I wanna do bad things with you - Rose & Zach

Tárgy: I wanna do bad things with you - Rose & Zach Vas. Jan. 06, 2013 9:41 am

Fárasztó egy nap áll a hátam mögött, bizony még hozzá kell szoknom, hogy ez már nem a Roxfort, véget értek számomra a tinglitangli évek. Ez az első hetem a S.B.I – ben és máris úgy érzem magam, mint akit kerékbe törtek. A professzorok keményebbek, az elvárások hatalmasak, a szintfelmérésekről már nem is beszélve. Rémes! Annak idején mikor elhatároztam, hogy követve a szüleimet, én is aurornak állok, még csak fogalmam sem volt arról, mit vállalok be. Lehet, hogy újra kellene gondolnom a dolgokat? Kizárt dolog! Rose Weasley számára nem létezik lehetetlen feladat, a meghátrálás pedig nem az én műfajom. Habár néha jól esik ugyan rinyálni egy kicsit és csapkodni az asztalt ellentétben másokkal én, lepörgök és folytatom, amit elkezdtem. Ilyen az élet.

Talán nem is annyira a tanulás és a rengeteg feladat dühített ma fel annyira, sokkal inkább egy bizonyos illető, aki egész álló nap a sarkban járt, követett, mint vadászkopó a prédáját amivel, mit ne mondjak alaposan sikerült kiborítania. Ha valaki számára nem volna világos, ez a személy nem más, mint Zachary Greenland, a férfi, aki képtelen megérteni, mit jelent az, hogy NEM!

A történetünk egészen az utolsó roxforti évünkre vezethető vissza, már akkor sem voltunk egészen közömbösek egymás iránt ám az a bizonyos Samhain – i éjszaka mindent megváltoztatott… Egymásnak estünk a szükség szobájában átszeretkezve az egész éjszakát. Bár a józan eszem utolsó darabkái egész végig vadul tiltakoztak, figyelmeztettek, hogy amit teszek őrültség, képtelen voltam megállj - t parancsolni önmagamnak és neki… a vágyaink erősebbnek bizonyultak nálunk. Emlékszem, soha senkivel nem volt olyan jó, mint vele akkor, ám mint minden történetben, bizony az enyémben is felbukkantak azok a bizonyos akadályok melyeket képtelenek voltunk áthidalni. Az első s egyben legerősebb érv a „szakításunk” mellett nem volt más, mint a család… míg Zach apja halálfaló az enyém auror volt arról már nem is beszélve, hogy sejtéseim szerint Zach is követni akarta apja hivatását csakúgy, mint én az enyémét. Úgy vélem a többi indokot kár is volna már feszegetni, ez az egy is bőven elég volt ahhoz, hogy úgy döntsek Zach és köztem, nem lehet semmi így véget vetettem annak, ami jóformán még csak el sem indult kettőnk között. Kegyetlen választ kaptam erre… Greenland körül nem sokkal a beszélgetésünk után máris feltűntek a rajongók, hamarosan pedig mástól sem zengett a Roxfort mint Zachary Greenland egyéjszakás hódításaitól. Bár még magamnak sem akartam bevallani, de borzasztóan fájt. Minden egyes alkalommal mikor mással láttam, hallottam egy – egy sztorit mintha csak egy részem meghalt volna… újra és újra. Fél évig bírtam, ami úgy vélem hatalmas teljesítmény a részemről, majd úgy döntöttem, ha Ő így, akkor én is. Úgy éreztem ideje komolyabban is bepasiznom, ekkor jött be a képbe Andrew. Összejöttünk, ennek már lassan fél éve. Hogy szeretem e? Nem mondhatnám… inkább csak amolyan pótlékféle a szememben mivel a szívem még midig csakis az Övé. Akkor mégis mire kell? Greenland bosszantására, figyelemelterelésnek, szórakozásnak. Ki tudja, talán idővel majd bele is szeretek, ám abban biztos vagyok, hogy ez az idő is messze van még.

Szóval Greenland egész álló nap követett, - kivéve természetesen, amikor órákon voltunk, - épp, hogy csak sikerült kibúvókat találnom mielőtt beérhetett volna. Fogalmam sincs, hogy mit akarhat, ám azt őszintén megvallhatom, hogy fikarcnyi kedvem sincs élvezni a társaságát, beszélni vele, vagy egész egyszerűen csak bámulni a képét. Minden egyes alkalommal, hogy elkerülhessem kénytelen voltam odacsapódni egy – egy társasághoz beszélgetni, egy professzorhoz valami bugyuta kérdéssel vagy ilyesmi, ami talán még jobban is leszívta az energiáimat, mint maguk a tanórák. Nap végére fáradtan léptem ki az utolsó órám helyszínéről is, majd kénytelen kelletlen kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy Zach a folyosón várt rám. Remek! Zseniális! Riadtan pillantottam körbe már – már fohászkodva valami kiútért, mire legnagyobb szerencsémre a folyó végén észre is vettem Andrew – t. A barátai társaságában beszélgetett, nyilván számára is véget ért a nap. Több sem kellett nekem, máris megindultam felé, majd amikor elértem hozzá a gallérjánál fogva húztam magamhoz és csókoltam meg. Mit ne mondjak… nem volt valami kellemes, sőt… kifejezetten undorító, ám más lehetőség nem igen akadt a számomra.
- Szia Cica! – duruzsolt a fülembe én pedig épp, hogy el tudtam fojtani egy grimaszt, Zach előtt nem lett volna túl jó ötlet kimutatni mélységes viszolygásomat. Még mit nem. Higgye csak azt, hogy szeretem Andrew – t, tudom, hogy ezzel sikerül piszkálnom.
- Szia Édes! Hiányoztam?
- De még mennyire. Merre jártál szépségem?
- SVK órán. Mára végeztem is. Na és te? Ráérsz este?
- Az igazat megvallva épp most beszéltük meg a srácokkal, hogy kimegyünk egy kicsit a pályára kviddicsezni, de utána a tiéd vagyok.
- Hé Drew! Gyere már! Később folytatjátok! – kiabált oda az egyik szaktársa mire újabb rövid csókot, nyomot az ajkaimra.
- Itt hagysz? – csuklott el egy kicsit a hangom mivel Zach még mindig a közelben volt… Biztos vagyok benne, hogy ha egyedül maradok, nem hagyja ki a kínálkozó alkalmat.
- Csak egy kicsit. Este a szobádban? – kérdezett vissza mire már képtelen voltam elfojtani a mérgemet. Ch… akkor már kellesz a fenének, most lett volna rád szükségem. Hasznavehetetlen alak!
- Tanulok! – ezzel már hátat is fordítottam a döbbent Andrewnak majd sietős léptekkel áthaladva a tömegen az egyetlen biztonságosnak tűnő hely felé vettem az utam, egyenesen a női mosdóhoz.

Miközben átverekedtem magam a diákok forgatagán, szinte éreztem magamon a pillantását… hallottam határozott lépteit a hátam mögött. Gyorsabbra vettem a tempót, közben persze ügyeltem arra, hogy természetesnek tűnjek a többiek előtt. Mikor elértem a célt sietősen nyitottam be majd csuktam be a hátam mögött az ajtót. Nyertem! Elértem ide, ahová már nem jöhet utánam! Biztonságban vagyok. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, csak aztán pillantottam be óvatosan a fülkékbe, hogy egyedül vagyok e. Közel s távol egy teremtett lélek sem volt a közelben. Visszatértem a tükör elé, majd miután alaposan megmostam az arcom hidegvízzel, és eligazgattam néhány kósza göndör tincset a táskámba nyúltam a rúzsomért, hogy megigazítsam a sminkem. Ki tudja, talán hamarosan belép egy lány, kell valami alibi arra miért is dekkolok itt. Idióta, hasznavehetetlen Andrew… még csak arra se jó, hogy távol tartsa tőlem Greenlandet. Akkor meg minek? Dobnom kéne már a francba…

To.: Zach - Words.: 1000 - Outfit.: Here - Notes.: Nem a legjobb kezdésem, de remélem tetszik Édes ♥ - Music.: Britney Spears - Gimme More

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

Hosszú idő telt el. Legalábbis úgy érzékelem, mióta elhagytam a Roxfort otthonos falait, és egy új, kissé idegen környezetbe léptem be. Új és régi arcok… újabb képmutatás, és hazugság. Olyan, mint az egész életem. Szinte észre sem veszem, hogy a tanulni való egyre több, mivel, rossz szokásomhoz híven, csak azokat a dolgokat tanulom, amik engem érdekelnek… semmi mást. A tanulás így pedig könnyen megy, mert a legtöbb tantárgyam érdekel, amelyik meg nem… azzal nem foglalkozom. Majd akkor meg fogom hajtani magam, ha bukásra állok, de addig nem vagyok hajlandó. Talán épp ezért nem foglalkozom azzal sem, hogy… nem, ez nem igaz. Igen is, foglalkozom vele… Nem is keveset.

Hogy miről – pontosabban kiről – van szó? Természetesen Rose-ról. Nem értem őt. Tényleg bármit képes lennék megadni érte, még akkor is, ha ezt szavakkal, és nagyon tettekkel sem bizonyítom, de Ő úgy kerül, mintha csak valami veszélyes átok lennék, és ha hozzám ér, akkor megölöm. Nem hiszem el, hogy ennyire taszító lennék a számára, képtelen vagyok ezt elhinni. Mai napig nem értem, hogy miért tette azt amit, azután a csodálatos éjszaka után, amit együtt töltöttünk. Én értettem volna félre? Nem hiszem. Túl jó volt… nem lehetett egyszerű véletlenek játéka, hiszen aznap este úgy adta át magát nekem, hogy azt hittem, megtaláltam azt a nőt, akit a menyasszonyom után képes lennék szeretni.

De kegyetlenül összetörte a reményeimet. Furcsa, hogy ezt pont én gondolom, én, aki elvileg semmit az égvilágon nem érez, és felvérteztem magam minden csalódás ellen, és csak egyetlen nőt szerettem, aki már nem lehet velem… Rose-nak sikerült az, ami másnak nem az utóbbi időben: igazán megbántania. Nem szívesen vallom be, de borzalmas volt azt hallani, hogy végeztünk, nem akar velem semmit sem kezdeni. Akkor sztoikus nyugalommal fogadtam a hírt, nem mutattam semmilyen érzelmet, úgy tettem, mintha teljesen hidegen hagyna az egész… A lelkem mélyén viszont tomboltam. Nem is a haragtól, hanem a bánattól, ami elöntött. A remény elvesztésétől, hogy talán Mellette boldogabb lehetek. Nem. Összetört minden, mint egy ablak, amit betörtek durván egy kővel. A kő, az ő szava volt. Az ablak pedig a reményem. Amint véget ért a beszélgetés, az volt az első dolgom, hogy egy nőt keressek. Hogy elfeledtesse velem a csalódást, az összetört álmokat, pontosan ugyanúgy, ahogy a menyasszonyom után is így próbáltam keresni vigaszt. De a vigasz most sem jött. Elkerült engem messzire. Fél év múlva… fél év múlva igazi áttörés következett be. Rose beszerezte magának azt az idiótát, én pedig forrtam a dühtől, a tehetetlenségtől, és a mérhetetlen féltékenységtől. Még nagyobb elszántsággal vetettem bele magam a nők ágyaiba, de tudtam… ez nem fog segíteni. Muszáj volt mást tennem. Muszáj volt visszaszereznem attól a rohadéktól, aki beszennyezte Rose-t azokkal a mocskos mancsaival. Borzalmas volt látni, hogy ők ott nem is olyan távol tőlem enyelegnek, és az sem volt éppen kellemes, mikor ebbe a suliba megérkezve ott folytatódott a dolog, ahol abbamaradt. Most már nem csak a reményeimet hajította a kukába, hanem a büszkeségemet is, ami a gyenge pontom. A szerelmem, szinte vad lánggal vált fékezhetetlen féltékenységgé, hogy így lemerészelt cserélni, egy ilyen pondróra, aki egyáltalán nem ér fel hozzá. Dühös vagyok. Nem csak arra a szemétládára, hanem Rose-ra is, hogy nem veszi észre, mekkorát rúgott megint belém. Talán épp ezért kezdtem követni Őt. Mindenhova. Hogy elcsíphessem egyetlen nyomorult beszélgetésre. De még ezt a luxust sem volt képes megadni nekem. Mindig elkerül. Ma is pontosan így van.

Minden egyes szünetben a sarkában voltam, de a cseles kis fruskának mindig sikerült valami kibúvót keresnie. Pedig tudhatná, hogy ha én valamit elhatározok… akkor nincs határ, bármire képes vagyok. A türelmem pedig fogytán. Még az utolsó órámról is ellógtam azért, hogy az előtt a terem előtt várjam, ahonnan ki fog jönni, de nem, most sem sikerült az akcióm. Hogy miért nem? Mert az utolsó pillanatban észrevette az ő „hős lovagját…” Hánynom kell… Akaratlanul is ökölbe szorulnak a kezeim, mikor látom ahogy megcsókolja, és elönt a harag. Legszívesebben behúznék annak a szemétnek egy jó nagyot, hogy megtapasztalja, milyen kemény az öklöm, vagy, ami még jobb, egy szép kis átkot mutatnék neki, hadd tanuljon a rohadék… Már épp nyúlnék a pálcámért, mikor elmúlik a pillanat, Rose már másfelé veszi az irányt. Már indulok is utána, de mielőtt utolérném bemegy a női mosdóba és becsukódik utána az ajtó… Ravasz… de ezzel engem nem tántorít el. Türelmesen nekidőlök a falnak, a kezemben a pálcámat kezdem forgatni unottan, miközben várom, hogy a diákok teljesen eltűnjenek a folyosóról.

Nem is kell sokat várnom. Mindenki minél előbb el akar szabadulni a tantermek fojtogató légkörétől, hogy a könyvtárban, az udvaron, vagy éppen a szobájukban üssék el a szabadidejüket. Az utolsó ember is eltűnik a folyosóról, majd már a lépteit sem lehet hallani. Szinte félelmetes mosoly tűnik fel az ajkaimon, és pár lépéssel már a mosdónál is vagyok, majd pedig benyitok az ajtón. Pillanatok múlva már be is csukódik mögöttem, én pedig egy ügyes kis bűbájjal lezárom azt, hogy még véletlenül se tudjon senki bejönni ide. Egy másik varázslattal gyorsan felderítem, hogy hányan vagyunk a fürdőben, és a legnagyobb elégedettségemre, csak kettő jelenlétet mutat meg a bűbáj. Újabb félelmetes mosoly tűnik fel az ajkaimon.

-Rose… Rose… Rose… – Kezdek bele gúnyos hangon, miközben közelebb lépkedek hozzá.
-Azt hitted itt biztonságban elbújhatsz előlem? – Egy nonverbális capitulatussal, ha sikerül lefegyverzem, bár nem nagyon hiszem, hogy nem sikerül, mivel teljesen váratlan lehet ez a számára.
-Nem ismersz még kicsi szívem… ezt az oldalamat még nem láthattad. – Ha felém fordul, akkor is közeledek hozzá, egészen addig, míg a mosdókagylókhoz nem érek. Ha sikerül, akkor a karjaimmal megtámaszkodok a mosdókagylókon, bezárva őt, így már nem menekülhet. Közel hajolok hozzá.
-Fogalmad sincs, mennyire felbosszantottál… – Suttogom úgy, hogy össze-összeérnek az ajkaink.
-De most… most nem menekülsz… Csapdába estél… és nem engedlek. – Folytatom a suttogást, szinte már-már vészjóslóan. Ha belenéz a szemeimbe, valóban láthatja azt a mérhetetlen dühöt, amit eddig nagy nehezen, de elfojtottam. Most viszont… csak egy hajszál választ el attól, hogy kirobbanjon belőlem. Csak egyetlen picike hajszál… Már épp hajolnék hozzá még közelebb, hogy megszüntessem a kettőnk közötti távolságot és megcsókoljam, de ellenállok a kísértésnek és helyette hátralépek.
-Szóval… miért menekülsz előlem?

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

A rúzs parányi kupakja halk koppanással került a mosdókagylóra miközben finoman elcsavartam a kis eszközt. Szinte azonnal előkerült a bíborvörös árnyalat mely mostanra már a védjegyemmé vált, s ami kiemeli telt, csábító ajkaimat. Ez az egyik szexepilem, ha úgy tetszik, szeretem is minél inkább kihangsúlyozni. Már – már művészekre valló precizitással oszlattam el a festéket majd egy elégedett pillantás és egy cuppantás a tükör felé, jelezte, hogy ezúttal is tökéletes munkát végeztem. Eredeti Rose W. Nem is értem… annyi férfit megkaphatnék egyetlen pillantásommal nekem, mégis az az egy bizonyos kell… az az egy, akit egy másik, jóval, jelentéktelenebbel igyekszem elfelejtetni… Normális dolog ez? Aligha hinném. Akarom… kell nekem, mégsem lehetünk együtt, így pedig marad a távol tartás, és egy kis kínzás, ha már egyszer azzal, sok tyúkkal bújik ágyba. Az igazat megvallva van valami, amit nem értek… pontosan miért is akadt ki Zach? Hiszen nem alakult ki kettőnk között semmi, akkor mi oka rá? Áh… biztos csak a büszkesége hajtja, nem bírja elviselni, hogy valaki őt dobta és nem fordítva. Ez az egyetlen logikus magyarázat.

Miután szép lassan eligazgattam minden apró ráncot a ruhámon a rúzst, pedig visszacsúsztattam a táskámba vetettem magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Sikerült egy kicsit megnyugodnom, nyoma sem volt már rajtam sehol idegességnek, feldúltságnak. Már épp elindultam volna kifelé mikor egyszer csak furcsa hangokra majd Zachre lettem figyelmes, akinek sikerült lefegyvereznie és bezárnia egy szempillantás alatt. Hogy megrémültem e? Természetesen. Szándékomban áll ezt kimutatni, beismerni? Cseppet sem. Ezt az örömet nem kaphatja meg. Egészen a mosdókagylóig hátráltam ő pedig úgy helyezkedett, hogy esélyem se legyen a menekülésre. Csapdába kerültem… ennyit az egyetlen biztonságos helyről a kastélyban.
- Zach… Zach… Zach – erőltettem hűvös nyugalmat magamra, sőt, a végére még a gúnyos hangsúly is összejött, épp úgy, mint neki.
- Gondjaid vannak az olvasással? Nem szégyen az. Manapság az analfabetizmus egy igen csak ismert és orvosolható probléma. Akarod, hogy segítsek? Nos rendben. Az ajtóra az van írva… Női mosdó! N – Ő – I M – O – S – D – Ó! – betűzöm le neki, ezzel is palástolva a félelmet, ami elárasztotta az egész testem. Hogy mégis mitől félek? Pontosan nem tudnám megfogalmazni. Abban biztos vagyok, hogy nem tudna ártani nekem, nem vagyok az az elveszett teremtés, mint amilyennek tűnök, ha nagyon nagy szükség van rá képes, vagyok megvédeni magam, ám… a szív sebei láthatatlanok. Félek, hogy sikerülne a lelkembe gázolnia… megint.

- Én nem bujkálni jöttem ide… hanem sminkelni. – vált harciassá a hangom.
- Szóval csapdába kerültem és te épp nagyon bosszús vagy… szerinted ez engem érdekel? Egyéni szoc. probléma. Tégy egy szívességet és állj félre az útból. Kisebb dolgom is nagyobb annál, mint, hogy rád vesztegessem az időmet. – Zach csakugyan hátralépett ám a mosdót csak nem hagyta el, helyette újabb kérdést intézett felém.
- Látom a felfogásod nem épp a leggyorsabb. Hát jó, megismétlem ezúttal a gyengébbek kedvéért. Én nem bujkálok előled. Semmi okom rá. Őszintén már azt is elfelejtettem, hogy te is ebbe az iskolába kerültél… vagy hogy létezel. Tudod Andrew, lefoglalja minden szabad pillanatom. – küldtem felé egy hűvös, szemtelen mosolyt. Fájjon, aminek fájnia kell…
- Most pedig volnál szíves visszaadni a pálcámat és kimenni Greenland? Vagy azt is végig akarod nézni, hogy használom a wc – t?

To.: Zach - Words.: 527 - Outfit.: Here - Notes.: Razz

- Music.: Britney Spears - Gimme More

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

Ha tisztában lenne azzal, hogy hogyan érzek, nem lenne olyan nyugodt. Nem keresné minden egyes pillanatban az alkalmat arra, hogy kínozzon. Mert pontosan tudom, hogy azzal, hogy azt az… alakot, csak azért smárolja le a folyosón nyilvánosan, hogy ezzel is kínozzon. És hiába minden, be is válik neki. De arról fogalma sincs, hogy ezzel csak gyűlik-gyűlik bennem az a mérhetetlen sok harag és keserűség, és egyszer ki fog robbanni belőlem. Talán éppen ma… vagy éppen most, és az nem lesz valami kellemes élmény a számára. Ez garantált. Azt hiszi helyzeti fölényben van azzal, hogy nő, és hogy a bájaival tökéletesen sakkban tud tartani… pedig mennyire téved. Mikor a haragom felülkerekedik a józan eszemen, akkor már semmivel nem tud lekenyerezni. Semmivel. Lassan pedig elérek erre a pontra.

Amikor észreveszi a jelenlétemet, az arcán nem látok ijedtséget, érzelmet. Mintha szándékosan próbálná előlem elrejteni a gondolatait, de ebben tökéletes társa vagyok. Az én arcomon sem lehet látni semmilyen érzelmet, csak a szemeim villognak vadul, haragosan, már-már félelmetesen. Csapdába csaltam. Azt hitte, hogy itt biztonságban lehet, de akkor még nem tudhatta, hogy ha én akarok valamit… akkor egy egyszerű felirat nem tántoríthat el. Bár tény, hogy elég furcsa egy hely a mi kis „randevúnkra”, de üsse kő, ha nincs jobb… Legalább a markomban van, és nem szabadul. Most már kénytelen lesz beszélni velem, ha akar, ha nem, mert nem fogom innen egy hamar kiengedni, erre számíthat. Akaratlanul is mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben utánozza a hanghordozásomat és próbál sértésekkel védekezni. De ez nem jön be. Soha sem érdekeltek a szavak… a tettek sokkal többet mutatnak az emberekből. Vagy éppen a reakciók…

- Rose, kár jártatnod az aranyos kis szád. Pontosan tudod, hogy nagyon is tudok olvasni. Ha ezzel a szánalmas kísérlettel próbáltál „megbántani”… akkor elég bénán csinálod. Még gyakorolnod kell. – Vigyorgok rá negédesen. Velem nem szórakozhat. Igaz, sikerült egyszer, amikor azt hittem, jóval több lehet közöttünk, mint egyszerű szex, de nyilvánvalóan a tudomásomra hozta, hogy még azt sem óhajtja tovább folytatni velem. De rendben, játsszunk így. Úgyis szeretem a játékokat… csak kérdés, hogy ki kerül ki győztesként. És Te Rose, még nem nyertél… távolról sem.

- Jó kifogás, a sminkelés. Kár, hogy nem hiszem el neked, drága. – Csendesen hallgatom végig a kirohanását, ajkaimon ragadozó szerű mosoly jelenik meg, amint megemlíti az adu ászt: azt a kis pondrót. Csak még jobban felbosszant és ilyenkor igen csak veszélyes ellenfél vagyok. Vajon tisztában van ezzel? Hogy ha tovább provokál esetleg még megbánja? Vagy megint előtör belőle a rejtett griffendéles énje, és túl vakmerő lenne? Nemsokára kiderül.
-Tudod, Rose… eddig azt hittem intelligens vagy. De már látom, hogy hatalmasat tévedtem. – Előveszem a pálcáját és pörgetni kezdem a levegőben.
-De jó, legyen. Válaszolok a bugyuta kérdéseidre. Legyen neked gyereknap. Nem, nem volnék szíves visszaadni a pálcádat. Arról pedig ne is álmodj, hogy egyhamar elszabadulsz innen… A második kérdésedre a válaszom… pedig, igen, még azt is szívesen végignézném. – Groteszk mosoly, újabb düh villáma a szememben, ahogy újra elteszem a pálcáját biztos helyre.
- Önmagadat hazudtolod meg. Azt mondod nem bujkálsz előlem… akkor miért látom minden egyes alkalommal az arcodon az átsuhanó félelmet, amikor felbukkanok a közeledben? Miért keresel indokot arra, hogy még véletlenül se tudjak beszélni veled? És ahogy láttam, a te drága Andrew patkányod, jobban értékeli a haverjait, mint téged. Ez is szánalmas. Hogy egy ilyen porba mászó, szerencsétlen alakkal bünteted magad. – Hirtelen a falnak szorítom, most már leplezetlenül látszik a mérhetetlen düh az arcomon.

- Vagy te arra indulsz be? Hogy egy pipogya alak taperol? Egészen új oldaladat ismerhettem meg… – Suttogom közel hajolva hozzá.
-Rose… – A nevét úgy mondom ki, hogy össze-összeérnek az ajkaink.
-Gyűlöllek. – Még jobban a falhoz szorítom. A szavaim igazságát semmi sem hazudtolja meg. Mélyen a szemeibe néztem, miközben kiejtettem ezt az egy szót a számon, és kétségtelenül őszintén mondtam azt, amit. Mert valóban gyűlölöm. Gyűlölöm azért, hogy egyszerű játékszernek vett. Gyűlölöm azt, hogy minden adandó alkalommal beletapos a büszkeségembe azzal, hogy egy ekkora szeméttel van együtt. Gyűlölöm, hogy még mindig olyan gyönyörű, hogy ha elmegy mellettem képtelen vagyok levenni róla a szemeimet. Gyűlölöm, mert nem tudom elfelejteni. Ahogy azt is gyűlölöm, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem gyűlölöm őt… Nem, és ez a legrosszabb az egészben. Hogy még mindig képtelen lennék őt bántani, pedig szívem szerint ezt tenném.

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

Annak idején, amikor otthon számtalan kínkeserves órát töltöttem el a fizika füzetem és könyvem társaságában igyekezve megérteni a mugli szerkentyűket, törvényszerűségeket, stb. úgy gondoltam teljesen felesleges mindez, soha az életben nem veszem majd hasznát. Miért is venném, hiszen egy varázsló lakta, társadalomban mindent meg lehet oldani egyetlen aprócska varázslattal, nem kell hozzá elektromosság, számítás vagy ilyesmi. Emlékszem anyukám folyton türelemre intett, azt mondta, egy szép napon meg fogom látni, hogy minden felhalmozott tudásnak hasznát veszem majd. És láss csodát… igaza volt. Hogy mire is gondolok? Ezúttal a vonzás – taszítás fogalmára mely egyszerű fizikai törvénnyel magyarázható. Nevezetesen… az azonos nemű töltések mindig taszítják egymást, míg a különböző nemű töltések vonzzák… érdekes nem igaz? Ráadásul van itt még egy cukiság… az elektromosan töltött test vonzza a semleges testet. Első hallásra kissé talán furcsának tűnhet, pláne, hogy épp most gondolok erre, amikor be vagyok zárva a női mosdóba egy férfival, akit a világon mindenkinél jobban igyekeztem elkerülni, ám ha valaki jobban belelát a dolgokba, rájön mennyire igaz ránk ez a törvény. Kezdetben Zach és én olyanok voltunk, mint a pozitív és a semleges töltésű test… nem foglalkoztam vele, ő se nagyon velem, ám ez idővel változott… felszínre kerültek dolgok róla és rólam is, mely ahhoz vezetett, hogy ellentétes töltésű testekké változtunk amik… nos… khm… még jobban vonzották egymást. És hát mi tagadás… vonzzák mind a mai napig. Ez a magyarázata annak, hogy akárhányszor meglátom őt a szívem akaratlanul is hevesebb ritmust, diktál, hogy a testem megfeszül, és utána vágyakozik és, hogy szinte már undorodom Andrewtól… persze, hiszen ő nem Zach mégis érint, csókol… Ráadásul, valami apró kis hang azt súgja a szívem legmélyén, hogy Zach ugyan így van ezzel… vonzom és képtelen ellenállni nekem, ami igen csak kellemes érzés számomra. A győzelem édes íze, ha úgy tetszik.

Zach megjegyzésén csak jót derültem magamban, rájöttem arra, hogy tényleg nem érek el semmit azzal, ha megpróbálom megbántani bármiféle sértéssel… nem neki ez nem jelent semmit. Ellenben ha figyelmen kívül hagyom, nem szólok semmit, teljes közömbösséggel hallgatom mindazt, amit mond… az dühíti. És épp ez lesz a legtökéletesebb fegyverem vele szemben. A közöny.
Miután az elhatározás megszületett már neki is láttam a megvalósításnak. Ennek köszönhető az, hogy mit sem szóltam, amikor Zach elővette a varázspálcám, majd pedig játszadozni kezdett vele nagy monologizálások közepette, sem akkor, amikor bugyutának nevezte a kérdéseimet, és még akkor, sem amikor groteszk mód elvigyorodott a legutolsó kérdésemen… Ijesztő egy alak, de ezt eszem ágában sincs bevallani neki. Még a végén azt gondolná tartok tőle. Ami természetesen nem igaz!
Amikor egy kis szünet állt be a férfi beszédében tetetett ásítással igyekeztem a tudtára adni, hogy igen csak untat, nem ért célt egyetlen szavával sem. Nos… a reakció nem maradt el, néhány pillanattal később ugyanis Zach hirtelen a falnak szorított, majd pedig közel hajolva hozzám, vészjósló hangon kezdett hozzám beszélni. Bingó! A jelek szerint sikerült kizökkentenem és felidegesítenem a mérhetetlen türelméről és érzelemmentességéről ismert Zachary Greenlandet. Valamit nagyon tudhatok, mert ilyesmire ez eddig még nem volt példa legjobb tudomásom szerint.

- Tudod… - vált a hangom incselkedővé, ingerlővé egy szempillantás alatt miközben közelebb hajoltam hozzá és a fülébe kezdtem suttogni.
- Az a nagy helyzet, hogy igen… erre indulok be. – simultam hozzá néhány pillanatra majd hátamat még jobban a falnak vetettem miközben kihívó pillantást lövelltem felé.
- Zach… – utánoztam a hanghordozását.
- Én is gyűlöllek. – viszonoztam iménti negédes mosolyát, ám valahogy az arcomra mégis kiült valami más, bonyolultabb érzelem. Vágy… szenvedély… szerelem… gyűlölet… kín.
- Visszatérve iménti kérdésedre… Igen, valóban arra indulok be, ha egy pipogya alak taperol… hiszen emlékezz csak, veled is lefeküdtem! – adtam meg a végső, az utolsó kegyelemdöfést. Ha játszani akar bennem aztán emberére talált, nem adom fel egykönnyen, így legalább… velem van, még ha nem is tudom mi sül ki ebből az egészből.

To.: Zach - Words.: 623 - Outfit.: Here - Notes.: Razz

- Music.: Tata Young - Sexy, Naughty, Bitchy

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

Itt vagyok, vele kettesben. Még mindig kicsit hihetetlen számomra ez a helyzet. Hiszen utoljára akkor voltunk így… négyszemközt, amikor Samhain éjszakája volt. Amit azóta sem tudtam elfelejteni. Érdekes mód, Rose, már rég felkeltette az érdeklődésemet. Ha rendes aranyvérű lennék, aki tényleg halálfalónak készül, olyan messzire elkerültem volna, mint egy halálos betegséget hordozó egyént, de mivel én nem vagyok rendes aranyvérű… Sőt, kifejezetten lázadó típus vagyok, épp azért tűnt fel nekem. Jó, ha őszinte akarok lenni, akkor több dolog is felkeltette bennem az érdeklődést iránta. Vegyük csak sorba. Az első és legkomolyabb indok, az, hogy ő Weasley. Tudtam, hogy ha nem is nyíltan, de így borsot törhetek apám orra alá, aki a legkomolyabban megtiltaná azt, hogy csak hozzá is merjek szólni egy ilyen vérárulóhoz. A lelkem mélyén, olyan örömmel tölt el a tudat, hogy ha nem is nyíltan, de olyan dolgot teszek, amivel feldühíthetem drágalátos apámat… hogy ezért már megérte az, hogy Roset jobban megismerjem.

Kezdetekben ez kimerült abban, hogy megfigyeltem. Távolról. Ugyanolyan hűvösen és tartózkodóan viselkedtem vele, mint máskor, de közben gondolatban azt elemezgettem, hogy milyen lehet valójában. Mivel jó emberismerő vagyok, hamar levontam az én kis következtetéseimet, amik elérték azt, hogy a lány egyre jobban tetszett nekem. A második indok, már régen megvolt, hiszen Rose gyönyörű, de a harmadikat, csak később tudtam meg. A heves vérmérséklete, igen csak tetszett, ami csak tovább fokozta a vadászösztönömet. Az pedig, hogy nehezen kapható volt… csak még inkább arra ösztönzött, hogy a közelébe férkőzzek. Csak egyetlen tényt nem vettem számításba… Hogy az idő elteltével akaratlanul is fontossá vált számomra. Ami hatalmas csapda volt, főleg a közleménye után.

A haragom veszélyes fegyver, és tapasztalataim szerint, soha nem jön jókor. Eddig, mindig képes voltam magamat visszafogni, ha olyan helyzetbe kerültem, amikor legszívesebben megöltem volna valakit. Vegyük példának megint csak apámat. Rengetegszer éreztem úgy, hogy szeretném kioltani az életét, főleg az után az este után. De nem tettem meg. Várok a megfelelő pillanatra, várok arra, hogy a lehető legteljesebb mértékben legyőzzem, utána pedig szánalom, és szomorúság nélkül fogok végezni vele. Talán valamilyen szinten mégis csak illenék halálfalónak… De mivel soha, nem leszek az, így kár is erről beszélni. De most… most egyszerűen képtelen vagyok féken tartani a dühömet. Ez a nő, kihoz a sodromból az érdektelenségével, a flegma hangvételével, ezzel az ásítással… mindennel. És képtelen vagyok elfojtani a kitörni készülő haragot. Nem lesz ennek jó vége.

Csak akkor szólal meg újra, amikor a falhoz szorítom. A hangja olyan szinten irritál, mint még soha semmi, a szavai pedig késdöfésekkel érnek fel. De téved, ha ezzel legyengít. Csak még dühösebb, és még kezelhetetlenebbé válok. Amikor hozzám simul, egy pillanatra vágy csillan a szemeimben, de hamar eltűnik, és újra csak a mérhetetlen düh marad a tekintetemben. Az utolsó mondatára, pedig megszakad bennem valami. Valami… hatalmas dolog. Láthatja, hogy ezzel túl messzire ment.
-Tehát… pipogya alak lennék? – Ez a mondat, úgy hangzik, mintha nem is én mondtam volna. Megragadom mindkét csuklóját az egyik kezemmel és kicsit fájdalmasan megszorítom. Tökéletesen beleillenek az én nagy kezembe, de pillanatok kérdése és képes lennék szétroppantani azokat.
- Majd most meglátjuk. – Elvesztem a fejem. Olyannyira, hogy semmilyen tiszta gondolat nem tart vissza attól, amit most fogok tenni. A másik kezemmel, ami még szabad végigcirógatom az oldalát, már-már gyengéden, de a következő pillanatban, ruhaszakadást lehet hallani, és a fölsője hamarosan darabokban landol a földön. Semmi gyengédség nincs a mozdulataimban. Ha visszaemlékszik a bál éjszakájára, ugyan akkor is vadul estünk egymásnak, de akkor sokkal gyengédebben bántam vele, sokkal nagyobb tisztelettel, talán még szeretettel is. De most… ilyen nincs a mozdulataimban. Most csak a vad düh és vágy beszél belőlem.

Belenézek a szemeibe, de semmi mást nem láthat az én pillantásomban, mint a haragot, amit a szavaival okozott. Most nézzen szembe a következményeivel. Az ajkaimmal az ajkai felé kapok, és amint sikerül összeérintenem azokat, vad, szenvedélyes csókba forrasztom össze. Közben a szabad kezemmel továbbra is azzal vagyok elfoglalva, hogy most a farmerjától szabadítsam meg, amilyen gyorsan csak lehet. Majd megmutatom én neki, hogy ki nem pipogya. Annyira elmerülök a csókban, ha ugyan engedte, hogy végül a csuklóit elengedem, de ezzel nem végeztünk. De nem ám. Amint a farmer szintén a padlón landol, felkapom a karjaimba és az egyik mosdókagylóra ültetem fel. A haragom csak lassan, nagyon lassan kezd csillapodni… de még mindig fűt… és addig ki tudja, még mit teszek…

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

Eddigi életem során számtalanszor hallottam már a tanáraimtól, a szüleimtől, a testvéremtől, a barátaimtól és ki tudja, talán még az ellenségeimtől is azt, hogy egy szép napon bizony az a hatalmas szám és a végeláthatatlan vakmerőségem okozza majd a vesztemet, de minduntalan letudtam a dolgot annyival, hogy én Rose Weasley vagyok, ami pedig a szívemen az a számon. Erről a jó vagy inkább rossz szokásomról mind a mai napig nem voltam képes leszokni és az igazat megvallva nem is nagyon akarok. Sosem volt célom, hogy megfeleljek másoknak, sőt… egyetlen tervem volt csupán az életben, megtalálni a mérhetetlen szabadságot és saját magammal megbékélni. Ez utóbbi úgy hiszem már megtörtént így egy rossz szavam, sem lehet. Most azonban… ennyi év távlatából komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy talán az a sok figyelmeztetés, óva intés mind okkal történt, s talán jobban meg kellett volna szívlelnem a tanácsokat. Bizony, bizony… ha akkoriban így teszek, most minden bizonnyal másképp alakultak volna a dolgok. Nem engedem, hogy a szavak megfontolatlanul jöjjenek ki a számból, nem játszadozom azzal, hogy Zach idegszálait cincálom s minden valószínűség szerint, nem vágom el nála azt a bizonyos, utolsó cérnaszálat. Ha akkor okosabb lettem volna… most nem érezném a vesztemet.

Bár tisztában vagyok azzal, hogy teljes képtelenség, mégis… meg mernék esküdni arra, hogy az imént hallottam, ahogyan Zach fejében elpattan az az utolsó húr is mely, eddig visszatartotta őt attól, hogy úgy igazán szabadjára engedje a haragját. Elég volt egyetlen mondat hozzá, hogy a férfiból előtörjön a vadállat, s egy olyan oldalát mutassa meg a számomra ami… halálra rémít. Néhány röpke pillanatra volt csak szüksége ahhoz, hogy megragadja mind két csuklómat, vadul szorítva azokat belőlem pedig akaratlanul is feltört egy apró sikoly. Fájt… El sem mertem hinni, hogy Zach képes volt fájdalmat okozni nekem. Szemeimben egy pillanatra a félelem, a fájdalom kellemetlen egyvelege tűnt fel, ám, aztán ha nehezen is, de sikerült összeszednem magam.
~ Merlin szerelmére Rose! Weasley vagy! Nem mutathatod, ki mit érzel! Ezt az örömet nem adhatod meg neki! Megértetted??? ~
Mire észbe kaptam a fölsőm már cafatokban hevert a padlón, a testem pedig még jobban a falnak préselődött. Minden olyan idegen volt… olyan más… olyan hideg.

Emlékszem a bál éjszakáján mikor egymásnak estünk heves csókváltásokban forrtunk össze, a szükség szobájában, amit egyedül a kandallóban ropogó tűz világított meg. Néma csend uralkodott a kis szobában, amit csak a sóhajaink és a tűz ropogása tört meg. Varázslatos volt, már – már meghittnek mondható. A vágyaink ellenére Zach figyelmes volt, gyengéd… ám ennek a gyengédségnek nyoma sincs már. Talán örökre elveszett.
Zach ajkai vadul tapadtak az enyémre majd forrtak össze egy szenvedélyes csókban. Felmerülhet a kérdés, ha ilyen fájdalmas és hideg számomra minden… miért viszonzom hát, mégis a csókját? A válasz igen egyszerű… talán mazochista vagyok, de mindazok ellenére, amiket tesz, mond… akkor is akarom. Jobban, mint valaha. Időközben már a farmert is sikerült „levarázsolnia” rólam, majd egy könnyed mozdulattal emelt fel s ültetett a legközelebbi mosdókagylóra. Éreztem, ahogy a csókja egyre csak hevült, ami akaratlanul is egy kéjes sóhajt csalogatott elő belőlem. Amint a kezeim elszabadultak máris szaggatni kezdtem róla az ingét, ami néhány pillanattal később szintén a padlón kötött ki. Ha ő így, akkor én is. Már az övével kezdtem el babrálni, mikor egyszer csak az a pirinyó hang a fejemben… a józanság hangja némiképp felerősödött bennem…
~ Mit művelsz? Megalázkodsz? Hagyod, hogy játszadozzon veled? Hogy fájdalmat okozzon? ~
Ez a néhány gondolat… józanító hatással volt rám, olyannyira, hogy a következő pillanatban elhúzódtam és egy hatalmas pofont kevertem le az előttem álló férfi arcára.
- Mégis mit képzelsz te szemét? – löktem el magamtól néhány milliméternyire, majd felszisszentem, ahogy éreztem a vadul nyilalló fájdalmat a csuklómban. Ott éktelenkedett rajta Zach kezének a nyoma, ronda foltokat hagyva…
- Jobban gyűlöllek… mint eddig valaha is… bármikor. – csuklott el a hangom egy pillanatra. S hogy mi a legszebb mégis az egészben? Hogy még mindig akarom… és szeretem, épp ezért gyűlölöm.

To.: Zach - Words.: 646 - Outfit.: Here - Notes.: Razz

- Music.: Tata Young - Sexy, Naughty, Bitchy

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

Életem eddig úgy telt, hogy mindig igyekeztem megőrizni a látszólagos nyugalmat és hidegvért. Évekig nagyon is bevált ez a taktika, nem sejtett senki semmit arról, hogy mit érezhetek valójában. Nem csak a diáktársaimat, a tanáraimat, de még a saját apámat is képes voltam becsapni, elhitetni vele, hogy ugyanolyan elszántan akarok halálfaló lenni, mint ahogy azt elvárja tőlem. Egyetlen ember volt képes belelátni a lelkembe, aki nem más volt, mint a menyasszonyom. Így visszaemlékezve rá, úgy érzem, hogy mindig is képes volt átlátni rajtam. Már akkor is tudta, milyen vagyok valójában, amikor először találkoztunk, talán ezért fordult olyan mérhetetlen nagy bizalommal hozzám. Nem… kezdetben nem szerettük egymást. Nem ment minden úgy, mint a mesében. Egyszerű barátok voltunk, akik csak azért barátkoztak, mert erre kényszerültek. Tudtuk, hogy egyszer majd ő lesz a feleségem, legalábbis, akkor még azt hittük. Próbáltunk egy olyan kapcsolatot kialakítani kettőnk között, ami átsegít minket a nehéz éveken, és békésen tudunk, majd egymás mellett élni. Fogalmam sincs, mikor alakult át ez a barátság szerelemmé, de egyszer csak megtörtént és utána nem volt visszaút. A mai napig, gondolok rá, és arra, hogy mi lett volna ha, nem hal meg… de hamar kiszoktam verni a fejemből ezeket a gondolatokat. Főleg mivel, már elég régóta az emlékképét Rose elűzte a fejemből és átvette a helyét. Ez is észrevétlen folyamat volt. Képtelen voltam nem rá gondolni, nem arról fantáziálni, hogy mi lenne ha… Aztán újra csak utolért a kegyetlen valóság. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Az, hogy porba sújtotta a büszkeségemet, ami az egyetlen dolog konkrétan, ami megmaradt nekem, vagy az, hogy egyszerűen eltaszított magától, minden nehézség nélkül. Mindkettő fáj. Mindkettő letaglóz. Mégsem vagyok képes elfelejteni.

Nem csak a mostani dühöm tört ki belőlem, hanem mindaz az érzelem többlet, amit évek óta magamban tartottam. Ezért, meg sem hallom az apró sikolyát, fel sem fogom a félelmét, szinte nem is látok semmit. A fejem zúg, mintha megsüketültem volna, semmilyen gondolat nincs bennem. Ösztönösen cselekszem, mint egy megvadult állat, aki nem ismer irgalmat. Ismerhetik a mondást, hogy a sebesült vadállat a legveszélyesebb ellenség. Ekkor már nem érdekli semmi, nem érdekli a saját élete, csak gyilkolni akar… csak megsebezni azt, aki fájdalmat okozott neki. Én is erre a szintre süllyedtem le. Semmi más nem éltet már, csak az, hogy Rose ugyanúgy szenvedjen, ahogy én az ő szavaitól. Mégis képtelen vagyok, bármit is mondani, amivel előidézhetném ezt a hatást. Az ajkaim nem engedelmeskednek az akaratomnak, nem formálnak szavakat. Ezért, helyette a tetteim beszélnek. A kétségbeesett vágy, a fájdalom, a harag… minden kiszabadul belőlem ebben a pillanatban. Senki sem tud megállítani. Még Ő sem.

Ajkaink vad, szenvedélyes csókban forrnak össze, ő pedig viszonozza a csókomat. Alig érzékelem, hogy az ingem a padlóra kerül, túlságosan lefoglal az, hogy harapdáljam az ajkait és végigcirógassam a combjait. Pillanatokon belül, viszont változást észlelek rajta. Az egyik pillanatról a másikra merevvé válik, majd már érzem is a pofont az arcomon. Bár az túlzás, hogy érzem. Nem érzek fájdalmat, habár ez a megmozdulása, kissé kijózanít. Zavaros szemekkel meredek rá, ahogy ellök, és hirtelen nyíllal belém az, hogy mit tettem, mikor látom magam előtt a törékeny alakját. Ha ez lehet, még józanítóbban hat. Fájdalmat okoztam neki, úgy ahogy akartam… akkor mégis miért szorul el a szívem, miért érzek még nagyobb szomorúságot, mint a szavaikor? Merlinre, mit tettem? Hogy alacsonyodhattam le az ő szintjére, hogy én akartam Neki fájdalmat okozni szándékosan? Mikor lettem ilyen? Elhátrálok tőle, hátam a falnak ütközik. A torkomban gombócot érzek, képtelen vagyok megszólalni. A dühöm egy csapásra elmúlt… Úgy tűnt el, mintha csak egy széllökés kilökte volna belőlem. A szavait nem fogom fel. Csak a csuklóját és az azon éktelenkedő foltokat látom.

Hosszú pillanatokig nem mozdulok, reménykedve abban, hogy egy csak egy lidérces álom, és hamarosan felébredek. De nem jön az enyhülés. Továbbra is itt állok a mosdóban, a törékeny teste előtt… Mély levegőt veszek, majd közelebb lépek hozzá, de már csak tompaságot láthat a lélektükreimben… semmi mást. Ha engedi, óvatosan a két kezem közé fogom a csuklóját és végigsimítok a sérülésein, úgy, mintha csak lepke szárnya érintené meg a felsértett bőrén. Még egy apró puszit is adok a végigsimogatott területre.
- Sajnálom. – Suttogom, szinte alig hallhatóan, majd elengedem a kezét. Most értem minden határom végéhez. Most érzem úgy, hogy elegem van… és hogy inkább elengedem, hogy soha többé ne lássam. Csak ne lenne olyan nehéz. Némi habozás után, sorsdöntő döntés meghozatalára szánom el magam. Végeztem. Előveszem a pálcáját és a kezébe adom.
- Menj. – Még mindig suttogva törnek belőlem elő a szavak. Megtörten… szánalmasan. Csak egyszer voltam ugyanilyen megtört, és… már-már védtelen. Azon az estén… De hát… most is elveszítettem egy igen fontos személyt.
- Légy boldog. – Miért olyan nehéz kimondani ezeket a szavakat? A hangom cserben akar hagyni, a gombóc a torkomban, pedig egyre csak megnehezíti a dolgom.
- Soha többé… nem… – Még egyszer neki kell állnom a mondatnak, mert oly nehéz befejezni…
- Soha többé nem foglak keresni. – Valami megtört bennem….

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

Egyetlen pofon… erre volt szükség csupán ahhoz, hogy a fékevesztett vadállat eltűnjön Zachből, ám ez az egyetlen aprócska pofon… - hiszen lássuk be, bármennyire is szeretem magamat erősnek, határozottnak mutatni mégsem sikerült akkorára, hogy az különösképpen fájjon Neki – nem várt következményekkel járt együtt. Zach a falnak tántorodott, tekintetéből szinte azon nyomban eltűnt mindenfajta düh, harag, vadság helyét pedig valami tompa, ez eddig még nem látott fény vette át. Ez, ha lehet még így fogalmaznom sokkal jobban megrémített, mint az iménti kis kirohanása. Mintha csak mindent feladott volna egy csapásra. Fájt érte a szívem, annál is inkább, mert ismerős volt az érzés, o de még mennyire ismerős…

Samhain éjszakáját követően, nem sokkal azután, hogy örökre megszakítottam a még csak el sem indult kapcsolatunkat Zachel borzasztó rosszullétek törtek rám. Émelygés, szédülés… ráadásul a menzeszem is késett. Kezdetben azt hittem biztosan valami vírust sikerült összeszednem valamelyik kis alsó évestől, aki rossz szokásához híven kabát nélkül rohangált kint a hidegben, ám amikor a késés már több mint egy hetes volt, a rosszulléteim pedig egyre csak szaporodtak és szaporodtak komoly pánik uralkodott el rajtam. Belegondolni is szörnyű volt abba a ténybe, hogy talán egy véletlen baleset folytán teherbe estem… attól az embertől, akit a világon a legjobban szeretek, mégsem lehetek vele. Az a néhány röpke nap, míg magamba kellett fojtanom minden félelmemet, minden gondomat s afféle szellemként róttam a kastély kopottas folyosóit maga volt a pokol. Hát még akkor mikor tudomást szereztem Zach kalandjairól. Majd beleőrültem… Ki tudja, talán épp a gyermekét hordom a szívem alatt, ő pedig azóta már rég túltette magát rajtam és már a következő lányt, viszi az ágyba. Szerencsére Merlin végül kegyes volt hozzám… másfél hét után kiderült, hogy mindez puszta vaklárma volt, minden bizonnyal lelki okai voltak a rosszullétemnek. Ahogy így elnézem őt magam előtt, mégis újra rám tör a kín… ugyan így festettem akkor, mint most ő.

Néhány percig némán meredtünk egymásra, egyikünk sem törte meg a kialakult csendet. Csak ültem ott, még mindig a mosdókagylón ahová az imént ültetett fel, tekintetem pedig hol rá, hol a csuklómra siklott melyben még mindig ott zsibongott a fájdalom. A fájdalom, amit Ő okozott nekem. Hosszú percek teltek el így, próbáltam összeszedni magam és feldolgozni az elmúlt néhány perc eseményeit. Göndör fürtjeim az arcomba hullottak, ám ezúttal egy cseppet sem bántam, így elrejthettem előle magam. Védtelennek, gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam, hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy én irányítok. Már réges – rég nem így volt. Valami megváltozott, a játék pedig komollyá vált.

Néhány perc elteltével Zach lassú léptekkel közeledett felém, majd megállt előttem és két kezével a csuklóm után nyúlt. Megremegtem, önkéntelenül is próbáltam elhúzni azt, de nem sikerült. Féltem, hogy talán ismét bántani akar, ám ezúttal másképp történt. Gyengéden vette a kezébe a csuklóm és simította végig majd egy apró puszit is lehelt rá miközben annyit mondott…”Sajnálom”
~ Sajnálom???? ~
Döbbenten meredtem rá hát még akkor mikor hátra lépett, lassú mozdulatokkal elővette a pálcámat, majd kimondta azt az utolsó két mondatot, amivel örökre el akart szakítani magától.
~ Menj! Légy boldog. Soha többé nem foglak keresni. ~
Újra és újra visszhangzott a fejemben ez a néhány mondat miközben a torkomban nagyobb lett az iménti kis gombóc. Hát ennyi lenne? Örökre vége?

Amikor fél évvel ezelőtt hátat fordítottam neki és úgy hittem lezártam a kapcsolatunkat valami, a szívem legmélyén azt súgta, nem örökre szól a búcsú, ám most… minden megváltozott. Ez a rövid néhány mondat hidegen csengett a szoba csendjében mérhetetlen fájdalmat okozva nekem, és ahogy elnézem… talán neki is. Ezúttal tényleg vége. Zach és Rose kalandjai végérvényesen lezárultak. Miért fáj ez nekem ennyire?
- Nem! – suttogtam magam elé, bámulva a semmibe tompa, elfúló hangon.
- Nem! – lett pillanatokkal, később picivel hangosabb a hangom közben kezdett kitisztulni előttem a kép.
- Nem! – itt már nem volt megállás… valami felülkerekedett bennem, valami ösztönös, ez eddig elnyomott érzés, ami most úgy döntött nem hallgat tovább. Felkeltem és határozott léptekkel indultam meg felé, majd a két kezembe fogtam az arcát úgy, hogy mélyen a szemeibe tudjak nézni.
- Nem!

To.: Zach - Words.: 663 - Outfit.: Here - Notes.: Bocsi hogy ilyen béna lett Sad

- Music.: Dido - Here With Me

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

Úgy gondoltam eddig magamra, mint egy kitartó, makacs, állhatatos emberre, aki mindig keresztül viszi az akaratát. Csak egyetlen olyan helyzet volt, amikor ez nem sikerül, a bál éjszakája, amikor a menyasszonyomat megkínozták, és megölték. A második alkalom, most jött el. Azzal nem tudott volna eltántorítani, hogy mással van. Azzal sem, hogy folyamatosan elutasít, szavakkal mélyen belemar a lelkem legmélyébe és a szívembe… még azzal sem, hogy kerek-perec kimondja, hogy nem kellek neki. De most… mikor átléptem egy olyan határt, amit soha semmilyen körülmények között nem tettem volna meg… ez mérhetetlenül összetört. Az, hogy fizikailag bántottam, egyáltalán nem vall rám. Annyira kifordultam önmagamból, az eszméimből, hogy még ilyenre is képes voltam. Ez már a vég. S, mikor erre rájöttem, minden odaveszett. Minden elszántság, minden tettrekészség, minden akarat… Csak egy szánalmas, elfuserált, romba dőlt alak maradt a helyemben, akit úgy kell majd darabokról, darabokra összeraknom, mint egy kirakós játékot.

Amikor az után az éjszaka után kegyetlenül megszakította közöttünk a még csak bimbózni készülő kapcsolatot… akkor még nem voltam ilyen helyzetben. Fájt, de túlélő típus vagyok, úgy gondoltam, hogy ez csak átmeneti állapot, reménykedtem abban, hogy lassan, később talán még visszaszerezhetem magamnak. Mert hiába minden figyelemelterelés, hiába próbáltam elfelejteni nem ment. Épp ezért inkább próbáltam újra visszaszerezni, mert hamar rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is megbántott, Ő egy kincs, és nem szeretném elveszíteni. De ma… Ebben a pillanatban, úgy érzem, hogy feladtam. Már nem akarom visszaszerezni erőnek erejével, már nem akarom arra kényszeríteni, hogy velem legyen. Már csak az az egy dolog lebeg a szemeim előtt, hogy legalább boldog legyen, ha már én soha nem leszek az. Pontosan ugyanezt éreztem akkor, amikor a menyasszonyomat vesztettem el. De akkor nem volt lehetőségem arra, hogy boldogságot kívánjak neki. Most… Roset, el kell engednem. Nincs más lehetőség. Nem kényszeríthetem arra, amit ennyire nem akar. Nem állhatok végig mellette az élete során, kétségbeesetten, és szánalmasan próbálva visszaszerezni Őt. Nem tudom elhinni, hogy tényleg boldog tudna lenni Andrew-al, de ha ez kell neki, akkor legyen. Én feladtam a küzdelmet. Most már szabad, mint a madár.

Képtelen vagyok ránézni. Képtelen vagyok, még egyszer látni azt, hogy mennyire gyönyörű, mert akkor rögtön elgyengülök, és nem tudom, majd elengedni. Pedig tudom, pontosan tudom, hogy ezt kell tennem. Ha valaki ennyire hatással van rám… és nem akar velem lenni, akkor nem lehetek önző, nem kívánhatom azt tőle, hogy változtassa meg az érzelmeit az én kedvemért. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy ez akár most már a gondolataimban is megforduljon. Sokáig csendben vagyok, várom az ijesztő hangot, ami azt jelzi, hamarosan elmegy… Mert tudom, tudom, hogy ez fog történni. Az események csak ezt igazolják. Az ahogyan véget vetett mindennek, ami közöttük volt, az, ahogy mindenáron megpróbált elkerülni, az, ahogy Andrew-al bosszantott. Most értettem csak meg világosan az üzenetet, hogy tényleg nem akar többé látni. Most már… nem is fog többé, ha rajtam múlik. Annyira már ismerem az iskolát, hogy elkerüljem őt, olyan messzire, amennyire csak lehet. Hogy ne kísértsen arra, hogy újra a nyomába eredjek, és újra… reménykedni kezdjek. Mert most már nincs remény…

De lépések helyett, suttogást hallok. Nem értem az elsuttogott szót, és még mindig nem nézek fel. Lélektükreimmel csak a padlót fürkészem, nem akarom felemelni a tekintetemet, hogy ránézzek. Hangosabban hangzik az újabb szó: nem. Biztosan rosszul hallottam. Egész biztos. Miért mondaná azt, hogy nem, mikor végre szabad utat engedtem neki, hogy elmenjen? Biztos voltam benne, hogy azonnal kihasználja az alkalmat és eltűnik az életemből. De tévedtem. Nem megy el. Hallom a lépteket, ahogy felém közelednek, de még mindig nem nézek fel. Csak akkor teszem ezt, amikor megérzem az arcomon a kezeit, és akár akarom, akár nem, mélyen a szemeibe nézek. Még mindig a megtörtséget láthatja rajtam, hiába akarom elrejteni. Még mindig a mérhetetlen szomorúság uralja az arcom minden egyes vonását. A szenvedés… ami nem akar abbamaradni.

Nehezen jutnak el hozzám az az egy szó, amit folyamatosan ismételget, de lassan befurakszik a gondolataim közé és visszhangozva szárnyra kél, mint friss tavaszi levegő, ami felmelegít. Nem szólok semmit. Karjaim akaratlanul mozdulnak, hogy átkarolják karcsú derekát, és közelebb húzzam magamhoz. Nem. Most már képtelen vagyok neki ellenállni. Nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, ne kerüljek hozzá közelebb… és… hogy ne csókoljam meg. Ajkaimmal máris az ő tűzpiros ajkait keresem, és ha választ kapok erre a keresésre, megcsókolom. Soha életemben nem csókoltam még így… Olyan, mintha ez lenne az utolsó csókunk, ami után nincs több. És én valóban így érzem. Soha nem tudhatom mi történik, a jövőben. Mi lesz, ha újra csak eltaszít magától? Nem szabad reménykednem. Úgy kell csókolnom, mintha ez lenne az utolsó alkalom, amikor még megtehetem. Kezeimmel most végtelen gyengédséggel simítok végig a hátán, az oldalán, a combjain… ahol csak érem. Talán most érinthetem utoljára. Ki kell használnom a lehetőséget.

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

Van, amikor a legjózanabb, legracionálisabb emberek felett is győz egy nálánál jóval hatalmasabb, fenségesebb erő, ami félretaszít minden érvet, gondot, józanító hangocskát. Ez az erő nem más, mint a szerelem. Biztos vagyok abban, hogy minden ember ismeri azt a bizonyos érzést, amikor fittyet hányva bárféle veszedelemre, következményre belevág egy abszolút logikátlan kapcsolatba, szituációba stb., pusztán, azért mert a szíve azt súgja, vágjon bele… hát ez történt most velem is. A gondolat, hogy ezúttal örökre elveszíthetem Zachet, hogy nincs visszaút, ha hagyom, hogy kilépjen azon az ajtón, elhallgatta minden pici belső hangocskámat, csak azt az egyet hagyta, meg mely azt suttogta… ne ereszd el. Képtelen voltam visszafogni magam, éppen ezért minden további késlekedés helyett oda léptem hozzá és a szemébe nézve próbáltam megértetni vele, hogy nem… én nem ezt akarom. Szinte már kétségbeesetten, könyörgően tekintettem rá, ami egyáltalán nem jellemző rám, mégis… ez a helyzet megkövetelte, hogy ne leplezzem tovább a valódi érzelmeimet, cselekedjem, amíg még nem túl késő. Hát megtettem, legnagyobb meglepetésemre pedig Zach azonnal vette is a célzást.

Mihelyst megéreztem magam körül a két erős karját melyekkel közelebb vont magához, úgy éreztem végre valahára haza találtam… haza, Ő hozzá. Fél év telt el azóta mióta utoljára hatalmába kerített ez a csodálatos érzés, most pedig egyszerűen képtelen vagyok ellenállni neki. Hagyni akarom, hogy magával ragadjon, hogy elbolondítson és ugyan azt a varázslatot, élhessem át újra, mint akkor a Roxfortban, a Szükség szobájában. Amint Zach ajkai az enyémhez értek azon nyomban válaszoltam is ajkai hívó szavának és egy sokkal gyengédebb, érzelmekkel telibb csókban forrtunk össze, mint az imént. Éreztem, ahogy a testem minden egyes kis apró porcikája kellemesen beleremeg, a szívem pedig követhetetlen ritmust kezdett diktálni. Végre. Ám a boldogságom nem tartott túl soká, mivel megéreztem, hogy Zach ezzel a csókkal is csak búcsúzik tőlem. Fájt… hiába simogatott, cirógatott közben a gondolat, hogy úgy érzi ez az utolsó alkalom, megmérgezte azt a kellemes érzést, ami még az imént átjárt.

Finoman húzódtam el tőle miközben ismét a két kezem közé, fogtam az arcát, majd megkeresve a tekintetét összekapcsoltam az íriszeinket.
- Ne… ne így. – suttogtam majd egy apró csókot leheltem az ajkaira.
- Ne búcsúzz… nem akarom. – cirógattam végig az arcát gyengéden.
- Nem akarom Zach… nem akarom. – nyomatékosítottam a mondanivalómat továbbra is suttogva egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Képtelen volnék még egyszer ellökni őt magamtól még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy őrültség, amit tenni készülünk. Végtére is milyen közös jövő várhatna ránk akár rövid, akár hosszú távon? Zach családja halálfalókból áll, míg az enyém aurorokból, „Potter bérencekből”. Ellenségek, akik biztosan tudom, soha sem fognak megbékélni egymással. Vajon mit szólna az apja, ha megtudná, hogy a fiacskája egy Weasleyvel kezd? Egy mocskos vérárulóval? Egy sárvérű lányával? Bizonyára tajtékozna a dühtől épp, úgy ahogy az én szüleim is. Szinte már hallom is apám korholását, amint azt ecsetelgeti milyen jövő, várna rám egy leendő halálfaló oldalán, vagy anyám okfejtéseit, miért ne vágjak bele ebbe a kapcsolatba. Az egyetlen, aki talán egy kicsit is megértene a családunkból az nem más, mint Hugo… Talán ő megértené… talán. Mindezek tudatában is úgy érzem… Zach kell nekem, másodsorra képtelen lennék őt kitörölni az életemből.
- Úgy… ahogy akkor… - döntöttem a homlokának az enyémet miközben kezeim szépen lassan végig siklottak a mellkasán majd az övét láttak neki ismét kioldani.

To.: Zach - Words.: 545 - Outfit.: Here - Notes.: Embarassed

- Music.: Holding on and Letting go - Ross Copperman

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

+16

Nem tudom, hogy álmodok-e, vagy ez valóban megtörténik. Ilyen általában csak az ember képzeletében, vagy az álmaiban történik meg. Esetleg némely romantikus könyvben, amit a lányok előszeretettel olvasnak… De a valóságban? Olyan ritka az, hogy jóra forduljanak a dolgok. Mindig, minden egyes helyzetben számítani lehet arra, hogy valami rossz történik, ami tönkre vágja az addigi jó hangulatot. Az elkövetkezendő napok, pedig mindig arról szólnak, hogy elfelejtsük a bánatunkat, és próbáljunk boldogak lenni. Van amikor, az a pár nap, nem elég. Van olyan, amikor évek múltán sem tud az ember, igazán boldog lenni. Ilyen az élet, és az ő sajátos kegyetlensége. Én most mégis… boldognak érzem magam. Nem teljes ez a boldogság, mert szinte várom, hogy a következő pillanatban Rose meggondolja magát, vagy kiderüljön, ez az egész színjáték, vagy álom volt, amiből hamarosan felébredek, vagy csak képzelődtem, és valójában kiment az ajtón. De nem… egyelőre nem történik semmi ilyesmi. Csak a kivételesen őszinte lélektükreit látom magam előtt, és a kérést… ami még mindig hihetetlen.

Fél év… borzalmasan hosszú időnek tűnik nekem. Főleg most, hogy újra átölelhetem, csókolhatom, bár ki tudja, mennyi ideig. Rá kell jönnöm, hogy hiába is nem akartam, de Rose hiányzott nekem, és nem is kicsit. Még mindig nem értem azt, hogy miért hagyott ott, miért tette azt amit, de talán ezt soha sem fogom megérteni. Ha most… velem marad, mi garantálja, hogy másnap nem taszít el magától? Hiszen ott van neki az a pojáca, akivel együtt jár. Mi lesz holnap? Mi lesz pár óra múlva? Elveszítem, vagy velem marad? Ez a sok kétségbeejtő kérdés, csak nem hagy nyugton. Ezért csókolom úgy, mintha utoljára tenném, ezért tartom olyan szorosan a karjaimban. Tőle soha sem tudhatom, hogy mi lesz másnap, soha sem lehetek biztos abban, hogy velem marad… vagy talán tévednék? Nem tudom… Össze vagyok zavarodva. A gondolataim ugyan halványodnak a csók hatására, de rögtön visszatérnek, mikor a lány elhúzódik tőlem, ami meglepő módon máris félelemmel tölt el. Biztosan meggondolta magát. Soha nem éreztem még magam ilyen bizonytalannak…

- Meddig fogod így gondolni? – Kérdezem csendesen, miután azt mondta, nem akarja, hogy ez legyen az utolsó.
- Holnap nem fog megváltozni a véleményed? – Teszem fel az újabb kérdést, és most az sem izgat, hogy esetleg elrontom a kialakult hangulatot. Tudnom kell ezeket a válaszokat. Addig nem tudok megnyugodni, amíg… nem tudom, hogy mi lesz másnap.
- Mit akarsz Rose? Kalandot, szeretőt, vagy komoly kapcsolatot? – Kérdezem, miközben mélyen a szemeibe nézek. Láthatja rajtam, hogy annyira nem vagyok biztos semmiben, hogy muszáj rákérdeznem ezekre a dolgokra, mert ki tudja mikor adódna rá újabb lehetőség. Csak akkor húzom magamhoz, ha olyan válaszokat kapok, amik megnyugtatnak. Arra a kérdésére, hogy legyen úgy, ahogy akkor, csak bólintok egyet, egy halvány, de őszinte mosollyal csókolom meg újra, gyengéden, mégis vágyakozóan.

Kezeimmel végigcirógatom az oldalát, a hátát, egészen fel a melltartója kapcsáig, amit pillanatokon belül kikapcsolok, és hamarosan ez a ruhadarab is a padlón landol a többi mellett. Egy pillanatra megszakítom a csókot, hogy gyönyörködve, vágyakozva végignézzek rajta, beigyam magamba a látványát, ami olyan sokáig kísértett azóta az este óta. De most sem tudok betelni vele. Kezeim újra akcióba lendülnek, és a simogatás egyenesen a most feltárt területre irányul. Csókokkal halmozom el a nyakát, majd apró harapásokkal is próbálom benne egyre inkább felkelteni a vágyat benne. Az, hogy kívánom, egyáltalán nem a megfelelő szó a mostani érzéseimre. Fulladozom a vágytól, mintha heves elektromágneses térben lennék. Szám, kezem, csapong a testén. Fejemben dübörög a vér. Tudatom lebeg és szálldos, mintha szénsavbuborék lenne egy pezsgőben. Rose betölt mindent: a látásomat, a gondolataimat, az érzékeimet. Érzem a bőrének észveszejtő illatát, ami betölti az orromat, ami egészen a zsigereimig hatol, és még annál is mélyebbre. Többet akarok, sokkal többet. Ezerrel ver a szívem, dübörög, mintha át akarná ütni a bordáimat. Minden porcikámon ott érzem Rose lélegzetét, lényének szédítő, bódító valóját, elvarázsol, megőrjít, és el is kábít egyszerre. Megszólalni nincs erőm továbbra sem, nem is lenne szó, ami kifejezné az elragadtatásomat, amely híven tükrözhetné a bennem dübörgő vágyat.

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

+16

Zach mindig is afféle rejtély volt a számomra, akit ha azt hittem végre valahára sikerült megfejtenem, kiismernem állandóan tett, mondott vagy csak sugallt valamit, ami teljesen összezavart, és ami arra késztetett vizsgáljam felül a róla kialakított képemet. Nem is tudom hányszor kellett már átírnom a jellemrajzát, ám még mostanra sem sikerült egy hiteles, végső változatot készítenem… örökös kudarc és ez felettébb bosszant. Vajon sikerülni fog ez valaha is? Meg fogom ismerni Zachary Greenland igazi oldalát is? Választ kaphatok valaha is arra a számtalan kérdésre melyek, szüntelen keletkeznek bennem, s amiket végül sosem tettem fel? Lehetséges lenne? Vagy örökké kétségek között kell vergődnöm, azon spekulálva, hogy vajon igazat mond, e vagy hazudik, játszik szemrebbenés nélkül? Olyan jó volna tudni, de nem, a sors úgy döntött, ahelyett hogy egy „egyszerű, unalmas kis párkapcsolatot” biztosítana a számunkra újra, és újra megméret minket, kínoz, lehetetlen szituációk tömkelegébe sodorva… Kegyetlen humora van az életnek.

Képtelen voltam elviselni, hogy mindazok után, amin Zach és én keresztül mentünk már, egyszer csak örökre véget vessen mindennek, elbúcsúzzon tőlem és kilépjen az életemből. Nem… még egyszer nem ment volna, hogy elengedjem. Akkor, fél évvel ezelőtt azt hittem elég erős vagyok ahhoz, hogy átvészeljem a kritikus időszakot majd egy idő után túl legyek rajta, tovább lépjek, és mással kezdjek új kapcsolatba, ám rá kellett jönnöm arra, hogy ez közel sincs így. Minden pillanatban, amikor mással láttam, hallottam a róla szárnyra kapó történeteket úgy éreztem egy darabka meg hal belőlem… hiába próbáltam bosszúval csillapítani a fájdalmam, hiába menekültem Andrew karjaiba csak nem sikerült elfelejtenem Őt, a közös éjszakánkat és azt a rengeteg „Mi lett volna, ha akkor nem hagyom ott…?” kérdést, ami folyton ott cikázott az elmémben a nap minden percében… És hogy mi a legkülönösebb az egészben? Nos… úgy látszik nem én voltam az egyetlen, aki képtelen volt felejteni.

Miután szétválasztottam az ajkainkat úgy éreztem néhány pillanatra, mintha csak a világ legdrágább kincsét vették volna el tőlem, ám muszáj volt, hogy tisztázzak vele néhány dolgot, mielőtt esetleg úgy döntünk, hogy folytatjuk, amibe belekezdtünk. Éreztem, hogy akár csak én, ő is bizonytalan, ő is válaszokat akar, őt is, akár csak engem kétségek gyötörnek, így pedig nem hagyhattuk a dolgokat. Nem akartam, hogy a későbbiekben a kimondatlan, át nem beszélt sérelmek, kérdések mérgezzék meg mindazt, ami talán újra bimbózásnak indult kettőnk között. Hagytam hát, hogy feltegye számomra azokat a kérdéseket melyek őt a leginkább, foglalkoztatják jelenleg, s csak aztán kezdtem válaszadásba miután az utolsó is elhangzott.
- Meddig fogom így gondolni? – vettem egy mély levegőt miközben a tekintetemet a padlóba fúrtam, egyik kezemmel pedig kisöpörtem a szememből az előrehulló tincseket, amiket egy hanyag mozdulattal vetettem hátra a vállam fölött.
- Nem tudom Zach. – ismertem be halkan. Sajnos nem látok a jövőbe, nem tudom, mit hoz a holnap. Jelenleg azt érzem, hogy talán örökre… de ki tudja, mit tartogat számunkra a sors.
- Nem fog e holnap megváltozni a véleményem? Nem… úgy érzem nem. Képtelen volnék ismét hátat fordítani neked… nekünk… ennek az egésznek. Még egyszer nem tudnám megtenni. – az utolsó kérdésére volt a lehető legnehezebb megtalálnom a választ, bele is telt néhány percembe, hogy alaposan végig gondoljam. Mit akarok én tőle? Ez eddig még talán soha nem is tettem fel magamnak ezt a konkrét kérdést, mivel féltem a választól.

Néma csend uralkodott el a mosdóban, egyedül talán a szívverésünk zaja törte ezt csak meg hosszú időn keresztül. Szinte már hallani véltem, ahogy az ő szíve is olyan hevesen kalapál akár csak az enyém… egy ritmusra, egyazon válaszra várva. Mit akarok tőle? Kalandot? Nem… azt biztosan nem. Ha csak ennyi lenne, amit akarok akkor már réges – rég megkaphattam volna, mikor először utalgatott nekem ilyesmire a Roxfortban, egy téli éjszakán, a sötét folyosón. Egy szavamba került volna csupán és már túl is lettem, volna rajta, de nem… ennyi nem elég. Szeretőt? Nem… ez sem az, amire vágyom. Nem csak néha akarok vele lenni, titokban, egy pár kósza numera ereéig egy rejtett folyosón vagy szobában… Nem csak lefeküdni akarok vele. Szeretem… szeretem, habár ezt utálom beismerni. Andrewnak még fél év alatt sem sikerült őt kivernie a fejemből, sőt… mellette csak Rá tudtam gondolni. Akkor meg? Mit akarok? Hisz olyan egyszerű a válasz mégis olyan nehezemre esik kimondani.
- Én téged akarlak Zach. – suttogtam végül lassan felemelve a fejem és néztem kissé talán zavartan a szemeibe.
- Na és te? Te mit akarsz? Kalandot? Szeretőt? Vagy komoly kapcsolatot? – tettem fel hát a nagy kérdést, amire nagyon hamar meg is kaptam a választ, majd ajkaink ismét gyengéd mégis vágytól izzó csókban forrtak össze.

Hagytam, hogy Zach megszabadítson a melltartómtól, majd amikor ez a ruhadarabom is a padlón kötött ki a többi mellett egy kicsit megborzongtam. Úgy éreztem, fázom, reszketek, és ezen csak az ölelése, az érintései változtathatnak. Időközben nekem is sikerült őt megszabadítanom a nadrágjától és attól az átkozott övtől, amivel már a múltkor is igen csak meggyűlt a bajom, s ami most mégis csak jó szolgálatot tett nekem. Átvetettem felette majd a két kezembe fogva óvatosan így vontam őt még közelebb magamhoz, a csókom pedig egyre hevesebb lett. Merlin tudja mi a titka, de teljesen elvette az eszemet. Az elmémet teljesen elöntötte a vörös köd, a szívem továbbra is vadul zakatolt miközben szép lassan elöntött a forróság. Akarom. Itt és most. Már az sem érdekel mi lesz pár óra múlva, mit mondok majd Andrewnak ha, ismét találkozunk vagy épp neki, egyedül csak az, hogy ismét a magáévá tegyen… és hozzá tartozhassak. Úgy, mint akkor rég. Lehet, hogy egy lelketlen ribanc vagyok amiért ezt teszem Andrewal... de most ez sem érdekel... csak Ő.

To.: Zach - Words.: 916 - Outfit.: Here - Notes.: Embarassed

- Music.: A Fine Frenzy - Near To You

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

+16

Azt hittem, Roset könnyű lesz kiismerni, de nagyot tévedtem. Ugyan, a kezdetektől fogva kialakult egy kép bennem róla, ami sok esetben igaznak bizonyult, de a váratlan húzásai, a hirtelen szakítása, a bosszú, amivel elszántan próbált nekem fájdalmat okozni… igen csak megváltoztatták bennem a kialakult képet. Még mindig fogalmam sincs, hogy milyen indoka volt arra, hogy azt tegye, amit és már fél éve esz a kíváncsiság, és szeretném tudni az okát. Egyszer talán valamikor, majd megtudhatom, de most nincs itt az ideje. Vagy talán azért nem látok bele sokszor a gondolataiba, mert nő? Hiszen ismert, hogy a női lélek olyan kusza, mint egy pamutgombolyag, amivel négy-öt macska gurigázott egész nap. Legalábbis a tapasztalataim ezt mutatják, mert néha olyan kiismerhetetlenek, hogy a férfi ember, egyszerűen képtelen megérteni őket. Én is így vagyok sokszor Rose-al. De ez lehet az élet rendje. Mi izgalmas lenne abban, ha mindenki ismerné a másik gondolatait? Még inkább dúlna a háború az emberek között, hiszen kétségtelen, hogy sok mindenki álarc mögé rejtőzik, annak érdekében, hogy elrejtse igaz valóját. Én is egy vagyok ezen emberek közül. Szükségesnek tartom ezt, hogy a megfelelő pillanatban, teljesen a földbe döngöljem apámat, mielőtt megölném. Mert erről a tervemről, soha nem fogok letenni. Talán ez az álarc tévesztette meg Roset is? Valószínű… de egy idő után ez is tisztázódni fog.

Azt is meg kellett tapasztalnom, hogy amikor olyan dolog történik velem, ami nekem hatalmas fájdalmat okoz, képtelen vagyok elfelejteni. Persze, sokan így vannak ezzel, de nem olyan szinten, mint én. Soha nem mutatom ki az érzelmeimet… csak kivételes esetekben. Mint például most. De amúgy, nem sokan élvezhették ezt a „kegyet”, mivel tudtam, hogy ez nekem csak rossz lehet. Vegyük csak sorba a példákat. Ha apám rájönne, hogy mennyire gyűlölöm, és ellenkezem az elveivel, akkor már rég a családi kriptában feküdnék holtan. A sírkövemen egy elszánt felirat díszelegne, mindenki más pedig úgy tudná, hogy valamilyen balesetben, vagy betegségben leltem halálomat, nem pedig a saját apám keze által. Ezt azért, nem szeretném kockáztatni. Túlságosan fontos számomra a bosszú, hogy megengedjem magamnak azt, hogy meghaljak. A másik nagyon jó példa, hogy miért jó, hogy elrejtem az érzéseimet… az pont Rose. Nem tudom, mégis mit szólt volna, ha látott volna összetörni a szavai után, ha azt látja, mennyire szánalmas alak vagyok, hogy pusztán azért kiakadok, mert el merészelt hagyni egy éjszaka után. Én? Zachary Greenland? Ne vicceljünk. Cseppet sem mutathattam ki, mennyire fontossá vált nekem. Talán még több fegyvert kapott volna a kezébe, hogy tovább kínozzon. Tehát lényegében, tökéletesen jó ez így ahogy van, és ezen nem is fogok változtatni. Azt hiszem.

De akármennyire is rejtegetem az érzéseimet, magamat nem tudom becsapni. Én pontosan tudom, hogy mit érzek Rose iránt, ahogy azt is, hogy ez gyengévé tesz, de lehet ez ellen tenni valamit? Képtelen lennék eltaszítani magamtól, képtelen lennék elfelejteni, hiszen ez nem lenne olyan, mint a menyasszonyommal, aki meghalt. Őt örökre elvesztettem, de Rose mindig ott lenne a fejemben, tudnám, hogy nem messze él tőlem, és ez életem végéig gyötörne. Sajnos, túlságosan is képes vagyok beleszeretni valakibe, ami után nincs visszaút… Ettől leszek, még gyengébb. De ki szeretné, a gyengeségét kimutatni? Én biztos nem. A kétségek viszont ezért még inkább gyötörnek, mint más embereket. Ha én valakivel nem csak egy éjszakás kalandot akarok, az már nagyon komoly ügy, épp ezért, úgy várom a válaszokat, mintha csak a sivatag legnagyobb hőségében áhítoznék a hűs vízben. Hiszen ezek segítenének egy kis enyhülést hozni a rengeteg kétség és kérdés között. Nem is kell nagyon sokáig várnom az első válaszra, ami ugyan nem kielégítő, de remélhetőleg a többi az lesz. A második kérdésemre adott válasza, már sokkal jobban tetszik.

- Remélem komolyan így gondolod. – Mondom halkan. A harmadik és legfontosabb kérdésemre, viszont több időt is kell várnom. Ennyire meggondolandó lenne a válasz? Ez már régen rossz. Vagy csak én érezném így? Nem is tudom mit szeretnék jobban. Hogy előbb túl legyek a válaszon, az akár rossz, akár jó, vagy inkább halogassam, mert lehet, hogy nem az lesz amit szeretnék… De nem, a várakozásnál nincsen rosszabb. Teljes a bizonytalanság. Hosszú-hosszú percekig, mintha megállt volna az idő. Nem mozdultunk, csak néztünk egymásra némán. Szinte megváltásként hatott, mikor Rose végre megszólalt és a megkönnyebbülés teljesen elárasztott. Határozottan boldoggá tett a válaszával, mert ezt vehetjük teljesen egyértelműnek, nem igaz? Mikor ő is feltette ugyanazt a kérdést, nem kellett sokáig gondolkozni a válaszomon. Hiszen… nézzünk szembe a tényekkel. Ha kalandot akartam volna, akkor egyáltalán nem bántam volna, hogy rögtön az után szakít velem. Ha szeretőt… Én nem tartok szeretőt. Nem szoktam kétszer olyan lánnyal lefeküdni, aki másra nem kell, mint szexre, nálam, a több alkalom jóval többet jelent egyszerű szexnél. Tehát nem, egyértelműen nem szeretőnek akarom. Akkor már csak maradt az utolsó lehetőség… a komoly kapcsolat.
- Tudod jól a választ. Nem követtelek volna, nem akartam volna újra a közeledbe férkőzni, ha csak kaland, vagy szerető státuszt akartam volna aggatni rád. – Mondom halkan, aztán nem sokat teketóriázok, újra megcsókoljam. Hiszen amióta csak elkezdtem, nem ellenségként gondolni rá… azóta a csókja ízére vágyom, nyelvének izgalmas puhaságát akarom érzékelni a számban… Lassan fogy közöttünk a távolság, centiről-centire, mintha végtelen hosszú lenne az áthidalni való kínzó üresség, a vágyott érintés előtti legutolsó pillanat. Türelmetlen vágyam, a légszomjig hajszolja szaporán dolgozó szívemet, vér lüktet minden porcikámban, szédítő keringőbe fog velem a világ, és én nem tudok tovább uralkodni zsigereim hajszoló sietségén. De aztán végre megcsókolom. Csak a jelen pillanat lüktet bennem, a mód, ahogy csókoljuk egymást, mélyen, a másik zamatát érezve, ízlelgetve.

A kezem ennél a pontnál kezdi önállósítani magát. Maga mögött hagyja a karcsú derekat, és a selymes centiken lassan araszolva felkúszik a mell vonaláig. A lélegzet felforrósodik a torkomban, ahogy a feszes-puha hús kitölti a markomat, szívem dobogása is kihagy egy pillanatra, hogy utána annál szaporábban pótolja a lemaradást. Felhagytam már azzal, hogy számoljam, hányszor érintettem már meg itt azon az estén Roset, nem számít, a testem, mindig túláradó hevességgel reagál az ingerre. A tenyerem finoman összeszorul a ruganyos halom körül, őrjítő élvezet, hogy most már nem fegyelmezi mindenféle pánt, varrás és merevítő, szabadon hullámzik-ring a mozdulataim alatt, érezni a tömegét, ahogy megemelem, a feszességét, mikor finoman visszaereszkedik. Rose eleven, forró, feszes bőre felel érintéseimre, csókjaimra, úgy érzem megborzong és kisimul. Megint csak felemelem, hogy felültessem a mosdókagylóra, de ebben a mozdulatban határozottan meg lehet érezni azt, amit az előbb nem lehetett: a gyengédséget. Ajkaimmal, amikkel eddig a nyakát kényeztettem lefelé kezdek siklani, oda, ahol a kezeim fokozzák benne a gyönyört… és a szám bekapcsolódik a kezek munkájába.

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

+16 / +18(?)

A szívem szinte már a torkomban dobogott, amikor feltettem Zachnak a nagy kérdést, ő mit szeretne tőlem. Rettegtem a választól habár a szívem legmélyén egy rejtett, sötét kis zugocskában tudtam, vagy legalábbis borzasztóan reménykedtem abban, hogy akár csak én ő vele, úgy ő is velem akar lenni. De egyszerűen… hallanom kellett tőle. Habár benne volt a pakliban az is, hogy nem mond semmit, eltereli a témát, vagy egyszerűen csak közli velem, hogy szeretőnek akar, bosszúból, amiért fél évvel ezelőtt olyan rútul elbántam vele, de hála Merlinnek ez nem így történt. Végre valahára biztossá válhatott a számomra, hogy az érzéseink kölcsönösek ez pedig földöntúli boldogsággal töltött el. A tudat, hogy ennyi idő után is szeret, és nem mondott le rólam egészen új érzésekkel árasztott el, olyanokkal melyeket soha életemben nem tapasztaltam még meg ezelőtt. Természetesen nem azt mondom, voltak már kisebb – nagyobb kapcsolataim, futó kalandok, stb., éppen ezért hatalmas dolog számomra, hogy Zachnek még így is sikerült meglepetést okoznia.
- Tudom… de hallanom kellett. – suttogtam zavartan, mielőtt viszonoztam volna a csókját.

Zach érintései, csókjai és önmagában az a mérhetetlen gyengédség és figyelem melyet felém tanúsított egyszerűen teljesen elvették azt a maradék kis józanságot is a fejemből, ami még hátra maradt. Minden apró kis hang, ami eddig arra próbált rávenni, hogy álljak ellent, tűnjek el amilyen gyorsan, csak tudok, gondoljak Andrewra és arra, hogy még a barátnője vagyok egyetlen szempillantás alatt eltűntek a semmibe, helyüket pedig a sóhajaink, apró nyögéseink vették át, ahogy átadtuk magunkat a már oly rég óta elfojtott vágyainknak. Akár csak a férfi, én sem tétlenkedtem túl sokáig, nagyon hamar sikerült megszabadítanom őt az utolsó zavaró ruhadarabjától is miközben egyetlen pillanatra sem hagytam, hogy elszakítsa tőlem az ajkait. Még mit nem. Olyan rég óta vágytam már arra, hogy újra csókolhassam, ízlelhessem, most pedig, hogy végre megtehetem, nem eresztem egy könnyen. Miközben hagytam, hogy két erős karját ismét körém fonva felemeljen és visszaültessen a mosdókagylóra újra megragadtam az öv két végét és azzal vontam magamhoz egy újabb, forróbb csókra. Képtelenség betelni vele, ám ez a kegyetlen lélek nem sokáig hagyta, hogy élvezzem azt a szenvedélyes táncot, amibe invitáltam mivel ajkaival már a nyakamat kényeztette, s haladt egyre lejjebb és lejjebb.

Ahogy megéreztem magamon azokat a puha ajkakat… az apró csókokat, amikkel behintette az egész testem akaratlanul is feltört belőlem egy újabb, kéjes sóhaj. Lassan hátra vetettem a fejem miközben lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy Zach újra felfedezzen. Olyan más… annyival érzékibb, gyengédebb, mint Andrew volt. Nem is lehet őket egy lapon említeni. Neki elég egyetlen apró érintés ahhoz, hogy tűzbe hozzon, hogy lángoljon az egész testem, és alig bírjam visszafogni magam… Annyira hiányzott már. Emésztő forróság járta át az egész helyiséget, a szívem követhetetlen ritmust kezdett diktálni, levegőt pedig már alig kaptam. Egyetlen gondolat töltötte már csak be az elmémet, még pedig nem más, mint, hogy itt és most akarom. Nem bírok tovább várni. Ujjaim villámgyorsasággal tűntek el a hajában miközben ajkaimmal már – már követelőzve kerestem meg ismét az övéit s forrasztottam össze őket egy heves, szenvedélyes csókban.

- Direkt… váratsz?... Direkt kínzol? – suttogtam szemrehányóan néhány perccel később miközben körmeimet a mellkasába fájtam s végig karmoltam azt.
- Tudod… hogy ezzel az őrületbe kergetsz… mond csak… jól meggondoltad? – tudom én nagyon jól, hogy ezzel is csak az erejét akarja fitogtatni, megmutatni, hogy ő irányít, és csak akkor történik bármi is, ha Ő azt akarja, de nem.. én ezt nem engedem. Bennem emberére talált és ezt ő is nagyon jól tudja. Rose Weasley soha sem viselte el, hogy valami másképp alakuljon, mint ahogyan ő azt eltervezte. Ha valamit akarok… addig nem nyugszom, míg azt meg nem szerzem magamnak, ráadásul akkor és ott, amikor és ahol akarom. Nekem pedig most ő kell. Érezni akarom, és nem tűröm, hogy játszadozzon velem.
- Azt mondtad… megmutatod hogy nem vagy pipogya. Gyerünk nagyfiú… itt a lehetőség. – incselkedtem kihívó tekintettel majd az ajkaimba, haraptam játékosan miközben hozzásimultam néhány pillanatra. Tudom, hogy ezzel sikerül felhúznom… és pontosan az a célom.

To.: Zach - Words.: 653 - Outfit.: Here - Notes.: Embarassed

- Music.: Lifehouse - It Is What It Is

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

+18

Megint csak meglepődtem magamon. Komolyan kimondtam az érzéseimet? Igaz, hogy nem voltak konkrétak, de még, ha burkoltak is voltak… Rose, akkor is tökéletesen megértette. Valóban jó ötlet volt, így kitárulkozni előtte? Vagy pont az ellenkezője, és később még megbánhatom? Nem tudhatok semmit sem biztosra. De most már félre kell tennem minden félelmemet, amik korlátoznak. Nincs más dolgom, mint életemben először igazán bízni valakiben. És ez nem más lesz, mint az előttem álló lány. Furcsán alakulnak a dolgok, nem igaz? Ki gondolta volna, nem is olyan régen még, hogy ez lesz Rose Weasley és Zachary Greenland között… senki. Még én magam sem. Most pedig, itt állunk egymás előtt, és én olyan dolgokat mondtam neki, amik leleplezték a valódi érzéseimnek. Bolondnak, kiszolgáltatottnak, de mégis határtalanul boldognak érzem magam. Mégpedig azért, mert valószínűleg minden jobbra fordul ezek után. Legalábbis remélem, hogy a sors, nem hoz most egy ideig, olyan akadályokat, amiket mindig le kell küzdeni. Most, egyszerűen csak boldog akarok lenni Vele. És úgy látszik, ez nem is olyan hatalmas nagy kérés, mert hamarosan, Rose már viszonozza is a csókomat…

Tűz emészt belülről, talán lángra is lobbannék, ha most abba kellene hagynom, egy marék izzó hamu maradna a szívemből, ha Rose nem csókolna ilyen odaadással, mohón és gyengéden egyszerre, lassan, puhán, aztán újra meglódulva őrjítő habzsolással. Minden vérem alászáll, egy fia józan gondolat sincs kóválygó fejemben, zsigerszinten cselekszem, a mozdulataimra adott válaszok, sóhajok, nyögések vezetik testemet. Hamarosan két ajkam, már a melle legérzékenyebb pontján pihen, a nyelvemmel is érzékeltetem az ott létemet. Közben a kezem kalandozva indul el a testén, a térhajlatától csusszan felfelé, a combja belső oldalán. Kitüntetést érdemelnék azért, hogy nem rögtön rohanom le, hanem még képes vagyok vele játszadozni. Hiszen Rose a végsőkig feszít bennem valamit, elrabolja minden gondolatomat, és maga köré fonja az ábrándjaimat. Az, hogy vágyom rá, hogy a testem kívánja, csak két kifejezés, amivel megtudom címkézni a rengeteg szüntelenül kavargó érzést. Ez a valami, a bőröm alá ette magát, befészkelt a szívembe, és ágyat vetett a tudatalattimban. Eljutottam arra a szintre, hogy képtelen vagyok öt percnél tovább nélkülözni a gondolatát, hogy mérhetetlen erőfeszítésembe kerül bármi olyasmivel foglalkoznom, amiben nem szerepel Rose valamelyik lemeztelenített testrésze. A szex az agyamra ment, ez kétségtelen.

Kalandozok a testén, felfedezve újra annak legrejtettebb hajlatait, legérzékenyebb pontjait, de épp csak egy futó másodpercre. A kéz siklik tovább, egyre átsodorva a lányt, azon a határon, amikor már képtelen tovább várni… és hamarosan el is érkezik ez a pillanat. Akaratlanul is elmosolyodom a szemrehányó kérdések, szavak, és arckifejezés láttán, és képtelen bármi is eltüntetni ezt a mosolyt az ajkaimról.
- Hát persze, szépségem. Azt akarom, hogy teljesen hatalmába kerítsen az őrület. Szeretem, amikor olyan féktelenné tesz a vágy… – De nem is tudom befejezni a mondandómat, mert hozzám simul. Ezzel még inkább felkorbácsolja az amúgy is teljes lánggal égő vágyaimat.

Megcsókolom megint, forrón és mélyen, a nyelvét bekapcsolom a játékba, Rose izgalmas íze járja át a számat. Minden porcikámmal tudom, hogy élvezi a simogatást, amit újra a melleire intézek, hiszen azok invitálva feszülnek bele az érintésembe, a szíve a bőrömön lüktet. Egy egész picit kifordítom és lejjebb csúsztatom a tenyeremet, s a hüvelykujjam végével apró köröket rajzolgatok megfeszülő bőrére. Őrjítő. A pulzusom, majd szétveti a halántékomat, innen visszafordulni, már szabályos testi fájdalommal járna. Keményen csókolom tovább, hangosan, és mohón, a kezem még szorosabbra fonódik rajta. Olyan közel húzódom hozzá, hogy érzem , ahogy az öle az ágyékomra feszül… Nem bírom tovább visszafogni magam. A másik kezemmel lenyúlok, és lába belsején kérlelően végigsimítva, még jobban szétfeszítem a combjait… Ezután már nem nagyon érzékelek semmi mást. Férfiasságomon csak a forróságát érzem, ahogy hirtelen eltűntem benne. Most már egyek vagyunk, nincs kezdete, se vége tulajdon testünknek, még közelebb, még mélyebben érintem, a ritmus lüktet, kivár, majd újból felgyorsul. Elomló sóhajok töltik be a mosdót, amik a torkunkból törnek elő, apró kortyok, a szédítő vágy fogyatkozó szüneteiben. Aztán már semmi más nem marad a világból, csupán a forrón síkos bőr rózsaszín tapintása, az édes hangok mámorpírt zengedező kánonja, a gyorsuló ritmusban hullámzó világ, a felszökő vágy, mikor a teljes fizikai valóság közös szívverésünk egyetlen végtelen ütemére korlátozódik, s ott dobog, lüktet, vonaglik ebben az időtlen mindenségben, hogy csak az áradó, nyugodt öröm lassan csillapuló pihegésével törjön meg, valahol az örökké valóság túloldalán. Aztán összemosódnak az érzékletek. miként a máglyára kötözött testen lobban át a tűz, elnyelve azt. Lehetne ennél csodálatosabb?

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

+18

Vajon van a világon csodálatosabb érzés annál, mint amikor két szerető szív egymásra talál? Amikor távol a világ zajától, minden problémájától, bonyodalmától átadják magukat egymásnak, a szerelmüknek és a vágyaiknak? Talán egy kissé elfogult vagyok, amikor ezt mondom, de szerény véleményem az, hogy nem, ezt az érzést egyszerűen lehetetlen bármivel is felülmúlni. Ahogy érzem Zach két erős karját összefonódni magam körül, kezei érintését az egész testemen, az ajkait melyek mohón, követelőzve kapnak az enyémek után újra, és újra szárnyra kél bennem egy ez eddig elzárt, régen ismert érzés akár egy pillangó, ami bábjából szabadulva meg sem áll a magas égig, ez az érzés pedig nem más, mint a boldogság. Olyan régen volt már, amikor így igazán átadhattam magam a boldog önfeledtségnek, a mámornak melyet a csókjai és pusztán maga a közelsége vált ki belőlem és most végre újra megtehetem… Végre.

Az összes józan gondolat magamra hagyott, elmémet elöntötte a rózsaszín köd miközben egyre csak fokozódott bennem a türelmetlenség. Érezni akarom… most. Mi az, hogy tovább várat? Hogy játszadozik velem? Tisztában vagyok azzal, hogy szereti nálam a végsőkig feszíteni a húrt, így tett fél évvel ezelőtt is, ám mindezek mellett azt is tudom, hogy számára ugyan akkora kín, gyötrelem visszafognia magát akár csak nekem. Akkor mégis miért csinálja? Ennyire mazochista lenne? Nem zavarja az erőlködés, míg látja mennyire, megőrjít? Már – már a téboly határait súrolom, ám ő nem könyörül, csak még egy lapáttal rátesz. Miközben kezeivel a melleimet kényeztette ajkaira, felkúszott az a szokásos, szemtelen mosoly, amivel aztán végkép kihúzta nálam a gyufát és ez ki is ült az arcomra.
- Oh… szóval innen fúj a szél… - incselkedtem majd már hozzá is simultam miközben egy újabb szenvedélyes, heves csókba invitáltam őt.

Utálom, amikor Zach átveszi felettem az irányítást, és végül csak eléri azt, amit akar, mert ilyenkor úgy érzem gyenge, vagyok hozzá képest. Mindig elhatározom magamban, hogy ezúttal nem, én vagyok a főnök, én irányítok, minden úgy fog alakulni, ahogyan én azt elterveztem, ám újra és újra csalódnom kell a képességeimben, és rá kell, jöjjek arra, Zach valamit nagyon tudhat… De vajon mi lehet az? Mivel képes ekkora hatást gyakorolni rám? Oké… aláírom vele eddig a legjobb a szex, ám az, hogy az ágyban nem egy analfabéta önmagában még nem lenne elég ahhoz, hogy „uralkodjon” felettem… más lehet az oka. De mi? A kisugárzása? A magabiztossága? Az ereje? A tekintete? Vagy, hogy borzasztó sok mindenben hasonlítunk? Esetleg épp a különbségek? Ki tudja… talán soha nem fogok rájönni.

Már – már azt hittem csődöt mondtak a képességeim, ám amikor hozzásimultam Zach – hez és bevetettem a titkos fegyverem végül csak megadta magát. Hát igen a vágy sokkal erősebbnek bizonyult, mint a mi kis játékunk egymás idegszálaival. Kéjes sóhaj hagyta el az ajkaimat, mikor megéreztem, mire készül majd egy apró nyögés mikor végre valahára ismét eggyé váltunk. Képtelen voltam már visszafogni magam, hangos sóhajok, nyögések töltötték be az egész mosdót a fülledt, forró levegőről már nem is beszélve. Karjaimat szorosan fontam a nyaka köré miközben egy kicsit megemeltem a csípőm, hogy ez által is még közelebb kerülhessek hozzá. Minden egyes lökésénél úgy éreztem a testem, megfeszül, még többet akar, nem éri be ennyivel. Ajkaimat ismét az övéire tapasztottam, ám most már nem csak csókoltam, de harapdáltam is az ajkait. Teljesen elvesztettem a fejem. Hosszabb idő elteltével a nyakára tértem át, majd egy sunyi pillanatban, amikor még csak nem is számíthatott volna, rá elkezdtem kiszívni azt, épp, ahogy akkor régen. Megjelöltem… ő már az enyém, ez amolyan védjegy már nálam, felhívás a sok hülye libának, hogy a pasi már foglalt, nem dönget p*csákat.
- Merülj… el… bennem… teljesen – suttogtam a fülébe miközben lábaimmal átfontam a derekát, és teljesen hozzápréselődtem amennyire az csak lehetséges volt. Körmeimet a vállába mélyesztettem, ahogy egyre hevesebb ritmust diktált miközben igyekeztem elfojtani a feltörekvő sóhajokat, nyögéseket. Kevés sikerrel…
- Zach… – nyögtem a fülébe ezzel is ingerelve, hogy érezze, mire képes egyetlen apró mozdulatával, mit idéz elő bennem. Érzem… érzem, hogy már nem sokáig vagyok képes tartani magam… már nem sokáig, de még húzom őt… és magamat is… túl jó így. Nem akarom, hogy véget érjen… még nem.

To.: Zach - Words.: 677 - Outfit.: Here - Notes.: Embarassed

- Music.: Lifehouse - It Is What It Is

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

+18

Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Amikor a világ megszűnik létezni körülöttem, és semmi másra nem gondolok csak Rá, és arra, hogy minél inkább boldoggá tegyem. Mindaz, ami eddig aggasztott, bántott, vagy mérgessé tett, már teljesen elvesztek az emlékezetem valamelyik kis zugában, és nem is fognak egyhamar előjönni onnan, hiszen… boldog vagyok. Miért rontanám el a boldogságomat, az aggodalmakkal, és azzal a fránya félelemmel? Különben is, mással vagyok elfoglalva. Olyan érzésem van, mintha minden idegvégződést külön-külön megérintene a bőrömön, amikor hozzám ér. Szinte elmondhatatlanok azok az érzések, amik fékezhetetlenül áramlanak bennem. Nem is tudom már, mióta kezdődik minden egyes napom ugyanazzal a karamellszín pillantású, örvénylő hajzatú, cseresznyeajkú vízióval, hogy tizennégy óra szakadatlan és vágyódó önmarcangolás után hasonlóképpen, azaz kielégítetlenül, őrületig felfokozva érjen véget. Akár ébren vagyok, akár álmodom, minden töredékmásodpercben is Őt láttam magam előtt, az Ő vonásai, testének minden egyes porcikája tölti ki képzeletem fehér lapjait. És most megtörténik. Nem álmodom, nem is képzelődöm, valóban itt vagyunk és ez velünk történik.

Végeérhetetlennek tűnik a pillanat, amikor ráébredek arra, hogy felesleges a habozónak tűnő óvatosság, és az, hogy féket rakjak az önfeledtségre, és hogy a lélegzetemet szinte elvegye a felismerés, hogy tényleg megtörténik. Aztán megszűnik a pillanat, magába szippant engem a régóta visszafojtott erő, ami eddig gyűlt, növekedett a felszín alatt, s csak arra várt, hogy előbukva uralomra törjön, s félresöpörjön minden más gondolatot. Gyorsan és hatékonyan mozdulok, mint egy kleptomániás polip, innen is, onnan is elcsórok egy érintést, a kezem folyékony selyemként siklik végig a testén, sistergő szexuális feszültséggel. Érzem, ahogy forró hullámokban árad belőlem a vágyakozás. Már nagyon nehezen fogom vissza magamat, de még… tartom magam. Hogy miért is teszem ezt és kínzom ezzel magamat is? Erre roppant egyszerű a válasz. Imádom azt látni rajta, hogy ennyire akar engem. Szeretem látni a szemeiben az érzelmeit, azt, hogy megőrjítem, azt, hogy mennyire türelmetlen… Talán szintén a szerelem teszi ezt velem.
- Igen… pontosan innen. – Suttogom, majd viszonozom a vad, és tébolyító csókot.

Tudom, hogy Rose nem szereti, hogy sokszor alárendelt helyzetbe kerül, de… Én uralkodó személyiség vagyok. A lázadó, aki minden elvárt dolognak az ellenkezőjét teszi, és ez nincs is másként a kapcsolataimban sem. Ha most Rose azt várja el tőlem, hogy rögtön, azonnal tegyem a magamévá… én direkt elnyújtom. Ha uralni akarja a helyzetet, akkor szinte biztos lehet abban, hogy nem fogja. De tény, hogy, ha mindig azt tenném, amit elvárnának tőlem, igen csak unalmas lenne az életük. Mit érnének akkor a meglepetések, és a váratlan fordulatok? Most is… Sejtelmem sem volt, hogy ez fog történni, a női mosdóban, mikor tényleg csak beszélgetni kívántam vele… Meg van ennek is a varázsa, de még mennyire… Csak félő, nem sokáig fog már tartani, a végtelennek hitt önuralmam. Hiszen ahogyan Rose csókol… simul… nem, ennek lehetetlen hosszabb ideig ellenállni, így is elnyerhetném a fődíjat, hogy eddig sikerült.

Az ellenállásom megtört. Már érzem is a forróságát, ahogy elmerülök benne, a mosdó a sóhajok, nyögések, és a félhomály puha csíkjaival hullámzik körülöttem. Felesleges érzékeim eltompulnak, elzárják előlem a külvilágot. Minden tőlem független anyagi és szellemi létező felolvad valami fél kába delíriumban, ahogy a gyönyörteljes feszültség egyre hízik odalenn, ahol összekapcsolódunk. Színek robbannak szerteszét, egy pillanatra lehunyt szemhéjam mögött, skarlátszirmok és bronztüzek a narancsvörös lángokban, bordó küllők a karmazsin árnyalaton. Szavakkal megragadhatatlan érzés zárja ölelésbe altestem izmait, gyönyört ígérően ringat. Különálló mozdulatokat, már nem érzékelek, ahogy elszigetelt hangokat, színeket és illatokat sem, csak az egybefolyó dinamika létezik, mintha hullámverés korbácsolná fel bennem egyre jobban a vágyat. A mozgásom egyre gyorsabbá válik, akaratlanul, közben az újabb szenvedélyes csókot viszonozom, ahogy a későbbi harapdálást is. Kezeim továbbra is a testén kalandoznak, újra és újra felfedezve a már ismert helyeket, amikkel viszont soha nem lehet betelni. Még szinte azt sem érzékelem, hogy Rose ajkai a nyakamra tapadnak, de az azt követő szívást igen, mire újra elmosolyodok, és játékosan, de nem fájdalmasan beleharapok a nyakába.

Kérése, amikor eljut a tudatomig, csak még inkább felkorbácsolja bennem a vágyat, ami már így is pattanásig feszül bennem. De nem kell kétszer kérnie. Olyan mélyen merülök el benne, amennyire csak lehetséges, és most már szavakkal leírhatatlanul élvezem a forróságát, ami körülölel.
- Ne fogd… vissza magad… szeretem… ha hangos vagy. – Suttogom a fülébe, a nevem hallatán pedig a mozdulataim olyan sebességgel követik egymást, hogy azt hihetnénk, hamarosan itt a vég… de nem… még nem akarom. Újabb önuralomról téve tanúbizonyságot, megint csak lassítok a mozgásomon, hogy még tovább nyújthassuk a lassan elérkező pillanatot. Csak pár lökés erejéig vagyok képes ezt tenni, mert utána az ösztöneim egyszerűen magukkal ragadnak és már nincs megállás…

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

+16

Érzem, hogy akár az én testem Zach – é is megfeszül, ahogy igyekszik tartani magát elhúzni, elkerülni az elkerülhetetlent, ám akár csak nekem ez már neki sem sikerül túl sokáig. A lökések váratlanul ismét csak felgyorsulnak ettől, pedig elmémet teljesen elönti a vörös köd, ami nem hagyja, hogy a külvilág bármely zavaró tényezője áthatoljon a falakon, nem létezik semmi más számunkra csak a jelen, egymás ölelése, csókjai, érintései és a tudat, az érzés, hogy egyek vagyunk, és nem állhat már közénk senki és semmi ezután. Vagy ez mind afféle hiú ábránd volna csak melyet a kialakult forró, szenvedélyes együttlét szült? Vajon ha végül mégis elérkezik számunkra a beteljesedés, a gyönyör, amit már képtelenség fokozni minden megváltozik? Vagy épp visszatér a rendes kerékvágásba? Olyan jó volna tudni, vajon mit tartogat a sors számunkra, ám más felől… félek. Áldott tudatlanság, ahogy mondani szokás. Lehet, hogy ha belelátnék a dolgok alakulásába, a jövőbe, a sors nagykönyvébe olyan szörnyűség tudója volnék, amit képtelen volnék elviselni. Nem szabad kockáztatni.

Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy kiélvezhessem a boldog öntudatlanság kellemes, ám utolsó cseppjeit mielőtt Zach és én együtt elérjük a gyönyör kapuját majd közösen át is lépünk rajta, ám ez a pillanat sajnos, vagy nem is annyira sajnos, de hamar elérkezett a számunkra. Egyetlen utolsó lökés és éreztem, ahogy az egész testem, akár csak az övé megfeszül, egyetlen, hosszú pillanat ereéig majd elernyed és az Ő ölelő, erős karjai között keres menedéket magának. Véget ért, én azonban nem akartam ezt. Nem akartam visszatérni a valóságba, a hétköznapok monoton valójához, csak vele akartam lenni, újra, együtt… úgy, mint akkor. Milyen csodálatos is volt. Egy átszeretkezett éjszaka után hajnalban csak ölelt magához szorosan miközben szabad kezével, az egyik hajtincsemmel játszadozott és gyengéd, szép szavakat suttogom a fülembe. Annyira hiányzik.

Arcom még mindig bíbor színben pompázott miközben a szívem továbbra is vadul kalapált, levegőt pedig csak borzasztó nehézségek árán, kapkodva sikerült vennem. Az iménti percek vagy inkább órák nem is tudnám megmondani pontosan, még hosszú percekkel később is éreztették hatásukat. Képtelen voltam elszakadni tőle, helyette inkább kapaszkodtam, kétségbeesetten bújtam hozzá s hajtottam fejemet a vállára. Egyetlen aprócska, ám annál nagyobb jelentőséggel bíró szavacska próbált utat törni magának belőlem, ám én nem engedtem. Nem akartam minden kártyámat kiteregetni előtte, még nem érkezett el a megfelelő idő hozzá, hogy szint valljak, s ezáltal teljesen sebezhetővé válljak a szemében. Még nem. A dolgaink bizony most lettek csak igazán tisztázatlanok, fogalmam sincs róla, hogy Ő vajon mit akar ezek után, hogy állunk, mi lesz velünk. Tudom… sok mindent mondtunk egymásnak, mióta csak átléptük a mosdó ajtaját, ám azzal is tisztában vagyok, hogy a szavak bizony elszállnak, csak azt szabad teljesen komolyan venni, amit tettek is alátámasztanak.
- Ne eressz el – suttogtam halkan, miközben mélyen a szemeibe néztem, így pedig láthatta a csokoládébarna íriszeimben tükröződő fel nem tett kérdéseket, a bizonytalanságot, a kétségeket plusz… még egy kis valamit. Egy apró reménysugarat, ami ott pislákolt a többi érzelem között, tompa fénnyel ám mégis kivehetően. A labda ezúttal nála van, innentől már nem egyedül döntök.
- Tudom… hogy lassan ki kell mennünk… de… - haraptam el a mondatot. Nem kellenek már ide tőlem szavak, úgy is érti mit akartam mondani.

To.: Zach - Words.: 523 - Outfit.: Here - Notes.: Bocsi, hogy ilyen béna lett Embarassed

- Music.: Lifehouse - It Is What It Is

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

+16

Szavakkal már tényleg nem tudom leírni azt, hogy mi megy végbe bennem, ez egy olyan csoda, amit akármeddig kutathatnak a tudósok, nem fognak rájönni a titkára. Én is tudatlan maradok. Nem tudom meg soha, hogy miért van ilyen hatással rám, hogy mi alapján szeretek bele, pont Roseba. Olyan, mintha nem én dönteném el az életem alakulását, hanem valami külső, de hatalmas erő, ami nem hagy meghátrálni. Már reszketnek az izmaim. Gerincemet csillagszórónak érzem, ahogy végigszikrázik rajta a gyönyör újabb és újabb hulláma. Mintha meghalt volna körülöttem a világ, mindenről megfeledkezek. Már rég a távoli múltban vannak azok a zavaró gondolatok, kétségek, az a kevés félelem, ami a jövővel kapcsolatban felmerülhet bennem. Most semmi sem számít. Sem a múlt nehézségei, sem az, hogy a jövőben még esetleg milyen harcokkal, akadályokkal kell szembe néznünk, most csak az számít, hogy itt vagyunk egymásnak, és én szeretem. Nem is tudom, mióta mondom már ki önmagamban ilyen önfeledten ezt a szót, de kimondom, és kétségtelen, hogy igaz.

Hiába próbáltam késleltetni, ahogy ő is, hamarosan elérkezik az a pillanat, amikor átlépünk egy bizonyos határt, ahonnan már nincs megállás. Nem tudom szabályozni a mozdulataimat, képtelen vagyok, akár csak egy pillanatra is lassítani, hogy tovább odázzam a pillanatot, hogy csak még pár percig nyújtsam kettőnk szerelmeskedését. De elérkezik a pillanat. Mikor az ősi ritmus hatására az utolsó lökés is megtörténik, mikor mindketten elérünk a beteljesüléshez, amit földi szavakkal egyszerűen képtelenség leírni. Egy újabb csókba invitálom az ajkait, ami már sokkal inkább gyengéd, mint szenvedélyes, de az előbbi tűz halványuló, de még ott lévő szikrája érzékelhető benne. Emlékszem, hogy azon az éjszakán sokkal több időnk volt, nem zavarhatott meg minket senki, és az egész éjszaka csak arra várt, hogy kihasználjuk minden egyes pillanatát. De most nincsen annyi időnk, amit nagyon is sajnálok. De most, mégsem akarok beszélni arról, hogy mi lesz a jövőben, vagy olyan fontos dolgokról, amikről még beszélni kellene… Csak ölelni akarom magamhoz, érezni, ahogy a vágy utórezgései végigfutnak a testén, érezni azt, hogy végre itt van velem.

Még tudok gyönyörködni a csillogó szemeiben, a kipirult arcában, ahogy mellkasa fel-le hintázik a gyors lélegzetvételeitől. Én is ugyanígy érzem magam, még képtelen vagyok megbirkózni az oxigén hiánnyal, de lassan kezd visszaállni a normális levegő vétel. Hosszú ideig nem szólalok meg. Elrontanám vele a pillanat szépségét, a nyugodtságot, és ha megszólalnék újra felütné a fejét az a bizonytalanság, a kétség, ami eddig sikeresen elkerült. Tudom, hogy nem sokáig élvezhetem ezt a nyugalmat, amikor még szorosan tarthatom a karjaimban, mikor még érezhetem, hogy a bőre az enyémhez simul. Most azt kívánom, bárcsak örökké tartana… de ez túl naiv kérés lenne az égtől. A kábultságból, amit még érzek a halk szavai rántanak ki, és a tekintete, amivel szinte mindent elmond. Szinte azonnal visszatérnek az aggasztó gondolatok, de a háttérbe szorítom azokat, és megnyugtatóan rámosolygok.

- Nem eresztelek. – Suttogom, és hogy szavaimnak nyomatékot adjak, csak még szorosabban ölelem magamhoz, és apró, gyengéd puszit adok a nyakára. A következő mondatára, csak bólintok, nincs szükség arra, hogy szavakkal befejezzem, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy mire gondol. Én is ugyanezt érzem. Nem akarom megszakítani a varázst, nem akarok visszalépni a való élet eddigi mocskaiba, mikor most olyan boldognak érzem magam. Ha most kilépünk azon az ajtón, fogalmam sincs, mit tartogat majd számunkra a jövő, ahogy azt sem tudom mi lesz Andrew-al és mi lesz velünk. De most nem akarom ilyen gondolatokkal beszennyezni a még mindig tartó pillanatot. Talán mondanom kellene valamit, valami megnyugtatót, de most szavak mit sem segítenek. Ezért ahelyett, hogy hangot adnék az érzéseimnek, inkább megpróbálom kimutatni. Úgy, mint azon az éjjelen, most is játszadozni kezdek az egyik hajtincsével, közben a másik kezemmel gyengéden az arcát cirógatom. Időnként pedig puszikat adok az ajkaira, vagy más területekre.

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE ♥

+16

A nyugalom, a béke és a szerelem édes egyvelege járta át az egész mosdót, ahogy Zach egy szempillantás alatt megértette, mi az, amit mondani akarok majd válaszul még közelebb vont magához és ölelt szorosan apró csókokkal fűszerezve a pillanatot. Minden probléma, nehézség olyan távolinak tűnt, olyan aprónak mintha csak egy magas hegyről letekintve látnám a parányi házakat, a medzsbox méretű autókat és a lego emberkéket, akik az utcán sétálnak, hazafelé igyekeznek a munkából egy nehéz nap után. Teljesen elfeledtette velem milyen kemény is volt számomra az a fél év, míg külön voltunk, másokkal, egymást kerülve miközben a Roxfort falai visszhangozták Zach újabb egy éjszakás kalandjának történetét. Pokoli érzés volt, ahogy szinte már magam előtt láttam a képet amint egy másik lányt, ölel, csókol, vetkőztet, majd visz, ágyba s szeretkeznek hosszú órákon keresztül épp, úgy ahogy velem is tette a bál éjszakáján. Ahogy szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy talán épp ugyan abban a szobában is teszik ezt ahol velem volt a szívem kegyetlenül sajogni kezdett, ezért is kerestem hát menedéket Andrew karjaiban… védelmet akartam és elégtételt, megmutatni Zachnek, hogy én is tovább léptem és nincs szükségem rá. Merlinre, hogy én mennyire ostoba voltam, nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Ez után a varázslatos együttlét után képtelen volnék már úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem, visszatérni Andrewhoz és folytatni az eddigi színjátékot. A gondolat is mély undorral tölt el, hogy hozzám ér, megcsókol, vagy éppen ágyba akar cipelni. Nem… erre többé képtelen vagyok.

Beleremegtem a gondolatba, hogy néhány pillanat és minden visszatér a régi kerékvágásba, elhagyjuk a női mosdót, és ismét idegenekké válunk egymás számára. Idegenekké, akik felejthetetlen pillanatokat töltöttek el egymás karjaiban, ám akik számára ez minden, semmi több. Önkéntelenül bújtam még jobban hozzá Zach – hez s fészkeltem el magam a karjaiban miközben egy gyengéd csókot leheltem a mellkasára. Félek. Mi lesz velünk ezután? Mit tartogat számunkra a sors? Mi történik, ha Andrew tudomást szerez valahonnan erről az egészről? Végül is… az nem érdekel, ha ribancként könyvel el az egész iskola, aki nem szégyell játszani a férfiakkal, manipulálni és kihasználni őket ám, attól viszont rettegek, hogy mit tenne Zachel, abban ugyanis teljesen biztos vagyok, hogy az egoja nem hagyná annyiban, hogy csak úgy megcsaltam, lecseréltem, ráadásul épp Rá.

Ahogy így elmélyedtem a gondolataimban egyszer csak kisebb csapat közeledése ütötte meg a fülemet, akik között felismertem Drew számos barátjának hangját. Ezek szerint véget ért a kviddicsezés, hamarosan tálalják a vacsorát a nagyteremben. Félve pillantottam fel Zach arcára miközben gyengéden eltoltam őt magamtól.
- Hiába minden… mennünk kell. – suttogtam remegő hangon majd, hogy egy kis erőt tudjak venni magamon, elkezdtem összeszedegetni a ruháimat a padlóról. Halvány mosoly tűnt fel az ajkaimon mikor a szakadt fölsőmhöz értem és egy apró, kihívó pillantást lövelltem felé.
- Tudod, szerencséd, hogy boszorkány vagyok, mert ha egyszerű mugli volnék nagyon morcos, lennék, amiért a kedvenc fölsőmet tépted szét. – incselkedem majd a pálcámat a ruhadarabra szegezve egyetlen pálcaintéssel helyre, hozom.
- Tádám. Kész is. – kezdtem el szépen lassan visszabújni a ruháimban, miközben kerültem a pillantását. Bárcsak tudnám, hogyan tovább, de most valahogy úgy érzem neki, kell mondania valamit, egyedül nem dönthetek.

To.: Zach - Words.: 516 - Outfit.: Here - Notes.: Embarassed

- Music.: Lifehouse - It Is What It Is

daisy doo

i'll keep you safe & cheerful

Most azt kívánom, bárcsak ez a pillanat is örökre így maradna. Nem kellene kimennünk, visszatérnünk a rendes kerékvágásba, nem kellene zavart éreznünk a megválaszolatlan kérdések miatt, nem kellene azért aggódnom, hogy mi lesz azzal a pojácával… nem kellene bizonytalanságot éreznem a jövővel kapcsolatban. Olyan nehezen sikerült magamnak bevallanom nem is olyan régen, hogy Rose annyira fontos nekem, mint egykor a menyasszonyom volt, ha nem fontosabb. Túl késő volt már, mikor erre ráébredtem, túl későn, mert már ellökött magától, és én ahelyett, hogy újra és újra próbálkoztam volna, inkább elsüllyedtem a bánat óceánjában, és más nőkkel próbáltam őt elfelejteni. De természetesen nem sikerült. Mikor mással voltam együtt, mást csókoltam, más testét kényeztettem, akkor is folyamatosan ő járt a fejemben. Nem tudtam nem arra gondolni, amikor vele voltam együtt, mikor olyan készségesen fogadta a csókjaimat és simogatásokat. Most egy újabb gyönyörű emlékkel gazdagodtam, de vajon ez jó? Nem fogom később megbánni? Ezt nem tudhatom. Csak a jövő döntheti el.

Most, ha kilépünk majd a mosdó ajtaján, képtelen leszek újra úgy tenni, mintha semmi sem lett volna közöttünk. Nem tudom, ő mit vár el, vagy mit akar, de hogy engem ezek után már nem fog tudni lerázni, abban biztos lehet. Egyszer… nem is olyan rég voltam vele úgy, hogy képes lennék elengedni, hogy most végeztem, nem hiányzik nekem ez a bizonytalanság, az, hogy amikor csak teheti, kínoz. Nem. Akkor tényleg úgy gondoltam, hogy ennyi volt, nekünk befellegzett, és nem lesz többé olyan, hogy mi, csak Rose és Zach két teljesen idegen ember. De mikor visszatartott… mikor azt mondta, nem akarja… megpecsételte a sorsát. Talán fogalma sincs, hogy ezzel mit sikerült elérnie. Nem tudhatja, hogy így már akár akarja, akár nem, vele maradok. Vagy így, vagy úgy. Nem fontos, hogy ha el is lök magától, én mindig azon leszek, hogy újra megszerezzem magamnak. Még egyszer nem engedem meg azt, hogy elveszítsek egy ilyen fontos személyt. Egyszer bőven elég volt.

Hamarosan én is meghallom a hangokat, a kábulat elmúlik, és habár fájdalmasan tapasztalom, de Rose eltol magától. Egy sóhaj kívánkozik ki belőlem, de végül csöndben maradok, és elfogadom, hogy tényleg mennünk kell.
- Félsz valamitől? – Kérdezem halkan, kíváncsian, miközben én is elkezdem összeszedni a ruhadarabjaimat és lassan öltözni.
- Ha nem is tudtad volna visszavarázsolni, kaptál volna egy másikat. – Mosolyodom el halványan, mert nem tud felvidítani a hangnem, sem az, hogy teljes mértékben figyelemmel kísérem a felöltözését, hogy még egyszer gyönyörködhessek benne. Én már teljesen felöltöztem, de még mindig nem nagyon akaródzik kilépni az ajtón, és elvegyülni a tömegben. Úgy érzem, valamit vár tőlem, de nem tudom, mit mondhatnék. Annyi érzelmet felfedtem már előtte az elmúlt időben, hogy nem tudom, hogy mivel tudnám még inkább magamhoz láncolni. Mit mondjak neki?

Ajkaim nem akarnak szólásra nyílni, hosszú percekig csak figyelem őt, próbálva elkapni a tekintetét, de nem megy. Odamegyek hozzá, és az állánál fogva gyengéden kényszerítem arra, hogy a szemeimbe nézzen.
- Mit vársz tőlem, mit mondjak? – Kérdezem szinte suttogva.
- Érzem, hogy vársz valamire, akarsz valami kapaszkodót, ami segíthet… de fogalmam sincs, mit mondhatnék. Azt, hogy megőrülök érted? Hogy borzalmas látni minden egyes nap, mikor azzal az alakkal vagy? Hogy mindent megadnék azért, hogy velem legyél és ne mással? Mit mondjak? Mit akarsz hallani? – Hajolok közelebb hozzá.
- Ez soha nem lesz könnyebb. Nem tudom, hogy akkor… miért löktél el magadtól, hogy mitől ijedtél meg. De addig ezt nem tudjuk igazán megvitatni, amíg azzal az alakkal vagy. Nem tudom, mit szándékozol tenni. Nem tudom mi lesz. Én csak azt tudom, hogy én, téged akarlak. – Megszüntetem a közöttünk lévő távolságot és gyengéden megcsókolom. Hosszú idő után elhúzódok, elengedem a karcsú derekát, majd egy varázslattal kinyitom az ajtót.
- Ne felejtsd el… most már nem szabadulsz tőlem. Soha. - Suttogom a fülébe.
- Most mennem kell. - Még egyszer megcsókolom búcsúzásképp, majd kilépek az ajtón és elvegyülök a tömegben.

//Köszönöm a játékot Smile

egy élmény volt //

THANKS NODDING.ACQUAINTANCE

» A conversation that changes everything - Zach & Rose
» Rose Weasley
» Rose Red High school