A nagy leleplezés - Lucy & Gabe

Tárgy: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Hétf. Aug. 19, 2013 10:42 am

Gondolataimba elmerülve ülök a Fekete tó partján, tőlem szokatlanul, távol a nyüzsgéstől. Azóta az este óta, mióta Reximo professzor rájött, hogy én sem Adam, sem Leslie nem vagyok, az időm nagy részét a tó mellett ülve töltöm, kövekkel kacsázok, vagy éppen belemerülök az írásba, abba az írásomba, amit még a testvéreim sem láthattak. Ami inkább napló szerű, mint kitalált történet, habár önmagamat úgy ábrázolom, mintha kívülről szemlélném a történteket. De minden egyes aprócska dolog, ami valaha is megtörtént velem, ebben a vastag füzetben van lejegyezve. Már maga a borító is azt sejteti, hogy fontos: sötétzöld, kemény fedlap borítja, mindenféle cím nélkül, de már a háromnegyedét betölti az apró betűs írás. De most még írni sincs kedvem.

- Leslie! – Jelenik meg hirtelen mellettem Adam, majd le is ül mellém.
- Mi újság? – Teszi fel a sablonos kérdést, és csak akkor nyugszik meg igazán, mikor látja, hogy közel és távol senki nincs a parkban, pláne nem a tó körül.
- Most, hogy így tiszta a terep, avass be, miben egyeztetek meg Leslievel?
- Ma itt alszok a Roxfortban, holnap pedig helyet cserélünk. – Avatom be a részletekbe.
- Oké. Látom, hogy valami nincs rendben veled. – Tér át rögtön egy másik témára és aggódva fürkészi az arcomat. Elmosolyodom.
- Semmi bajom, csak néha jó egyedül lenni. Tudod a természet, a tó, ezek mind nyugtató hatással vannak az emberre, ráadásul ihletet is adnak.
- Tehát megint új történeten dolgozol? Mindenképpen meg kell majd mutatnod! – Kezd vigyorogni Adam, mire nevetni kezdek.
- Talán majd egyszer. – Hűtöm le a lelkesedését.

- Figyelj, Gabe. Van egy ötletem. Les mesélte, hogy tudja, mi a prefektusi fürdőnek az új jelszava. Tudom, hogy te még soha nem voltál ott, nekünk már volt lehetőségünk rá, révén elég befolyásosak vagyunk a lány prefektusoknál… – Itt megereszt egy elégedett vigyort – Egyszer neked is mindenképpen ki kellene próbálnod. Egy élmény. Még jó pár óra van takarodóig és ilyen korán még tuti nincs egyetlen prefektus sem ott, ráadásul biztos jót fog tenni, nem csak neked, hanem az ihletednek is. – Alaposan elgondolkozom a testvérem szavain. Valóban érdekelne milyen lehet az a híres-neves prefektusi fürdő, és bízom Adam szavában, hogy most nem annyira kockázatos bemenni oda.
- Meggyőztél. – Mosolygok rá végül a fiúra, akinek már fülig ér a szája és már súgja is meg nekem a jelszót.
- Jó szórakozást! – Ezzel a szavakkal int búcsút, én pedig pár perc után szintén felállok az eddigi helyemről.

Lassú léptekkel indulok el a prefektusi fürdő felé, és most kivételesen nem tévedek el, hála annak, hogy azóta mióta a sötétben eltévedtem, minden adódó lehetőséget kihasználok arra, hogy megismerjem a kastély labirintusát és szerencsére egyre inkább haladok ezzel a fajta elhatározással. Tehát viszonylag könnyen eltalálok a prefektusok és más diákok által is oly kedvelt fürdőhelyhez, majd egyre nagyobb lelkesedéssel mondom ki a jelszót és lépek be a helyiségbe. Finom illatok szálldosnak a levegőben, pára tölti be a termet, és amikor a medencére nézek, megfagy az ereimben a vér, mert az tele van vízzel és habbal, ráadásul egy személy – mégpedig nőnemű személy – is tartózkodik a habok között. Merlin segíts meg! Már megint az a fránya szerencse! Az első döbbenetem eredményeképp kiejtem a könyvet a kezemből, egyenesen a medence szélére, de még ez sem tűnik fel az első sokk miatt.

- Ne haragudj! – Kezdek rögtön mentegetőzésbe.
- Fogalmam sem volt, hogy ilyen korán is lehet itt valaki, sajnálom. – Pillanatokon belül már hátat is fordítok, ami merőben más viselkedés mint amit Leslietől el lehet várni, hiszen ő már régen inkább játszaná a casanovát, hogy minél előbb a lány mellé kerülhessen a forró fürdőbe.
- Rögtön elmegyek. – Biztosítom és már lépnék is ki újra a folyosóra, amikor éppen Norgrove professzor fordul be a sarkon, nagyban beszélgetve az egyik diákjával, akivel később megáll és úgy folytatja a ki tudja milyen beszélgetést. Esélytelen, hogy most innen kimenjek. Ő tudja, ki prefektus és ki nem az iskolában, én Leslie alakjában, pedig egyáltalán nem vagyok annak mondható, de még Adam sem, szóval teljesen illegálisan tartózkodok itt. Itt rekedtem. Egy időre biztosan.
- Ennyit arról, hogy elmenjek… itt kell maradnom. – Szólok hátra, de továbbra sem fordulok meg, nem akarom, hogy még ennél is kínosabb legyen a helyzet. Az pedig továbbra sem tűnik fel, hogy a könyv, amiben a legszemélyesebb feljegyzéseim vannak, már nincs a kezemben.

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Hétf. Aug. 19, 2013 1:50 pm

Péntek délután lévén egész korán sikerült elszabadulnom az óráimról mivel azonban a háztársaim úgy döntöttek mugliismeret korrepetálást tartanak a Hugrabug klubhelyiségében, jobbnak láttam, ha messzire elkerülöm őket nehogy véletlenül megakasszam a foglalkozást. Helyette inkább egy kis sétára szántam el magam a birtok területén. Kilépve a kastélyból egyenesen a park felé indultam meg mivel ilyen idő tájt egy teremtett lélek nem sok annyi sem jár arra, így pedig lehetőségem nyílik egy kicsit kiélvezni a csendet, a nyugalmat, s a friss levegőt. Az elmúlt két nap eseményei alaposan megviselték az idegeimet, mégsem beszélhettem róluk senkivel sem, nehogy a végén még gyengének, kiszolgáltatottnak fessek. Mindenki, - beleértve a családtagjaimat és a barátaimat is - azt gondolja, hogy már réges - rég túltettem magam a balesetemen, tovább léptem és egész egyszerűen csak kinőttem a kviddicsezésből ám a valóság… egészen más. Két éve már annak, hogy képtelen vagyok felszállni a seprűmmel, két éve már, hogy nélkülöznöm kell a sportot mely egykor az egész világot jelentette számomra. Mióta lezuhantam hála annak a szemétládának, az életem fenekestül felfordult. Valahányszor csak megkísérlem a repülést a gyomrom összerándul, a fejem zúgni, a világ forogni kezd körülöttem a tagjaim pedig úgy remegnek akár a nyárfalevél. Minden egyes alkalommal ugyan az a lemez: Lesétálok a pályára kezemben egykori társammal, s hű cimborámmal, felülök rá, megpróbálok felszállni, ám a seprű nem mozdul, engem pedig elfog a rosszullét. Újra és újra ugyan ez a helyzet én pedig lassan kezdem feladni annak a reményét, hogy valaha is a fellegekbe emelkedhetek még, és együtt játszhatok odafent a barátaimmal. S hogy mi a legszebb az egészben? Mi a sors legkegyetlenebb tréfája melyet egészen pontosan tegnap délután óta űz velem? Hát elmondom… A srác, aki elvette tőlem az életemet, aki a pokol legmélyebb, legsötétebb bugyraiba taszított s arra kárhoztatott, hogy a kedvenc sportomat mindössze kommentálhassam játszani többé ne játszhassam, azzal henceg az egész iskolában, hogy felkereste őt valaki a nyári szünetben a Kenmare Kestrelstől és lehetőséget kínált számára a csapatban tanév elvégzése utánra mint igazolt terelő játékos. Kérdem én… hol igazságos ez? Hol???

Lépteim önkéntelenül vezettek engem a pálya irányába ahol néhány háztársamat pillantottam meg, köztük az egyik legeslegjobb cimborámat Bruce Barnest. A fiú néhány harmadévessel együtt gyakorolgatott, akik úgy itták minden egyes szavát, mintha csak maga a nagy Viktor Krum beszélt volna nekik híres cseleiről. Megálltam Brucie háta mögött jelezve a harmadéveseknek, hogy ne buktassanak le, majd csak figyelmesen hallgattam, amiket a srác megosztott velük.
- … Van egy másik sztorim is. 2 évvel ezelőtt esett meg, hogy Hugrabug - Mardekár összecsapásra került sor a roxforti kviddics pályán. Verőfényes Péntek délután volt, ideális idő a játékra. A csapatunk elszánt volt, rengeteget készültünk a meccset megelőző hetekben, ám arra egyikünk sem számított, hogy a Mardekár csapata még a szokottnál is elvetemültebb lesz majd. A meccs első negyedében még viszonylag minden jól alakult, a csapatunk már az elején tetemes mennyiségű előnyre tett szert az ellenféllel szemben. Az éberségünk még csak egy pillanatra sem lankadt, Maddox és Creevey remekül összedolgozott a hajtói posztokon. 37 perc telt el a meccsből mikor a Mardekár csapata váratlanul időkéréshez folyamodott majd a pálya egyik végében összedugták a fejüket. Képzelhetitek mi lesz abból, ha néhány hígagyú… na mindegy, inkább folytatom. Szóval, míg ők tanácskoztak, mi sem tétlenkedtünk, megvitattuk a taktikát a folytatáshoz. Mikor a sípszó a levegőbe hasított azonnal el is foglaltuk posztjainkat a megfelelő helyen. Creevey teljes figyelme egy közeledő kvaff felé irányult mikor egyszer csak a semmiből mellette termett egy Mardekáros terelő játékos, Christopher Attkins. A fiú szánt szándékkal megcsapta az ütőjével, a lány pedig mire észbe kapott már elveszítve minden egyensúlyát a föld felé zuhant 40 méter magasból. Hú ha láttátok volna. Sikolyok, kiáltások hallatszottak Lucy pedig…
- Már megint ezt az unalmas, rég elfeledett sztorit meséled Brucie? - erőltettem magamra egy higgadt, türelmes mosolyt ám a szívembe mintha csak egy éles, mérgezett tőrt forgattak volna meg. Remek… én is tudom, mikor épp hol nem kellene lennem.
- Hé, szia Luc! Hát te? Észre sem vettelek. Izé… ne haragudj, hogy…
- Ugyan dehogy haragszom. Hisz olyan… rég volt már nem igaz?
- De persze csak…
- Tényleg semmi bajom. Már rég túl vagyok rajta.
- Nagyon örülök neki Lucy, de tényleg. Mond csak nincs kedved újra beszállni a csapatba? Felszabadult a helyed és…
- Kedves, hogy kérdezed, de sajnos mostanában el vagyok havazva. Tudod a kommentálás, a vizsgák… nem férne bele.
- Hát jó, de ha meggondolnád magad, tudod hol találsz.
- Persze, és kösz. Na de nem is zavarok tovább, nekem most van egy kis… szóval mennem kell. - ezzel hátat fordítottam a kis csapatnak majd visszaindultam a kastélyba, egyenesen a prefektusi fürdőhöz.

Egyetlen helyről tudok, csupán ami szászszázalékig biztos, hogy ilyenkor használaton kívül áll ez pedig nem más, mint a prefektusi fürdő. Hála egy kedves barátnőmnek, Aisha Walbridgenek a hetedéves, Hollóhátas prefektusnak mindig tudom az épp aktuális jelszót így hát bármikor igénybe tudom venni a hatalmas medencét és a kellemes habfürdőt mely minden egyes alkalommal más és más valahányszor csak eltekerem a csapokat. Ha valamikor hát most aztán igazán nagy szükségem van egy kis fürdőzésre, hiszen csak úgy tombolnak bennem az indulatok. Miért? Miért kellett nekem arra menni? Miért kellett hallgatózni? Miért kínzom folyton önmagam? Sietős léptekkel hagytam a hátam mögött a folyosókat s a jelszó elmormolását követően belöktem magam előtt az ajtót. Abban a pillanatban ahogyan az bezárult mögöttem az első könnycseppek már utat is törtek maguknak s forrón gördültek végig az arcomon. Nincs igazság ezen a földön. Soha nem is volt, soha nem is lesz. Nekidőltem a falnak, majd szépen lassan lecsúsztam a tövébe, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. A testem rázkódott a sírástól, szipogtam, levegőt kapkodtam miközben öklömmel újra és újra a falba csaptam, hátha a fájdalom feledtetni tudja a lelkemben dúló kínokat. De semmi… hasztalan volt minden. Végül az ajkaimba haraptam, hogy elálljon a könnyek folyama, ám felkelni a padlóról közel sem volt már olyan egyszerű.

Percekkel később sikerült csak talpra vergődnöm majd a medence szélére ülve megeresztettem a forró vizes és a kék habos csapokat. Míg azok engedelmesen folytak, hogy megtöltsék a medencét szépen lassan megszabadultam az egyenruhámtól, amit aztán összehajtva egy székre helyeztem, a pálcámat pedig a ruhák tetejére majd végre valahára elmerültem a kellemes, forró habok között. Hogy mennyi idő telhetett el így? Nos őszintén, nem tudnám megmondani, olyannyira megpróbáltam kikapcsolni a gondolataimat. A csendre, s a békére fókuszáltam ám egyszer csak ismét kinyílt az ajtó, majd nem kis meglepetésemre egy fiú sziluettje rajzolódott ki előttem a párán, s a gőzön keresztül. Sikítottam miközben az mentegetőzni kezdett, meg össze - vissza hadoválni arról, hogy sajnálja, és, hogy mindjárt kimegy. Orrig merültem a vízben, és magam elé pakoltam egy csomó habot biztos, ami biztos, ám amikor a srác egyszer csak bejelentette, hogy mégsem tud még kimenni, itt kell maradnia betelt nálam a pohár.
- Dehogy is kell itt maradnod! Azt ajánlom nagyon gyorsan, húzd el a csíkot, különben én esküszöm… - és ekkor jutott eszembe, hogy a pálcám nincs a közelben…
- Én… lefröcsköllek! - jelentettem ki kétségbeesetten.
- Perverz! Kukkoló! Nem szégyelled magad? - aztán egyszer, csak ahogy alaposabban is szemügyre vettem…
- Leslie? Te vagy az? Basszus öreg a szívbajt hoztad rám. - hallatszott a hangomban az őszinte megkönnyebbülés.
- Mit keresel te itt? - kérdeztem a tekintetem, pedig egyszer csak megakadt egy könyvön, ami a medence mellett hevert.
- Meg ne fordulj! - dünnyögtem majd óvatosan a könyvért nyúltam és belelapoztam.
- Jé mi ez? Érdekes kis könyv…

Outfit: Jelenleg semmi, csak a hab Embarassed

- Notes: Embarassed

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Hétf. Aug. 19, 2013 2:53 pm

Ahogy hallgatom szegény lányt, ismerősen kezd derengeni a hangja, végül hamarosan a hanghoz arcot is tudok társítani, ami nem más, mint Lucyé.
- Nem vagyok perverz! – Rám valóban nem lehet nagyon rám aggatni ezt a szót, de Leslieről ez már nem mondható el, ezért gyorsan korrigálok.
- Legalábbis nem annyira. – Teszem hozzá elmosolyodva, de továbbra sem fordulok a lány felé, mivel úriember vagyok. Leslieről ez megint csak nem mondható el, de ez már egy teljesen mellékes körülmény.
- Szia, Lucy. – Köszönök neki, mikor rájön hogy ki is vagyok, vagyis pontosabban arra derül fény, hogy kinek álcázom magam.
- Mégis mit keresnék itt? – Veszem fel teljesen Les stílusát.
- Ugyanazért jöttem, amiért te. Lazítani egyet a prefektusi fürdőben, a forró vízben. Tudod fárasztó dolog fűzögetni a lányokat. – A hangomban még kajánság is hallatszik, tényleg nagyon jól tudom játszani a szerepemet.

Csak akkor esek ki belőle, amikor valami könyvről lesz szó. Elsápadok, és hamar rá kell jönnöm, hogy már nincs a kezemben a féltve örzött kincsem.
- Ne nézz bele! - Most a pánik fedezhető fel a hangomban, de muszáj korrigálnom, mert ahogy sikerült megismernem Lucyt ennek hatására biztosan nem teszi le a könyvet, sőt már csak azért is bele fog olvasni.
- Mármint… khm. Semmi érdekes nincs benne. Csupa marhaság az egész. – Bizonygatom, de közben meg legszívesebben már rég megfordultam volna és kitéptem volna a könyvet a kezéből. Csak az tart vissza, hogy így láthatnék bármit is belőle – nem mintha annyira ártatlan lennék, de azért még sem illő megkukkolni egy lányt, még akkor sem ha szeretném. Patt helyzet. Villámgyorsan vissza kellene szereznem a könyvet.

- Passzold át. Unalmas feljegyzések, biztosan nem érdekelnek téged. – Próbálom továbbra is menteni, a menthetőt. De ha nem jön be a taktikám, és kíváncsiságból mégis bele les a könyvbe, akkor ezeket a sorokat olvashatja.
Elérkezett a három fiú számára a nagy nap. Izgatottan várták a Roxfortból megjelenő baglyot, ami a tervek szerint meghozták volna nekik az örömteli hírt: azt, hogy felvételt nyertek a nagy múltú varázsló és boszorkányképző intézménybe. A szüleik mosolyogva figyelték a három virgonc gyerkőcöt, akik képtelenek voltak egy helyben megmaradni. A szokásos játékokkal sem tudták lekötni egymás figyelmét, minden érdektelennek és sivárnak tűnt annak a fényében, hogy nemsokára már a friss pergameneket fogják a kezükben szorongatni, és a smaragdzöld tintával írt sorokat fogják böngészni, álmélkodva, hogy valóban nemsokára, már a Roxfort vénséges vén falai között fogják tölteni az idejüket.
A kopogás az ablakon végül csak este hallatszott fel, mikor éppen a nappaliban voltak elfoglalva egy új csínytevés kieszelésével. Izgatottan felpattantak és rohantak kinyitni az ablakot, amin be is röppent rögtön egy fenséges madár. A lámpa fénye megcsillant a sötétbarna tollain, okos szemével barátságosan nézett a köré gyűlt ikrekre, akik most teljesen megegyező arckifejezéssel figyelték az állatot. Végül Leslie volt az első aki erőt gyűjtött és leszedte a bagoly lábáról a csupán csak két levelet. Az öröm úgy illant el a barátságos nappaliból, mint a tünékeny gyertyaláng egy fagyos szellő következtében.
A szülők elsápadtak, ahogy mind a három testvér is. Leslie magára vállalta a feladatot, és alaposabban is megnézte a borítékokat.
- Csak nekem, és Adamnak szól. – Mondta végül halkan, porig sújtottan. Gabriel a legfiatalabb Turner fiúnak az arca egy pillanatra elkomorult. De pár pillanat múlva már újra őszinte mosoly ragyogott fel az arcán. Odament a testvéreihez és átölelte őket, majd halk szavakkal gratulált nekik. De az este hangulata nem lett jobb. Az ikrek szülei, még mindig komoran, és sápadtan hallgattak, Adam és Leslie pedig nem tudtak olyan őszintén örülni annak, hogy felvételt nyertek az iskolába, hiszen az egyik testvérük nem tarthatott velük. Eddig minden helyzetben együtt voltak, soha nem szakadtak el egymástól, ezért is volt olyan nehéz elfogadni azt, hogy Gabriel soha nem fog bekerülni a mágusok iskolájába. Mert varázserő nélkül született. Kviblinek.
Gabriel arcáról a mosoly, csak akkor tűnt el, amikor a testvére már az ágyban, egyenletesen szuszogtak. A kisfiú ekkor felkelt, magára vett egy hálóköntöst és úgy döntött éjszakai sétára indul, mert képtelen lett volna elaludni. Valóban örült annak, hogy a testvérei boldogok a levelek érkezésétől. De nem tudta elnyomni magában azt az érzést, hogy ezen túl mindig megbélyegzett lesz. Egy megtűrt gyerek, aki képtelen a varázslásra, egy olyan családban, ahol minden a mágia körül forgott. Csalódást fog okozni a szüleinek és a testvéreinek is, akaratán kívül, és soha nem kaphat majd pálcát az Abszol úton, mint ahogy a szülei mesélték neki, hogy ők, hogyan találták meg a saját pálcájukat. El kellett fogadnia, hogy valamivel mindig kevesebb lesz, mint mások. De azon az éjjelen elhatározta, hogy nem engedi azt, hogy bárki is szánakozzon rajta, vagy sajnálják. Úgy döntött, hogy saját maga fog megbirkózni a tényekkel, és nem fog senki agyára menni azzal, hogy depressziósan tengeti ezentúl az élete hátralévő részét.
Már hajnalodott, mikor Gabe visszatért a házba, és bemászott a meleg paplan alá. A testvérei már ébren voltak, nem sokkal előbb vették észre azt, hogy az öccsük kiment a szobából. Mielőtt Gabriel bármit is mondott volna, a fiúk már az ágyán is voltak, és habár csak szűkösen fértek el, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy ugyanúgy aludjanak el, mint ahogy egyszer régen kiskorukban is tették.

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Hétf. Aug. 19, 2013 4:45 pm

Mihelyst tudatosult bennem kivel is van dolgom, máris felengedtem egy kissé, hiszen Leslie és én vagyunk olyan jó viszonyban egymással, hogy tudjam a srác a többi lánnyal ellentétben engem nem fog megkukkolni, nem próbál meg elcsábítani vagy merészkedik túl egy bizonyos határon. Végtére is barátok lennénk vagy mi a szösz. Persze arra számítok, hogy ezt a bizonyos kis találkozást hónapokig hallgathatom majd, kaján megjegyzések, tréfálkozások mellett ám úgy érzem ez talán még bele is fér, hiszen ha azt vesszük ez valóban egy elég érdekes, sőt valahol még vicces szituáció is. Leszámítva természetesen azt a részét, hogy most épp mocskosul magam alatt vagyok, és szívesen vergődtem volna inkább egyedül mintsem társaságban. Na mindegy, ha már egyszer az élet citromot osztott számomra jobb ötlet híján készítek belőle limonádét aztán lesz, ami lesz…
- Ch… még, hogy nem vagy annyira perverz. Ugyan már… mégis kit akarsz te megetetni ezzel a rossz dumával, mond csak? Szerintem lassan már nem csak a Roxfort lánytanulói és a haverjaid vannak tisztában azzal mekkora Don Juan vagy hanem még a professzorok és az iskolai alkalmazottak is. Amekkora híred lett Casanova szerintem még a házimanók is a hódításaidról fecserésznek odalent munka közben. - kuncogtam mikor, pedig elmondta, hogy tulajdonképpen mi is hozta őt erre ezen a korai órán nem bírtam ki, hangosan felnevettem.
- Nesze neked… újabb tökéletes mondat, amivel engem igazoltál. Fogadj el egy baráti jó tanácsot. Ha valaha is úgy hozná az élet, hogy a hűvösre kerülsz, kérj magadnak egy jó ügyvédet, de soha, ismétlem, soha ne vállald el a saját képviseleted, mert a végén életfogytig gubbaszthatsz egy cellában hála majdnem ügyes kis beszélőkédnek. - incselkedtem a rosszkedvem pedig némiképpen alábbhagyott.
- De tudod mit? Lásd kivel, van dolgod… vetkőzz és csobbanj. VISZONT! - siettem gyorsan leszögezni. - Maradsz a medence túloldalán, az alsó naci marad, és ha meglátom, hogy a hab alá kukucskálsz rövid úton, gondoskodom róla, hogy többé ne legyen szükséged óvszerre. Világos voltam?

Őszintén szólva meglepett Leslie reakciója mikor a kezembe vettem a könyvet, ahogy pedig minden létező eszébe jutó szöveggel igyekezett lebeszélni arról, hogy beleolvassak a könyvecske tartalmába… enyhén szólva is felettébb különös volt.
- Miért ne olvashatnék bele, ha egyszer tényleg csak olyan unalmas feljegyzések vannak benne, mint ahogyan azt állítod? - kérdeztem vissza miközben szemtelen mosoly jelent meg az ajkaimon.
- Úúú ugye nem olyasmik, hogy melyik lányt, hányszor, hol, hogyan… ? - vágtam egy grimaszt. - Csak, mert olyanokra aztán tényleg nem vagyok kíváncsi. - tartottam el magamtól egy kissé a könyvet, ám ahogyan a tekintetem megakadt a kézzel írt, hosszú sorokon a kíváncsiságom egyre inkább arra ösztökélt, hogy legalább az első oldalba olvassak bele.
- Pszt már! - intettem le a srácot majd megtámaszkodva a medence szélében csakugyan olvasni kezdtem.

Az első néhány mondat alapján azt hihette volna az ember lánya, hogy valami egészen egyszerű kis regénnyel van dolga, aminek az írogatásával Leslie szabadidejében, két lány fűzögetése között üti el az időt, hogy ne unatkozzon, ám ahogy egyre csak tovább és tovább haladtam a sorok között s felbukkant nem csak az Ő, de a másik két testvérének a neve is hirtelen minden világossá vált számomra. Nem kitalált történethez van szerencsém, hanem egy naplószerű irományhoz Leslie pedig ezért bukott ki annyira mikor a kezeim közé kaparintottam. Az igazság az, hogy így már aztán egyáltalán nem csodálom a dolgot, hiszen lássuk be én, sem repesnék éppen a boldogságtól, ha valaki a naplómat olvasgatná, vagy a cuccaim közt kotorászna. Hiába azonban minden ellenérzés, a józan ész hangja mely szinte tombolt az elmémben, hogy tegyem le a könyvet, a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult mindezeknél a pillantásom pedig tovább siklott a sorok között. Összeszorult a szívem, ahogy megtudtam mi lett szegény Gabe sorsa, hogy a testvéreivel ellentétben ő nem kapott levelet a Roxfortból hiába is várta annyira mivel önhibáján kívül kviblinek született. Nem irigylem a srácot főleg nem így, hogy egyedüli ilyen személy a családjában. Fel sem tudom fogni, egyáltalán el sem tudom képzelni milyen érzés lehet ez számára, vagy akár csak a testvéreinek akik egész évben hiányolják Őt.

- Les én… - szólaltam meg végül halkan, rekedtesen miközben minden igyekezetemmel azon ügyködtem, hogy valahogy, valamilyen úton - módon de megszabaduljak a torkomban keletkezett hatalmas, fojtogató gombóctól. - én nagyon… nagyon sajnálom a testvéreteket. Nem… én nem tudtam, hogy ez a helyzet és… a könyvet sem vettem volna el ha… én csak… - lehajtottam a fejemet miközben visszaadtam neki a könyvet.
- Ne haragudj rám. - dünnyögtem a tekintetemmel, pedig megpróbáltam messzire elkerülni az övét. Képtelen volnék most a szemeibe nézni, egyszerűen… mit szépítsem rohadtul, szégyellem magam.
- De azért tudod… sikerült meglepned. Mármint úgy értem lassan hét éve már, hogy ismerlek és ennyi idő alatt… nem úgy viselkedtél, mint aki szeret írogatni. Ne sértődj meg, de még azt is nehezemre esett kinézni belőled, hogy egyáltalán tudsz olvasni annyira nem törted magad az órai felkészülésekre, vagy a házikra. Most meg ez… Mintha csak nem is önmagad lennél.

Outfit: Jelenleg semmi, csak a hab Embarassed

- Notes: Embarassed

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Kedd Aug. 20, 2013 11:34 am

Valamennyire ismerem Lucyt. Tudom azt, hogy Leslievel jóban vannak, és kivételesen ő pont az a lány, aki felé Les nem rossz szándékokkal közeledik, csak szimplán barátnak veszi, ami nagy szó a testvéremtől. Bár ahogy mesélte, kezdetben őt is potenciális partnerként képzelte el, de végül aztán mikor rájött, hogy Lucy egyáltalán nem az a fajta lány, aki olyan könnyen belemenne az egy éjszakás kalandba, ezért letett róla, és inkább barátként közeledett felé. Ennek meg is lett az eredménye, mai napig nagyon jóban vannak, és amikor Leslie szerepében én is beszélgetek vele, határozottan jól érzem magam a társaságában. Tulajdonképpen csak egyetlen aprócska gond van Lucyval. Túlságosan is kedvelem. Igen, én Gabriel Turner, határozottan nem teljesen baráti érzéseket táplálok felé, sőt határozottan ki lehet jelenteni, hogy tetszik nekem, mint nő. De hát én egyáltalán nem vagyok az a típus mint Leslie és Adam, akik egy csettintésre képesek maguknak párt szerezni, nekem ez sokkal nehezebben megy, már csak a végtelenül kevés önbizalmamnak hála. Különben sem tehetek semmit Lucyval kapcsolatban. Ő mindig csak Leslieként, vagy Adamként lát, úgy ismer, mintha valamelyik testvérem lennék, és még csak közeledni sem közeledhetek felé, hiszen folyamatosan hazudozok neki. Ahogy a testvéreim is. Nem is akarok jobban belemenni ebbe a gondolatmenetbe.

- Igazad van, kár lenne még csak önmagamat is becsapni. Mit szépítsem, imádnak a lányok. – Lesre jellemző, tipikus önelégült mosolyt villantok, bár továbbra sem fordulok hátra, így nem valószínű, hogy láthatja.
- Remélhetőleg nem kerülök börtönbe. De megígérem, hogy ha így lenne, szerezni fogok egy ügyvédet. – Nevetek.
Ami ezután jön… Merlin szerelmére! Komolyan gondolja? Fogalma sincs, milyen érzések kavarognak bennem azzal kapcsolatban, hogy vele együtt fürödjek. Az még oké, hogy rajtam lesz az alsó, de Lucyn továbbra sem lesz semmi, és hát férfiból vagyok, rögtön megindul a fantáziám, ha csak arra gondolok, mi lehet a rengeteg hab alatt. Lesliere totálisan nem jellemző módon alaposan zavarba jövök. Ő biztosan nem szalasztana el egy ilyen lehetőséget és nem zavartatva magát már dobálná is le a ruháit, de én egyelőre még képtelen vagyok felengedni a sokkból, ami ilyen hirtelen ért.
- Khm. Oké. Teljesen világos voltál. – Mondom végül pár pillanat múlva és igyekszem a lehető leggyorsabban visszatérni Leslie szerepéhez. Még mindig hátat fordítva neki lassan kezdem levenni a ruháimat, ami szintén nem lenne a testvéremre jellemző – húzom az időt. De végül csak az alsónadrág marad rajtam, nekem pedig meg kell fordulnom és bele kell merülnöm a medence forró vízébe. Amit végül megteszek. De amikor meglátom Lucy a melegtől kissé kipirosodott arcát... Nem, ez határozottan nem volt jó ötlet. Rögtön inkább a habra szegezem a tekintetemet, hogy ne kelljen rá néznem.

A próbálkozásaim nem értek el sikert, mikor megpróbáltam lebeszélni arról, hogy beleolvasson a könyvbe és most enyhén szólva, halálra váltan várom a reakcióját. Remélem nem valami olyan részbe olvasott bele, ami mindent lebuktat! Még csak az kéne. De nem. A szerencse, ami általában el szokott hagyni, most mégis mellém állt és csak az elejébe olvasott bele. Ez még nem akkora tragédia. Nem az derült ki, hogy bejárkálok a Roxfortba kvibliként, hanem egyszerűen csak az, hogy létezik Lesnek és Adamnek egy eddig titokban tartott, kvibli öccsük. Ezt lehet kezelni. Valamilyen szintig.
- Nem haragszom. – Mondom végül sóhajtva és miután átvettem tőle a könyvet gondosan lerakom távolabb a medencétől, hogy biztosan ne érje semmi baj. Habár a testvéreimnek biztos lenne valamilyen módszere arra, hogy, ha bármi baja is esne, de mivel ők sem tudnak erről a könyvről, és nem is szeretném, hogy ha a jövőben tudomást szereznének róla, így nem kérhetnék tőlük segítséget.
-Csak kíváncsi voltál. Mindenki az lett volna, amennyire tiltakoztam az ellen, hogy beleolvass. – Hangom halk, de mégis mosolygok.
- Persze, szeretnélek arra megkérni, hogy senkinek se mondd el. Nem hiába titkoljuk el mások elől. Nem azért mert szégyellnénk, egyszerűen csak ő kérte azt, hogy tartsuk titokban. Nem akarta, hogy emiatt mások lenézzenek minket.

Megint lefagy kicsit a mosoly az arcomról, amikor arról lesz szó, hogy olyan vagyok, mintha nem is önmagam lennék, és megint csak össze kell szednem a gondolataimat, hogy megfelelően válaszoljak a felvetésre.
- Legyek őszinte? – Kérdezem végül, és bár tudom, hogy teljesen őszinte nem lehetek, de Lucyról van szó. Ő megérdemli, hogy legalább részben őszinte legyek hozzá.
- Abba a könyvbe nem én írtam. Nem tudok ilyen szépen írni, te is tudod jól. Az a testvérem volt, Gabe. Szinte látom, hogy megfogalmazódik benned az a kérdés: miért volt nálam? Megláttam az íróasztalán, amikor az egyik roxmortsi hétvégén otthon voltam, és engem is elkapott a kíváncsiság bűne… ezért magamhoz vettem és azóta is olvasom. – Remélem elég hihetőnek hatott az egész. Muszáj megint egy pillanatra ránéznem, de ez tényleg csak egy pillanatot jelent, mert utána újra másfelé kalandozik a tekintetem, és nem, egyáltalán nem Lesliere hajlamosan az idomaiba feledkezek bele, hanem jelenleg éppen a falon lévő csempét veszem figyelmesen szemügyre.

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Kedd Aug. 20, 2013 1:29 pm

Miközben fél füllel Leslie szavait hallgattam a gondolataim egy része messzire kalandozott az időben egészen pontosan hét évvel ezelőttre, arra az ominózus beosztási ceremóniára amin a Teszlek Süveg, vagy ahogyan jó ideig hívtam utána, a Girhes molyrágta hálósipka úgy döntött, a családi hagyományokkal szemben az én házamul nem a Griffendélt jelöli ki, mint ahogyan abban nem csak én de a testvéreim és a szüleim is reménykedtek titkon, hanem a Hugrabuggot, amiről még drága jó nagyapám is akképp nyilatkozott, hogy a: "vesztesek és a balfácánok háza". Csoda hát, hogy mikor meghallottam a süveg ítéletét kétségbeesetten omlottam össze egyetlen szempillantás alatt? Szomorúan ballagtam az asztalomhoz kerülve a bátyám és a nővérem tekintetét. Szégyelltem magam, nem kicsit, hanem nagyon. Akkor, tizenegy éves fejjel hatalmas csapásként éltem meg a döntést, úgy éreztem valami baj van velem, hogy még csak lehetőséget sem kaptam a bizonyításra máris rám sütötték a lúzer bélyeget. Amint az igazgató asszony befejezte a szokásos nyitóbeszédét sírva rohantam ki a nagyteremből, ám messzire mégsem sikerült jutnom mivel ötletem sem volt merre keressem a Hugrabug hálókörletét. Otthon, míg lelkesen vártam a baglyom érkezését és faggattam a testvéreimet az iskoláról számtalanszor elmondták nekem, hogy kell eljutni a Griffendél klubhelyiségébe mivel még ők sem gondolták, hogy később hasztalanná válik számomra az információ. Bezzeg így… Búskomoran, könnyáztatta arccal ballagtam a hideg, sötét folyosókon a nagyterem zaja pedig egyszer csak elült, nem hallatszott tovább. Emlékszem, hogy végül kimerülten rogytam le a sarokba, egy lovagi páncél mellé s addig gubbasztottam ott míg a gondnok rám nem talált. Ő rángatott el a körletemig és adta meg kivételesen a jelszót majd morcos képpel, szitkozódva magamra hagyott a bejárat előtt. Soha… soha nem éreztem még magam annyira nyomorultul, annyira magányosan, mint azon az éjszakán hát még mikor megírtam a szüleimnek, hogy a várttal ellentétben piros helyett sárga lettem. Pokoli éjszaka volt telis - tele kétségekkel, önváddal, szomorúsággal, rémálmokkal ám a másnap reggel végül meghozta számomra a feloldozást. A szüleim levele melyben biztosítottak afelől, hogy nem csalódtak bennem, és nagyon szeretnek, a testvéreim ölelése a reggeli közben, nagyapám baglya melyben kijelentette mekkora tökkelütött marha a süveg, és, hogy én leszek az egyetlen kivétel a sok lúzer Hugrás között, végül megnyugtattak. Hetekkel később pedig már a helyemet is megtaláltam így szépen lassan beletörődtem a sorsomba. Így visszatekintve Én jól jártam viszont szegény Gabe…

Akkor, tizenegy éves fejjel azt gondoltam nálam szerencsétlenebb, nyomorultabb ember nincs a föld kerekén, annál, akivel a süveg ilyen rohadt mód kibabrált. Most viszont ahogy a könyv sorai újra és újra leperegtek leli szemeim előtt, Gabrielre gondolva aki a testvéreivel ellentétben nem rendelkezik mágikus képességekkel és aki oly hatalmasat csalódott rá kellett jöjjek, de bizony, hogy van. Szerencsétlen srác sokkal - sokkal rosszabbul járt, mint ahogyan én gondoltam magamról akkoriban.
- Én öhm… - szólaltam meg néhány perccel később mikor már egy ideje kínos csend telepedett ránk. - persze… khm… persze megígérem, hallgatni fogok a dologról akár a sír. Megértem, hogy a testvéretek végül erre a döntésre jutott, hiszen az iskola tele van sznob marhákkal, akik a félvéreket is épp, hogy csak emberszámba veszik, a mugli születésűekből, a kvibblikből és az abszolút hétköznapi emberekből pedig viccet csinálnak és lenézik őket. Megértem, hogy nem akarta, hogy titeket is a szájukra vegyenek a népek, de azért… nagyon sajnálom. - hajtottam le a fejemet.
- Nem lehet könnyű neki. Bár meglehet nem ugyanabban a cipőben, járunk halvány fogalmaim, azért mégiscsak vannak róla, mik járhattak a fejében, mikor megtudta mennyire különbözik tőletek, hogy Ő az egyetlen a családjában aki más. - sóhajtottam majd a tekintetem a kis félretett könyvecskére siklott.

- Azért tudod, aki így tud írni, mint Ő mindenképpen tiszteletre méltó. Egyszer, valamelyik roxmortsi hétvége alkalmával bemutathatnád nekem, szívesen megismerném. Ha csak fele olyan jó fej, mint te és Adam akkor egészen biztosan kedvelni fogom. - mosolyodtam el halványan majd a fejemet hátra vetettem, és kényelmesen elhelyezkedtem a medence szélének dőlve. Arcomon mélységes fáradtság, lehangoltság tükröződött hiába is próbáltam meg játszani Leslie előtt, hogy az ég egy adta világon minden a legnagyobb rendben van. Ch… ugyan hogyan is lenne mikor az, az átkozott szemétláda Attkins így vagy úgy de minden áldott nap az orrom alá dörgöli milyen híres játékos lesz majd belőle? Épp belőle, aki az aljas húzásával véget vetett számomra a repülésnek, a kviddicsezésnek, a boldogságnak? Hol igazságos ez? Olyan nehéz mosolyogni mikor minden áldott a nap a szívem szakad, meg s egy egészen kis darabka hal meg belőlem és válik az enyészetté. Nem tudom, meddig bírom még a színjátékot, mikor hull le végérvényesen a maszk és válik nyilvánvalóvá mindenki számára a gyengeségem, de rettegek, hogy már nincs sok hátra.

- Na és mond csak lettek már terveid a Roxfort utánra? A R.A.V.A.SZ itt van, már a nyakunkon utána vége a lébecolásnak vagy továbbtanulsz vagy, dolgozol. Tudod, már mihez kezdesz? Na és Adam? - aztán félve pislogtam rá, a hangom pedig lehalkult. - Na és Gabe? - érdeklődtem kíváncsian.

Outfit: Jelenleg semmi, csak a hab Embarassed

- Notes: Embarassed

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Vas. Aug. 25, 2013 2:02 pm

Nem így akartam azt, hogy tudomást szerezzen rólam. Bár tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit akartam, hogyan találkozzon velem úgy, hogy tudja én se nem Leslie, se nem Adam vagyok? Egyik alkalom sem tűnne megfelelőnek. Most, hogy tudomást szerzett rólam és arról, hogy kvibli vagyok, ez csak annyit jelent, hogy sajnál és szánakozik a sorsom felett, ahogy a legtöbb jó érzésű ember is ezt teszi, és ahogy a testvéreim is ugyanígy gondolkodnak. Hosszú éveken keresztül nem is az okozta a legtöbb dolgot, hogy az lettem ami, hanem az tette ennyire kellemetlenné, hogy mindenki akaratlanul is éreztette a környezetemben, hogy ezért engem sajnálni kell és szánni. Így tényleg mindig kevesebbnek éreztem magam másoknál. Ha nem így lett volna, ha nem szánakoztak volna lépten-nyomon, amikor kiderült, hogy mi vagyok valójában, akkor nem is vettem volna ennyire a szívemre. Így is elfogadtam már azt, hogy én soha nem leszek képes a varázslásra, de attól még nem kell elszakadnom a mágikus világról örökre. Ahogy a többi kvibliről olvastam az itteni könyvtárban arra is rájöttem, hogy ők is ugyanígy gondolkoztak. Mindegyikük olyan helyen élte tovább az életét, ami mágikus volt, hiába is titkolták azt, hogy kviblik. De hát én ugyanezt teszem. Belógok a Roxfortba, és hacsak pár órára is, de úgy teszek, mintha közéjük tartoznék. Ez pedig megnyugtatja a lelkem, és segít abban, hogy ne gondoljam úgy ahogy a többiek: hogy szánandó vagyok.

Most pedig Lucy ugyanígy gondolkodik. Amióta kicsit jobban ismerem, nem csak a testvérem elbeszéléséből, hanem saját tapasztalatból is, talán éppen ettől féltem. Amikor megtetszett nekem, ez a félelem csak erősödött, és még nagyobb erőfeszítéseket próbáltam arra tenni, hogy még véletlenül se lepleződjön le a titkom. Erre most, itt vagyok vele ebben a hatalmas medencében, és sikerült neki azt megtennie, amit másnak még soha: beleolvasnia a személyes naplómba. Ennyit a nagy titkolózásról. Legalább azt nem tudja, hogy valójában nem Leslie van vele a kádban, hanem én, egy számára akár teljesen idegen fiú, mert akkor biztos hogy rövid úton belül ki lennék innen penderítve. Azt pedig, hogy hazudoztunk neki, egyáltalán nem bocsátaná meg. Pontosan ettől félek, ezért is próbálom elferdíteni az igazságot, és még mindig jobb, hogy csak az egyik részét tudja ennek a dolognak, nem pedig az egész tervet. Még mázli, hogy nem egy későbbi feljegyzésbe olvasott bele, különben minden kitudódik…

- Valóban azt szeretnéd, hogy bemutassam neked? – Kerekednek el meglepetten a szemeim, és ezután a mondat után most már tényleg képtelen vagyok róla levenni a pillantásom.
- Nagyon hasonlít ránk. Fiatalabb nálam, de sokkal felelősségteljesebb mint én. Jellemileg talán Adamhez jobban hasonlít, de azt biztosan állíthatom, hogy mind a kettőnknél félénkebb, igaz, beszélőkéje az van. – Mosolygok.
- Ő is szívesen megismerne téged. Ezt már számtalanszor mondta. Tudod, sokat meséltem már neki rólad, kifejezetten szimpatikusnak talál. De mikor felvetettem neki az ötletet, hogy be kéne avatnunk a titokba, ő csak rázta a fejét és azt mondta, hogy nem akarja, hogy ilyesmivel terheljünk téged. De most már kár a gőzért. Kiderült, hogy létezik, és akár bevallja magának akár nem, nagyon szeretne veled találkozni. – De még mennyire! Olyan furcsa, mégis felszabadító lenne, ha önmagamként beszélhetnék vele, ismerkedhetnék vele össze és talán… nem. Nem szabad beleélnem magam ilyesmibe. Le kell állítanom az álmodozást.

Látom rajta, hogy valami nincs rendben. Már akkor észrevettem, amikor a nagy ijedtség és a zavar elmúlt. Sokkal jobb megfigyelő vagyok, mint a bátyám, Lucyra pedig még annál is jobban figyelni szoktam, tehát hamar feltűnt, hogy valami miatt eléggé lehangolt és szomorú. Már éppen a nyelvemen volt a kérdés, amikor beelőzött és a jövőnkről kezdett érdeklődni, így hát kénytelen vagyok előbb válaszolni.
- Tudod jól, milyen vagyok Lucy. Az égvilágon semmilyen tervem nincs. Esetleg talán az aurori pálya érdekelne, de az én jegyeimmel elég valószínűtlen hogy tovább is fogok tudni tanulni. Ha ez nem sikerül akkor meg marad a rábökős módszer, aztán lesz, ami lesz. – Vonok vállat Les stílusában.
- Adam. Hát ő neki már jóval több terve van a jövőre nézve. A, B, C terv is van a tarsolyában, de leginkább bájital boltot szeretne majd üzemeltetni, ha sikerül elnyernie a bájital mesteri címet. Ami őt ismerve, szerintem nagyon is menni fog neki. – Mosolyodom el újra.
- Gabe? – Most már egyenesen vigyorgok.
- Meglepődsz majd, ha elmondom, ő mit szeretne. Tanár akar lenni. De nem akármilyen tanár. Itt akar tanítani a Roxfortban. – Habár ez még mindig csak valami szürreális álomnak tűnik, nem adom fel a reményt.
- Te mit tervezel? – Kérdezem kíváncsian.

De nem feledkeztem meg a korábbi elharapott kérdésemről sem. Most pedig, miután választ kaptam az előző kérdésemre, nem is habozok feltenni azt.
- Lucy. Mi a baj? – Kérdezem gyengéden és tudom, hogy megtiltotta, hogy közelebb menjek hozzá, de most mégis megteszem.
- Látom, hogy valami nagyon nyomaszt. Mi történt? – Egy nedves tincs a szemébe hullott, én pedig már emelném is fel a kezem, hogy kisimítsam onnan, de a mozdulat félbeszakad, mert észbe kapok, hogy én Leslie vagyok, nem pedig Gabe. A kezem lehullik én pedig hátrébb megyek, biztos távolságba a további kísértésektől. De a válaszára továbbra is kíváncsi vagyok.

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Hétf. Aug. 26, 2013 3:19 am

- Most mit kell ezen annyira meglepődni? Persze, hogy szeretném megismerni mást, pedig rajtatok kívül nem tudok, aki ezt lehetővé is tudná tenni szóval… kénytelen leszel te segíteni Les. - vontam meg a vállam.
- Mondjuk nem értem mi olyan nagy szám bennem, hogy ennyire meg akar ismerni, de részemről semmi akadálya. A legközelebbi roxmortsi hétvégén akkor akár nyélbe is üthetnénk a dolgot. Akár nálatok otthon akár a Három Seprűben, nekem aztán édes mindegy. Ki tudja talán még segíteni is fogunk tudni egymásnak. Ahogy olvastam és elhallgattalak téged, nagyon szeretne be - bejárni a suliba mellém pedig kéne egy ideiglenes sportkommentátor, míg a társam betegeskedik, szóval esetleg ezt is felvethetnéd neki. Ha érdekli a dolog, megfűzöm McGalit ami, érzem, hogy gyerekjáték lesz. - lelkesedtem fel.
- Ha pedig ez a része nem annyira vonzza Őt, akkor a Hírverőnél is besegíthetne. Túl sok manapság a lusta író, neki pedig ahogy észrevettem, ez nagyon megy, szóval állandó tag is lehetne belőle. Korrekció, tudósítás, ilyesmi… - pörgött fel az agyamban hirtelenjében az összes fogaskerék.
- Jesszusom Les, lőj már le, mert a végén azon nyomban le is szervezem az egészet. - nevettem fel jókedvűen és egy kicsit le is fröcsköltem a srácot persze csak úgy játékosan. Ajjjaj… Lucy Creevey beindult, reszkess világ.

A beszélgetésünk hamarosan a későbbi terveinkre terelődött Les szavait hallgatva pedig újfent hatalmas mosoly jelent meg az arcomon.
- Persze, hogy tudom milyen vagy Les, hisz idestova hat éve, egy hónapja, négy órája és sacperkábé úgy tizenkét perce nyüvöd már az agyamat ez pedig éppen elég idő ahhoz, hogy elmondhassam, szerintem ismerlek. Igaz a házas szintet nem érjük el, szóval az alsónacid méretét, a pizsamád típusát, vagy azt, hogy horkolsz, e nem tudom, de azért az alapokkal tisztában vagyok. - vigyorogtam majd nem is én lettem volna, ha nem tettem volna hozzá, hogy: - Persze sejtéseim azért vannak a fent említett dolgokról is. Az alsód átlagos lehet, a pizsid Tini Nindzsa Teknőcös, horkolni pedig… nem, nem hiszem, hogy horkolsz. Viszont, hogy nyitott szájjal szundizol és nyáladzol közben arra a nyakamat, merném tenni. - incselkedtem egy, kicsit majd megköszörültem a torkomat.
- Szerintem össze fog jönni neked az - az auror képző, ha valóban ez érdekel és teszel is érte, ha pedig mégsem… nos akkor a világ gazdagabb lesz egy jó humorú életművésszel. Tiszta jó lenne, nincs igazam? - kuncogtam.
- Igen így belegondolva rémlik, hogy Adam mesélt valami ilyesmiről, de amekkora a pörgés mostanában az én kicsi univerzumomban gyakran felejtek el dolgokat. - öntötte el orcáimat hirtelenjében a zavar bíborvörös pírja.
- Szerintem, ha beszélne Norgrove proffal az még különórákat is adna neki, akkor pedig semmi akadálya sem lenne annak a bájital mesteri címnek. Úgy hallottam profi a pasi, és habár első ránézésre azt gondolnád folyton - folyvást skatulyából húzzák ki és örökösen harcimorc, szívesen segíti a tehetséges növendékeket. Szóval egy próbát talán megér. - tűnődtem el hangosan.
- Gabe mint tanár? Ráadásul itt a Roxfortban? Nocsak ez érdekesen hangzik. Na és mit szeretne oktatni? Gyanítom csakis olyasmit, ami elméleti tantárgy szóval… mik is jöhetnek szóba? - vetettem hátra a fejemet a plafont tanulmányozva.
- Mágiatörténet… habár kétlem, hogy egyhamar le lehetne rugdosni Lascart a katedráról, számmisztika de az rémunalmas, rúnaismeret detto, csillagászat… talán, mugliismeret, ééés… azt hiszem ennyi. Vagy neked eszedbe jut még valami? Ezek közül szeretné valamelyiket? - érdeklődtem kíváncsian. Komolyan érdekel mik a fiú tervei, hiszen bár kvibli ez a dolog nem betegség pusztán csak annak a ténye, hogy nem rendelkezik mágikus képességekkel. Na és akkor mi van? A muglik detto így vannak ezzel, mégis csomóan boldog életet élnek.

- Hogy én mit tervezek? Na látod ez egy jó kérdés… - sóhajtottam fáradtan, parányit fájdalmasan.
- Régebben több dolog között is vacilláltam akár a kisgyerekek. Biztos ismered az érzést milyen, amikor nem tudsz dönteni, mi legyél, tűzoltó vagy cowboy, szuperhős vagy rendőr… - mosolyodtam el halványan.
- Hát én tizenöt éves koromig tűnődtem azon, hogy vajon auror legyek vagy kviddics játékos… - suhant át néhány pillanatra mélységes fájdalom az arcomon. - de végül arra jutottam, hogy a nekem való pálya nem más mint az újságírás. Akkor utazgathatok, érdekes emberekkel találkozhatok, fontos eseményekről tudósíthatok meg… meg ilyesmi. Persze nem olyan szennyíró firkásznak képzeltem el magam, mint amilyen Rita Vitrol, nem abból akarok hírnevet szerezni magamnak, hogy kiforgatom mások szavait. Csak a valóságról írnék, hitelesen. Értesz igaz? Szóval, ha itt végeztem, megpróbálkozom az S.B.I média szakával, ha pedig nem jön össze, kipróbálok egy másik sulit Franciaországban. - vontam meg a vállam.
- Aztán persze majd szeretnék családot is, idővel természetesen, amikor már elértem valamit az életben, és amikor már vége a háborúnak. Blablabla szokásos lányos rizsa, nem is terhellek vele.

Sajnos hiába próbálkoztam azzal, hogy elrejtsem a fiú elől a szomorúságomat, végül csak lebuktam Ő, pedig rákérdezett a dologra. Persze miért is ne tette volna, hiszen fordított esetben én is hasonlóképpen cselekedtem volna. Kíváncsi természet vagyok, ahogy pedig a mellékelt ábra is mutatja, ezzel nem vagyok egyedül.
- Semmi bajom… - motyogtam ám a furcsa viselkedése olyannyira összezavart, hogy végül el is felejtettem mennyire meg akartam tartani magamnak a titkomat és hagytam, hogy a szavak csak úgy áramoljanak ki a számból.
- Vagyis… én csak… nekem csak a világgal van bajom, tudod? Kegyetlen, undorító dolog, amiben nincs igazság… - mosolyodtam el keserűen.
- Mindenki azt hiszi… ahogy lemerem fogadni, hogy te is, hogy már réges - rég túltettem magam azon a baleseten, ami két évvel ezelőtt történt. Mindenki azt gondolja, hogy azért hagytam fel a kviddiccsel mert beleuntam, ám a nagy helyzet az, hogy ez csak kamu szöveg volt a részemről. Akarod tudni mi a helyzet? Én… félek. - mondtam ki most először valakinek, nem is értem miért.
- Képtelen vagyok seprűre szállni Les. Nem megy. Hiába próbálom rám tör egy pánik roham, a seprűm nem emelkedik fel én, pedig a földön ragadok. Újra és újra és újra. Ezzel szemben az egész iskola arról beszél, hogy Attkins… az a barom, aki anno lelökött… bekerül egy neves csapatba a suli után. Ch… ellentétben velem. Mond, hol igazságos ez? - haraptam az ajkaimba, nehogy eleredjenek a könnyeim.
- Míg Ő szárnyalhat én örökre a földön ragadtam épp miatta. A legnagyobb szerelmemtől fosztottak meg én pedig nem kiabálhatom a világ képébe, mert a végén még gyengének tűnnék. - suttogtam a végét majd a szemeibe, néztem.
- Számítok a diszkréciódra, remélem ez világos.

Outfit: Jelenleg semmi, csak a hab Embarassed

- Notes: Sajnálom a minőséget, legközelebb ígérem sokkal jobb lesz. Embarassed

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Kedd Aug. 27, 2013 12:24 pm

-Már miért ne lepődnék meg, Lucy? A legtöbb mágiával élő ember inkább messzire elkerüli a kvibliket. Nem szeretnek arra gondolni, hogy esetleg ők is járhattak volna így. Nem akarják befogadni maguk közé, mert csak tehernek és szégyellnivaló dolognak veszik, egy olyan személynek, akinek nincsen ereje arra, hogy be tudjon illeszkedni a varázs világba, hogy teljes jogú tagja legyen a társadalomnak. De ugyanígy a mugli világban sem tudja magát igazán otthon érezni. Hiszen tudomása van arról, hogy létezik varázslat, hogy nem csak a mesékben találkozhat igazi boszorkánnyal és varázslóval. Ott sem tud igazán beilleszkedni. Megrekedt a két világ között, és csak ránk, a testvéreire és a szüleire számíthat. Ismerlek már ugyan annyira, hogy tudjam, te nem azok közé az emberek közé tartozol, akik lenéznek másokat, de ettől függetlenül még ugyanúgy furcsa, sőt ijesztő lehet neked egy kviblivel találkozni, vagy beszélgetni vele. Persze, lehet hogy ebben tévedek. – Mondom egy apró mosollyal.

-Hogy miért szeretne veled találkozni? Ugye most csak viccelsz? – Nézek rá megütközve.
- Igenis sok olyan dolog van benned, ami felkeltette az érdeklődését a személyed iránt. Szinte látom, ahogy felélénkül, hacsak szóba kerülsz igaz, ezt igyekszik leplezni, de nem megy neki túl jól. – Nevetek.
- Nagyon ki van éhezve a barátokra. Nem mintha nem bővelkedne bennük, mert kifejezetten barátságos természete van, de mégis, örömmel barátkozik érdekes személyiségekkel. Márpedig te annak vagy nevezhető, Lucy Creevey. Remélem ezzel tisztában vagy. – A szemeim rögtön érdekesen kezdenek csillogni, amikor arról lesz szó, hogy nagyon szeretnék be-bejárni a suliba. Hihetetlen, hogy ha ez eszébe jutott, akkor még hogy-hogy nem jött rá arra, hogy én nem Leslie vagyok, hogy ő ennyire nem tud érzelmekről beszélgetni és hogy ő annyira figyelmetlen is lenne, hogy az apróbb dolgokat észre sem venné. Ráadásul nem lenne ennyire zavarban attól, hogy egy lánnyal kell együtt fürdenie.

-Biztosan örülne egy ilyen lehetőségnek. Jó ötlet ez a részedről. – Mondom kicsit szűkszavúbban, de a különös kifejezés az arcomon továbbra is ott marad. Csak egyetlen egy hajszál választja el attól, hogy mindenre rájöjjön, és ez a feszült légkör ha nem is annyira érezhetően, de mégis ott van körülöttem. Pattanásig feszülnek az idegeim, de úgy látszik még nem érkezett el az a pont, amikor minden kitudódik, és még nem jött rá igazán arra, amit annyira próbálunk már titkolni évek óta. Ez pedig jó. De miért érzem magam mégis kicsit csalódottnak? Miért örülnék én annak, ha Lucy rájönne, valójában nem Leslievel beszélget éppen, hanem a már olyan sokat emlegetett Gabe-el? Tényleg ennyire szeretnék önmagamként beszélni vele? Úgy tűnik. De még messze van a vége…

- Szerintem nagyon tetszene neki az ötlet, tényleg, csak ezzel az a baj, hogy Gabe… hogy is mondjam… nem szereti, ha elolvassák az írásait. Mi is csak suttyomban tudtunk beleolvasni a történeteibe és hiába is taglaltuk mennyire tetszik, egyszerűen nem hitte el, és inkább megint elzárkózott előlünk. Már arra is gondoltunk Adammel, hogy sunyiban beadjuk az egyik novelláját, vagy történetét egy újságnak, hogy megjelenjen, de amikor éppen a tervet próbáltuk kivitelezni, Gabe lebuktatott minket és azóta sem mertünk belevágni. Ritkán lesz dühös, de ha igen, akkor eléggé félelmetes. Még akkor is, ha képtelen a varázslásra. – Egyre nehezebb Leslieként beszélni, de még muszáj. Egyszerűen csak muszáj. Amikor lefröcsköl, újra elmosolyodok és visszafröcskölöm, de egyáltalán nem úgy, mint ahogy most Les tenné. Nem… mert ő most már rég lehúzta volna a víz alá a lányt, bosszúból. Én ilyet pedig nem teszek. Mert meztelen. Még mindig.

Nevetni kezdek a fejtegetésére.
-Majdnem jól tippeltél Lucy, de csak majdnem. Az alsónadrágom mérete tényleg átlagos, de a pizsamámat nem találtad el. Tudod vér ciki lenne, ha a lányok mellett Tini Nindzsa teknőcöset hordanék, így legtöbbször meztelenül alszom. – Vigyorgok.
- Jó persze ez alól kivétel, amikor egyedül térek nyugovóra, mert olyankor megtisztelem a szobatársaimat azzal, hogy rendes pizsamát húzok, rendszerint zöldet és egyszínűt. Otthon meg általában alsónadrágban és pólóban flangálok, lévén, hogy az ikertestvéreim ne rohanjanak ki sikítozva a világból. Szép lenne azért az, hogy csak úgy pőrén mászkáljak a lakásban, de az biztos, hogy így a szüleink nagyon hamar meg tudnának minket különböztetni. Csak én lennék ennyire elvetemült. – Nevetek.

- Ez az életművész dolog nem is olyan rossz ötlet. Biztosan nagyon élvezné… élvezném. – Helyesbítek gyorsan.
- De azért előbb megpróbálkozok az aurorsággal, hátha összejön. Ha nem, akkor így jártam. – Vonok vállat.
- Ezt beszéld majd le Adammel, biztosan értékelni fogja a tippedet, de rám ne bízd, tudod milyen vagyok. Ilyen apróságok pillanatokon belül elröppennek a fejemből, mintha ott sem lettek volna. Amikor legközelebb találkozni fogok Addel, már szerintem rég máson fog pörögni az agyam, szóval azt ajánlom, keresd meg személyesen és beszélj vele. Úgyis régen tetted már, egészen hiányol. – Biztatom.
- Szerintem mindegyik tantárgyat szeretné. Mindegyik érdekli, még az olyanok is, amik halál unalmasak, legalábbis szerintem. A Legendás Lények Gondozása órára lehetne még esetleg gondolni, ott sem feltétlen szükséges a varázserő, ha az illető jól bánik az állatokkal. Bájitaltan az már neccesebb, de ott sem kell varázsolni, csak hozzávalókat darabolni megfelelően és bedobni az üstbe. Egyedül azok a bájitalok problémásak, ahol ráolvasást kell csinálni, szóval abból a tantárgyból tuti nem mehetne tanárnak. – Mondom el az én véleményemet.

- Nagyon is szép terveid vannak, Lucy. – Mosolygok rá a lányra.
- Abban pedig biztos vagyok, téged ismerve, hogy pár év múlva, ha újra találkozunk, te már rég sikeres újságíró leszel, akit mindenki szeret az őszinteségéért és a tisztánlátásáért, na és persze a kellemes humoráért. – Kacsintok rá.
- Már előre látom hogy a címlapon szerepel a képed. – Már megint előjött a képzelőerőm. Le kell lőnöm most.
Hamarosan pedig kibújik a szög a zsákból és fény derül arra, hogy a lány miért annyira szomorú. Azok után, amit hallok tőle, most már egyáltalán nem is csodálkozom ezen. Jó pár pillanatig, különös dolog esik meg velem: fogalmam sincs arról, hogy mit mondjak neki. Végül halványan elmosolyodom, és ahelyett hogy sajnálkoznék, csak a két kezembe fogom a kezét és mélyen a szemeibe nézek.
- Most jól figyelj arra, amit mondani fogok. – Kezdek bele lassan és halkan.
-Természetes dolog az hogy félsz. Egy ilyen trauma után, nem csoda, hogy képtelen vagy a repülésre. De ez leküzdhető, Lucy. Az ember bármire képes, ha erősen akarja. Ezt tanúsíthatom. Te pedig egy erős, határozott lány vagy, aki idővel és talán némi segítséggel, de biztosan képes leszel egyszer még a levegőbe emelkedni. Hidd el nekem. Pontosan tudom, hogy miről beszélek. Ha nekem sikerült leküzdenem az összes félelmet, a kilátástalanságot, hogy olyan terveim vannak, amik soha nem lehetnének… ha én képes voltam erre, te ezerszer is képes vagy rá. Soha ne add fel. – Suttogom az utolsó mondatot, majd elengedem a kezét és megint kicsit eltávolodok tőle.

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Kedd Aug. 27, 2013 3:18 pm

- Ez butaság Les, hisz azért mert a testvéred kvibli még nem fertőzőbeteg vagy torzszülött. Miért lenne hát ijesztő számomra egy találkozás vele? Oké, talán a furcsa jogos jelző lenne, de csak, mert egyetlen olyan személlyel sem volt még szerencsém ez eddig találkozni, aki pontosan tudta volna rólam, hogy ki vagy éppen mi vagyok, mégsem rendelkezett mágikus képességekkel. De ez minden. Ugyanúgy egy átlagos srác a sok közül, akikkel tele van ez a földnevű bolygó. Hacsak nem kicsi, zöld és nyolcujjú, mert akkor bizony átlagon felüli lenne, de ennek szerencsére kilőtted a lehetőségét azzal, hogy elmondtad, Gabe épp olyan, mint te és Adam. - mosolyodtam el barátságosan.
- Persze valahol nyilvánvalóan sajnálom Gabrielt, de nem úgy, ahogy gondolnátok, vagy gondolná… vagy tudom is én. Sajnálom, azért mert egy olyan családba született ahol rajta kívül mindenki képes varázsolni, és emiatt úgy érzi, hogy Ő a kakukktojás, illetve mert két világ közé szorult, egyikbe se illik. De más egyébért nem. A helyzetet sajnálom nem Őt magát. Nem szorul rá, legalábbis én így gondolom. Tehetséges író, ehhez már most semmi kétség sem férhet ezenkívül pedig, amennyit hallottam róla Tőled azt is világossá teszi a számomra, hogy egy nagyon jó ember. Én hiszem, hogy még nagy jövő áll előtte függetlenül attól milyen a vére, a származása vagy a képességei. Csak egy kis önbizalomra lenne szüksége és hidd el, máris kiverné a fejéből ezt a titkolózást. - vontam meg a vállam. Ennél jobban nem akarok beleszólni a családi ügyeikbe, hiszen lássuk be, én magam sem viselem túl jól, ha valaki kéretlen tanácsokkal, bölcsességekkel bombáz egy fárasztó nap után olyasvalamivel kapcsolatban, amiről egyáltalán semmilyen vagy épp csekélye fogalma van csak. Mivel nem vagyok Gabe helyében, nem tudom pontosan mi játszódhatott le a szívében, s az elméjében ami végül erre a döntésre késztette, sem pedig a családtagjaiéban akik nap mint nap szembesülnek a döntése és a helyzet következményeivel. Jobb hát hallgatni és csendben támogatni a fiúkat, hisz tudom, úgyis szólnak majd, ha végül úgy érzik így vagy úgy, de szükségük van rám.
- Szóval ne lepődj meg Te se, és Gabe se, inkább csak segíts összehozni nekünk ezt a találkozót, oké?

- Én, mint érdekes személyiség? - hökkentem meg, és ez nem csak az arckifejezésemen, de a külsőmön is meglátszódott mivel a döbbenettől azon nyomban narancssárga árnyalatot öltöttek a tincseim és az íriszeim is.
- Ugye most csak viccelsz? Már mitől lennék én érdekes? Egy elcseszett kis lény vagyok, aki a családtagjaival ellentétben nem a Griffendél házba került, hanem a Hugrabugba ahová a nagyapja szerint is csak a lúzerek járnak. Persze később korrigált azzal, hogy én leszek az egyetlen normális ember közöttük, de hát utólag szépíteni már olyan kár nincs igazam? Azon kívül, hogy olyan vagyok, mint egy két lábon járó festékpaletta, és mindig a lehető leggázabb pillanatokban színeződöm el itt - ott - mutattam narancssárga tincseimre. - nincs bennem semmi különös. A jegyeim egész jók, akad egy - két barátom is, suli mellett pedig csak kommentálgatok, írogatok. Ez minden. Még csak azzal sem hivalkodhatok, hogy véla felmenőkkel rendelkezem, mivel csak egyhatod részben csörgedezik ez a különleges vér az ereimben, így a hatás sem szembetűnő. Ha nem mondom az emberek észre, sem veszik rajtam. Ami így, jobban belegondolva egy kicsit, talán nem is akkora baj, épp elég, hogy anyu után folyton forgolódnak az utcán, és a nővéremnek nézik. - sütöttem le a szemeimet amolyan „gyerekek ez űbercink” féle képpen.
- Na látod, az kínos, a kvibliség nem. - kuncogtam zavartan.
- Mindenesetre azért örülök annak, hogy Gabe szeretne megismerni engem és méltónak tart a barátságára. Köszönd majd meg neki a nevemben, ha előbb beszélnétek, mint mi élőszóban.

Valami… valami bűzlik nekem, de, hogy egészen pontosan micsoda és miért az egyelőre még nem világos a számomra. Leslie különösen viselkedik, mintha csak nem is önmaga lenne de… az is előfordulhat, hogy szimplán csak én filózom túl a dolgokat és egyszerűen a fáradtság űz tréfát a fantáziámmal. Igen, biztos ez lesz az oka. Más nem lehet, igaz?
- Mondom én, hogy csak egy kis önbizalomra lenne szüksége, hiszen basszus eszméletlen jó a fogalmazása és éppen ezért kár lenne hagyni, hogy egy ilyen tehetség csak úgy elkallódjon. Hahó! Valaki fújjon már ébresztőt ennek a lökött srácnak, mert ha nem, esküszöm én magam csattogok le Roxmortsba, és lopom el az egyik írását, hogy lehozzam a Hírverőben. Utána tőlem haragudhat rám ameddig csak akar, úgy érzem simán megérné csak, hogy lássa mennyire tetszik a műve a többi embernek. - ajjaj… a gépezet ismét beindult, csikorognak a fogaskerekek. Ebből előbb vagy utóbb még konkrét kis terv lesz, érzel előre…
- Hé már! Fröcskölni csak nekem szabad! - nevettem fel hangosan, ám egyszer csak valami szöget ütött a fejemben. Leslie fröcsköl… Fura! Mármint lehet, hogy csak én látok rémeket de, az a fiú, akit ennyi időn keresztül megismertem és megszerettem, nem így oldotta volna meg a helyzetet ebben egészen biztos vagyok. Víz alá nyomott volna vagy ilyesmi, de most… Ki vagy te?

- Jesszus ne! Vizuális vagyok!!! - hunytam be a szemeimet mikor Leslie azt kezdte el taglalni, hogy a lányok mellett rendszerint meztelenül alszik, mikor pedig a pucér flangálásának elképzelt fejtegetésére került sor, az végképp kicsapta nálam a biztosítékot.
- Fúj már! Papapapappa! Nem hallok semmit. Lalalalalalááá! - fogtam be a füleimet is, miközben a fejemet kezdtem el rázni jobbra - balra.
- Nem látok pucér Lest, nem látok pucér Lest, nem látok pucér Lest… bah! A francba dehogynem látok! Jesszusom! - fintorodtam el, majd alaposan képen fröcsköltem a velem szemben ülő fiút.
- Utállak Turner! Halálomig fog kísérteni ez a kép. Brr… kiráz a hideg még csak a gondolattól is, hogy te… blőe. - mentem át ötéves kislányba. Persze nem mintha nem lenne helyes, de akkor is… Leslie! Belőle nem kell ilyen kép, kösz.
- Tényleg meg se kíséreld otthon, amit fent említettél, mert szerintem egyszerre állna meg mindenki a fejlődésben. Még a szüleid is. - nevettem a végén.

Tessék már megint olyan különös… élvezné / élvezném… mintha egy harmadik személyről beszélne nem is önmagáról. Mi a fene folyik itt? Ez már nem csak egyszerű hallucinációnak tűnik a részemről. Valami nem oké, de mi…?
- Oké hát szorítok neked, Adammel pedig majd beszélek, amint tudok. - bólintottam egy aprót még mindig mélyen gondolkodva.
- Amúgy igazad van ezek is szóba jöhetnek. Komolyan kíváncsi lettem melyik mellett dönt majd végül, ha addig meg nem gondolja magát és evez más vizekre a hajójával. - tűnődtem hangosan.

- Köszi, de ez még mind olyan távolinak tűnik számomra. Mármint az írás meg a képem megjelenése. Előbb még be kell fejeznem a Roxfortot, bekerülni valami felsőoktatási intézménybe ahol továbbtanulhatok, fejleszthetem a képességeimet, és csak azután lehet szó magáról a munkáról. Kétlem, hogy előbb lenne esélyem bekerülni, mondjuk a Prófétához, mint gyakornok mivel annyira ügyes nem vagyok. Sőt… lehet még a suli után, sem jön össze és az egész szimpla meg nem valósult álom, marad. - sóhajtottam fáradtan mégis egy halvány mosollyal az ajkaimon.
- Majd elválik nem igaz? Addig meg carpe diem. - kacsintottam vissza Rá.

Szomorkásan hallgattam végig Leslie vigasztalónak szánt szavait, ám amikor eljutott ahhoz a részhez, hogy neki is sikerült leküzdenie a félelmeit és a kilátástalanságot, hogy olyan tervei vannak amilyenek sosem lehetnének, hirtelen elkerekedtek a szemeim! Basssz@meg! Ez a srác nem Leslie Turner! Most már biztos vagyok benne! Hiába igyekezett elhitetni, hosszú ideig bedőltem neki, ám most… Egy csapásra minden értelmet nyert! A különös viselkedése, a szokatlan komolysága, a zavara… Merlinre, de hülye voltam! De mégis… hogyan bizonyíthatnám be? Hisz puszta feltételezéseim vannak, bizonyíték egy csepp sincs a kezemben. Még!
- Köszönöm Gabe talán igazad van. - biccentettem egy halvány mosollyal majd az arcom hirtelen elkomolyodott a karjaimat pedig összefontam magam előtt.
- Mond csak, meddig akarsz még hülyének nézni engem Gabriel Turner? - sziszegtem indulatosan miközben jócskán fröcsköltem habot a szemébe, hogy legyen időm kipattanni a medencéből és belebújni egy fürdőköpenybe.

- Valld be, hogy csak kamuztál és igazából Gabriel vagy, ne kelljen megkeresnem Norgrove professzort és igazságszérumot kérnem tőle! - persze eszem ágában sincs ilyesmit tenni de, haragszom, nem csak rá de a testvéreire is. Hülyének néztek már mióta, főleg Ő és ez baromi rosszul esik.
- Egyetlen okot mondj nekem, miért ne adjalak fel most rögtön a tanároknak és dobassalak ki innen!?! De jó legyen, mert a másodikat már nem várom meg! - sötétedtek el az íriszeim, a hajam pedig vörös árnyalatot öltött. Reszkess baszki! Ha nem is doblak fel egy életre szóló leckét adok neked, nehogy megpróbáld még egyszer a bolondját járatni velem!
- Nos?

Outfit: Fürdőköpeny Embarassed

- Notes: Hát... Embarassed

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Vas. Szept. 01, 2013 11:17 am

-Jó, jó igazad van. De be kell látnod, maga a szituáció eléggé furcsa. A legtöbb ember messziről elkerüli a kvibliket, mintha tényleg fertőző betegek lennének, pedig ilyesmiről szó sincs. Kviblinek születni kell, és habár nem éppen a legszebb élmény attól függetlenül bármelyik családban, bármikor előfordulhat. Legfeljebb az illető családja úgy dönt, hogy titokban marad ez a tény, és a kvibli gyermek sajnálatos balesetben meghal. Van amikor tényleg így történik, csak nem balesetből kifolyólag, máskor meg egyszerűen csak száműzik egy távoli helyre, vagy a mugli világba egy családhoz, hogy ne is lássák többet. Szerencsére a mi szüleink egészen mások. Talán ez azért van így, mert félvérek vagyunk, ismerjük a mugli világot is, nem csak azt, amiben a mágusok élnek. Könnyebb volt elfogadni a tényt valamennyire, mintha mondjuk Gabe egy aranyvérű családba született volna bele. – Merülök el a beszélgetésben teljesen. Ebből is látszik, hogy mennyire szeretek beszélni, néha már annyira, hogy felesleges dolgokat is elmondok, de egyszerűen én ilyen vagyok. Ezért is kezdtem bele az írásba. Ott is elbeszélést folytatok, csak annyi a különbség, hogy a legféltettebb és legtitkosabb gondolataimat is leírom abban a bizonyos könyvben.

- Gabe nagyon örülne most annak, amit mondtál, mivel ki nem állhatja, ha valaki is sajnálja, hogy annak született, ami. Azon kívül, hogy nem tud igazán velünk lenni a Roxfortban és nem tudja ugyanazt tanulni, mint amit mi, tulajdonképpen egyáltalán nem sajnálja, hogy kvibli lett belőle. Azt szokta mondani, hogy kifejezetten ráfért ez, mert így képes más szemmel látni a világot, jobban értékelni azt a tudást, amit megszerezhet, és azt is, amit nem. Jobban tud örülni, minden olyan varázslattal megturbózott dolognak, amit más teljesen átlagosnak vesz és gondol. Például rajong a pálcákért. – Mosolyodom el szélesen.
-Naphosszat el tud álldogálni Ollivander pálcaüzlete előtt, és lefogadom hogy már az összes kopott betűt az üzlet homlokzatán úgy ismer, mint jó barátot. De magát az üzlethelyiséget is ismeri. Csak nézi a szigorú sorba rendezett pálcákat a dobozokban, néha áhítatosan meg-megérinti őket, és habár ő nem érzékelhetné a különleges kapcsolatot a pálcák és emberek között, mégis érzi a hatalmukat, a mágiájukat, azt hogy a pálcában rejtőző erő próbálja megtalálni a neki megfelelő gazdát. – Azt hiszem megint kezdek túl sokat beszélni, ideje visszafognom magam.

- Ne viccelj, Lucy! Igenis különleges személyiség vagy. – Tiltakozom rögtön a szavai után.
-Már régóta észrevehetted volna, hogy nem számít az, milyen házban vagy, attól még ugyanúgy kiemelkedő egyéniség lehetsz, akármilyen házba is osztott volna a süveg. A griffendélben ugyanúgy vannak lúzerek, mint ahogy a többi házban is, az pedig csak ostoba sztereotípia, hogy a hugrabug csak ezekből áll és ezt te is tudod, ha jól sejtem. Minden háznak megvan a maga keresztje, pedig ennek az ellenségeskedő hangulatnak, meg annak, hogy ki-milyen házba kerül már régen le kellett volna áldoznia. Mert ennek semmi értelme. Senki sem lehet egyszerűen csak fekete és fehér, minden ember másmilyen, mindenkiben lehetnek olyan tulajdonságok, amik tényleg arra a házra illenek, amibe beosztották, de olyan is előfordulhat, hogy más házból is jócskán kapott tulajdonságokat, csak egyszerűen a süveg úgy érezte, hogy a legmegfelelőbb ház, ahol tényleg fejlődhet, ez vagy az. Most vegyünk csak példának engem. Én tipikus mardekáros vagyok? Szeretem szadizni a kisebbeket, a halálfalók közé akarok bekerülni, aranyvérű vagyok, és fenn hordom az orromat? Ugye, hogy nem. Bár tény és való, hogy szeretek bajt okozni, ravaszul kijátszok bárkit, ha úgy érzem erre van szükség, de amúgy nem dédelgetek gonosz jövőképeket. – Magamnak újra felteszem azt a kérdést, amit már számtalanszor: ha nem úgy alakult volna az életem, ahogy alakult, akkor én melyik házba kerültem volna? Mindegyikbe illek és egyikbe sem. Hogy is van akkor ez most?

- Az pedig, hogy olyan vagy, mint egy két lábon járó festékpaletta… – Pillantok mosolyogva a narancssárga tincseire.
- Ez is csak különlegessé tesz. Tudod mennyire élvezetes látvány ahogy színváltósdit játszol? Mert hidd el nekem, hogy borzasztóan jó rád nézni. A véla felmenők szerintem pedig kifejezetten meglátszanak rajtad. – Elfojtom a kikívánkozó bókot hogy szerintem gyönyörű, és inkább csak folytatom az eszmefuttatást. Szépen körülírva a valódi gondolataimat.
- A kisugárzásod eléggé sokat lendít a külsődön, ezt tudtad? – Kérdezem inkább költőien, semmint, hogy választ is várjak rá.
- Mindenki tudja, hogy a mosoly jól áll mindenkinek. De te más eset vagy. Ha te mosolyogsz, és ragyogsz a boldogságtól azt a környezeted érzékeli. Nekik is rögtön mosolyogni támad kedvük, és sokkal jobb kedvűen mennek tovább, még akkor is, ha éppen baromi rossz napjuk van. Ezt nem egyszer tapasztaltam meg én is. Szóval Lucy, fogadd el, hogy igenis különleges egy „lény” vagy. – Mosolygok kedvesen.

A fröcskölést követően érzem, hogy nem ez lett a legjobb ötlet, amit végrehajtottam életemben, de hát képtelen lettem volna a meztelen Lucyt megérinteni, vagy akár a víz alá nyomni! Merlin szent szerelmére, hát hogyan is lehettem volna képes ilyesmire? Mikor az is zavarba hoz, hogy egy víztérben vagyok az olyannyira tetsző hölgyeménnyel, akivel most először igazán tudok beszélgetni minden sallang nélkül, elfeledkezve arról, hogy továbbra is „Leslie” vagyok, nem pedig Gabe.
Nevetni kezdek, mikor olyannyira beleéli magát a képbe és nem is tudom abbahagyni egy ideig, így a fröcskölése után sikeresen nyelek egy kis vizet, de sebaj, némi buborék felprüszkölése után, megint tökéletesen érzem magam.
- Azért valld csak be, hogy élveznéd a látványt. – Húzom az agyát megint Les stílusában. De ezt fenn tartani, már egyre nehezebben megy. Sajnos.

Ezek után a terveinkről esik szó, majd következnek a biztató szavaim, amik viszont baromi rosszul sülnek el. Merlinre! Rájött! Egyik részem borzalmasan örül ennek, másik részem viszont retteg mert most baltáztam el talán örökre a jónak induló barátságot. Mert tudom én, hogy csak barátságot remélhetek. Sápadtan törlöm ki a maradék habot a szemeimből, majd nézek rá hosszú pillanatokig szótlanul, úgy hogy a kérdés még sokáig ott van a levegőben, fenyegetően, mint egy éles kés, amely bármelyik pillanatban lesújthat a vétkesekre: jelenleg rám. Nagy levegőt veszek, összeszedem a gondolataimat és belekezdek a beszédbe. Elvileg az úgyis jól megy nekem.
-Igen, tényleg Gabriel vagyok. Sajnálom, hogy átvertelek téged. De ezt tettük mindenki mással. Csak így kerülhettem be a Roxfort nyüzsgő életébe, csak így kóstolhattam bele az érzésbe, hogy milyen varázslónak lenni. Tudom, ez nem ment fel az alól, hogy hazudtam Neked, de jobbnak láttuk a testvéreimmel, ha titokban tartjuk mindenki elől a dolgot, még azok elől is akiknél úgy tűnt, megbízhatunk bennük. Olyan egyszerű egy apró hibát ejteni, hogy aztán boruljon az egész gépezet, hogy aztán minden kiderüljön. Hat éve folyamatosan itt lehetek az elméleti órákon. Képtelen lennék az utolsó évben ezt az egészet feladni, de a nyomás is egyre nehezebbé vált, és sajnos egyre több hibát ejtek. Kis híja volt, hogy nem buktam le Reximo professzor előtt egyszer nem is olyan régen. Nem várom el azt, hogy megértsd az indokaimat és az okokat. Megpróbálhatod beleélni magad, de kevés az esélye annak, hogy rájöjj, mekkora jelentőséggel bír nekem az, hogy egy-két órára beülhetek. Vagy hogy olyan emberekkel ismerkedhetek meg, mint amilyen te vagy. – Mondom halkan. De közben legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Pont így kell rájönnie? Mikor alapból ennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok?

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Hétf. Szept. 02, 2013 2:18 pm

Felindult voltam, mérhetetlenül ideges, mérges, ám ami talán még ennél is jobban fedni tudná a valóságot, az a szó nem más, mint a csalódott. Fájt, hogy a Turner fivérek ennyire nem bíztak bennem, hogy még előttem is titkolóztak, megvezettek, hülyének néztek. Mert persze azt valahol még megértem, hogy nem akarták nagydobra verni, hogy van egy kvibli a családban, sem pedig azt, hogy ez a bizonyos családtag időről - időre belopózik a Roxfortba és megnéz egy - egy elméleti órát, ám, hogy még ahhoz is volt képük, hogy összebeszéljenek, és Gabriel olykor - olykor előttem is az egyik bátyja bőrébe bújjon, úgy beszélgessen, úgy nevetgéljen velem… feldühít. Vajon hányszor játszotta már ezt el velem? Hányszor gondoltam azt, hogy Leslievel vagy Adammel beszélgetek, sugdolózom, vagy, hogy épp egyikük vállán sírom ki magam, mikor nem is így állt a helyzet, s igazából Gabe volt ott velem? Hogy lehettem olyan vak, olyan ostoba, hogy nem vettem észre előbb mi folyik a hátam mögött? Hisz most is… néhány perccel ezelőtt is olyan furcsa volt „Leslie” egy - két húzása, megjegyzése, mégsem kapcsoltam csak átsiklottam fölötte… Ó Basszus… hogy lehetek ekkora idióta? És itt áradoztam épp Neki arról, mennyire szeretném megismerni, beszélgetni vele… bravó! Szép volt Lucy, a srác biztos marha jót mulatott rajtad, miközben hallgatott. Bárcsak nyelne el a föld, hogy ne érezzem magam ennyire zavarban… vagy Őt, hogy soha senkinek el ne mesélhesse ezt a kis kalandot. Más sem hiányzik, mint, hogy még a testvérei is tudomást szerezzenek róla, és rajtam szórakozzanak unalmas óráikban. Még mit nem! Ha nem is sokat, ám az önbecsülésem, a büszkeségem apró maradványait meg akarom őrizni a totális pusztulástól, legalább ennyit, ha már másom nem maradt. Dühtől eltorzult arccal, remegve pillantottam a kádban ülő fiúra, miközben a jobb kezem akarva - akaratlanul is a pálcám után kutatott. Nem volt szándékos, inkább csak reflex, ám amikor a kis varázseszköz az ujjaim közé került hirtelen Rászegeztem.
- Honnan… honnan tudhatnám, hogy most… igazat beszélsz? - bukott ki belőlem halkan… bizonytalanul.

Ahogy Gabriel befejezte a kis védőbeszédjét, néhány percnyi kínos csend telepedett ránk, miközben az elmémben csak úgy csikorogtak a fogaskerekek. Talán… talán mégis igazat mond, s tényleg nem az volt a szándéka, hogy megbántson, egész egyszerűen csak részese akart lenni annak a varázslatos világnak melynek a testvérei is. A természet ”csúnyán kibabrált” szerencsétlen sráccal, s az egyetlen olyan dologtól fosztotta meg, melyet a világon mindennél jobban szeretett volna. Gabriel gyermekkorától fogva tisztában volt a mágia létezésével, tudta, hogy a szülei, a testvérei milyen csodálatos képességek birtokában vannak, Ő maga azonban sosem részesülhetett az örömben, a boldogságban melyet a varázserő felbukkanása, egy - egy sikeresen elvégzett varázslat, elsajátított bűbáj vagy hibátlanul elkészített bájital okozott a többiek számára. Számomra… Ch… Emlékszem például az első alkalomra, mikor sikeresen kiviteleztem az Orchidessis bűbájt első osztályba, vagy alkalmaztam Peter Tonkinen a csigaevő rontást. Az a pillanat is örökre az emlékezetembe vésődött, mikor a seprűm először emelkedett a magasba velem, vagy mikor nem robbantottam fel másodjára a főzetemmel a tantermet. Szegény fiú… Ö mindebből kimaradt. Lehet hát okolni azért, hogy végül emellett az ostoba, és igen csak veszélyes lehetőség mellett döntött végül a testvéreivel? Hogy ha már nem is mindent, ámde legalább egy kis kóstolót had kaphasson az iskolai életből? Hibáztatható lenne mindezért? Lássuk be… nem igazán. Bár a módszer nem volt épp a legmegfelelőbb, ám a cél mégis nemes volt. Adam és Leslie csodálatos testvérek, hogy vállalva a rizikót, a kicsapás veszélyét mégis segítettek az öccsükön, ezért pedig ha az lehetséges csak még jobban szeretem őket. Bizony ám… ezért rúgom majd óvatosan szét a seggüket, ha legközelebb találkozunk, és nem egyből a dirihez rohanok az információkkal. Meghatottak csesszék meg, hisz nekem sincs kőből a szívem…

- Ne szarj be Turner… nem doblak fel. - sóhajtottam végül, miközben leeresztettem a pálcámat, majd, hogy nyomatékosítsam a szavaimat le is tettem oda ahová az előbb is. A hajam mindeközben szépen lassan visszanyerte eredeti színét, akár csak az íriszeim, melyek végül szelíden, komoran mégis szeretetteljesen csillantak meg a kandeláberek fényében.
- Megőrzöm a titkotokat, mivel akár hiszed, akár nem, bírom a két hülye bátyád fejét, és nem akarom, hogy emiatt az ügy miatt végül kirúgják őket a suliból, vagy még ennél is rosszabb… eljárást indítsanak a családod ellen. Mert gyanítom, ezt már nem gondoltátok végig… hogy a kis játékotokkal nem csak magatokat, de a szüleiteket is bajba keverhetitek. Ha buktok a minisztérium rátok száll, vizsgálódik anyátok, és apátok után, lehet még az állásukat is elveszítik, arról már nem is beszélve milyen szép kis cikket kreálna ebből Rita Vitrol a Prófétában. Már szinte látom is magam előtt: „Botrány a Roxfortban avagy Kviblik az iskolapadban!” Mindnyájatokat meghurcolnák holott… ha őszinték vagytok talán McGalagony még segített is volna. Tökéletes példa erre Friccs… kvibli mégis itt dolgozik, valami megoldást csak találtatok volna. - sóhajtottam zavarodottan, majd a hajamba túrtam és lecsúsztam a fal tövébe.
- Nem fogok beszélni, de csak ezért… a szüleitekért, és mert a hülyeségetekért nem azt érdemlitek, hogy tönkremenjen a jövőtök. Semmi másért. - hallgattam el néhány pillanatra, majd egyszer csak gonosz kis mosoly suhant át az ajkaimon.
- Ám a hallgatásomnak ára van… és hidd el, nem vagyok olcsó.

Bizony kicsi fiam ez a nagy helyzet, sikeresen belecsöppentél egy tökéletes kis zsarolási ügybe, a felállás pedig a következő. Én, Lucy Creevey az egyszeri, és megismételhetetlen játszom a piszok kis zsarolót, te pedig, Gabriel Turner… az áldozatot. Valamit valamiért. Ha már egyszer ilyen jól átráztatok, és kellemetlen helyzetbe hoztatok legalább nekem is származzék belőle valami jó, ne csak nektek.
- Nincs túl sok választásod, szóval halld az ajánlatom. Egy hónapon keresztül minden egyes hétvégén meghívsz Roxmortsba kajálni, sütizni, turmixozni, vagy amihez épp kedvem szottyan. Csak te és senki más, a tesókat pedig nem avathatod be, had higgyék azt milyen kis zsenimanók. Majd ha eljön az ideje, megviccelem őket ám, hogy hogyan s miként azt nem kötöm az orrodra. Egy hónapig minden hétvégén Turner… és közben mesélned kell magadról, hagynod, hogy elolvasom egy - két művedet és nem térhetsz ki a zavarba ejtő kérdések elől sem. Ez az ajánlat, most pedig adok fél perc gondolkodási időt, hogy megemészthesd a hallottakat. - csendesedtem el gonosz kis mosollyal, majd amikor letelt a fél perc felkeltem a helyemről, és a kádhoz sétáltam.
- Szóval hogy döntöttél Gabriel? Vállalod, vagy vállalod?

Outfit: Fürdőköpeny Embarassed

- Notes: Cool

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Kedd Szept. 10, 2013 9:24 am

Hát valóban lelepleződtem. Azt hittem, hogy soha nem fog elérkezni ez a pillanat, hogy tudjuk annyira jól titkolni a helycseréket a testvéreimmel, mint ahogy eddig is ment, de ez az év valahogy más. Sokkal szórakozottabbak, sokkal óvatlanabbak lettünk, mint az elmúlt években. Olyan hibákat ejtünk, amit máskor nem tettünk volna. Hatodik éve szököm be a Roxfort évezredes falai közé és egészen eddig senki nem sejtett semmit. Igen, néha kerültem igazán furcsa szituációkba, valamikor alaposan megszívtam azt, hogy nincs nálam a pálca, vagy hogy nem ismertem fel olyan embereket, akiket kellett volna. De kimagyaráztam magam. Ebben profi voltam, egészen mostanáig. Ebben a pillanatban mondhatok bármit, minden hiába lenne. Lucy rájött a titokra, ami már évek óta rejtve volt a nagy közönség elől, és én igazán kétségbe vagyok esve. Mi lesz ha elmondja? Bízok benne, legalábbis bízni akarok benne annyira, hogy tudjam, nem fog beárulni senkinek, de így elnézve az arcát, most nagyon közel állhat ahhoz, hogy félredobja a testvéreim iránt érzett barátságát és rohanjon az első tanárhoz. De végül nem ez történik. Rosszabb. Rám szegezi a pálcáját. Hasonló érzéseket élek át ilyenkor, mint azok, akik egy párbaj során fegyvertelenül, vagyis pálca nélkül maradnak. Teljesen kiszolgáltatottnak, védtelennek és gyengének. Az az egyetlen különbség köztem, és azok között, akiket lefegyvereztek, hogy én soha nem fogom magam igazán biztonságban érezni. Hiába kaparintanék meg egy pálcát nem éreznék semmit. Olyan lenne, mintha csak egy szép, ámbár teljesen használhatatlan botot lóbálnék, és hiába mondanám a jól megtanult varázsigéket, nem történne az égvilágon semmi. A védtelenség, és a kiszolgáltatottság, na és persze a gyengeség az pedig csak megmaradna. Ezek mellé pedig csak a szégyen társulna.

Most, ahogy szemezek a pálcával Lucy láthat egy sötét árnyat végigsuhanni a szinte mindig derűs arcomon, és ez most nem a félelem, hanem maga az, hogy ennyire gyenge legyek Előtte. Az előtt a lány előtt, akiért jelenleg tényleg bármit megtennék. Ökölbe szorul a kezem a víz alatt.
- Semmi sem garantálja azt, hogy igazat mondok. – Válaszolom a kérdésére halkan.
- De most mégis mi okom lenne hazudni? Már minden kiderült. Mindent tudsz. Kár lenne letagadni a dolgokat, amiket megtettem a testvéreimmel. Különben is. Én már csak örülök annak, hogy végre őszintén beszélhetek Veled. – Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, muszáj lenne kiszállnom a medencéből és visszabújni a ruháimba, vagyis pontosabban Les ruháiba, de a rám szegezett pálca és a hugrabugos lány cseppet sem barátságos pillantása visszatart. Gyáva dolog? Lehet. De alapból gyávának születtem.
Hogy megkönnyebbüléssel tölt-e el, amikor azt mondja nem fog beköpni? Valamennyire igen, de továbbra sem érzem magam fényesen. Ahogy pedig hallgatom egyre rosszabb lesz. Amikor végez a kis szent beszéddel a szemeibe nézek.
-Lucy. Komolyan azt hiszed, hogy nem voltam tisztában a veszélyekkel? Igen. Tizenkét évesen még nem gondoltam ebbe jobban bele, de aztán ahogy idősebb és komolyabb lettem úgy tudtam, hogy mekkora veszélyt zúdítok az egész családomra ezzel. Mit gondolsz mennyit küzdöttem magammal emiatt? Hány éjszakán keresztül forgolódtam és nem tudtam aludni, azért, mert pontosan tudtam mekkora veszélybe kevertem mindenkit, az önzőségem miatt? Számtalanszor eldöntöttem, hogy jó, most lett elég, nem folytatom tovább, nem tehetem ezt a többiekkel. Hogy aztán mégis újra és újra megtegyem, bűntudattól gyötörten, hogy már megint túl gyenge voltam ellenállni a csábításnak. Éreztél már ilyet, Lucy? Hogy gyűlölöd magad amiatt, amivé lettél? Hogy ezzel csak mindenkinek bajt, szenvedést és szomorúságot okozol? – Megremeg kicsit a hangom és lehajtom a fejem, hogy a következő szavakat a haboknak intézzem.
-Cseppet sem hiányzik a szentbeszéd. – Főleg tőled nem.
-Épp ez az, hogy csak talán. Ha elmondtuk volna őszintén McGalagonynak, hogy mit szeretnénk… Biztos vagyok benne, hogy nem ment volna bele. Szabálykövető, nem vett volna fel egy kviblit a Roxfortba tanulóként, mert egyszerűen tiltja a szabályzat. Én pedig akár önző dolog, akár nem, nem szerettem volna, ha Friccshez hasonlóan az iskola engem is a gúny tárgyává tesz. Az meg pláne nem lett volna jó, ha emiatt a testvéreimet is szekálták volna. Nem. Egyáltalán nem lett volna jó ötlet beavatni ebbe McGalagonyt. – Rázom a fejem.

Csendben hallgatom az ajánlatát, hogy mit kell tennem azért cserében, hogy ne dobjon fel minket és áldom Merlint, hogy Lucy nem láthat bele a fejembe. Ez neki büntetés?? Ez lenne az a hatalmas nagy zsarolás? Ez most komoly? Fogalma sincs arról, hogy milyen jó dolgot tett velem! Egy hónapon keresztül, minden hétvégét vele tölthetek el. Hát hogy ne örülnék ennek! Vele kettesben... Inkább bele sem gondolok. Remélem nem ül ki az arcomra a mérhetetlen boldogság, mert akkor azt már nagyon nehéz lenne kimagyarázni, mikor éppen „zsarolni” készül és muszáj lenne igazán komoly képet vágnom a dologhoz. De a tekintetemet megint nem tudom korrigálni és a szemeim úgy csillognak, mintha azt a hírt kaptam volna, hogy egész évben karácsony lesz. Még jó, hogy még mindig lehajtva tartom a fejemet, különben biztosan feltűnne Neki ez a dolog. Nagyon nehéz végigvárni azt a fél percet, mert legszívesebben azonnal rávágtam volna a választ.
-Vállalom! – Hoppá, ez kicsit túl lelkesnek hangzott. Fogd vissza magad, Gabriel!

Tárgy: Re: A nagy leleplezés - Lucy & Gabe Csüt. Szept. 12, 2013 6:50 am

Talán nem kellett volna annyira Gabriel torkának ugranom, és egy komplett szentbeszédet levágnom, hiszen lássuk be, ki vagyok én, hogy mások felett ítélkezzek? Nekem is, mint minden embernek ezen a világon, megvannak a magam bűnei, hibái, fogyatékosságai melyekkel együtt kényszerülök élni akár egy életen át, hogyan kiálthatnék hát egy másik emberre vétkest? Én talán nem pontosan ugyan ezt tettem volna Gabriel helyében? Ha Merlin azzal sújt, hogy egy olyan családba kell szülessek, mint az övé, és oly sok évnyi álmodozás után végül rá kell eszméljek a kegyetlen valóságra, arra, hogy soha de soha az életben nem leszek képes varázsolni, nem járhatok a testvéreimmel együtt ugyan abba az iskolába, és tehetem magam próbára annyiszor… Nem pontosan ugyan úgy határoztam volna ahogyan Ő? Ó dehogyisnem. Épp ugyan így. Minden létező lehetőséget megragadtam volna ami csak a rendelkezésemre áll, hogy akár csak egy pillanatra is, de belopózhassak az általam hőn áhított szentélybe, hogy akár csak néhány röpke másodpercre is, de részese lehessek a varázslatnak, mindannak a csodának mely ezen falak között megy végbe, újra és újra minden áldott nap. Ugyan francokat sem törődtem volna a biztonsággal, a szabályokkal, vagy éppen a következményekkel, legalábbis napközben, s akár csak Ő, én is csak éjszakánként merengtem volna el azon mit is tettem tulajdonképpen. Nem szólhatok egy rossz szót sem, vagy vethetek rá követ, hiszen ha igazán őszinte akarok lenni önmagamhoz, be kell, hogy lássam megértem a helyzetet. Sőt… ha nem cseszné annyira az önérzetemet, hogy sikeresen hülyének néztek, és még előttem is képesek voltak titkolózni, talán még kalapot is emelnék a zseniális húzás előtt. Így viszont csak puffogó tettestárssá válok, hiszen: „vétkesek közt cinkos aki néma.”

- Jól van, jól van. - sóhajtottam Gabriel kis beszéde után, védekezően felemelve magam elé a kezeimet, miközben némiképp kipirultan, zavartól rózsaszín hajtincsekkel, s hasonló árnyalatú íriszekkel pillantottam vissza a srácra.
- Talán nem kellett volna ennyire neked esnem… talán. Bocs, nincs még rutinom abba, hogy lecseszerintsek a lábáról olyasvalakit, aki kvibli létére a testvérei bőrébe bújva rohangászik egy varázslókkal teli iskolában, ahol bármely pillanatban lebukhat, vagy baja eshet. Sajnálom… ígérem a legközelebbi elvetemült jómadarat, majd kevésbé fedem meg, ám addig is nem maradt más hátra, mint rajtad gyakorolnom. - próbálkoztam meg viccesen továbblépni a kialakult helyzetből, egyenesen a zsarolásig. Tudom, tudom nem szép dolog amit csinálok, hiszen egy barát dolga az önzetlen segítség de hát… miért ne járhatnék én is jól ezzel az egész helyzettel? Helyes srác ráadásul így is, úgy is szerettem volna megismerni, így pedig épp kapóra jön, hogy sehogy sem mondhat nekem nemet. Gonosz vagyok, és élvezem, tessék lehet kövezni.

- Mertél volna mást mondani… - nevettem el magam miután Gabriel belement az alkuba, a hangulat pedig érezhetően jó irányba változott. Hála az égnek hiszen… mint mondtam helyes, ráadásul szimpatikus is azok alapján, amiket a testvérei, vagy épp saját maga meséltek Gabrielről, vagyis magáról, azaz, hogy… basszus már teljesen belezavarodtam ebbe az egészbe. Most ki beszélt, kiről, és mit? Áh igazából teljesen mindegy is, a lényeg az, hogy kár lett volna elrontani a barátságunkat vagy mit egy sértődéssel. Egyszerűbb túllépni ezen az egészen, és megpróbálni kihozni belőle a legjobbat… esetemben rengeteg finomságot, és egy kellemes társaságot mellé.
- Nos hát akkor az első ilyen kis találkozónk legyen most szombaton. Mit szólnál a reggel tíz órához a roxmortsi ösvényen? Lesétálok addig, ott összefutunk, és kitaláljuk hogyan tovább. Merre menjünk, mit csináljunk, stb. Akkor a testvéreid sem vehetnek észre, de beosonnod sem kell, és így a lelkiismeretem is tiszta marad, hogy nem kevertelek nagyobb pácba. - te jó isten mikor kezdtem én ennyit beszélni? És mikor lettem ennyire dinka? Ja hopsz az születési hiba… mármint a második, na de az első? Felettébb különös.

- Látod milyen lettem miattad Leslie, Gabriel vagy tudom is én már, hogy hívnak? Be nem áll a szám, ráadásul már azt sem tudom hol áll a fejem. Teljesen megkergültem tőled. - dünnyögtem idegesen a hajamba túrva, mégis fülig érő mosollyal az ajkaimon. Hogy elrejtsem a zavarom besétáltam egy paraván mögé, és gyorsan visszabújtam a ruháimba, közben természetesen osztottam tovább az észt.
- Majd hozd magaddal a könyvedet is, mert nagyon kíváncsi lettem ésés… fú készülj fel mert nem lesz könnyű napod. - nem lesz könnyű napod? Ezt most miért? Mit incselkedem vele? Jesszus azt hiszem, flörtöltem… ugye? És miért vagyok ennyire bizonytalan? Végtére is… flörtöltem már másokkal nem is keveset. Akkor meg? Hol a gond? S.O.S… Houston azt hiszem, van egy kis probléma.
- Khm… én most… - léptem ki a paraván mögül immáron felöltözve, a tükör előtt pedig megigazgattam a ruhámat, és feltűztem a hajamat egy csattal.
- Azt hiszem jobb, ha megyek, mielőtt még kiderülne, hogy nem is Gabriel vagy hanem valami kicsi zöld űrlény álruhában, és még inkább belezavarodom ebbe az egészbe. Ha kipancsoltad magad szerintem menj haza biztos, ami biztos és… ha lehet vigyázz magadra. Nincs kit zsarolnom, ha egy tanár fülön fog. - viccelődtem játékos mosollyal.
- Viszlát szombaton… - integettem, majd már spuriztam is ki a fürdőből fel egyenesen a hálókörletembe. Te szent Merlin, mibe keveredtem már megint?

Outfit: Egyenruha - Notes: Köszönöm szépfiú Cool

» Ashlynn & Lily - A leleplezés
» A szükség nagy úr - Cameron & Skye
» Lucy Creevey