. Én azonban még nem tapasztaltam, hogy ez valóban így lenne. Talán csak túlságosan is hamar feladtam... Lehet, hogy ha akarnám, feltűnne az alagút végén a fény. Túl sok a talán...
- Tényleg sajnálom – mosolygok Lilyre. Bár már ez az apró gesztus is hihetetlen erők megmozgatását igényli. Mostanában igazán nincs rá okom, hogy... vidám legyek. Persze... ha kell megjátszom magam. Ám tisztában vagyok vele, hogy az nem valóság. Ó dehogy... attól a lehető legtávolabb áll. - Ez viszont tény – bólintok rá aztán a szavaira. - Ha valaki igazán elszánt, még a szabályok sem állhatják útját. Az egyenes út gyakran nem vezet el oda, ahová igyekezne az ember. Néha muszáj felvállalnunk bizonyos... kockázatokat – fűzöm még hozzá.
Sóhajtok és végül elengedem a zsebemben szorongatott fiolát. Ha nem akarom felkelteni a gyanakvását muszáj, hogy a lehető legtermészetesebben viselkedjek. Aggódik értem... ha nem is ezzel kezdi... nem mondja ki nyíltan, a szemében azért látok felvillanni valamit... A barátom. Nem is kétséges, hogy szeretne segíteni nekem. A baj csak az, hogy... azt hiszem, én nem tudom, hogyan is kell elfogadni az ilyesmit. Még a nagynéném próbálkozásai is rendre elutasításra találnak, pedig... ő mégiscsak rokon. Sőt... több annál. Most már... ő a családom. Csak ő maradt. Kihúzom a kezeimet a zsebemből, majd – talán csak, hogy kezdjek velük valamit, vagy... mintegy pótcselekvés gyanánt – a fülem mögé igazítok egy hajtincset. Előtte is jó helyen volt már... egyszerűen csak... muszáj volt. Néha annyira gyengének és tehetetlennek érzem magam, hogy... ez majdnem minden mást képes elnyomni. Itt van körülöttem egy világ, amiben korábban olyan jó volt, de... most úgy tűnik, már egyáltalán nem vagyok idevaló. Győzködöm magam, hogy ez az egész el fog múlni. Hogy egyszer majd saját magam is képes leszek megbirkózni a problémáimmal. Mert tudom, hogy csakis akkor léphetek tovább, ha önerőből viszem véghez... más nem teheti meg ezt helyettem.
- Ismerlek én – közlöm vele megfellebbezhetetlen bizonyossággal. - Éppen ezért aggódok és vannak kétségeim a... tisztességes szándékod felől. De ne aggódj – ismétlem meg korábbi szavaimat. - Lakat lesz a számon. Én nem láttalak téged, te nem láttál engem és még véletlenül sem járt egyikünk sem a könyvtár zárolt részének környékén. Te a pincében kerestél.... én meg téged... a Fekete Tó fenekén. – Megtorpanok. Annyira meglepnek a tulajdon szavaim, hogy szükségem van egy kis szünetre. Most komolyan... vicceltem volna? Nos, ha konkrétan nem is, de... valami hasonlóra tettem kísérletet. Ez az egész... ha nem is furcsa, de... mindenképpen elszoktam tőle. Lehet, hogy Lily hatása? Mondjuk nem csodálkoznék. Jól tudom, hogy súlyos hiba távol maradni a barátaimtól. De hát ez nem is ösztönös, tudatos tett... egyszerűen csak úgy... elsodródom. Egyre távolibbnak tűnnek ez pedig nagyon megijeszt engem. Nem akarom őket is elveszíteni. Legalább nekik maradniuk kell! - A kíváncsiság amúgy sem bűn. Vagy ha mégis... hát kétség kívül én is megérdemelném, hogy elzárjanak miatta.
Remélem nem kezd remegni a kezem. Gyűlölném, ha a tulajdon testem árulna el engem. Nem... nem vagyok függő. Egyszerűen csak... Sóhaj. Újabb mély levegő. Lehet, hogy már régóta csupán áltatom magam? Nem tehetek mást! Nem megy... máshogyan... nem hagynak békén a rémálmok. Mégis a sok kellemetlen érzés és késztetés ellenére hirtelen azon kapom magam, hogy már örülök ennek a váratlan találkozónak... Lilyvel. Olyan jó barátnőm. A lehetőség, hogy a saját tetteim miatt eltűnhet... eltávolodhat tőlem... elfogadhatatlannak tűnik. Tovább kellene lépnem... végre magam mögött kellene hagynom a kínt, a fájdalmat és a gyötrődést. Csakhogy gondolni sokkal könnyebb, mint cselekedni. A szüleim is azt akarnák, hogy éljek. Ezt jól tudom. Akkor... miért ilyen nehéz?
- Nem olyan biztos, hogy képzelődtél – ismerem be szomorúan. - Mostanában... mindentől és mindenkitől kezdek eltávolodni. De nem akarom, hogy így legyen! – jelentem ki. - Egyszerűen csak... mióta megtörtént az, mintha nem találnám a helyemet. Pedig nem szeretnék még többet... veszíteni – miközben ránézek hirtelen... aggódni kezdek amiatt, vajon... mi tükröződhet a szemeimben. Látja vajon a rajtam átfutó félelmet? Tényleg fontos nekem ő... mindig jó barátnő volt. - Dolgozzunk össze – egyezek bele hirtelen. - Azt hiszem ez a lehető legjobb döntés. Ha már úgyis mindketten ezért jöttünk ide – vonom meg a vállamat. Rossz érzés a hazugság, de nincs más választásom. Senki sem tudhatja meg, hogy mennyire... szétcsúsztam.