la surprise, que personne n'a appelée - vic & clive

Fel s alá járkáltam az abszol úti kis lakásom nappalijában miközben egyre csak arra tudtam gondolni, hogy Clive néhány percen belül megérkezik, nekem pedig elé kell állnom, és el kell mondanom neki, hogy állapotos vagyok, az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Hatalmas gombóc fojtogat már napok óta, miközben minden pillanatban igyekszem megfékezni a könnyeimet melyek patakokban, készülnek feltörni belőlem, hogy aztán végig gördüljenek az arcomon. Rettegek. Nem vagyok felkészülve még az anyaságra, hiszen még mindig képes vagyok úgy viselkedni, mint egy kislány, egy rosszcsont gyerkőc. Hogy viselhetnék így gondot egy apró teremtményről, hogyan taníthatnám, nevelhetném, amikor még én magam sem viselkedem felelősségteljesen? Milyen anya válna így belőlem? Az a kis csöppség, aki most bennem növekedik teljesen rám lesz majd utalva, óvnom kell, vigyáznom rá, de mi van akkor, ha rosszul csinálom? Ha elrontok valamit, és véletlenül fájdalmat okozok neki, nem veszem észre, hogy szüksége van valamire, vagy ha beteg, vagy ha nem tudom megvigasztalni, amikor sír? Merlinre… miért történik ez velem?

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok egy csapásra felfordult az egész addigi életem. Már nem csak Victoire Weasley voltam, az auror, a legidősebb testvér, a szüleim első gyermeke, Clive barátnője, aki csakis magáért felelt, azt tehetett, amit csak akart… új szerep költözött be az életembe… Victoire Weasley… az anya. Képtelen voltam felfogni, újra és újra a tesztre pillantottam melyen kegyetlen erősséggel ott virított a két csík, mintha csak gúnyt űztek volna belőlem. Kétségbe estem. Habár azzal tisztában voltam, hogy képtelen volnék elszakítani magamtól a kicsit, elvetetni, örökbe adni, hiszen abban a pillanatban fontossá vált a számomra mihelyst tudomást szereztem a létezéséről, ennél tovább nem tudtam tervezni. Fogalmam sem volt kivel kellene ezt először megbeszélnem. Édesanyámmal? A húgommal? Vagy rögtön, azonnal Cliveal? Clive…

Nem is tudom mi volt az, ami a leginkább megrémített, önmagában az anyaság fogalma, a tudat, hogy hamarosan már egy csecsemőről kell majd gondot viselnem, vagy a tény, hogy egyszer, nem is olyan sokára Clive elé kell majd állnom, és beszélnem kell vele. Fogalmam sincs miként fog majd reagálni, hiszen lássuk be elég furcsán állnak mostanában a dolgaink. Lassan 3 éve járunk már együtt, megbizonyosodhattam felőle, hogy a mi szerelmünk igaz és erős, ám arra még nem került sor, hogy olyan dolgokról beszélgessünk, mint például az összeköltözés, esetleg eljegyzés vagy házasság. Erre, tessék… ajtóstól a házba, jön a baba. Mi lesz, ha ezzel a bejelentéssel mindent felforgatok magunk körül? Ha Clive sem áll még készen és nem akarja majd a kicsit? Ha választás elé állít, és elhagy, mikor rájön, hogy képtelen vagyok lemondani a gyermekemről? Nem tudom, mit tennék… nem bírnám ki. Összeroppannék, de valahogy át kéne vészelnem, mert valaki számít rám. Egy kis, védtelen teremtmény, akinek csak én leszek. Nem tudom… nem tudok már semmit sem. Anyu segíts, kérlek! Nagyon félek!

Nem tudom jól döntöttem e amikor végül arra jutottam, először azzal az emberrel kell megosztanom a hírt aki a lehető legilletékesebb az ügyben, talán ha anyuval beszélek először, adott volna valami jó tanácsot, megnyugtatott volna, és biztosít afelől, hogy mindenben számíthatok rá és apára, mellettem állnak majd és segítenek. Talán akkor most nem félnék ennyire. Talán… De hát nincs mit tenni, a kocka el lett vetve, más döntésre jutottam, így pedig nem maradt más hátra, mint várni. Várni az elkerülhetetlent.
Félve pillantottam a faliórám irányába… 2:57… már csak 3 perc. 3 perc és Clive megérkezik. A szívem vad zakatolásba kezdett, alig kaptam már levegőt. Mintha csak valami ólomsúllyal nehezedett volna a mellkasomra, erős nyomást éreztem szétáramlani az egész testemben. Hogy egy kicsit meg tudjak nyugodni, és el tudjam terelni a figyelmem szórakozottan, kezdtem igazgatni a párnákat a kanapémon, a képeket a kandallópárkányon illetve a virágokat a vázában. Újra és újra átpakoltam a könyveimet, sosem voltam elégedett az épp aktuális helyükkel. Vicces, ezt minden bizonnyal anyutól örököltem, ő is állandóan pakolászott, amikor ideges volt, erre, tessék most én is.
Annyira szeretnék már túl lenni rajta, de közben rettegek… talán most utoljára látom majd Cliveot mielőtt örökre, kilép az életemből… az életünkből.

All the time

words: 689

Az edzések mindig kimerítőek, főleg akkor, ha közeledik a kupa idény. Szinte minden egyes napom azzal telik el, hogy a hatalmas kviddicspályán gyakorolok a többi játékossal, akár viharos szél fúj, akár szakad az eső, vagy akkora köd van, hogy semmit sem lehet látni. Szeretem azt, hogy a munkámat egybe köthetem azzal amit szeretek, és élvezem csinálni, ráadásul még fizetést is kapok érte. Sok ember, ezt nem mondhatja sajnos el magáról, úgyhogy igen csak szerencsésnek mondhatom magam. Főleg úgy, hogy van egy gyönyörű barátnőm, akit teljes mértékben szeretek, így az életem most tökéletesen teljesnek tűnik. Bár mostanában Victoiret nem is láttam, pedig biztos vagyok benne, hogy nem azért, mert sokat kell edzenem. Hiszen ilyenkor is mindig tudtam időt szakítani rá, vagy csak egyszerűen beugrani hozzá a munkahelyére, hogy elraboljam egy ebédre, vagy azért, hogy pár szót váltsak vele. De amikor pár nappal ezelőtt bementem hozzá, kiderült, hogy nem is volt bent, amit furcsállottam. Remélem, hogy nem beteg.

Már aznap gondoltam arra, hogy meg kéne látogatnom a lakásán, de végül sajnos nem volt rá lehetőségem. Olyan szinten lefárasztott az a rengeteg edzés, ami késő estig eltartott, hogy csak arra volt energiám, hogy beessek az ágyba, és ájult álomba merüljek. Így telt az elmúlt pár napom, és habár borzasztóan hiányzik nekem, egyszerűen nem tudtam szerét ejteni annak, hogy elmenjek hozzá. Ez akkor változott meg, mikor megkaptam a levelet Tőle. Eléggé komolynak tűnt az üzenet, már kezdek igazán aggódni, hogy valami komoly gond lehet. Talán valami rosszat tettem? Úgy emlékszem, hogy nagyon jól megvagyunk, még veszekedni sem veszekedtünk… egyedüli gond, ami felmerülhet az, hogy egyáltalán nem beszéltünk a közös jövőről. Ez bevallom, leginkább az én hibám. Mikor arra terelődött volna a szó, hogy mi lesz kettőnkkel, mindig témát váltottam.

Nem mintha, olyan idegen lenne tőlem az a gondolat, hogy közös jövőt tervezgessek vele, hiszen szeretem, de… mindig itt van az a fránya de. Az igazság az, hogy egyszerűen félek úgy igazán lekötni magam. Megtenném, mert még csak a gondolataimban sem fordult elő az, hogy esetleg mást szeretnék magam mellett tudni, hiszen Vic tökéletes a számomra, de valahogy mégis megrémít a házasság, még maga az összeköltözés gondolata is. Fiatal vagyok, olyan sok minden áll még előttem, és habár a kapcsolatom szilárd, és boldognak tűnik, attól még a félelmeim visszatartanak attól, hogy komolyabban előrelépjek. Habár, már egy ideje gondolkozom azon, hogy megkérem költözzünk össze, de mindig félek előállni ezzel a lehetőséggel. Vagy nem jó az alkalom, vagy csak kifogásokat keresek, mert nem akarom, hogy elutasításba ütközzek… és különben is, lehet, hogy Victorie egyáltalán nem akar velem összeköltözni. Lehet, hogy pont így szeret élni, függetlenül, egyedül. Bár igaz, hogy gyakran egymásnál alszunk, de ez más… Az összeköltözés egy igen csak komoly lépés, ami akár alapokban változtathatja meg a kapcsolatunkat, hiába is ismerjük annyira egymást.

A jegyesség és házasság… arról pedig még egyáltalán nem akarok beszélni. Néha gondolok rá, de… ez igen ritka alkalom. Nem is megyek bele ebbe a témába. Tehát, egyedül ez lehet a probléma. Hogy esetleg Vic megelégelte azt, hogy egyáltalán nincs szó a jövőről és csak a jelenben sodródunk, semmi előre megbeszélt terv, vagy elképzelés… maximum csak egy hétre, vagy egy hónapra előre. Amilyen komolynak tűnt az a levél, nagyon is elképzelhető, hogy erről van szó. A mai délelőttöm edzéssel telt, így kissé fáradtan értem haza, zuhanyoztam le és öltöztem át. Kicsit idegesen járkáltam a szobámban, egészen addig, amíg elérkezett az idő, mikor indulhatok, és pontban háromra, megérkezek Victoire lakásához.

Mély levegőt veszek, felkészítem magam az elkerülhetetlenre, vagy csak egyszerűen reménykedek, hogy nincsen semmi gond, minden rendben van. Hogy ő jól van és nem történt semmi baja, hogy kiderül az, miért nem volt a munkahelyén… és hogy rendben van-e a kapcsolatunk. Én úgy érzem igen, de soha sem lehet tudni. Végül csak ráveszem magam, és bekopogok az ajtón. Eljött a visszafordtíthatatlan pillanat, most vagy soha, lehull a lepel. Aggódom. Hamarosan nyílik is az ajtó, és amikor meglátom rámosolygok, habár látszik a tekintetemben az aggodalom, és a féltés.
- Szia. – Köszönök neki, és gyengéd puszit adok az ajkaira üdvözlésképpen.
- Valami baj van? Beteg vagy? Nem voltál a munkahelyeden. – Rohanom le a kérdéseimmel akaratlanul. Túlságosan aggódom érte, főleg most, hogy látom. Olyan… gondterheltnek tűnik.

notes: remélem tetszik, ne haragudj, hogy csak most írtam

Are we waiting

Szinte minden egyes idegszálam pattanásig feszült miközben vártam az elkerülhetetlenre. Az idő kínzó lassúsággal telt, miden egyes eltelt perc óráknak tűnt a számomra, képtelen voltam egy helyben ülni és várni. Feszült voltam, ideges, összezavarodott. Csak reménykedni tudok abban, hogy Clive a körülményekhez képest jól fogadja majd a hírt, és nem gyűlöl meg, azonnal amiért felelőtlen voltam. Igaz, ami igaz, ez a dolog nem csak egy személyen múlik, ketten kellettünk hozzá, ám ki tudja mennyire fog engem okolni a történtekért. Vajon a szerelmünk elég erős ahhoz, hogy átvészelje ezt a váratlan számomra, azonban mégis örömteli eseményt vagy a történetünk itt véget is ér, útjaink örökre kettéválnak? Félek belegondolni abba, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor még láthatom Clive – ot, amikor még a páromként tekinthetek rá, és vele lehetek. Gyötör a gondolat, hogy egy életre elveszíthetem, hiszen lássuk be, akár csak nekem, neki is komoly gondjai vannak az elkötelezettséggel. Egy dolog járni valakivel, akit mindenkinél jobban szeretsz a világon, majdnem minden nap találkozni és egymásnál aludni, ám például egy összeköltözés, jegyesség vagy éppen a gyermekvállalás már egy egészen más téma. Azt is megérteném, ha Clive úgy döntene, hogy még túl fiatal ehhez, szeretne inkább a karrierjére összpontosítani ahelyett, hogy az éjszaka kellős közepén egy síró, bömbölő kisdeddel járkáljon fel s alá a szobában úgy, hogy másnap komoly meccse lesz. Számomra is borzasztó nehéz a helyzet. Egy kisbaba bizony komoly felelősséggel, lemondásokkal jár, amikkel tisztában is vagyok. Tudom például, hogy míg a szívem alatt hordom, nem mehetek el komoly bevetésekre a társaimmal, nem sodorhatom magam „feleslegesen” komoly veszélybe. Hogy mi vár rám ez alatt a kilenc hónap alatt? Minden valószínűség szerint irodai munka, aktatologatás, jelentésírás stb. Az sem kizárt, hogy ideiglenesen áthelyeznek, a minisztérium egy másik osztályára vagy elküldenek szabadságra. Merlin tudja. Oly sok éven át, hajtottam, tanultam, erőlködtem, hogy egy nap elismert auror válhassék belőlem, s most útban a cél felé minden megváltozik, fenekestül felfordul. Időre van még szükségem, hogy feldolgozhassam…

Olyannyira sikerült elmélyednem a gondolataimban, hogy észre sem vettem amint a falióra elütötte a délután három órát. Csak álltam ott, a szoba kellős közepén miközben elért a felismerés, az életem fordulóponthoz ért. 24 évesen, a karrierem kezdetén egy stabil mégis különös párkapcsolatban élve a sors úgy döntött egy időre „kispadra” ültet s, hogy addig is kárpótoljon, vagy legalábbis elterelje a figyelmemet, megajándékoz egy apró kis csodával. A kérdés már csak az, mekkora áldás ez számomra? Mi mindent kell elveszítenem, feláldoznom azért a kicsiért, aki olyan váratlanul lépett be az életembe, s akit mégis képtelen volnék elszakítani magamtól?

Hirtelen kopogás zaja ütötte meg a fülem, mire azon nyomban felkaptam a fejem, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Elérkezett az idő, Clive megjött nekem pedig össze kell szednem minden bátorságomat, és komolyan beszélnem kell vele a történtekről. Hogy félek e? Az nem kifejezés, ám most már nem szabad csak magamra gondolnom, hiszen hármunk élete függ ettől a délutántól. Kezemet a kilincsre csúsztattam majd mielőtt kinyitottam volna az ajtót vettem egy utolsó mély lélegzetet. Showtime.
- Szia. – köszöntöttem halkan miután viszonoztam a puszit majd hátra léptem, hogy be tudjon jönni. Mielőtt bármit is mondhatnék Clive szinte azonnal, lerohan a kérdéseivel, akkor pedig mikor megjegyzi, hogy nem voltam bent a munkahelyemen egy kicsit meglepődöm. Ezek szerint kereshetett odabent, szegény biztos rögtön aggódni kezdett, amikor nem talált.
- Nem… nincs semmi baj. Legalábbis… nem komoly… vagyis… – na ez eddig nem valami értelmes beszéd. Gyerünk Torie szedd össze magad!
- Öhm… gyere beljebb. Nem kérsz esetleg valamit? – igyekeztem húzni az időt, ám meg sem vártam a válaszát azonnal a konyhába siettem, majd elővéve két poharat, narancslevet töltöttem magunknak.

- Én… persze jól vagyok. Nem, nem vagyok beteg. Én csak… kellett egy kis idő, hogy gondolkodni tudjak. – nem, az idő még nem alkalmas arra, hogy színt valljak neki, még elő kell készítenem a terepet.
- Na és te? Jól vagy? Megy az edzés? Persze miért is ne menne, ne haragudj ez hülye kérdés volt. – te jó ég, annyira szétszórt vagyok, ami egyáltalán nem jellemző rám, sürgősen tennem kell valamit, mielőtt előtte roppanok össze.
- Ne haragudj, hogy iderángattalak… biztos nagyon fáradt vagy. Beszélhetünk máskor is… vagyis nem. Most kell beszélnünk. – kortyoltam egy keveset a narancslevemből, ám gyorsan le is tettem a poharam, mert úgy remegett a kezem, hogy féltem, még a végén elejteném.
- Tudod… történt valami… néhány nappal, ezelőtt amiről, muszáj tudnod. Nem azért mondom el, hogy felforgassam az életed, vagy, mert bármit is elvárnék tőled. Azt is megértem, ha te erre még nem állsz készen, ám akkor is meg kell beszélnünk… - kezdtem bele. Na most légy velem Merlin.

All the time

words: 754

Még mindig furcsa belegondolni, hogy mennyi minden történhet rövid idő alatt. Hiszen az is egy pillanatnak tűnt, amikor Vic végre elismerte, hogy szeret engem, most pedig már mióta együtt vagyunk… Olyan felfoghatatlan. Tipikusan az a típusú srác voltam, aki képtelen volt egy hónapnál tovább leragadni egy lány mellett, bár az függött attól is, hogy már akkor Victoireba voltam szerelmes, épp ezért képtelen voltam elviselni mellettem hosszabb ideig egy lányt, esetlegesen egy komolyabb kapcsolatban. Mit szépítsem, csak szeretőim, vagy egy éjszakás kalandjaim voltak, bár azok is egyre ritkábbá váltak, ahogy egyre jobban és jobban belezúgtam a szőke szépségbe. Már akkor sem igazán tudtam letagadni a tényeket, mert amikor csak elment mellettem, vagy mosolyogva rám köszönt, máris úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna. Ez sajnos igen csak feltűnő volt. Mindenki tisztán láthatta a környezetemben, aki csak egy kicsit is jobban ismert, hogy Clive Wood bizony szerelmes, ráadásul nem is kicsit. Nem volt valami könnyű elfogadni azt, hogy Vic, Teddy-vel járt, magamban folyamatosan fortyogtam a dühtől, hogy miért nem léptem előbb, miért nem mertem megtenni az első lépést, mert talán sikerült volna… De ezt már soha nem tudom meg.

Most viszont igazán elégedett lehetek az életemmel, ehhez nem fér semmi kétség. Vegyük csak sorba. A családommal tökéletesen jó a kapcsolatom, nem úgy mint rengeteg embernek, akik rosszban vannak a szüleikkel. Apám büszke rám, ahogy anya is, én pedig kellőképpen tisztelem őket és amikor csak tehetem meglátogatom, azt a házat, amit egykor, és még mindig az otthonomnak nevezhetek. Vannak nagyon jó barátaim, akikre mindig számíthatok, a bajban, mindig felvidítanak, ha esetleg rossz lenne a kedvem, és bármikor elmehetek velük iszogatni, csak úgy egyszerű szórakozásból. A karrierem is felfelé ível, egyre több meccset nyerünk meg, egyre jobban ismertté válik a csapat neve, és egyre feljebb kerülünk a ranglétrán. S, persze itt van Victoire is, akinél jobb barátnőt el sem lehet képzelni. Ugyan mi is, mint minden pár szoktunk veszekedni, de ezek olyan apróságok, hogy pillanatokon belül kibékülünk és egyáltalán nincs több gond belőle. Soha nem érzem úgy, hogy most nem akarok vele lenni, vagy hogy túl sok időt töltök vele, épp ellenkezőleg: Túl kevésnek találom az együtt töltött időt. Most… kicsit tartok attól, hogy mi az a fontos dolog, amiről beszélni szeretne velem. Nagyon remélem, hogy nem olyan rossz dolog…

Érzem, hogy a gyomrom kissé háborog, az izgalomtól, és habár nehéz ezt magamnak is bevallanom, a félelemtől. Mit fog vajon mondani? Ugye minden rendben van velünk? Ugye nincs semmi baja? Ezernyi kérdés kering a gondolataimban, amik mind-mind megválaszolatlanok maradnak addig, amíg erőt nem veszek magamon és be nem kopogok az ajtón. Végül megtörténik, és nem kimondottan türelmesen várom azt, hogy nyíljon az ajtó és bebocsátást nyerjek. Ami hamarosan, bár nem olyan gyorsan, mint ahogy szeretném, de megtörténik. Cseppet sem nyugtat meg a látvány, ami fogad. Határozottan sápadtnak látom, és ez a halk szia sem győzött meg arról, hogy minden rendben lenne. Azt hiszem, itt valami komolyabb baj van. Rögtön tovább mélyül az aggodalmam, és nem is rakok féket az előtóduló kérdésekre. Amikre nem kapok kielégítő választ, csak terelést.

- Nem kérek, köszönöm. – Hárítom el a kínálást, miután bemegyek, de elkések ezzel, mert már tölt is ki narancslevet. Végül sóhajtva, de elfogadom a poharat, habár nem iszok bele, hanem csak őt figyelem, hátha végre elmondja mi is a baj, mert hogy van baj, az egyértelműen látszik. Túlságosan gondterhelt. Nem szokott ilyen lenni.
- Mikor kellett gondolkoznod? – Teszem fel az újabb kérdést. Remélem nem arról, hogy szeretné, ha eljegyezném, mert arra még nem állok készen. Persze, gondoltam már rá, de nem úgy, mint aki a közeljövőben valaha is rászánná magát erre a lépésre. Én még… túlságosan komolytalan vagyok ehhez.
- Én jól vagyok, de most nem rólam van szó, ne tereljük el a témát, kérlek. – Egyre jobban látszik rajta, hogy mennyire szétszórt és én egyre jobban aggódom érte. Bárcsak kiderülne már végre, hogy mi is a baj… így elég nehéz vele beszélni.

- Ne foglalkozz ilyen pitiáner dolgokkal, hogy fáradt vagyok-e, hanem bökd ki, hogy mi a baj. Beleőrülök, hogy nem tudom mi bánt, mert hogy bánt valami, az határozottan látszik rajtad. Szóval beszéljük meg. – Oké, határozottan kezdem elveszíteni a türelmem, de ez csupán az aggodalom hozza ki belőlem. Az sem épp szívderítő látvány, hogy mennyire remeg a keze és milyen nehezen jönnek a szavak az ajkaira. Mi lehet a baj? Egyre jobban megrémiszt.
- Vic… ne húzd az időt. Kérlek szépen mond el, hogy mi a baj. Mi történt? Mi az ami felforgatná az életem? Ugye nem akarsz szakítani? – Fogom meg a kezét hirtelen, miután végighallgattam csendben, de most képtelen vagyok lakatot tenni a számra, túlságosan is aggódok érte. Értünk.

notes: megint sikerült késlekedni... amiért elnézésedet kérem

Are we waiting

Rémesen érzem magam, amiért ennyire szétszórt vagyok, összefüggéstelenül beszélek ráadásul mindezzel még Cliveot is bizonytalanságba, taszítom. Érzem, hogy egyre csak fokozódik benne az irántam tanúsított aggodalom, ami miatt a gombóc, mely a torkomban keletkezett csak egyre nagyobbá és fojtogatóbbá válik. Mégis milyen ember vagyok én? Hogy tehetem ezt azzal a férfival, aki a világon mindenkinél jobban szeret és óv? Hogy hagyhatom kétségek között őrlődni? Gyerünk Victoire szedd már össze magad Merlin szerelmére! Te nem ilyen vagy. Hol van hát a határozottság, a magabiztosság és az összeszedettség, ami alapvetően jellemezni szokott? Mi van veled kislány? Igen most nehéz helyzetben vagy, de erősnek kell maradnod, különben nem tudjátok rendesen átbeszélni a dolgokat.

- Én… - kezdenék bele a magyarázatomba, ám Clive hirtelen fogja meg a kezem miközben aggodalomtól izzó íriszei rabul, ejtik, az én félelemtől tompa lélektükreimet s felteszi számomra azt az egy kérdést, amire én az ég egy adta világon nem számítottam.
- Tessék? Hogy… hogy én szakítani… szakítani akarok e veled? – a hangomban ott csengett a mély döbbenet, aminek néhány pillanatra sikerült is kizökkentenie eddigi állapotomból. Mégis, hogy gondolhat ilyet azok után, amiken együtt keresztül mentünk? Én eddig abban a tudatban éltem, hogy köztünk minden a lehető legnagyobb rendben van, igaz ugyan, hogy mindkettőnknek megvoltak a maga dolgai, a maga kis élete, de amilyen gyakran csak tudtunk időt szakítottunk egymásra, a kapcsolatunkra, a szerelmünkre. Akkor miért feltételezett Clive mégis ilyesmit? Mégsem lenne minden olyan harmonikus köztünk, mint ahogyan azt én gondoltam? Vagy csak ebben az elmúlt néhány napban merült fel benne a gondolat, amiért lemondtam a találkozónkat és nem mentem be a munkahelyemre? Azt a következtetést vonta le ezekből, hogy tőle akarok megszabadulni? O te szent ég, én butácska hercegem. Hogyan is gondolhatott ilyesmit? Miket is gondolok, hiszen nem ő a buta, hanem én. Én, amiért még mindig képtelen vagyok kinyögni az okot, amiért ide rángattam, az okot mely magyarázattal szolgálna az elmúlt néhány napomra, a különös viselkedésemre.

Vettem egy mély levegőt miközben összefontam vékony, törékeny ujjaimat az övéivel, a tekintetemet pedig egyenesen a padlóra szegeztem.
- Soha… soha nem tudnék szakítani veled Clive, mert te vagy az egyik legfontosabb személy az életemben. – suttogtam miközben a hangom egy kissé megremegett. Az egyik… a másik a gyermekem, akit a szívem alatt hordok, és aki várja, hogy végre bejelentsem az apukájának, útban van már, és néhány hónap múlva nagyon szeretné, ha a karjaiba venné, és velünk maradna.
- Szeretsz engem Clive? – kaptam fel hirtelen a tekintetemet a padlóról, majd az övéibe fúrtam kutatóan.
- Szeretsz engem bármilyen is, vagyok, vagy éppen leszek? Szeretsz engem úgy is, ha talán örökre megváltoztatom az életedet… az életünket? – tudom, ostobaságokat kérdezek, hiszen már annyiszor ékes bizonyítékát adta annak, hogy szeret engem, hogy velem akar lenni, ám most, ahhoz, hogy elég erőt tudjak gyűjteni ahhoz, amit el kell mondanom neki bizony hallanom, kell. Hallanom kell azt az egy szót, hogy egy kicsit megnyugodhassak, hogy úgy érezhessem minden rendben lesz, és együtt mindent megoldhatunk.
- Mond ki… kérlek. – suttogtam.

Az ajkaimba haraptam, hogy képes legyek megfékezni a könnyeimet melyek épp útnak indultak volna majd vettem egy utolsó mély levegőt. Hát ennyi, nem húzhatom már tovább a dolgot. Most vagy soha.
- Clive… én… terhes vagyok. – ejtettem ki végül ezt a négy szót szinte még a suttogásnál is halkabban miközben elkaptam a tekintetemet róla, majd pedig ismét a padlóba fúrtam azt.
- Én… fogalmam sincs… hogy történhetett… először nem is hittem el, ezért megismételtem a tesztet… többször is. Azt hittem csak tévedés, de nem. Mindegyik teszt ugyan azt a két csíkot mutatta. – és eddig bírtam, a könnyek hosszú, kínkeserves küzdelem után végül csak utat törtek maguknak és patakokban kezdtek csordogálni az arcomon.
- Tudom, hogy ez most biztosan sokkolóan hatott rád… elhiheted, még mindig nem sikerült nekem sem megemésztenem a dolgot… de a tény akkor is tény marad. Kisbabát várok… tőled. – nyomatékosítottam, miközben elengedtem a kezét.
- De… azt is tudom, hogy sok dolog még tisztázatlan körülöttünk, hogy eddig pontosan úgy voltak jók a dolgok, ahogy voltak, és persze nem is várok el tőled semmit. Én… én csak… meg akarom tartani őt Clive. – a végét már határozottan sikerült elmondanom, hiszen abban teljes mértékig biztos vagyok, hogy akarom ezt a babát, és képtelen volnék lemondani róla. A kérdés már csak az, hogyan vélekedik erről Ő.
- Előbb… megkérdezted… szakítani akarok e… de a kérdés most már inkább az… te velem akarsz e maradni… mindezek tudatában.

All the time

words: 916

Megőrjít ez a tudatlanság. Az, hogy húzza az időt és nem mondja el. Mi lehet ennyire szörnyű, hogy ilyen hosszú ideig halogatni kelljen? Amúgy sem voltam soha a mérhetetlen nagy türelmemről híres, de most, mikor az idegeim így is pattanásig feszülnek, felkészülve a legrosszabb dologra, ami csak bekövetkezhet, csak még türelmetlenebb vagyok, és egyszerűen képtelen vagyok megvárni, amíg sok köntörfalazás után rátér a tárgyra. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint ahogy szokott. Eddig mindig minden helyzetben, amikor probléma merült fel, egyenesen, rátért a dolog lényegére és sokkal könnyebb volt így mindent megbeszélni… De most… Most borzasztóan aggódok. Azért, ahogy viselkedik, azért, hogy ennyire nem bírja rávenni magát, hogy elmondja, amit el akar mondani. Mégis mi a fene történhetett, hogy ilyen? Beleőrülök, ha nem kapok választ a kérdéseimre, lehetőleg minél hamarabb.

Már épp kezdene bele, amikor hibát követek el, mert félbeszakítom, és így ahelyett, hogy beszélne, inkább visszakérdez.
- Igen, Vic, ezt kérdeztem. Nagyon furcsán viselkedsz, az elmúlt pár napban lemondtad a találkozóinkat, nem voltál a munkahelyeden, egyáltalán nem tudtalak felkeresni, hiába akartalak. Még a leveleimre sem válaszoltál, amiben megkérdeztem, hogy mi a baj. Mégis mi másra gondolhatnék? Miért viselkednél így, ha nem ezért? – Érdeklődöm. Bár tényleg nem értem, mi oka lenne a szakításra. Az fordult meg egyedül a fejemben, hogy azért, mert ő komolyabbá szeretné tenni a kapcsolatunkat, de én még semmi hajlandóságot nem mutattam erre. Csak ez az egyik ok lehetséges, mivel nagyon jól megvagyunk, nekem még az is tökéletes, hogy külön élünk, és nincsen az a feszkó, mint a többi párnál, akik már összeköltöztek. Bízunk egymásban, és ez így a jó, mert nem ugrunk fejest csak azért például egy összeköltözésbe, hogy még szorosabbá fűzzük a kapcsolatunkat, mert nekünk erre nincs szükségünk. De lehet, hogy tévedtem… és épp ezért viselkedik ilyen furcsán.

Épp ezért, hatalmas megkönnyebbülést jelent, amikor azt mondja, nem akar velem szakítani, és kicsit megnyugodok. A legrosszabb dolog már elhárult. De ez még mindig nem magyarázat arra, miért viselkedik ennyire furán, mint ahogy most is.
- Megnyugtattál… de nem teljesen. Még mindig nem tudom az okát a különös viselkedésednek. Pedig jogom van tudni, hogy miért nem akartál találkozni velem… és hogy mi az a fontos dolog, amit el akarsz mondani. – Hiába fogja a kezem, hiába voltak a szavai megnyugtató hatásúak, azért még mindig észrevettem a hangjában a remegést, és azt is, hogy nem néz a szemeimbe. Ez az állapot számomra túlságosan is hirtelen változott meg, és Victoire viselkedése pedig egyre követhetetlenebb a számomra. Aztán azok az ostoba kérdések… amik ezután következnek. Tényleg soha nem fogom megérteni a nőket. Soha.
- Édesem, miért kérdezel tőlem ilyen alapvető dolgokat, mikor úgy is tisztában vagy mindennel? – Kérdezem kissé türelmetlenül.
- De jó, csak hogy megnyugodj legalább egy kicsit, válaszolok. Szeretlek. Nem tudom, miben tudnád megváltoztatni az életemet, vagy bármit, de akkor is szeretni foglak. Ez nem fog változni, egyik pillanatról a másikra, akármi történjék. De azt hittem ezt te is tudod… – Szedem össze a türelmem maradék darabkáit, és habár tudom, hogy én is kezdek lehetetlenül viselkedni, mikor látszik, hogy Vicet valami nagyon bánja, de tényleg az őrületbe kerget a téma elterelésével, és azzal, hogy ennyi ideig várat a nyilvánvaló kimondásával. Nem ezt szoktam meg tőle, azért annyira frusztráló.

Aztán azt kívánom, bárcsak tovább húzta volna az időt, mikor eljutnak hozzám a vallomásának a szavai. Erre nem számítottam. Minden más eshetőségre felkészültem, még a szakításra is, de arra, hogy kiderüljön, apa leszek? Na, arra nem. Az utána következő magyarázat szinte el sem jut az agyamig, a valóság terhe, pár percig teljesen letaglóz, és csak akkor tudok jobban Victoirera figyelni, mikor elkezd sírni. Miért sír?? Jó, igen teljesen váratlan ez a helyzet, tényleg megváltoztatja az életünket, de… Nem tudom. Annyira nem is nagy tragédia… Mármint persze, egyáltalán nem terveztem be azt, hogy apa leszek, ahogy szerintem ő sem, hogy anya lesz, de ami történt, megtörtént. Nem lehet változtatni a múlton… csak el kell fogadni, hogy ez van.
- Ne sírj. – Kérem halkan, közben letörölgetem az arcáról a könnyeit. Nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy mi is a teendő…
- Sokkal jobban szeretem, ha mosolyogsz, ezt te is tudod. Arra visszatérve, hogy, amit most megtudtam, együtt akarok-e lenni veled, azt hittem erre is tökéletesen egyértelmű a válasz. – Ölelem át gyengésen és simogatom meg a haját megnyugtatóan.
- Persze, hogy veled akarok maradni. Igen, váratlanul jött. Meglepett… nem vagyok rá igazán felkészülve, hiszen még mindig egy nagy gyereknek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy leszek jó apa, hogy fogom tudni a gondját viselni, mikor annyira nem értek a kisbabákhoz. A gyerekekhez még csak-csak, de egy egészen picivel… nem nagyon tudok mit kezdeni. – Mély levegőt veszek, próbálom rendszerezni a gondolataimat.

- Melletted maradok, és a… kicsi mellett. Tulajdonképpen… örülök. Amennyire örülni lehet, ilyen váratlan helyzetben. Eszembe sem jutna elhagyni téged ezért, hiszen ketten kellettünk hozzá, ketten nem ügyeltünk a védekezésre. De, azt hiszem… később ez úgy is bekövetkezett volna. Nem most… hanem évek múlva. Mert biztos vagyok benne, hogy évek elteltével is együtt lettünk volna… leszünk is. Nem tudom, te hogy gondolod. – Összevissza beszélek, ahogy csaponganak a gondolataim, de úgy látszik rajtam így jön ki a sokk hatása. Azzal, hogy a kusza érzéseimről beszámolót tartok neki.
- Ne haragudj, túl sokat beszélek, és biztosan alig lehet érteni belőle valamit… – Elfog a zavar, ami velem ritkán fordul elő, sőt szinte soha, de most ez is bekövetkezett. Még mindig hihetetlen. Apa leszek. Szülő. Felelősségteljes… ezt az egy szót nem tudom elképzelni. A többi… annyira nem zaklat fel, mint ahogy hittem volna. Talán attól félek leginkább, hogy nem leszek jó szülő. Igen. Ezért vagyok igazán zaklatott.

notes: kicsit zagyvára sikeredett, de azért remélem tetszik

Are we waiting

És végül megtörtént… kimondtam, az események pedig visszafordíthatatlan lavina módjára indultak meg körülöttünk. A vallomásom, a sokk melyet Clivenak okoztam, a könnyeim melyek patakokban folytak végig az arcomon mind ólomsúllyal nehezedtek ránk. A tény, hogy bár mind a ketten ódzkodtunk a komolyabb elkötelezettségtől s most, mégis arra kényszerülünk, hogy felelősségteljes felnőttekké váljunk, akik egy csecsemőről kell majd, hogy gondot viseljenek alaposan, megváltoztat mindent, alapjaiban rengeti meg a világunkat. Még mindig képtelen vagyok elhinni, elfogadni, hogy ez megtörténhetett. Persze nem azt mondom, idővel szerettem volna majd egy nagycsaládot, legalább akkorát, mint amekkora nekem van, egy szerető férjet, aki gondunkat viseli, és akivel boldogan élhetünk, míg meg nem halunk akár csak a tündérmesékben, ám ennek az ideje még nem érkezett el. Karriert szerettem volna, kamatoztatni mindazt a tudást, melyet oly sok év alatt gyűjtöttem össze az iskolapadban, megalapozni a helyemet az aurorok között miközben Clive is halad a maga útján, aztán majd később komolyabb alapokra is helyezhettük volna a kapcsolatunkat. Hát igen… ember tervez, Merlin végez. Hiába a sok szép elgondolás, a komoly tervek, ha a sors úgy dönt más utat szán neked, nem igazán tehetsz ellene semmit sem. Marad hát számomra az elfogadás, a beletörődés, ám az, hogy Clive miként dönt ezután még kérdéses.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy először fel sem fogtam, hogy Clive hozzám beszél, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor gyengéden letörölgette a könnyeimet és mélyen a szemembe nézett.
- Azt… azt mondod, hogy… - ám képtelen voltam befejezni a mondatom mivel a könnyeim erősebbnek bizonyultak nálam, a gombóc pedig egyre csak nagyobbra és nagyobbra növekedett a torkomban. El sem mertem hinni, Clive sokkal jobban fogadta a hírt, mint arra kezdetben számítottam, sőt… még ő kezdett vigasztalni, nyugtatgatni engem, s biztosított afelől, hogy még így velem akar maradni.
- Akkor én mit szóljak? Itt növekszik bennem ez a kis apróság és még csak annyira, sem vagyok felnőtt, hogy a szüleim elé merjek állni és bejelenteni a nagy hírt. Mindenképpen neked akartam elmondani először, habár egy kis belső hang azt súgta talán anyuval, jobban járnék, mert elláthatna tanácsokkal, ötletekkel, megnyugtató gondolatokkal. – szipogtam miközben még jobban hozzábújtam, védelmet keresve a karjaiban.

Olyan mérhetetlen boldogság árasztotta el az egész testem és lelkem mikor Clive végül, kimondta, hogy örül a kicsi érkezésének, mivel egyszer, néhány éven belül szerinte ez amúgy is bekövetkezett volna, hogy azt egyszerűen képtelenség megfelelő szavakba önteni.
- Együtt… együtt leszünk. – bólintottam a szavaira miközben igyekeztem egy kissé összeszedni magam, és egy kis magabiztosságot csempészni a sok kétség közé.
- Meg fogjuk oldani… együtt. – fontam össze az ujjainkat a szemeim pedig ragyogni kezdtek a boldogságtól. Habár tudom, hogy a dolgunk nem lesz éppen valami egyszerű, annyi biztos, hogy a szerelmünk elég erős, és átsegít mindenen. Többé nem kételkedem benne. Soha többé.
- Azt már tudom, hogy le kell mondanom egy – két dologról, a karrierem egy időre háttérbe kell, szoruljon, azt viszont nem szeretném, ha a tiéd is veszélybe kerülne. És… azt sem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy most, a baba érkezése miatt változnia kell köztünk a dolgoknak. Én… nem várok el semmit, eddig is nagyon boldog voltam úgy, ahogy voltunk… - oké talán egy kicsit össze – vissza, hadoválok, ám azt mindenféleképpen szeretném elkerülni, hogy Clive azt higgye, hogy most feltétlenül össze kell költöznünk, vagy arra várok, hogy megkérje a kezem. Erről természetesen szó sincs, hiszen ilyesmire még egyikünk sincs felkészülve.

All the time

words: 596

Meglepett a hír. Olyannyira, hogy először jó ideig, képtelen voltam, akár csak egy szót is kinyögni, pedig tudtam, hogy Victoire most nagyon emésztheti magát, és félhet a jövőtől. Talán ő még rosszabb helyzetben van, mint én, hiszen teljes bizonytalanságban van az egész jövőjével kapcsolatban. Ezzel én is ugyanígy vagyok, de nekem nem kell abbahagynom a munkámat, nem kell 9 hónapig hordoznom magamban egy kisbabát, és attól rettegnem, hogy a picinek nem lesz apja. Ilyen szempontból én jóval könnyebb helyzetben vagyok, de a felelősségem épp olyan nagy, mint Vic-é. Hiszen a kicsi, a közös gyermekünk, a vérünkből való, ráadásul a szeretett nőtől kaptam ezt a kissé korai áldást… de mégis csak áldás. Más párok évek alatt hiába próbálkoznak, de nem tudnak közös gyermeket összehozni, nekünk pedig sikerült, igaz, hogy nem teljesen úgy, ahogy akartuk, de el kell fogadni ezt a helyzetet, és úgy alakítani a jövőt, hogy abban a pici is benne lesz.

Végül, ha nehezen is, de sikerül összeszednem a gondolataimat, sikerül letörölnöm Vic arcáról a könnyeket, és megnyugtatónak szánt szavakkal próbálom elűzni, a gondjainak egy kisebb részét. Úgy látszik, használ is, némiképp az, amit mondok, mert érzem, hogy a lány lassan megnyugszik, a könnyei már nem folynak olyan intenzitással, és ez örömmel tölt el.
- Tudom… tudom, hogy nem lesz egyszerű. De meg fogjuk tudni oldani, hidd el. Nem mi vagyunk az egyedüli pár, akiknél előbb jött a baba, mint ahogy szerették volna. Valakiknek sikerült ezzel a felelősséggel megbírkózniuk, valakiknek nem, de én biztos vagyok benne, hogy mi az első csoportba tartozunk, és nem a másodikba. Mind a ketten elszántak vagyunk, ráadásul szeretjük egymást… és a picit is nagyon szeretni fogjuk… vagyis pontosabban már most szeretjük. – Simítok végig a hasán egy pillanatra.

- A szüleidhez, pedig természetesen elkísérlek. Nem egy ember kellett ahhoz, hogy a baba megfoganjon, kötelességem ott lenni melletted, amikor elmondod a családodnak, hogy mi történt. Talán támogatni is tudlak így. De ne érts félre, nem csak kötelességtudatból tartok veled szívesen, hanem azért is, mert pusztán melletted akarok lenni, hogy bátrabban tudd elmondani ezt a nagy hírt. Pontosabban… ketten mondjuk majd el. – Megfogom a kezét és kicsit megszorítom bíztatóan.
- Nem lesz semmi baj. – Mosolygok rá.

Nagyobb lesz a mosolyom, mikor azt látom rajta, hogy most már jóval magabiztosabban áll hozzá a dolgokhoz, és nem feltételes módban mondja azt, hogy megoldjuk. Ez határozott haladás a korábbi állapotokhoz képest.
- Igen. Így lesz. – Bólintok, és ebben a pillanatban, most egy szemernyi kétség sincs a hangomban. De még a gondolataimban sem. Ugyan a kétségek szinte azonnal visszatérnek, de érzem, hogy tényleg sikerülni fog, akármennyire is nehéz legyen.
- Szólj, ha bármiben tudok segíteni, amikor csak tehetem, mindenképpen itt leszek melletted. Mostantól nem fogok éjszakába nyúlóan edzeni, egyrészt, mert nincs szükség rá, másrészt a többiek sem olyan bolondok, hogy egész éjszaka edzenek. Csak én voltam ilyen őrült. – Mosolygok rá újra, gyengéden.
- A másik amiről szó van… én is boldog voltam, úgy ahogy voltunk. Tulajdonképpen azért is féltem ettől a beszélgetéstől, mert azt hittem azért akarsz szakítani velem, mert nem költözünk össze, vagy nem kérem meg a kezed… de ez úgy ahogy van hülyeség volt. Elnézést kérek, már pusztán a gondolattól is, hogy ilyet feltételeztem rólad. Pedig már ismerhetnélek annyira, hogy te ugyanúgy képtelen vagy elköteleződni, mint én… mindegy, a lényeg az, hogy határozottan megnyugodtam most, hogy nem várod el azt, hogy költözzünk össze. Ugyan… feltételezem, gyakrabban fogok itt tartózkodni veled, vagy több napot itt aludni, de azért ezt remélem nem bánod. – Megsimogatom az arcát és kicsit szorosabban ölelem, de vigyázva, nehogy ez az ölelés túl szoros legyen.
- Sikerült nagyjából megnyugodnod? – Kérdezem tőle halkan, puhatolózva.

notes: elnézést kérek a minőségért, és a késésért egyaránt... nem vagyok valami jó formában... -.-

Are we waiting

Hihetetlen mire nem képes néhány megnyugtató szó és egy szerelmes, bátorító pillantás attól a férfitól, aki egymagába is az egész világot jelenti számomra. Az aggodalmaim, a kétségeim egy szempillantás alatt szertefoszlottak mintha soha nem is szültem volna őket erre a világra, helyüket pedig a béke, a boldogság és a nyugalom kellemes egyvelege vette át. Kétség sem férhet ahhoz, hogy az elkövetkezendő néhány hónap nem lesz éppen egy sétagalopp számunkra annál is inkább, mivel elindult a kviddics idény, Clive pedig emiatt szörnyen elfoglalt lesz, de abban biztos vagyok, hogy együtt képesek leszünk átvészelni ezt is és kitalálni mi a legjobb a baba számára, számunkra… Furcsa belegondolni, hogy két kóros elkötelezettség - fóbiás személy akik még nem tekintenek magukra felnőtt emberként hirtelen arra kényszerülnek, hogy megkomolyodjanak és felelősségteljesen viselkedjenek egy érkező kis jövevény miatt aki hamarosan be fogja aranyozni a mindennapjaikat. Érdekes az élet nem igaz? Ki gondolta volna, hogy mi akik még csak összeköltözni sem vagyunk képesek, vagy eljegyezni egymást átugrunk jó néhány lépcsőfokot és máris családot alapítunk? Lemerem fogadni, hogy ha valaha is szóba került volna otthon ez a téma a szüleim, előbb tették volna arra az összes galleonjukat, hogy kettőnk közül Dominique megy férjhez és alapít családot elsőnek, mivel ő sokkal könnyebben veszi az ilyesmit, mint én. Talán ez az oka annak is, hogy Lysander és Ő olyan jól megvannak egymással a kor és jellemkülönbségek dacára is. Tanulnom kellene a húgomtól, nyitottabban kellene állnom a párkapcsolatomhoz, a szerelemhez, s önmagában az emberekhez, ám valami ebben folyton folyvást meggátol. Mi lehet az?

Elhallgatva Clive utolsó néhány mondatát mintha csak fény gyúlt volna a sötétségben mely eddig körülölelte az elmémet, egyből rájöttem, arra miért is tartunk ott ahol… A szerelmem, a párom azt hitte, azért hívom át ilyen különös módon, és azért akarok vele tisztázni néhány dolgot, mert megelégeltem a kapcsolatunk stagnálását, és be akarom vele fejezni egyszer s mindenkorra. Azt hitte, nehezményezem, hogy még nem költöztünk össze, nem beszélgettünk eljegyzésről, esküvőről, családalapításról, ám most, hogy átbeszéltük a dolgokat már teljesen nyugodt, hogy szó sincs ilyesmiről. De vajon tényleg nincs? Tényleg megfelelnek nekem úgy a dolgok, ahogy most vannak? Persze igaz, ami igaz, képtelen volnék most esküvőre vagy arra gondolni, hogy hirtelen teret kell engednem neki a lakásomban, vagy éppen neki az övében annál is inkább mivel még a gyermekünk megfoganását sem sikerült teljesen feldolgoznom, ám ez nem jelenti azt, hogy idővel sem vágyom majd ilyesmire… Bár tudom, az ismeretségi körömből szinte senki sem nézné ki belőlem néha napján, titkon bizony még én magam is szoktam álmodozni az esküvőmről. Félreértés ne essék, nem vagyok olyan, mint azok a megszállott lányok, akik már ötéves korukban tudják milyen ruhában akarnak majd férjhez menni, és milyen napon, de hát… mindegy! Túlságosan belemerültem a gondolataimba, holott nem volna szabad, főleg mivel ki tudja Clive oldalán milyen jövő áll előttem. Talán sosem házasodunk össze, talán különcökhöz méltóan így neveljük fel a picit, aztán folytatjuk az életünket ott ahol most félbe, szakad. Ki tudja, a sors mindig képes meglepetéseket okozni nem igaz?

- Igen, sikerült… köszönöm. – böktem ki végül egy halvány, vértelen mosoly kíséretében miközben csak még inkább elfészkeltem magam kedvesem ölelő karjai között.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, és megvédesz saját magamtól. Veled bátrabban merek majd a családom elé állni és elmondani nekik a nagy hírt. Azt pedig tudhatnád… hogy sosem zavart mikor itt aludtál, épp ellenkezőleg. Csak örülök, ha gyakrabban teszed majd, de arra megkérlek, hogy emiatt ne hanyagold el a kviddicset jó? A rajongók sosem bocsátanák meg nekem, ha a nagy sztár, Clive Wood veszítene a formájából. - incselkedtem vele már a végén, egy őszinte mosollyal.

All the time

words: 568

Még mindig furcsa belegondolni, hogy a nem is olyan távoli jövőben, hamarosan kisbabánk születik. Még semmilyen látható jele nincs, de a tudat, hogy valahol ott van a pici Victoire hasában… Vegyes érzelmekkel tölt el. Boldog vagyok, mert egy olyan kisember fog a világra jönni, akit már most megszerettem, boldog vagyok, mert Victoire az a nő, akitől lesz egy kisbabám és azért is boldog vagyok, mert minden szépnek és jónak látszik, most, hogy szerelmes vagyok, minden apróbb probléma ellenére. De ezen kívül össze vagyok zavarodva, nem tudom hogyan fogok megfelelni apaként, nem tudom képes leszek-e arra, amire mások ismerve az iszonyodásomat az elkötelezéstől. Gyötörnek a kétségek, hogy nem leszek jó apa, hogy Victoirenak nem tudok majd támaszt nyújtani, és igen az is aggaszt, hogy kicsit így vissza kell vennem a tempómból, ami azzal is járhat, hogy a kevesebb gyakorlás miatt nem leszek már olyan ügyes a meccseken. De ennyi kockázatot muszáj vállalnom. Vic jóval több kockázatot vállal, még sincs egy rossz szava sem, amit igazán becsülök benne.

Bevallom, elképesztő módon megkönnyebbültem, hogy nem akar velem szakítani. Hogy nem az volt a probléma, hogy nem köteleződtem el mellette még jobban. Nem mintha ez soha nem állt volna szándékomban, sőt. Nem egyszer gondoltam már bele abba, hogy mi lenne ha… de ezek a gondolatok, mind-mind a távoli jövőről szóltak és nem mostanról. Valahogy frászt kapok attól a gondolattól, hogy most kellene elvennem feleségül. Nem vagyok az a típus, aki nagyon szeretné az ilyesmit, ő viszont mégis csak nő, így biztosan vannak elképzelései. Attól is félek, hogy talán nem fog tetszeni neki az, hogy kihúzom magam a döntések alól és inkább elkerülöm a szervezkedést. Nem azért tenném, mert Őt nem szeretem… egyszerűen csak az egész hercehurca visszatetsző számomra, és arra törekednék, hogy minél előbb túl legyünk rajta. Mintha a házasság valami borzalmas dolog lenne, pedig tudom, hogy nem az… Én csak a vele járó nagy tömeget, a túl nagy érdeklődést és a gratulációkat rühellem. Sokkal jobban örülnék annak, ha csak mi ketten lennénk jelen a mi saját kis privát esküvőnkön és az a mágus, aki összead minket és senki más… De erről kár is álmodoznom. Ezért inkább csak halogatom a dolgot és lehetőleg még csak szóba sem hozom.

- Nem úgy tűnik… még mindig elég vértelen a mosolyod. – Jegyzem meg aggódva és újra végigsimítok az arcán.
- Ne aggódj, nem fogom nagyon elhanyagolni. Így is megkaptam már, hogy túl sokat gyakorolok és néha pihennem is kellene. Szóval nem lesz baj, ha gyakrabban jövök hozzád, mint szoktam. – Mosolygok rá kedvesen, és örömmel látom, hogy már kezd ugyanaz lenni, mint akit megismertem és beleszerettem. Ezt határozottan jó látni. Egy pillanatra az órára pillantok és rögtön eltűnik a mosolyom.
- Sajnálom kicsim, de el kell mennem… van egy megbeszélés, amit semmiképpen sem hagyhatok ki. – Látszik rajtam, hogy most nem szívesen hagyom itt, tisztán le lehet minden kelletlenséget olvasni az arcomról.
- De nem hiszem, hogy tovább tartana egy vagy másfél óránál, utána visszajövök… Persze, ha szeretnéd. – Adok puszit az ajkaira és engedem ki az ölelésemből.
- Sietek vissza, ahogy csak tudok. Pihenj addig, és igyál sok folyadékot, és persze… ne keseregj. Jobban szeretem, amikor mosolyogsz. - Újra közel hajolok hozzá és gyengéden, hosszan megcsókolom.
- Hozzak neked valamit visszafele jövet? Valami gyümölcsöt, vagy mást? – Kérdezem meg tőle, már az ajtóban. Csak azután nyitom ki az ajtót és indulok el lassan.
- Szeretlek. – Mondom neki mosolyogva, majd ezzel búcsúzva, becsukom magam mögött az ajtót és elhoppanálok.

notes: Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem Remélem te is

Are we waiting