Ana & Cameron

Néhány éve vált szokásommá az, hogy néhány háztartási eszközt a saját előnyömre átalakítok kicsit. Először csak a kávéfőzőt, ami minden reggel ugyanakkor lefőzi a friss kávét nekem, mire ébredek, majd jött az összes többi kütyü is. Alig van olyan eszköz a lakásomban, amire azt mondhatnám, hogy úgy működik, amilyen állapotban megvettem.
Furcsán hangozhat, hogy mugli eszközök is szép szerével megtalálhatóak nálam, de ezzel még talán nincs semmi baj. Miért alkalmazom akkor? Kérdezhetné bárki. Erre egészen egyszerű a válasz, van egy lusta házimanóm. Nem is tudom miért tartom még, mert az ég adta világon semmit nem lehet rendesen rá bízni. Talán csak a mosnivalót. Mihaszna, naplopó jószág, aki a hátam mögött mindig zsörtölődik. Azt hiszi, nem hallom. De nem volt kérdéses számomra, hogy otthon hagyom-e vagy pedig elhozom magammal. Túlságosan megszoktam már a kényelmes életet, hogy lemondjak róla. Elég nekem sokszor házon kívül megállnom a talpamon, ha szükséges.
- Rubi, hozd ide a lejátszót. - a szoba kellős közepén ácsorgok, miközben épp az ingem begombolásával foglalom el magam. Szeretem ezeket a ruhadarabokat, elegánsak, jól állnak. Kivételesen ez a selyem anyagból készült bíbor színű. Arra számítok, hogy várnom kell pár percet mire az a kis kávébarna színű hórihorgas orrú teremtmény előkeveredik a kért eszközzel. Fogalmam sincs, mivel motiválhatnám igazán. Talán csak nem szokta még meg, hogy nem apámat szolgálja, hanem engem. Apám számtalanszor verte, én ellenben nem. Hmm... Lehet ez hiba, túlságosan elkényelmesedett.
Rubi végül előkerül, nagy kerek szemeivel engem pásztáz, miközben vékonyka, ágszerűen göcsörtös ujjaival a lejátszót nyújtja át nekem.
- Elmehetsz. - veszem át tőle az eszközt, hogy most utoljára kipróbáljam. Egy kicsit meg kellett bűvölnöm pusztán, hogy a Roxfortban is működjön. Ez önmagában még nem ad okot arra, hogy furcsálljam a helyzetet, hisz egy kamasz lány normális, hogy lépést tart a modern világgal. Még ha Lestrange is. A hölgyeményt jól ismerem, legalábbis látásból biztosan. Az apja már nem egyszer rendezett különféle alkalmakat, amiken ott voltam, vagy épp csak egy megbeszélésre hívott át. Egyre fontosabb pozíciókat töltök be a halálfalók között, növelve ezzel az esélyeimet arra, hogy igazán neves személyekkel dolgozhassak egy-egy ügy kapcsán. Megbecsülnek. És ezt élvezem.
Fogom a köpenyem és magamra terítem. Halkan suhog egyet, majd elhallgat. A lejátszót elteszem és indulásra készen állok.
Gyors hopponálással oldom meg a távokat, Roxmortstól nem messze érkezem meg. A faluban úgy tudom nem igazán lehet így megérkezni, de egy kis kora esti séta senkit sem zavar. Hamar megtalálom az oda vezető utat, nem tart negyed órába sem, hogy megérkezzek. Csak akkor lassítok, amikor rájövök, bizony nem beszéltünk meg szinte semmit, csak hogy melyik nap és mikor találkozunk. Hova mehet egy fiatal leányzó, aki épp egy halálfalóval találkozik? Teszem fel magamban a kérdést. Ha a Szellemszállásra nem is, mert az bizony találkozónak meredek lenne, valami olyan helyre ülne be, ahol nem diákoktól és tanároktól hemzseg a hely. A szárnyas Vadkan.
Lassú, de célirányos léptekkel indulok el a fogadó felé, alaposan szemügyre véve az utcán lófráló embereket. Akadnak itt tanárok, vagy csak sejtetőlegesen tanárok, viháncoló diákok és más itt megfordult személyek. Színes az összetétel, épp ezért nem nehéz nekem sem beolvadni közéjük. Ugyan már, melyikük mutogatna rám, hogy halálfaló vagyok?
Megérkezek a fogadóhoz végül, lassan benyomom a robosztus, kevésbé megmunkált ajtót. Halkan nyikordul egyet kínjában, amint belépek. Szinte azonnal komótosan pásztázni kezdem a társaságot, hátha valóban itt rá akadok a partneremre. Mint ha kissé ideges lenne, a testtartása erre utal. Tetszetős nekem a helyzet, egy sunyi mosoly terül el az arcomon, amint megindulok az asztalok között a pulthoz. Mihelyst odaérek, megszabadítom magam a köpenytől.
- Szép estét Miss Lestrange. - foglalok mellette helyet a szabad széken. A pultos felé fordulok, hogy rendeljek egy pohár sima whisky-t. Legalább addig sem itt fog ácsorogni, hogy lesse a kívánságainkat. Zavaró egy személy lehet társalgás közepette.
- Nem túl veszélyes itt egyedül egy ilyen csinos leányzónak a furcsa alakok között? - mosolyodom el le sem véve a tekintetem róla.

Fogalmam sem volt igazából, hogy fogok majd nekiülni annak a kütyünek, amikor elvállaltam a "megbízást". Bár mondhatjuk akár baráti kérésnek is, hisz annak ellenére, hogy a kisasszony simán visszaélhetne azzal, hogy a drága papa tekintélye és neve jócskán külön súlycsoportba tesz minket. Legtöbbször mégsem kis hercegnőként viselkedett. Noha igazán sokat még úgysem találkoztunk, hisz őt nem igazán avatják még bele a dolgaikba a szülők, nem szokott ott lézengeni, mondhatni még tényleg egy oda nem való személyként kezelték.
Na de mire való a titokban megbeszélt találkozó, vagy egy bagoly a levéllel, amiben megkért, hogy alakítsak át neki egy zenelejátszót. Még kísérletezgetek ezekkel a mugli kütyükkel, valahogy örömömet lelem benne. A mechanikai eszközök is vonzottak, az elektronikai még inkább. Furcsa egy hobbi, de élvezet ezeket szétszerelni, újból összerakni és kicsit másképp újrahangolni. Olyannyira azonban még nincs túl nagy rutinom, akad, amikor teljesen mást kapok, mint szerettem volna. Ehhez a kütyühöz is úgy álltam, hogy megpróbálom majd megcsinálni és majd lesz ami lesz. Szerencsére sikerült, úgy működik, ahogy rendeltetve van, de mérget vennék rá, hogy néhány hét, vagy esetleg már nap múlva megint szól, hogy nem működik. Több idő kell az ilyenek kikísérletezéséhez, ördögi szerkezetek. De a leányzót sem akartam sokáig megváratni. Lehet tényleg nem fog igazán sokáig beválni ez a kütyü, de olyan sejtésem van, hogy keresni fog. Keresni, hogy javítsam meg, mert rákényszerül. Gyanítom, ha lenne más ismerőse is, akiről tudja, hogy megcsinálná, nem engem keresett volna. Mert mi másnak néz engem, mint az apja egyik kegyence a sok közül.
Nem kések, nem váratom meg. A pontatlanság nem rám vall, még akkor sem, ha igazán csekély dologról is van szó. Egy zenelejátszó nem életbevágóan fontos eszköz, nem igaz?
Mégis, valami nem egészen stimmel. Ahogy leülök a lánnyal szemben, mint ha kissé megkönnyebbülne. A tekintete elárul mindent. Nem hiába figyelem inkább az emberek szemét, sokszor többet mesél, mint amit látni enged. Mindenre megvan a reakció, ha csillog, mitől csillog, ha tág a pupilla, vajon mitől épp...  
Ej de magabiztos valaki. Vagy könnyen lehet, hogy én becsülöm le őt? Az biztos, tényleg kell, hogy legyen a pucájában vér, ha ilyenkor lemerészkedik. Ráadásul egy halálfalóval találkozni. Mondhatnám, hogy ismer, de csak látásból. Azt azonban nem tudja, hogy milyen személyiség vagyok valójában. Lehetnék durva, erőszakos fickó is. Amilyen akkor tudok lenni, ha épp megkapom a dolgom. Olyankor tényleg nem érdekel, hogy meddig mehetek el, csak élvezem ahogy kicsinálhatom a másikat. Ő sem lenne akkor az a papa kedvence kicsi lány? Minő meglepetés.
A felszolgálás mint ha teljesen magától értetődő lenne, emberünkre rá sem pillantok. Inkább leköti a figyelmem az, ahogy Ana belekortyol az italba. Mint ha csak az újonnan jött kíváncsisággal vegyes fintor ülne ki az arcára. Még valószínű, hogy először járhat itt, vagy ha nem is először, de ezt a förmedvényt most kóstolja meg. Én már tudom, hogy itt mit nem szabad semmiképp sem rendelni. A kesernyés dolgokat különben sem szeretem igazán.
- És egy világ omlott össze a vajsörről felállított képről. - jegyzem meg szórakozottan ironizálva, ahogy közben az italomat lötykölöm meg, mint ha csak ez lenne a kóstolás első lépése. Belekortyolok végül az aranysárga nedűbe. A leányzó elég rendesen a lényegre tér, én pedig a poharat az asztalra rakom. Tenyerem a zsebembe süllyesztem, hogy rögvest kihúzhassam találkozásunk tárgyát.
- Parancsolj. - az asztalra rakom és úgy csúsztatom elé a fülhallgatóval együtt. Szerintem jobb, mint újkorában, bár kíván némi kivetni valót.
- Először csináltam ilyet. Őszinte leszek, nem tudom mennyi ideig bírja. Lehet napok, néhány hét. Még időbe telt volna kikísérleteznem, hogyan legyen maradandó a bűbáj, amit alkalmaztam rá. De úgyis tudod hova fordulj.- ha most fényezném magam, azzal önmagammal szúrnék ki. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem fogja sokáig húzni, épp ezért nem kertelek. Kissé furcsán venné ki magát, ha beígérném, hogy teljesen jó és egyszer csak mégsem működne.
Tekintetem míg magyarázok, a lány szemébe fúrom. Szeretem tartani a kontaktust, bár mint ha a tekintete elkalandozna a számra. Mindez mégis olyan csekély mértékű, hogy nem is foglalkozok vele. Inkább jobban érdekel az a tény, hogy ő mennyire, de mennyire nem szeretné, hogy a drága papa ne tudja meg ezt a találkát. Persze, nyilván ez az én érdekem is lenne. Kissé érdekesen venné ki a dolog magát, hogy mi itt találkozgatunk. Még ha igazából csak most először fordul ez elő.
- Nem is tudom melyikünk lenne a nagyobb szabályszegő, te, hogy mibe ártod bele magad, vagy esetleg én, hogy mégis mi dolgom lenne egy kiskorú lánnyal egy ilyen helyen, ami nem épp a lelkes nebulók törzshelyéül szolgál.

A lányok annyira körülményesek tudnak lenni, ha épp arról van szó, hogy nyilvánítsák ki a véleményüket kevésbé sértőn. Kivéve persze abban az esetben, amikor kertelés nélkül az ember képébe mondják, de az mellékes, az a túlsó véglet. Viszont tetszik, hogy most ő sem kertel a vajsörrel kapcsolatban. Egy egészen apró mosolyt csal az arcomra, miközben kényelmesen helyezkedek a széken. Kicsit előrébb csúszok, könyököm az asztal élének támasztom, illetve mutató és hüvelykujjammal az állam élének nyomom finoman. Kényelmesebb így fixírozni őt, úgysem nagyon van rá alkalmam, ha épp náluk járok.
- Te aztán nem kertelsz. Hova lett a jó modor? - felvont szemöldökkel, még szélesebb mosollyal kérdezem mindezt. Ha valamiről ő híres, az ez. Az apja nem győzi hangsúlyozni mennyire büszke a leányzóra, ha épp valami rendezvény van. Vagy ki tudja, lehet csak feléjük mutatja ezt az arcát és igazából teljesen más? Sok neves családnál megfigyelhető ez a kettős életmód, vagy az egyik fél ki sem tud igazán bontakozni. Olyan régóta pedig igazából nem ismerem őket, hogy hosszasabb elemzésbe kezdjek. Ezért is tesztelek inkább reakciót, abból sokkal többet megtudok, mint ha csak bájcsevegnék. Minek mindig udvariaskodni, mikor pimasz is lehetek? Nem kell attól tartanom, hogy panaszt tesz rám. Elméletileg nem is találkoztunk most. Ő a Roxfortban van, én pedig otthon. Legalábbis a látszat szerint. Másfelől pedig valóban nem kell mitől tartanom. Néhány másik halálfalóval ellentétben én nem veszem fel a talpnyaló viselkedést. Pár hónappal ezelőtt fogtam először kezet az öreggel, mint aki elvállalja egy feladatát, de azóta is ragaszkodom a teljesen független tevékenységhez. Ő csak egy eszköz, hogy előrébb kerüljek a célomhoz. És így is kezelem, ennek érdekében pedig megteszek mindent, ami az érdekemet szolgálja.
Felettébb meglep a reakciója, amikor felvázolom, hogy igazából mi a nagy helyzet a lejátszóról. Valóban nem vagyok még valami gyakorlott a mugli ketyerék megbűvölésében, hiszen inkább szétszedem, megvizsgálom és összeszerelem. Érdekel hogy működnek, furcsa, hogy a varázstalanok is milyen kreatívak tudnak lenni. De Ana reakciója valóban meglep, ellenben épp csak a szám sarka rezzen. Különös ez nekem, mint ha nem is érdekelné, csak legyen? Mire fel? Kifogás? De... mindegy is, minek érdekel az már engem, hogy mi célból akarja felhasználni? Így csak egy bólintással és egy halovány mosollyal nyugtázom a választ. Nem kerítek nagy feneket az ügynek, mi végett végül is?
- Valóban nem, de neked ez itt hazai terep. - rá hagyom. Nekem is lenne mit veszteni, ez tény. A szituáció önmagáért beszél, látszólag itt ücsörgök ezen a közel sem diákoknak való helyen egy nálam hat évvel fiatalabb lánnyal. Egy tanártól, pláne nem egy nem ide tartozó tanársegédtől kicsit furcsán venné ki magát a helyzet. De nem firtatom tovább, nincs értelme. Egy szó nélkül vállaltam a kérést, noha most egy pillanatra megkérdőjeleződik bennem, tényleg miért kell neki?
Na jó, tényleg nem érdekel. Ki is hessegetem a gondolatot a fejemből és most már sokadjára állapítom meg, hogy bizony ő mint ha egy kicsit feszengene. Vagy zavarban van, vagy ideges, de stresszes. Érezni némi feszültséget a kisugárzásából, hiába próbál laza lenni. Fogom a whiskyt és elé tolom.
- Ezt idd meg, felold. Feszült vagy. - teljesen komolyan gondolom. Mielőtt persze még azt hinné, hogy csak szórakozok, hogy megint tesztelem. Erről jelen pillanatban szó sincs, tényleg nem halad úgy igazán egy beszélgetés, ha az egyik fél valamiért feszültebb a kelleténél. Neki nem áll jól, mondjuk kinek igen? Bár gyanítom nem cseverészni jött ide. De visszafelé is sokkal nagyobb lesz a bátorsága legalább. Emlékszek én hány ilyet csináltam a Durmstrangban. Pedig ott kőkemény fegyelem volt az úr. Nem véletlenül tartok ott, ahol.

Úgy látom igen csak jól érzi magát a leányzó. Olyannyira, hogy már pimasz amit csinál. Ez engem azonban cseppet sem zavar, kellene netán, hogy kellemetlenséget érezzek? A kritika nem ellenem irányul, különben pedig én is hasonlóképp vélekedek. Ez a hely nem jobb egy koszos pubnál, de annál remekebb alkalom arra, hogy különféle sötét alakok itt üzleteljenek. Nyilván már használtam ki ezt a helyzetet, pusztán onnét tudom mennyire hasznos. Ezt a helyet nem igazán ellenőrzik, hacsak nem a csapos önmagában egy beépített személy, aki szemmel tartsa a helyet. Az illetőből azonban mást néznék ki, szerintem ő hajlik a kenőpénzre. De már megint egészen másfelé kalauzolnak el a gondolataim, amik jelen esetben, meg amúgy is teljesen feleslegesek.
- Nem, igaz, hogy nem a szemébe... Ami azt illeti, én szívesen invitáltalak volna meg épp egy ennél jóval kellemesebb helyre, ahol vélhetőleg nem fintorogva néznél a vajsörre. - tény, nem szívlelem igazán a helyet. Ha a szükség úgy hozza, akkor jövök ide, mert kevésbé feltűnő itt üzletelni. Mert nem igazán tenne jót sem a tanári karrieremnek, sem pedig a személyemnek, ha lelepleznének. Elkerülnék a suliból, ahol nekem dolgom van, ráadásul akár le is csukhatnának. Fogalmam sincs arról, hogy mennyire hozták rendbe az Azkabant, amióta onnét megszöktettünk nem egy rabot.
- Csak hát... nem ilyenkor, és nem ebben a helyzetben. Lehet legközelebb kellene egy társaság is, azzal még tűrhető lenne, hogy egy tanárral találkozol egy különösen késői alkalommal egy félreeső helyen. - mindezt egy percig sem gondolom egészen komolyan, hisz azzal kezdődött a megállapodásunk, hogy nem hozunk senkit. Nekem sem volt okom ez ellen tiltakozni és neki sem előnytelen így a helyzet. Bár fogalmam sincs, hogy mire fel ez a nagy titokzatosság. Talán nem szeretne apuka előtt lebukni, hogy ő kapható ilyen helyzetekre? Hogy tilosban járkál? Ugyan már, az apja részben büszke lenne arra, hogy végre úgy viselkedik, ahogy az elvárható lenne. Legalábbis az ő felfogása szerint. Mert nem rejtette sosem véka alá, hogy legnagyobb vágya, a lányából is halálfalót faragni. Ha már a fia esetében nem sikerült. Noha mindenbe nem avat be engem, a gyűlési helyszín berkein belül sok mindent szoktam hallani. Azonban ha csak most Anára nézek, valahogy nem egy ízig vérig halálfaló hölgyemény jut eszembe róla. Nem, ő kifinomult úrikisasszony, aki nem hiszem, hogy szeretné ha vér tapadna a kezéhez. Aki véleményem szerint pártolja azt az elképzelést, hogy a piszkos munkát a férfiakra hagyja, vagy egyáltalán tudomást sem vesz a tényről.
- Arról az aprócska tényről elfeledkezel drága, hogy nekem dolgom lenne vigyázni rád, teszem azt apád nem hiszem, hogy örülne annak, ha valami bántódásod esne. Ráadásul úgy, hogy én is itt vagyok. Az a minimum, hogy ilyen alapon megbízz bennem. Ha nem tennéd, akkor nem itt lennél... Mert pusztán ép eszű ember nem megy el találkozgatni olyannal, akinek csak a nevét tudja, nem igaz? - nyilván féltem az ambícióimat is. Sőt, főképp azt féltem. De tény, ha szükséges lenne megvédeném a lányt, csak nincs mitől. Nem látom, hogy lenne mitől, amint visszakerül az iskolába, a legnagyobb biztonságban lesz. Meg ha le tudott szökni, nem hiszem, hogy félteni kellene... Többet kinéznék belőle, mint amit a külvilág felé mutat.
De tetszik az érvelése, elismerően vonom fel a szemöldököm. Erre nem tudok úgysem úgy válaszolni, hogy valahol is meg tudjam ragadni. Ügyes nagyon, hogy nehezen hagy kapaszkodó felületet. Megvonom csak a vállam és visszahúzom magam elé az italt, egy pillanatig hezitálva megforgatom az asztalon, majd húzóra megiszom. Kellemes érzés érezni ahogy az ital kicsit irritálja a torkom, de az íze kárpótol. Itt mást nem is igazán jó rendelni, ezt legalább tisztán adjál. A vajsörről már más a véleményem. Egyszer kértem, az bőven elég volt ahhoz, hogy elriasszon az újbóli kóstolástól. A kérdésre pillantok ismét csak rá. Az eddig szüntelenül hallatszódó dobogás is abbamarad, amit eddig direkt nem emlegettem fel. Nyilván menne már, így nem is fogom feltartani. Nem hosszas csevegésre ültünk ide be különben sem. Ahogy az arcát kezdem tanulmányozni, elmosolyodok. De magabiztos lett hirtelen.
- Semmivel sem. Ja de, ha elromlik, szólsz... - aztán vagy megfogadja, vagy nem. Eszembe jutott már, hogy valamit akkor is kérek tőle, de úgy döntök annyira nem leszek pofátlan. Így elsőre nem, ugyanis most esik meg csak, hogy négyszemközt váltunk pár szót, anélkül, hogy csak egy unalmas rendezvényen futnánk össze, akkor is csak egy köszönés erejéig. Mert eddig semmi más nem történt. Különben is, elvileg úriembernek neveltek, még ha gyakorlatilag sokszor csak érdekből valósul is meg.
- A vendégem vagy. - állok végül fel az asztaltól. Fekete köpenyem magamra terítem,  ahogy egy pillanatra körbenézek a helyiségben. Akad pár személy még itt, de egyik sem épp minket szuggerált. Helyes, maradjon is így.
- Akkor jó éjszakát Miss Lestrange... - mosolyodok el elköszönésképpen. Talán nem fog neki gondot okozni, hogy nem kísérem el egy darabon sem. A pulthoz sétálok rendezni a számlát, végül kicsit felszaporázva lépteimet elhagyom a helyiséget.


//Köszi a játékot //