Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé

we're falling apart

Some things we don't talk about better do without just hold a smile we're falling in and out of love the same damn problem together all the while you can never say never why we don't know when time and time again younger now then we were before picture, you're the queen of everything as far as the eye can see under your command i will be your guardian when all is crumbling steady your hand we're falling apart and coming together again and again don't let

tagged.: ted remus lupin - words.: 771 - outfit.: here - notes.: kicsit gyenge kezdés, de remélem azért tetszik ♥

Az elmúlt néhány hét igen csak eseménydúsan telt a számomra. 2 hetet töltöttem Franciaországban kiküldött tudósítóként, ahol a feladatom az volt, hogy minden nap friss információkkal szolgáljak olvasóim számára a 4 évente megrendezésre kerülő Kviddics VB – ről. Nagyon élveztem a munkát, mivel utazhattam, új embereket ismerhettem meg, ráadásul a kviddics igen csak közel áll a szívemhez, így amikor a főnök megkérdezte, lenne e kedvem ehhez a munkához azonnal igent, mondtam. Amikor a VB véget ért időm sem volt arra, hogy kicsomagoljak és megetessem Humphreyt, az én hűséges, imádnivaló baglyomat, a szerkesztőség azonnal új feladattal látott el. Ezúttal az úti cél Amerika volt, ahol a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályának tárgyalásáról s annak eredményeiről kellett beszámolnom, illetve kutatásokat végeznem az egyes felek hátteréről, nézeteiről. Ezt már korán sem élveztem annyira, de míg oda utaztam addig sem telt el eseménytelenül az idő. Az a bizonyos repülőtéri incidens úgy hiszem, míg csak élek kísérteni fog, egyfelől, azért mert innentől kezdve kétszer is meggondolom, hogy mivel utazzak egyes országokba, másfelől kellemes emlékem is fűz hozzá, hiszen megismerkedtem egy jóképű, kellemes modorú férfival is Ted Lupin személyében. Egyedül csak azt sajnálom, hogy mikor leszálltunk a gépről útjaink külön váltak s azóta sem hallottam felőle. Milyen nagy kár. Na mindegy, talán ennek így kellett lennie. Nem is rágódhattam ezen a témán olyan sokáig, mivel amikor hazaérkeztem egy bagoly fogadott az ablakpárkányomon, akit rögvest felismertem. A húgom Clemence írt nekem egy levelet, azzal, hogy már nagyon hiányzom neki, s ha tehetem, látogassam meg a Roxfortban mert, már nagyon szeretne viszont látni. Azzal indokolta a kérését, hogy amikor a szünetben hazautazott a családhoz nem tudott találkozni velem, mivel anyuék elmondták neki, hogy már megint külföldön dolgozom valahol, és képtelen vagyok elszabadulni. Tudtam, hogy teljesen igaza van, s egyfelől szégyelltem is magam, hiszen bár a család a legfontosabb a számomra, mégsem tudtam rájuk az utóbbi néhány hónapban túl sok időt szakítani. Megírtam neki, hogy a hét vége felé meglátogatom, majd a dolgaimat is úgy szerveztem, hogy aznap még csak véletlenül se jöhessen semmi közbe, csak Clemire tudjak figyelni.

A találkozó napja igen csak hamar el is érkezett én pedig pontosan 11 órára érkeztem meg az én imádnivaló kishúgomhoz, aki már nagyon várt rám. Felmentünk a klubhelyiségükbe és órákig beszélgettük, igaz javarészt ő faggatott engem arról, hogy milyen volt Párizs, Amerika illetve, hogy mik történtek velem mióta nem beszéltünk. Neki is elmeséltem a repülőtéri kalandomat mire irigykedve jegyezte meg, hogy őt bezzeg még egy herceg sem mentette meg szorult helyzetéből. Sejtettem, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen nyaranta Clemi mindig arról áradozott, hogy milyen csodálatos is aktuális barátja, mennyire hiányzik neki stb. Ezúttal sem történt másként, amint végeztem a beszámolómmal azonnal rá is kezdte a sztorizgatást. Nagyjából 2 és fél órán keresztül mesélt nekem egy Thomas nevű srácról, aki egy évvel idősebb nála, hugrabugos és elképesztően helyes, majd amikor az emlegetett személy ugyancsak megjelent a társaságunkban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy elbúcsúzzam, és magukra hagyjam őket. Őszintén szólva bár prűd az aztán nem vagyok, de nem szívesen vállaltam volna a gyertyatartó szerepét, nem az én stílusom. Miután letettem a nagy esküt, hogy innentől fogva 2 hetente meglátogatom, és gyakrabban írogatok neki majd úgy döntöttem, igazán megérdemlek már egy szabad napot, amikor nem kell rohannom sehova, és csak lazíthatok, így szép komótosan lesétáltam Roxmortsba. A hely mit sem változott azóta mióta utoljára jártam itt, még diák fejjel a barátaim társaságában. Merlinre milyen rég is volt már. Bevallom egy cseppet, hiányzik az iskola, az a sok kaland, amit neki köszönhetek, és a régi ismerősök. Vajon mi lehet velük? Sajnos nem tudtam mindenkivel megtartani a kapcsolatot, sokan elköltöztek, elhunytak azóta.

Miközben messze jártam a gondolataim tengerén, elrévedezve a régmúlt szép emlékein a lábaim ösztönösen a Három Seprű felé vették az irányt, mintha csak tudták volna, hogy jelenleg a legnagyobb vágyam egy kis pohár violalikőr. Óvatosan nyitottam be az ivóba majd miután észrevettem egy számomra szimpatikus, üres asztalkát az egyik sarokban egyből helyet foglaltam és magam mellé helyeztem a táskámat. Itt sem változott semmi sem, akár csak a hely kinézete, a vendégköre is ugyan az maradt. Madame Rosemerta szemlátomást egy napot sem öregedett, előrehaladott koráról egyedül egy – egy ősz hajszál tanúskodott csak semmi több. Azonnal mellettem termett, felöltve barátságos, kedves mosolyát, hogy felvegye a rendelésem.
- Szervusz kedveském, mit hozhatok?
- Jó napot Madame Rosemerta, egy kis pohár violalikőrt kérnék. – adtam le a rendelésem, majd amikor a boszorkány magamra hagyott a táskámban kezdtem el kotorászni a könyvem után. Olyan régen nyílt már lehetőségem arra, hogy olvasgassak egy kicsit, most végre kihasználom a kínálkozó alkalmat. Hamarosan meg is találtam a keresett könyvet, Hester Whiterose – Édes mérgek, című művét. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd már bele is merültem az olvasásba.

Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé Tumblr_lzdr68jh3M1r9gwxjo1_500

Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé Lweoo

Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé 2aklemv

A mai napom csupa rohangálással egybekötött katyvasz volt, és még mindig nincs vége. Ez az átka annak, ha valaki egy vállalkozást vezet, szinte a nap huszonnégy órájában rendelkezésre kell állnia az alkalmazottainak, és mindig történik valami, ami felborítja a nap eltervezett pontjait. Hát ez a nap is ilyen volt. Több balszerencsében volt ma részem, mint eddigi munkába lépésem után bármikor. Kezdjük talán az elején. Már reggel gondok adódtak. Történetesen az, hogy képes voltam elaludni. Ilyen nagyon ritkán fordul elő velem, most, mintha csak Merlin játszadozna a sorssal, mégis így alakult, pedig nem egy fontos elintézendőm akadt mára. Tehát, reggel kapkodva zuhanyoztam le, öltöztem fel, utána, pedig rohantam a kocsmába, reménykedve abban, hogy a húsz perces késésem, semmit sem borított fel a jól működő gépezetben. De ahogy az lenni szokott… természetesen nem váltak be a reményeim. Mikor beértem a munkahelyemre, teljes káosz volt, a többség azt se tudta mit csináljon, a beszállítók értetlenül álltak a dolog előtt, maguk előtt lebegtetve az ital árukat, amiket rendeltem. Ebbe a felbolydulásban, először senki sem vette észre, amikor megérkeztem, de amint ez nyilvánvalóvá vált, tömegesen rohantak le a kérdéseikkel, és reménykedve várták az utasításomat.
- Egyszerre csak egy beszéljen! – Mondtam hangosabban, mire elég megszeppent szemekkel meredtek rám. Nem szokták meg tőlem, hogy ennyire felemeljem a hangomat, de ha egyszer nem tudok öt felé figyelni! Ez a nők reszortja, nem az enyém.
- Pierre, menjen a pult mögé, és nézze meg, hogy minden hiánytalanul megvan-e, ha valamit nem talál, azt jelezze nekem, és intézkedni fogok. – A francia férfi bólintott és el is sietett a helyére.
- Marianne, szépségem, nagyon szépen kérem, öltözzön át a munkaruhájába, mert így nem engedem dolgozni. – A szőke hajú fiatal nő, már rohant is az öltözőbe.
- Garreth, pakolja le a székeket, és azokat a poharakat tegye a helyére. – Mutattam egy nagy rekeszre, mire a férfi bólintott és máris intézkedni kezdett. Már csak egy ember állt előttem, mégpedig maga az egyik beszállító.
- Jó reggelt. – Köszöntem egy megnyerő mosollyal, de ez nem hatotta meg a nagydarab, marcona alakot, aki továbbra is komor tekintettel méregetett.
- Itt vannak az áruk mögöttem. – Dörmögte nem túl nagy lelkesedéssel, majd felém nyújtotta a megrendelési lapot. Átvettem és elkezdtem végigfutni a sorokat, közben megtekintettem a dobozokba, rekeszekbe halmozott italokat.

Száz palack vajsör, pipa. Ötven darab mézbor, pipa. Hetven violalikőr, szintén pipa. Lángnyelv whisky… hm. Akárhogy is nézem, ez nem pontosan az a mennyiség, mint amit kértem. Érdeklődve fordultam a mogorva szállító felé.
- A whisky nem annyi, mint amit megbeszéltünk. – Erre csak megrántotta a vállát, láthatólag egyáltalán nem érdekelte a problémám.
- Ennyi volt. – Úgy döntök, erre majd később térek, vissza, ezért folytattam a termékek ellenőrzését. Töklé pipa. Mézsör, szintén.
- Rendben, úgy látom a lángnyelv whiskyn kívül minden, megvan, amit rendeltem. – De még eszemben sem volt, aláírni a papírt. A fickó várakozóan nézett rám.
- Most pedig megy, és elhozza azt a maradék húsz üveg lángnyelv whiskyt is. – Mondtam neki higgadtan, bár határozottan.
- Mé’ hoznám? – Nézett rám megrökönyödve, mire újra megajándékoztam egy türelmes, szép mosollyal.
- Mert a szerződésben, amit kötöttünk az állt, hogy nyolcvan darab whiskyt szállít le nekem, nem, pedig hatvanat. – Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, pedig szerintem világosan beszéltem.
- Menjen szépen. – Mondtam jó indulatú mosollyal. – Én türelmes vagyok, várok, ameddig csak kell. Addig pedig úgysem kapja meg a pénzt, amíg nincs meg a teljes készlet. – Láttam az arcán, hogy már éppen kezdett volna hőbörögni, de valami, talán a kisugárzásom mégis beléfojtotta a szót, és valamit motyogva az orra alatt, eltűnt az utca egyre élénkülő forgalmában. Tehát már csak meg kellett várnom, hogy visszaérjen, mert abban biztos voltam, hogy a pénzét biztos nem hagyja itt.

Kezdett helyre állni a rend, mindenki sürgött-forgott, és hamarosan a nyitás ideje is eljött, a maradék whisky pedig kifogástalanul megérkezett. Már épp kezdtem volna örülni, hogy a kezdeti balszerencse, nem fog tovább követni, de nem így történt. Egy ideig rendben ment minden, a vendégek elégedettnek tűntek, a dolgozók rendesen végezték a munkájukat, épp ezért úgy gondoltam, nem ártana átnéznem néhány szerződést, adatot, vagy a raktárban lévő árukat, és belevetettem magam a papírmunkákba. Éppen nagyban bele voltam feledkezve, egy hivatalos levélbe, amiben egy rendkívül érdekes ajánlatott olvashattam, amikor kopogtak az ajtómon.
- Szabad! – Szóltam ki és letettem az olvasott levelet. Hamarosan Marianne jelent meg az ajtóban, szégyentől vörösen, remegő kezekkel, könnyekkel a szemében. Máris kezdett rossz érzésem lenni.
- Mi történt? – Kérdeztem sóhajtva, előre felkészülve a rossz hírekre.
- Hatalmas baj van, főnök. – Motyogta lesütött szemmel. – Szeretném, ha szabadnapot kapnék mára, az édesapám kórházba került. A szüleimre gyújtották a házukat, szerencsére anya nem volt bent, de apa… – Itt elfullad a hangja.
- Merlinre! Természetesen megértem, menjen csak, majd kerítek maga helyett mást, aki felszolgál. Jobbulást kívánok az édesapjának. – A lány hálásan rám mosolygott.
- Köszönöm, Mr. Lupin. – Ezután már csukódott is be mögötte az ajtó. Egyre rosszabb lesz a helyzet a varázsvilágban, ez kétségtelen. Már előre láttam, hogy estére is rengeteg dolgom lesz, mert a rend biztos tart majd egy ülést ez után az eset után. És most azon is kellett problémáznom, hogy honnan kerítsek elő, minél előbb egy felszolgálót. Nehéz kérdés… Elgondolkozva meredtem a listára, ami a dolgozók nevét tartalmazta, de mindegyikről tudtam, hogy éppen nem elérhetőek munka szempontjából. Végül ez a probléma is szerencsésen megoldódott, mert Garreth elvállalta Marianne munkáját is, amiért még mindig hálás vagyok neki.

Tehát a délelőttöm eléggé… forgalmasan telt, és nem kellett egy percig sem tétlenkednem. Az ebédszünetem is eltolódott, mert túl sok papírmunkával kellett még foglalkoznom, és csak most eszmélek fel arra, hogy mennyire éhes vagyok, és nem ártana egy kis pihenés. Általában az irodám magányában költöm el az ebédemet, és ez most is így van, de úgy döntök, hogy egy kis felszabadulás érdekében, egy italra leugrok a Három Seprűbe. Továbbra is szeretem azt a helyet, a régi iskolai emlékek oda kötődnek, meg hát társaságra is vágyom, és ott mindig összefutok valamilyen ismerőssel, akikkel beszélgethetek. Meghagyom Masonnek, a mindenesemnek, hogyha bármi baj lenne, küldessen értem, utána lassú, nyugodt tempóban elindulok a másik kocsma felé. Ahogy közeledem, már elöntenek a kellemes emlékek, amikor a barátaimmal itt mulattuk el az időt, vagy éppen egy-egy lányt hoztam el randizni ide. Csak azért, mert eszemben sem volt Madame Puddifoot kávézójának még csak a közelébe se menni. Ki nem állhattam azt a rengeteg rózsaszínt. Brr… még most is kiráz tőle a hideg. Az ajtó barátságos nyikorgással nyílik ki előttem, én pedig egy szélesebb mosollyal lépek be a helyiségbe. Nincsenek sokan, a szememmel, pedig rögtön ismerős emberek után kutatok, hátha tudok valakihez, vagy valakikhez csatlakozni. Hamar megakad a szemem, egy karcsú női alakon… De hiszen ez Chloé! Nem hittem volna, hogy újra találkozni fogok vele, de úgy látszik a sors így akar bocsánatot kérni tőlem, a reggeli kellemetlenségekért. Habozás nélkül indulok el felé, egyre lelkesebben, és habár udvariatlanság megszakítani valakit olvasás közben, de most képtelen vagyok az udvariasságra figyelni.
- Jó napot! – Köszönök rá kellemes, lágy hangon.
- Micsoda meglepetés, hogy pont itt találkozom önnel. Elnézést, hogy megzavartam az olvasásban. – Miközben beszélek hozzá, szemeimmel megpróbálom kifürkészni a könyv címét, és hamarosan sikerrel is járok.
- Hm, érdekes könyvválasztás. – Mosolygok rá.
- Csatlakozhatok önhöz? – Nagyon remélem, hogy bele fog egyezni, nem szeretnék egyedül iszogatni, ráadásul nagyon boldog vagyok, amiért újra összefuthattam vele, hiszen már az első találkozásunknál is nagyon szimpatikusnak találtam… és ez még csak enyhe kifejezés a gondolataimról.
Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé 2aklemv

^{TAGGED : Chloé
WORDS : 1212
NOTES : Remélem tetszik hiába lett hosszú XD
LYRICS USED : USE SOMEBODY - KINGS OF LEON
BANNER CREDIT : TANA}

we're falling apart

Some things we don't talk about better do without just hold a smile we're falling in and out of love the same damn problem together all the while you can never say never why we don't know when time and time again younger now then we were before picture, you're the queen of everything as far as the eye can see under your command i will be your guardian when all is crumbling steady your hand we're falling apart and coming together again and again don't let

tagged.: ted remus lupin - words.: 672 - outfit.: here - notes.: bocsánat, hogy csak most ♥

Bastian csendben lopakodott a lány háta mögé, szorosan fonta ujjait pálcája köré miközben arra készült, hogy egy életre megszabaduljon attól, aki összetörte a szívét, s oly rútul becsapta, kihasználta őt. Léptei akár a párducé, nesztelenek voltak, Arabella mit sem sejtett a reá leselkedő hatalmas veszélyről. Ahogy a férfi közeledett elhatározása úgy ingott meg egyik percről a másikra. Tudta nagyon jól, hogy a lány rászolgált a halálra ám szíve mélyén érezte, képtelen végezni vele…

Ez a bekezdés az egyik kedvencem mivel tökéletesen bemutatja a férfi vívódását, az ellentétek csodás összjátékát. Bastian felindult volt, bosszút akart állni azon a nőn, aki eljátszotta, hogy szereti őt, miközben végig csak kihasználta, információkat szedett ki belőle, majd amikor végzett eldobta, mint valami használt rongyot. Mégis… mindezek ellenére a férfi még mindig szerette őt, s bár erős volt benne, kezdetben az elhatározás, meg akarta ölni Arabellát mégsem volt képes rá. Ilyen a szerelmes szív. Hiába bántják, hiába törik össze, mégsem képes bántani azt, aki mindennél fontosabb a számára. Elképesztő. Újra és újra rácsodálkozom milyen esendőek is, vagyunk mi emberek, legyen szó muglikról vagy varázslókról, a dolog egyre megy. Észre sem vettem, amikor Madame Rosemerta visszatért hozzám a megrendelt italommal annyira belemerültem a műbe. A boszorkány csak letette elém a poharat egy kedves mosoly kíséretében utána már el is tűnt a pult mögött, nem akart megzavarni olvasás közben. Nagyon figyelmes asszony, nem véletlenül szerettem annyira ide járni még roxforti éveim alatt.

A férfi felemelte pálcáját s Arabella hátához szorította azt. Érezte amint a lányt hirtelen, elfogja a jeges rémület, teste összerándult, ahogy megértette talán elérkezett számára a vég. Meg sem kellett fordulnia, nagyon jól tudta, hogy ki áll a háta mögött…

Mielőtt tovább olvashattam volna, s megtudtam volna mi vár Arabellára és Bastianra egyszer csak egy kellemes, mégis számomra kellemetlen hang ütötte meg a fülemet, ami néhány centiméternyire tőlem szólalt meg. Alapjáraton barátságos természet vagyok, aki szeret másokkal beszélgetni, ám nem akkor, amikor ennyire leköt engem egy mű, melyre a hétköznapjaimon amúgy cseppet sem tudnék időt szakítani. Hmpf… manapság a boszorkány lánya már egy kis időt sem szakíthat magára anélkül, hogy valaki meg ne zavarná őt? Hihetetlen. Már éppen belekezdtem volna a szokásos „Igen én vagyok az. Igen Chloé Lacroix a Reggeli Prófétától és természetesen adok autogramot, ahová csak kéri…” kezdetű szövegembe, ám amikor felpillantottam a könyv lapjaiból a mérgem egy szempillantás alatt elszállt.

Nem egy elvakult rajongóval találtam szembe magam, akire számítottam, hanem egy régi kedves ismerősömmel. Az én önzetlen hercegemmel, aki megmentett engem a repülőtéren, s akivel sajnáltam, hogy az utunk végeztével megszakadt minden nemű kapcsolatom. Ted Lupin állt előttem személyesen, igaz valójában az ajkaim pedig amint felismertem rögtön mosolyra húzódtak.
- Jó napot! Ugyan ne érezze magát rosszul emiatt, bármikor tudom folytatni. – ettől a pillanattól kezdve már nem is érdekelt annyira, mi történik azzal a két szerencsétlennel a könyvben, sokkal jobban érdekelt a valóság, az, hogy mi történik majd velünk itt ebben a pár percben.
- Úgy gondolja? Eddig elismerem, nagyon tetszik, kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle a végén. – beszéd közben gyengéden a táskámba csúsztattam a kötetet a kérdésére, pedig egy aprót bólintottam.
- Persze, foglaljon csak helyet. Bevallom őszintén, nagyon örülök annak, hogy újra láthatom, féltem attól, hogy miután kettéváltunk a repülőtéren többé nem találkozom már önnel. Nem is tudtam rendesen megköszönni azt, amit értem tett. – az arcomat szép lassacskán elöntötte a bíborvörös pír, amikor eszembe jutott, hogy milyen körülmények között is találkoztunk, s, hogy Ted bár még életében nem látott azelőtt képes volt verekedésbe bonyolódni miattam. Tisztára olyan volt mintha csak egy tündérmese kellős közepébe csöppentem volna, ahol a herceg egyszer csak kivont karddal megjelenik, hogy megmentse a hercegnőt a rút, gonosz sárkány karmaiból. Egyedül azt sajnáltam, hogy ellentétben a mesével az én hercegem utána eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Erre, tessék… most itt van! Még mindig alig merem elhinni. Vajon álom ez, vagy tényleg a valóság?
- Meséljen egy kicsit. Jól sikerült az útja? Mindent sikerült elintéznie? Na és öhm… az orra rendbe jött? – akkora lelkiismeret furdalásom van még mindig a történtek miatt, hiába is igyekeztem ott ellátni, mégsem vagyok gyógyító.

Szinte látom, hogy a hangom hallatára megfeszülnek az izmok a testén, tudatva velem azt, hogy igenis megzavartam, és ennek egy cseppet sem örül. Meg tudom érteni. Én sem szeretem, ha megzavarnak az olvasásban, vagy bármilyen olyan tevékenységben, amit a szabadidőmben töltök el, hiszen ritkán jut időm arra, hogy azt tehessem, amit csak szeretnék. Mégis, képtelen voltam ellenállni annak a késztetésnek, hogy megszólítsam, és szóba elegyedjek vele. Hiszen, olyan örömteli meglepetés volt a számomra, amikor észrevettem itt ücsörögni az egyik asztalnál, elmélyülten olvasva a könyvet, hogy egészen megfeledkeztem, minden udvariassági szabályról. Mintha csak egy felejtő bűbájjal töröltek volna ki, mindent az emlékezetemből, és már csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb megszólíthassam, és hallhassam azt a kellemes, zsigereket dúló hangját. Ami számomra bársonylik, mint a nyáréji égbolt. Igen. Elég furcsa hatással van rám a hangjával, és ami a legdurvább, nem csak azzal, hanem mással is. Például ezzel az aranybarna hajzuhataggal, és az éppen felém forduló égszínkék szempárral, ugyancsak furcsa folyamatok kezdenek lezajlani a testemben. Pedig Merlinre, alig ismerem! Egyszer az életben beszéltem vele, hogy lehetett akkor rám, ekkora hatással? Mert már most ki akar ugrani a szívem a helyéről, amikor látom az elbűvölő mosolyát. Tessék, erre én is vigyorogni kezdek. De nem ám úgy, mint egy normális ember, á, dehogy az nem az én stílusom, nekem mindig hülyét kell csinálnom magamból, főleg akkor amikor fontos lenne az, hogy ne tegyem. Az eszelős jókedv elektromos szikrái rohangálnak bennem, és a szám egyszerűen nem bír ellazulni ebből a természetellenesen hosszú mosolyból. Teddy, szedd már össze magad a Merlin szerelmére! Nem vagy már tapasztalatlan kiskölyök! Próbálom figyelmeztetni magamat, de a számomra idiótának tűnő mosoly csak nem akar eltűnni az arcomról. Nincs mit tenni, ez az ügy reménytelen.

- Biztos, Chloé? – Ejtem ki a nevét olyan gyengéden, mintha csak egy pillangót tartogatnék a kezemben, de úgy, hogy még véletlenül se sérüljön meg. Kezdek egyre hülyébben viselkedni, pedig már rég elmúlt az a korszak, amikor ennyire igyekeztem bárki szemében is vonzónak, sőt, egyenesen ellenállhatatlannak tűnni. Úgy látszik Chloé közelében az összes eddigi tapasztalatom a romokban, hever, és csak abban reménykedhetek, hogy az idő előrehaladásával nem fogok többé így viselkedni. Biztosan azért van ez, mert ilyen hirtelen újra felbukkant és találkoztam vele. Igen. Egészen biztos.
- Én még nem olvastam. Csak… érdekes a címe. – Az az igazság, hogy fogalmam sincs milyen, lehet a könyv, ráadásul már jó ideje nem volt egy perc időm sem olvasni. Este esetleg… tudtam volna rá időt szakítani, de az elmúlt hetekben olyan fáradt voltam, hogy egy frissítő zuhany után, már el is terültem az ágyban, és már az álmok birodalmának a népességét növeltem, pillanatokon belül.
- Elmesélné nekem, hogy miről szól? – Kérdezem érdeklődve, mert így legalább nem nekem kell beszélnem, ráadásul olyan jó hallgatni a kellemes hangját, hogy duplán jól járok. Különben sem vagyok az az igazán beszédes fajta, persze, ha valakinek a társasága nagyon fellelkesít, akkor megtörik ez a bizonyos hallgatás. És van egy olyan érzésem, hogy ez most is így lesz.
- Köszönöm. – A töretlen mosolyom csak szélesedik, amikor leülök vele szembe, és így máris jobban érzem magam, nem magasodok annyira fölé, és így minden nehézség nélkül a gyönyörű lélektükreibe tudok nézni.

- Ó, hát ön is így volt ezzel? – Kérdezem kissé talán túl lelkesen, amit a következő mondataimmal igyekszem ellensúlyozni.
- Én is nagyon örülök, hogy újra láthatom, először el sem akartam hinni, hogy tényleg ön ül itt az asztalnál, és nem tévesztem-e össze valakivel. De az lehetetlenség is lenne, ilyen égkék szemei nem sok embernek van. – Bókolok diszkréten.
- Szerencsére, a sors újra keresztezte az útjainkat. A következő találkozót viszont már nem bízom a sorsra. Túl kiszámíthatatlan és félő, hogy nem sikerülne megint ilyen szerencsésen az újabb találkozó. Ezért már előre bebiztosítom magam… ugye nem bánná, ha máskor is összefutnánk? – Játékos fény gyullad ki egy pillanatra a szemeimben, amik ennek hatásárára olyan aranybarnává válnak, mint az arcát keretező fürtjei, de nem sokkal később visszatérnek az eredeti kék állapotba.
- Áh, semmiség volt. – Legyintek, de aztán egy ötlet furakszik a fejembe és csibészes lesz a mosolyom.
- Hm. Tudja mit? Úgy tudná meghálálni, ha belemenne abba, hogy előre lebeszél velem minimum három találkozót. – Látszik, hogy ha el is utasítaná, akkor sem lennék megsértődve, de persze nagyon szeretném, ha belemenne ebbe az egészbe. Talán a reményeim valóra válnak… mindenesetre úgy érzem kezdek visszatalálni önmagamhoz.

- Jól sikerült, nem volt semmi baj az után a verekedés után. Mindent elintéztem, ráadásul bűbájos útitársam akadt, így… – Megint egy szemtelenebb mosoly kúszik az ajkaimra.
- Igen, teljesen rendbe jött. Köszönöm, hogy segített helyrehozni, annyira nem vagyok jó a gyógyító bűbájokban. Ön nélkül biztosan maradt volna nyoma a dolognak, de most semmi baja. – Hirtelen ötlettől vezérelve gyengéden megfogom a kezét, és ha nem veszi el, akkor végigsimítok az ő kezével az orrnyergemen.
- Érzi? Még csak egy aprócska jel sincs arra, hogy el lett volna törve. Kitűnő munkát végzett. – Hálás mosollyal pillantok rá, utána elengedem a kezét.
- És önnek, hogy telt az útja? Nem történt semmi baj? Épségben haza is ért? És ha megkérdezhetem, akkor hogy-hogy itt találom? – Teszem fel neki a kíváncsi kérdéseket, utána érdeklődve várom a válaszait.

Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé 2aklemv

^{TAGGED : Chloé
WORDS : 846
NOTES : Remélem elnyeri a tetszésed ^^ És bocsánat hogy csak most
LYRICS USED : USE SOMEBODY - KINGS OF LEON
BANNER CREDIT : TANA}

we're falling apart

Some things we don't talk about better do without just hold a smile we're falling in and out of love the same damn problem together all the while you can never say never why we don't know when time and time again younger now then we were before picture, you're the queen of everything as far as the eye can see under your command i will be your guardian when all is crumbling steady your hand we're falling apart and coming together again and again don't let

tagged.: ted remus lupin - words.: 1228 - outfit.: here - notes.: bocsi, kicsit megszaladt a kezem :$

Újra és újra elcsodálkozom azon micsoda játékokat képes űzni a sors az emberekkel. Mindig a lehető legvalószínűtlenebb kalandokba sodorja azt, olyan személyekkel hozza össze kikkel minden valószínűség szerint soha az életben nem találkozott, volna, lévén a föld népessége több milliárd főre rúg, s ami a legszebb az egészben hol a mennyországba, hol pedig a pokol tornácára képes repíteni bennünket egyetlen szempillantás alatt fordulatosságával. Legyünk őszinték… mégis mekkora az esélye annak, hogy az ember lánya belebotlik a repülőtéren egy hatalmaskodó, szexuálisan aberrált férfiba biztonsági őr képében, aki fogdosni kezdi, s amikor ezt szóvá teszi neki akkor az arcul, üti, erőszakoskodni kezd? Lássuk be igen csak csekély arról már nem is beszélve, hogy pont húsnőnk segítségére siet a herceg fehér lovon, aki szembeszáll a zsarnokoskodó aljadékkal a történet végén, pedig kiderül róla, hogy a lányhoz hasonlóan ő maga is varázsló. Millió az egyhez az esély rá, erre mégis… láss csodát nekem összejött. Hát nem hihetetlen? Na, de eszmefuttatásaim sora itt még korán sem ér véget, hiszen a repülőút után, miután Ted és én elbúcsúztunk egymástól, meg sem beszélve semmilyen találkozót, elérhetőséget stb., azt hittem soha többé nem találkozunk már. Fogalmam sem volt róla hová valósi, merre szokott megfordulni, még csak azt sem tudtam róla, hogy rendtag… egyedül csak a nevével voltam tisztában és azzal, hogy egy életre bevéste magát az emlékezetembe. A sors kesze - kusza, szövevényes fordulatokban gazdag intézkedésének hála azonban mit ad Merlin mégis csak összefutottunk, ráadásul egy olyan helyen ahol alapesetben meg sem fordulhatnék, egyedül Clemi az oka annak, hogy erre jártam. Lehetséges, hogy ezt is felsőbb erők alakították így? Bizony nincs kizárva. Vajon mit tartogatnak még a számunkra? Borzasztó kíváncsi vagyok rá.

Miközben a férfi helyet foglalt az asztalomnál akaratlanul is alaposabban szemügyre vettem a vonásait. Szerettem volna rájönni arra, hogy vajon mi az oka annak, hogy képes ekkora befolyással bírni felettem, olyan hatást kiváltani belőlem röpke egy alkalom után melyet mások hónapok alatt sem voltak képes, egy kapcsolat keretein belül. Különös, jobban mondva már inkább hátborzongató a tény, hogy egy vadidegen férfi ennyire képes kifordítani önmagamból. Mintha csak imperio átok hatása alatt lennék, s valaki egészen más irányítaná a gondolataimat, cselekedeteimet… Soha sem tapasztaltam még ehhez foghatót egészen eddig.

A gondolataimból egyszer csak Ted kellemes, borzongató, hangja rázott fel mire kissé zavartan simítottam ki egy kósza hajtincset a szemeimből. Olyan érzékiség csengett minden egyes szavában melyhez foghatóval soha életemben nem találkoztam s melytől az egész testemet jóleső bizsergés járta át.
- Khm… tessék? Meséljek? – próbáltam feleszmélni és egy kicsit összeszedni magam, így magamhoz vettem a poharamat és kortyoltam az italomból egy keveset hátha az segít rajtam szorult helyzetemben. Nos hát… nem volt túl jó döntés. Ahogy a szeszes ital minden egyes cseppje végig gördült a torkomon az érzékeim csak még jobban felbolydultak, tiszta józan gondolataim halványodni látszottak. Sürgősen össze kellett kapnom magam, így hát néhány pillanat erejéig az asztalra függesztettem a tekintetemet és tisztáztam a gondolataimat.
- Oké… lássuk csak. Még nem sikerült teljesen kiolvasnom a könyvet, szóval csak addig mesélek ameddig eljutottam. Szóval… a mű két főszereplője Bastian és Arabella, akik mind a ketten varázslók. Bastian gazdag, aranyvérű család sarja, míg Arabella egy félvér leányzó, akit a minisztérium megbízott azzal, hogy kémkedjen a halálfalók után. Kiszemeli magának a férfit akit sikerül is elcsábítania olyannyira, hogy az teljesen megnyílik neki, megosztja vele legféltettebb titkait, megbízásait, családjának történetét. Fülig belezúg a lányba, aki természetesen csak kihasználja őt információszerzés céljára, utána, pedig amikor már mindent kiszedett belőle nem csak, hogy dobja, de még igyekszik őt is az Azkabanba juttatni. Bastian természetesen forr a dühtől és bosszút esküszik a lány iránt miközben menekülni kényszerül. Hónapokig bujkál Romániában, Franciaországban és Oroszországban ám egy nap, amikor senki sem számítana rá váratlanul, visszatér Londonba, hogy végezzen Arabellával. Most tartok ott, hogy a lány hátának szegezte a pálcáját ám, hogy ebből mi lesz, még nem tudom. Röviden ennyi. – fejezem be a mesélést, majd ismét csak kortyolok egy keveset a violalikőrömből.

A beszélgetés igen csak hamar más síkra terelődik, még pedig arra, hogy mennyire nem gondoltuk volna, hogy valaha is viszont látjuk majd egymást, s, hogy mennyire örülünk annak, hogy ez mégis csak sikerült. Furcsa mód nagyon jól esik hallani, hogy Ted is örül annak, hogy újra találkoztunk, pontosan annyira amennyire én is. Mondhatni szívet melengető érzés. Amikor a férfi apró bókkal illet szokásomtól eltérően igen csak zavarba, jövök, orcáimon halvány pír tűnik fel. Annyi egyszer már egészen biztos, hogy Ted Lupin meg tudja válogatni a megfelelő szavakat. Vajon hány lányon gyakorolta már ezt? Ajjaj megint kezdek gyanakvó lenni, pedig most igazán nem kellene. A férfi következő megjegyzésén igen csak meglepődöm, olyannyira, hogy jó néhány percbe beletelik mire sikerül értelmes választ kicsikarnom önmagamból.
- Nem… egy cseppet sem bánnám, ha máskor is összefutnánk. – bólintottam egy apró mosollyal. Merlinre tisztára úgy érzem magam, mintha még mindig diáklány lennék, aki az első randiján ügyetlenkedik. De jó, hogy ezt Clemi nem látja, biztos szakadna a nevetéstől, hogy ennyit a magabiztos, megingathatatlan nővéréről. Kellemetlen mégis… annyira jó érzés. Most már biztos, hogy nem vagyok önmagam… vagy inkább túlságosan is az vagyok mellette? A következő megjegyzésén nem bírom megállni halkan nevetni, kezdek.
- Nem gondolja Mr. Lupin, hogy egy kissé merész kéréssel állt elő az imént? Előre beszéljünk le három találkozót? Na és mi van akkor, ha már 10 perc múlva úgy gondolja egyikünk, hogy ennyi elég is volt és többet nem óhajt találkozni a másikkal? Kockázatos lenne belemennem az ajánlatba, ám az egyik legnagyobb hibám az, hogy szeretem a kihívásokat. Hmm – hmm… elgondolkodtató. – töprengem el néhány percig.
- Tudja mit? Térjünk vissza erre később… meglátom, hogy alakul.

A kérdésemre ismét csak egy apró bókkal fűszerezett választ kapok egy szemtelen mosoly kíséretében, ami kimondottan tetszik. Egyre jobban élvezem a társaságát.
- Elismerem én, sem unatkoztam a repülőút során. Jobb partnert nem is találhattam volna. – sikeresen megnyugszom egy kicsit, amikor Ted biztosít afelől, hogy nem maradt maradandó sérülése a verekedés után, és, hogy a gyógyító varázslatot sem rontottam el, pedig megvolt rá a lehetőség. Bár Kat tanított nekem egy – két nagyon alap varázslatot elsősegélynyújtás esetére, élő emberen ez eddig még nem kellett gyakorolnom, ő volt az első „páciensem.” Kissé meglepődöm, amikor Ted a kezem után nyúl ám nem húzom vissza, hagyom, hogy végig simítson vele az orrán.
- Igen érzem, semmi nyoma sérülésnek, törésnek. – erősítem meg egy abszolút megkönnyebbült mosoly kíséretében, majd pedig válaszolgatni kezdek a feltett kérdésekre.
- Az én utam is jól telt, szerencsére egész hamar sikerült végeznem a munkámmal, ámbár városnézésre még így sem jutott időm. Hazafelé a repülőgépen egy idős néni mellé osztottak be, aki egész idő alatt az unokájáról beszélt, képeket mutogatott róla és arról siránkozott, hogy miért nem talál magának egy aranyos – kedves lányt. A végén már annyira célozgatott, dicsérte a srácot, hogy már attól kezdtem félni, hogy a végén megpróbál összeboronálni vele. Szerencsére aztán elaludt így megúsztam a dolgot, de roppant kellemetlen volt. – vagy inkább csak vicces. Nehéz eldönteni.
- Épségben haza is értem, nem történt semmi gond. Hazafelé nem botlottam bele abba a férfiba újra legnagyobb szerencsémre. Nem is tudom mi történt, volna… - rossz belegondolni, hiszen visszafelé nem volt ott mellettem.
- Amúgy látogatóban járok itt. Vagyis… a húgomnál voltam fent a Roxfortban aztán gondoltam mielőtt visszasietnék a munkámhoz előtte, lazítok egy kicsit és beülök ide. Évek óta nem jártam itt, jól esett egy kicsit újra bejönni és régi arcokat látni. – ekkor villan csak be valami.
- Na de ha már témánál vagyunk, akkor ön is meséljen, mi járatban errefelé?

Furcsa belegondolni, hogy mi minden történhetett volna másképp, ha csak egyetlen apró mozzanat nem úgy zajlik le, mint ahogy megtörtént. Vegyük csak szépen sorba. Ha nem keltem volna fel időben, és készültem volna el rendesen, akkor nem is értem volna oda ennyire hamar, így nem láthattam volna, ahogy az a szemétláda elvezeti Őt. Akkor nem tudtam volna megmenteni, és talán nem is ültünk volna egymás mellé a repülőn, és nem kezdünk el beszélgetni. Akkor is, egészen más lenne a helyzet, ha ugyan láttam volna, hogy mi történik és utánuk is, megyek… de ha nem kezdek verekedésbe, ha nem veszítem el a fejemet… akkor is egészen másképp alakult volna minden. A legjobb az egészben, pedig az, hogy ez a mindennapi életre is ugyanúgy igaz, és ha elgondolkozik rajta az ember… rájön, hogy az egész életét, a tettei, vagy éppen a véletlen egybeesések irányítják. Nem is kell feltétlenül egy felsőbb, nagyobb hatalomban hinni, hogy erre mindenki rájöjjön. Nem hiába vannak az időnyerők szabályokhoz, előírásokhoz kötve, és használhatják azokat oly kevesen. Beláthatatlan következményekkel járna, az, ha csak egy aprócska eseményt változtatnak meg a múltban. Például a múltban egyszerűen csak leállsz beszélgetni valakivel, és később kiderül, hogy ezzel olyan dolgokat akadályoztál meg, mint egy ember születése. Hiszen ki tudja, lehet, hogy éppen akkor, abban a pillanatban találkozott volna élete szerelmével, ha nem állítod meg, akkor ismerkedett volna vele össze rendesen, és akkor alakult volna ki közöttük a szerelem… És még sorolhatnám, az ehhez hasonló eseteket. Órákig el tudnék ilyen különös dolgokon filozofálni, kutatni a magyarázatát. Hiába a varázsvilágban nőttem fel, hiába tudom, hogy léteznek megmagyarázhatatlan dolgok, én mindig is az a típus voltam, aki képtelen ebbe beletörődni. A kíváncsi természetem fog egyszer a sírba vinni, ebben szinte egészen biztos vagyok.

Visszatérek a gondolataimból a földre, hogy aztán újra szembesülhessek azzal, mennyire nem tudok olyan nyugodtan, higgadtan viselkedni, ahogyan én szeretnék Chloé közelében. Tényleg érthetetlen a dolog. Nem egy lánnyal, nővel volt már dolgom, és Victoire is a múltamat színesíti, aki ráadásul még véla felmenőkkel is rendelkezik, mégis, most hogy visszagondolok, nála sem viselkedtem ennyire… furán. Mert nem lehet ezt jobban jellemezni. Nem tudom, hogy mi fogott meg ennyire Benne. A szemei? A mosolya? A hangja? Olyan sok minden van, ami megragadhatja az ember figyelmét, engem mi ragadott meg Benne? Szeretnék sürgősen választ találni a kérdéseimre. Mert akkor talán sokkal jobban érezném magam. Mikor megszólítom, látszik, hogy nagyon belefeledkezett a gondolataiba, amit meg tudok érteni, hiszen nem sokkal ezelőtt én is ugyanígy jártam. Mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben figyelem, hogy próbálja összeszedni a kérdésem után, a gondolatait, és úgy döntök, hogy nem szakítom meg ezt a koncentrációt újabb szavakkal, amikkel esetlegesen kizökkenthetném. Bevallom, nem érdekel annyira a könyv tartalma, egyszerűen csak a hangját szeretném hallani, és ez a legegyszerűbb módja ennek. Igyekszem figyelni a szavai tartalmára is, de igen csak nehezen megy, tekintve, hogy leginkább a bársonyosnak tűnő ajkai mozgását követem figyelemmel. Az a szerencse, hogy azért így is hallom nagyjából, amit mond.
- Hmm. Érdekes egy történet. Pont a legizgalmasabb résznél szakítottam félbe, amiért elnézését kérem. – Bocsánatkérő mosolyt küldök felé.
- Milyen típusú könyveket szeret még olvasni? Mindenre kíváncsi vagyok, hiszen jó magam is szeretek olvasni. – Azt rögtön észrevettem, hogy a romantikus sztorikat kedveli. De melyik nő nem? Igaz, én nem nagyon szoktam pont ilyeneket olvasni, jobban lekötnek a tudományos könyvek, vagy azok, amik érdekességekről, hihetetlen dolgokról számolnak be- A romantikába akkor mélyedek csak bele, ha az valamilyen klasszikus műben található. Nem is tudnám letagadni, hogy férfiból vagyok, mert nem áll éppen közel az érdeklődési körömhöz a téma. Ugyan az életben gyakran szoktam romantikus lenni a hölgyekkel, az nem egyenlő azzal, hogy minden szabad percemet ezzel a témával kössem le. Mégis… most még azt sem bánnám, ha csak ilyenekről lenne szó, mert túlságosan örülök a viszontlátásnak, mikor, pedig ez olyan lehetetlennek látszott. Normális az, hogy ennyire örülök ennek a hirtelen megadatott lehetőségnek? Most még az sem jut eszembe, hogy csak egy ital erejéig toppantam be ide, semmi másért, utána pedig rögtön vissza kellene mennem dolgozni. De az egész teljesen kiesett a fejemből és még italt sem kértem Madame Rosmertától.

Még nagyobb mosollyal honorálom a szavait, boldoggá tesz azzal, hogy ő is úgy gondolja, szeretne velem még találkozni. Aztán rögtön utána ellent is mond a szavaival a kijelentésének. Nem bírom megállni, hogy jót szórakozzak ezen.
- Nem, nem gondolom Ms. Lacroix. – Lesz még szélesebb a vigyorom.
- Csak nem fél tőlem? Azt hiszi, hogy esetleg… hmm… – Elgondolkozva nézek végig rajta, de cseppet sem szemtelenül, vagy bántóan. – … Hogy nem venném figyelembe, ha esetleg nem akarna velem találkozni? Én nem olyan ember vagyok, Chloé. Kétlem, hogy a most következő tíz percben, tudnék olyat tenni, amivel teljesen ellehetetlenítem magam az ön szemében. Ennek igen kicsi az esélye, főleg, hogy a repülőutat is végig beszélgettük, és akkor sem gondolta úgy, tíz perc elteltével, hogy rossz társaság vagyok. Meg hát… ön mondta az előbb, hogy nem bánná, ha újra összefutnánk… igen, valóban merész kérés a három találkozó, de szerintem cseppet sem annyira félelmetes, mint ahogy most gondolja. – Még mindig mosolygok.
- De rendben, a kérését tiszteletben tartom, habár, még mindig hiszek abban, hogy az első benyomás a legfontosabb, márpedig, mi azon túl vagyunk. Már rég elküldhetett volna, ha nem tetszene önnek a társaságom. – Fejezem be halkan. Remélem, tényleg belemegy ebbe a három találkozóba, nem bízhatom tovább az életem alakulását a véletlenre. Még egyszer nem fogom elszalasztani a lehetőségeket, és nem hiába kértem ezt a három találkozót… mert mi történne, ha rajtam kívülálló okok miatt, nem tudnám a következő találkán lefixálni a másodikat? Meg van erre az esély, és én továbbra is szeretnék biztos lenni a dolgomban. Még egyszer nem akarom szem elől téveszteni Őt.

- Megnyugodtam. Akkor nem csak én élveztem annyira. – Újabb mosoly tűnik fel az arcomon, úgy látszik a közelébe csak mosolyogni, tudok, a szomorúság még csak egy halvány szikrája sem akar megkörnyékezni. Legfeljebb, csak akkor fog, ha nem megy bele az újabb találkozókba. A beszélgetés az orrom felé terelődik, és látom rajta a megkönnyebbülést, hogy tényleg nem maradt semmi nyoma, és még azt is engedi, hogy megfogjam a kezét és még meg is, mutassam neki az ép orromat.
- Ó, az én visszautam sem volt híján a kalandoknak, én is elég érdekes ember mellé kerültem. Egy negyven év körüli üzletember volt a szomszédom, ami nem is lett volna olya meglepő. A találkozás egyediségét az adta, hogy borzasztóan félt a repülőtől. Hiába nyugtatta az összes stewardess, meg volt győződve róla, hogy a gép pillanatokon belül le fog zuhanni, egyenesen pánik betegségben volt. Végül, csak úgy tudott nagyjából megnyugodni, hogy letömtek a torkán egy adag nyugtatót, utána egy-két óráig az igazak álmát aludta. Miután felkelt lebonyolított egy képzeletbeli tárgyalást, plusz kirúgta az egyik odaképzelt alkalmazottját. Érdekes figura volt, meg kell hagyni. A másik szomszédom, pedig egy öreg bácsi volt, aki a fél élettörténetét elmesélte nekem, bár ő egész aranyos volt. – Mondom elgondolkozva.
- Tehát van testvére. Jól elraktározom magamban az információt, valószínűleg egyszer úgyis találkozni fogok vele. – Azt nem említem meg, hogy milyen módon, hiszen… nem tudhatja, hogy egy kocsmát vezetek.
- Hogy én? Csak a megérdemelt pihenésem végett látogattam el ide egy italra. Nem messze van a munkahelyem. – Adom meg a rövid, tömör választ.
- Jó volt egy kicsit elszabadulni, a sok munkától. Így is elég mozgalmasan indult a reggelem. – Most, hogy eszembe jutott miért is jöttem, rendelek magamnak egy vajsört, a nagyobb alkoholtartalmú italokat most inkább kihagyom, hiszen még vissza kell majd mennem dolgozni.

Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé 2aklemv

^{TAGGED : Chloé
WORDS : 1228 (ne kérdezd nem tudom hogy csináltam XD)
NOTES : Megint elnézést kérek a késésért.
LYRICS USED : USE SOMEBODY - KINGS OF LEON
BANNER CREDIT : TANA}

we're falling apart

Some things we don't talk about better do without just hold a smile we're falling in and out of love the same damn problem together all the while you can never say never why we don't know when time and time again younger now then we were before picture, you're the queen of everything as far as the eye can see under your command i will be your guardian when all is crumbling steady your hand we're falling apart and coming together again and again don't let

tagged.: ted remus lupin - words.: 813 - outfit.: here - notes.: ne viccelj, semmi baj. amúgy nagyon tetszett (:

Egyre jobban örülök annak, hogy ezúttal nem makacsoltam meg magam, eleget tettem Clemi meghívásának mivel így nem csak rég nem látott húgommal találkozhattam végre valahára, hanem Teddel is. Nem vagyok kimondottan híve annak, hogy az ember élete előre meg van írva egy nagy könyvben, vagy, hogy a sors szánt szándékkal alakítja úgy a dolgokat, ahogy, ám az elmúlt néhány hétben a megingathatatlannak tűnő gondolkodásmódom, nézeteim változni látszanak. Sorra következnek be az életemben olyan események melyek, azt látszanak igazolni, hogy tévedtem. Hatalmasat tévedtem. Ted megjelenése s az utána következő események hosszas láncolata alátámasztja a feltételezéseimet. Semmi sem történik ok nélkül, véletlenül. Egyre kíváncsibb vagyok, vajon velünk, kettőnkkel mi a nagy terv? Milyen szerepet fogunk játszani egymás életében? Ismerősök leszünk, akik évente néhányszor összetalálkoznak az utcán vagy valami társadalmi eseményen, esetleg barátok, akik rendszeresen leveleket küldenek egymásnak és találkoznak? Netántán tovább mélyül a kapcsolatunk és egészen más irányba haladunk majd, több lesz ebből, esetleg szerelem? Jelen pillanatban mindenem odaadnám csak, hogy egy pillantást vethessek a jövőmbe és lássam, vajon Ted ott van e még, s ha igen milyen formában.

A mai napom úgy látszik ilyen, folyton folyvást elmerengek az élet nagy dolgain, miközben magammal folytatok filozófiai vitákat, kisebb eszmecseréket. Most is, ahogy itt ülünk egymással szemben, a gondolataim minduntalan elkalandoznak egy – egy érdekes kérdésnél s csak nehezen sikerül visszatalálnom Hozzá, a gondolatmenetéhez. Miután megtartottam például a beszámolómat az épp aktuális olvasmányommal kapcsolatban máris más síkokra, terelődtem. Az arcát tanulmányoztam, az ajkait beszéd közben, s csak akkor eszméltem fel, amikor láttam, hogy megáll, kérdő tekintettel fordul ismét felém s valamiféle válaszra vár. Ilyen már nincs, megint elkalandoztam. Össze kellene már végre szednem magam, mert érzem hosszabb távon nem lesz ez így jó.
- Umm… nem haragszom egy cseppet sem, majd valamikor folytatom, nem történt nagy tragédia. – mosolyogtam rá egy megnyugtatónak szánt, kedves mosollyal majd pedig előrehajoltam egy kissé, hogy a beszélgetés némiképp közvetlenebbé váljon.
- Milyen típusú könyveket? Hát lássuk csak… szeretem a szépirodalmat mind a mugli mind, pedig a varázslók világában. Oda vagyok a történelmi regényekért, a klasszikus művekért. Talán elmondhatom, hogy főleg inkább a mugli irodalomban szoktam elmélyedni, Ön nem tűnik olyan típusú embernek, aki elítélne emiatt. Az egyik kedvenc műfajom a krimi, általában ha ilyen típusú könyv kerül a kezembe képtelen, vagyok letenni egészen addig, míg ki nem olvasom. Ezen kívül… huh mik is vannak még… tudományos könyvek, latin és görög versek, mítoszok. Nagyjából ilyesmi. Elég nyitottnak mondanám magam, így nincs olyan műfaj, amit esetleg kizárnék. Ha valami felkelti az érdeklődésemet, azt többnyire lekapom a polcról, és olvasni kezdem… már amikor időm engedi, ami mostanság sajnos nem igen fordul elő. – mihelyst végeztem a válaszadással kortyoltam egy keveset az italomból, s csak aztán szólaltam meg ismét.
- Ha már így szóba került, hogy szeret olvasni, ön milyen témájú könyveket szeret? – kérdeztem vissza kíváncsian. Valahogy, nem is tudom miért, de azt érzem, szeretnék minél többet megtudni róla, jobban megismerni. Csak tudnám, mi üthetett belém…

A téma igen csak hamar más irányokba kalandozott s hamar rá kellett jönnöm arra, hogy Ted Lupin személyében egy igen csak makacs, határozott férfihoz van szerencsém. Amikor igyekeztem kitérni a válaszadás elől az előre lebeszélt három találkozóval kapcsolatban, csak nem hagyta magát olyan könnyen, bevetette a higgadt, nyugodt meggyőzőképességét. Jól érvelt ezt kénytelen voltam elismerni, lehengerlően hatot rám.
- Igaza van Ted, meggyőzött. – mosolyogtam, rá miután befejezte a mondanivalóját.
- Tudja mit? Benne vagyok, végül is veszíteni valóm nincsen. – vontam vállat. Igaz ugyan egy kicsit félek attól, hogy előre lefixáljak találkozókat, hiszen mi van akkor, ha megbeszélünk valamit, ám a munkám miatt kénytelen vagyok lemondani? Ha közbe jön valami, és másképp alakulnak a dolgok, nem szeretném, ha úgy érezné, hogy átvertem, vagy csak ki akarok bújni alóla. Nehéz helyzet, ám most a kíváncsiságom és az iménti érvei erősebben szólnak, mint a kétségeim.

Figyelmesen hallgattam, ahogy a visszaútját mesélte el nekem, s jót derültem, amikor arról a férfiról beszélt, aki félt a repüléstől. Eszembe juttatta az első alkalmat, amikor jómagam ültem repülőgépre, az emlék pedig számomra kellemetlen, mások számára inkább komikus volt. Annyira új volt számomra a mugli világ eme remek találmánya, hogy amikor először megláttam azt hittem valami szeszélyes állathoz, van szerencsém, aminek a gyomrába kell beszállnunk… a többit inkább el sem mondom, rémesen kínos volt. Szerencsére hamar sikerült alkalmazkodnom így csak néha – néha bakiztam egy aprót az utazások alatt.
- Igen, van egy húgom… - bólintottam a következő megjegyzésére, ám egy kissé furcsálltam, hogy elraktározza ezt az információt a fejében. Miért találkozna ő pont Clemivel? Ismét felülkerekedett bennem az újságíró, szerettem volna a kiszólása végére járni.
- Persze, természetesen néha szükség van egy kis kikapcsolódásra a temérdek munka közben. Apropó… mivel is foglalkozik pontosan? Ezt már a gépen is szerettem volna megkérdezni, de valahogy elfelejtettem. – pislogtam rá érdeklődve miközben intettem Madame Rosemertának, hogy még egy pohár likőrt kérnék. Tisztában vagyok a korlátaimmal, így biztos vagyok benne, hogy ennyi még nem fog megártani, különben is ha itt végeztem ebédelni szeretnék valahol…

Olyan sok minden történt már az életem során. Elég csak arra gondolnom, hogy mi lett volna ha… a szüleim nem halnak meg a Nagy csatában, és máris tudom, hogy egészen másképp alakult volna az életem. Hiába voltak ott nekem a nagyszüleim, az nem volt ugyanaz, mintha a szüleim neveltek volna fel. Ezt a dolgot, viszonylag kicsiként elfogadtam, és hősként tekintettem a szüleimre, hiszen azok is voltak. És azok is maradnak örökre a szememben. Aztán ahogy tovább haladok az időben, és eljön a Roxfort, a vidámság, a móka, és a kacagás kora… amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy ezt és ezt a házi dolgozatot kell elvégeznem az adott időpontra. Vagy éppenséggel az, hogy felkeltsem Victoire figyelmét magamra minél előbb, hiszen tetszett nekem. Aztán az az idő is elmúlt. A kezdeti szerelem megfakult, és bár továbbra is jó barátok maradtunk, mégis érzem jó döntés volt a szakítás. Sikerült elérnem a vágyott életcélomat, lett egy saját kocsmám, ami szerencsére sikeres vállalkozásnak tűnik, és tulajdonképpen minden rendben lenne az életemben, ha… ha nem bukkantak volna fel újra a halálfalók, hogy megkeserítsék a boldog békeidőket. Hálát adok az égnek, hogy akkor járhattam a Roxfortba, amikor nem volt semmi fenyegetés, és nem kellett a nagyszüleim miatt aggódnom, vagy éppenséggel a keresztapám miatt. Vagy azokért az emberekért, akikre testvérként néztem, hiszen velük nőttem fel. Értem ez alatt Jamest, Albust és Lilyt, hiszen ők is fontosak számomra. A gondtalan gyermekévek viszont elmúltak már. Most már felnőtt fejjel kell szembenéznem az elém toppanó akadályoknak, akár tetszik, akár nem. Kétségbeejtő belegondolni a mostani helyzetre, a támadásokra… amik egy újabb háború eljövetelét jövendölik talán meg…

Úgy látszik nem csak én merültem el a gondolataimban, hanem ő is, mert a szavaimra, először egy értetlen tekintet válaszol, mintha fogalma sem lett volna arról, miről beszélek. Bocsánatos bűn, főleg mivel én is ugyanezt tehettem nem régen. A gondolataim örvénylő folyamként lepi el az agyamat, megállíthatatlan és feltartóztathatatlan áradatként. Mindig is így volt, és így lesz. Túl sok dolgot szeretnék megérteni, megtudni egyszerre, túl sok kíváncsi kérdés merül fel bennem, amik megválaszolatlanok, de szeretnék rájuk választ kapni. De valamelyik kérdésemet nem tudom feltenni, mert nem megfelelő az idő, épp ezért ezeket elraktározom magamban, és a legváratlanabb pillanatokban kerülnek felszínre újra. És nem csak a gondolataim szokták elterelni a figyelmemet a beszélgetéstől. De nem ám. Chloé gyönyörű szemei, a mosolya, amivel néha megtisztel, van amikor percekig kibontja nálam a biztosítékot és akkor se kép se hang állapotba kerülök. Nem jó ez így, mert nagyon is érdekel az, amit mond.
- Huh, megnyugtattál. Tudom milyen rossz, ha megszakítják az embert olvasás közben, példának okáért én sem szeretem, ha bárki olyankor szakít félbe, mikor a legizgalmasabb részt próbálnám elolvasni. De akkor úgy látszik, én különleges személy lehetek, ha ennyire nem zavar téged. – Mosolygok újra. És ő is. Ilyen nincs, megint teljesen magával ragad a mosolya. Hát nem épp erre gondoltam az előbb? Jó pár percre kivon a forgalomból. Amikor közelebb hajol, csak még rosszabb lesz a helyzet.

Csak akkor kezdem felfogni a szavait, amikor már a krimiknél tart és próbálok a további válaszára, már roppant mód figyelmi, ami hála Merlinnek sikerül is. Elég nagy az érdeklődési köre, ebben nagyon is hasonlít rám-
- Hogy én milyeneket? Nehéz lenne felsorolni. Én is az a típus vagyok, aki minden egyes könyvet elolvas, ami csak felkelti az érdeklődését. Nem hiába voltam anno hollóhátas, mindig is szerettem a könyvekben rejlő értékeket, és tudást. Szabadidőm nagy részében, a könyvtárban tengettem az időt, már amikor nem valami csínyen törtem a fejemet. De ha most be kellene határoznom azt, hogy milyen könyveket olvasok… – Elgondolkozva figyelem őt egy darabig. – Mostanában az olyan könyvek érdekelnek, amik az alapítókról szólnak. Mindent szeretnék megtudni róluk, puszta kíváncsiságból. Nem is olyan régen találtam egy csodálatos művet Godfried Paileytől. Ebben a könyvben minden le van írva. Az, hogy milyen volt az alapítók gyerekkora, hogy találkoztak, hogyan pattant ki a fejükből a Roxfort felépítése… milyen kapcsolatban álltak egymással, mi okozott törést Mardekár Malazár és Griffendél Godrik között. Elmeséli Hollóháti Hedvig szívhez szóló történetét, és persze Hugrabug Helgát sem hagyhatom ki a felsorolásból. Azt is leírja, hogy ki milye örökséget hagyott hátra az utódaiknak, és olyan ereklyéket is leír, amikre senki nem gondolt volna. – Most veszem csak észre magam, mennyire beleéléssel mesélek, ezért gyorsan befejezem.
- Elnézést, kicsit elragadtattam magam. – Sajnálkozok.

Úgy látszik győzött, a tökéletes beszélőkém, és belement abba a bizonyos három találkozóba. Elönt az elégedettség érzése, és ez egy mosoly képében ki is szabadul a világba.
- Örülök, hogy sikerült meggyőznöm. – Villantom rá a szemeimet, mint egy elégedett, megszeretgetett macska, aki tökéletesen élvezi az élet, nyújtotta lehetőségeket. Direkt azért kell nekem ez a három találkozó, mert ki tudja, hogy mikor üt be a krach és kell elmennem a munka miatt, egy váratlan pillanatban. Hiszen a vendéglátás, huszonnégy órában működik, főleg olyankor, ha valamiféle rendezvény van a kocsmában, már pedig ez gyakran előfordul. Egyre jobban megy az üzletem.
- Valóban nincs veszteni valója, legfeljebb az, hogy csalódik a társaságomban, és mégsem szeretne velem újra találkozni. De ennek egészen kicsi az esélye. És, ha még is megtörténne, nem vagyok az az erőszakos fajta, hogy rákényszerítsem a további összefutásokra. Legalábbis a legtöbb esetben nem vagyok ilyen… mert ha valamit… Nagyon szeretnék megkapni, akkor azt meg is szerzem. – Mélyen belenézek a szemeibe, hogy kétsége se legyen afelől, hogy most Rá gondoltam, nem, pedig holmi tárgyra, vagy célra, amit meg akarok kaparintani magamnak. Ha pedig már a markomban fogom… nem eresztem. Őt sem fogom elereszteni ilyen könnyen.

A téma hamar a munkámra terelődött és nem volt kifogásom arra, hogy miért is ne válaszoljak erre a kérdésre. Hiszen titkolnivalóm nagyon úgy sincs ezzel kapcsolatban.
- Nem messze van itt egy kocsma… azt vezetem. Ezért is mondtam azt, hogy elraktározom az információt arról, hogy van egy húga a Roxfortban, mert sok roxfortos diák megfordul nálam, reménykedve abban, hogy valamilyen erősebb itallal is kiszolgálják őket. Általában tévedni szoktak… de hát ilyen az élet. – – Mosolyodom el újra.
- Emlékszem mikor én voltam diák, én is folyton a tiltott dolgokat kerestem. Most meg inkább menekülök tőlük, mert tudom, hogy ugyan a veszély olyan, mint valami kábítószer, könnyen ott hagyhatja az ember a fogát. Muszáj volt kicsit felnőnöm. – Kicsit halványodik csak a mosolyom.
- Most, hogy ez így szóba került, hamarosan vissza kell majd mennem. De a társaságát nem szívesen hagynám itt. Lenne kedve eljönni velem? Meghívnám egy ebédre. – Remélem, hogy belemegy a dologba, mert nagyon örülnék neki, ha még tudnánk beszélgetni.

Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé 2aklemv

^{TAGGED : Chloé
WORDS : 1063
NOTES : Megyugtató, hogy ennyire nem baj, hogy kések XD
LYRICS USED : USE SOMEBODY - KINGS OF LEON
BANNER CREDIT : TANA}

we're falling apart

Some things we don't talk about better do without just hold a smile we're falling in and out of love the same damn problem together all the while you can never say never why we don't know when time and time again younger now then we were before picture, you're the queen of everything as far as the eye can see under your command i will be your guardian when all is crumbling steady your hand we're falling apart and coming together again and again don't let

tagged.: ted remus lupin - words.: 722 - outfit.: here - notes.: ne hari, hogy megvárattalak :$

Nem hiába döntöttem annak idején az újságírói hivatás mellett, mióta csak eszemet tudom az igazság felkutatására, feltárására tettem fel az életem, információgyűjtésre, az emberek hiteles tájékoztatására mivel felmértem, hogy a minisztérium háború és béke idején egyaránt félrevezető politikát folytat. Tudtam az az egyetlen módja annak, hogy ne csak a kozmetikázott tényeket, cenzúra utáni információkat hallják az emberek, hanem a valóságot is, ha nem hagyom, hogy megfélemlítsenek, és rendesen végzem a munkámat. A Főnix Rendjének vezetői pontosan ezek miatt a tulajdonságaim miatt figyeltek fel rám, s kértek csatlakozzam hozzájuk. Úgy vélték kölcsönösen segíthetjük egymást, amiben teljes mértékig egyet értettem velük, ráadásul a szüleim is elég nyomós érvként szolgáltak a döntésem meghozatalakor. Most is, ahogy figyelmesen hallgattam Tedet ahogy arról beszélt nekem, milyen típusú könyveket szeret olvasni, felülkerekedett bennem az információra éhes, elszánt újságíró kinek elméjében száz meg száz újabb kérdés fogalmazódott meg, melyekre mindenáron választ akar kapni. Még most hetekkel első találkozásunk után sem értem mivel sikerült ekkora hatást gyakorolnia rám, ám az kétségtelen, hogy valami elementáris erővel vonz magához. A személyisége, a viselkedése, a mosolya, a tekintete… lebilincselő pedig rólam aztán köztudomású, hogy nehezen engedek közel magamhoz bárkit is, beletelik nem csekély időbe, míg valakit megkedvelek, elfogadok. Miután a férfi befejezte beszámolóját egy bátorító, gyengéd mosolyra húzódtak az ajkaim miközben egyik kezemmel szinte észrevehetetlen gesztusként végig simítottam a kézfején.
- Ugyan ne szabadkozzon Ted. Tudom milyen érzés, amikor az embert magával ragadja egy – egy érdekes könyv, téma, amiről aztán órákig képes társalogni. Velem is számtalanszor megesett már. Nagyon jó volt hallgatni. – ismertem be némiképp zavartan miközben a kezeimet inkább az asztalon kezdtem pihentetni.

Talán pontosan amiatt, hogy jól esett őt hallgatni, talán az érvei miatt melyeket nem győzött felsorakoztatni annak érdekében, hogy meggyőzzön, de végül sikerrel járt, belementem az előre megbeszélt 3 találkozóba, aminek úgy tűnt igazán nagyon örül. A szöveg alapján melyet előadott csak még inkább meggyőződhettem afelől, hogy igazán makacs, kitartó teremtés, ráadásul igazi férfi, nem olyan, mint az a sok szájhős, aki annak idején bepróbálkozott nálam, aztán kiderült, hogy csak a sztori volt nagy más nem…
- Tudja Mr. Lupin úgy, fest a helyzet, hogy akadt még egy közös vonásunk, ugyanis… - itt álltam a szemkontaktust némileg kihívóbb pillantással. – akár csak ön, én is mindig megszerzem, amit akarok. – vegye, aminek jónak látja, én egészen pontosan tudom, hogy minek szántam. A kérdés már csak az… veszi e a célzást avagy sem.

A téma hamarosan a munkája felé terelődött én pedig töretlen figyelemmel hallgattam, ahogy megosztotta velem, hogy a közelben vezet egy kocsmát ahová a roxforti diákok, előszeretettel szoktak betérni, hátha sikerül megfűzniük őt, hogy szolgálja ki őket alkohollal. Akaratlanul is elmosolyodtam amikor eszembe jutott, hogy minden bizonnyal az én imádni való hugicám is ezen diákok sorait gyarapíthatja mivel nyaranta engem is igyekszik megfűzni arról, hogy hívjam meg erre vagy arra természetesen a szüleink tudta nélkül. Többnyire nem jár sikerrel, ám évente egyszer – kétszer engedek a gyengéd erőszaknak és megmutatom, hogy azért én sem vagyok az a kimondottan szigorú, szabálytisztelő nővér akármennyire is hiszi ezt rólam.
- Hát igen megértem miért nem szolgálja ki őket, ám őket is mivel annak idején roxforti éveimben jómagam is számtalanszor szöktem le a kastélyból, hogy a barátaimmal italhoz juthassunk. Nem tudom miért, de én egész sokszor sikerrel jártam, ellenben a barátaimmal, akik irigykedtek is emiatt. Önmagában az, hogy kiszöktem valami különleges érzéssel töltött el… izgalmas volt, kalandos. Akkoriban még meglehetett ezt tenni ám manapság már ugyan olyan veszélyes, mint Harry Potterék gyermekkorában. Mióta megindultak az újabb mozgolódások – halkultam le szinte suttogásig. – azóta Clemit is arra biztatom, hogy maradjon inkább a biztonságot jelentő falak között. Habár ki tudja… lehet már az sem olyan biztonságos, mint volt. – sóhajtottam elhalványuló mosollyal ám aztán igyekeztem összeszedni magam. Hosszú ideje reménykedem benne, hogy egy nap újra találkozhatok Teddel, most pedig, hogy ez végre bekövetkezett nem akarom, hogy kellemetlen, szomorú témák elrontsák a hangulatot.

Néhány pillanattal később Ted elmondta, hogy hamarosan vissza is kell térnie a munkahelyére, ám mielőtt időm juthatott volna a szomorkodásra, megkérdezte, nem e tartanék e vele, még ebédre is meghívna. Nem kicsit lepődtem, meg főleg mivel annyira egybevágtak a dolgok… mi a fene gondolatolvasó?
- Igen… lenne kedvem. – mosolyogtam rá lelkesen miközben szép lassan elfogyasztottam a likőrömet is. Intettem Madame Rosemertának, hogy fizetni szeretnék majd felvettem a táskámat a mellettem lévő ülésről.
- Csak aztán nehogy feltartsam munka közben… - incselkedtem, mert hát végül is… miért is ne?

Annyira belefeledkeztem a beszámolóba, hogy teljesen megfeledkeztem az időről és a térről. Általában nem szoktam ennyit beszélni, csak akkor, ha már régóta ismerek valakit, de úgy látszik Chloé ebben is kivétel, mint ahogy már olyan sok mindenben eddig. Kifejezetten szeretem őt is hallgatni, ráadásul a beszélgetés sem torpan meg egy pillanatra sem. Az apró flörtök, játszadozások, pedig csak megfűszerezik a társalgásunkat, igaz, ezek az apróságok teljesen ösztönösen jönnek elő nálam. Tehát, amíg én a könyvekről beszéltem, egész végig a szemeibe néztem, kutatva azt, hogy vajon, hogyan vélekedik rólam, és az elhangzottakról. Úgy látszik, nem zavarja különösebben, ezért addig folytattam, amíg teljesen ki nem merültem a szavakból és a lelkesedésből, bár a végén így is túl soknak tűnt, amit mondtam. Mikor elnézést kértem, egy szívet megdobogtató, gyengéd mosoly tűnik fel az arcán, és még a kézfejemen is végigsimít. Fogalma sem lehet róla, de ez elképesztő hatással van rám. Még ha csak egy aprócska megmozdulás is, ami alig érezhető… mégis tudom, hogy akaratlanul, ösztönből jött, és ez sokat jelent nekem. Visszaemlékezve, megint csak a Roxfortban eltöltött éveimre… volt nem egy randiban részem, de még akkor sem éreztem ezt a kellemes érzést, egyetlen egy aprócska gesztus miatt. Merlinre, mi a fene van velem? Ő csak egy nő. Egy a sok közül (amit egyáltalán nem gondolok így), akit alig ismerek, ráadásul most találkozom vele másodszorra. És ez nem is randi! Akkor miért érzem magam úgy, mintha az lenne? Mert le akarom nyűgözni, ez kétségtelen. Nagy nehezen elhessegetem a felzaklató gondolataimat, és inkább rá kezdek figyelni. Jobban járok így.
- Ez azért megnyugtató. Mármint az, hogy nem zavarja, ha ennyit áradozok egy könyvről, vagy esetleg többről, mert sajnos hajlamos vagyok rá. Főleg, ha jó társaságba keveredek, ahol szintén a könyvek szerelmesei… – Egy újabb apró bókot mondok neki, úgy látszik ez lassan a szokásommá, válik a közelében. Gyorsan belekortyolok az italomba, és körbenézek, hogy milyen vendégek is jelentek meg az óta a kocsmában, mióta leültem ide mellé, és elkezdtünk, beszélgetni. Ahogy látom, csak még többen jöttek be élvezni a finom italok és a jó társaság légkörét, és az alapzaj is meg növekedett. Biztosan az én kocsmámban is ez lehet a helyzet, de még annyira nincs kedvem itt hagyni Őt, és a társaságát…

Habár nem is volt olyan egyszerű, de sikerült meggyőznöm arról, hogy menjen bele a három találkozóba. Ez határozottan egy sikerélmény. Nem is tudom, mit tettem volna, ha nem sikerül rábeszélnem, bár valószínűleg hanyagoltam volna a találkozónk végéig a témát, utána újra előhozakodtam volna vele, váratlanul, meglepetésszerűen, még jobb érvekkel, és szinte biztos vagyok benne, hogy azzal, ha mással nem is, de meg tudtam volna győzni. Viszont, most nem kell elképzelnem sem azt, hogy mi lett volna, ha… hiszen belement, és csak ez a lényeg.
- Hm. Ez igen csak vonzó tulajdonsága önnek Miss Lacroix. – Viszonzom a pillantását, egyértelművé téve, hogy pontosan értettem mire célzott. Nem ejtettek a fejemre, általában az ilyesfajta jelzéseket nem szoktam eltéveszteni.
- Szeretem, ha egy nő tudja, mit akar. Viszont… azt is szeretem, ha ravasz módon engedi, hogy a férfi azt higgye, ő neki sikerült elcsábítania a hölgyet, és nem fordítva. Bár… azzal mindenki tisztában van, legalábbis az emberek többsége, hogy önök nők, már jól előre kinézik maguknak azt a férfit, aki tetszik önöknek. Ravaszul, és észrevétlenül vonják be őket a gyönyörűségük hálójába, közben, pedig úgy tesznek, mintha… mi, férfiak hódítottuk volna meg önöket. Pedig ez cseppet sincs így, igazam van? – Tudom, hogy kicsit elkanyarodtam a filozofálás területe felé, de mindig is szerettem jókat diskurálni az eldönteni való kérdésekről, nem hiába mentem bele egy ilyen… kérdéskörbe.

Aztán újabb téma került terítékre, még pedig a munkám, amiről örömmel számoltam be neki, habár sokszor jobb szeretem, ha titokzatosabbnak tűnök, mint amilyen egyébként vagyok. Elmosolyodom, ahogy kifejti a véleményét, a titkos dolgokról, viszont nekem is elhalványul a mosolyom, amikor a veszélyekre is rátér. Alaposan meggondolom, hogy mit válaszoljak, így pár pillanatig csönd honol közöttünk, de aztán újra felveszem a mosolyomat, és megszólalok.
- Igaza van, diákként én is folyton a tilosban jártam, mert az volt az izgalmas, amit megtiltottak. Ezt nem csak az italozásra értem, hanem például a Tiltott Rengetegbe is előszeretettel sétálgattam, hiába tudtam, hogy veszélyes. A Fúria Fűzhöz és gyakran tettem látogatásokat, a Roxmortsba való kiszökéseimet, pedig már meg sem említem. Takarodó után is előszeretettel hagytam el a klubhelyiséget, de olyan mesterien tudtam űzni ezeket a kihágásokat, hogy szinte soha nem kaptak el… és épp ezért prefektus is lettem. Nem, mintha ez megakadályozott volna a kihágásokban, sőt, most már volt is indokom arra, hogy miért mászkálok az éjszaka kellős közepén a folyosókon. – Most kicsit megkomolyodik a hangom.
- Tény és való, egyre veszélyesebb kint lenni sötétedés után az utcán, és az emberek megint retteghetnek a gonosz erőktől. Mikor, pedig már azt hittük, végre béke köszönt ránk, újra fel kell vennünk a harcot a halálfalók ellen. Csak azt sajnálom, hogy a fiatalabb korosztály nem tudja úgy élvezni, az iskolai életet, mint ahogy mi tettük nem is olyan régen. – Ez tényleg nagy kár, és sajnálom is őket, habár a legtöbbjük még nincs tisztában azzal, mekkora veszély is fenyegeti őket. Hiszen még csak gyerekek. Kivételek persze, még mindig vannak.

Újra kénytelen voltam ránézni az órára, és magamban már tudom, hogy ideje indulnom. Megiszom a maradék italomat is, és utána rögtön felajánlom Chloénak, hogy tartson velem, ha a kedve tartja. Úgy látszik, van kedve, sőt nagyon is felcsigáztam a lelkesedését, legalábbis a csillogó szemei ezt mutatják.
- Ugye nem gondolta, hogy hagyom, hogy ön fizessen? – Kérdezem, miután intett Rosmertának, és mikor a nő odajött, én villámgyorsan megelőzöm Chloét és kifizetem az italainkat.
- Most már indulhatunk. – Vigyorgok rá, majd kelek fel a székből.
- Mellesleg, nem félek attól, hogy feltart munka közben. Szerencsére, több helyre is tudok figyelni, így… nem fogom önt sem elhanyagolni, ahogy a munkámat sem, ettől nem kell tartania. – Küldök felé egy újabb mosolyt, közben kinyitom előtte a Három Seprű ajtaját, és előre engedem, ahogy úriemberhez illik.

Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé 2aklemv

^{TAGGED : Chloé
WORDS : 975
NOTES : Ezer bocsánat, amiért csak most
LYRICS USED : USE SOMEBODY - KINGS OF LEON
BANNER CREDIT : TANA}

we're falling apart

Some things we don't talk about better do without just hold a smile we're falling in and out of love the same damn problem together all the while you can never say never why we don't know when time and time again younger now then we were before picture, you're the queen of everything as far as the eye can see under your command i will be your guardian when all is crumbling steady your hand we're falling apart and coming together again and again don't let

tagged.: ted remus lupin - words.: 546 - outfit.: here - notes.: röstellem, hogy csak most, de végre szabin vagyok Embarassed

Egyre izgalmasabb számomra ez a kis macska – egér játék melyet folytatunk, borzasztó kíváncsi vagyok, vajon hová vezethet mindez. Akár csak én őt, Ted is kezdi kiismerni a logikámat, az észjárásomat, éppen ezért amikor kiderült számomra, hogy tisztában van azzal, milyen játékot is szoktunk mi űzni nők a vadászni vágyó férfiakkal bizony az ajkaimra kúszott egy szemtelen, kihívó mosoly. Nos ha Mr. Lupin ilyen jól tájékozódott ezen a téren, akkor minden bizonnyal levonta már a megfelelő következtetéseket s mostanra szembesült a tagadhatatlan ténnyel mely szerint kell nekem. Ritka nálam az olyan, hogy így megfogalmazódik bennem a birtoklási vágy a másik nem egy képviselője felé, ám most… teljesen kifordultam önmagamból.
- Talán igaza van Mr. Lupin… talán nem. – folytattam az incselkedést. – Ki vagyok én, hogy elrontsam az ön játékát? – annál is inkább mivel borzasztóan élvezem.

A roxforti témát végül igyekeztem nagyban ugrani tekintve, hogy igen csak rontotta az imént kialakult kellemes hangulatot. Szörnyű belegondolni abba, hogy küszöbön állhat még egy háború, tönkretéve az elmúlt évek nyugalmat, s a biztonságérzetet mely végre, hosszú idő elteltével kialakult a varázslóvilágban. Az emberek épp, hogy csak fel mertek lélegezni Voldemort zsarnoksága alól, s kezdtek újra normális életet élni, ám ekkor, a semmiből ismét csak feltűnik a félelem, zavargások… pusztítás. Vége lehet ennek valaha is? Vagy a varázsló birodalom örökös harcra lenne kárhoztatva akár csak a muglik? Ennyire hasonlítanánk, holott sokak szerint fejlettebbek vagyunk? Olyannyira sikerült elmerülnöm a gondolataim között, hogy mire megtaláltam a pénztárcámat a táskámban Ted már meg is előzött engem s kiegyenlítette a számlát Madame Rosemertának.
- Hogy? – eszméltem fel majd egy kicsit megingattam a fejem.
- Nyugodtan hagyhatta volna, de ha már így esett köszönöm. – mosolyogtam, rá miközben visszacsúsztattam a tárcámat a táskámba. Gyorsan összeszedelőzködtem majd elindultam kifelé a kocsmából.
- Szóval több felé is képes figyelni egyszerre… ez egy igen csak hasznos képesség s egyben egy újabb közös vonásunk Ted. – pillantottam mélyen a szemeibe néhány másodpercig, majd amikor kinyitotta előttem az ajtót, megköszöntem és kiléptem rajta.
- Nos hát akkor vezessen, önre bízom magam. – hogy némiképp nyomatékosítsam a szavaimat játékosan közelebb araszoltam hozzá és várakozóan néztem rá.

Egy darabig néma csendben ballagtunk egymás mellett, miközben tekintetemmel a közeli házikókat, üzleteket pásztáztam végig. Mennyi régi, szép emlék árasztotta el az elmém akárhová is pillantottam. Találkozás a barátokkal, egy – egy párbaj vagy randevú kellemes és/vagy kellemetlen emléke köszönt vissza a messzi távolból, mely önkéntelenül is mosolygásra késztetett. Furcsa belegondolni… néhány évvel ezelőtt még az egész világom a Roxfort körül forgott, a legnagyobb problémáim pedig a tanulásra, a barátaimra és a pasikra összpontosultak. Bezzeg most… ki gondolta volna akkoriban, hogy a rengeteg házinál és dolgozatnál lehet rosszabb is az életben? Ekkor hirtelen eszembe jutott valami, amiről még Clemivel beszélgettünk a kastélyban?
- Hallott ön a jelmezbálról, amit a kastélyban tartanak majd? Samhain éjszakájának tiszteletére rendezik, ha jól emlékszem. A húgom Clemence nagyon be volt zsongva, amikor szóba került a téma, azt mondta szerinte nagyon érdekes lesz. – érdekelne, hogy vajon tud e erről s ha igen vajon tervei között szerepel e, hogy ellátogasson az eseményre. Hogy mégis miért? Hát… maradjunk annyiban, hogy ha igen, akkor talán számomra is érdekesebbé válna a dolog s emiatt… véletlenül arra csavarognék én is. Ha csak nem alakul másként. Lehet, hogy pont Ted lesz az, aki alakít a terveimen, ki tudja. A labda mindenesetre fel lett dobva…

A mosolyából egyértelműen látom, hogy helyesen vontam le a következtetést, még akkor is, ha szavakkal mást mond. Alapvetően jó emberismerőnek mondhatnám magam, és ez most is igen csak a hasznomra válik, mivel így könnyebben tudom folytatni a kialakult játékot. Tudom, hogy mik azok a határok, amiket nem léphetek át, és azt is tudom, hogy meddig szórakoztató, és mikor lesz határozottan komolyabbak a szituációk. Egyelőre még csak a játszadozás folyik, néhány komolyabb megjegyzéssel fűszerezve, de ezek kellettek ahhoz, hogy mindenképpen elérjem azt, amit akarok. Legalábbis… hogy elinduljak azon az úton, amin megszerezhetem. Mert most már kétségtelen számomra is, hogy semmi mást nem akarok most már, csak Őt. És ha rajtam múlik bizony meg is fogom szerezni, akármi is történjék.
- Az esetek 96%-ban igazam van. És van egy olyan érzésem, hogy ez is egy olyan alkalom. Főleg, mivel… a megérzéseimre mindig hallgathatok. – Küldök felé egy újabb szemtelenebb mosolyt, miközben mélyen újra belenézek a szemeibe.
- Ez a bizonyos érzésem azt is súgja, hogy ön egyáltalán nem akarja elrontani a játékomat. Ugye? – Teszem fel az inkább költőinek ható kérdést. Mert nem igazán várok választ, hiszen számomra egyértelmű, hogy igennel felelne…

A komorabb téma felemlegetése, csak egy dologban hozott nekem szerencsét. Így minden újabb tiltakozás nélkül ki tudtam fizetni az italát, ami nekem örömet okozott. Ebből is látszik már, hogy nem puszta baráti találkozás történt kettőnk között, és nem csak kedves ismerősök futottak össze egymással. Legalábbis, én mindig csak akkor szoktam fizetni a hölgyek helyett, ha azoktól szeretnék valamit. Ez is csak egy apró jelzés volt felé, hogy mennyire érdekel. Visszatérve a gondolatmenetemben az újra kitörni készülő háborúra… egyáltalán nem örülök neki. Inkább szeretném, nyugodtan, békésen eltölteni az életemet, elvezetgetve a kocsmámat, esetleg megismerni egy lányt, akit később feleségül vehetek, és születhetnek gyerekeink… Szép álom. Szeretném, ha amikor majd családot alapítok, a gyermekeim, egy békés, háborútól mentes világban cseperedjenek fel. Hogy csak a jó dolgokat tapasztalhassák meg, mint anno én a Roxfortban. Addig nem is akarok családot alapítani, amíg helyre nem rázódik a varázslóvilág sorsa, és amíg újra minden a rendes kerékvágásba kerül. Addig pedig… még akár éveket is várhatok…
- Ne akarjon mindig független és erős nőnek mutatkozni. – Csóválom a fejem, miután reagált arra, hogy kifizettem helyette a fogyasztást.
- Én tudom, hogy az, és szerintem ez elég. – Mosolyodom el, és már lassan el is indulunk a kijárat felé.
- Hmm. Akkor nem kell félnem attól, hogy elkalandozik a figyelme? – Kérdezem egy újabb játékos mosollyal, miközben lassú léptekkel haladni kezdek a munkahelyem fellé. Ahol lefogadom, hogy mindenki már fejvesztve engem keres, mert szükségük van újabb utasításokra.
- Valahogy ezt a mondatot, igen csak örömmel hallom… – Felé nyújtom a karomat, hogy ha szeretne belém tudjon karolni, és ha elfogadja a felkínált lehetőséget egymásba karolva sétálunk tovább a viszonylag forgalmas utcákon.

Jó ideig csendben lépegetünk egymás mellett, de ez a csend, egyáltalán nem nyomasztó, kínos, vagy zavart. Inkább megnyugtató, és ilyenkor jön rá az ember, hogy sokszor sok helyzetben, nincs is szükségünk szavakra. Elég az a kevés gesztus, amit ki tudunk mutatni a másik fél felé. Vegyük példának a mostani esetet. Ha elfogadta azt, hogy valóban vezessem, akkor néha-néha óvatosan végigcirógatom a karját, de úgy, mintha teljesen véletlen lenne. De így is tudhatja, hogy nem az, hanem igenis tudatos. Vajon milyen hatással van rá? Mit meg nem adnék, hogy beleláthassak a gondolataiba, hogy kifürkészhessem, hogy konkrétan mit érez, vagy mit gondol rólam. Hogy valóban olyan örömmel találkozna velem újra, mint ahogy mondta, vagy csak egyszerűen élvezi a kettőnk közös játékát, és csak azért ment bele? Sok bizonytalannak ható kérdés felmerül a gondolataim között, amikre választ várnék, de nem kapok. Még.
- Igen hallottam róla. Rengeteg ital megrendelés jött a Roxfortból, az eseményre. De én nem fogok megjelenni ott, szórakozásképp, maximum csak elszállítom a bál kezdete előtt a megrendelt dolgokat, de ennyi. Soha sem vonzottak igazán a bálok, valahogy… nem szeretem azt a hatalmas tömeget. Na és ön? Tervezte, hogy elmegy a bálra? – Kérdezem halkan, közben az agyamban a fogaskerekek már teljes gőzzel dolgoznak azon, hogy ha nemet mond, akkor mi mást, programot találhatnék ki, csak kettőnknek… Mert természetesen ki fogom használni az adódott lehetőségeket, akkor, ha szabad lesz arra az estére. Mert én is szabaddá tehetem magam… Amíg így elmélkedek, odaérünk a saját kocsmámhoz, ami barátságosan üdvözöl, legalábbis nekem úgy tűnik a kellemes melegséget adó ablakaival, és füstölgő kéményével.
- Meg is érkeztünk. – Hiába nem akarom a hangomban így is némi büszkeség cseng, amikor kinyitom Chloé előtt az ajtót. Amint belép, máris megcsaphatja a meleg, a nevetés, és a jókedv zaja, mivel épp nem kevés vendég tartózkodik a fogadóban.

Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé 2aklemv

^{TAGGED : Chloé
WORDS : 755
NOTES : Megint sokat késtem ^^" Bocsánat
LYRICS USED : USE SOMEBODY - KINGS OF LEON
BANNER CREDIT : TANA}

we're falling apart

Some things we don't talk about better do without just hold a smile we're falling in and out of love the same damn problem together all the while you can never say never why we don't know when time and time again younger now then we were before picture, you're the queen of everything as far as the eye can see under your command i will be your guardian when all is crumbling steady your hand we're falling apart and coming together again and again don't let

tagged.: ted remus lupin - words.: 424 - outfit.: here - notes.: *elássa magát nagyon mélyre* nagyon sajnálom, hogy csak most Sad

de köszönöm a játékot, nagyon élveztem.

Szinte égtem a kíváncsiságtól miközben szép lassan haladtam Ted mellett s vártam vajon mik a tervei a bál éjszakájára. Őszintén egy kissé talán elöntött a remény, hogy talán… csak talán de ő maga is hivatalos lesz az eseményre, és ott ismét találkozhatok vele. Milyen szép, filmbe illő jelenet is volna… összetalálkoznánk a nagyterem feldíszített táncparkettjén, ő magához húzna, áttáncolnánk az éjszakát, majd hajnalban, mint egy igazi úriember hazakísérne… odakint természetesen hideg lenne, így mikor észrevenné, hogy kissé fázom, kibújna a kabátjából, és rám terítené. Egyre meghittebbé válna a hangulat, majd az ajtóm előtt megállva elcsattanna az első csók… szép kis forgatókönyv nem igaz? Love story kislányoknak. Nem is tudom, mi üthetett belém, mitől indult be ennyire a fantáziám, ám nem is nagyon akadt időm arra, hogy elgondolkozzam ezen a kérdésen, mivel Ted udvariasan felvilágosít arról, hogy nem lesz ott a bálon. Hát… erről ennyit. Apró mosolyt erőltetek az arcomra, miközben kisimítok egy tincset a szememből.
- Oh… értem. Hát szerintem én sem megyek el, ez a bálozósdi annyira nem az én világom. Persze egy felől kíváncsi vagyok, arra idén mit találnak ki a szervezők, milyen programok lesznek, milyen zenekar lép majd fel stb., de hát ezt Clemitől is épp elég lesz majd hallanom, nem szükséges megjelennem. Amúgy is furcsa volna számomra a sok kis diák között partner nélkül. – vonok vállat érdektelenül. Na nem baj, talán majd egy más alkalommal összejön vele valami.

Míg így elméláztam, hagytam, had sodródjak egy kicsit gondolataim szelíd tengerén észre sem vettem milyen gyorsan elrepült az idő és, hogy már Ted saját kocsmája előtt állunk. Mély gondolkodásomból a már jól ismert kellemes, mélyen zengő hang rázott fel melyből a büszkeség, az áhítat sugárzott. Ilyenkor teljesen olyan, mint egy kisfiú, aki mérhetetlen lelkesedéssel, szeretettel beszél legkedvesebb játékszeréről melytől egy pillanatra sem hajlandó megválni. Tetszik ez a tulajdonsága… nagyon is.
- Igazán barátságos, hangulatos hely. – mosolyogtam rá őszintén a férfira majd miközben tettem néhány lépést a helyiségben csillogó szemekkel pillantottam körbe.
- Gratulálok Ted, valahogy… mindenhol ott látom a kezed nyomát, látszik milyen féltő gonddal, ügyeltél minden egyes kis apró részletre. Tökéletes lett. – erősítem meg iménti szavaimat. Mikor sikerült a hely minden egyes kis négyzetcentiméterét feltérképeznem finoman ismét Tedbe karoltam, majd hagytam, hogy a kocsma egy kihaltabb, meghittebb részébe vezessen, ahol folytathatjuk a Három Seprűben elkezdett beszélgetésünket. Letelepedtünk az irodájában egymással szemben, majd átadtuk magunkat a felhőtlen jókedvnek, egymás társaságának. Órákkal később búcsúztunk csak el egymástól s miközben végig haladtam Roxmorts macskaköves utcáin akaratlanul is felülkerekedett bennem az a bizonyos érzés miszerint Ted Lupin még hosszú ideig főszerepet fog betölteni életem filmjében.

» Wayfaring Stranger
» John & Line - a night to remember...