Sötét Varázslatok Kivédése VI. - VII. évolyam / I. tanóra

A hajnali sétának is legalább annyi értelme van, mint az éjszakai alvásnak… Gondoltam hajnali kettő óra negyvenegy perckor, miközben a Roxfort sötét folyosóit róttam. Ki kell hogy szellőztessem az agyamat, akkora a káosz az a ködös zűrzavar a fejemben. Persze most, hogy a teáskanna élesen sípoló hangja felett álmos tekintettel bámultam a falra akasztott óriást ábrázoló szénceruzarajzot, kissé elbizonytalanodtam az éjszakai poroszkálást illetően. Ami azt illeti, pokolian éreztem magamat. A szemeim égtek, a szám szárazan ropogott, akár a friss nyomdapapír, a bőröm pedig forró volt és zsíros. Kétség sem fér hozzá, túlfűtöttem a szobát… 5:39. Negyvenre kész a tea. Levetettem a hálóköntösömet, és a szekrénybe hajtottam. A fürdőköpenyemet még tegnap éjjel az ágy sarkára készítettem, fel voltam már készülve az ehhez hasonló katasztrofális reggelekhez. Tanévkezdéskor mindig ez van. Olyan nehézkesen indul ez az ébredéses dolog. Aztán persze hozzászokik az ember, könnyebben, lazábban, és ami a legfontosabb, gyorsabban húznak el a reggeli órák. Bugyogó, sípoló robajjal jelzett a kis kék teáskanna, és úgy ugrált a tűzhely parazsán, mintha égetné a fenekét a forró talpvas. Óvatosan leszedtem, némi gyógyfüvet és gyömbérgyökeret szórtam a hagyományos zöld teafű mellé. Kellemes illatok és fel-felcsapó pára mellett léptem ki a szobából. Minden reggeli kelésem első mozdulata a forró fürdő előkészítése. Ezután készítem el a teát, és vonulok le reggelizni. A víz, és persze temérdek fürdősó készen állt. Volt negyed órám a reggeli tisztálkodásra, ennyi idő alatt kiáznak a tealevelek, és iható hőmérsékletűre degradálódik a teavíz is… Minden reggelem percre pontosan el volt tervezve, hogy mindenre jusson idő az első óra megkezdése előtt. A forró fürdő, a tea és a reggeli, jó sok tojással és szalonnával a lehető legjobb hatást gyakorolta rám, és tökéletes formában kezdtem meg a napot. A reggeli után visszaindultam a tanterembe. Csodás nap ez a mai, és remélem ez így is marad… Előkészítettem az extra tankönyveket, és kitettem őket minden diák helyére. Ezeket nem szerezhették be, hiszen nem szerepelnek az idei év tankönyvcsoportjában. Ami azt illeti, egyik évfolyam tankönyvcsomagjában sem szerepelnek ezek a tankönyvek. Leültem a katedrára, és átolvastam a diákok névsorát, a tavalyi év eredményeit, azonban semmit nem találtam az előző év tananyagával kapcsolatban. Érdekes, azt meg kell hagyni. 8:57, még három egész nyugodt perce van megérkezni mindenkinek. A szorgalmasabbakat persze már a legelején ki lehet szúrni a tömegből. Időben érkeznek, tíz, tizenöt perccel az óra megkezdése előtt. Előkészítik a tankönyveket, megvizsgálják az újonnan kapott vaskos papírtömböket, megvitatják a nyári távollétük alatt szerzett tapasztalataikat, nevetgélnek, mindezt persze halkan, mert látják, hogy a tanár is idebenn van. Úgy vélem, nem lesz gondom ezzel az évfolyammal… Első benyomásra. 9:00. Felálltam a székemből, és végigvizslattam a társaságot. Kifejezéstelen tekintetek ostromolhatatlan sziklafalai vetettek szikrázó dárdákat felém.

- Jó reggelt. – kezdtem kimérten. – És ami azt illeti, kellemes új tanévet kívánok. Előre is. A nevem Tyrius Aepius Reximo professzor, és ebben a tanévben én fogom bővíteni a tudásukat a varázslatok gyakorlati használatában. Fontosnak tartom az óra megkezdése előtt kiemelni, hogy a rendbontás, a fegyelmezetlenség és a felkészületlenség ezen az órán súlyos balesetekhez vezethet. Ezért kérnék mindenkit, legjobb tudásával álljon a feladatok nyomasztó zuhataga elé. Mivel önök már csaknem felnőttek, remélem a kölcsönös megértés nem jelent majd problémát, és nem kell neveléssel foglalkoznom az órákon. Amennyiben képesek az elvárásaimnak megfelelően dolgozni, nem lesz problémánk ebben az évben sem a sötét varázslatok kivédésével. A tananyaggal kapcsolatos kérdéseikkel, bizonytalanságaikkal, esetleges problémáikkal, nyugodt szívvel megkereshetnek az órák után, illetve a tanítás után a hálókörletemben…- elhallgattam. A teremben néma csend ült. Ezt igazán szeretem. Így az igazán könnyű a tanítás, és a legérthetőbb a tanulás. Elismerően hümmögtem, és leléptem a tanári emelvényről. A diákok közt kezdtem sétálgatni, majd folytattam.
- Egészen biztos vagyok abban, hogy észrevették a három könyvet az asztalukon. A tanév végén kérem, szolgáltassák vissza valamilyen formában, mind a hármat. Az elsőt legfölülre készítettem. – mondtam, és a sétapálcám kígyófejével az előttem ülő nyúlánk, hórihorgas fiú könyvére koppintottam.
- Ez a kis fekete könyv itt, az összes olyan varázslatot jegyzi fel, melyeket az idei vizsgán az anyag szerint számon kérek majd. A felkészülést felőlem akár a mai napon is megkezdhetik, bár kétlem, hogy bármire is jutnának így, a tanév elején. Folytassuk… - Fölmutattam egy vastagabb, és nagyobb barna, bőrkötésű könyvet. - Ebben itt bővebben olvashatnak, és tájékozódhatnak a nonverbális varázsigék használatáról, annak gyakorlásáról. Higgyék el, hasznát fogják venni a vizsgára való felkészüléskor. Az utolsó könyv, ez a jókora példány, itt… - mutattam egy, a másik kettőnél jelentősen vastagabb fekete, ezüstdrót díszítésű könyvre, - ez itt a főbenjáró átkokról szól. Tanulmányozása nem megalapozott tudással nem csak haszontalan, de nem is ajánlatos, ezért megkérem önöket, ezeket hagyják a tanteremben az óra végeztével. A mai órán betekintünk a tavalyi év anyagába, és pár alapvető varázslatot ismétlünk, így mint Vigilantia, kábítás elleni védővarázslat, vagy az Effundio, a Confringo, vagy a sötétebb varázslatokban Expulsonak nevezett robbantó átok kivédését. Ragadjanak pálcát, hölgyeim, uraim és kérem, fáradjanak a párbajterembe. Előtte azonban még egy kérdés! Meddig jutottak Grindelwald professzor úrral a tavalyi évben? -

//A vizsga anyagát kifüggesztem https://lightwhithoutdarknes.hungarianforum.com/f164-tyrius-aepius-reximo-szobaja itt. Az első kör válaszait követve felállíthatnánk egy sorrendet, amit utána betartanánk, és így kerülnénk a kavarodást! :DA kérdés –természetesen- minden diáknak szól! Smile

//

Várható volt, hogy ezt az évet már új SVK tanárral kezdjük. Grindelwald professzor folyamatos gyengélkedése már előrevetítette, hogy nem fogja tudni tovább folytatni sajnos, pedig a legtöbb diák, ha már megismerte, kedvelni szokta a vén farkast. Persze, lényegében nyílt titok volt micsoda is, na meg a "betegeskedése" is innen volt levezethető. Az új tanár Reximo professzor. Csak a megnyitó ünnepségen láttam a savanyú, gyomorbeteg arckifejezésű, koravén (bár ez talán csak a már most megőszült hajának köszönhető) férfiút. Az, hogy akkor úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki sokat nem jelent, hisz akkor mindenki kicsípi magát, de lévén első óra, adjuk meg azt a Merlin átkozta protokollt, majd ha itt lazább lesz, akkor visszaveszünk, de jobb a biztonság.
Felvettem a farmerom egy könnyű félcipővel meg egy fehér inggel, aztán csak fölé terítettem azt a talárt. Felkötöttem a nyakkendőt is, hátha valami vaskalapost kapunk. Összeszedtem a könyveimet, majd elindultam az órára. Mondhatom, hogy viszonylag korán érkeztem meg és foglaltam helyet valahol középtájon. Egy Mardekáros háztársam ült mellém balról, jobbról még szabad volt a szék, mikor megrobogott a prof személyesen. Na ez még mindig olyan, mintha Madam Malkin Talárszabászatának húzóarca lenne. Szerintem pár diák hosszú év elé néz... Háztársamnak kezet nyújtottam, aki azt el is fogadta, majd halkan súgta:
- Mi hír? Milyen az új csóka? - érdeklődött.
- Annyit tudok, mint te - vontam vállat.
- Ne már. Prefektus vagy... - próbálkozott tovább.
- De nem Reximo professzor nevezett ki - forgattam a szemeimet. - Figyu! Az utolsó hetet tavaly kihagytam, miután a griffes terelő lerúgott a seprűmről még feküdtem. Utolsó két órán mi volt?
- Mint előtte. Helyettesítés - vont vállat. - Jó is, hogy szóba hozod.
- Mert? - vontam fel a szemöldökömet.
- Mert te vagy a prefektus. Majd te válaszolgatsz neki Griffiths - kuncogott csendben.
- Fulladj meg Charlie - válaszoltam savanyúan elhúzva a számat, utána már csak érdeklődve figyeltem kik érkeznek még a terembe. Lassanként eljött az óra ideje.

Reximo professzor a bemutatkozásával sem enyhítette az első benyomást, miszerint a talárja alatt maradt a vállfa és általában is kissé sarkosan gondolkodó ember. Barátságosnak nem titulálnám, de udvariasnak mindenképpen. Oké. Akkor ünnepélyes üzemmód On. A három könyv viszont érdekes. Az első mindenképpen, hisz az kelleni fog az év végére. Némi gyakorlás amúgy sem fog ártani. A második még inkább kíváncsivá tett. Egy-két kisebb varázslatot el tudok végezni non-verbálisan, de ezek inkább csak a trükkök kategóriába tartoznak. Az ilyesmi haszna főleg párbajtéren nyilvánvaló, de egyéb esetben sem jön az néha rosszul. Kellemes, vaskos anyagnak tűnik... Még akkor is, ha a professzor előttem rákoppanó botjának kígyó feje sokat préselt is rajta... Azt a... Oké, oké, vettem, meghúzom magam. A három tiltott átokról szóló könyvön viszont enyhén megdöbbentem. Mi a búbánatot kéne tanulni róluk, azon kívül, hogy "ne használd"? Ehh, mindegy, ha egy ekkora iratot hozott róla, biztosan kelleni fog. Hurrá... Magamban gondoltam csak végig egy vitriolos megjegyzést, miszerint ezeknek a mélyebb tanulmányozása tudtommal felkészülten sem ajánlott, mert mindenféle azkabani cellát von maga után, persze kivéve ha a nagy Potter pereputtyához tartozik valaki. Tiltott átkok? Bah! A professzor kérdése után tíz másodperc csend nehezedett a teremre, amely után végül elnyomva egy fájdalmas sóhajt magamban felemelkedtem és udvariasan megbiccentettem a fejem az oktató felé:
- Professzor úr! Peter Griffiths, hetedik évfolyam - mutatkoztam be. A házra nem tértem ki, ha nem vak úgyis látja az egyenruha jelzésem. - A tavalyi év során a korábbi tanárunk, Grindelwald professzor sajnos nagyjából fél év környékén gyengélkedni kezdett és meglehetősen sok órát már nem tudott ellátni - magyaráztam. - Az ezek során való tételes munkarendet a mugliismeret tanártól, Abrams professzortól tudja elkérni. A professzor úr elsősorban az első félév anyagát vetette velünk újra, saját indoklása szerint ugyanis a Sötét Varázslatok Kivédése nem tartozik a szakterületébe. Az elméleti ismereteink így nem mélyítette. A veszélyes lények listájában még visszamaradt a vámpír, a baziliskus és a sárkány. A sorrendben utolsó öt varázsigét sem vettük át, legalábbis órai keretben semmiképpen. Tudtommal voltak, akik magánszorgalomból gyakoroltak, hogy milyen eredménnyel, erről természetesen nem tudok nyilatkozni, ahogy a jelenlegi hatodévfolyam helyzetét sem ismerem - pillantottam Isabellere, vonatkozó évfolyamos prefektustársamra. - Ellenben az első félév anyagát azt hiszem elég jól átvettük.
Ezzel leültem, elővettem a pálcám, ahogy kérte és ha továbbra is ez maradt a terv, akkor követtem én is a többiekkel a párbajterembe.

Olykor úgy érzem Fortuna kifejezetten, élvezi, ha kibabrálhat velem, emiatt sodor bele folyton a létező legképtelenebb helyzetekbe. Most őszintén, mégis ki gondolta volna, hogy én, Amanita Mulchany képes vagyok hajnali hat órakor is bajba keveredni szimplán a reggeli futás közben? Nem, inkább nem is kérek választ, hiszen gyanítom az egész iskola egyöntetűen, vágná rá erre a kérdésre azt, hogy: Én! Bizony, bizony, akik figyelemmel kísérték eddigi pályafutásomat az iskola falain belül azok tökéletesen tisztában, vannak azzal az igazán nyilvánvaló ténnyel, miszerint számomra nem számít sem a hely, sem pedig az idő, képes vagyok újra és újra slamasztikába keveredni akár akarok akár nem. Ez már valahol majdhogynem komikus, én azonban mégsem tudok nevetni rajta, főleg mivel ezúttal nem én voltam a hibás. TÉNYLEG nem én! De most komolyan! Ugye legalább egy valaki hisz nekem? Ugye?

Újabb átvirrasztott éjszaka áll a hátam mögött, a héten ki tudja már hanyadszorra. Tudom, hogy pusztán egyetlen szavamba kerülne a gyengélkedőn és az idős javasasszony, azonnal ellátna az Álomtalan álom bájitalával, ám az, hogy segítséget kérjek, hogy elismerjem bárki előtt is a gyengeségemet, a sebezhetőségemet továbbra sem valami vonzó lehetőség számomra, így hát marad a reménykedés, hogy egy nap majd könnyebb lesz, s végre kialudhatom magam. Addig a napig azonban marad a korán kelés és a reggeli sport. Nesztelen léptekkel hagytam a hátam mögött a hálókörletünket, magamra öltve a szokásos melegítő ruhámat majd a portrélyukon át kislisszolva meg sem álltam a bejárati csarnokig. Onnantól gyorsabb tempóra váltottam s megindultam egyenesen a roxforti tó felé. Bár igaz mind a mai napig kísértenek a rossz emlékek, s képtelen voltam akár csak a pereméig is merészkedni ám messziről mégis csak varázslatos látványt nyújt különösen a felkelő nap fényében. Beállítottam az órámat 7 - re, hogy legyen időm a reggeli teendőimre még az első órám előtt majd már neki is, láttam a szokásos táv lefutásának. Hogy kizárjam az egész világot, s a gondolatokat a fejemből egy ír dalocskát dudorásztam futás közben.

Nagyjából másfél óra telhetett el így, békés magányomban mikor egyszer csak egy újabb alak jelent meg a színen. Fekete pólót, s nadrágot viselt, az elengedhetetlen sportcipőt már nem is említve. Az érkezőnek nem kellett sok, hamar kiszúrt magának majd felvéve a tempómat mellém szegődött.
- Reggelt Mulchany! Nahát, nem tudtam, hogy te is korán kelő vagy. Mi jót csinálsz?
- Reggelt Ward! Amint látod, futok, kell a mozgás.
- Mozgáshiányod van? Tudod ezen könnyedén tudnánk segíteni.
- Valóban? És, hogyan?
- Hát, akad épp egy megoldás, melynek során számtalan pozitúrában kipróbálhatod magad, annyit mozoghatsz amennyit, csak akarsz és még azt is garantálni, tudom, hogy sokkal, de sokkal jobb kedved lesz utána.
- Óh… igazán? - váltottam egy kicsit gyorsabb tempóra, ám a srácot ez nem hatotta meg, továbbra is tartotta velem a ritmust.
- Igazán, bár akadnak mellékhatásai is.
- Mint például?
- Izomláz… zsibbadás…
- És azt mondod, hogy ez segítene rajtam?
- Abban egészen biztos vagyok. Kiadhatod közben a gőzt, az összes felgyülemlett energiádat, és után máris nyugodtabb leszel.
- Nahát ez jól hangzik.
- Komolyan?
- Persze. - álltam meg a sráccal szemben csípőre tett kézzel. - Tudod Ward most, megleptél.
- Mivel? Hiszen nyílt titok, hogy…
- Nyílt titok? Szóval már az egész iskola tudja?
- Hát nagyjából…
- Bátor ember vagy Tyler, le a kalappal.
- Kösz, de miért is?
- Hát igazából, nem sok fiút ismerek, aki nyíltan felvállalja, hogy jógázik. - jelentettem ki rezzenéstelen arccal, mire szegény srác feje teljesen elvörösödött bár azt nem tudtam eldönteni, hogy a méregtől vagy a zavartól.
- Hülye vagy? Nem ilyesmiről beszéltem.
- Hát akkor?
- Azt próbáltam magyarázni neked, hogy egy kis kettyintés már nagyon rád férne kislány.
- Jaaaa, hogy ezt… ééértem már.
- Na végre. És? Mi a véleményed?
- Őszintén?
- Naná.
- Hát előbb csinálnám a roxforti polippal, mint veled. A nagyképű bunkók valahogy sosem voltak a kedvenceim.
- Ch… Mert a beképzelt kis Hugrás libák annyival jobbak igaz?
- Nem tudom, olyanokkal sem voltam még.
- Hahaha, nagyon vicces szöszi, de jobb lesz, ha leállsz. Mutass egy kis tiszteletet inkább.
- Tiszteletet? Jó vicc. És szabad tudnom mivel szolgáltál rá?
- Hetedéves Griffendéles vagyok, az iskola egyik legjobb sportolója, az eredményeim pedig kiválóak. - magyarázta, mire megforgattam a szemeimet és ásítottam egyet.
- Ez minden?
- Vigyázz Mulchany kezded kihúzni a gyufát…
- És akkor mi van? Húzz a francba és ne rabold tovább az időmet, futni akarok.
- Dehogy húzok, ez közterület nagyokos, oda megyek, ahova akarok.
- Csak kopj le rólam végre és fárassz mást a kőkorszaki dumáiddal.
- Csigavér kislány, mi lett veled? Hogy is van a Hugrások leírása? Hugrabugnak nyájas népe…
- És a Griffeseké? Mert tudtommal nem úgy kezdődik, hogy „ha bátor vagy és nárcisztikus…”
- Te kis…
- Nézd, bár tudom te, azt gondolod, hogy a púder feltalálása óta te vagy a legjobb dolog, ami csak a nőkkel történhetett, de el kell, szomorítsalak, nem vagy más pusztán egy izomagyú hólyag, aki szerelmes a saját tükörképébe, és aki ha tehetné saját magával kezdene. Nem csak én gondolom ezt, de sok más lány is, akiket már megpróbáltál megkörnyékezni szóval…
- Elég legyen! Mindjárt elveszem a kedved a szemtelenkedéstől. - rántott pálcát.
- Ez az Ward, támadj egy fegyvertelenre. Gyerünk, ilyen egy igazi Griffendéles! - a srác arca eltorzult a méregtől s már épp felém küldött volna egy varázslatot mikor a túlélési ösztönöm arra késztetett, hogy puszta kézzel védjem meg magam. Kirúgtam a srác kezéből a pálcáját majd egy hatalmas balhorgot, küldtem a képébe.
- Bocs, reflex. - ráztam meg a kezem s inkább lenyeltem a már közhelyessé vált: „Hidd el ez nekem jobban fájt, mint neked.” szöveget. Ward orra betört, legalábbis erre tudtam következtetni abból, ahogy fogta s az onnan, zúduló vérmennyiségből.
- Ezért még megfizetsz Mulchany! - kiáltotta majd felkapva a pálcáját visszasietett a kastélyba. Remek… szépen indul a nap.

Néhány további kör megtétele után végül úgy döntöttem elég volt ennyi futás mára így a hálókörletünkbe sietettem, ahol egy kellemetlen hideg zuhany után - mert az a sok átokverte hülye liba elhasználta az összes meleg vizet - magamra öltöttem valamit, amit egyenruhának szántam majd felkapva a táskámat a nagyterem felé igyekeztem.
- Hé Nita az egész suli attól hangos, hogy hogyan bántál el Tylerrel. - csapódott mellém a háztársam Bruce mire megráztam a fejem.
- Telekürtölte vele az egész iskolát?
- Nem, de az egyik harmadéves hollóhátas látott titeket állítólag az ablakból.
- Szuper.
- Komolyan kiütötted?
- Ki, de csak önvédelemből.
- Nita…
- De tényleg!
- Ugyan már…
- Tudod mit? Gondolj, amit akarsz, és kösz, hogy elvetted az étvágyam. - ezzel sarkon fordultam és a nagyterem helyett egyenesen az SVK terem felé caplattam, nem túl rózsás hangulatban.

- Jó reggelt. - köszöntem halkan a jelenlévőknek, majd leültem a fal mellé, a leghátsó sorba. Kész, az összes pozitív gondolatom elszállt mára akár csak a türelmem. Ha még valaki belém mer ma kötni, azt esküszöm cafatokra, robbantom. Lehunyt szemmel próbáltam lenyugodni, hogy legalább az új professzor előtt ne ilyen állapotban mutatkozzam majd be, ám amikor Ward néhány barátja gyűrűjében beállított és hallottam, hogy arról kezd el magyarázni, hogy egyszer még nagyon, de nagyon csúnyán meg fog leckéztetni csak csoda tartott a helyemen, hogy ne ugorjak ismét neki. Tyler végül nem messze tőlem foglalt helyet egészen pontosan egy Mardekáros lány Isabelle Lascar mellett mire nem bírtam ki, áthajoltam a másik sorba.
- Pszt! Hé Isa! Részvétem. - suttogtam a lánynak, majd visszaültem a helyemre épp abban a pillanatban mikor Reximo professzor úgy döntött, elkezdi az órát.

Figyelmesen hallgattam végig, ahogy a professzor bemutatta nekünk az előttünk heverő három könyvet majd mikor rákérdezett arra, hogy az előző tanárunkkal meddig jutottunk a jegyzeteimet kezdtem böngészni. Fú, de régen volt már, fene sem emlékszik. Szerencsére nem is kellett sokáig kutakodnom mivel Peter végül felvilágosította a tanár urat. Szuper, egy gonddal kevesebb. A kiadott utasításnak megfelelően végül a pálcámmal együtt követni kezdtem a többieket át a párbajterembe, miközben a szemem sarkából Wardékat figyeltem. Vajon Isa mikor kever le neki egy nyaklevest? Ahogy elnézem türelmesebb, mint én…

Outfit: Katt! - Notes: Embarassed

Sötét Varázslatok Kivédése VI. - VII. évolyam / I. tanóra Hsz4

Diákok sora bambul maga elé a nagyteremben, reggeli müzlijük, palacsintájuk, vagy éppen tojásuk előtt, még félig az ágyukba képzelve magukat. Én pedig, magamtól is szokatlan módon mosolyogva fogyasztom el a teámat és pirítósomat. Lehet annak köszönhető ez, hogy a nem messze tőlem ülő, az asztalon fekvő diákkal ellentétben én hamarabb visszaszokok az iskola rendjébe, de lehet annak is köszönhető, hogy végre nem úgy kell besétáljak a nagyterembe, hogy a tanári asztalt fürkészem, hátha megpillantom ott a magaméhoz hasonló kék szempárt. Bár azt akkor sose gondoltam végig, amikor besétáltam, hogy meg is pillantom, akkor mit fogok mondani, vagy tenni, csak mindig egy kicsit féltem a dologtól, vagy reménykedtem benne, ezt se igazán tudom. Talán kicsit mindkettőt.
Kezem ügyébe veszek egy újságot, miközben elfojtom nevetésemet, ahogy látom az eddig asztalon fekvő diákot felriadni, értetlen képén látom, hogy feltehetőleg azt gondolta, hogy ágyában fog ébredni, nem a nagyteremben, kezében lévő kenyeret poharába lógatva. De hát nem kezdődhet mindenkinek könnyen a reggel. Én kivételesen megúsztam az éjszakát is anélkül, hogy éjjeli sétámra lettem volna kényszerítve, illetve anélkül, hogy milliószor riadtam volna fel, tudja az isten, hogy mitől.
Már éppen álltam fel helyemről, mikor megjelent hátam mögött Elisa. A maradék teám kevében múlt, hogy nem fehér ingemen landolt, ahol a lány megijesztett. Felsóhajtottam, majd ahogy a lány lehuppant mellém megráztam a fejem.
- Ha velem akarsz jönni, akkor ezt felejtsd el nagyon gyorsan,drága. Tudom, hogy milyen lassan eszel, én pedig nem fogok miattad késni, az biztos.
- Isabelle, ne csináld ezt velem, éhezek. – nézett rám nagy szemekkel a lány.
- Fogj pár szelet pirítóst és útközben edd meg. Legközelebb majd korábban mászol ki az ágyból…- Letettem az asztalra a bögrémet, majd el is indultam a kijárat felé, pár méter utána persze megállva, megvárva a lányt, akinek még hallottam hangját, ahogy nyafog a háttérben. Megszoktam már tőle, talán az egyetlen itt, akitől el is viselem ezt, ugyan nagy nehezen, de tudom, hogy okos lány, meg hát, kénytelen vagyok megszokni, elvégre már évek óta egy szobában vagyunk. Viszont ő is tudja, hogy késéssel kapcsolatban milyen vagyok, sőt, inkább korábban szoktam odaérni, főleg, ha új tanárról van szó, ahogy jelen esetben is.
Amint a lány utolért, elindultunk a sötét varázslatok kivédése terem felé. Útközben Lizzy szája be nem állt, arról beszélt folyamatosan, hogy miről álmodott, én pedig fülem mellett elengedve szavait, néha bólogattam azért, meg egy-két semleges kommentet elejtettem, de leginkább saját dolgaimon gondolkodtam. Felmerült egy pillanatra, hogy megkérjem majd a lányt, hogy olvashassak gondolataiban, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Azt hiszem, így is néha bőven sokat tudok a lányról és életéről. Persze az ilyen gondolatoktól néha bűntudatom van, de emellett persze szeretem őt… csak hát, szereti ostobábbnak láttatni magát, mint amilyen valójában. Én pedig ezt sokszor, sőt, nagyjából mindig nehezen viselem.
Persze továbbra is mosolyogtam, rendületlenül, de azért felsóhajtottam belül, mikor odaértünk a tanteremhez. Bent már volt pár diák, az asztalon könyvek, s a tanár úr is a katedránál ült. Miközben szokásos helyemre igyekeztem, szemügyre vettem magamnak természetesen, hogy kivel is lesz dolgunk, bár első látásra sose tudtam helyesen megítélni az embereket. Kevés defektem közül ez biztosan egy volt… bár, mint a többit is, ezt se tudtam nyilván beismerni, de igyekeztem nem ítélni elsőre, ahogy most is csak nyugtáztam magamban, hogy legalább Grindelwaldhoz képest nem kopott ruhákban jelent meg, s nem tűnik olyan tanárnak, aki számomra unszimpatikus lehet. Bár aztán ki tudja, lehet még meg tud lepni.
Természetesen Lizzy is helyet foglalt mellettem, s ahogy azt szokta órákon, már vette is elő a füzetét, amiben majd mindenféle dolgokat kommentelhet nekem, amikre szinte sose szoktam válaszolni, mert vele ellentétben én ugye figyelek órákon.
Miközben pakoltam elő táskámból, a lány oldalba bökött, s fejével egy fiú felé intett, akinek háta mögött többen is összesúgtak, ő maga pedig feltűnően morcosan nézett ki. Természetesen tudtam, hogy kicsoda. Azt hiszem, a diákok közül mindenki ismerte, de sose hatott meg túlságosan a srác. Még akkor se érdekelt túlságosan, amikor mellettem foglalt helyet, feltűnően közel ülve hozzám. Amennyit tudtam odébb húzódtam, s felé se néztem, miközben folytattam a táskámból való kipakolást.
- Hello vöröske. – köszönt végül, feltehetőleg nekem, bár nem értettem, hogy miért esik nehezére kibökni a nevemet.
- Isabelle, nem vöröske és üdvözlet neked is, Tyler – szóltam vissza neki, anélkül, hogy ránéztem volna. Hátam mögül jövő részvétnyilvánításra csak bólintottam és egy apró mosolyt is küldtem, amolyan, szükségem is lesz rá félét, s magamban már könyörögtem, hogy csak most az egyszer ne legyen önmaga a srác.
Az óra kezdetetét követően figyelmesen hallgattam a tanár úrra, nem figyelve se Lizzy kommentjeire, amik leginkább Ward-ról szóltak, sem arra, hogy a srác éppen mit csinál, vagy éppen nem csinál. Mikor a a professzor úr előző évi tanulmányainkról kérdezett, ugyan nem állt módomban nekem válaszolni, de miután Peter felém tekintett, úgy véltem úgy helyes, hogy magam válaszolok az évfolyamom nevében.
- Isabelle Nia Lascar, hatodik évfolyam, madrekár – mutatkoztam be, miután felálltam.
- Nos, ha jól tudom, a mi anyagunkból csupán a dementorok maradtak ki, illetőleg a patrónus bűbáj elméleti hátterébe is csak apróbb részletekben kezdtünk bele. – feleltem röviden, majd, mikor már készültem visszaülni, éreztem, hogy a griffendéles srác keze végigsimul lábamon. Hirtelen fordultam felé, ő pedig vigyorgott, számára elég sokat sejtetőnek próbálkozó vigyorral. Én nagy levegőt vettem, finoman leemeltem kezét lábamról, majd helyet foglaltam, erővel tolva odébb szobatársamat, hogy tisztes távolságra legyek a fiútól. Nem fogja elérni, hogy óra kellős közepén kiboruljak és úgy viselkedjek, ahogy nem kéne. Ahogy a fiú is odább csúszott, ismét túl közel hozzám, felé fordultam, majd felöltöttem „legbájosabb” mosolyomat.
- Idefigyelj, ha most azonnal nem kúszol vissza a helyedre, megbánod nem csak azt, hogy mellém ültél, de azt is, hogy betetted a lábad a tanterembe. – suttogtam neki, a lehető legfeltűnés mentesebben.
- Nem jó embernél próbálkozol, s ajánlom, hogy ez jusson el a látszólag üres agyadig, különben kénytelen leszek a tanár urat megkérni, hogy magyarázza el neked, hogyan is kell viselkedni egy tanórán. – majd válaszát meg se várva fordultam vissza. Ha kedves az élete, nem is lesz rá válasza, csak úgy tesz, ahogy azt mondtam neki. Talárom belső zsebéből előhúztam pálcámat, s magam elé helyeztem az asztalra. Remélem ez még inkább figyelmeztetés lesz a számára, hogy ne velem akarjon újat húzni.

csak, hogy teljes legyen a kép

Miközben a két Mardekáros növendék beavatott az előző évi tanulmányaikba, végigpásztáztam a teremben ülő diáksereget. Nos, hazudnék, ha azt állítanám, nem találtam „kellemetlen gócpontokat”, kezdve az egyenruhák rendezetlenségével, vagy Mr. Griffiths és Miss Lascar mondandója alatt való fel-felmorajlással. Figyelmesen, összeráncolt szemöldökkel, pár méterre a felszólaló diák elé álltam, végighallgatva az előző tanévet bezáró anyag ismertetését. Mr. Griffiths után Miss Lascar szólalt fel.
- Köszönöm, hogy ilyen példamutató tisztelettel ismertették az előző tanév anyagát. Ha nem tévedek, Miss Lascar, ön minden bizonnyal Lascar professzor húga… Remélem, nem kell csalódnom önben… - jegyeztem meg kisvártatva, mélyen a lány szemébe meredve. Mindenki felállt, előkészítette a pálcáját, és a párbajterem irányába vonult. A terem ajtajának sarkából intéztem még pár szót a diákok felé.
- Hozzák magukkal a tankönyveiket is. Mr. Ward, ha megkérhetem lépjen hátrébb a lányoktól, és csatlakozzon Mr. Griffithshez a párbajtéren. – mindenki helyet foglalt a hatalmas asztal körül, amit csak párbajtérnek neveztem. Az asztalra felállva mindenki jól láthatta a két küzdő felet, és használt technikájukat.
- Ha nem tévedek, mindketten hetedévesek, ami azt jelenti, csaknem egy év választja el önöket attól, hogy varázslóknak mondhassák magukat. Mivel nem ismerem önöket, és képességeikről is csak dokumentált formában értesültem, valódi tudásukkal nem volt szerencsém megismerkedni. Kérem, Mr. Ward, Mr. Griffiths, tartsanak egy bemutatót az előző év tudásanyagát, a már elsőéves tudásuk írmagját gyümölcsöztető harci képességeikbe sűríteni, és mutassanak egy lenyűgöző párbajt. A párbaj során minden rontást és átkot alkalmazhatnak, melyek nem igényelnek nagyobb orvosi beavatkozást, illetve nem okoznak maradandó károsodást. A többieknek mondanám, jegyezzék fel, eme varázslatok alkalmazása ugyan nem életveszélyes, de bizonyos kockázatok így is felmerülhetnek. És hogy megbizonyosodjak róla, hogy érdekes mérkőzést látunk, kihirdetném, hogy a mérkőzés ideje 5 perc, a nyertes 30 pontot visz a házának, a vesztes ugyanennyit bukik el. Amíg Mr. Griffiths és párbajpartnere a nőcsábász Mr. Ward elkezdi a mérkőzését, Miss Mulchany, kérem, válasszon párt magának. A hatodéves diákok nyissák ki a Sötét Varázslatok Tankönyve V. kötetet a kettőszáz hetvenegyedik oldalon. – mondtam, és pálcámmal lendítve minden hatodéves diák elé csúsztattam az előző év tankönyvét.
- Itt részletesen olvashatnak három oldalon keresztül a dementorokról, illetve veszélyeikről. Ezt az anyagot kérem, vigyék el magukkal, és olvassák át ha vége a tanításnak. Tehát nem számmisztika órán, nem bájitaltanon, és ami a legfontosabb, nem ezen az órán, hanem tanítás után. Becsukhatják a könyvet. Miután a két párbaj lezajlott, és a hetedévesek feltették a kérdéseiket, valamint elláttuk a sebesülteket – jegyeztem meg kellően sajátos, mogorva humorérzékkel, és természetesen fapofával – önök hármas csoportokban állnak ki a párbajtérre, és kapnak három ládát, amiben egy „meglepetés vendég” tartózkodik. Ami azt illeti, én felkészíteném magamat a legkellemesebb élményemmel kapcsolatban… Ha Mr. Griffiths és Mr. Ward úgy érzi készen áll, kérem, kezdjék meg a párbajt. Ami pedig a többieket illeti, nem akarok pontokat levonni a párbajt megzavaró tereferélés miatt, tehát síri csönd. – fejeztem be, és amilyen hidegen elkezdtem, olyan hidegen és kimérten foglaltam helyet az asztalfőn. Kezemben a varázspálcámmal, közbeavatkozásra készen dőltem előre, és figyeltem a két egymást méregető diákot. Magamban persze elmosolyodtam, és nem tört szilánkokra az arcom a nevetéstől… legalábbis elméletben semmiképp sem. Itt állt előttem kettő „vérre” váró oroszlán, akik látszólag komolyan is veszik, pont, ahogyan azt kívántam. Egy igazi, amolyan éltre-halálra párbajszituáció felállítására törekedtem, hiszen elkell hogy jusson a diákok fejéig, hogy nem játék a varázslat, akármennyire is annak tűnt az alsóbb évfolyamokban. Egyre csak komolyodik a helyzet, és most már, hogy hetedévesként kaptam kézhez őket, változtatni rajtuk és felfogásukon nincs időm… Csak remélni tudtam, hogy átragad valamennyijükre némi komolyság és főleg félelem. Hiszen honnan volna komolyság, ha nem a félelemből, vagy az érdeklődésből adódóan… Ha félek, mert tudom az életem függ valamitől, a maximumot hozom ki a tevékenységemből… Ezekből a gyerekekből pedig pontosan ez hiányzik… Nem tudják milyenek voltak a „sötét idők…”

Biccentettem Reximonak, majd felnyaláboltam a könyveim. Látom erőnléti edzéssel akar kezdeni ez a túlméretes bőregér amennyi és amilyen vastag szakirodalmat lecincált, plusz a sajátunk... Mindegy, kviddics játékos nem panaszkodik, kviddics játékos cipekedik. Hú de utállak Tania, ha csak eszembe jutnak a szent szövegeid. A prof utasításai szerint felzárkózott mellém a nagy nőcsábász hírében álló Ward, akinek barátian kezet nyújtottam, de levegőnek nézte. Ja igen, ő a keményvonalasabb griffesek utálják a mardisokat, mardisok meg a griffeseket bagázsba tartozik. Bár a hírek szerint az kevésbé zavarja, ha a kígyós jelvény csini keblekre feszül, de ezért meg azt hiszem nincs jogom kárhoztatni, elvégre én is megbámulom a lányokat. Ki nem? Na jó, talán Reximo nem, így ránézésre esetleg a Szörnyek Nagykönyvére esetleg a 1800-as évek férfi mágusdivatjának összefoglaló munkájára gerjed. Na jó, kezdek rosszindulatú lenni, inkább lássuk mi sül ki ebből.
Párbajtér és minden jel szerint az ellenfelem akkor Tyler lesz. Gyorsan átpörgettem magamban mit tudok róla. Agresszív, kemény, amolyan helyi terminátor. Nagy nőcsábász hírében áll, akinek muszáj bizonyítani a páston is, hogy ő a helyi vezérbika. Agresszív, folytonosan támadó stílus, de elhúzza a meccseit. Nem csak nyerni akar, a közönségnek is játszik, ha biztosan a kezében érzi a gyeplőt. Ám legyen... Mielőtt felléptem volna a pástra az egyik mardis lány elől bocsánatkérő mosollyal elvettem a rúzsát kölcsönbe s azt a bal kezembe szorítva elindultam.
Felálltuk egymással szemben, majd egyszerre emeltük az arcunk elé tisztelgésre a pálcánkat. Ezt még Tyler sem utasította vissza, Grindelwaldnál nagy balhé lett volna belőle, Reximot meg még nem ismertük. Oldalra tártuk a pálcánkat, majd fejet hajtottunk s megfordulva eltávolodtunk. Én úgy döntöttem nyitásból a megszokott taktikámnál maradok. Tudtam, hogy kemény csata lesz. Ward jó párbajozó, ráadásul ma már állítólag valami nőügy kapcsán betört az orra, még egy pofont nem engedhet meg magának. De én sem vagyok nyeretlen kétéves. Taktikusan küzdök és hideg fejjel. Tyler gyenge pontja a szememben az érzelmei. Hamar elragadja a dühe, ami ugyan sok erőt ad, de agyatlanul csörtet ilyenkor előre mint a vadkan. Ezt igyekszem majd kihasználni.
A "három" jelzésre egyszerre fordultunk meg. Ward tapasztalt lévén oldalra mozgott közben, hogy utána kelljen emelni a pálcám, én is hasonlóképpen, csak én félkörívesen hátra. Egy elém hajított kígyótól ez jobban megvéd pl. Hmm, nem is rossz ötlet... A tenyerem rászorult a rúzsra, míg a pálcám viszonylag lazán tartottam amint megpördülve elsütöttem az első igét:
- Serpensortia! - kiáltottam el sem mozdítva a pálcámat, hiszen nekem ehhez nem kellett lekövetnem Ward mozgását. Az előrepülő vipera a fiú lábai mellett landolt egy bő méterre és fenyegetően sziszegett. A griffendélesben benn szakadt az ige és rémülten ugrott oldalra, majd a pálcáját az állatra szegezve kezdett az ellenigébe, kissé remegő hangon dörmögte:
- Vipera ivanesca! - melynek hatására vörös izzásban a hüllőm el is tűnt.
Ellenben míg ezzel végzett teljesen szabadon kínálta fel magát hogy úgy mondjam, így éltem is a lehetőséggel:
- Capitulatus! - kiáltottam, az előrobbanó mágikus erő pedig telibe találta a hüllővel foglalkozva tökéletesen védtelen Tylert, a teste szép ívben pörögve repült le a pástról. Nem valószínű, hogy ennyivel el is intéztem, volna, sajnos számomra így takarásba került ráadásul, hogy pontot tegyek a dolog végére. Lassan oldalaztam egy keveset, de így sem láttam meg még Wardot, így inkább áttértem védekező taktikára:
- Protego! - mormoltam s előttem meg is jelent a láthatatlan, de számomra oly jól érzékelhető láthatatlan fal. Na ez majd meglep öcsi...
Aztán úgy alakult, hogy a meglepetés engem ért. Ward bizonyára meghallotta mit varázsoltam, vagy látta a pálcamozdulatot és el kell ismerjem, remek érzékkel fordította az ellenem. Hirtelen emelkedett ki eddigi takarásából és már kiáltotta is:
- Invito asztal! - szegezte felém a pálcáját. Mi a...?
Azonnal megértettem, mikor a mögöttem pihenő íróasztal felé reppent. Csak persze útban voltam. Előttem meg a saját magam által teremtett fal, amihez a nehéz bútor lendületből passzírozott hozzá. Nyögve rogytam térdre, a fejemet rázogatva próbáltam visszanyerni a koncentrációs készségem. Ezzel át is került a kezdeményezés Tylerhez, aki persze nem is habozott:
- Exlukhops! - üvöltötte.
A nézőközönség keze ügyében lévő tárgyak tucatjai reppentek felém. Ceruzák, tollak, plüss macis kulcstartó... de rothadt nagy kulcs van rajta... és még mekkorát üt... Az meg mi a... ki hagyott itt egy házipapucsot??? Phúj, de rossz íze van... Miután kétségbeesetten magam elé kapott karokkal védtem magam, ahogy tudtam, lassanként csak elült a komolyabb veszélye a lövő varázsnak. Összeszorított fogakkal tűrtem és amint lehetőségem adódott rá visszavágtam, az éppen széles mosollyal a közönség, ha jól látom Isabelle felé kimutató fiúra szegeztem a pálcámat. Pontosabban kissé lefelé a lába alá. Nyilván egy kisebb tárgyak alkotta felhőben nem tudott megcélozni normálisan, de jobban járt volna, ha azért odafigyel. Nem ütött még ki...
- Erecto! - üvöltöttem egy rózsaszín masnival keresztbe a képemen, mire a lába alatt az ideglenes szőnyeg gyönyörűen felegyenesedett, a srác meg orral előre taknyolt Isabelle előtt. Felületi sebektől vérző arccal emelkedtem fel, Wardnak meg megint betört az orra. Ez nem az ő napja... Ez alkalommal gyorsabb volt mint én:
- Capitulatus! - süvöltötte.
A mágia végigszántott a testemen, épp ezért hoztam magammal azt a rúzst. Mágiaelmélet. Ezt a varázslatot elsősorban lefegyverzésre tervezték meg. Kitépi a kezedből azt a tárgyat, amit a legkeményebben szorítasz. Normális esetben a varázspálcád. Én ösztönszerűen lazára engedtem a jobb csuklómat, míg a balom megfeszült a rúzson. Voilá! A varázserő megválasztotta a célpontját és gyönyörűen kiszakította a kezemből a pipereeszközt, de a jobbomban ott virított a pálcám, amit már emeltem is:
- Rictumsempra! - kiáltottam.
Kedvelem a csiklandozó átkot. Egyszerű, nagyon gyors és sokkal hatékonyabb annál, aminek eleinte tűnik. Marha nehéz megfelelően ejteni az igéket egy röhögőgörcs kellős közepén. Közelebb léptem, hogy befejezzem a párbajt egy sóbálványátokkal, amint Ward rángatózva-röhögve összecsuklott, de a griffes sem az a fajta volt, aki könnyen feladta. A legegyszerűbb igék mentek neki is nonverbálisan. Felém intett valahogy a pálcával, mire a madáridéző bűbáj ki is sült. A körülöttem csapkodó szárnyasok miatt én is csak elhátrálni tudtam. Mire elült a tollas förgeteg sikerült megszüntetnie az átkot neki is. Egyszerre emelkedtünk fel és emeltünk a pálcánkat, mikor a professzor bejelentette az időkorlát lejártát. Mosolyogva dobtam a balomba a saját varázseszközöm és indultam kinyújtott kézzel ellenfelem felé gratulálni, de Tyler agya elrobbant, ez tisztán látható volt. A feje kivörösödött, a halántékán lüktetett a verőér, ahogy félrelökte a karom és az oktatóra üvöltött:
- Maga is Mardekáros volt mi?! - ordított magából kikelve. - Nem akar pontot levonatni a kis kedvenceitől, igaz?! Simán legyőztem volna ezt a taknyot! Minek állított meg, mi?! A rothadt életbe is... - rúgott egy hatalmasat a legközelebbi székbe, hogy vagy három métert repült a szétugró diákok közé. - Maga...
- Fékezd magad Tyler! - ugrottam mellé, elkapva a vállát. Látszott, hogy nem ura az indulatainak. - Ez egy gyakorló küzdelem volt, most meg tanórán vagy, ne csinálj hülyeséget.
Sajnos fizikailag jóval erősebb volt nálam, úgy lökött fel, hogy a hátamon szánkáztam a pástig.
- Pofádat befogod Griffiths! Nekem csak ne dumálj! Legyőztelek volna! Mindenki látta!!! Ha nem állít meg legyőzöm! - nézett körbe a döbbent arcokon. Lassan felálltam:
- Jól van Ward - emeltem fel üresen a karjaim. - Mindenki látta. Legyőztél volna. Higgadj le egy kicsit. Nyugi... - kántáltam felé csendesen, nyugtatóan.
A griffes fiú előre dőlve megkapaszkodott egy szék támlájában, lassan remegő izmai jelezték, hogy kezd úrrá lenni a dühén. Ward jó párbajozó és tehetséges fiú, de sajnos kontrollálhatatlan érzelmileg. Reméltem hamar magához tér és nyugodtan megszemlélhetjük Nita küzdelmét.

Megérkezve a tanterembe figyelmesen hallgattam a professzor instrukcióit majd mielőtt Peter és Tyler nekilátott volna a párbajozásnak alaposan felmértem a kínálatot, partner után kutatva. A tekintetem végig siklott néhány hollóhátas lányon ám mielőtt még bármiféle elhatározásra is juthattam volna az ellenfelemet illetően egyszer csak valaki megragadta a karomat hátulról.
- Mit szólnál hozzám Mulchany? - ütötte meg a fülemet egy ismerős hang, mire egyből megpördültem a saját tengelyem körül, hogy szemtől - szembe kerülhessünk egymással. Andromeda Boolstrom, Merlinre, hogy én mennyire utálom! A vörös hajú, zöld szemű lány nagyjából hét éve igyekszik megkeseríteni minden egyes napot, melyet a Roxfort falain belül töltök el, a nyelve pedig bármily hihetetlenül hangzik is, még az enyémnél is mérgezőbb. Tipikus példája a sznob, aranyvérű apuci kedvenceinek, akiket mérhetetlen rosszindulatuk, aljas technikájuk juttatott be végül a Mardekár házba. Részben. Sajnos azt is kénytelen vagyok elismerni, hogy a liba igen tehetséges párbajozó emellett roppant agyafúrt és veszélyes is. Ha nem volna az ellenségem, még tisztelném is, esküszöm, így viszont csak még inkább szúrja a szememet.
- Múltkor úgy is olyan nagy volt a szád, hogy simán feltörölnéd velem a padlót. Nos megmutatod, mit tudsz, vagy inkább meghátrálsz, füled - farkad behúzva, ahogyan az a gyáva Hugrásokra jellemző? - húzta ajkait gúnyos mosolyra a lány. Na te kis…
- Khm… először is… - rántottam ki a karomat a szorításából. - a prof azt mondta én választok és nem azt, hogy a legidegesítőbb Mardekáros liba. De tudod mit? Legyen meg a kicsi szíved vágya, nem leszek semmi jónak sem az elrontója. - Tyler olyan jól felhúzott úgyis, hogy bárkit képes lennék elátkozni, aki csak az utamba kerül.
- Te leszel az ellenfelem, és valóban fel fogom mosni veled a padlót. - mosolyogtam rá a lányra negédesen majd egy pillanatra, elkaptam a blúza gallérjánál fogva.
- Csak, hogy tudd… még egy rossz szó a házamra és cafatokban küldelek haza anyádhoz, hogy legyen mivel puzzleznia azokon a bizonyos unalmas szombat délutánokon. - ezzel eleresztettem majd helyet foglaltam a háztársaim között, hogy figyelni tudjam Peter küzdelmét.

Tyler és a Mardekáros párbaja érdekes volt, fordulatokban gazdag ám mikor Reximo prof végül bejelentette, hogy letelt az öt perc Ward teljesen megzakkant. Kikelve magából üvöltözött, azt hajtogatva, hogy ha a professzor nem szakítja félbe őket, könnyedén győzte volna le Petert, majd elveszítve maga felett az önkontrollt még Reximot is megvádolta, hogy elfogultságból intézkedett, úgy ahogy nehogy a zöldektől kelljen esetleg pontot levonnia. Esküszöm ez a srác nem normális. De most komolyan már - már félelmetes látványt nyújt, ahogy az erek látványosan lüktetnek a homlokán, a képe pedig teljesen eltorzul az indulatoktól. Az ilyenek többnyire vagy egy párbajban pusztulnak el vagy halálfalónak állnak. Egyik sem épp a legszebb kilátás a jövőjére nézve. Szerencsére végül lecsillapodtak a kedélyek én pedig elindultam előre, hogy szembeszálljak Boolstrommal.
- Jó voltál, gratulálok. - suttogtam oda Peternek majd elővéve a pálcámat elfoglaltam a saját helyem. Felemeltem, épp ahogy Peter az imént tisztelgés gyanánt ám úgy tűnt a lány kissé türelmetlen.
- Relaxo - rikkantotta mire a pálcája végéből kiadós szikraesőt zúdított a nyakamba.
- Hé! Azt hittem fair játékról lesz szó. De jó, te akartad. - ziháltam indulatosan, ahogy sikerült talpra kecmeregnem. Ha ő így akkor én is.

Andromeda egy pillanatra sem tétlenkedett, míg sikerült újra két lábra evickélnem a Serpensortia átok segítségével egy viperát reptetett elém.
- Csak ennyit tudsz? Vipera ivanesca. - tüntettem el a kígyót majd mielőtt a lány újabb igét, ejthetett volna ki a száján, cselekedtem.
- Everten Statin! - kiáltottam ám Boolstrom még épp időben ugrott félre így a lefegyverző varázslatom végül szimplán a falba csapódott. A francba, talán taktikát kellene váltanom. A lányt nyilvánvalóan az irántam táplált mérhetetlen gyűlölet vezérli, ami egyfelől segíti, másfelől viszont gyengíti is. Nem engedhetem, hogy az érzelmeim eluralkodjanak felettem, különben a varázslataim nem érnek majd semmit.
- Locomotor mortis
- Incarcerandus - a két varázsige egyszer harsant a levegőbe az eredménye pedig a következőképpen alakult: Míg a lány elterült a padlón hála a lábbilincselő ártásnak melyet használtam én ugyan csak a földön kötöttem ki megkötözve a pálcám pedig tőlem néhány centire hevert. Ó, hogy az a rohadt… Az ellenfelemnek nem kellett sok, szinte pillanatok kérdése volt míg megszüntette a varázslatomat majd felkelve a földről, ajkain gonosz, már - már kegyetlen mosollyal megindult felém. Asszem sz*rban vagyok… nem is kicsit, de ha azt hiszi, könnyen adom magam, hát nagyon téved. Előre rugaszkodtam majd egy laza mozdulattal a térdébe, rúgtam mire Boolstrom elveszítve egyensúlyát eldőlt akár egy darab fa. Kihasználva az így kapott időt a pálcámért kúsztam majd amilyen gyorsan, csak tudtam megszabadítottam magam a kötelektől.
- Nahát te kis rib@nc most okosnak képzeled magad? - zihálta a Mardekáros.
- Capitulatus! – kiáltotta ám ezúttal már résen voltam.
- Lumos Maxima. - vakítottam el a pálcám végéből feltörő igen erős fénnyel így a lány varázslata ugyan csak a falba csapódott úgy mint nemrég az enyém.

- Tudod… - hebegte szemeit törölgetve. – ennél azért többet vártam volna tőled. – mondta, miközben a kezével a pálcája után tapogatózott.
- Előtted, van Andromeda. - sóhajtottam de csak álltam és vártam. Nem támadok fegyvertelen emberre, nem használom ki a fölényemet. Én nem ilyen vagyok. A párbajunkból még úgy két perc lehet hátra abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a lány semmiképpen sem adja fel. Ez valahol becsülendő vonás ám azzal is tisztában vagyok, hogy most olyan mint a sebzett vad. Bármire képes.
- Azt hittem… érsz valamit… hogy nem csak a neved miatt tisztelnek… hanem a képességeid miatt is. De a jelek szerint tévedtem. Egy semmi vagy… egy nímand. - rikácsolta közben ujjai a pálcája köré fonódtak. Nem… nem hagyom, hogy felidegesítsen, hisz tudom, hogy erre megy ki a játék. Azt akarja, hogy figyelmetlenné váljak, hogy elveszítsem a fejem és hibázzak, de nem hagyom magam. Nem, nem, nem és nem.
- Ezért nem kellettél anyádnak sem, mert tudta, már születésedtől fogva, hogy nem érsz semmit. - vigyorgott kegyetlenül.

Egy mondat… egyetlen mondat, amivel a lánynak ezúttal sikerült az elevenembe találnia. Egyetlen parányi mondat mégis úgy forgatta meg sebzett szívemben a belé mártott tőrt, hogy az már – már szabályos fizikai kínokat okozott számomra. Összerándultam, mintha csak gyomorszájon vágtak volna az arcom, pedig néhány pillanatra mély fájdalomról tanúskodott. Aztán egyszer csak elborult az elmém… Andromeda Boolstrom magának kereste a bajt mikor úgy döntött, felemlegeti az édesanyámat… azt az áruló némbert, aki eldobott magától. Kiszabadította minden elnyomott indulatomat, gyűlöletemet, megvetésemet az eredmény, pedig nos hát…
- Fuss! - suttogtam jéghideg hangon miközben a fürtjeim akár csak az íriszeim vérvörös árnyalatot öltöttek.
- Nem tudsz megijeszteni. Capitulatus. - reptette ki a kezemből a pálcát, ám már ez sem érdekelt. Hátraestem ugyan, de lendületből hasba is rúgtam majd visszaszerezve a pálcámat, rá szegeztem azt.
- Locomotor! - lebegtettem fel a levegőbe majd a pálcámmal irányítva, hozzácsapkodtam mind a négy falhoz, de úgy istenigazából.
- Figyelmeztettelek! Levicorpus - ejtettem ki a következő varázsigét mire a megszeppent lány a bokájánál fogva lógott alá a plafonról pálcája pedig a földre hullott.
- Jól van! Jól van te győztél, de engedj már le! - rikácsolta épp abban a pillanatban mikor az idő letelt ám a szavai már nem jutottak el a tudatomig.
- Megígértem… hogy feltörlöm veled a padlót. Nesze hát! - ezzel megszüntettem, a varázslatot s hagytam, hogy a lány a földre zuhanjon.
- Incarcerandus! - kötöztem meg majd egy pálcaintéssel végig, húztam őt a kövön egyenesen elém.
- Fair párbajt akartam, elviseltem minden mocskos szót tőled, de neked még ez sem volt elég. Aljas módszerekkel piszkáltál fel. Mond csak… megérte? - sziszegtem majd a pálcát a zsebembe süllyesztettem.
- Szívem szerint kireptetnélek az ablakon, vagy megkínoználak jobban, mint egy halálfaló… de én nem olyan vagyok, mint te. Nem olyan… - szép lassan a hajszínem a vérvörösből rózsaszínné változott miközben a tekintetem Reximo professzorra siklott.

- Sajnálom professzor, elragadtattam magam. Hagytam, hogy felpiszkáljon. - hajtottam le a fejem. Tudom, hogy ez prefektushoz méltatlan viselkedés volt, ezért is jöttem zavarba, de az őszinteségem még ennél is erősebbnek bizonyult.
- Sajnálom a rendbontást… de azt nem, hogy végre befogtam a száját. - ezzel leültem a legközelebbi székre várva a folytatást. Ha ezt Lascar megtudja nekem annyi Galagonyáról és az apámról már nem is beszélve.

Outfit: Katt! - Notes: Embarassed

Miután a kedves griffendéles barátunkat „helyre raktam” szerencsére nyugodtan tudtam figyelni a tanárra. Amint az instrukciót megkaptuk, pálcámat kezembe fogva felálltam, hogy átsétáljak a többiekkel a terem gyakorlatnak szánt részére. Ugyan nem vagyok nagy rajongója a párbajoknak, sőt, azt hiszem, a legkevésbé vagyok rajongója az ilyen eseményeknek. Persze, tudom, hogy muszáj megtanulni, muszáj jónak lenni benne, főleg tudva azt, hogy azért nem csupa mesevilág van odakint, akármennyire is szeretném néha azt hinni. De… talán azért is nem szeretem annyira a párbajozást, mert nem vagyok éppen jó benne. Azt hiszem, egy újabb dolog, amiben nem ütöttem drága családtagomra. Tulajdonképpen nem vagyok rossz se… csak képtelen vagyok támadni, agresszívnek lenni, mikor tudom, hogy ez nem komoly… ez csak, gyakorlás. Csak ennek az az eredménye, hogy feltehetőleg élesben se tudnék támadni, ha arról lenne szó. De legalább defenzív énem igen fejlett, az is valami…
Kíváncsian sétáltam jó közel a párbajtérhez. Bízok annyira prefektustársamban, hogy feltörli a padlót ezzel a kis… nem is tudok rá jó jelzőt találni, hogy mivel.
- Remélem megkapja a magáét. – Súgtam oda egy halk nevetés kíséretében Elisának, aki természetesen mellettem állt, kicsit túlságosan is izgatottan a helyzethez képest. Irigylem, hogy lelkesedni tud az ilyesmiért is, mint egy órai 5 perces párbaj.
A párbaj közepe felé, mikor a fiú látszólag nyerésre állt, felém fordult, elég egyértelműen rám nézve, a kelleténél önelégültebb vigyorral képén.
- Na látod kicsilány, így kell ezt csinálni. – Szólt ki nekem, amit én természetesen csak egy felvont szemöldökkel és az egyik leglenézőbb pillantásommal reagáltam le, szó nélkül. Persze a tanár úr kérésével ellentétben apróbb moraj azért keletkezett a teremben, de hát nem is várhatja el a professzor, hogy első napján vasfegyelmet tud tartani, hiszen diákokról van szó, ráadásul a nagy része azt hiszi, hogy bármit megtehet.
Pár pillanattal később a fiú már hason feküdt lábaim előtt. Őszintén, nem szoktam ilyesmiket gondolni, de szívesen meglibbentettem volna lábam, hogy csak úgy teljesen véletlenül megrúgjam, a már így is feltehetőleg törött orrát a fiúnak, de természetesen ezt nem tettem meg. Sajnos ehhez túlságosan is jó kislány vagyok. Éppen ezért csak egy felettébb önelégült mosolyt villantottam a fiú felé, majdhogynem kiröhögve őt. Láttam tekintetén, hogy ez talán a háború kezdete és ezt még szándékozik valahogy megbosszulni, de azt hiszem jelenleg prefektustársam nagyobb veszélyben volt, mint én. Míg a fiú feltápászkodott villantottam egy elismerő arckifejezést Peter felé is. Ha nem is szándékosan, de ezzel az aprósággal igen feldobta a napomat.
A párbaj utáni kiborulását a fiúnak már nem is figyeltem, nem is érdekelt túlzottan az ostoba gyanúsítgatása a tanár úr felé, mert éppen megsérült a túl nagy egója. Figyelmemet inkább a gyakorlótér másik végében lévő szekrény foglalta le, amiben feltehetőleg egy olyan valami volt, ami nagyon ki akart onnan szabadulni. A mumus gondolatát gyorsan elhessegettem, ahhoz azért már kicsit nagyok vagyunk. De még a második párbaj előtt megkaptuk az utasítást, hogy sorakozzunk fel előtte, mi hatodévesek.
Viszonylag sikerült előre férkőznöm a sorba, s érdeklődve figyeltem, mikor kinyílt a doboz, egy dementor libbent ki belőle. Egy pillanatra, évfolyamtársaimmal egyetemben meghökkentünk, sőt, egy, a sorban hátrébbálló fiú kiabálni is kezdett, de én hamar rájöttem, hogy ez nem lehet igazi dementor, nyilvánvalóan. Az előzőleges figyelmeztetést meg azért nem kaptuk meg, hogy sokként érjen minket a dolog, nyilván. Egyrészt nem is kerített hatalmába az, aminek kellett volna, bár még életemben nem találkoztam szerencsére igazi dementorral, de biztosan tudom – már elméletben – hogy nem így kéne éreznem akkor.
Szépen lassan, de elindult a sor, próbálkozva, hogy patrónusukat megidézzék a diákok, kisebb-nagyobb sikerrel. Van, akinek sikerült, bár alak nélkül, van, akinek egyáltalán nem. Mire a sorban rám került a sor, gondosan kiválasztottam emlékemet, amivel előhívhatom az én patrónusomat. Remélhetőleg sikerrel. Nem igazán viselném jól, ha nem sikerülne, pont most, pont az egész évfolyam szeme láttára.
Pont, amikor én következtem a sorban, akkor lettem figyelmes a terem másik végében, egy éppen röpködő háztársamra. Fejemet megráztam, majd a többiekkel ellentétben nem figyeltem rá. Ahogy a párbaj sem, úgy az sem érdekelt, ha páran feltűnési viszketegséggel rendelkezve úgy döntöttek, hogy fitogtatni akarják az erejüket és túlzásba viszik a csak gyakorlásnak szánt bemutatót.
Visszafordultam a doboz felé, ami kinyílt előttem. A dementornak álcázott, feltehetőleg mumus egy pillanat alatt indult meg felé, én pedig rögtön emeltem is pálcámat.
Egy pillanatra lehunytam szemem, és már meg is jelent előttem az emlék.
Tengerpart, napsütés, én pedig visítva rohanok egy, már akkor is viszonylag magas, szőke fiú elől, aki éppen célul tűzte ki, hogy berángat a tengerbe. Ugyan nem a legvidámabb emlékem, s talán egy igazi dementor előtt nem ezt hívnám elő segítségül, ahhoz talán nem lenne elég erős, de jelen helyzetben éppen elég erős.
- Expecto patronum! – Hagyja el számat a varázsige, ahogy kinyitom szemem, s pálcám végéből előbukik a már ismert kékes fény, majd kibontakozik a hiúzom. Ha nem is figyeltek rám a rendbontás miatt, én akkor is elégedetten nézem, ahogy a kis szőrös állat visszaüldözi dobozába a dementornak álcázott lényt. Mások előtt először sikerült megidéznem a kis dögöt, ez pedig igen nagy elégedettséggel töltött el.

csak, hogy teljes legyen a kép

Némán kísértem figyelemmel a két fiú küzdelmét, s aztán egyetlen határozott mozdulattal, egy karintéssel jeleztem, hogy lejárt az idő, és a mérkőzés végkimenetele, ezúttal döntetlen. Gyanútlanul kezdtem visszaereszkedni székembe, mikor szembe találtam magamat, a nálamnál egy fejjel alacsonyabb, magából kikelten üvöltöző Tyler Warddal. Illedelmes férfi lévén végighallgattam az idegbajos szerencsétlenség ostoba, logikátlan vádaskodását. Arcom egyetlen ránca sem mozdult, fapofával, jéghideg tekintettel kísértem, csupán szememmel az ide-oda pattogó gyereket.
- Befejezte? – vetettem oda lesütően ledegradáló hangnemmel, majd miután a fiú lenyugodni látszott, hosszú, kimért szünetet tartva belekezdtem.
- Nem látom, hogy a „kis kedvencem” a földön feküdne, sem pedig azt, hogy maga, Mr. Ward. Ezt hívják döntetlennek. Amit pedig előadott, nagyszerű színházi dráma volt, megérdemelne egy tapsot, ha a majomcirkuszban lennénk, de hatalmas bánatára nem ott vagyunk. – mondtam, és midőn a fiú feldühödött vadként fújtatni kezdett, karjaimat kinyújtva ragadtam meg a gallérját, arcát pár centiméterre tartva az enyémtől, erőteljesen megráztam a diákot.
- Ha pedig nem vesz vissza az arcából, Mr. Ward, az súlyos következményeket von maga után. És higgye el, az igazgatói tanács, és a minisztérium lesz, amitől a legkevésbé kell tartania, ha velem szórakozik. – sziszegtem a dühtől eltorzult arccal, majd erőteljesen ellöktem magamtól a szerencsétlent, s megtoldottam mondókámat.
- Táguljon innét, magának az órának vége. – zártam rövidre, és ismételten székembe süllyedtem, innen figyeltem ezúttal a két lány összecsapását, amely Peter és Tyler küzdelmétől eltérően, inkább tűnt személyesnek, mintsem szakmainak. Eleinte egy szokásos párbaj pillanatait élhette át a nézőközönség, szokásos, kevésbé veszélyes mozdulatokkal, és alapszintű átkok alkalmazásával. Aztán hirtelen pokollá változott minden. Amanita a lefegyverzett Andromedára támadt, önmagából kikelve szabályosan feltörölve vele a termet. Idegességemben felálltam, arcom kissé eltorzult, és a levegőbe üvöltöttem. A teremben az összes szempár rám szegeződött. A türelem véges, az enyém pedig az átlagnál is végesebb. Sétabotommal leutasítottam a párbajasztalon álló Ms. Mulchanyt, és körbe tekintettem.
- Elég! Maguk csaknem felnőtt emberek! Elképedek, sőt, a szó szoros értelmében elszomorodok attól a tudattól, hogy maguk már varázsolhatnak odakinn, a nagyvilágban! Állatkert! Nekitámadunk a saját tanárunknak, aztán pedig fegyvertelen diákra támadunk? Mára elég is lesz a párbajozásból. A hetedik évfolyam vegyen elő egy füzetet, és a fekete borítós könyvet nyissák ki az első oldalon. Az egész „Szabályzat a Varázslásról” fejezetet másolják a füzetbe. Amelyik az idő alatt, míg a hatodikosoknak kiosztom a feladatot, esetleg el szándékozna lógni az óráról, nem kell, hogy többet visszajöjjön Sötét Varázslatok Kivédésére, és ne is remélje, hogy év végén Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlatot tesz. – fejeztem be, s azzal a terem másik végébe viharzottam, ahol már javában állt a bál. Éppen Ms. Lascar patrónusának megidézése után értem oda, s a lány mögé álltam.
- Lenyűgöző volt, Ms. Lascar. – kezdtem jéghidegen.
- De nem emlékszem arra, hogy utasítást adtam volna a börtöndoboz kinyitására. Én nem tudom, hogy hogyan zajlottak az órák Grindewald professzorral, de ami itt zajlik, az nem megengedhető. – emeltem fel a hangomat a mondat végén, s körbe tekintve, csupán a csendbe ütköztem.
- Folytassák. – bólintottam végül, pár másodperc hallgatás után. Végre nyugalom szállta meg a termet, ráterítve selymes lepedőjét szállt alá a csönd. Kezeimet összefonva magam előtt, hátammal támasztottam a sarkon díszelgő oszlopot, a hatodikosok gyakorlását figyelve. Pár perc pihenést követően a szorgalmasan dolgozó Mr. Griffiths mögé sétáltam, s kezemet a vállára helyezve jeleztem, hogy vonuljunk félre. A sarokba félreállva kezdtem a párbajának elemzését.
- Nos, Mr. Griffiths. – kezdtem halk, mélytónusú hangomon, rideg és távolságtartóan. – Úgy vélem mind a ketten tudjuk, hogy ki volt a párbaj győztese. Be kell, valljam önnek őszintén, hogy a rúzsos trükkjével még engem is sikerült meglepnie. Találékony, Mr. Griffiths, nagyon is találékony. Azonban az átkokra és a varázslatokra kitérve, igencsak középszerű varázslatokat alkalmazott, ami természetesen nem olyan nagy probléma, lévén egy iskolai párbajról van szó, de azért engedje meg, hogy megkérdezzem, az előző években elsajátított tananyag, körülbelül eddig a szintig emelkedett? – kérdeztem, igyekezve rá, hogy a legkevésbé se tűnjek lenézőnek kérdésemmel. Majd a fiú válaszadását követően –Mr. Ward eltávozása miatt.- Ms. Mulchany felé fordultam, és Peterhez hasonlóan külön hívtam. Az ilyesmi megbeszéléseket, mint a párbajelemzés, nem szokás az illetékes diákon túl más diák orrára kötni, ezért törekedtem arra, hogy a megbeszélés négyszemközt folyjék le.
- Tudja, Ms. Mulchany, nem értékelem a párbajon lezajlott eseményeket, éppen ezért, nem kapja meg a Hugrabug ház a pontjait. És megelőzvén azt, hogy ön is meggyanúsít azzal, hogy a Mardekár ház érdekében járok el, biztosítanám róla, hogy a Hollóhát házvezetőjeként nem áll szándékomban más házakat előnyben részesíteni, szóval amennyiben egy ház tagja nem érdemli meg a pontot, legyen az hollós, vagy mardekáros, nem kapja meg a pontot. – szögeztem le, majd folytatván az elemzést, lejjebb vettem hangerőmet.
- Lenyűgöző erővel, és agresszivitással küzdött, ezt már az elején el kell, hogy ismerjem. Viszont ami még ennél is fontosabb, hogy ne dühből varázsoljon. A legnagyobb hiba, amit elkövethet az az, hogyha elveszíti a hideg fejét. Számos esetet láttam már, mikor elveszítette az uralmat a varázsló, önmaga felett, és a varázslata visszacsapott őrá, vagy egyáltalán, sokkal gyengébben, sőt sikertelenül hajtotta végre azt. Végül a legfontosabb: - itt tekintetem dermesztővé változott, s hangom lesújtóan ereszkedett alá. - Egy életre vésse az agyába, hogy fegyvertelen illetőre nem támadunk! Ennek elrendezésének ügyében értesíteni fogom a házvezetőjét, Rommel professzort, én nekem nem áll szándékomban önt az igazgatói tanács elé vinni, de tanári kötelességem a házának vezetőjét felkeresni, és átruházni rá a döntés jogát. - fejeztem be, s végül visszafordultam a hatodévesek felé.
- Nem okozott csalódást, Ms. Lascar, ami azt illeti, örömmel látom, a kifejlett patrónusát. Ezúttal azonban, koncentráljon erősebben, és gondoljon valami sokkal, de sokkal boldogabb emlékére. Érezze az illatokat, hallja a hangokat, és lássa maga előtt a képet. – kezdtem, és az első dobozt elhagyva, a második, jóval nagyobb, láncokkal, és átkokkal lezárt dobozhoz vezettem. Pálcámat előkészítve, szorosan a lány mellé álltam, s a láda felnyitódott, ezúttal egy valódi Dementorral gazdagítva a terem népességét…

/ne haragudjatok a minőségért, mindenképpen el akartam küldeni még indulásom előtt, ennyire futotta ihlet és idő nélkül:S Bocsi!/

» Miranda Dabrak: Varázslástan alapfokon I - VII ~ Varázslatok listája
» Reximo professzor által ismert varázslatok (minta)