what the hell?!? - Emily & Logan

let's run away and never look back

tag: logan    ☆    word count: 1174
notes: ne haragudj egy kicsit megszaladt a kezem, de remélem azért tetszik.
outfit: here

Mint minden emberében, az én életemben is vannak olyan napok, amikor úgy érzem egész egyszerűen fel sem kellett, volna ébrednem, épp ilyen volt ez a mai is. Már egészen kora reggel megcsapott a gyanú szele, hogy talán jobban tenném, ha az egész napot ágyban tölteném mikor rossz szokásomhoz híven sikerült elaludnom, s amikor végre valahára kinyitogattam a szemeimet az órám sokkoló látványt nyújtott. 40 perccel tértem el a szokásos napi rutinomtól, ami annyit tesz, hogy nem csak a reggelit késtem le, hanem már az órámból is fél órát. Remek… Amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedegettem a ruháimat, vettem egy gyors hideg zuhanyt, majd pedig sietős öltözködést, pakolászást követően elhagytam a hálókörletünket és az óra helyszíne felé, igyekeztem. Ekkor, én kis naiv úgy hittem ennél rosszabb dolog már nem igazán történhet velem a mai nap folyamán, ám a sors nem érte be ennyivel, úgy döntött ezúttal az én káromra szórakozza ki magát. Kettesével vettem minden egyes lépcsőfokot ám fene nagy igyekezetemben nem néztem az orrom elé, és így szépen megbotlottam. Nem tudnám megmondani pontosan hány lépcsőfokon keresztül is gurultam, ám annyi bizonyos, hogy jó néhányon, mert a fejem igen csak megérezte az ütéseket. Mire földet értem az egész folyosó forgott körülöttem a látásom elhomályosult a csontjaim pedig ólomsúllyal húztak magukkal a föld felé. S hogy mindez elég volt e ahhoz, hogy eltántorítson attól, hogy folytassam utamat a terem felé? Ugyan, még mit nem. Világ életemben szívós alkat voltam, nem egy kis elalvás és néhány béna lépcső fog kibabrálni velem. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, vállamon a táskámmal, kissé zilált külsővel. Mire megérkeztem a mugliismeret teremhez addigra a tüdőm már sípolt, alig kaptam levegőt, az arcom pedig kipirult mintha csak egyenesen a tűző napról érkeztem volna. Vettem néhány mély levegőt, hogy meg tudjak nyugodni egy kicsit, és a pulzusom is visszatérhessen a normális értékhez, majd csak eztán kopogtam be. Gondolom mondanom, sem kell, Trelavander professzor nem volt éppen elragadtatva attól a ténytől, miszerint az óra ¾ részét elmulasztottam, sőt… teljesen kikelt magából. Ott, az egész osztály füle hallatára hordott le… Felelőtlen fruskának nevezett, aki ha így folytatja, vajmi kevésre viszi majd az életben, leszidott, amiért hatalmas tudásom, és kiváló eredményeim ellenére is így viselkedem majd miután 15 pont, veszteséggel sújtotta a házamat a helyemre zavart és kikötötte, hogy másnapra készítsek egy házi dolgozatot a 20. századi nagy mugli felfedezésekről 4 pergamen terjedelemben. Remek módja egy nap indításának nem igaz? És ez még csak a kezdet volt…

A következő két órában, ami jóslástan volt meg sem mertem mukkanni mivel egy – néhány háztársam még mindig neheztelt rám, amiért miattam veszítettünk pontokat arról már nem is beszélve, hogy a szédülés és a fejfájás, amit az esésnek köszönhettem csak nem akart elmúlni hiába is igyekeztem tudomást sem venni róla. Kerültem mindenkit, akit csak tudtam, nehogy másokon töltsem ki az indulataimat, ám sajnos heves igyekezetem ezúttal sem járt túl sok sikerrel, mivel a nagyterem felé sétálva belebotlottam egyik „legkedvesebb” ismerősömbe Calla Vaiseybe. A mardekáros lány mióta csak megkezdtem tanulmányaimat a Roxfortban igyekszik pokollá tenni a mindennapjaimat, ott tesz nekem keresztbe, ahol csak tud arról már nem is beszélve, hogy előszeretettel szidja a családomat, amiért azok muglik, én pedig ezáltal „sárvérű” vagyok. Vaisey ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, amint a folyosó kiürült ő és az oldalbordája Mallory Goyle egyből provokálni kezdtek, sértegettek, és lesték, vajon mikor durran el annyira az agyam, hogy nekik rontsak a pálcámmal. Pechük volt, ahogy aztán később nekem is. Épp ahogyan azt várták nem sokáig voltam képes türtőztetni magam, ám ahelyett, hogy pálcát rántottam volna, s átkokkal, rontásokkal sújtottam volna őket inkább az öklömet használtam és egy jól irányzott bal - horoggal sikeresen, betörtem Goyle orrát. Úgy éreztem végre enyém a győzelem, végre a két kis idegesítő hárpia le fog szakadni rólam, ám a diadalom pillanatai nem tarthattak túl soká, mivel a mi kis verekedésünknek egy tanár is szemtanúja volt, nevezetesen az épp rám pikkelő Trelavander professzor. A taláromnál fogva ráncigált fel McGalagony professzor szobájába, aki alaposan leszidott, majd két hetes büntetőmunkára ítélt a gyengélkedőn a javasasszony keze alatt, s azt is hozzátette, hogy erről az incidensről kénytelen lesz értesíteni a szüleimet is.

Feldúlt lelkiállapotban hagytam el a professzor szobáját és ültem be a többi órámra, majd úgy döntöttem nem várom meg, hogy a sors ismét valami kalamajkába sodorjon, ezt megelőzendő inkább vacsora és beszélgetés nélkül bújok ágyba annak reményében, hogy a holnap talán szebb lesz. Felérve a hálókörletünkbe lerúgtam a cipőmet a sarokba, megszabadultam az iskolai egyenruhától majd már be is bújtam a takaró alá és hagytam, hogy a könnyeim végre valahára utat törhessenek maguknak s patatokban, áztathassák az arcomat és a párnámat. Pocsék egy nap, ám az egész nem érdekelne annyira, ha McGalagony nem mondta volna azt, hogy értesíti a szüleimet a történtekről. Félek belegondolni mit fog mindehhez szólni édesapám, aki világ életemben arra tanított, hogy az erőszak nem megoldás a problémákra, vagy édesanyám aki nem egyszer elmondta, hogy a magaviseletem miatt lesz nehezebb boldogulnom mint bárki másnak a „világomban”. Azt bezzeg tudom, hogy a bátyám Mau mit fog szólni. Nevetni fog és büszkén fogja hajtogatni, hogy rá ütöttem Cat pedig majd a szemét forgatja és megjegyzi, hogy nem csoda, hogy még nem pasiztam be, ilyen problémásan. Merlinre, annyira hiányoznak. Olyan más volna minden, ha én is normális ember volnék, egy a több millióból, akinek még csak fogalma sincs az egész varázsló hóbelevancról. Akkor még mindig velük lehetnék, nem kellene hónapokra elszakadnom tőlük és hazudnom a nagyapámnak évről évre a hollétemről. Hát igen, ilyen érzés a honvágy, kínoz, s szép lassan felemészt.

Kisvártatva hangos csivitelésre, nevetgélésre lettem figyelmes, a háztársaim elkezdték elárasztani a klubhelyiséget, a lányok pedig megindultak a hálókörletünk felé. Remek, hát ennyi a magányos merengésekről. Késő estig folyt a traccsparti, a fejem felett beszélték meg, mit fognak csinálni másnap, ki kivel szeretne összejönni, mik a legaktuálisabb pletykák stb. Hamar beleuntam abba, hogy őket hallgassam, így végül magamra kaptam néhány „hétvégi” ruhát azzal, hogy csak a nagyterembe megyek le egy bögre teáért, majd már siettem is kifelé a portrélyukon keresztül. Fogalmam sem volt hogyan tovább, egyedül annyiban voltam biztos, hogy minél messzebb szeretnék kerülni a társaimtól. Csak róttam a folyosókat, kóboroltam órákon keresztül, észre sem véve, hogy az óra elütötte a 11 – et, már réges – rég takarodó van. Nem voltam önmagam, szinte gépiesen tettem meg minden egyes lépést, mígnem egyszer csak különös dologra lettem figyelmes. Valaki, éjnek évadján kioson az iskolából, s egyenesen a Tiltott Rengeteg felé veszi az útját. Hirtelen elöntött a kíváncsiság, a következő pillanatban pedig már azon kaptam magam, hogy a rejtélyes alak után osonok, és követem őt be az erdő fái közé, egyenesen a rengeteg közepébe. Nem ismertem fel, ki az éjjeli sétakedvelő, mivel nem láttam az arcát, de rettentően érdekelt mire készülhet. Amilyen csendben csak tudtam, követtem őt, ám a talpam alatt kettétörő ág hangja igen csak hamar lebuktatott, a célpontom pedig meghallotta ezt. Felém, fordította a pálcáját, ám a hirtelen jött fény miatt, ami elvakított képtelen voltam kivenni ki szólhat hozzám, csak a körvonalait láttam.
- Ezt én is kérdezhetném, és ne világíts már a képembe! Amúgy Emily vagyok. Griffendél! Te? És különben is mit kódorogsz idekint ilyen későn?

let's run away and never look back

tag: logan    ☆    word count: 911
notes: (:
outfit: here

Kíváncsiság… időről - időre újra és újra eluralkodik felettem ez az átkozott tulajdonság én, pedig folyton folyvást megütöm miatta a bokámat. Mintha csak egy parányi mókus volnék abban a bizonyos kerékben. A menetrend mindig ugyan az. Emily nem tud aludni, Emily elmegy sétálni, Emily tapasztal valami szokatlant, Emily nem nyugszik, míg a végére nem jár a dolognak. Emily igen csak bénán oson, Emily lebukik… és a végkifejlet… Emily ismét bajba kerül, a tanári szobában köt ki, ezt követően, pedig egy újabb „érdekfeszítő” büntetőmunkát sóznak a nyakába úgy nagyjából két - három hét erejéig. És, hogy mi a legszebb az egészben? A bolond Emily mit sem tanul a történtekből, amint módja nyílik rá újra slamasztikába, kerül hála nyughatatlan jellemének. Önveszélyes egy leányzó nem igaz? Pech, hogy pont rólam van szó…

Egyszerűen képtelen vagyok rájönni arra, miért éppen én születtem kakukktojásnak a családunkba, hiszen lássuk be így áll a helyzet. Mióta csak meg tanultam kúszni, mászni, beszélni állandóan megnehezítettem a szüleim dolgát. Én voltam a nyughatatlan kis törpe, aki képtelen volt hosszabb időn keresztül a popsiján ücsörögve játszani valami játékkal vagy megnézni egy mesefilmet a testvéreivel. Folyton arra vágytam, hogy új dolgokat láthassak, tapasztalhassak meg, többek között ez vezetett első komolyabb találkozásomhoz is a vasaló forróbbik oldalával, emiatt estem le majdnem a lépcsőről sőt, kielégíthetetlen tudásszomjamnak kis híján még édesanyám kedvenc porcelánvázája is majdnem áldozatául esett. Még csak 2 éves voltam, de mindenáron fel akartam fedezni mit rejthet a giccses kis porcelánedény belseje, így feltornászva magam egy székre a polc irányába kezdtem nyújtózkodni. A szék természetesen - hála mérhetetlen ügyetlenségemnek - megbillent én pedig közelebbi barátságot alakítottam ki a fallal. A váza zuhanni kezdett, ám apu még épp időben kapta el azt a levegőben, én pedig megkaptam életem első dádáját amit szerintem soha életemben nem fogok elfelejteni. Hüppögtem utána órákig, nem is a fájdalom, sokkal inkább a szokatlan eljárás és apu mérges tekintete miatt. Te jó ég, milyen sok év telt el azóta, ám nekem még mindig nem nőtt be a fejem lágya. Ugyan olyan kis rosszcsont bajkeverő vagyok, mint annak idején hátulgombolós koromban. Kétlem, hogy ez a közeljövőben megváltozna, de ki tudja, történhetnek még csodák.

A kis kirohanásomat követően ismerős hang ütötte meg a fülemet a tekintetem, pedig egyből megváltozott mihelyst összeállt a fejemben a kép.
- Logan? - pislogtam döbbenten, hiszen lássuk be, vajmi keveset szoktam őt látni mostanában, arra pedig a lehető legkevésbé sem számítottam, hogy pont idekint a Tiltott Rengetegben találkozunk majd viszont.
- Semmi baj, a lényeg, hogy végre látok is valamit. Legalábbis alakul a kép, de még nem tökéletes. - mosolyodtam el halványan, ám a következő pillanatban, Logan szavait hallva ismét előtört belőlem az általa már jól ismert durcás kislány. Összefontam magam előtt a karjaimat és az ajkaimba haraptam.
- Csak erre jártam… vagyis a közelben volt dolgom. Egyáltalán nem téged követtelek csak, hogy tudd! - jelentettem ki cseppet sem meggyőzően, épp mintha csak porcukros arccal igyekeznék biztosítani édesanyámat afelől, hogy nem én tüntettem el a süteményeket a konyhából, hanem a bátyám, Mau.
- Különben sem vagyok kíváncsi típus. - tettem hozzá dacosan.
- Hogy mit csináltam volna akkor, ha összefutok valamelyik kegyetlenebb háztársaddal? Egyszerű, bevertem volna a képét vagy kapott, volna egy - két cuki furunkulust a képére, ha bármivel is próbálkozik. Az egyéb fenevadakat pedig ne is emlegesd, az idióta Mardekárosokon kívül nem sok fenevadat találni a rengetegben vagy akár a Roxfort egész területén. - vigyorogtam, mint a vadalma, de aztán megköszörültem a torkomat, hogy egy kis komolyságot tudjak erőltetni magamra.
- Nem tudom mit tettem, volna, de hála Merlinnek, nem történt semmi baj, és csak veled futottam össze. Ne korholj oké? Épp elég, amit McGalagonytól vagy Trelavander proftól szoktam kapni, a mai napom után pedig pláne nem hiányzik több.

Figyelmesen hallgattam, ahogy Logan megosztotta velem éjjeli kóborlásának okait, a szemeim pedig izgatottságtól kezdtek csillogni, ahogy szóba került az a bizonyos érdekes növény. Talán őrült vagyok, de most már mindenáron látni akarom én is!
- Hát igen, valami olyasmi. A helyzet az, hogy csak egy kis csendre és nyugalomra vágytam, a háztársaim mellett pedig erre nem igazán számíthattam. Röviden, az idegeimre mentek így megléptem. Gondoltam sétálok egyet, aztán visszatérek mire már mindenki, alszik. - vontam meg a vállam. Mikor a fiú egy keserves sóhaj kíséretében előadta, hogy kénytelen lesz magával vinni a növény keresésére, mert, visszakísérni sajnos már nincs ideje ismét csak felülkerekedett bennem a mufurc kis énem, aki nem hagyhatta a szavait annyiban.
- Engem te csak ne akarjál kísérgetni sehova Holdsworth! Nagy kislány vagyok már, tudd meg, aki már a cipőfűzőjével is egész tűrhetően elboldogul, így nem szorulok rá a védelmedre! Veled megyek, de csak, mert úgy tartja kedvem, érdekel az a bizonyos gaz, amire ennyire fáj a fogad. - ezzel határozott léptekkel meg is indultam vele együtt, ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se mögötte haladjak, nehogy önkéntelenül is azt a benyomást keltsem benne, hogy az „alárendeltje” vagyok.

- Nem túl sok minden történt velem… vagyis ez így nem egészen pontos. Nagyon sok minden történt velem mióta nem beszéltünk, de csak a szokásos dolgok. Baj, baj hátán némi büntetőmunkával és egy kis balesettel fűszerezve. - hát igen, a reggeli események nem múltak el nyomtalanul, a fejem még mindig elképesztően fáj, a hányingerről és a széfülésről már nem is beszélve, mégsem áll szándékomban ezt megosztani vele, mert a végén még lefújná a kutatást és visszacitálna a kastélyba.
- Na és veled mi újság Logan? Mesélj, ezer éve nem hallottam felőled. Jó lenne, ha gyakrabban is tudnánk találkozni. - motyogtam a végét cseppet elpirulva.

let's run away and never look back

tag: logan    ☆    word count: 952
notes: (:
outfit: here

Ritka az olyan alkalom, amikor egy fiú magától beismeri, hogy bizony ő sem tökéletes, hogy megvannak a maga félelmei, fóbiái, gyengeségei, szerintem eddigi életem során mindössze egyetlen egy ilyen személlyel találkoztam, ő pedig nem más, mint az édesapám. Talán pontosan emiatt nézek fel rá annyira, mert nem játssza a család előtt a tökéletes, sebezhetetlen férfit, akit még kriptonittal sem lehetne elpusztítani nem úgy, mint a béna kis Supermant hanem felvállalja, ha valami nem az ő műfaja. Hát igen, akad néhány ilyen, például a bohócok, mert szerinte ijesztőek és azért bújnak állandóan röhejes maskarák mögé, mert valami súlyos takargatnivalójuk van, vagy éppen a macskák, akik szerinte alattomos lények és mindig rosszban sántikálnak. De ha ez nem volna, eddig is, elég említhetném éppenséggel beteges undorát is az uborkától vagy ős ellenségét, a mosógépet. Azt hiszem, elmondhatom apukámról, hogy nem mindennapi jelenség, így hát nem is csoda, hogy én is olyan lettem amilyen. Az a bizonyos alma, ugyebár ami nem esett messze a fájától. Egy kicsit talán elkalandoztak a gondolataim, de Logan szavai egyszerűen ezt idézték fel bennem, nem tehetek róla.
- Ugyan már semmi gond, ha valaki hát én aztán megértem hidd el. Nekem is megvannak a magam fóbiái, félelmei, a tömeget pedig az igazat megvallva én sem nagyon szeretem. Persze nem kerülhetem el folyton, így a nagyterembe mindig lemegyek, és a folyosón is jókat szoktunk beszélgetni a barátaimmal, ám a bulikban, összejöveteleken nem igazán találom a helyemet. - jelenik meg egy apró, szégyellős mosoly az ajkaimon miközben az arcomat szép lassan elönti a bíborvörös pír, amit szerencsére, hála a sötétségnek Logan nem vehet észre.
- Hé most komolyan, neked is megvannak a magad furcsaságai, ahogyan nekem is, akkor legalább mi csodabogarak tartsunk össze. Nincs igazam? - vontam fel játékosan a szemöldökömet miközben folytattam utamat a rengeteg közepe felé.

Elképesztő mennyire megváltozom Logan jelenlétében, mintha csak egy egészen más személyiség venné át felettem az uralmat. Nem érzem furcsán magam, lazítok és hagyom, hogy a szavak szabadon törjenek utat maguknak, hiszen Logan nem olyan, mint a többi ismerősöm, nála nincsenek jó vagy rossz válaszok, nem ítél el egy - egy gyerekes húzásom vagy gondolatom miatt, és ha ki is nevet, megtalálja a módját annak, hogy ne bántson meg vele. Más tészta, hogy természetesen bevágom a durcát, mert nem szeretem, ha kinevet, őszintén mégsem veszem a szívemre, mert érzem, hogy nem rossz szándékból teszi, vagy, hogy megalázzon, megsértsen. Bár még magamnak sem merem bevallani, nem, hogy neki, de annyira egy húron pendülünk, hogy ő már sokkal, sokkal több a szememben, mint holmi ismerős vagy barát. Akárhányszor csak szóba kerül köztünk a fiú, Fatima, a barátnőm állandóan azzal húz, hogy nyilvánvaló mennyire beleestem Loganbe, és, hogy szerinte ez az érzés egyáltalán nem egy oldalú. Ugye milyen ostobaság? Mármint, oké… számomra Logan több mint barát, de azt valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy én is többet jelentek számára ennyinél. Képtelenség.

Olyannyira sikerült elmerülnöm a gondolataimban, hogy először észre sem vettem az idegen zajt, ami időközben a közeli bozótos irányából hallatszott, ám amikor Logan megtorpant én pedig neki ütköztem azon nyomban észbe, kaptam.
- De… micsoda? - suttogtam miközben villámgyorsan elővettem a pulóverem zsebéből a pálcámat, ujjaimat szorosan fonva a kis varázseszköz köré. Feszült csend telepedett ránk néhány másodpercig majd újabb neszek követték egymást egészen addig, míg a tekintetem meg nem akadt az ösvényt beborító irtózatos pókkolónián.
- Te… szent… Merlin! - nyeltem egy nagyot, mikor pedig Logan pálcája megvilágította a több méter magas monstrumot is, ami közvetlen előttünk állt meg kis híján megfagyott a vér az ereimben. Ijedten léptem egyet hátra, ahogy Logan megragadta a karomat és hátrébb húzott, szinte menedéket kerestem a háta mögött, mintha csak egymaga képes lenne eltüntetni az undorító lényeket az utunkból. Még mit nem! A hátam mögül ismerős zaj ütötte meg a fülemet, mikor pedig hátra tekintettem egy hasonló pókot pillanthattam meg. Dupla bakker!
- Azt hiszem… bajban vagyunk! - suttogtam, ahogy a hátam Logan hátának simult miközben elmémben kutatni kezdtem a megfelelő varázsige után. Mi is az, mi is az? Aha! Megvan!
- Arania Exhumai! - kiáltottam egyszerre Logannel majd amikor a pókok egy időre harcképtelenné váltak futásnak eredtem a fiúval együtt.

A talpam alatt csak úgy zizegett az avar, ahogy minden erőmmel a futásra összpontosítottam. A mai napom után egyszerűen rejtély, hogy hogyan vagyok rá még egyáltalán képes, talán csak a természetes életösztön, vagy Logan reakciói váltották ezt ki belőlem, fene tudja. Nem is figyeltem már arra merre megyünk, vagy, hogy milyen akadályok sorakoznak előttünk egészen addig, míg a lábam egyszer csak meg nem akadt egy kidőlt fatönkben, én pedig el nem estem.
- Ááá! - sziszegtem miközben kezem kicsúszott Logan kezéből.
- Jól… jól vagyok. - bizonygattam, ám amikor fel akartam kelni a jobb lábam nem mozdult, beszorult a fatönk alá. Ne… A hátunk mögül hallatszott, ahogy a pókok szép lassan kezdenek magukhoz térni, a lábam azonban hiába rángattam nem akart kiszabadulni a tönk fogságából.
- Fuss! Menekülj Logan! - nem akarom, hogy miattam, essen baja. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha az én ügyetlenségem miatt sérülne meg. A pókok elindultak utánunk én pedig csak feszegettem és feszegettem a lábamat, míg végül a rönk megadta magát és eleresztette azt. Azon nyomban felpattantam ám a bokám ebben a pillanatban roppant egyet és kicsuklott alólam. Ne… ezt nem hiszem el. Összeszedtem minden megmaradt lélekjelenlétemet, majd újra megfogva Logan kezét meglódultam előre.

- Nem messze innen… van egy kisebb barlang… ha oda sikerülne eljutnunk… megmenekülnénk. - magyaráztam futás közben, ám a fájdalom, ami a lábamban zsibongott a szúró tüdőmről és az agyrázkódásomról már nem is beszélve nem igazán könnyítette meg a dolgom. Ha eljutnánk oda, még akkor is ha a pókok követnek minket nyert ügyünk volna, hiszen körbevonhatnánk védő varázslatokkal amik távol tartanák tőlünk a bestiákat. Merlinre csak sikerüljön… csak még egy kicsit tartsunk ki.

let's run away and never look back

tag: logan    ☆    word count: 919
notes: nem lett éppen a legjobb reagom, de remélem azért tetszik. (:
outfit: here

Soha életemben nem féltem még ennyire, mint most, ezekben, a pillanatokban, ahogy az éj sötétjében óriás acromantulák elől menekülve, törött bokával igyekszem tartani Logan tempóját, hogy még csak véletlenül se hátráltassam, sodorjam még ennél is nagyobb veszélybe. A kíváncsiságom újfent bajba kevert, ám ezúttal sikerült egy kissé túllőnöm a célon, ez pedig talán most a vesztemet okozza majd. Miért nem hallgattam a szeretteimre, akik mióta csak az eszemet tudom, azt hajtogatják, vigyázzak magamra, ne legyek ennyire kíváncsi, tanuljak meg nyugodtan ülni a fenekemen, és ne keressem a bajt? Miért nem tudtam megfogadni McGalagony professzor intelmeit arról, hogy emelkedjek felül a korlátaimon, a hibáimon és tanuljak meg nemet mondani a veszélynek? Olyan más lenne minden, ha én is csak egy volnék a sok mugli ember közül, akinek még csak fogalma sincs a boszorkányok, és a varázslók létezéséről, akik úgy hiszik mindez csak a képzelet szüleménye, babonáknak, meséknek titulálják az ilyesfajta dolgokat s élnek békében, a maguk kis világában távol a háborútól, a viszálytól. Ha azon a bizonyos napon nem érkezett volna baglyom a Roxfortból még mindig csak az a dinka Da Ponte lány, volnék, akin állandóan jót mulatnak az osztálytársai, akit a nagyobb lányok folyton - folyvást megállítanak a folyosón, hogy a bátyjáról faggassák, s aki aztán a nap végén, kimerítő edzések, meccsek után hazaérve a családja körében lelhet vigaszra az átlagos tinédzserek átlagos problémáin elmélkedve. Minden olyan más volna, annyira más…

Szűnni nem akaró fájdalom járta át már az egész testemet miközben egy pillanatra sem lassítottam, épp ellenkezőleg. Összeszedtem minden megmaradt erőmet, lélekjelenlétemet, s Logan karjába kapaszkodva vetettem be magam az erdő sűrűjébe, ezúttal egy kicsit jobban odafigyelve a kiálló ágakra, gyökerekre, gödrökre melyek az utunkat tarkították.
- Ha… minden igaz… akkor már nincs… olyan messze. Csak menjünk… tovább… egyenesen, míg meg nem látunk egy kisebb sziklát. Ha észrevetted, szólj… mert akkor már csak 1 - 2 percnyire vagyunk. - adtam ki az instrukciókat. A tüdőmbe nyilalló szúró fájdalom igen csak megnehezítette a légzést, a beszédről már nem is beszélve, ám jelen helyzetben nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy megálljak, míg egy kicsit enyhül a kín, hiszen nem vagyok egyedül, nem csak magamért felelek. Hamarosan megpillanthattuk az említett sziklát én, pedig egy kicsit megszorítottam Logan kezét. Már csak néhány lépés…
- Itt a szikla! Most… fordulj be… a két fűzfa között aztán irány tovább… egyenesen. Itt kell… lennie szemközt… annak a barlangnak. Tudom… hiszen már… Fatival… rengetegszer jártunk benne. - magyaráztam. A hátunk mögül egyre intenzívebben hallatszottak a reccsenő ágak, sipító hangok, amik a tudomásunkra adták, hogy az üldözőink nincsenek már olyan messze tőlünk. Igyekeznünk kell, különben hiába minden, kései vacsoraként végezzük.
- Nézd! – mutattam előre egyenesen a barlang szájára, majd, pedig mint a futók a célszalag előtt néhány méternyire, rákapcsoltam. A testemet elárasztó adrenalin löket gondoskodott afelől, hogy letompuljon mindenfajta fájdalomérzet így végül, ha kissé körülményesen is, de megérkeztünk a célhoz.

Abban a pillanatban, ahogy a talpam a barlang homokjára lépett a lábaim összecsuklottak alattam, én pedig hamarosan ismét a földön találhattam magam. Képtelen voltam felkelni, vagy akár csak a karomat mozdítani, hogy segédkezzek Logannek a védőbűbájok feltételében, a testem egyszerűen nem volt hajlandó engedelmeskedni az agyam által kiadott parancsoknak. Hát eddig bírtam, és nem tovább. Logan nem hazudtolta meg önmagát, akár csak a tanórákon, most is bizonyította mennyire tehetséges, mennyire gyors, így mire kettőt - hármat pislogtam, már körbe is vonta a barlangot a megfelelő varázslatokkal a pókok, pedig akik időközben utolértek minket hiába is erőlködtek, nem tudtak már a közelünkbe férkőzni. Megmenekültünk.
- Igen… én is azt hiszem. - motyogtam erőtlenül miközben próbáltam magam ülő helyzetbe feltornászni, nem túl sok sikerrel.
- Persze… jól vagyok. - erőltettem magamra egy apró, igen csak vérszegény mosolyt, ami néhány pillanattal később már le is fagyott az arcomról. Visszadőltem a homokba, és lehunytam a szemeimet, hogy egy kicsit összeszedhessem magam. Mit mondhatnék, nem éppen ilyennek képzeltem el ezt a mai estét, mikor néhány órával ezelőtt kiléptem a portrélyukon és elindultam valamerre a folyosón. Álmomban sem gondoltam volna, hogy épp itt fogok kikötni a rengeteg kellős közepén egy barlangban, törött bokával, enyhe agyrázkódással, bezárkózva néhány vérszomjas pók elől a sráccal, aki iránt jóval többet érzek egyszerű barátságnál. A sors újabb tréfás fordulatai, nem igaz?

Nem mertem kinyitni a szemeimet, mert féltem, hogy amint megteszem a barlang ismét forogni, kezd körülöttem, minden elhomályosul, vagy hirtelen osztódni kezd. Nem lesz ez így jó, ám még csak véletlenül sem akarom beismerni Logannek, hogy cseppet sem vagyok jól. Nem kell, hogy aggódjon értem. Néhány perc után végül erőt vettem magamon, és csukott szemmel ugyan, de felültem. A hátamat a barlang falának döntöttem a lábaimat pedig kinyújtottam, azokon pihentettem a kezeimet. El kell múlnia, most már biztonságban vagyunk. Hallod Em? Csak maradj ébren, szedd össze magad!
- Gyere csak… ide egy… kicsit. - nyitottam ki lassan a szemeimet és pillantottam Loganre. Amennyiben a fiú eleget tett a kérésemnek egy hirtelen mozdulattal ragadtam meg a köpenyét a nyakánál majd közelebb húztam magamhoz. A szabad kezemet épp, hogy csak fel tudtam emelni, és ha nem is, úgy ahogyan én azt elterveztem, de végül sikerült felpofoznom Logant. Nem volt erős ütés, mivel a karjaimban jóformán semmi erő sem maradt, lemerem fogadni, hogy még csak meg sem kottyant neki.
- Ezt, azért mert ostobának neveztél! - sziszegtem, ám egy pillanatra sem eresztettem el, csak még közelebb húztam magamhoz.
- Te… te ugye jól vagy? - suttogtam néhány perccel később a homlokának döntve az enyémet. Nem tudom, mi üthetett belém, talán csak az agyrázkódás az oka, talán valami egészen más… nem tudom megmagyarázni, de olyan jól esik a közelsége.

let's run away and never look back

tag: logan    ☆    word count: 758
notes: ne haragudj a késésért :$
outfit: here

Talán Logannek igaza van, csakugyan ostobaság volt részemről arra kérni őt, hogy hagyjon ott az erdőben, mikor a lábam beszorult a farönk alá, hiszen lássuk be, egyetlen valamirevaló ember sem volna képes ilyesmire. Megbánthattam azzal, hogy én mégis ezt kértem tőle, úgy érezhette gyávának, tartom, felelőtlennek, akinek sokkal fontosabb az, hogy a saját bőrét mentse, mint, hogy segítsen egy barátjának. Hogy én milyen buta vagyok, holott egyáltalán nem ez volt a célom, nem megbántani akartam őt, hanem féltettem. Azt akartam, hogy a lehető leggyorsabban biztonságos helyre tudjon menekülni, távol a hatalmas pókoktól, és a fenyegetéstől, amit az életünkre jelentettek. Fontos nekem, túlságosan is azt pedig képtelen lettem volna megbocsátani magamnak, ha Logannek azért esett volna bármi baja, mert ott maradt velem és próbált segíteni rajtam. Nem érdemelte meg azt az iménti pofont, sőt… igazából nekem járt volna, amiért azt mondtam amit. Természetes dolog, hogy az ember védeni akarja a szeretteit, ám abba is bele kellett volna gondolnom, hogy talán Logan is pontosan ugyanígy vélekedik irányomba és ezért képtelen lett, volna magamra hagyni a slamasztikában. Ha őszinte akarok lenni, én sem tettem volna másként, így viszont jogos volt a mérge. Úgy látszik igaz a mondás, utólag tényleg sokkal könnyebb bölcsnek lenni, pláne mikor az ember élete éppen csak egy hajszálon függ. Olyankor a józan gondolatok háttérbe szorulnak, helyüket pedig átveszi a természetes életösztön, ami egyre csak arra motivál, hogy lépj, minél gyorsabban kerül, amibe kerül. Akkor és ott nem számít kit, mivel, és hogyan bántasz meg, csak és kizárólag a túlélés. Menekülsz, reménykedsz, majd amikor végre valahára biztos helyre kerülsz, a lelkedet pedig átjárja a megkönnyebbülés, a tudat, hogy élsz, megmenekültél és most már minden rendbe, jön hirtelen rád, szakad a valóság, a tetteid súlya s azok következményei. Mert bizony, ha tetszik, ha nem, minden egyes meggondolatlan lépés, mondat, súlyos következményekkel járhat. Talán egy barátság végét hozhatja magával, örök haragot, ami sosem enyhül már, de az is lehet, hogy a végén olyan dolgok kerülhetnek napvilágra, amikről még csak álmodni sem mertél.

Ahogy ez az egész lejátszódott bennem hirtelen bíborvörös pír árasztotta el az egész arcomat, arról a mérhetetlen szégyenről már nem is beszélve, ami a lelkemet kezdte marcangolni. Igazságtalan voltam Hozzá, jogtalanul pofoztam fel, ő mégsem tette szóvá, tűrte csendesen, majd mielőtt elhúzódott volna tőlem, hogy ellássa a törött bokámat, még egy apró puszit is lehelt a homlokomra. Normális, hogy emiatt csak még nyomorultabbul érzem magam? Miért kell ilyen jónak lennie? Röhej vagy sem, azt kívánom bárcsak kiabált, volna velem, bárcsak haragudna rám, akkor nem érezném ennyire rosszul magam, mint most. Hiába minden agyrázkódás, végtagtörés, vagy sokkhatás, amit az iménti kis kalandunk váltott ki belőlem, ahhoz a mérhetetlen lelkiismeret furdaláshoz, amit érzek egyik, sem érhet fel.
- Köszönöm. - suttogtam szégyentől vöröslő arccal, tekintetemet lesütve a barlang porára. Képtelen vagyok a szemébe nézni, mert tudom, mit látnék. Nyoma sem volna haragnak, indulatnak a tekintetében, inkább csak aggodalomnak, türelemnek, melegségnek. Rémes ember vagyok.

Miután Logan leült mellém néhány pillanatig csak gondolkodtam a szavain néma csendben és bámultam magam elé. Igaz, ami igaz a helyzetünk nem valami rózsás, de ha már egyszer így alakult ki kell hoznunk belőle a legjobbat nem igaz? Ahogy drága jó édes anyám szokta mondani, „ha a tojás egyszer már fel lett törve nincs mit tenni, süss belőle rántottát.”
- Az már egyszer igaz, hogy nem unatkoztunk. - mosolyodtam el halványan miközben az agyamban, csak úgy kattogtak a fogaskerekek.
- Jó kérdés. Azt hiszem nincs más választásunk, kénytelenek leszünk itt tölteni az éjszakát, míg fel nem virrad a nap és Hagrid el, nem indul megetetni a pókjait. Úgy tudom a kora reggeli órákban szokott nekivágni a szokásos őrjáratának, akkor pedig a pókok is feladják majd a várakozást és eltűnnek innen. - sóhajtottam keservesen, hiszen már előre tudom mi sül ki ebből az egészből. Néhány „jóindulatú” háztársam biztos nem hagyja majd szó nélkül, hogy körleten kívül töltöttem az éjszakát, sőt talán még McGalagonynak is beköpnek, majd ami miatt jobb esetben csak újabb büntetőmunkára fognak, rosszabb esetben pedig még a szüleimet is értesíteni fogja. Megint. Áh, fene az egészbe.
- Nézzük a dolgok pozitív oldalát… ööö… várj, mindjárt megtalálom. - tűnődtem el néhány percig.
- Végül is… én nem kényszerültem arra, hogy tovább hallgassam a szobatársaimat és nem fojtottam meg őket vagy magamat egy párnával csak, hogy megszabaduljak kínjaimtól, ami mindenféleképpen pozitívum, ráadásul még veled is találkoztam, ami már… hiányzott. - suttogtam a végét zavartan.
- Én öhm… csak azt akarom mondani, hogy… köszönöm, hogy nem hagytál cserben ott az erdőben és… sajnálom, amit akkor mondtam. Meg persze a pofont is… Igazad volt, tényleg ostobaságot kértem tőled. Ne haragudj.

let's run away and never look back

tag: logan    ☆    word count: 620
notes: köszönöm a játékot :$
outfit: here

Nincs a világon szörnyűbb érzés a tehetetlenségnél erre, muszáj volt saját tapasztalat útján ráeszméljek. Olykor az ember kénytelen szembesülni azzal a szomorú ténnyel, miszerint bár azt hitte bármit, megtehet, amit csak a fejébe vesz, a világ lehetőségek széles palettáját tárja elé mellyel az életét, színesítheti, a teste feletti uralmat mégsem képes átvenni hiába is igyekszik. Hát bizony itt tartunk emberek. Hiába az evolúció, hiába a XXI. század legcsodálatosabb vívmányai, varázsigék, bájitalok, serkentőszerek melyek mind - mind a roxforti javasasszony gyűjteményét gazdagítják, az emberi test mindenek felett áll, megtöri az akaratot, a szellemet, kivívja magának a figyelmet, a győzelmet. Bámulatos egyben letaglózó megfigyelés különös képpen a jelen körülmények között…

Oly rég óta vágytam már arra, hogy Logan és én egyszer igazán leüljünk beszélgetni, mit sem törődve az iskolai előítéletekkel, kötelezettségekkel, íratlan szabályokkal, ám arra még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy erre azok után kerül majd sor, hogy éjnek évadján kilopózva a biztonságot jelentő falak közül, a Tiltott Rengetegben kajtatunk valami különleges növény után amire bár nem lelünk rá, az erdő gigantikus pókjait sikeresen magukra haragítjuk és menekülünk az életünkért. Most őszintén… ki hitte volna? A reggeli balesetektől megviselten, a meneküléstől elcsigázottan, zavartól égővörös fejjel, mint arra már mindenki rájöhetett jelen helyzetben, nem vagyok épp a legkiválóbb társaság, éppen ezért átkozom Merlint amiért, úgy döntött mégis most adja meg számunkra a lehetőséget egy őszinte, bensőségesebb beszélgetésre. Boldognak kellene lennem, amiért Logan úgy döntött valamelyest a bizalmába fogad és ez eddig számomra ismeretlen oldalát mutatja meg, ám az egyetlen, amire képes vagyok perpillanat az - az ülés. Minden egyes tagom ólomsúllyal húz magával a talaj felé, a fejem zúg, a látásom pedig homályos. Pokoli egy nap, ám ha valami, hát az vigasztal, hogy hamarosan vége, ráadásul Logan velem van. Te szent Merlin, látszik, hogy már szemernyi józan gondolat sem leledzik az elmémben.

Logan szavai épp, hogy csak eljutottak hozzám, igyekeztem mindent megérteni, ám sajnos nem mindig jártam sikerrel. Mintha csak egy autós volnék, aki mobiltelefonnal a kezében egy hosszú alagútba hajt ahol a vonal recsegni, sisteregni kezd, ráadásul jó, ha a partnerem minden második - harmadik szavát sikerül kivennem. A gyengeség, a fájdalom lassan, de biztosan úrrá lesz felettem, érzem, ahogy a szemhéjam elnehezül, le - lecsukódik, hiába minden igyekezetem. Fáradt vagyok. Ha most a kastélyban volnék másra, sem vágynék, mint néhány lopott órára a prfeketusok fürdőjében, a habok között, élvezve a forró víz és a béke nyújtotta élvezeteket majd egy nagy bögre forró tea kíséretében, felvánszorognék a hálókörletünkbe a pihe - puha takarómhoz és párnámhoz, hogy aztán azok ringassanak mély, kellemes álomba egészen reggelig. Te szent ég milyen jól hangzik, de mit tehetnék itt, egy barlangban, néhány méternyire 2 - 3 éhes, mindenre elszánt óriáspóktól, akik azon nyomban felfalnának, mihelyst kidugnám az orrom a barlang bejáratán? A gondolataimból egyszer csak Logan rázott fel, aki úriember módjára kibújt a pulóveréből és átnyújtotta nekem azt, vélhetőleg, mert észrevette, hogy a kabátom ellenére is fázom. Hát igen, egy barlang nem éppen a legmelegebb hely, ami azt illeti.
- Köszönöm. - motyogtam hálásan miközben kibújtam a kabátomból, felvettem a pulcsiját, majd vissza a kabátot.
- Máris sokkal jobb… de veled mi lesz? Nem akarom, hogy megfázz. - matattam a zsebemben, míg meg nem találtam a pálcámat. Habár kissé nehézkesen, de eszembe jutott a tűzgyújtó varázslat így nem messze tőlünk, de nem is túl közel kisebb lángokat keltettem életre.

Talán a fáradtság, talán a hirtelen jött őszinteség, talán mindkettő, nem tudnám megállapítani, de valami arra ösztökélt, hogy Logan vállára hajtsam a fejem, és úgy figyeljem, ahogy a parányi lángcsóvák a barlang falát világítják.
- Holnap is ilyen lesz? - bukott ki belőlem a kérdés, ám, hogy mi volt erre Logan válasza talán sosem fogom már megtudni, ugyanis szégyen vagy sem, a következő pillanatban elnyomott az álom.