ms. Lascar && professzor Lascar

Csodás napos idő… csodás arra, hogy sétáljon az ember. Pláne, ha éppen gyógynövénytanról jön és nincs jobb dolga. Pontosabban lenne, mehetnék fel és írhatnám a dolgozatot, amit a professzor kedvesen ránk bízott, de valahogy ehhez most pont nincs túl sok kedvem. Na persze tökéletesen időre be fogom majd adni, hiszen egy időpontot se hagytam ki soha életemben. Még akkor se, ha a gyengélkedőre kerültem. Amíg gondolkodni és írni tudok, addig nincs gond. Ezekre pedig tökéletesen alkalmas vagyok jelenleg. Csak kedvem nincs túl sok, hogy egy dupla gyógynövénytan után még egyszer ennyi időt eltöltsek vele. Amúgy se vagyok nagy rajongója a dolognak, csak muszájból figyelek oda nagyon, elvégre a bájitalokhoz azért nem árt ismerni a növényeket.
Talán megérzés, talán nem… de a tó felé indulok el, s már messziről kiszúrok egy magas, szőke hajú, jó kiállású embert, professzort, hogy igazán pontos legyek. Sőt, tökéletes meghatározás érdekében hozzá kell tennem, az én édes drága bátyámat, aki, ha jól veszem ki, pihen.
Egy egészen apró pillanatig átfut rajtam a gondolat, hogy egész egyszerűen elsétálok mellette, vagy megfordulok és elmegyek. De nem, az túl egyszerű lenne neki… nekem pedig túl kell esnem ezen valamikor. Elvégre nem utálhatom sokáig… és tudom, hogy úgyis ki fogja magyarázni magát a dologból, de attól függetlenül meg kell kapnia azt, ami neki jár ezért.
Azóta nem találkoztam vele, amióta megláttam az évnyitón. Emlékszem, éppen a mellettem ülővel beszélgettem, ugyanis nem éreztem túl fontosnak, hogy végig hallgassam ismét azt, amit már 5 éven keresztül hallottam, plusz a lány valamiért feltétlenül meg akart osztani velem egy érdekes történetet, amit olvasott, én meg úgy gondoltam, talán érdekesebb a dolog. Addig végig se néztem a tanári asztalon, megszokott emberek, megszokott környezet, nem számítottam újdonságra. De amikor meghallottam Bastien nevét. Legszívesebben felálltam volna és kisétáltam volna a nagyteremből. Az egész vacsora alatt egyszer találkozott tekintetünk, amikor bemutatta az igazgatónő, utána kínosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se nézzek felé. De talán az az egy pillanat is elég volt neki arra, hogy kiolvassa tekintetemből azt, ahogyan éreztem.
Becsapottnak éreztem magam, ami alapvetően nem tartozik a kedvenc érzéseim közé, de ráadásul pont tőle nem vártam volna ezt. Az egyetlen ember, akiben mérhetetlenül megbízok, s aki igazán fontos számomra. Nem csak dühös voltam, de szomorú is… és még mindig az vagyok.
Ahogy közeledek felé, normális esetben már fülig érne a szám, de most merev arckifejezéssel sétálok oda mellé, kezemben tartva tankönyveimet.
- Üdvözlöm, professzor úr. – Szólítom meg, tökéletesen formálisan, mintha nem testvérként, hanem diákként lépnék ide hozzá. Persze amúgy nem mennék oda egy professzorhoz, aki éppen a birtokon van, de attól még megtartom a kellő távolságot, hangnemben is. Érzelemmentes arckifejezéssel meredtem rá, egyenesen a szemébe nézve, ami talán az egyetlen árulkodó jel arra, hogy dühös vagyok rá. Legszívesebben eldobnám könyveimet és ököllel csapkodnám, úgy is tudom, hogy viselné, de az túl egyszerű lenne jelenleg… és nem is biztos, hogy olyan helyre való, ahol mások is láthatják. Persze számtalanszor eszembe jutott, ez a pár nap alatt, hogy elmegyek az irodájába… de akárhányszor elindultam, mindig hamar meggondoltam magam. Arra vártam, hogy ő jöjjön hozzám, elvégre én vagyok a sértett fél jelenleg, nem ő. De talán jobb is neki, hogy először így találkozunk, a nyílt atrocitás nem éppen az én asztalom.

csak, hogy teljes legyen a kép

Ahogy megálltam előtte, görcsösen szorongattam kezeimben tankönyveimet és füzetemet. Mintha ez lenne a védőpajzsom, mintha ez segítene abban, hogy ne úgy sétáljak ide, s szólaljak meg, mintha a bátyámhoz jönnék, hanem, mint ha egy számomra idegen tanárhoz. Aki ugyan nem idegen, de épp olyan módon idegen csak, mint a többi tanár.
Az egyetlen érzelem, ami először megvillan a szememben, az a bizonyos düh. Szándékosan csinálom ezt? Igen. Mert megérdemli… legalábbis én úgy vélem. Továbbra is becsapottnak érzem magam… elvégre az azért nem került volna túl sok fáradtságba, hogy egy nyomorul levél érkezzen, ha nem is személyesen tudom meg. Mintha nem érnék és számítanék annyit, hogy ezt megtudjam. Persze, tudom, hogy nem így van…ennyire nem tudok kételkedni benne, ahhoz messze többet kéne tennie, de jelenleg így kezelt. Legalábbis én így érzem, mert semmi logikus magyarázatot nem találtam arra, hogy ez miért volt szükséges. Ez a titkolózás. Jó móka? hát persze… már akinek.
Felemeli tekintetét és rám néz. A mosoly. Egyből tudom, hogy nem őszinte. Méghozzá szándékosan nem az, ha valakinek a mosolyát ismerem, az pont ő. Az egyetlen személy, akit igazán ismerek. Kezem egy egészen picit ökölbe szorul, ahogy folytatja, kimért hangon. Nem, nem fair! Ő nem játszhatja ezt, én játszhatom. Lehet mégis egyszerűbb lett volna már a lakoma után lerendezni? Akkor olyan állapotban voltam, hogy egyszerűen csak kiabáltam volna vele. Semmi hideg, távolságtartás, csak odamegyek az irodába és kiabálok vele. Kiadom magamból a hirtelen dühöt. Mert előtte nem félek és nem is akarom elengedni magam. Nagy levegőt veszek, mielőtt megszólalnék. Nem engedi, hogy tovább játsszam az én játékomat. Ezzel a hangnemmel szinte megtagadja, hogy én is így beszéljek hozzá tovább, hát legyen.
- Nem, Sebastien! Neked nincs jogod így beszélni! – Török ki, persze nem kiabálva, ugyanúgy rezzenéstelen arccal.
- Megzavarni a nyugalmamat? Komolyan? Szórakozol velem? – Igen, ismét előjön a vágy, hogy ököllel üssem, ahol érem, de nem, visszafogom magam. Lecsukom szemeimet és ismét nagy levegőt veszek. Ahogy hagyom, hogy az érzelmeim, amiket eddig elnyomtam, hogy rezzenéstelen arccal tudjak elé állni, azok hirtelen törnek fel bennem. Lehet túlságosan hisztisnek lehet nézni, vagy azt gondolni, hogy túlreagálom a helyzetet, de senki se lehet tökéletes, ugyebár, még ha annyira igyekszik is, mint én. Talán régen sikerült volna ezt jégkirálynőként végig bírnom… de biztos, hogy azt nem akarom megint, azt hiszem. Persze, sokszor visszavágyok arra, amikor nem kellett uralkodnom azon, ami előtör belőlem. Amikor nyugodtan és hidegen tudtam kezelni szinte minden szituációt. De aztán persze rájövök, hogy így vesztek is sok mindent… viszont akkor még nem igazán fogtam fel, hogy mit is veszítek, így pedig már látom.

csak, hogy teljes legyen a kép

- Én! – Vágok vissza, szinte azonnal. Tudom, kezdek olyan lenni, mint egy dacos kislány… de vele szemben szinte mindig ilyen voltam. Egyedül vele szemben voltam ilyen, hogy egészen pontos legyek. Igen, persze, azóta felnőttem, hogy a kapcsolatunk szorosabb lett, de ettől függetlenül én mégis mindig egy kicsit gyerek maradok vele szemben, ahogy – akármennyire is akarja ezt tagadni – néha ő is bizony olyan, mint egy gyerek.
- Mégpedig azt, hogy így viselkedj, mikor nekem lenne jogom rá. – Nézek le, továbbra is megtörhetetlenül, majd lerakja mappáját és megkér, hogy üljek le. Egy idei még állok, továbbra is dacosan, majd beadom a derekam, s leülök mellé, de azért egy kisebb távolságra, gondosan magam mellé rakva eddig kezeimben szorongatott könyveimet. Vigyázhat, most már nincs semmi, ami megvéd attól, hogy rázúdítsam mindazt, amit szeretnék.
De aztán, ahogy rám néz… és amikor elkezdi mondani az esküvőjét. Először kezére pillantok, majd felnézek rá, de viszonylag hamar emelem tekintetem inkább ölembe. Látom a tekintetében, hogy bántja a dolog… én pedig már szinte mozdulok, hogy megöleljem, s utána válogatott átkokat találjak ki, amivel azt a libát megátkozom, ha legközelebb látom, de nem teszem. Most még nem. Viszont… rossz passzban volt, és ezt már akkor tudta, amikor ide hívták. Ezt is eltitkolta előlem…
Egy apró sóhaj hagyja el testem, majd, amíg elkezdi magyarázni, hogy mégis miért nem írt nekem, továbbra is az ölembe bámulok, nem akarom, hogy lássa az arcomat, mert akkor, a legilimencia nélkül is ki fogja találni, hogy mire gondolok. Márpedig most valahogy nem tudom azt mutatni neki, hogy csalódott vagyok, még akkor se, ha nagyon is szeretném. De már így is… szenved. Mikor befejezte, nagy levegőt veszek, s úgy nézek fel rá.
- Mondd, mégis mi az istenből gondoltad azt, hogy én nem fogok örülni annak, hogy idejössz? Semmi köze a dühömnek ahhoz, hogy te itt vagy. Egyedül az bánt, hogy titkolóztál előtte… hogy így kellett megtudnom, mintha kicsit se jelentenék többet, mint a többi diák. Persze, tudom, hogy ez nem így van, de akkor is ezt éreztetted velem… - ahogy beszélek, egyre inkább kezdem feldühíteni magam ismét, de ez már közel sem az a hideg, merev düh, amit akkor mutattam felé, amikor idejöttem. Ez sokkal inkább amolyan pillanatnyi érzés, jelenleg.
- Idióta vagy, sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de kimondtam. Miért ne akarnék közel lenni hozzád? Szóval, vagy idióta vagy, hogy ilyen indokod van, vagy csak kitaláltad, hogy mentsed maga. – Azt hiszem, a beszédsebességem egy kissé fel is gyorsul, ahogy beszélek hozzá, s lassan már kezemmel is gesztikulálni kezdek, majd a végén még bele is ütök egyet mellkasába, persze nem erősen, bár, tőlem talán a legerősebb ütés se lenne erős az ő számára.
- Ezt pedig megérdemelted… sőt, leginkább az évnyitón érdemelted volna meg… úristen mennyire dühös voltam akkor rád. Iszonyatos érzés volt nekem… de… talán azért jobban haragudnék, ha nemet mondták volna… és természetesen még szép, hogy sajnálod. Sajnálhatod is, mert ezért bizony kárpótolnod kell majd. – most már sokkal nyugodtabb hangon beszélek hozzá, s tekintetem is sokkal inkább lenyugszik, sőt, kezd egyre inkább arra hasonlítani, amit szinte csak akkor látni rajtam, ha vele beszélgetek.
- Ami pedig azt a libát illeti… - Kissé felemelkedtem, hogy megölelhessem. Hihetetlen, hogy úgy jöttem ide, hogy én most egy óriási veszekedésbe fogok belecsapni, amit azért átéltünk már párszor, ennek ellenére, szinte pillanatok alatt tudja megváltoztatni érzéseimet. Legfőképpen persze azért, mert utálom így látni, akármennyire is takarja, azért nem önmaga, ezt pedig nyilván a hiányzó gyűrűnek a számlájára lehet írni. Igazából, nyilván az iránta érzett szeretetemből kifolyólag, de mérhetetlenül türelmesen viselkedtem azzal a lánnyal. Persze Bastien tisztában volt a véleményemmel, mert hazudni nem fogok neki, de elviseltem, s annyira nem haltam volna bele, ha sógornőmként kellett volna látnom, amíg ő boldog mellette, de így? Reménykedhet, hogy nem fog velem összetalálkozni, mert lehet, hogy csak egy kislány vagyok, s több tapasztalata van, a düh, főleg ez a fajta, sok mindent képes kihozni az emberből, s talán nem is tartóztatnám magam vissza, ha erről van szó. De persze erről egy szót se szólok neki, s nem is kérdezgetem most, hogy mégis mi történt… mert ha akarja, el fogja mondani. Legalábbis nagyon remélem… azért ezek után ez kicsit megingott bennem. Régebben mindent megosztottunk egymással, magam részéről biztosan.

csak, hogy teljes legyen a kép

Alapvetően még bele se gondoltam abba, hogy mások hogyan fognak viszonyulni ahhoz, hogy rokonok vagyunk. Talán, mert túlságosan lefoglalt ezzel kapcsolatban a düh. De most, hogy Bastien felhozta a dolgot… feltehetőleg igaza van. Sajnálatos módon az embereknek legtöbbször nincs jobb dolguk, mint mások életén csámcsogni, illetve a lehető legrosszindulatúbb dolgokat feltételezni és ezt gyorsan tovább is adni. Tényleg sajnálom őket, hogy nincs jobb dolguk, vagy érdekesebb, amiről beszélhetnének. Na persze nem, mintha az én életem olyan eseménydús lenne, de vagyok annyira értelmes, hogy mással kössem le magam.
- Azt hiszem ezzel meg tudok birkózni. Nem igazán törődök azzal, aminek biztosan nincs alapja. Márpedig, ismersz, képtelen lennék akármilyen órára is felkészületlenül menni, arra pedig végképp nem lenne sose szükségem, hogy bárki is kivételezzen velem. Meg persze tudom, hogy te se tennéd. Legalábbis, mint professzor, úgy nem – Mosolyodok el, amolyan kislányosan, hiszen tudom, hogy ha másról van szó, ami nem hivatalos, akkor igenis kivételezne velem. Hiába a nagy, erős bátyus, azért a magam módján én is tudom, hogyan kell hatni rá. Az évek és rutin elősegített abban, hogy kiismerjem a gyenge pontján, ami nem feltétlenül az, hogy piszok szarul érezze magát, mint amit most csináltam, annál azért kedvesebb módon is tudom manipulálni a drágát, amit ő is tud, és feltehetőleg nagyon is utál.
- Meg tudom védeni magam ezzel szemben, emiatt ne aggódj. – Feleltem komolyan. Sziklaszilárdan hiszem, hogy akárki akármit mondd, rólam le fog peregni, mintha vízhatlan lennék. Mások fröcsögése nem lesz hatással rám. Remélhetőleg az elképzelést gyakorlatban is ugyanúgy fogom tudni alkalmazni, anélkül, hogy bárkinek is a nyelve veszne, vagy éppen a feje. Mert ugyebár mondani könnyű… kivitelezni már nem biztos, hogy olyan könnyű lesz. De azt hiszem, a tudat, hogy nem csak pár havonta láthatom Bastient ezentúl, megkönnyíti a helyzetet, s azt, hogy elviseljem a dolog hátulütőit, remélhetőleg.
Lehet gyerekes, lehet ostoba dolog, de amikor magához ölelt, vagyis, én őt, de ez lényegtelen, szóval… akkor úgy éreztem magam, mintha megint kislány lennék… és ez igen jó érzés volt. Mellette félig kislány maradok, azt hiszem még nagyon sokáig. Ha nem akarnék, akkor is ezt hozná ki belőlem.
Ahogy elkezd beszélni, ez a nyugalom hamar elszáll belőlem. Amióta idejöttem, több hangulatváltáson mentem keresztül, azt hiszem, mint az utóbbi egy hétben összesen. Nem is igazán tudtam, hogy reagáljam le a hallottakat. Amikor azonban rátért a késre, hirtelen húzódtam el tőle. Úgy meredtem rá, mintha a világ leghihetetlenebb dolgát mondaná. Rengeteg gondolat futott át az agyamon. De legfőképpen az, hogy elveszíthetem őt. Erősnek kellett lennem, hogy kék szemeimben ne jelenjen meg egy könnycsepp se. Nem! Nem gondolhatok arra, hogy lehetséges, hogy ő nem lesz itt mellettem. Mert ha ez megtörténne… nem, bele se gondolok ebbe. Nem engedhetem meg magamnak csak a gondolatot se. Azt hiszem, története alatt leginkább ijedt tekintettel figyeltem. Kezem ökölbe szorult, ahogy egyre több haragot kezdtem érezni az a liba iránt. Valahogy, akárhogy, de ez még csattani fog rajta. Ezt nem ússza meg szárazon, az biztos. Vagy saját kézzel, vagy közvetítve, de meg fogja kapni, ami neki jár. Az én családommal senki se szórakozik, s azt hiszem az én családom egyértelműen az előttem ülő kék szemű illető, szinte teljes mértékben.
- Bastien! – Mikor megszólaltam, próbáltam komoly hangon, s nem azon a kétségbeesett hangon megszólalni, ahogy éreztem magam. – Nem vagyok egy óvni való porcelánbaba, s amennyire fontos vagyok neked én, annyira vagy fontos te is nekem. Velem szemben pedig követelem, igen, követelem, hogy önző legyél. Ha legközelebb ilyen helyzetben leszel – bár, ezt nagyon is szeretném, hogy ne történjen meg – és nekem nem szólsz azonnal… én nem is tudom mit csinálok veled. Érted?! Ilyet nem csinálhatsz… hogy csak úgy kijelented… ha gondolat… nem, ilyet nem csinálhatsz se velem, se magaddal. – Meredtem rá, s szemeim sarkában megjelent egy könnycsepp, ahogy érzelmeim is túláradtak. Magához húzott, én pedig örültem, hogy nem látja arcomat, mert tudom, hogy ettől csak nehezebb lenne neki.
- Mondom… követelem, hogy az én helyzetemmel ne foglalkozz. Te hogy éreznél fordított esetben? – Kérdeztem halkan, hangom egy egészen picit remegett, de igyekeztem minél gyorsabban összekaparni magam. – és tessék lenyelni néha azt a fene nagy büszkeségedet… - tettem hozzá, s kezemmel megtöröltem szememet. Vettem egy nagy levegőt, majd felnéztem rá.
- Még szép, hogy szeretsz. Sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, nincs más választásod. Terveim szerint jó hosszú életet fogok élni, s addig bizony a nyakadon maradok… és kérlek szépen, attól még, hogy veled szemben úgy viselkedek néha, nem vagyok már annyira kislány. Nem kell ennyire védened, vagy, ha meg is teszed, akkor is vedd figyelembe, hogy már felnőtt vagyok, hitted vagy sem, hiszed, vagy sem. – Egy halvány mosoly jelenik meg arcomon, a mondandóm végére meg már kifejezetten játékosan beszélek hozzá. Az utolsó mondatát, vagy összességében a tényt, hogy egy szánalmas, nyomorult kis muglira cserélték le az én bátyámat, szándékosan nem kommentáltam. Most se, s később sem áll szándékomban ezt megtenni. Így is eléggé benne van a tőr a szívében, még most is, nincs szükség arra, hogy én meg is forgassam csipkelődő kommentárommal. Szánalmas és ostoba az a liba, aki nekem liba marad, ha nem rosszabb. Talán nevelésem az, ami nem engedi, hogy gondolatban is cifrább jelzőket találjak ki arra, minek gondolom, vagy hogyan is érzek iránta.
Ha teljesen nem is, de legalább egy időre el fogom feledtetni vele, hogy bármi problémája is van. Elvégre ezért vagyok… részben. Ha kell, hát mindennap megteszem ezt… bármit, csak ne kelljen úgy látnom, amit elmondott, vagy akár úgy, ahogy most van. Tudom, hogy miattam nem mutatja annyira, de én azért már átlátok ezen a maszkon. Egyelőre képtelen voltam öleléséből elmozdulni, ha tetszik neki, ha nem. Ahogy mondtam is, a nyakán maradok, tetszik, vagy sem.

csak, hogy teljes legyen a kép

Ahogy hallgattam Bastien halk szavait, még jobban megöleltem. Most, jelenleg, hiába dúlt bennem rengeteg érzelem, mégis nyugodt voltam és biztonságban éreztem magam. Mert ugyan néha megbántjuk egymást, apróságokkal, ez is csak annak a jele, hogy mennyire szeretem. Az, aki nem jelent nekem sokat, nem tud kellemetlen érzést okozni, nem tud felidegesíteni, nem tud szomorúságot okozni, szóval, azt hiszem, kicsit morbid módon talán, de még annak is örülök, ha ez történik. Hisz úgyis tudom, hogy csak pillanatnyi érzések, s minden mögött olyan van, ami miatt érdemes szenvedni. Hiába törnek elő belőlem olyan érzelmek, amiket nem tudok kezelni, hiába vesztem el a türelmem néha pillanatok alatt is, ami azelőtt, azt hiszem szinte sose történt velem. Nem is tudtam látni azt se, hogy valaki törődik velem, valakinek fontos vagyok. Talán könnyebb volt úgy élnem, csak tennem a dolgom és nem törődni semmivel, mégis most, el se tudnám képzelni anélkül az életem, hogy van legalább egy személy, aki számára biztosan fontos vagyok, s aki számomra is annyira fontos, hogy bármit megtegyek érte, még ha az az én káromra is történne, amit persze neki nem kell tudnia. El se tudnám képzelni anélkül az életem, hogy, mint a kisgyerekek piszkálódunk, még mindig, pedig már felnőtt szamár a drága, s én se vagyok éppen 10 éves… s anélkül se, hogy néha kiabálunk egymással. Pont ezért hatottak rám szavai ennyire erősen. Mert most… most már tudom, hogy mit veszítenék, s most már tudom, hogy nem teheti azt velem, hogy olyasmit csinál… amibe még belegondolni se akarok.
- De ne csak most, máskor is legyél az… kérlek… - mielőtt felnéznék rá, megtörlöm szemeimet, hogy még véletlenül se lássa semmi jelét annak, hogy könnyeztem. Bár így se tudom átverni, nyilván. De tekintetem szinte könyörög neki, hogy ne merészeljen itt hagyni.
- Tudom… és örülök is neki, sőt, nem is tudnék meglenni anélkül, hogy valaki óv. Azt hiszem, szerencséd van velem… - mosolyodok el, ahogy felnézek rá, s meglátom az ő mosolyát is, ami ugyan nem az a mosoly, amit látni szeretnék tőle, de úgyse adom fel. Amennyire ő szereti látni, hallani az önfeledt nevetésemet, ugyanannyira szeretem őt is úgy látni. Vagy éppen azt a sunyi mosolyt látni arcán.
- Nem adok neked egyelőre túl sok munkát… képzeld mennyire fájna a fejed, ha olyan lennék, mint te voltál az én koromban. Bár… ki tudja, még van két évem, hogy felforgassam a Roxfort világát… bár így, hogy helyben vagy, lehet nem lenne akkora móka szabályt szegni… - Szabályt szegni… pont én. Szerencséjére tudhatja, hogy nekem bármilyen hasonló cselekedet majd hogy nem fizikai fájdalmat okozna. Ha csak kényszerítve nem vagyok rá. Bár, talán most kezdem élni a lázadó korszakomat… amikor mások már próbálnak kimászni belőle. Talán a végén még belőlem is lehet rosszkislány, bár ennek a gondolata jelenleg igen csak nevetségesen hangzik, feltehetőleg számára is.
- Oh… jut eszembe… van valamim számodra. – Hátrafordultam, hogy táskám után nyúljak, majd ölembe húzva azt előkaptam egy zacskót, címke nélkül, benne magokkal.
- Ördöghurok – teszem hozzá, ahogy átnyújtom neki a kis zacskót. Amennyire utáltam az elején, amiért oda küldött a feladattal, a végére még talán egy kicsit élveztem is a dolgot. Bár, azért nem ismételném meg, s legközelebb csak akkor tenném be oda a lábam, ha fizikailag kényszerítenek, legalább a varázsló negyed ezen részét és megismertem. Azt persze egyelőre elhallgatom előre, hogy hogyan is szereztem meg a kis zacskót… talán mára már túl sok lenne még ez is.
Még egy ideig kutatok táskámban, miután odaadom neki a zacskót, majd egy kis borítékot húzok elő, benne egy kis cetlivel, rajta a következő feladattal. Legalábbis, egy részével. Persze nem fog neki örülni, de ugyanannyira kényelmetlen szituációba akarom hozni, amennyire ő hozott engem, s talán ez majd segít neki kicsit, hogy elvonja figyelmét arról, amiről el kell. [Nos, drága Bastien, egy kis csomag fog várni hamarosan az irodádban. Azt magadra öltve kell végigsétálnod az Abszol út bármely részén. Bizonyítékul egy fotót kérek, egy ismeretlennel.]

csak, hogy teljes legyen a kép

- Nem feltétlenül kell iskola szégyenének lenni ahhoz, hogy jól szórakozzak. – Nevettem, belegondolva, hogy mennyire képtelen lennék én bármi olyasmit csinálni, amivel elérhetném ezt a titulust. Már arra is nehezen veszem rá magam, hogy éjszaka a folyosóra menjek, pedig tudom, hogy őrjárat címén, hála prefektusi rangomnak, annyira nem is ütném meg a bokámat. De így is, egy-egy festmény szavaitól is hevesebben ver a szívem, nehogy egy tanár találjon rám, s kerüljek bajba esetleg. Bár, hogy őszinte legyek, egyre jobban élvezem azt, hogy hevesebben ver a szívem, ha még csak ennyitől is. De hát, baba lépések… mindent kicsiben kell kezdeni.
- Vagy csak nem szeretnéd, hogy miattam fájjon a fejed. Elvégre, most, hogy itt vagy, mondhatjuk, hogy a te felelősséged vagyok. – Néztem rá, immár pimaszabb hangnemben megszólalva. Ha másért nem, azért megérné, hogy bármi rosszat is tegyek, hogy a drága bátyus aggódhasson, bár ez úgyis csak elméletben működik. Borzasztóan szégyellném magam… mint a kisgyerek, aki a sarokba állítanak. Örülhet, hogy így vagyok „kódolva”… ostobaságot, amivel magamnak árthatok, nem mostanában fogok csinálni, azt hiszem.
A kérdésére először csak sóhajtottam egyet, majd kisebb halogatás után válaszoltam csak, úgy döntve, hogy a nehezebb részét kihagyom a sztorinak egyelőre. Van most mi miatt aggódnia, s bár kecsegtető gondolat máskor az, hogy érezzem, mennyire félt és aggódik miattam, most a célom az, egyelőre, hogy megnyugtassam, s legalább kis időre is, de elfelejtse azt a… rágondolni se tudok jelenleg anélkül, hogy ne látnám arcán a kárörvendő mosolyt, ami miatt csak még nagyobb düh keletkezik bennem iránta. Akár megtudja Sebastien, akár nem, nem fogom én ezt annyiban hagyni. Ahhoz túlságosan is fontos nekem az újdonsült tanárbácsink.
- Nos… mondjuk úgy, nem a legjobb napom volt. Sőt, majdhogynem hisztérikus állapotba kerültem ott, de hát ismersz… - Utólag már mosolyogva meséltem, próbálva nem visszaemlékezni az érzésre, hogy milyen kétségbeesett is voltam, nyilván túlreagálva a dolgot.
- De szerencsére akadt egy… mondhatni segítőm – aki elrángatott a halálfalók elől, teszem hozzá gondolatban – aki megakadályozta, hogy kisebb idegösszeomlást kapjak. – Persze, tudom, hogy feltehetőleg 20, sőt 50 emberből én vagyok az egyedüli nagyjából, aki így viszonyult a helyhez, de hát, azt hiszem bebizonyosodott, hogy volt is némi okom rá.
Egy pillanat alatt fagyott le arcomról a mosoly, amint megláttam, hogyan néz rám, s meghallottam hangját is.
- Igen… persze… - feleltem én is csendesen, hangom aggodalomtól teljes volt. Kezemből leraktam táskámat, s úgy figyeltem rá. A pillanatnyi árnymosoly se törte meg bennem az aggódást, ami hamar erősödött bennem. Nem… nagyon nem szerettem ezt a hanghordozását. Tudtam, hogy valami tényleg komoly dologról van szó. Amint befejezte mondandóját, az én arckifejezésem is komoly lett, s dühös is. Kimászva öleléséből felálltam, de nem mozdultam mellőle.
- Nem… nincs rendben. Ha annyira komoly, akkor miért csak fél információkkal traktálsz? Azt hittem, hogy megbízol bennem… de ahogy látom, neked kényelmesebb, hogy állandóan titkolózol előttem. – Persze, megbocsátottam viszonylag hamar azt, ami miatt idejöttem hozzá ma, de azt hiszem csak halványan oltotta el a lángokat, amire ez mos olaj volt. Nem tudtam arra gondolni, hogy mennyire komoly lehet a dolog, csak arra, hogy ismét elhallgatta előlem, hogy ténylegesen miről is van szó.
- Miért szükséges, hogy ilyennek tegyél ki? Meg akarsz védeni? Nem ezzel teszed meg… Ezzel csak ellöksz magadtól… de ha ez a célod, akkor jó úton haladsz. – Feleltem halkan, s ugyan el akartam rohanni, mégse tettem meg. Még csak táskámért se nyúltam, csak álltam előtte, dühösen, s szomorúan is egyben. Az a bizonyos ünnepség óta egyre inkább éreztem, hogy amit eddig gondoltam, vagy hittem, csak egy naiv kép volt, amit magamnak festettem, hogy azt gondoljam, minden rendben van, velem, velünk nem történhet semmi baj. Persze a kétségeim ellenére is sokszor visszahoztam azóta is ezt az „álomvilágot”, ahol minden egyszerű, mindenki őszinte, s nem történik semmi olyas, amivel fájdalmat lehetne okozni. De persze fel kell nőnöm, erre rádöbbentem már, csak nehéz… főleg úgy, hogy Bastien megnehezíti a dolgomat. Bár, ha így folytatja, nem sokáig… azt hiszem nem lesz szükségem tovább a segítségére, hogy a magam ura legyek… mert arra nekem nincs szükségem, hogy kétségek között hagyjon.
Tudom, hogy áltatom magam ezzel a gondolattal is, mert igenis szükségem van rá, mindenkinél jobban… de pont ezért tud ezzel megbántani, mindenkinél jobban.

csak, hogy teljes legyen a kép

Mosolyogva hallgattam végig ahogy nosztalgiázik, s régi társairól beszél, akikkel rosszalkodtak. Azt hiszem, ha akkor diákként ismerem meg, nagyon nem szerettem volna… most kíváncsi lennék rá, ilyen szemmel, hogy milyen lehetett itt, az iskolában. Azt hiszem, otthon más volt. Akármennyire volt rebbelis ott is, azért nem ugyanúgy viselkedett, már csak szüleink miatt is, meg, feltehetőleg miattam is visszafogta magát. Bár, kicsit örülök is neki, hogy ez így történt… hiszen, ha nem lenne a korkülönbség köztünk, akkor feltehetőleg nem is állnánk ilyen közel egymáshoz. Általában testvéreknél ez fordítva van, de hát, a mi kapcsolatunk, ahogy, azt hiszem az életünk se éppen normális, szóval ennyi még belefér.
- Ó, egyéb titok? – Mondom, most már nevetve.
- Esetleg a következő bejelentésed az lesz, hogy átveszed az igazgatói posztot is? – Piszkálódtam, bár még mindig egy kis tüske volt a szívemben, amit tett, de így nekem is könnyebb volt elfelejtenem.
- De ha már erről van szó… talán még inkább rosszalkodok majd, elvégre én vagyok a házvezető kedvenc diákja. – Tőlem telhető egészen tündéri arcot vágok, majd el is nevetem magam. Nyilván valóan egy szavát se gondoltam komolyan annak, amit mondok. Mármint, tudom, abban nem kételkedek, hogy a diákok közül kiemelt szerepet élvezek, de azt tudom, hogy ez nem juttat engem semmilyen előnyhöz persze. Ugyanúgy meg lennék büntetve, ha szabályszegésen érne, sőt, talán még jobban is, mint mások. Amit nem bánnék, főleg, hogy feltehetőleg úgyse lesz erre szükség.
- Jó, azért nem cirkuszi bohóc voltam – ütöttem bele kezébe, játékosan.
- Nem vagyok annyira kényes… de azért eléggé kétes kinézetű emberektől hemzsegett az a hely. – Hangomban egy egészen pici sértődöttséget lehet hallani, miközben magamat védem. Hát nem tehetek én róla, hogy így lettem nevelve… nem vagyok hozzá szokva ehhez, hát még szép, hogy kiborulok tőle. Vagyis, nem is ettől borultam ki, hanem attól, hogy nem tudtam hogyan kezelni a helyzetet… a tanácstalanságtól. Remélem, őt is sikerül hasonló cipőbe raknom, bár tanácstalan nem lesz, kényelmetlen biztos lesz neki a szituáció.
Ahogy hallgattam szavait, szomorúságom egyre inkább dühbe ment át. Úgy éreztem, mintha én lennék az ostoba, amiért elvárom, hogy ne tegyen ki már másodszorra ilyen helyzetnek. Tudtam, hogy valami nincs rendben… különben nem beszélne így. De ha bajban van, vagy bárki is ártani akar neki, azt tudni akarom. Nem is az volt a problémám, hogy titkolózik, hanem, hogy éreztem, ez olyan dolog, amiben neki is baja eshet. Ez a gondolat pedig elviselhetetlen volt számomra, ugyanannyira, amennyire számára fordított esetben. Mikor egy diákkal példálózott, csak elengedtem a fülem mellett a megjegyzést.
- Tényleg ennyire felszínesnek gondolsz? Azt hiszed csak ez a problémám? – Vágtam közbe, majd el is hallgattam mielőtt bármi mást mondhattam volna. Szokták mondani, hogy felfokozott idegállapotban az ember olyat mond, amit megbánhat. Én ma már mondtam olyat, amit józan fejjel nem tettem volna, ezért most csöndben maradtam inkább. Magamba szívtam mindazt, amit gondoltam, s nem szóltam többet közbe, csak kezemet szorítottam egészen picit ökölbe, fékezve ezzel a bennem lévő érzelmeket, amiket jelen esetben még előle is titkolni akarok. Ő akarja, hogy ezt tegyem, hát ezt fogom tenni.
- Én akarom mindenből kihozni? Igazad van… az én hibám az egész… - Szólaltam meg végül halkan. A szavak akaratlanul buktak ki belőlem, s tekintetét követve a tóra néztem én is, majd közelebb léptem, s megvártam, amíg rám néz.
- Taníts meg! – jelentettem ki határozottan.
- Nem érdekel, milyen engedély kell, vagy akármi, a testvéred vagyok. Nem, mint szakkör vezetőt, vagy tanárt kérlek, hanem, mint a testvéremet. – Olyan komoly arccal néztem rá, amilyen komoly arccal ő nézett rám az előbb. Attól félt, hogy nem tudom megvédeni magam? Hát akkor elintézzük a dolgot egyszerűen. Eddig, hiába tudtam, hogy ebben jártas, engem nem túlzottan vonzott az, hogy megtanuljam, hogyan is zárjam el elmémet mások elől, vagy éppen hogyan kutassak abban, de ha ez bajba sodorhatja őt, vagy akár engem… bár előbbi jobban érdekelt, akkor tudni akarom, hogyan akadályozzam meg.

csak, hogy teljes legyen a kép

- Látod, milyen jó érzés, amikor váratlanul tudsz meg valamit? – néztem rá egy egész pillanatig halál komolyan, majd persze visszatért mosolyom. Azzal se volt bajom, hogy a tanárom lett, hát azzal sincs, hogy házvezetőm. Bár, egyre furább belegondolni a dolgokba. Azt hiszem, egyelőre még nem tudok úgy tekinteni rá teljes mértékben… sőt. Láttam én olyan szituációkban is, ami nehézzé teszi ezt nekem. Elvégre nem sok diák láthatja a tanárát részegen kiabálni a kertben, vagy éppen tetőtől talpig tortadarabosan, egy éppenséges kajacsata után, amit sajnos csúnyán elveszítettem. De azért mérhetetlenül büszke voltam rá. Biztosan élvezni fogja… hiszen már azt is rettentően élvezte, amikor csak nekem mesélt, hát mennyire fogja azt, amikor egy egész évfolyamnak adhatja át tudását. Na meg azt is biztos élvezni fogja, hogy a háta mögött a diáklánykák összesúgnak majd. Áh… ettől a részétől már most a hideg ráz, de továbbra is arra fókuszálok, hogy én legalább akkor látom majd, amikor akarom.
Gyilkos tekintettel meredtem rá, amikor elkezdte taglalni, hogy mennyire szívesen látna bohócjelmezben. Féltem attól, hogy ez az apró elszólásom bogarat ültet a fülébe és a végén még megcsináltatja velem, ezért hamar űztem ki a képet a fejemből, ahogy arcomról is a nemtetszésemet.
- Nekem szabad. – Emeltem fel orrom, mint egy dacos kishercegnő, aki azt hiszi, hogy bármit megtehet. Végül is… azt hiszem, vele szemben tényleg nagyon sok mindent, ahogy fordítva is. Mindenkinek kéne lennie egy ilyen embernek az életében, legyen az rokona, vagy éppen csak barát. Én tudom, hogy nem lennék ugyanaz, ha Ő nem lenne…

Haboztam, mielőtt helyet foglaltam volna, bár magam se tudom, hogy miért. Éreztem, hogy amit mondani fog, az nem lesz könnyű, s azt hiszem féltem is tőle kicsit. Furcsa, hogy pont azok tudják a legszélsőségesebb és váratlanabb érzéseket kiváltani belőlünk, akiket a legjobban szeretünk. Végül persze helyet foglaltam mellette.
Már az első mondatát követően ökölbe szorult kezem, de úgy tettem, hogy ne lássa. Most tényleg erősnek kellett lennem. Meg kellett győznöm arról, amit amúgy is tud rólam, s most azt akartam, hogy megtanítson arra, hogyan védhetem meg magam, ha ezzel neki segítek.
Ökölbe szorult kezemet legszívesebben fülemre nyomtam volna, hogy ne kelljen ezt hallanom, s minél erősebben próbáltam erősnek mutatkozni.
- Nem… - feleltem halkan, s tekintetemet a földre szegeztem. Gyűlöltem ezt kimondani. Nem csak, mert önbecsülésemet bántotta, hanem, mert tudtam, hogy ezt miért mondja. Persze, erre gondolhattam volna azelőtt is, mielőtt rátámadtam, de olyan helyzetben nem tud az ember racionálisan gondolkodni… néha még én se.
Nem csak a józanabbik énemet tenném félre, bármit… bár tudom, hogy neki se lenne jó, ha olyasmit csinálnék, amitől nekem bajom eshet, hogy neki ne essen. Ahogy fordítva is megőrjítene a gondolat, hogy miattam esett bármi baja. Ez egy ördögi kör… ahol sehogy se lehet jól cselekedni, csak viselni kell azt, ami jön.
- Emiatt nem kell aggódnod. – Válaszoltam reflexből az üzleti ajánlatára. Enélkül se lenne ezzel probléma, ebben biztos vagyok, de így főleg nem lesz. Bólintottam, ahogy folytatta… értelmet az érzelem elé helyezni. Ez nekem mindig olyan könnyen ment… talán, mert sose kerültem még hasonló szituációba. Sose kellett még olyanba belegondolnom, amibe a mai napon már kétszer. Erős vagyok, persze… de nála nem erősebb. Én nem biztos, hogy ezt fordított helyzetben meg tudnám tenni. Bár lehet, hogy csak tapasztalatlanságomnak köszönhetően nem. Fájdalmas bevallani, hogy igaza van, túlságosan is.
A füvet bámulva hallgattam végig feltételeit és figyelmeztetéseit, majd nagy levegőt vettem, s felnéztem rá kék szemeimmel, amik sok mindent tükröztek most, csak erőt nem. Akármennyire is ellentmondásos a szituáció, azt hiszem belül olyan dolgokkal küszködök, olyan dolgokat kell feldolgoznom, amik megakadályozzák azt, hogy helyt adjak annak, amit mondott.
- Egy: a jegyeim eddig sem voltak veszélyben, s ezután sem lesznek. De azt hiszem, ez a legkevesebb, ami miatt aggódni kell jelenleg. – Kezdtem, bár tudom, már második mondatom hallatán tiltakozni fog, én mégis jelenleg nem tudtam emiatt aggódni, mikor annyi minden más miatt kellett.
- Kettő: Mégis hogy mondhatsz nekem ilyet? Tudom, hogy meggondolatlanságból mondtam olyat, amit nem kellett volna… de ettől függetlenül az egyetlen ember vagy, akiben feltétel nélkül megbízok. Senki másban nem tudnék megbízni… pláne nem ilyen rövid idő alatt. De azt hiszem nem csak rajtam múlik, hogy ez így is marad e, vagy sem. Én feltétel nélküli bizalmat adok neked…. de akkor te se tehetsz velem hasonlókat többet, még akkor sem, ha úgy gondolod, hogy én ettől szenvednék. Ezt majd én eldöntöm...– Gondolok itt persze a korábbi vitánkra… arra, amit majdnem megtett… aminek a gondolatát villámgyorsan kell kiűznöm, mielőtt még rémálomként fog kísérteni a kép.
- Azt pedig nem bánom. Pont az előbbi miatt nem… Tudom, hogy miért teszed, s el fogom viselni, mert én is tudom, hogy én miért akarom ezt. Bár nehéz lesz, de nem a bátyámként fogok rád nézni, hanem a mentoromként, s akármennyire is nehéz lesz, tudod, hogy céltudatos vagyok… - Persze belül féltem a gondolattól, s féltem attól is, hogy milyen hatással lesz rám ez az egész, de ezt le fogom győzni, mert le kell győznöm.
- Mikor kezdünk? – Kérdeztem határozottan, jelezve ezzel is, hogy bármilyen feltételt elfogadnék, csak ne kelljen olyan pozícióban lennem, amiben pár perce voltam, amikor ilyen dolgokat zúdított a nyakamba.

csak, hogy teljes legyen a kép

- Nem, drágám, nem hagynám, sőt, nem is fogom. Nem hisztizek… már, nem borulok ki, így kapod vissza a dolgot. Viseld el, te vagy a báty, élj vele. – Néztem rá, kicsit talán rakoncátlanul. Azt hiszem, minél inkább felnövök, annál inkább kezdek visszafejlődni is néha, legalábbis, ami a testvéri kapcsolatomat illeti. Kiskoromban korántsem voltam ilyen gyerekes, talán, mert nem igen ismertem azt, hogy milyen az, amikor valaki gyerekesen, vagy ostobán viselkedik, szóval, mondhatni most élem második gyerekkoromat. De persze csak mellette tudok felszabadult lenni, s néha elgondolkodok azon, hogy mások előtt is viselkedhetnék így, de olyankor eszembe jut, hogy akkor le kell engednem a falat, amit magam köré húztam, az pedig piszok nehéz dolog. Az bizalomra épül… az pedig nálam olyan, mint a fehér holló. Jelenleg nehéz elképzelni, hogy úgy igazán meg tudnék bízni bárkiben is, rajta kívül, talán még a szüleimben. De velük pedig nem ápolok olyan kapcsolatot, szóval azt hiszem, hogy maradjunk Bastiennél egyedül. Mondjuk ez engem nem zavar, de ahogy az ő szemében látom magam néha, úgy látom, hogy leginkább ez az, ami miatt aggódik értem, talán még jobban, mint amiatt, hogy fizikailag bajom eshet. Javarészt miatta is próbálkozok cefetül azon, hogy az a fal, ha nem is teljesen tűnik el, de legalább kisebb legyen, mint az a híres Nagy fal, mert jelenleg még talán ott vagyok. Így, még 17 évesen is úgy gondolom, hogy azért ez nem normális, de csak akkor jut ez eszembe, amikor a társaságomban van, akkor pedig nincs szükségem semmi falbontásra. Pont ezért olyan nehéz a dolog. Vagy csak nem találtam még meg az arra érdemes személyt, vagy személyeket.
- Hjaj… - sóhajtok fel, majd próbálok nagyon fájdalmas képet vágni. – Hát mi hasznom nekem abból, hogy a testvérem vagy? – Szurkálódok egy egészen picit ismét, de most már aztán utoljára, egy ideig legalábbis. Azért belegondolok abba, ha kivételezne velem, McGalagonyból kinézem, hogy nem csak engem büntetne meg szigorúan, de drága Sebastien barátunkat is mellém rakná, hogy átérezze a dolgot. Bár, eddig életemben egyszer voltam büntetőmunkán, ugyan tudom, hogy nem panaszkodnék, de úgy aztán végképp nem, ha a már említett wc pucolást kettesben csinálnánk és ott térdelne mellette a nagy és komoly tanár bácsi is. Mondjuk a drágaság már rutinos ebben, szóval, mondhatjuk, hogy csak nosztalgiázna csak.

Csak sóhajtottam, amikor a figyelmeztetésekről beszélt, persze, megértettem, de úgy igazán rávágtam volna, hogy ez engem nem érdekel… de azzal pont azt bizonyítanám, hogy meggondolatlan vagy és türelmetlen, ami közel se annak az ismérve, aki elég felelősségteljes, hogy ezt végig csinálja. Persze, hogy hevesebben reagáltam, mint kellett volna, de ezt igazán megértheti. Akármennyire is kőből vagyok, akármennyire is kemény tudok lenni, azért olyan információkat adott a tudomásomra, aki azt hiszem, hogy bármilyen normális… már amennyire az én esetemben használható ez a szó, mondjuk úgy, bármilyen lélegző, érző embert megrengettek volna. Nyilván labilisabb voltam, hiszen arra azért kell egy kis idő, hogy ezt feldolgozzam, s azt is tudom, hogy sok álmatlan éjszaka fogja követni a mai napot, de még ezt is sürgetném magamban, legszívesebben. De azt tudom, hogy ezt nem sürgethetem, mert akkor csak elnyomom és a végén képtelen leszek kezelni a dolgot, amit jelenleg nem engedhettem meg magamnak. Annyi minden járt a fejemben, amit mind rázúdítottam volna, s akkor annyival könnyebb lenne, de persze nem pátyolgathat örök életemben. Nekem pedig be kell bizonyítanom, hogy vagyok annyira erős, amennyire ő gondolja, vagy szeretné, hogy legyek.
- Tudom… és megértem. – Feleltem végül csak ennyit, majd mielőtt belekezdett volna mondandójába, egy pillanatra körülnéztem. Eddig fel se merült bennem, hogy azért a Roxfort udvarán vagyunk, ahol bárki meghallhat, s az itteni diákokból kiindulva, ha azt látnák, hogy egy diák, akiről nem feltétlenül tudják, hogy kicsoda, de még talán akkor is, az új professzorukkal veszekszik, biztosan nem hagynák ki az alkalmat, hogy hallgatózzanak. Elvégre egy kis pletykáért simán megsérti a legtöbb ostoba mások privát szféráját. Körülnéztem tehát, de sehol nem láttam senkit, szerencsére. Vagy, csak nagyon jól elbújtak, de többet nem is tudtam ezzel foglalkozni, visszafordultam Bastien felé, s hallgattam.
Az alkohol és egyéb narkotikumok az én esetemben természetesen nem okoznának problémát, hiszen nem vagyok egyiknek se törzshasználója. Viszont, egy egészen picikét megijedtem attól, amit mondott. Persze, erős vagyok, ezt tudom is magamról, s ő is elmondta már, de mostanában egyre inkább éreztem úgy magam, hogy számomra kényelmetlen szituációban elvesztem az uralmat saját érzelmeim felett. Ha elég erősen próbálkozok, ha eléggé koncentrálok, akkor azt hiszem sikerülni fog az, hogy ezt kontrolláljam, főleg azt nézve, hogy motivációm van, s vagyok eléggé maximalista, hogy akár megfeszülve is, de elérem, amit akarok.
Ugyan az is piszok nehéz lesz, hogy olyan embert találjak, akinek az elméjében kutathatok, aki megengedi, s akinek akarok is, hiszen valamilyen szinten be kell avatnom az illetőt, ami bizalom kérdése. Talán ez az egyetlen akadály, amit egyedül nem tudok megoldani, s ami problémát jelenthetne, legalábbis számomra, a tanulást illetően.
A hatalom gyakorlásának élvezete azt hiszem nem lesz újdonság számomra. Ebben a szituációban eddig is tudtam józanul gondolkodni, holott volt már lehetőségem, már most is arra, hogy visszaéljek hatalmammal, s úgy büntessek valakit, hogy azt nem feltétlenül érdemli meg, legalábbis nem olyan szinten, ezt mégis kordában tudtam tartani, mert a józan eszemet abban a szituációban piszok könnyen meg tudtam tartani. Persze így, hogy kényszer is lesz rajtam, nehezebb lesz, nyilván jóval nehezebb, de menni fog. Lascar vagyok… mi nem adjuk fel olyan könnyen… sőt, én egyáltalán nem.
- Értem. Mondhatnám, hogy könnyen fog menni, de nem teszem. Nem is lenne realisztikus, és tudom, hogy úgy kell gondolkodnom, akármennyire is nehéz veled szemben ez. Piszok nehéz lesz, de nem érdekel. Az se, ha kemény leszel, sőt, ahogy ismersz… meg is követelném, hogy ne bánj velem kesztyűs kézzel, tudom, önzőség ezt gondolni, de kicsit örülök is, hogy nem csak nekem lesz nehéz ez, hanem kicsit neked is. – Egy egészen picit elmosolyodtam, amennyire a helyzet megengedte azt nekem.
- Tudom, és megértettem, hogy nem szándékosan titkolózol, de annyit se mondhatsz el, hogy az én elmémbe miért akarnának beférkőzni? Azt értem, hogy velem zsarolhatnak téged könnyen… ahogy ez fordítva is lenne, de ehhez elég csak fizikailag is közelíteni felém, amit az elmém védelme nem fog vissza. – Hangomat, bár egy egészen picit aggódtam, komolyra vettem, arckifejezésemet is kontrollálva.
- Szeretnéd, hogy beszéljek a professzorral külön oktatást kérve, vagy ezt is meg tudom oldani veled? – Bevallom, nagyban reménykedtem, hogy a második opciót fogja mondani, de nyilván az ő ideje se véges, s az összes szabadidejét, akármennyire is vagyok annyira önző, hogy ellopnám, nem töltheti velem, meg hát, feltehetőleg a kettőnek párhuzamosan kéne történnie, ezért lélekben már, sok minden más mellett, azt hiszem erre is fel kell, hogy készüljek. Talán megelégszek majd egy-két tantárgyból a várakozáson felülivel, bár borzasztóan bántaná az önbecsülésemet, hogy így esélyem se lenne az évfolyam első címére, még a házon belül sem, de ezt fel tudom áldozni nagyobb célokért, azt hiszem. Vagy valahonnan beszerzek egy időnyelőt. Ha már egyszer megjártam a Zsebpiszok közt, talán másodjára is menni fog.

csak, hogy teljes legyen a kép

Kivételesen szó nélkül hagytam a szurkálódását, azt hiszem, most már én is igencsak megérdemeltem. Persze tudtam volna válaszolni, lett volna mit… hát igen, pont én ne tudnék? Meg is állna a világ, ha nem lenne valami okos, vagy ugyancsak szurkálódó válaszom, azt hiszem. Még jó, hogy általában ezt csak magamban mondom ki, s nem dobálom rá mindenkire úgy, mint ahogy drága bátyusomat szoktam örvendeztetni velük, de hát, ahogy mondtam is neki. Ő a báty, el kell viselnie, ahogyan én is elviselem az esetleges defektjeit.
Amikor elfekszik a fűben, egy pillanatra hezitálok, lenézve a nedves fűre, majd hajamat megfogva végül elfekszek én is, fejemet mellkasára helyezve, az eget nézve. Most valahogy jobb az, ha nem látja arckifejezésemet, hangommal könnyebben tudok játszani, mint tekintetemmel, amiből ő már úgy olvas, mintha nyitott könyv lennék előtte. Mert az is vagyok, azt hiszem. Igazán nagy erőfeszítést kéne tennem, hogy úgy tudjak bármit is elhitetni vele, ami nem úgy van, hogy nem veszi észre, legalább azt, hogy valami nincs rendjén. Ez a tény persze sokszor bosszantott, ahogy gondolom fordítva is így van. Hiába gondolja, hogy ő az okosabb, a nagyobb, azért én is pillanatok alatt veszem észre, ha valami nem úgy van, ahogy azt ő el akarja hitetni. De hát, mondhatjuk, hogy az évek meg a rutin, ugyebár…
- Rendben – vettem tudomásul a válaszát. Ugyan nem örültem neki túlságosan, de igaza volt. Ha erről van szó, inkább attól kell tanulni, aki remélhetőleg a legjobban tud felkészíteni akármire. Meg hát, elég lesz nekem az is, azt hiszem, hogy szenvedni fogok és akaratlanul ugyan, de miatta fogok. Nem biztos, hogy szükségem lenne még arra is, hogy párbajtéren is megverjen. Mert az biztos, hogy veszítenék. Hiába tudom az összes varázsigét szinte, amit taníthatnak és akár nyerhetnék velük, egyszerűen sose tudtam őket alkalmazni... a védekezés pedig egy jó párbajozó ellen édeskevés, azt hiszem. Főleg élesben. Előre sajnáltam a professzort, azt hiszem, sok munkája lesz velem, mire rávesz arra, hogy reflexből támadjak párbaj során.
- Majd ha jobb leszek, akkor gyakorolhatsz. Szeretném látni a képes, amikor a kicsi hugicád megver a párbajtéren. – Vigyorodtam el kicsit, ahogy elképzeltem a látványt. Bár kétlem, hogy menne ez nekem, még akkor se, ha gyakorlok. Sokat.
Ahogy hallgatom, azt hiszem, a hideg is végigfut a hátamon. Egy embernek a leírása illene erre az illetőre… ember, őt nem lehetne embernek nevezni… sőt, még a nevét se szokták kimondani. Egyrészt magamat is féltettem, főleg ezek után. De őt még jobban, mint eddig tettem. Lehet nem akarok én többet megtudni erről, mert azt hiszem, minél több az információ, annál rosszabbul fogom érezni magam. Annál inkább el fog uralkodni rajtam a félelem, amit ebben az esetben pillanatok alatt fogok átalakítani. A félelem ugye gyengít, tehát nekem nincs szükségem rá. Ha nem is eltűntetem, de el fogom nyomni magamban, jó mélyre. Ez úgyis jól és könnyen megy nekem.
- De… egy ilyen ember ellen akkor én nem fogom tudni megvédeni magam… akármennyire is akarom… - mondtam végül halkan, s kezem ökölbe szorult, ahogy arra gondoltam, hogy nagyon ajánlom, hogy ő meg tudja védeni magát. De nem, nem fogok emiatt nyafogni és hisztizni se.
Ahogy amiatt se, amiket mondd. Persze, nem mondom, hogy nem ijesztő a gondolat, hogy ezt fogja tenni velem. Ha mástól hallanám, nyilván sokkal könnyebb lenne, de azt sose akarnám, hogy más tanítson. Ha valaki megaláz, ha valaki szenvedni lát, az ő legyen és senki más. Nekem is van büszkeségem, méghozzá talán túl nagy is, s bárki más látna ilyen helyzetben, azt hiszem, az duplán bántaná azt.
- Bagoly mondja… - motyogom az orrom alatt, a darca tett megjegyzésére, úgy, hogy remélhetőleg meg se hallotta.
Szinte azonnal elkezdett pörögni az agyam, amikor mondta, hogy gyűjtsem össze az ilyen emlékeimet, de hamar el is terelődtem a kérdésekkel, s azokra kezdtem el fókuszálni.
- Szóval, ez kicsit olyan, mint a patrónus? Csak ebben az esetben nem boldog emléket kell keresnem, vagyis, relatíve nem boldog emléket? – Teszem fel a kérdést, amikor arra bíztat. Azért azt is megkérdezném tőle, hogy professzor úr mindig így tartja a különóráit? A fűben fekve? De azt hiszem ez most nem pont annak a helyszíne, hogy én itt piszkálódjak, szóval elnyelem magamban a megszólalást, ahogy azt is, hogy természetesen tudom, hogy a Sectumsempráról beszél, amit elméletben nagyon jól ismerek, gyakorlatban már nem vagyok benne biztos, hogy alkalmaznám is. Bár, még sose voltam olyan szituációban, hogy kelljen is alkalmaznom.
- Viszont… erre lehet, hogy neked kell megkérned. Hogy meg is tanítsa nekem. Ugyan nem ismerem a tanár urat, de első benyomás alapján nem éppen az az illető, aki csak úgy megtanít nekem olyan varázslatokat alkalmazni, amik nincsenek bent a tankönyvekben.
Egy egészen picit még gondolkodok, mielőtt válaszolni kezdenék.
- Nos. Nem tudom, hogy ez mennyire jó, ha így gondolom, de kétlem, hogy lenne olyan szituáció, amiben biztosan tudnám ezt állítani. Hiszen ez teljesen függ embertől is, illetve személyiségtől is. Viszont, azt hiszem, ha rajtam múlna valakinek az élete, akkor minden gondolkodás nélkül hajtana fejet annak, amit én akarok, hiszen azért alapvető túlélési ösztöne mindenkinek megvan. De nyilván attól is függ, hogy mit akarnék és kire rábírni. Vagy, ha valaki nálam látszólag gyengébb lenne, s érezhetően hatalmam lenne felette. De ezt, akármennyire is szeretnék ilyen szituációt keresni, nem tudnám biztosra mondani, akkor se, ha már átéltem a szituációt akár több emberrel is. – kicsit félve mondtam ki a gondolatomat. Leginkább attól féltem, hogy nem adok kielégítő választ, s rájön, hogy talán kevés vagyok ahhoz, hogy ezt így, és ilyen formában csináljuk.
- Konkrétumot azt hiszem, a másodikra se tudok mondani. Nyilván ez is személyfüggő, hogy kit, hogyan lehet megalázni. Ami biztos, akkor mindenképpen, szerintem mindenki jobban megalázkodna, ha nem csak én látnám, hanem az egész évfolyama, vagy éppen még több ember. Ha jogos a büntetés – márpedig én jogtalanul nem büntetek – akkor azt hiszem, minden esetben élvezem a büntetés látványát. Hiszen mindenkinek meg kell tanulnia, hogy a szabályok nem azért vannak, hogy azokat megszegjük, és ha máshogy nem, hát büntetéssel lehet ezt megoldani. Ha egy nagyképű háztársamról lenne szó, kiállítanám az egész évfolyam, vagy akár mardekár elé, hogy elmondjam, az ő ostobasága miatt veszít pontot a ház, mert úgy gondolta, hogy neki bármit lehet. S úgy csináltatnám meg a büntetést is.  – Természetesen itt csak és kizárólag saját magamból kiindulva tudtam választ adni. Én, egy ilyen szituációban olyan szinten érezném megalázva magam, hogy talán ki se akarnék jönni szobámból, ezek után. De nyilván ez azért van, mert betegesen ragaszkodok mindenhez, amit be kell tartani, s már az is fájdalmas számomra, ha meg kell azt szegnem.
- Hatalom… sok minden jut eszembe erről. Kezdhetem talán az egyik legklisésebbel. A tudással. Ami néha sokkal nagyobb hatalom is lehet, mint a fizikai erőnlét. S nem feltétlenül a könyvek adta tudás, hanem akár információ másokról. Ha olyat tudsz, ami kulcsfontosságú lehet, akkor ha nem is teljesen uralsz valakit, de legalább beleszólásod biztos lehet. Bár, a hatalom nem feltétlenül uralkodás számomra. Minden esetre az is biztosan hatalom, ha önmagad ura tudsz lenni. Csak másfajta hatalom, mint ami mások irányába mutatkozik meg. A hatalom minden esetre számomra pozitív töltetű, de talán azért, mert nem ismertem még meg a negatív oldalát. Mert az is biztosan lehet, sőt, sokszor felelősséggel is jár, bár ezt prefektusként némileg át tudom érezni, de az a fajta hatalom, ami prefektusként a birtokomban van, tudom, hogy édeskevés, s nem is annyira számít, hisz egy legyintéssel írják felül bármilyen döntésemet, szóval, mondhatom, hogy nem is igazi halatom. Az igazi hatalom, talán csak a teljhatalom. – Persze fogalmam sincs, hogy mire számít, vagy pontosan mit is kellene erre mondanom, de azt tudom, hogy igazából, erről még rengeteget tudnék és lehetne beszélni, hisz annyi féle hatalom van, s persze nyilván arról van szó, hogy nekem mit jelent, amit talán ki se fejtettem kellőképpen.
- Viszont… azt hiszem, számomra azt jelenti, hogy irányíthatok másokat, akik meg is teszik azt, amit én mondok, ellenkezés nélkül.  – Teszem végül hozzá, mert úgy sejtem, ez az a hatalom, amire itt szükségem lesz, s ezt nem csak azért mondom, mert úgy gondolom, hogy ezt akarja hallani Bastien, hanem azért, mert úgy érzem, tényleg ez az, ami tényleges hatalom. Ahogy mondtam, a teljes hatalom. Azt hiszem, szívesen ülnék fel, hogy lássam arcát, miközben válaszoltam, hogy hogyan reagálja le, de azért kicsit bizonytalan vagyok önmagamban még. De talán ezek után már biztosabb leszek abban, hogy mire is lesz pontosan szükségem, s bíztatást is kapok, a motiváció mellett ahhoz, hogy igenis menni fog ez, még a nehézségek árán is. Hiába vagyok általában biztos önmagamban, ez eddig csak azért volt, mert sose kerültem olyan helyzet elé, amivel szemben úgy éreztem volna, hogy kevés vagyok hozzá. Még akkor sem, amikor a kis játékunkat játszottuk, hiszen azért a végső limitemet még ő is tudta, akkor is, ha próbálkozott azt kifelé tolni, minden alkalommal.

csak, hogy teljes legyen a kép

Csak azért hagytam szó nélkül amit mondott, mert tudtam, hogy úgyse fogom legyőzni. Legalábbis, nem a közeljövőben. Hiába… akármennyire is otthon vagyok fejben a párbajjal, egyszerűen eddig még semmi és senki nem tudott rávenni arra, hogy küzdjek és ne csak védekezzek. Pedig, ha arról van szó, tudok harcias lenni, de másokat támadni… azt nem tudok. Szavakkal, pillantásommal, sok minden mással, párbajon kívül. Félek, hogy ezt a professzor se fogja tudni kihozni belőlem, de ezeket a gondolataimat egyelőre most félreraktam, majd… később, valamikor megemlítem Bastiennek, ha valaki, akkor ő lesz az, ki ezt ki tudja hozni belőlem, hiszen ő az, aki bármi olyat meg tud velem csináltatni, amit még én magam se gondolnék, hogy képes vagyok rá, vagy bennem lakozik. Borzasztóan bosszant, hogy sokszor jobban ismer, mint én önmagamat. De hát, szokás ugyebár mondani, hogy a mások által tartott tükör tisztább, mint a saját, hiszen az ember a sajátban akaratlanul is olyannak látja magát, amilyennek szeretné, nem olyannak, amilyen valójában, vagy éppen mások szemében.
Némiképp megnyugodtam, válaszára, bár azért az aggodalom még mindig magas szinten tobzódott bennem és a félelem is, leginkább iránta, de egy egészen picit azért magam iránt is. Bár utóbbit könnyedén el tudtam felejteni, hiszen természetes, hogy valamilyen szinten ott van, amolyan túlélési ösztön, de az is természetes, hogy tudom, hogy mi az, ami nélkül az életem se lenne már ugyanolyan. Egy egészen halvány mosolyt azért megérdemelt a kijelentése, hogy tisztában van a ténnyel, mennyire jó. Az én drága bátyám, persze sok szempontból valós is számára az bizonyos tükörkép, amit saját tükrében lát, de azért nem árt az embernél, ha a valóságot egy picit torzítva látja. Persze én nem bántam, hogy ő nem látja úgy…már csak azért sem, mert én ezt jócskán ki tudom használni bizonyos helyzetekben.
- Ó, értem. De… legalább ez egy fogódzkodó számomra, hogyan is nyúljak a dolgokhoz. – Persze tudtam, hogy a kettő között lényegesen nagy a különbség, de ha legalább egy kicsit is hasonló alapon működik, akkor tudom pontosabban, hogyan is álljak tanuláshoz. Azt hiszem, a többiektől, vagy, legalábbis a megszokottól eltérő módon szoktam gondolkodni, túl sok mindenben… de legfőképpen a tanulásban. Sajátos módszereim vannak mindenre, s eddig bizonyítottan hatásosak ezek, hiszen nem csak a papíron marad meg a tudásom, hanem a fejemben is, illetőleg, bizonyos dolgokat hatékonyabban is tudok elsajátítani. Arra pedig, még pontosan emlékszem, hogyan gyakoroltam és hogyan fogtam hozzá patrónusom megidézéséhez, s hogyan sikerült végül a kis hiúzt kicsalni pálcámból.
Összeráncoltam homolokom, ahogy reagált válaszaimra. Persze, sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű dolgom, még akkor is, ha ezeket a válaszokat is gondosan átgondoltam. Látatlanban bólintottam, amikor mondta, hogy milyen házi feladatokat kaptam, bár nem látta, de ez lényegtelen, magamban nyugtáztam a dolgot.
- Petert ismerem, voltam vele elsősöket felügyelni a Rengetegben, ő talán annyira nem lesz nehéz… a professzor viszont már nagyobb falat lesz, azt hiszem. De menni fog, persze, hogy menni fog. – Mosolyodtam el végül, hiszen pont nekem ne menne? Akaratos nagyon tudok lenni, és feladni se gyakran szoktam, persze, főleg a professzorral szemben sajnos én olyan eszközöket nem tudok bevetni, amik nem éppen… „legálisak”, de azt hiszem anélkül is van olyan beszélőkém, amivel meg tudom győzni. Lehet ügyvédnek kéne mennem….bár fájna elszakadnom a bájitaltantól, de mindegy is, most a válaszaimon kell gondolkoznom.
- Olyat kérsz tőlem, ami igen nehezemre esik… - Vallottam be végül halkan, bár ezt ő is nagyon jól tudja. Kiszakítani a megszokott gondolatmenetemből igen nehéz. Ahogy sorolta az erényeket, akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy mi az, amivel azonosulni tudok, amiből nem érzek hiányt, viszont az empátia részénl egy pillanatra megakadtam.
- Azt hiszem… belőlem az empátia ilyen része hiányzik… hiába van meg a gőg, a büszkeség, minden más, még a saját érzéseimmel is problémáim vannak, nem, hogy a másokkal való azonosulás. – Felemelkedtem, s tekintetemben látszott, hogy borzasztóan frusztrál a dolog, hogy ilyesmin elbukhatok. Kezemre támaszkodva néztem fel rá.
- De ezen lehet dolgozni, ugye? Hjaj… azt hittem sokkal könnyebb dolgod lesz velem, de be kell látnom, hogy talán mégse vagyok olyan nagyszerű, mint amennyire szeretnék. – Rövid ideig maradtam csak így, majd visszafeküdtem mellkasára.
- Szóval ne maradjak a realitás talaján? Akármi eszembe jut, mindig azonnal ott van mellette az is, hogy mivel lehetne ezt a hatalmat könnyedén megtörni… Talán, ha isteni hatalmam lenne, ha mindenki felett állnék, ha csak én lennék az egyedüli ezzel a hatalommal, vagy, akár a varázserőmmel, akkor könnyedén tudnám azt érezni, hogy mindenki felett uralkodok és bárki behódolna akaratomnak. De tényleg úgy érzem, hogy szinte minden megtörhető, ha arról van szó, remélem azért sikerült elszakadnom attól a hűvös logikámtól. – Akármennyire is próbálkozok, ennél jobban nem tudok kiszakadni megszokott gondolkodásomból, hiszen, azért mindenkinek vannak limitei, s ez nekem egy olyan, aminél viszonylag szűkös, hisz makacsul hiszem, hogy amit én gondolok, az úgy helyes, és ha azt mondják, hogy ez nem így van, azt vagy nem fogadom el, ami gyakoribb, vagy, ha mondjuk olyasvalaki mondja, mint ő, vagyis, mondjuk inkább úgy, ha ő mondja, akkor meg kell erőltetnem magam, hogy másképp tudjon működni az agyam.
Felsóhajtok a következő válaszom előtt, leginkább, hogy egy picit időt nyerjek magamnak.
– Ha azt veszem alapul, hogy az illető hiú, akkor arra kényszeríteném, hogy önmagát sebezze meg, ezzel még hatalmi pozícióba is helyezem magam. Házi manómmá nem tenném, az biztos… de a lábszék az csábító – mondom végül nevetve, persze tudom, hogy megint nem teljes választ adtam, de ha kell még boldogan kiegészítem, vagy elgondolkodok bármilyen ilyen cselekedeten, valahogy ez, így, könnyebben megy, mint az előző kérdés, elvégre aki valamilyen szabályt szeg, annak jár a büntetés, s könnyebb így elrugaszkodnom, hogy az alapszituációba simán bele tudom illeszteni magam, egy pillanat alatt.
- Ez igazából, olyan dolog, amit nehezen lehet elsőre eldöntenem… - úgy döntöttem, erre a kérdésre könnyebb úgy válaszolnom, hogy gondolatmenetemet nem fejben játszom le, hanem hallja, hogy jutok el odáig, hiszen azt mondta ez valamilyen szempontból kulcskérdés. – Igaz, hogy erre lettek teremtve, igaz, hogy az a feladatuk elsődlegesen, hogy szolgáljanak, illetőleg teljesítsék minden parancsunkat, ami egészen arra billenti a mérleget, hogy nem valós, viszont, attól még, azért számtalan olyan példát hallunk, ami azt bizonyítja, hogy nem csak ezen múlik. Hiszen rengeteg házi manó van, akit, ha nagyon szabad kézzel fogunk, akkor bizony nem végzi megfelelően a munkáját, esetleg feledékennyé válik, vagy trehánnyá, szóval valamilyen szintű hatalommal kell lenni felettük, hogy olyan munkát végezzenek, amilyet te szeretnél. De összességében nem teljesen a saját hatalmam, hiszen, ha erre lettek teremtve, csak akkor nem kötelességük ezt teljesíteni, ha felszabadítják őket, ha azonban utána is ugyanúgy teljesítene szolgálatot, akkor már teljesebb hatalomnak nevezném, de talán akkor se száz százalékosan, hiszen, az alaptermészetükben van ez.

csak, hogy teljes legyen a kép