Lucas & Anaelle - Long time, no see

Szépen süt be a nap, még a madarak is csicseregnek, s az embert azt hinné, ha csak ez a látvány terülne elé, mondjuk velem együtt az ágyban, édes álom közben, hogy reggel van. Azt hiszem, a szervezetem is ezt gondolta, mert eszébe sem jutott, hogy fel kéne ébredni. Egészen addig a pillanatig, amíg el nem kezdett veszett mód rezegni a párnám, ami éppen a fejem alatt volt. Először csak értetlenül felkaptam a fejem, majd beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy ez mégis honnan jön és micsoda akar lenni. Kihalásztam nagy nehezen egy telefont a párnám alól, s felvettem. Viszonylag gyorsan toltam el arcomtól a készüléket, amint egy férfihang üvölteni kezdett benne, artikulálatlanul. Pár szót vettem ki csak, de már abból is rájöttem, hogy miért kiabált, s mi a következménye annak, amiért kiabál. Csak nagyon sóhajtottam, közöltem a férfival, hogy értem amit mond és elbúcsúztam, nem megvárva a reakcióját.
Miután a telefont leraktam, visszazuhantam a párnára, s könyörögtem, nem is tudom kinek, hogy csak még egy kicsit had aludjak, de hát, hamar rá kellett jönnöm, hogy ez veszett ügy már, így hát elkezdtem kikászálódni,s lassan tudomásul venni, hogy éppen most rúgtak ki az állásomból és hogy piszok módon elaludtam, pedig én olyat nem szoktam, akkor se, ha hajnalban érek haza. Bár megértem a férfit… elvégre reggel 8 helyett, délután 2-kor is még az ágyat nyomom, s közel se vagyok ahhoz, hogy beérjek… Azt hiszem, többet nem próbálkozok mugli munkával… és a telefon se éppen az én világom, maradok a számomra egyszerűbb dolgoknál és bagoly postánál.  Meg amúgy is, irodai munka, túl teszem magam azon, hogy ha nem nekik kell dolgoznom ezentúl.
Szóval, jöhet a hideg zuhany, ami segít összeszedni magam, s időközben már készül is a kávém. Jó, azért vannak olyan dolgok, amiknek boldogan behódolok, már ami a mugli világot jelenti, így a kávéfőzőjüknek is mondjuk. Mire kiérek a zuhany alól, már érzem is az isteni illatot, ami betölti az egész lakást, s húz maga felé, hogy belekortyoljak a kesernyés italba, aminek olyan könnyen függőjévé lehet az ember.
Még a fürdőből elértem a konyháig, útközben összeszedtem pár ruhadarabot, egy utazótáskából kihalászva, ami a nappali közepén hevert. Azt hiszem, egy szekrénybe legalább beruházhatnék, az talán nem lenne olyan veszélyes dolog. Bár, ahhoz előbb ismételten munkát kell találnom. Ezt nyugtázva magamban, már egy kissé vidámabb kedvvel értem el a konyháig, s a jókedv csak tovább nőtt, ahogyan belekortyoltam a kávémba, s éreztem, ahogy a koffein szétárad benne, s szépen-lassan eljut mindenhová, ahova kell. Csúnya dolog a függőség, tudom én azt, de inkább ettől függök, mint egyéb erre hajlamos dolgoktól, amik sokkalta károsabbak az egészségemre és még talán a kinézetemre is.
Egy jó fél óra múlva, immáron teljesen friss és munkakereső állapotban indulok útnak, egészen pontosan az abszol nevezetűnek, hátha ott éppen sikerrel járok majd. Kezembe veszek egy reggeli prófétát, egy vastagabb mappát táskámba gyömöszölök, azért vigyázva rá, elvégre, az valamiféle portfólió szerűség, a képeimről, s már indulok is.
Az utcára lépve, szinte arcon csap a hideg is, amire nem számítottam, illetőleg a külvilág zaja és a tömeg, amire szintén nem voltam felkészülve. Nos igen, hajnalban és reggel azért nem szokott ilyesmi fogadni, s a szervezetem még arra van ráállva. Hogy mi üthetett belém? Hát az jó kérdés…
A Foltozott üstön átverekedve magam, nagy nehezen, végre elérek az abszol út csodás faláig, amit viszonylag hamar sikerül kinyitnom. Amit itt látok, az azért már kicsit jobban tetszik. Egyrészt, nem néznek furán rám az emberek, amiért a szokottnál eltérőbb „kabátot” viselek, mert most éppen nem volt kedvem szimpla mugli ruhákhoz, másrészt valahogy kisebb a tömeg, mint London utcáin. Kicsit beljebb sétálva előkapom kezemből a mappámat, s kinyitom a prófétát az álláshirdetések részénél. Ahogy elkezdem olvasni, lábaim automatikusan mennek tovább, persze lassabban, s időnként azért fel is nézek az újságból, természetesen.
Pár kisebb-nagyobb, majdnem ütközést követően végre rátalálok egy olyanra, ami még kedvemre is van, s el is indulok a reggeli próféta irodája felé. Az újságot továbbra is kezemben tartom, s egy egészen apró pillanatra megállok, hogy lecsekkoljam a pontos címe. Furcsa, sokszor jártam már az abszol úton, de fogalmam sem volt, hogy pontosan hányan házszám alatt bújik meg az újság szerkesztősége. Miután megbizonyosodtam benne, hogy jó helyen járok, még egy pillanatra az újságba meredve indultam el, aminek az lett a következménye, hogy a velem szemben álló embernek ügyesen neki is mentem. Na tessék, végimegyek a fél utcán úgy, hogy az újságot olvasom, amikor pedig csak egy pillanatra lesek bele, elütök valakit. Ráadásul a mappámat is kiejtettem a kezemből, ahonnan egy-két kép ki is hullott. Miközben lehajoltam értük, természetesen elkezdtem szabadkozni, elvégre feltehetőleg az én hibám volt az ütközés.
- Ne haragudjon… igazán nem szándékosan tettem… - Szólalok meg anélkül, hogy felnéznék, majd mikor végül megteszem, arcomon széles mosoly jelenik meg.
- Lucas? Nem gondoltam volna, hogy pont téged ütöttelek el… - Nézek rá, még mindig guggolva, összeszedve képeimet.
- Ne haragudj, még egyszer… kissé elterelődött a figyelmem. – Bökök az újság felé, majd egy pillanatra azért az épületet is leellenőrzöm, ami előtt állok, hogy ez e az biztosan.
Miután nagy nehezen helyre raktam a dolgaimat, végül felegyenesedek, s igazából, kedvem lenne meg is ölelni a fiút, legalább egy futó pillanatra, de végül nem teszem. Talán furcsállná… mert még én is furcsállom a késztetésemet, de talán annak köszönhetem, hogy amióta eljöttem az iskolából, ő az első, akivel összefutottam, s bár nem vágyok túlzottan vissza oda, de azért igazán jó érzés egy olyan arcot látni, akire bonyodalmak nélkül tudok rámosolyodnom.

-- outfit itt -- notes .... --