A conversation that changes everything - Zach & Rose

Nem is tudom mikor voltam utoljára ilyen izgatott, tisztára mintha csak még midig az a szűz kislány volnék, aki pár évvel ezelőtt annyira törekedett arra, hogy az első alkalom tökéletesen alakuljon. Pedig milyen régen is volt már, ráadásul most nem is ilyesmiről van szó. Sokkal mélyebb, belsőségesebb dologról, ami kihatással lehet az egész további kapcsolatunkra Zachel. Mikor néhány nappal ezelőtt Zach utánam jött a női mosdóba, és némi vitatkozás után újra egymás karjaiban kötöttünk ki, hosszú, szenvedélyes órákon át bizony a sorsom megpecsételődött. Rájöttem, hogy képtelen vagyok újra elengedni őt, kitörölni az életemből, hogy aztán ismét Andrew karjaiban keresek vigaszt… nem ez már nem volt járható út a számomra, annál is inkább mivel egyszerűen már a hideg rázott pusztán a gondolattól is, hogy Drew a közelben van, és nekem beszélnem kell vele, hogy hozzámér, vagy megcsókol. Hiába próbáltam, egyszerűen képtelen voltam őt megszeretni, az pedig, hogy ennek ellenére is vele voltam, és játszottam a barátnőjét akaratom ellenére is mély undorhoz, megvetéshez vezetett. Szerencsétlen nem tehet róla, a helyzet mégis így alakult. Nem véletlen tehát az, hogy miután Zach után nem sokkal elhagytam a mosdót még összezavarodott állapotomban is az volt az első lépésem, hogy végérvényesen szakítsak vele. Véget kellett vetnem a színjáték ezen felének ahhoz, hogy legyen időm, energiám végig gondolni hogyan is tovább. Természetesen Andrew nem fogadta túl jól a hírt, ám ez engem, hiába is vagyok emiatt szörnyű ember, egy cseppet sem érdekelt már. Egyedül az töltötte ki minden gondolatomat, hogy ezek után mi lesz Zachel és velem. Csak ez és semmi más.

Idegesen járkáltam fel s alá a szobámban egész délután miközben próbáltam kitalálni mit is fogok majd mondani Zachnek, hogyan fogadjam egyáltalán, mi legyen rajtam stb. Először az jutott eszembe, hogy valami igen csak dögös szerelést veszek fel, ám aztán eszembe jutott, hogy ebben az esetben nem lenne túl szerencsés, mivel akkor semmi sem lenne az előre megbeszélt őszinte beszélgetésből. Aztán az is felmerült bennem, hogy úgy fogadom, ahogy vagyok, órák után, hogy lássa semmi mesterkedés nincs a dologban, tényleg őszintén szeretnék beszélni vele, de ezt a lehetőséget is elvetettem, mert az meg úgy festett volna, mintha teljesen érdektelen volna számomra az érkezése. Merlin szerelmére miért ilyen bonyolult minden? Végül úgy döntöttem kicselezem saját magam, úgy teszek, mint a lány a mesében, teszek is lépéseket meg nem is aztán lesz, ami lesz.

Miután a döntés nagy nehezen megszületett, vettem egy finom forró fürdőt a szobámból nyíló fürdőszobában, ami bár nem akkora, mint a Roxfortban mondjuk a prefektusi fürdő, de éppen tökéletes ahhoz, hogy ellazítson, belebújtam a köntösömbe majd a szekrényemben kezdtem kutatni alkalmas ruha után. Végül is eléggé beesteledett már, abban pedig biztos vagyok, hogy ez a beszélgetés egészen hajnalig is elnyúlhat utána, pedig semmi kedvem nem volna már átöltözni így végül belebújtam az egyik kedvenc hálóingembe, és hálóköntösömbe, cseppentettem magamra egy kis rózsavizet majd a fésülködő asztalomhoz ültem, hogy megfésülködjek. Ahogy végig tekintettem magamon, az ajkaimon feltűnt egy huncut, hamiskás mosoly, hiába is próbáltam magam meggyőzni afelől, hogy abszolút semmi „rossz” szándék nincs a választásom mögött. Az ég szerelmére, kit akarok én becsapni? Még, hogy nincs… oh de még mennyire, hogy van. El akarom csábítani Zachet ehhez aztán kétség, sem férhet, mégis mielőtt akcióba lépnék, komolyan meg kell ejtenünk a beszélgetést, csak aztán próbálhatom meg rábírni, mondjuk arra, hogy aludjon velem. Bizony Rosie, előbb a kötelesség, csak aztán a szórakozás! Miután elkészültem felkeltem az asztalomtól, majd elhelyeztem néhány gyertyát, hogy valami kis hangulatot is teremtsek, ne pedig a rideg lámpa fénye világítsa be a teret ezzel is megnehezítve az oldott beszélgetést.
- Tökéletes. – állapítottam meg végül egy kis mosollyal majd leültem az ágyamra, úgy kezdtem várni Zach érkezését.



To.: Zach - Words.: 603 - Outfit.: Here - Notes.: Ismét csak nem a legjobb kezdésem,de azért remélem tetszik ♥ - Music.: Ashley Tisdale - Suddenly

Minden egyes perc felér egy örökkévalósággal számomra, míg arra várok, hogy Zach végre valahára megérkezzen, és együtt átbeszélhessük kettőnk kapcsolatát, közös jövőjét. Fogalmam sincs ugyan arról, hogy vajon mit fogok neki mondani mikor eljön az idő, hogy egyáltalán tud e arról, hogy szakítottam Andrewal vagy még mindig abban a hitben él, hogy együtt vagyunk, ám egy biztos… ez a néhány nap míg nem láttam, nem beszéltünk azóta az ominózus együttlét óta borzasztó nehezen telt el a számomra. Egyfolytában csak a szavai jártak a fejemben, amik azelőtt hangoztak el, hogy kilépett a szoba ajtaján, s magamra hagyott engem a kétségeimmel, a gondolataimmal. Azt mondta, gondoljam át, mit akarok nekem, pedig valóban szükségem volt néhány napra, ahhoz hogy alaposabban is meghányjam – vethessem magamban a dolgokat. Nem akartam elkövetni még egyszer azt a hibát, amit fél évvel ezelőtt, hogy a félelmeim, a kétségeim miatt eltaszítom őt magamtól, s aztán fájó szívvel nézem végig, ahogyan egy vagy éppen több másik nő karjaiban keres magának vigaszt. Nem… képtelen volnék ismét elviselni, hogy az egész iskola attól zengjen most épp kit cipelt az ágyába, hány lányt hódított már meg, milyen kalandjai voltak. Azt akarom, hogy Zachary Greenland egyedül egy lánynak udvaroljon, egy lányt csábítgasson, csak s vigyen az ágyába újra és újra… hogy csak azt az egy lányt kényeztesse, ölelje és árassza el csókjaival, ez az egy bizonyos lány pedig csakis kizárólag Én lehetek. Zach csakis az enyém, ez pedig olyan biztos tény, mint, hogy a föld kerek. Nem vagyok hajlandó még egyszer engedni, hogy egy másik lány érintse, flörtöljön vele büntetlenül. Zach hozzám tartozik, én pedig hozzá. Ahogy őt fűtötte a féltékenység akárhányszor csak Drew oldalán látott, én is majd bele őrültem, amikor a folyosón a szemem láttára épp egy másik lányt fűzögetett… Na de ennek most már vége, egyszer s mindenkorra, legalábbis ha rajtam áll. Már pedig teszek róla, hogy így legyen.

Halk kopogás zaja törte meg az engem, körülvevő csendet s rázott fel legmélyebb gondolataimból mire azon nyomban felpattantam az ágyamról, vetettem magamra egy utolsó, gyors pillantást a tükörben s eligazgattam néhány kósza, göndör tincset az arcom körül. A gyomromban mintha csak száz meg száz pillangó kezdett volna heves cigánykerekezésbe, mégsem húzhattam tovább az időt, mivel félő volt, hogy valaki észreveszi Őt odakint, akkor pedig jöhet a heves magyarázkodás, a lebukás kockázata, ezt pedig nem engedhetem. Vettem egy utolsó mély lélegzetet majd lenyomtam a kilincset az ajtó, pedig szinte azonnal fel is tárult előttem.
- Szia. – viszonoztam az apró, kissé halvány mosolyát majd félre álltam az útból, hogy bejöhessen.
- Köszönöm. – borult enyhe, bíborszínű pírba az arcom miközben finoman becsuktam mögötte az ajtót, aminek utána egyből neki is dőltem.

Zavart csend telepedett ránk mivel, nem tudom mit kéne tennem vagy épp mondanom. Oké ez így hazugság mivel a szívem tisztában van, azzal mit akar tenni, egyből a karjaiba vetni magam miközben ajkainkat összeforrasztom egy gyengéd, érzelmekkel teli csókban mialatt elveszem a karjaiban, az ölelésében. Olyan csodálatos volna, mégis félek attól, hogy valóban így tegyek, mert nem tudom hányadán is állunk most pontosan. Nem akarom egy elhamarkodott húzásommal elijeszteni, elbizonytalanítani őt vagy éppen elrontani a beszélgetésünket. Ahhoz, ami előttünk áll bizony tiszta fejre van most szükség, mert nem egy, de két élet is múlik rajta. A baj csak pusztán az, hogy még mindig nem tudom, hogyan is foghatnék hozzá ehhez az egészhez.
- Hiányoztál. – bukott ki végül belőlem, majd a tekintetemet a padlóra szegezve haraptam egy kicsit az ajkaimba. – nagyon. – oké eddig jó, legalább ki bírtam bökni két szót egymás után.
- Én… azután, hogy… otthagytál a mosdóban … szakítottam Andrewal. Végleg. Nem bírtam volna tovább folytatni a színjátékot az oldalán miközben már egyenesen, undorodom tőle. – emeltem fel rá ismét a pillantásomat miközben a hátam mögött kattant a zár, ezzel biztosítva, hogy senki se zavarhasson meg minket.
- Nem akarok már játszani, kár volt eddig is. Hiba volt, hogy akkor ellöktelek magamtól… de ezt a hibát még egyszer nem követem el. – a tekintetem kíváncsian pásztázta a fiú arcát miközben vártam, várakoztam, hátha mond, vagy tesz valamit, amivel egy kis erőt ad számomra a folytatáshoz, esetleg ami visszajelzést ad számomra arról, hogy ő mit szeretne.



To.: Zach - Words.: 680 - Outfit.: Here - Notes.: Imádtam a tied ♥ - Music.: Ashley Tisdale - Acting Out

Hát igen, egyszer el kellett érkeznie ennek a pillanatnak is. Végre valahára tiszta vizet önthetünk a pohárba, átbeszélhetjük, hogyan is látjuk a dolgokat, mi késztetett minket azokra a döntésekre, amiket meghoztunk illetve, hogy hogyan is látjuk a jövőt. Abban teljesen biztos vagyok, hogy mindkettőnk számára nehézségeket okoz ilyesmiről beszélni, ám ha valóban azt akarjuk, hogy a későbbiekben esélyünk legyen bármiféle őszinte, komoly kapcsolatra akkor bizony nem tehetünk egyebet, túl kell esnünk ezen a beszélgetésen, ha tetszik, ha nem.
- Sejtettem, hogy akadnak kérdéseid. – sóhajtottam miközben hagytam, hogy Zach finoman maga mellé húzzon az ágyra. Figyelmesen hallgattam végig, hogy egészen pontosan mire is gondolt, hogyan képzelte el kettőnk között a dolgok tisztázását, majd amikor befejezte a gondolatát, egy aprót bólintottam.
- Részemről benne vagyok, valóban így fair.

Visszafojtott lélegzettel szegeztem lélektükreimet Zach arcára, miközben igyekeztem minden egyéb, nem a helyzethez illő gondolatot kizárni az elmémből. Türelem, hidegvér… most nem hagyhatom, hogy bármi is elterelje a figyelmem, most amikor már csak egy hajszál választ el minket attól, hogy felfedhessük vajon a történetünk drámaként, vagy romantikus regényként folytatódik e tovább. Semmi sem lehet elég fontos ahhoz, hogy elvonja a gondolataim akár csak egy egészen kicsi töredékét is.
- Éreztem, hogy ez lesz az első kérdésed. – mosolyodtam el keserűen. Persze, hiszen akkor, azon az ominózus éjszakán minden magyarázat nélkül löktem el őt magamtól és hagytam ott a Szükség Szobájában, nem fedtem fel előtte mindazt a felmerülő kétséget, félelmet, a bennem dúló bizonytalanságot és harcot, ami erre a döntésre késztetett. Hogyan is tehettem volna? Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb, a lehető legmesszebb kerülhessek tőle, hogy ne gondolhassam meg magam, ne bizonytalanodjak el, ne fussak ismét a karjaiba és könyörögjek a csókjaiért. Menekültem. Olyan gyorsan hagytam magam mögött a Szükség Szobáját, a folyosókat amilyen gyorsan csak tudtam. Felsiettem a hálókörletünkbe, bebújtam a takaróm alá, hogy ott sírassam meg a még csak bimbózásnak sem induló, máris elszáradt kapcsolatunk halvány reményeit. Pokoli érzés volt, ám akkor és ott úgy éreztem, nincs más választásom.
- Nos… - vettem egy mély levegőt miközben tekintetemet a lepedőmre szegeztem, beszéd közben pedig művészi gonddal igyekeztem eligazgatni rajta néhány apróbb ráncot – gyűrődést.
- A válasz borzasztó egyszerű. Féltem… Megrémített a gondolat, hogy mi sülhet ki ebből az egészből és, hogy mindez milyen következményekkel járhat. Az a tény, hogy te Mardekáros vagy, míg én Hollóhátas, önmagában nem bizonyult elég erős érvnek ahhoz, hogy sutba vágjam egy esetleges kapcsolat gondolatát, ám aztán tovább mérlegeltem a dolgokat. Aminek sikerült elbizonytalanítania az család volt. Én… belegondoltam abba, hogy míg az én családom aurorokból, a jó oldal képviselőiből áll, addig a tiéd… - elharaptam a mondatot, kezemmel zavartan túrtam a hajamba.
- Nem tudtam elképzelni milyen jövő, várhatna így ránk, főleg mivel fogalmam sem volt arról, te hogyan vélekedsz erről az egészről. Az igazat megvallva most sem tudom… nem tudom te melyik oldal felé, húzol, hogy a szüleid milyen befolyással bírnak, feletetted, sőt… azt sem tudom halálfaló vagy e már. – suttogtam a végét miközben egy, kissé megremegtem.

- A szomorú az egészben az, hogy már nem is számít… túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy ilyen dolgok állhassanak közénk. Félek ugyan attól, hogy miként vélekednének erről a szüleim, a családom… vagy éppen a te családod de… nem tudom. Valami fontosabb ezeknél, a kétségeknél. – hát ha nem is sikerült a legjózanabbul megfogalmaznom mindazt ami a szívemet nyomta, reményeim szerint talán mégis elég érthetőre sikeredett ahhoz, hogy Zach követhesse gondolataim szövevényes fonalát.

Néhány perc ereéig síri csend borult ránk, az egész szobára, szükségem volt arra, hogy egy kicsit összeszedhessem a gondolataimat, megnyugodhassak, hogy folytatni tudjam a válaszokat a kérdéseire. Ha már eddig eljutottunk, ne rajtam múlj a beszélgetés eredményessége. Megígértem, hogy őszinte leszek, és nem térek ki a válaszok elől, így hát nem maradt más hátra, mint előre.
- Szeretnék… szeretnék veled lenni. – pillantottam fel, mélyen a szemeibe.
- Mióta csak elhagytam akkor a szobát, emésztem magam, bánom, hogy akkor és ott így döntöttem. Most már nem számít semmi más, csak az, hogy… - ismét csak elharaptam a mondatot. Az az egy szó… az a bizonyos sz – betűs szó olyannyira kikívánkozott belőlem, ám mégsem volt elég bátorságom ahhoz, hogy kimondjam. Nem akarok pofára esni, nem akarok pórul járni.
- Khm… na de most te jössz. Mi várt volna ránk, ha akkor nem hagylak ott? Ha melletted maradok, és nem taszítalak el, milyen jövőnk lett volna? És ami talán még ennél is jobban érdekel… mi lesz velünk most, ezek után?



To.: Zach - Words.: 733 - Outfit.: Here - Notes.: Rémesen szégyellem magam amiért megvárattalak :$ - Music.: Ashley Tisdale - Acting Out

Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor egész egyszerűen csak leblokkol, képtelen megszólalni hiába is szeretne minden erejével. Ez a pillanat számomra most érkezett el, ahogy Zach végre valahára megválaszolta mindazokat a kérdéseket, amiket oly sok idő után most a nyakába zúdítottam, s amikre mindenféleképpen választ kellett, hogy kapjak ahhoz, hogy aztán tovább folytathassam az életemet s vele együtt valami közös jövőbe, gondolkozhassak. Fogalmam sem volt arról mi lehetne a megfelelő válasz a szavaira, ám nem is kellett, hogy sokáig ezen törjem a fejem, mivel Zach elég különös dologgal állt elő. Azt mondta mielőtt végérvényesen, eldönteném, hogy szeretnék e vele lenni, vagy sem muszáj megosztania velem valamit s csak eztán alkossak véleményt, mindezek tudatában. Mit is mondhatnék? Meglepő, méghozzá nem is kicsit, de ha már egyszer arra vetemedtünk, hogy egy ilyen őszinte, beszélgetős éjszakát csapunk és tisztázunk magunk körül mindent kár, volna most megfutamodni. Nincs más hátra tehát, mint becsatolni a biztonsági öveket és megkapaszkodni, mert bizony itt még közel sem ért véget az este.

Miközben a kedvesem nekifogott a mesélésnek felhúztam magam alá a lábaimat, a hajamat pedig hátra vetettem a vállam felett, hogy végig fürkészhessem a tekintetét, érezze, hogy minden egyes szavára kíváncsi vagyok és csakis az övé a figyelmem. Beleborzongtam a gondolatba, hogy az ő családja még mindig komolyan veszi az olyan tradíciókat, mint az előre megbeszélt házasságok, a vér tisztaságának megőrzése a halálfalóságról már nem is beszélve, bár igaz, ami igaz, ez utóbbira számítottam, nem véletlenül futamodtam meg annak idején a szükség szobájában. A történet egyaránt volt szívszorongató és hátborzongató, ahogy Zach egyre csak jobban és jobban közeledett a lényeghez úgy éreztem a szoba hirtelen forogni, kezd körülöttem a füleim, pedig vadul küzdenek a szavak hallatán, nem sokáig bírják már. Szörnyűség! Hogy képes valaki arra, hogy hidegvérrel megölje a fia szerelmét, akit nem mellesleg ő választott ki jegyeséül pusztán csak, azért mert a családon belül akad valahol egy kvibli rokon? Ez már aztán tényleg mindennek a teteje! Önmagában az a tény, hogy elveszíted azt, aki a legfontosabb számodra az egész világon feldolgozhatatlan ám az, hogy még végig is nézetik veled… bele sem merek gondolni. Drága Zach… mi mindenen kellett keresztülmenned.

Nem csodálkozom azon, hogy bosszút fogadott és szent célul tűzte ki maga elé, hogy végez a saját apjával, ahogy azon sem, hogy ezek után képtelen lenne már beállni halálfalónak. Bizony még a legszilárdabb elhatározású ember is meginog, ha a „saját oldala” teszi pokollá az életét. Ki tudja, talán ha látnám édesanyámat vagy édesapámat, hasonló szörnyűséget művelni én sem volnék ennyire elkötelezett a jó oldal irányában, mint most, ám ez eddig még, hála Merlinnek erre nem került sor. Persze nem vagyok egy naiv kislány, tudom nagyon jól, hogy az úgynevezett jók is képesek rémes dolgokra az ügyük érdekében, ám néha szeretek úgy tenni, mint akinek fogalma sincs az egészről, így élhetőbb számomra a világ. „Áldott tudatlanság” ugyebár.

Miután Zach befejezte a történetét néhány percig szótlanul figyeltem őt miközben jobb kezemmel óvatosan, gyengéden végig simítottam az arcán, a tekintetemet pedig egy pillanatra sem szakítottam el róla. Nem tudom, mit mondhatnék… sajnálom a lányt, aki meghalt, és őt is amiért ennyit kellett szenvednie ám álszent volnék ha nem ismerném el, hogy a lány halála kellett ahhoz, hogy Zach és én egy párt alkothassunk. Hiszen ha ő még mindig élne talán sosem változott, volna meg köztünk a kezdeti rossz viszony, Zach sosem szeret ki belőle, és sosem adja nekem a szívét. Bonyolult egy helyzet ráadásul abban is biztos vagyok, hogy Zach a lehető legkevésbé sem a sajnálatomra vágyik most, hanem egy egyértelmű válaszra, ami aztán meghatározza az egész további jövőnket. Gyerünk Rosie szedd össze magad és beszélj!

- Nagyon… sajnálom, ami veled történt. El sem tudom képzelni mi mindenen, mehettél keresztül eddig, hogy egyszerűen hogy voltál képes mindezek után végül talpra állni és folytatni az életedet ott ahol félbeszakadt, de minden tiszteletem a tiéd. Én szerintem beleőrültem volna abba, ha ilyen tragédia történik velem, sőt abban is biztos vagyok, hogy belepusztulnék, ha olyan fontos személyt veszítenék el mint neked volt az a lány és mint… - itt lejjebb halkul a hangom és a takaróba fúrom a tekintetem. - és mint nekem vagy te. - vettem egy mély levegőt, hogy elég erőm legyen a folytatáshoz.
- Igaz ugyan, hogy nem éppen a legszebb kilátások közé tartozik számomra a kínzások és a halál gondolata édesapád részéről, ha egyszer valaha is tudomást szerez a kapcsolatunkról, ám még ez sem elég erős indok ahhoz, hogy még egyszer képes legyek téged kivetni az életemből. Szeretlek Zach, szeretlek, és veled akarok lenni, kerül, amibe kerül. Ha ez azzal jár együtt, hogy titokban kell tartanunk a kapcsolatunkat, ám legyen, a lényeg számomra csak annyi, hogy melletted lehessek, és ne essen miattam bajod. – összekulcsoltam az ujjaimat az övéivel és egy kicsit megszorítottam a kezét.
- Nem tudom sikerrel jár e a bosszúd, sem azt, hogy mennyire lesz tartós mindaz ami kettőnk közt van, de nem akarok egy nap arra ébredni, hogy átkozom magam amiért nem próbáltam meg legalább…



To.: Zach - Words.: 820 - Outfit.: Here - Notes.: Ne viccelj semmi baj, és hidd el nagyon megérte. - Music.: -

A mondókámat követően igen csak zavarban éreztem maga, hiszen nem minden nap vall szerelmet a varázsló lánya annak a srácnak, akivel a kapcsolata ennyire rögös, ellentmondásos. Így visszatekintve meg sem tudnám már mondani, mikor változtak meg az érzelmeim Zach irányába, mikor alakult át a szememben bosszantó, nagyképű Mardekárosból életem szerelmévé, mert igen lényegében erről van szó. Soha senki iránt nem éreztem még így, pedig ez alatt a 18 év alatt mióta csak a varázslók becses társadalmát gazdagítom szerény személyemmel nem egy fiúval volt már randevúm, nem egy sráccal jártam már, sőt… az ágyamban sem egy fordult már meg ennyi év alatt. Tudom, tudom, ez utóbbi nem éppen a legszebb gondolat, amivel az ember párja szembesülhet, ám úgy érzem, mindennek ellenére sem vagyok lotyó, vagy olyan lány, aki könnyedén adja magát. Épp ellenkezőleg. Zach vallomását hallva akarva - akaratlanul is átfutott egy apró grimasz az arcomon, hiszen lássuk be, nem tartozik éppen a legszívderítőbb tények közé az, hogy valaki csak azért érdeklődött irántam hosszú időn keresztül, hogy ezzel is bosszantsa az édesapját még akkor, sem ha idővel teljesen megváltoztak a szándékai. Nem mondom, egy kissé ezzel a méltóságomba, az önbecsülésembe taposott, de talán megérdemlem. Talán ez a büntetésem, azért amiért annak idején, azon a bizonyos éjszakán magára hagytam őt a Szükség szobájában és igyekeztem úgy tenni, mintha soha semmi nem történt volna köztünk. A bűntudat még mindig erősen szorítja a szívemet akárhányszor csak az eszembe, jut mit tettem, éppen ezért fojtottam el egy megjegyzést, ami annyira kikívánkozott belőlem a szavait hallva. „Bizony, bizony Rose Weasley, nem kell, hogy mindig a tiéd, legyen a győzelem, az utolsó szó. Nézd, a jó oldalát, legalább őszinte…”
- Én… örülök, hogy végül megváltoztak a szándékaid. - suttogom néhány pillanatnyi csend után, majd viszonoztam az ajkaimra kapott puszit.

- Én nem attól félek, hogy az édesapád ártani fog nekem Zach, hogy a kapcsolatunk miatt esetleg veszélybe kerülhetek, sokkal inkább miattad aggódom. Persze nem mondom, nem kellemes a gondolat, de sokkal jobban rettegek attól, hogy ha valahogy, valamilyen úton - módon, végül megneszeli mindazt, ami kialakult kettőnk között vagy a terveidet téged fog bántani. Nem bírnám, ki ha elveszítenélek, ezen a félelmemen pedig kicsit sem segített az iménti kis vallomásod arról, hogy egy nap bosszút akarsz állni rajta. - bukott ki belőlem, a tekintetem pedig ismét az ágytakarómra szegeződött.
- Mi van akkor, ha elbuksz, hüm? Ha valóban rátámadsz egy szép napon és végül, mégis ő kerekedik felül? Akkor mit csinálok? Belegondoltál már ebbe? Fel tudod fogni mekkora fájdalommal, járna számomra, ha elveszítenélek? - oké ez utóbbi inkább amolyan költői kérdés volt, hiszen az alapján, a történet alapján, amit az imént megosztott velem, tudnia kell milyen kínzó gyötrelmet jelent elveszíteni azt, akit szerettél. Mégis… ami volt elmúlt, a szavaiból pedig azt szűrtem le engem sokkal jobban, mélyebben szeret, mint azt a másik lányt, épp ahogy én is őt, emiatt pedig a fájdalom jellege, erőssége is más.
- Nem akarom, hogy őrültséget csinálj. - na tessék, még csak meg sem oldódtak köztünk a dolgok, én pedig máris kifakadok. Félek, hogy talán pont ezekkel, a szavakkal érem el azt, hogy meggondolja magát, és ne akarjon velem lenni, mégsem vagyok képes hallgatni, tudnia kell mindazt, ami a szívemet nyomja.

Szeretlek… ez az egyszerű mégis csodálatos szó egy egész életet képes fenekestül felforgatni egyetlen szempillantás alatt főleg akkor, ha attól a személytől hallod, aki a világon a legeslegfontosabb számodra. Nem gondoltam volna, hogy épp most fogom hallani Zachtől először, hiszen nem az a fajta, aki nyíltan felvállalja, kimutatja az érzéseit, és lám, most mégis megtörtént. Tudom mekkora értéke, van ennek, ahogyan azt is, hogy talán hosszú idő elteltével fogom újra hallani így alaposan bevésődött az emlékezetembe a pillanat, akár csak a szívembe. Mikor közelebb húzódott hozzám és átölelt azon nyomban elfészkeltem magam a karjaiban és úgy éreztem minden negatív gondolat, félelem egy csapásra meg szűnt létezni, helyüket pedig mérhetetlen boldogság, öröm vette át.
- Nem… azt hiszem nincs. - böktem ki ám, hogy ez mennyire igaz arról fogalmam sincs. Képtelen vagyok józanul gondolkodni, amikor ilyen közel van hozzám, nem csoda hát, ha ezt a választ adtam. Biztosan akad még számos téma, amit nem ártana átbeszélnünk, de nem most. Most már nem akarok beszélni, csak vele lenni, és élvezni a közelségét, a csókjait, egyebekről már nem is beszélve. Örömmel viszonoztam a csókját miközben kezeim lassan már a mellkasán, kalandoztak, be - becsúszva az inge alá újra és újra. Az elmémet ismét kezdte elönteni a lila köd, a szenvedély ám ekkor váratlanul kopogás zaja ütötte meg a fülemet, ami teljesen kizökkentett.

- Rose, hé Rose odabent vagy? Louis vagyok. – hallatszott az unokatestvérem hangja mire pánikszerűen pillantottam Zachre. Na most mi legyen?
- Ne már Rosie tudom, hogy odabent vagy, engedj be. – felpattantam kedvesem öléből és gyorsan körülnéztem.
- Gyorsan… bújj az ágy alá. – suttogtam jobb ötlet híján, hiszen a szekrényemben aligha férne el, más rejtekhely pedig nem igen akad idebent.
- Egy pillanat. - szóltam ki és csak azután nyitottam ajtót, hogy meggyőződtem afelől, Zach gondosan elrejtőzött.
- Mi az Lou, mi a baj? Épp lefeküdni készültem. - játszottam az álmos kislányt.
- Bocs Rosie de muszáj megkérdeznem egy - két dolgot. – ezzel leült az ágyamra.
- Tényleg szétmentetek Andrewal?
- Tényleg. - sóhajtottam miután becsuktam az ajtót.
- Na de miért?
- Mert nem szeretem és így is túl sok időt, vesztegettem rá, azért.
- Na jó, de…
- Louis tudod, hogy szeretlek, és máskor szívesen beszélgetnék veled, de ma már tényleg fáradt vagyok.
- Oké, de…
- Kérlek. Holnap minden elmesélek, rendben?
- Jól van, jól van, de nem úszod, meg ne félj. - ezzel felpattant és az ajtóhoz lépett.
- Tudom Lou. Jó éjszakát. - ezzel amilyen gyorsan csak tudtam, kiengedtem őt és gondosan bezártam mögötte az ajtót.
- Most komolyan erre mekkora esély volt? - nyöszörögtem eldőlve az ágyon, tekintetemmel a plafont tanulmányozva.



To.: Zach - Words.: 963 - Outfit.: Here - Notes.: Semmi gond (: - Music.: -