cameron&ana - egy táncra?

Nagy tömeg, alkoholtól túlfűtött emberek, csoportban mozogva, láthatólag az estéjük fénypontján állva… Egy fiú szédelegve, vigyorogva közeledik felém, pár lépés után pedig átölel egy kukát, fölé hajolva, feltehetőleg, hogy megismerje közelebbről annak belső tartalmát, vagy, hogy közelebbi kapcsolatot létesítsen vele, közben persze majdnem átesik rajtam.
Már tíz perce ülök itt, a bejáratnál, de úgy érzem, hogy órák óta koptatom már ennek a padnak a deszkáit. Többször elhatároztam már magam, leginkább addig jutottam, hogy kísérletet teszek a felállásra, de egy apró mozdulaton kívül, mintha oda lennék ragasztva a padhoz… képtelen vagyok felállni is, hiába ott az elhatározás. Nézem az embereket, ahogy a barátaikkal, vagy legalábbis csoportokba vergődve, egy-egy embert lehet csak találni magányosan, akik már túl sokat ittak, ezért feltehetőleg elkószáltak a csoporttól, vagy csak szimplán ilyen szánalmas életet élnek… és engem. Mondhatnám magam is szánalmasnak, hogy egyedül jöttem ide, de azt hiszem, megvannak a magam indokai. A mugli világban nem igazán vannak barátaim, sőt, nagyon is kevés muglit ismerek, varázsvilágból pedig senki olyan nem volt, akit elrángathatnék, plusz az iskolából is egyedül szöktem ki, ismét, még szerencse, hogy hétvége, nagyon nem fog feltűnni senkinek, hogy nem vagyok ott.
Csak ülök a bejárat előtt és hiába vágyok arra, hogy belépjek azon az ajtón, egyszerűen nem tudok elindulni… mintha egy bűbáj ragasztott volna a padhoz.
Délelőtt volt, amikor felkerestem egy könyvesboltot. A polcok között nézelődtem, amikor észrevettem két lányt, egy sorral előrébb beszélgetni. Akaratlanul is, de az éppen beszélő szájára tévedt tekintetem, figyelve, hogy mit beszél. Igaz túl gyorsan beszélt, néha el is fordult és sokszor nevetett is beszéd közben, ami azért megnehezítette a dolgomat, de nyilván ő se gondolta, hogy valaki éppen a szájáról olvassa, hogy mit mondd. De annyit sikerült elkapnom, hogy egy club-ról beszélt, ahol a tegnap estéjét töltötte. Ahogyan beszélt róla… mintha élete legjobb estéjét élte volna át ott. Amiket mesél, magam elé képzelem a helyet, de valami olyasmit, amiről fogalmam sincs, hogyan nézhet ki. Fogalmam sincs, hogy amit elképzelek, az valóban úgy van e, hisz fiatal vagyok még, nem igazán volt alkalmam ilyen helyeket megfordulni. De azt rögtön tudtam, hogy látni akarom a helyet, vagy legalábbis, egy hozzá hasonlót. Mielőtt többet tudhatnék meg a helyről, a lányok már tovább mennek.
Viszont megragad a fejemben az öltet. Pont az én vérmérsékletemnek való lehet az a hely…pont az a lüktetés, a tömeg, a ritmus, ami abban a világban, a 4 fal között zajlódhat, az tökéletesen az, amire az én vehemenciámnak szüksége van. Szinte fizikailag éreztem magamban a vágyat, ami oda vonzz.
Nem is foglalkoztam azzal, hogy miért is mentem a könyvesboltba, egy valamit már biztosan kaptam: elhatározást.
Eddig is sokszor jutott eszembe, de elhessegettem hamar az ötletet. Hiába nm akarom, hogy bármiben is korlátozzon a helyzetem, hiába gondolom dacosan, hogy ugyanolyan vagyok, mint mindenki, hogy semmiben sem áll utamba… be kell lássam, hogy ez nem így van… Egy ilyen hely egyedül talán veszélyes lenne számomra. Persze vannak, akik boldogan kísérnének el, akik az iskolában is ott vannak velem, ha kell, egyrészt, mert szükségem van rájuk – bár ezt semmi pénzért nem akarnám bevallani, sem magamnak, sem nekik… - másrészt, mert akarnak a közelemben lenni, a társaságomban lenni… hát mit mondhatnék? Elragadó személyiség vagyok. De nem tudok arra gondolni, hogy velük menjek bárhova is, iskolán, vagy Roxmortson kívül. Ez az életem külön van tőlük… és nem is lennék képes ilyen mértékig rájuk támaszkodni. Ha éppen megszökök az iskolából, azt is teljesen egyedül teszem, egyedül Chloe-t kérem meg, hogy falazzon nekem, ha arról van szó.
De most, mégis itt vagyok. Itt ülök a bejáratnál és elhatároztam, hogy bemegyek. Így-vagy úgy, de át fogom törni ezt a falat, mert annyira vonzz, ez a hely, a kiszűrődő hangos ütemek, amit még az én fülem is érzékel, a kiáradó hangulat… tudom, csúnya dolog kliséket használni, de… mint méhet a méz.
Egy fiú ránt ki ebből az állapotomból. Hirtelen ül le mellém a padra, mintha a semmiből jött volna, kezét, mintha ez teljesen természetes lett volna, átdobja vállamon. Éreztem, ahogy maga felé akar húzni, ezért gyorsan ragadom meg a kezét és dobom az ölébe, pontosabban, csak elengedem, de annyira nincs már kontrollja, hogy a gravitáció könnyedén rántotta azt felé. Figyeltem, hogy mit próbál mondani nekem, de ahogy önkontrollja nem volt, úgy artikulálni sem tudott igazán, így egy-két szón kívül semmit nem tudtam kivenni abból, amit próbált nekem motyogni.
Ahogy testével felém közeledett, szinte reflexszerűen ugrottam fel a helyemről. Hiába undorodtam a fiúról, egy kicsit azért hálás is vagyok neki, amiért megadta a várt lökést a számomra.
Határozott léptekkel indultam el az ajtó felé. A bejáratnál a biztonsági őr megállított és természetesen igazolványt kért, hogy bizonyítsam nagykorúságomat, ami már csak azért is probléma, mert még csak a varázsvilágban se vagyok nagykorú, nem, hogy az itteni 21-es limitet megütöm. De már előzőleg is láttam, hogy bámult, szóval úgy gondoltam, hogy megoldható a probléma. Egy lépést közelebb léptem, kezemben egy mugli papírpénzzel, megragadtam a kezét és egész közel hajoltam hozzá.
- Azt hiszem elég idős vagyok…
Szinte azonnal hátra is léptem, egyrészt, hogy lássam a reakcióját, másrészt, hogy megakadályozzam, hogy túlgondolja a helyzetet és olyat tegyen, amit én nem szeretnék. Végül kezébe nyomtam egy mugli személyigazolványt is, a férfi elvette, megnézte, majd bólintott és tovább engedett.
Továbbra is mosolyogtam, amikor beléptem a helyiségbe. Az előtérben voltam, de már most éreztem, hogy egyszerre remegek és boldog is vagyok. Egyik felem szinte üvöltött, hogy menjek innen, nem biztonságos… de a másik húzott befelé, erősen.
Egy folyosó vezetett a terembe. Egy-két embert láttam falnak támaszkodva, egy pár felhevülten készült éppen boldoggá tenni egymás estéjét. Hezitálva indulok el mellettük elsétálva, már egészen közel jutok az ajtóhoz, amikor hirtelen fordulok meg és indulok el kifelé. Szívem hevesen ver, kezem remeg, s már majdnem kiérek, amikor, tekintve, hogy nem igazán figyeltem, hogy merre megyek, egy emberi test állja utamat. Majdnem szó szeirnt mondhatom, hogy az illető karjaiba szaladtam. Szinte azonnal hátrálok egy lépést, hogy felpillantsak és megnézzem, kibe is ütköztem.
- Cameron! – Hangom meglepett, de egy kicsit meg is könnyebbült. Valahogy arra pont nem számítottam, hogy ismerős emberbe fogok botlani… de… jelenleg azt hiszem örültem neki, hogy így történt. Igaz, még fogalmam sem volt, hogyan viszonyulok hozzá, hiszen csak párszor találkoztunk, leszámítva azt, hogy otthon néha összefutottam vele, de jelen helyzetben egy ismerőst látni… mérhetetlen nagy boldogsággal töltött el. Hiába nem voltam igazán közeli viszonyban vele… azt a lépést leszámítva, amit még az előbb tettem, nem távolodtam igazán el tőle. Talán most, így, a helyet tekintve, még az ő személye is nagyobb biztonságot jelentett a számomra, mint az egyedüllét. Talán még sincs vége az estémnek már most…

outfit: here!

Felnézek Cameronra, és nem tudom nem észrevenni, ahogy végigmér. Elmosolyodok, majdhogynem elnevetem magam a kérdésén. De sajnos annyira nem vagyok felszabadult szituációban. Kezdem azt hinni, hogy az univerzum szánt szándékkal akaszt minket össze olyan helyzetekbe, ahol én kényelmetlenül érezhetem magam, ő pedig egész nyugodtan viselkedhet akár fölényesen is. Kifejezetten nem tetszik. Amikor legelőször találkoztam vele a vadkanban, akkor is ez volt a helyzet, egészen addig, amíg észbe nem kaptam és nem fegyelmeztem kicsit magam. Most is gyorsan össze kell szednem magam. Bár fogalmam sincs, hogy meddig leszek a társaságában. Meg különben is… miért is akarok én bármit is bizonyítani? Miért is akarok én szánt szándékkal magabiztos képet mutatni magamról? Vagy egyszerűen meggyőzni őt bármiről is? Elvégre… számomra leginkább csak apám egyik csatlósa, aki… na jó, talán nem olyan reményvesztett és szerencsétlen, mint a többi, de attól még csak az. Illetve… a kis kütyü miatt egy kis segítségem is, bár ettől még nem kell rá máshogy tekinteni. Általános ez a dolog… nem csak rá terjed ki. Inkább kaparnám ki bárki szemét, mintsem kétségbeesettnek tituláljon. Túl nagy a büszkeségem, azt hiszem. De hát, mit várnak tőlem az emberek? Azt hiszem családban marad a dolog… Csak, talán rám nincs annyira rossz hatással, mint családom egyéb tagjaira van. Egyelőre… remélem ez így is marad.
Szemem egy pillanatra kapom csak az övéi felé, majd automatikusan mozog pillantásom lejjebb. Na jó, a kijelentésére már muszáj elnevetnem magam.
- Mert az emberek általában mackónadrágban és melegítőben mennek szórakozni, ugye? – Kérdezek vissza azzal a pimaszsággal, amit már nagyjából meg is szokhatott tőlem, még akkor is, ha csak párszor találkoztunk. Vicces, hogy mennyire nem érzem azt, hogy vissza kéne fognom magam, amikor vele beszélek, ilyen téren. Hiszen tudom, hogy halálfaló, félnem kéne… de talán a tény, hogy kislánykorom óta körbe vagyok velük véve, plusz, a tudat, hogy apám a saját kezével fojtaná meg, ha hozzám merne érni... nem csak ő, bárki, leginkább. Sok hibája van, sőt… túl sok mindent tudnék most felsorolni, ami miatt nem nyerhetné el a világ legjobb édesapja címet, de azzal sose volt gond, hogy a pici lányát megvédje. Bár, lehet azért, mert kell, ki tovább vigye a családot… ki tudja a motivációt, a lényeg, hogy hála neki, néha kicsit túlságosan is kinyitom a számat. Persze, mikor kell, akkor tudok tökéletes kisangyalként viselkedni. De most nem kell és én nem is akarok.
- Na meg az emberek általában üvöltő zene mellett szoktak randizni… roppant okos választás lenne… - Teszem hozzá, hasonlóan pimaszul, arcomon már megjelenik az a pimasz, magabiztos mosoly is. Azt hiszem, ez segít magabiztosságot gyűjteni, ettől mindig fölényben érzi magát az ember, nem? Vagy talán a magabiztosságtól tudok pimasz lenni? Ki tudja… a lényeg, hogy most, hiába menekültem éppen valahonnan, amitől megijedtem, most még sincs annak nyoma. Bár feltehetőleg csak az előttem álló úriemberrel szemben. A kérdésére észbe is kapok, s egy lépést eltávolodok tőle, úgy pillantok fel rá, talán ilyen távolságból már annyira nem is feltűnő, hogy nem kifejezetten szemeibe nézek.
- Nem… - Rázom meg a fejem. - De nem igazán figyeltem az embereket… - Vonom meg végül a vállam. Igaz, leginkább magammal voltam elfoglalva és azzal, hogy be merjek lépni azon a nyamvadt ajtón… De talán most…
- De… talán megnézhetnénk, hátha bent van… segíthetek megkeresni, ha gondolod. – Ajánlkozok fel, amivel leginkább a saját célomat is előbbre viszem. De… azt hiszem egyvalamit el kell mondanom. Végül is, egy emberrel több, vagy kevesebb, mit számít? Nem igazán ismerem, de azt hiszem, annyira talán, hogy tudjam, nem fogja rögtön szétkürtölni a világnak, hogy mi is a helyzet. Legalábbis nagyon remélem… a bizalom mindig is problémás volt számomra, viszont, ha be akarok oda jutni, akkor ezt most szépen le kell nyelnem.
- Viszont… -kezdek bele, de nem igazán akaróddzanak a szavak jönni. Aztán végül nagy levegőt veszek és szemeibe nézek ezúttal, kíváncsian várva a reakcióját.
- Ha oda bemegyek, nagyon kell majd figyelnem, hogy LÁSSAM, bármit is mondasz. – Szándékoltan hangsúlyozom ki a lássam szót. Bár ezzel még nem sokat mondtam. Most jön a neheze. – Ugyanis… ha nem figyelném, nem tudnám, hogy mit mondasz… mert füleimre nem hagyatkozhatok. – Mondom végül ki. Egy ostobább ember gondolhatná azt, hogy arra célzok, hogy hangos ott bent a zene, az emberek, minden… és csak emiatt mondom, amit mondok, bár ez így egyértelmű lenne, ezt miért is akarná bárki kimondani? főleg, miért esne nehezére… na de ostoba emberekről beszélünk most, Cameron pedig nem az. Ebben biztos vagyok. Sőt… abban is, hogy tökéletesen érteni fogja, hogy mit mondok. Eszembe se jut, hogy ő most fontos dolog miatt van itt, nem azért, hogy engem pesztráljon odabent. De… talán nincs is szükségem pesztrálásra, csak valaki kell, akivel bemegyek, mert egyedül nincs bátorságom. Még magamnak is rossz ezt bevallani. Utálom…. gyűlölöm, hogy hagyatkoznom kell másokra.
- Nos? Segítsek? –Teszem végül fel ismét a kérdést, bár a személyleírás alapján nem igazán hiszem, hogy bármilyen segítségére is lehetnék, de talán, ha menekülnek előle, akkor a viselkedés alapján ki tudnék szúrni valakit, aki nem normálisan viselkedik. Akkor talán mégis tudnék… már, ha szüksége van a segítségemre. Én tudom, hogy nekem szükségem van az övére és igyekszek elérni, hogy azt meg is kapjam anélkül, hogy igazán kérni kelljen.

outfit: here!

Nem is igazán tudom, hogy mit gondoljak a megjegyzésére. Ha nézzük, nőként lehetek most nagyon megsértődve. Vagyis… lehetnék, ha a hisztérikus, feminista, nagyon önérzetes libák közé tartoznék. Vagy azok közé, akik képmutató módon szépen kiöltöznek, kipakolják, amit ki lehet, ízléstelenül, aztán amikor megjegyzéseket kapnak, vagy végignéznek rajtuk, akkor ki kérik maguknak. Nem igazán értettem azt sose. Én azon az elven vagyok, hogy ha van mit, azt meg is mutatom… de nem ízléstelen módon és nem akárhol. Egy szórakozóhely pont az a hely, ahol ezt botránykeltés nélkül lehet. Legalábbis, anélkül, hogy bárminemű csúnya mellékzöngét kapna a dolog. Elvégre nem is öltöztem fel ízléstelenül… csak, kicsit kihívóbban, mint azt mondjuk iskolába tenném.
Végül is csak a szokásos pimasz vigyoromat öltöm fel. Tudjam venni a dicséretet, ha már annak céljául öltöztem ki. Bár nem kifejezetten neki szól, vagy úgy általában csak a pasiknak. Fura dolog, hogy a nők sokkal kényesebbek a másik nő kritikájára. Hülyeség… azok csak féltékenyek. A pasiknak öltözünk ki, ha csak nem vagyunk leszbikusok, vagy éppen magunknak.
- Mondanád? A feltételes mód nem tetszik… - Rázom meg a fejem. Azt hiszem tőlem nem feltétlenül erre számított. De ha már ilyen helyen vagyok, leszek kicsit bevállalósabb. Normál esetben csak visszaszólnék valami gúnyos megjegyzéssel, hogy talán álmaiban láthatja, vagy hasonlók. Most mondhatjuk, hogy gyerek nap van.
- Ó bocsánat, milyen maradi vagyok… én értelme emberekkel szoktam randizni… igaz, nem értek az ostoba emberek randizási szokásaihoz. – Na igen, most kicsit visszatért a pimaszságom, amit elvárhat már tőlem, bár ez nem éppen neki szólt, hanem az éppen bent szórakozóknak, meg úgy általánosan az ízléstelen, ostoba pasiknak. Bár, akkor felmerülhet a kérdés, mit keresek itt, ha nem ilyen szándékom van? Még jó, hogy nem vagyok olyan elkeseredett, hogy egyedül eljönnék egy szórakozóhelyre, vagy akárhová, csak, hogy pasikat szedjek fel, vagy éppen, hogy pasik szedjenek fel engem.
Kicsit aggódva figyelem a reakcióját, amikor azonban azt mondja, hogy tudja, kicsit meglepődök. Na jó… vagy ő túl jó megfigyelő, vagy én rozsdásodtam be? Oké, bizonyos jelekből észre lehet venni, de csak akkor, ha tudod, hogy mit kell figyelni. Hosszú évek gyakorlása van abba ölve, hogy nem tűnjön fel másoknak, amit csinálok. De nincs is nagyon időm válaszolni neki, mert máris karon ragad és még csak tiltakozni se tudok nagyon. Figyelem, amit mondd, majd bólintok csak neki. Igazából, nem zavar, hogy engem akar felhasználni erre. Elvégre én is felhasználom valamilyen szinten, plusz én ajánlottam fel. Ha most meg lennék erre sértődve, ugyanolyan képmutató lennék, mint a fentebb említett öltözködési mizéria alakjai. Észbe se kapok, már nyitja is az ajtót és bent vagyunk. Az ajtóban azonban megtorpanok egy pillanatra, hasonlóképpen, mint az előbb. Beljebb megyek pár lépést, érzem, hogy most már nincs lehetőségem arra, hogy visszamenjek… és most már, talán nem is akarok. Már csak azért se, mert a büszkeségemet is meg kell azért tartani. Ennyire nem fogok előtte berezelni. Senki előtt se akarnék ennyire berezelni.
Ez a tömeg… először nincs túl jó hatással rám. Azért, kicsit megijedek tőle, tőlük. Aztán felszívom magam és ahogy megfogja a kezem, elindulok vele. Igazán furcsa érzés nekem, hogy hallom, ahogy dübörög a zene, látom, ahogy az emberek, néha elég furcsa módon mozognak a zenére, mindenhol füst és nagyjából fél percenként akar valaki fellökni.
Kérdésére bólintok, majd még egyszer körbenézek. Az kicsit sem érdekel, hogy nem egyedül jött. Amíg az illető nem akarja kirángatni innen Cameront, hogy én egyedül maradjak, tőlem aztán itt lehet.
- Szóval… egy olyan alakot kell keressünk, aki gyanúsan viselkedik, feltehetőleg menekül, próbál elvegyülni, de gyanítom látszani fog azért rajta, hogy figyeli, megtalálták e. – Hiába nem tudom, hogy pontosan hogy néz ki, azért a legtöbb ember igen csak jól érzi magát. Vagy túl részeg, vagy egyéb kábító hatású szerek által érzi „jól” magát. Ezek között az emberek között biztosan fel fog tűnni, ha megpillantom az illetőt.
- Ó és alacsony, vagyis, nagyjából velem egy magas… és kócos, ha jól jegyeztem meg a kérdésedet. Meglesz ez… - Mondom határozottan, majd ezúttal én megyek egy egészen picit beljebb, pontosabban a pult felé, ami egy emelkedőn van, sőt, még magas bárszékek is vannak ott. Kezét viszont továbbra sem engedem el. Hiába nem a legfőbb bizalmasom, most azért egy ismerős ember társaságában kifejezetten biztonságban érzem magam. Ha ő mellette történne velem valami baj, apa biztosan kettőbe nyársalná minimum, ami miatt azért kicsit „hatalomban” érzem magam. Talán néha privilégiuma is van annak, hogy apám lánya vagyok…

outfit: here!