Austin & Ally - You are my hero!

Are you strong enough to stand

protecting both your heart and mine

Kora estefelé járt már az idő mikor úgy döntöttem ideje lesz búcsút mondani szerető családtagjaimnak s elindulni hazafelé, a saját kis lakásomba, amit a szülői háztól alig néhány utcányira bérlek. Még mindig furcsa belegondolnom abba, hogy elköltöztem pedig már lassan egy hete annak, hogy édesanyám unszolására összecsomagoltam, hogy beköltözzek életem első saját lakásába. Az igazat megvallva még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elérkezik a felnőtté válás pillanata annál is inkább, mivel a bátyáim szép lassan már mind elhagyták a családi fészket s már csak én, maradtam ott, hogy vigyázzak a lányokra. Apa halála óta úgy érzem ez az egyik legfontosabb kötelezettségem, amit görcsösen igyekszem is véghez vinni, mégsem vagyok elégedett önmagammal. Folyton úgy érzem hibát követek el, nem elég az erőfeszítés, még többet és többet is tehetnék. Talán ez volt az oka annak, hogy édesanyám végül a költözésre biztatott, hogy egy kicsit kiszakadhassak a mókuskerekemből és a saját életemre, összpontosítsak, ne csak az övékre. Féltem a dologtól, attól, hogy egyedül hagyjam a szeretteimet, ám amikor rábukkantam a tökéletes lakásra alig ötpercnyire tőlük végül rábólintottam és átcuccoltam. S hogy mi minden változott azóta? Nos őszintén szólva az ég egy adta világon semmi… és mégis oly sok minden.

Nyár elején még minden olyan más volt… Frissen végzett roxforti diákként első dolgom volt, hogy beadjam a jelentkezésemet a Salemi Boszorkányok Intézetébe, aurorképző szakra ahová kimagasló tanulmányi eredményeim valamint McGalagony professzor méltató ajánlólevelének eredményeképp felvételt is nyertem. Nagyon boldog voltam habár volt bennem egy kis szomorúság is amiért el kellett hagynom a régi barátaimat, a Griffendél kviddics csapatát és… Clemit. Bizony, bizony, ahogyan az általában lenni szokott csakis akkor eszméltem rá arra, hogy valamivel többet érzek a lány iránt, mint holmi barátság mikor már a hátam mögött hagytam az iskola falait és még csak esélyem sem nyílt arra, hogy beszéljek vele a dologról. Amint azt megtudtam a lány barátnőitől Clemi külföldre utazott a nyár nagy részére és csak 2 – 3 héttel a suli kezdés előtt tervezte csak, hogy visszatér Londonba. Lehangolt voltam, elkeseredett, ami nem csak, hogy édesanyámnak, de még a húgomnak Shanessának is szemet szúrt. Azt tanácsolta hívjam randira Clemit amint hazaért, hiszen veszítenivalóm úgy sincs, ám nyerni valóm annál inkább. Ness még azt is segített kitalálni hová vigyem majd a lányt, majd mikor elküldtem neki az invitálást biztatóan mosolygott rám biztosítva róla, hogy nem lesz semmi baj. Te szent ég így visszagondolva rosszabb voltam, mint az első randis lányok, annyira féltem tőle mi lesz Clemi reakciója. Fel sem mertem először bontani a levelét, ám amikor végül mégis megtettem szinte madarat lehetett fogatni velem. Clemence belement a randiba így néhány nappal később már a kviddics kupán is voltunk egy közös sátorral, jó néhány kérdéssel, fergeteges hangulattal. A kedvenc csapatunk győzelme csak még jobb kedvre derített minket, arról már nem is beszélve, hogy igazán közel kerültünk egymáshoz. Legalábbis… akkor még így hittem.

A meccs után a lány és én az egész éjszakát átbeszélgettük, reggel, pedig ahogyan azt illik haza is kísértem. Frenetikusan éreztem magam a társaságában, újabb és újabb randikat beszéltünk le, ám ahogy telt – múlt az idő rá kellett, hogy jöjjünk arra, hogy amit éreztünk nem volt több csupán egy kis fellángolás, ami a hónap végére ki is hunyt. Nyári szerelem volt a miénk, ahogyan azt anyám fogalmazta meg később mi, pedig szépen tovább is léptünk. Barátokként váltunk el egymástól én pedig újfent facéran vetettem bele magam az utolsó szabad hetembe. Nem szomorkodtam, nem búslakodtam, mivel semmi okom sem volt rá, ráadásul jött a költözködés és a közelgő iskolakezdés.

Na tessék már megint elkalandoztam. Mi a fene? Egyáltalán hol vagyok? Megtorpantam, s ahogy körülnéztem rá kellett, eszméljek épp az ellenkező irányba indultam el a háztól, mint szerettem volna. Na tessék, ide vezet az, ha az ember fia nem arra figyel, amit csinál, hanem nosztalgiázik. Szuper most fordulhatok vissza. Már éppen el is indultam volna visszafelé mikor egyszer csak különös kis párbeszédnek lettem fültanúja. Három idióta suhanc környékezett meg egy szegény, védtelen lányt nem messze tőlem, ami hát, hogy úgy mondjam, kicsapta nálam a biztosítékot. Világ életemben gyűlöltem az olyan mocskokat, akik nem értenek a szóból, vagy testi fölénnyel akarnak célt érni, így mielőtt akár csak a józan ész hangjának egyáltalán eszébe is jutott volna figyelmeztetni már el is indultam a kis csoport felé.
- Mondjátok csak, ti süketek vagytok vagy szimplán csak hülyék? Nem hallottátok, hogy a hölgy azt mondta kopás, van? - sziszegtem indulatosan s csak eztán vettem közelebbről is szemügyre a bajbajutott lányt. Ally??? Mi a francot keres is egyáltalán?
- Nézzétek, csak ki van itt fiúk. A hős lovag, aki sietve védelmezi a bajbajutott lányokat. Hát nem aranyos? - nevetett fel a kis csapat vezetője a másik két debil pedig követte a példáját.
- Nem akarok bajt fiúk, de ha nem húztok el innen minél gyorsabban, nem tehetek mást.
- Juj de félünk. Igaz srácok? - lépett közelebb a srác és egy nagyot taszított rajtam nekem pedig épp csak, hogy sikerült talpon maradnom. Hát… ennyit a békés megoldásról. Hatalmas lendülettel dőltem ismét előre s ezzel egyidejűleg egy kiadós jobb horgot osztottam ki az előttem álló férfinak.
- Vigyázz! – kiáltottam Allynek majd, hogy ne essen baja sietős mozdulattal kirántottam a kocsija ajtaját és belöktem rajta.
- Itt maradj! – mondtam ám ekkor egy erős ütés érte a fejemet hátulról a világ, pedig forogni kezdett velem.
- Na mi van nagylegény, nem megy egyedül? Talán a kis barátnőd majd megvéd.
- Vagy ha ő nem majd anyád. - sziszegtem megtámaszkodva a kocsi oldalában, ám ezzel csak még jobban magamra haragítottam a támadókat.
- Ezért megfizetsz! - ugrott volna nekem a felpaprikázott alak, ám ekkor a közelből egy rendőrautó szirénája ütötte meg a fülünket. Talán véletlen egybeesés, talán egy szomszéd hívta ki őket, akit zavart a kis incidens, nem tudom, de épp kapóra jött a dolog.
- Gyerünk fiúk, tűnjünk el innen. – ezzel az egyik mocsok még taszított rajtam egyet és gyomorszájon rúgott ám aztán eltűntek mintha ott sem lettek volna.

- Hé, jól vagy? - nyögtem ki végül pár perccel később miután sikerült ülő helyzetbe felvergődnöm és kinyitnom a kocsi ajtaját.
- Ugye nem bántottak? Egyáltalán… szz… mit keresel itt? - na jó össze kell szednem magam de, rögtön mielőtt még Ally azt hiszi puhány, vagyok.

Are you strong enough to stand

protecting both your heart and mine

Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer megtapasztalom milyen az, az érzés mikor a fájdalom annyira úrrá lesz az egész testem felett, hogy képtelen vagyok a józan gondolatokra, bárminemű információ befogadására vagy egész egyszerűen csak, arra hogy felkeljek a földről és megmentve maradék büszkeségemet, eljátsszam, hogy minden a legeslegnagyobb rendben van ám a nagy helyzet az, hogy mégis csak így jártam. A fejemre mért erős ütésnek hála a világ még mindig forog körülöttem Ally hangja, pedig tompa zajként jut csak el hozzám, azt, hogy egészen pontosan mit is akar tőlem egyszerűen nem értem meg. Szánalmas… Ha Gabriel, Lukas vagy Michael járt volna erre és nem én ők garantáltan, másként oldották volna meg a helyzetet ráadásul még le sem szerepelnek olyan csúfon egy iskolatársuk előtt mint én. Erre is egyedül csak én vagyok képes… mentőakció közben lesérülni. Bravó Austin most aztán villantottad mekkora ember vagy. Gyerünk már te idióta, nyalábold fel magad az aszfaltról és mentsd meg azt a keveset, ami a büszkeségedből még menthető.

- Hogy te mennyit tudsz beszélni… - böktem ki végül néhány percnyi hallgatás után, miközben megdörzsöltem kissé, sajgó kobakomat.
- Semmi vész ne aggódj eb csont, beforr. – láttam neki a tervem megvalósításának azaz, hogy összeszedve maradék erőmet mentsem mindazt, ami a férfiúi önbecsülésemből még menthető.
- Látod már nem is, fáj, kutya bajom. Érted jobban aggódom. Biztos, hogy minden rendben? - támaszkodtam neki a kocsi oldalának arcomra, pedig a semmiből megnyerő mosolyt próbáltam eszkábálni. Furcsa ezek szerint szezonja van a költözködéseknek, hiszen mint kiderült nem csak én, de Ally és Albus is elcuccoltak otthonról saját lakásba. Hiába a jelek szerint az S.B.I - vel együtt jár a szabadság, a függetlenedés, egy önálló, saját élet kiépítése. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar eljön? Nincs 1 hónapja, hogy azt hittem néhány évet még a húgaim és az édesanyám társaságában fogok eltölteni otthon, hogy játsszam az aktuális családfő szerepét erre, tessék minden megváltozott.

- Szóval ide költözöl… - fordultam meg hogy alaposan szemügyre vehessem az előttem tornyosuló panelházat.
- Eltekintve az ilyen felajzott huligánoktól, akik jó dolgukban azt sem tudják, mihez kezdjenek magukkal és a temérdek szabadidejükkel a környék nem is rossz az épület, pedig szemmel láthatóan jó állapotban van. De mond csak… - halkítom le a hangom, kissé miközben újra szemközt fordulok Allyvel. - mi vette rá arra, hogy elhagyva az általad ismert varázsvilágot egy abszolút muglik lakta városrészbe, költözz, ahol nem ismersz tulajdonképpen senkit sem? - kíváncsiskodtam ezzel is elterelve a figyelmemet a fejemben lüktető fájdalomról.
- Várj had, találjam ki… hmm… Már egészen kicsi korod óta arra vágytál, hogy egy nap eljátszhatod a bajbajutott „királylány” szerepét, akit majd egy szép napon megment a herceg a csúnya, rossz sárkánytól, varázslótól vagy esetünkben épp huligánoktól és aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tök jól kitaláltad csak sajnos erre odahaza nem nyílt túl sok lehetőséged így úgy döntöttél, váltasz. Igazam van, vagy igazam van? – incselkedtem kicsit majd a mosolyom átváltott sajnálkozó, már - már bűntudatos arckifejezésre.
- Sajnálom, hogy a herceg helyett csak én jártam erre kicsi lány, de ne add fel, legközelebb talán jobban jársz. - nem sokáig bírtam tettetni, hamarosan újra nagy vigyor kúszott fel a képemre.

- Tényleg rég találkoztunk de, én is el tudtam volna képzelni vidámabb viszontlátást ennél. Akár néhány nap múlva a suliban, hiszen ahogy hallottam téged is felvettek. Milyen szakra jelentkeztél? - durva… lehet, hogy már mondta régebben, mire szeretne menni csak én nem emlékszem rá? Remélem nem, különben csak még inkább vágnám magam alatt a fát.
- Ugyan már bárki megtette volna, aki csak erre sétál és látja, hogy bajba kerültél. Ettől eltekintve kösz… jó dolog hősnek lenni. - húztam ki magam vigyorogva.
- Visszatérve egy kicsit… az ápolgatásra szerintem semmi szükség ám egy kávéra ettől független szívesen felugrom hozzád, legalább megnézhetem az új lakásod. Feltéve persze, hogy az invitálás így is áll…