John & Line - a night to remember...

Tárgy: John & Line - a night to remember... Hétf. Szept. 16, 2013 10:49 am

A night to remember

Evangeline & John

Gyűlölök a minisztériumban járni. Na nem azért, mert esetleg bármi olyasmitől félnék, hogy lebukok, amiért az a bizonyos jegy virít a csuklómon, attól nem félek, egyrészt, megtanultam már álcázni, másrészt, egy pillanat alatt törlöm a memóriáját annak, aki le akarna buktatni. Csak úgy, alapvetően unszimpatikus a hely. Túl sok ember, túl sok szürke, aktatologató, nagyra vágyó aurorok tömkelege… egyszerűen nevetséges a hely és kész.
Én persze megint ide lette küldve. John legutóbbi látogatásakor adott nekem egy aktát, egy bizonyos emberről, akinél puhatolózni kellett, természetes, hogy én lettem hát küldve. egyszer tényleg meg fogja bánni az a nyomorult, hogy lótifutinak néz…. az is biztos. De azt hiszem, ez lesz az utolsó dolog, amit hagyok, hogy a fejembe másszon jelenleg. Az a mocskos kép… múltkor már összekentem a falamat miatta, s egy poharam is bánta, pedig még ennyit sem érdemel részemről. Azt hiszem ilyen az, amikor valaki maradéktalanul utálok, s azt hiszem parancs, vagy… kérés nélkül meg tudnám ölni, pusztán, mert én akarom. Ilyet életemben eddig két ember iránt éreztem, bár szerencséjükre mindketten élnek még. Talán azért, mert nem keveredtek mostanában az utamba. Szerencsés kis nyomorultak.
Végigsétálok a folyosón, miután elbeszélgettem egy kicsit az illetővel, valami olcsó, kitalált indokkal. Milyen igaza volt Johnnak, szegény ember tényleg végtelenül jelentéktelen… már majdnem meg is sajnáltam, az együgyűsége miatt… de hát, az nem lenne az én stílusom. Csórikám meg is volt illetődve, amikor egyenesen hozzá mentem, s vele akartam beszélni, éppen, hogy nehezen bírtam ki azt, hogy a képébe nevessek.
Már épp indultam volna kifelé erről a nyomorúságos helyről, amikor valami megütötte a fülem. Egy név… méghozzá az előbb már emlegetett férfiú neve. Nem voltam biztos benne, hogy róla beszélnek, de ajkaim széles mosolyra görbültek. Na persze nem az az ártatlan félére, az szintúgy nem azén stílusom… ártatlan mosoly. Talán még kényszerből se tudnék olyat bemutatni.
A kijárat helyett a lift felé vettem utam, s megcéloztam magamnak az emeltet, ahol a tárgyalótermek vannak. Átverekedve magam a tömegen, s az egyetlen terem előtt, ahova éppen igyekeztek befelé emberek, finoman elkaptam egy férfit. Pontosabban elé álltam, s úgy érdeklődtem meg, hogy milyen tárgyalás lesz itt most, s mit tud róla. Mikor meghallottam, amit akartam, a széles mosolyt ismét felöltöttem arcomra, s szó nélkül hagytam ott az illetőt, besétálva a terembe. A legfelső sorba ültem le, egy olyan helyre, ahol rajtam kívül csak 1-2 ember ült, próbáltam tőlük minél távolabb húzódni, s így körülöttem 12- méteres távolságban senki se ült. Kényelmesen dőltem neki a hátam mögött lévő falnak, keresztbetettem lábam, s vártam, hogy lekezdődjön a tárgyalás.
Annyiszor hallottam már hírét a férfinak, hogy baromira kíváncsi voltam rá, mit is tud igazából a drága, így élesben pedig sokkal inkább meglátom, hogy milyen is az a híres sztárügyvéd, mint akárki elmondásából.
A nyüzsgő teremben csönd lesz, s érkeznek a „díszvendégek” az én tekintetem pedig a férfira tapad, teljes mértékben. A vádlott igazán nem is érdekel, vagy az, hogy mivel vádolják… Valahogy, ahogy meglátom, akaratlanul is belemászik a fejembe a legutóbbi találkozásunk végeredménye. Az a kérés, igazából, hiába bólintottam rá olyan könnyen, leginkább magam miatt tettem… szimpatikus a férfi, de magamat akkor is előbbre helyezem egy, viszonylag idegen ember életénél, aki ráadásul magának akarja a halált, legyen az akármilyen okból is. Persze, eszembe jutott már, hogy miért is akarhatja ezt… de egyrészt, semmi kérdés, én pedig vagyok annyira profi, hogy ezt be is tudjam tartani, másrészt, maga dolga… nem az enyém, foglalkozok én a saját problémáimmal, nem kell felvennem másokét is.
Előredőltem, s keresztbetett combomra tettem kezem, államat kézfejemre támasztva. Mikor egy egészen apró pillanatra találkozott a tekintetem a férfival, miközben az beszélt, kedvem lett volna odainteni neki, amolyan játékosan. Bevallom őszintén, azért, hogy bosszantsam egy kicsit. Mindig olyan elképesztően mereven, és hidegen viselkedett, hogy ráfért volna egy kis kacérkodás, de persze ennek nem itt van a helye és az ideje. Bár, a reakciójára kíváncsi lettem volna…
Akármennyire is fáj, vagy talán annyira nem is… de be kell vallanom, a férfi tényleg zseniálisan manipulálja az embereket, amiért elég nagy elismerés járt a részemről, egy amolyan képzeletbeli vállveregetés mindenképpen. Persze, azt tudtam, hogy, lévén halálfaló, majdhogy nem muszáj megvédenie ezt a pitiáner kis szerencsétlent, aki volt annyira béna, hogy le is bukjon. Én soha nem voltam ilyen veszélyben, s nem is leszek… vagyok annyira értelmes, hogy minden nyomot alaposan eltüntessek magam után, ha arról van szó, s ne bízzak senkiben, s ne áruljak el semmit arról, amit csinálok. Akik lebuknak, leginkább csak azért, mert beadják a derekukat az olyanoknak, mint én… csak a másik oldalról. Információt kiszedni az inkompetensekből, megfelelő módszerrel pitiáner dolog. Aztán már csak idők kérdése, hogy röpülnek e az Azkabanba, vagy éppen, ha éppen szerencséjük van, megkapják John, s megússzák a dolgot.
A tárgyalás végeztével, amin, mily’ meglepő, a férfi nyert, még egy rövid ideig a helyemen maradtam, megvárva, hogy a tömeg nagyja elmenjen, közben figyeltem, hogy John ne tűnjön még el. Semmi kedvem nem volt a lökdösődéshez, vagy tolakodáshoz, még a végén olyat csináltam volna, amit lehetséges, hogy nem pont a minisztérium kellős közepén kellene megejtenem. Miután végre kiértem a teremből, egészen az ajtó mellett álltam meg, hátamat nekivetve a falnak.
- Nem rossz, Rutherford, nem rossz… - Szólaltam meg, mikor a férfi is kilépett az ajtón, s arcomon ismét megjelent az a, tipikus, pimasz mosoly.
- Ezt csak meg kéne ünnepelni valahogy, nemde?

outfit

TEMPLATE CODING BY GOLDEN ALBATROSS OF CAUTION

Tárgy: Re: John & Line - a night to remember... Kedd Szept. 17, 2013 9:41 am

Néhány nappal ezelőtt, ahogy hazafelé tartottam a minisztériumból, a parkon át vezetett az utam, mely a viharos őszi időjárásnak hála kihalt volt, akár a bűbájtan terem Binns professzor különóráin. Egy teremtett lélek nem sok annyi sem járkált odakint, egyedül az én lépteim zaja törte meg a csendet, ahogy átvágtam a fák között s az avar meg - megzizzent a talpam alatt. Felmerülhet a kérdés, miért nem motorral jöttem - mentem ilyen időben, amire a válasz borzasztó egyszerű is lenne… magányra vágytam. Távol akartam kerülni a tárgyalóteremtől, az újságíróktól, akik vakuikkal, pulitzer pennáikkal, kérdezősködéseikkel már - már az őrületbe kergetnek, távol attól a rengeteg szemétládától, akikről egytől egyig tudom, hogy bűnösök, hogy gyilkosok, hogy halálfalók, mégis minden egyes alkalommal valahányszor csak megbíznak vele, meg kell védenem őket, és hülyét kell csinálnom az egész tárgyalóteremből, a bíróból, az esküdtekből, a kollégámból, csak, hogy elérjem a felmentést. A hátam mögött akartam hagyni a fertőt, a mocskot, mely minden áldott nap körülvesz, hiába nem akarom, s azt a férget is, akinek ezt az egészet köszönhetem. Gabriel… Akár a szomjhúzó a sivatag kellős közepén a vízre, úgy vágytam én is a csendre, a nyugalomra, a békére… a magányra. Persze tudtam, hogy a vágyam szinte luxus számba megy, hisz a lelkiismeretem, az a parányi hangocska, amit oly szívesen hallgattattam volna már el egy életre, a nap szinte huszonnégy órájában piszkált, harsogott, követelve, hogy tegyek valamit, ne hagyjam menekülni a rosszat, megmérgezve ezzel azt az időt is, amikor épp nem a munkámat kell végezzem. Sosem némult el, egy pillanatra sem. Ahogy ráeszméltem arra, hogy számomra nincs menekvés, hiába igyekszem, a hangok elől sosem bújhatok el, úgy vettem elő a kabátom zsebéből egy kisebb dobozkát, s gyújtottam rá egy szál cigarettára. Az első néhány slukk után máris jobban éreztem magam, ám ahogy visszacsúsztattam volna a zsebembe az öngyújtómat, hirtelen egy kis fekete könyvön akadt meg a pillantásom, mely pontosan azon a padon pihent, amin egykor a középkorú hajléktalan férfi is ücsörgött, akinek annyiszor adtam néhány galleont. Különös késztetés fogott el arra, hogy odasétáljak, és megnézzem, mégis milyen könyv maradhatott gazdátlanul, ám ahogy megtettem néhány lépést egyre bizonytalanabbá váltam. Pár méter választott el csupán, én azonban mégis haboztam. Nem tudnám megmagyarázni miért. Csak álltam ott, tekintetemet egy pillanatra sem szakítva el az apró kis könyvről, ám a lábaim nem mozdultak. Őszintén… röhejes látvány lehetett. Végül elvetve a gondolatot egyszerűen csak hazasétáltam, menet közben elszívva még néhány szál cigarettát, éjjel azonban, az ágyban fekve a gondolataim csak vissza - vissza kalandoztak a parkban hagyott könyvre.

Néhány nappal később a sors úgy hozta, hogy megint a parkon keresztül vezessen az utam hazafelé, ahogy pedig a padok mellett haladtam el a tekintetem akarva - akaratlanul is arra a bizonyos helyre siklott, ahol utoljára pillantottam meg parányi fekete könyvecskét. Meghökkentem ahogy észrevettem, hogy még mindig nem jött ért a gazdája, mire pedig úgy ahogy elmúlt a döbbenet, és kitisztulni látszottak a gondolataim már a pad előtt álltam a kezem pedig ösztönösen indult meg a műért. Remegő kézzel vettem fel, s olvastam el a rajta álló arany betűket. Szent Biblia. Keserű mosolyra húzódtak az ajkaim, s már épp azon voltam, hogy egy hanyag mozdulattal visszahajítsam az irományt oda ahol találtam, mikor egyszer csak zuhogni kezdett az eső. Nem tudnám megmondani végül miért csúsztattam egyszerűen zsebre a könyvet, talán csak a hirtelen jött esőcseppek zuhataga zökkentett ki, vagy szimplán reflexből cselekedtem, ám a lényegen mindezt mit sem változtat. Eltettem…

Napokig a kabátom felé sem néztem, hagytam, hogy a székem karfáján heverjen otthon, és egy másikban jártam dolgozni, ám ma reggel, talán a sors újabb ostoba tréfájának hála annyira sietnem kellett, hogy észre sem vettem melyiket kaptam fel, egyszerűen csak fogtam, zártam az ajtót, és már indultam is a motoromhoz, onnan pedig a minisztériumba. Délelőtt letudtam egy tárgyalást, megebédeltem néhány nagyképű, sznob marha társaságában, akiket Gabriel sózott a nyakamba, majd a következő ügyem előtt az irodámba mentem, hogy legyen időm előkészülni az újabb menet előtt. Rá akartam gyújtani, hogy levezessem egy kicsit a stresszt, ám ahogy a kabátomért nyúltam hirtelen ért a felismerés, hogy mégis melyik akadt a kezembe. AZ a kabát… A döbbenettől szó szerint leültem, egyenesen az íróasztalomra, ahogy pedig a zsebembe csúszott a kezem egyből megéreztem a bőrkötést az ujjaim között. Lassan emeltem ki a puhafedeles példányt addigi helyéről, majd a gondolataimba mélyedve simítottam rá a pillantásomat a kopottas arany betűkre. Bűn már csak a kezembe venni is, hiszen a lelkem így is - úgy is a pokolra kerül majd, amint Line teljesíti az alku ráeső részét.

- Gyógyír lehettél volna a sebeimre… - suttogtam keserűen a könyv felé, már - már vádlón, kárhoztatón, mikor egyszer csak feltárult az irodám ajtaja a következő pillanatban pedig Gabriel kacagása hasított a levegőbe, ahogy becsukta maga mögött, s nekidőlt annak félfájának összefont karokkal.
- Ugye most csak szívatsz Johnny fiú? - bökött fejével a kezemben tartott könyvre, amit szemforgatva hajítottam bele a kukába.
- Tudod kultúrkörökben kopogni szokás, mielőtt belépsz valahová…
- Ej de morcos valaki. Megzavartalak zsolozsmázás közben?
- Mit akarsz Gabriel?
- Kezdetnek, hogy ne légy jégcsap. Nesze, tudom, hogy ez majd jobbkedvre derít. - nyúlt a zsebébe, s hajított felém egy doboz cigarettát, amit el is kaptam.
- Hát ez meg?
- Kis figyelmesség. Nem illik üres kézzel érkezni sehová sem.
- Bezzeg kopogás nélkül beengedni magad…
- Ugyan ne lovagolj már ezen. - forgatta meg a szemeit, majd szórakozottan koppantott párat az ajtón. - Most jobb?
- Inkább bökd ki mit akarsz, nem érek rá.
- Tudom lekötnek isten szavai…
- Dögölj meg…
- Csak szeretnéd kisfiam, csak szeretnéd.
- Tudod mit? Menj a büdös…
- Csigavér Johnny fiú! Csak azt akartam megtudni, meglesz e a mai tárgyalás.
- Mikor nem volt meg?
- Győzni fogsz?
- Mikor nem győztem?
- Vigyázz John, nehogy a fejedbe szálljon a dicsőség.
- Jó… majd vigyázok.
- Nem szeretném, hogy elbízd magad, és végül egy banánhéjon csússz el.
- Ne aggódj, nem fogok.
- Na ezt akartam hallani.
- Remek akkor most már mehetsz is.
- Megyek már, megyek. Te pedig készülj fel.
- Rendben. - vettem egy ki egy szál cigit, és gyújtottam meg, miközben Gabriel hátat fordított, és kinyitotta az ajtót, ám egyszer csak megtorpant, és visszafordult.
- Oh és John még valami…
- Igen?
- Isten legyen veled. - vigyorgott, majd gyorsan becsukta maga előtt az ajtót, épp mikor felé hajítottam a hamutartómat. Hogy rohadnál szét a pokolban, te utolsó féreg.

Félórával később valamivel higgadtabban léptem ki az irodámból, kezemben az aktatáskámmal, s indultam meg a tárgyalóterem felé. A folyosó telis - tele volt várakozó esküdtekkel, újságírókkal, akik azon nyomban faggatni kezdtek arról, hogy vajon mi a véleményem a védencem bűnösségéről, a tárgyalás végkimeneteléről s arról, hogy 97 ügyből ez eddig egyetlen egyet sem vesztettem el. Szó nélkül haladtam végig a folyosón, fagyos íriszeimet egy pillanatra sem fordítva a tömegre, majd határozott léptekkel mentem be a terembe, s tettem le a táskámat az asztalra. Az ügyfelem már a helyén ült, s akár csak a többi ő is rettegve fordult felém mihelyst észrevett.
- Szabadítson ki Rutherford! - suttogta, én pedig csak egy bólintással adtam a tudtára, hogy minden rendben lesz. Hamarosan elfoglalták helyeiket az esküdtek, és a bíró is, a tárgyalás pedig megkezdődött.

A vád képviselője hamar előadta, mivel is gyanúsítják az ügyfelemet, Herbert Attkinst, akit három héttel ezelőtt a tulajdon irodájából hurcoltak el az aurorok azzal a váddal, hogy a férfi beépített ember, s, hogy a halálfalóknak juttat ki bizalmas információkat időről - időre. Tanúkat sorakoztatott fel, akik teljes bizonyossággal állították, hogy látták, hallották az említett személyt gyanúsan viselkedni, különös alakokkal találkozni, furcsa telefonhívásokat lebonyolítani. Attkins minden egyes szó után egyre rosszabbul nézett ki, ám az én arcom egy pillanatra sem rezdült meg, teljes magabiztossággal ültem a helyemen, s vártam, hogy a kollégám végre valahára átadja nekem a szót. Nem vagyok híve a tiltakozásnak, a félbeszakításnak… Minek? Nem sietünk sehová.
- Magáé a szó Rutherford. - szólalt meg végül a férfi, undorodó arckifejezéssel, mire felkeltem a helyemről, és az esküdtek elé sétáltam. Ha igazán őszinte akarok lenni valahol megértem, hogy a férfi miért nézett rám úgy ahogy, hiszen eddig folyton - folyvást vesztett ellenem. Szegény, szegény Jenkins… alaposan földbe tiportam már az önbecsülését a nyomorultnak. Esküszöm, ha nem volna ennyire ellenszenves, valahol még sajnálnám is.

- Kérném a tanúk padjára Elza Wattkinst. - szóltam oda a teremőrnek, aki azonnal be is hívta a nőt. Két - három perccel később a középmagas, vörös hajú, szeplős teremtés máris elfoglalta helyét, én pedig lassú léptekkel közelítettem felé.
- Nem sokkal ezelőtt maga arra esküdött fel, hogy az igazat, és csakis az igazat fogja mondani, igaz Ms. Wattkins?
- Igen uram.
- Nagyszerű. Ha jól értettem a vallomását melynek háromszor fogott neki…
- Tiltakozom! Az ügyvédúr máris befolyásolni akarja az esküdteket… - szólalt fel Jenkins, mire a bíró egyszerűen csak leintette.
- És még én vagyok az, aki befolyásolni akar. Maga nézi hülyének az esküdteket Jenkins. - sóhajtottam fájdalmasan, a férfi pedig ököllel csapott az asztalra.
- Szóval, ha jól értettem a vallomását, melynek háromszor fogott neki, ön azt állította Ms. Wattkins, hogy az ügyfelemet gyanús telefonhíváson kapta az irodájában néhány héttel ezelőtt. Így volt?
- Igen uram.
- Ms. Wattkins… szabad megkérdeznem, hogy mit keresett ön az ügyfelem irodája előtt munkaidőben, mikor ön egy egészen másik részlegen dolgozik?
- Én… én egy iratot kerestem és…
- Egy iratot. Szabad tudnunk milyen iratot?
- Tiltakozom! Az ügy szempontjából a kérdés abszolút irreleváns!
- Ms. Wattkins…
- Egy… egy iratot a…
- Szóval még csak véletlenül sem azért járt az iroda környékén, mert a barátnőjét Dorothy Evanst kereste, akivel köztudomásúan a minisztérium állandó pletykafelelősei.
- Tiltakozom bíróúr! Mr. Rutherford szándékosan igyekszik befeketíteni a tanút az esküdtek előtt.
- Mr. Rutherford! Térjen a lényegre!
- Igenis bíróúr. Ms. Wattkins elmondaná nekünk egészen pontosan mit is hallott abból a bizonyos telefonbeszélgetésből?
- Én… én azt hiszem…
- Nem templomban vagyunk kisasszony. Itt nem hinni kell, hanem tudni. Szóval?
- Én… én hallottam, hogy azt mondja… most nem beszélhet… meg, hogy találkozzanak este… a szokott helyen és, hogy… nem szabad lebuknia.
- Ez minden?
- Azt… azt hisz… vagyis…
- Vagyis?
- Igen uram. Ez minden.
- Értem. Ms. Wattkins… maga szerint ez a néhány foszlány elég ahhoz, hogy máris halálfalónak kiáltsuk ki az ügyfelemet?
- Én… én…
- Maga szerint… elképzelhetetlen, hogy Mr. Attkins… a szeretőjével beszélt telefonon, és ezért mondta, hogy nem beszélhet?
- Én… én csak…
- Ön szerint kisasszony… nem logikusabb, hogy egy házas ember, akiről köztudomású, hogy egy ócska kis papucs, házsártos feleséggel megverve, valahol máshol kerítsen magának vigaszt? Nem fordulhat elő, hogy egy kósza numerát egyeztetett le a maga füle hallatára?
- De… azt hiszem…
- Persze ebből már nem lehetne akkora hírt kreálni, mint a halálfalóságból nem igaz?
- Tiltakozom!
- Nincs több kérdésem. - legyintettem mire a nő szipogva távozott a teremből.

Egy tanúnak lőttek maradt kettő.
- Kérném a tanúk padjára Christopher Newmant. - szóltam az őrnek, aki egyből be is hívta a férfit. Miután túlestünk a szokásos formaságokon, egyből az esküdtek emelvényének támaszkodva fordultam Newman felé.
- Mr. Newman igaz az, hogy állítása szerint folyó év szeptember elsején maga látta, ahogy az ügyfelem a Zsebpiszok közben egy fekete hajú nőnek nyújt át egy kisebb borítékot?
- Igaz.
- Állítása szerint a nőre illett a körözött Jesabelle Harrow kisasszony személyleírása is, akit gyilkossággal, zsarolással, valamint tiltott átkok használatával vádolnak igaz?
- Igaz.
- Jelentsük ki, állítása szerint maga látta, ahogy ügyfelem egy halálfalóval beszélget, és valamit át ad neki igaz?
- Igaz.
- Látta a nő arcát?
- Nem… én csak a ruháját, a haját… az alakját.
- Szóval nem biztos benne, hogy a nő Jesabelle Harrow volt.
- Nem… vagyis de… vagyis…
- Most igen vagy nem?
- Nem… én nem állíthatom… teljes biztossággal, hogy… ő volt.
- Szóval nem… akkor miért is vádolta meg az ügyfelemet?
- Miért találkozott volna titokban egy nővel, és adott volna neki valamit, ha nem…
- Talán a szeretője volt…. egy prostituált… egy barátja, akinek kölcsön adott a felesége tudtán kívül… soroljam még?
- Én… szóval…
- Nincs több kérdésem. - Newman elhagyta a termet, én pedig az esküdtek felé fordultam épp abban a pillanatban, mikor az egyik hölgy leejtette a füzetét. Egy kellemes, megnyerő mosollyal együtt nyúltam érte, és vettem fel, majd miközben átadtam azt a tulajdonosának, észrevétlenül végig simítottam a kezén. Pironkodva köszönte meg a segítségem, én pedig visszaléptem a helyemre.
- A harmadik tanút már be sem hívnám. Nem rabolom feleslegesen az idejüket. - ültem vissza a helyemre, kivárva, hogy a kollégám elmondja a záróbeszédét.

- Maga jön Rutherdord. - szólt a bíró pár perccel később, ám én csak a fejemet ráztam.
- Nincs mit mondanom bíróúr.
- Nincs?
- Nincs uram. Az ügy egyértelmű, az esküdtszék pedig intelligens emberekből áll, nincs okom fárasztani őket még egy beszéddel is.
- Mit művel maga? - sziszegte Attkins de én csak leintettem. A bíró 15 perc szünetet rendelt el, míg az esküdtek döntést hoznak, én pedig nyugodtan ültem a helyemen, és az aktákat lapozgattam. Attkins magyarázott valamit, de őszintén… nem figyeltem. Egészen addig síri csendbe burkolóztam, míg vissza nem tért a bíró, és a döntéshozók, majd felállva vártam az eredményt.
- Az esküdték egyöntetűen arra a döntésre jutott, hogy a vádlott nem bűnös. - hangzott el az ítélet, mire Attkins máris felpattant a helyéről, és megrázta a kezemet.
- Köszönöm, köszönöm én…
- Menjen a fenébe… és legközelebb adja át üdvözletemet Jesának. - magyaráztam halkan, majd elindultam kifelé a teremből, magára hagyva a hebegő férfit.

Az ajtóban Gabriel egy elismerőnek szánt mosollyal, és egy főbiccentéssel adta a tudtomra, hogy elégedett velem, ám mielőtt megszólíthatott volna, valaki megelőzte őt. Valaki, aki nem volt más, mint Lin.
- Neked is jó estét Evangeline. - biccentettem felé, majd a szavaira kis híján felnevettem. Ünnepelni?? Mit? Hogy egy újabb szemétláda úszta meg az Azkabant, hála nekem?
- Nincs okom ünneplésre… - szólaltam meg, ám ahogy a tekintetem találkozott Gabrielével, és felfogtam, hogy a férfi beszélni akar velem megvontam a vállamat.
- De egy ital jól esne. Mehetünk? - ezzel meg is indultam kifelé. Rohadj meg Gabriel… ma már nem érek rád.
- Kérsz? - kínáltam meg a nőt cigarettával, majd magam is rágyújtottam egy szálra, persze csak miután ha kért az övét is meggyújtottam.
- Mit keresel itt?

Notes: ...

Tárgy: Re: John & Line - a night to remember... Pént. Szept. 20, 2013 3:02 am

A night to remember

Evangeline & John

Felvonom szemöldököm, ahogy kezdem azt érezni, hogy a férfi vissza fogja utasítani ajánlatomat. Nem mondom, hogy annyira nagyon megvesznék azért, hogy megigyak egy italt Johnnal, leginkább maga a visszautasítás gondolata piszkálja kicsit az egómat. Na jó, azért kicsit talán… sajnálnám a dolgot, bár millió embert tudnék találni, aki boldogan csatlakoznak hozzám, akár a bárban, akár csak üzennem kéne, de azért a saját választás ténye mégis boldogabbá tesz.
Tekintetem a férfira siklik, akire John is néz, majd vissza rá. Már éppen nyitnám ki a számat, amikor ő végül igen mond, s el is indul. Intek egyet a férfinak, ugyan nem tudom pontosan, hogy kicsoda, csak azt, hogy… nos, közülünk való, azt se igazán tudom, hogy milyen dolga van a férfivel, de nem is igazán érdekel. Valahogy sosem érdekeltek mélyebben a halálfaló társaim. A nevesebb családokról nyilván tudok, már csak hírből is, de nem érzem szükségességét annak, hogy bármit is tudjak róluk. Úgy gondolok rájuk, mint kollégákra… ennyi. Nekem ilyesmit senki se fog bemesélni, hogy egyesek rangban, vagy akárhogyan jobbak, mint én vagyok… azt hiszem, a legtöbbjüket el tudnám tenni láb alól, ha akarnám.
Pár lépésen belül John mellé érek, s bár, nem egy verseny volt ez, már ennyit ismerve a férfiból, azt hiszem, az, hogy most mégis velem tart, kisebb győzelemnek mondható, szóval igen elégedett mosollyal sétálok ki a minisztériumból, végre.
- Ugyan, hát nem lehet indok nélkül meglepni az én drága, kedves kollégámat? – Szólalok meg, miközben kihúzok a dobozból egy cigerettát, s hagyom, hogy John meggyújtsa. Ugyan nincs még annyira késő, azért az utcán már égnek a lámpák, s kellően besötétedett, egy laza, hideg szellő is fújni kezdett, de erre már mondhatni immunis vagyok. Apró kabátomat egy kissé összébb húzom, de nem nagyon törődök a hideggel...
- Igazából… dolgom volt a minisztériumban, aztán meghallottam, hogy te fogsz… fellépni az egyik tárgyalóteremben, s gondoltam megnézem, igaz e a nagy hírverés a híres-neves ügyvédről, aki bárkit meg tud győzni bármiről… - Kicsit finoman fogalmaztam magamhoz képest, de talán azért, mert John elnyerte a szimpátiámat. Ahogy fogalmaztam volna: kíváncsi voltam, hogy méltó e a hírverésre. Elvégre én is megbíztam valamivel… a legnagyobb dologgal, amivel akárkit meg bíznék… s ehhez azért nem árt megbizonyosodnom erről. Az istenért kell állandóan eszembe jutnia ennek azóta, amióta alkut kötöttünk. Mélyet szívok a cigiből, majd John felé fordulok.
- Tudok egy helyet, nem is olyan messze innen, remélem megfelel majd… elvégre alkohol van, bárpult van… - Más pedig nem is kell ahhoz, hogy kielégítsük az „egy ital jólesne” kijelentést, nemde?
A bárnak nevetséges neve van… de nem is ezért szeretek ide járni. Egyik előnye a varázslétnek… a bár, akárhányszor bemegyek, szinte mindig újabb és újabb arcát mutatja meg. Persze, kissé zsúfolt, kissé hangos… de igazán izgalmas tud lenni.
Ahogy most kinyílt az ajtó, én csak lazán odadobtam kabátom a ruhatár pultosának, egy mosoly kíséretében, bevártam Johnt, majd beléptem a helyiségbe, ami most még az én várakozásomat is felülmúlta. Mintha csak és kizárólag nekem öltött volna ilyen alakot a terem.
A falak barnák voltak, körülötte mindenfelé bordó függönnyel. A sarokban fekete, bőrüléses boxok foglaltak helyet, előttük fekete asztalokkal. A boxokban leginkább férfiakat lehetett látni, amint igazán alulöltözött nők társaságát élvezik, akik egytől-egyik maszkot viselnek, harisnyakötőt és fűzőt, némi lenge, átlátszó köntössel kiegészítve. Persze semmi ízléstelen nem csináltak, csupán műnevetésekkel szórakoztatták a gazdag, fáradtságos munkában megfáradt, talán férjezett, talán agglegény férfiakat. Persze akadtak asztalok is, amik között szintén hasonló öltözékű nők sétáltak, esetlegesen férfiak, sötét nadrágban, mellényben, s csokornyakkendőben, kalappal a fejükön. Az egész helyiség homályban úszott, de nem fullasztó dohányfüstben, vagy nehéz ködben… egyszerűen csak a hangulatát adta meg a klubnak. Az elrejtett hangfalakból áradt a trombita hangja, és egy mély hangú énekesnő sorai, zongorával kísérve. Aki belépett, azt olyan érzés ragadta meg, mintha a 30-as évekbe csöppenne, New Orleans kellős közepébe. Bizony-bizony… isten hozott mindenkit a burlesque világában. Első ránézésre természetesen úgy tűnhet, mint egy túlfűtött sztriptíz bár… de ez sokkal több annál. A burlesque kifinomult, elegáns, érzéki… és felettébb magával ragadó jelenség.
Beljebb sétálok, s gondolkodás nélkül a bárhoz sétálok, ott foglalok helyet, szemben a színpaddal, ahol éppen pár táncosnő szórakoztatja a nagyérdeműt, illetőleg középen egy rövid, szőke parókát viselő nő próbál éneklést imitálni. Már csak ezért megérte idejönni, kifejezetten szórakoztató látvány.
Helyet foglalok, szinte automatikusan rakom keresztbe lábaimat, s intek a pincérfiúnak. Bár, talán anélkül is pillanatokon belül ott lett volna.
- Hello drága… egy Bloody Mary-t, egy vodkát kérek, valamint. – rápillantok John-ra. - egy whiskey-t, ugye? – Megvárva válaszát persze, a pultos eltűnik elkészíteni az italokat, miközben én még egyszer körbepillantok a termen. Bár, akármilyen átlagkinézete tetszene a klubnak, hisz, mégis csak egy elitebb bárról van szó, ami egyszer se néz ki úgy, mint egy dohos kocsma… amikkel alkalomadtán nincs is gondom, most valahogy mégis erre volt szükségem.
- Nos, hogy tetszik? – Kérdem tekintetemet ráemelve, miközben kezembe kapom az időközben kihozott röviditalt, felé lendítem, s lehúzom, majd fejjel lefelé az asztalra rakom.
- Jöhet a következő, drágám – Tolom a poharat a pultos felé, majd a koktélt kezembe véve visszapillantok John-ra.

outfit

TEMPLATE CODING BY GOLDEN ALBATROSS OF CAUTION

» Alison&Leonard --- A Hard Day's Night
» Hello Stranger! Do you remember me? - Ted & Chloé
» Az alku - Evangeline Blackwell & John Rutherford
» Vampires' Night
» Vampires' Night - reunion