Graham & Isabelle

Vége a nyárnak, így hát ismét el kell hagynom párizsi otthonomat, hiszen vár a csodás iskola. Furcsa módon már sokkal kevésbé hat meg ez, mint korábban. Egy-két éve még szabályosan depresszióba estem, mert el kellett mennem itthonról. Most viszont, talán, mert már nem kislány vagyok, valahogy az élet részének tartom a dolgot. Minden évben előbb érkezem meg ide, ez legalább alkalom arra, hogy meglátogassam Bastient, én édes drága bátyusomat, aki itt él a csodás feleségével, akit egy kanál vízben meg tudnék fojtani, de hát, ha ő szereti, hát legyen így. Most éppen a nagy iskola előtti bevásárlásra indultam, amikor Bastien egy cetlit csempészett a zsebembe. Amikor az ajtóban hátrafordultam, csak intett, hogy menjek, nem kívánja kommentálni. De láttam az arcán a sunyi vigyort. Valamire készült, én pedig általában nem szerettem azt, ami ezeknek a végeredménye lett.
Ahogy sétáltam le a lépcsőn, előkaptam a cetlit: „Sikíts, ha mersz, de a zsebpiszokban, édesem” Háromszor elolvastam, hogy biztos legyek benne. Nem, nem… és nem. Visszafordultam, már megtettem két lépcsőfokot, aztán ismét megtorpantam. Nem, nem leszek a kényes kislány. Kell a káosz, mindig ezt mondta nekem. Visszacsúsztattam ballonkabátom zsebébe a cetlit és folytattam utamat az Abszol út felé.
Közben azon gondolkoztam, hogyan is fogok erőt meríteni magamban azon, hogy azokra a mocskos, visszataszító, nem is részletezem milyen macskakövekre lépjek. De muszáj, nem nyerhet Ő. Ez egy ilyen dolog köztünk, már évek óta játsszuk ezt a kis játékot. Amolyan felelsz, vagy mersz. Kivéve, hogy itt csak mersz van, nincs visszakozás, ha megkapod a feladatot, meg kell tenned, különben büntetést kapsz. Nos, azt pedig nem akarom, azt hiszem, ha valamit tanult tőlem a drága bátyus az évek során, az az, hogyan szadizd a másikat a legkegyetlenebb módon, ha elbukik. Szóval a feladatom a következő. Be kell mennem a Zsebpiszok közbe és találni valamit, ami egyértelműen bizonyítja, hogy ott voltam. Persze a papír azt írja, hogy sikítsak, de az csak a megszokás… és ismerni kell hozzá a mi kis történelmünket, hogy megértse az ember.
Belépek a Foltozott üstbe, körülnézek, hátha akad erre felé 1-1 ismerős arc. Bár ez nem pont a diákok számára fent tartott italozási hely, azt hiszem. Egy professzoromat pillantom meg az egyik asztalnál, ahogy éppen egy koránál jóval fiatalabb boszorkánnyal társalog, feltehetőleg próbálja levenni a lábáról a hölgyeményt. Biccentek felé, amikor találkozik tekintetünk, és egy elfojtott mosoly társaságában távozok a fal felé. Kabátom belső zsebéből előhúzom pálcámat, hogy a helyes sorrendben megérinthessem a köveket. Emlékszem, az első években, amikor Bastiennel ketten jöttünk, mindig hogy szenvedett, hogy eltalálja a helyes sorrendet. Én persze tudtam, nagyjából az első pillanattól, de persze hagytam szenvedni. Elvégre mire nem jó egy testvér? Persze jöhettem volna a kandallón keresztül is, de valahogy sose szerettem azt az utazási formát, túlságosan is koszosnak találtam, meglepő, ugye?
Pálcámat visszahelyezve a helyére indulok meg célirányosan a köz felé, már előre undorodva a gondolattól. Elvégre egy úri kisasszony nem járkál ilyen helyeken. Tudom-tudom, eltúlzom a dolgokat, de nekem, aki betegesen ragaszkodik a letisztult világra, ez maga a rémálom. Bastien persze kínozni is szeretne ezzel, de segíteni is akar, hogy ki tudjak lépni a saját merevségemből. Amit szeretnék is, na de nem így!! Vinne el repülőből kiugrani, vagy rakna a szobámba valami extrém lényt, akármi. Megtoppanok, amikor meglátom a kis, vékony utcát. Mintha egy teljesen más világba csöppenne az ember, már messziről is látni lehet. Nagy levegőt veszek és elindulok. Az első pár kirakat átláthatatlan, feltehetőleg vagy üresek, vagy koszosak az üvegei, minden esetre nem azok a helyek, ahova én betenném a lábam, hogy bármit is szerezzek onnan. Továbbsétálok, lassú léptekkel. Egyre több ember jön velem szembe. Érzem, ahogy a tekintetek rám tapadnak. Azt hiszem, eléggé kitűnök a tömegből. Egyrészt, mert nem viselek talárt, helyette egy világos ballonkabátot, másrészt, talán túl tiszta vagyok ezekhez az emberekhez képest. Finoman kiemelem a pálcámat zsebemből és felcsúsztatom a kabátom ujjába. Azt hiszem, túlságosan is kiült az arcomra, hogy nem szívesen vagyok itt. Egy férfi hátulról hozzáér a vállamhoz, majd érzem, hogy kezével végigsimít egy hajtincsemen. Szinte azonnal elcsúsztatom pálcámat és hátrafordulok. Tekintetemet és pálcámat látva hátrébb lép egy lépést és felemeli kezeit, én pedig megfordulok és egyre szaporább léptekkel indulok el, kapkodva a fejemet jobba-balra, hogy találjak egy üzletet, ahova hajlandó is leszek bemenni. Nem, nem félek, hogy bántani fognak, azt hiszem eléggé meg tudom védeni magam, ha kell, egyszerűen csak visszataszít az egész hely.

Isabelle & Graham

Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Azt hiszem, hogy az a sikítás most lehet hasznomra lenne, már ha a cetlimen szó szerint értendő lenne az üzenet. talán megijednének tőlem és nem akarnának mindenféle dolgot eladni, de ha ez az opció nem is élne, legalább nekem jó érzés lenne. Mert valahogy így van, ha az emberben sok a feszültség, akkor sikít egy nagyot és ha csak időszakosan is, de mintha a hanggal együtt a feszültség is kiszállna belőle. Mint amikor sóhajt az ember, apróság, de néha az is nagyon jól tud esni. De tényleges sikítás helyett jelenleg csak belül sikítok.
Megpillantok felül egy világosabb, lila cégért. Egész barátságosnak tűnik, legalábbis így messzebbről. Pálcámat kezemben fogva összehúzom kabátomat, ahogy elindulok a bolt felé. Ahogy az eddigi szinte összes boltnak, ennek is sötét, koszos az ablaka. Oké, hogy zsebpiszok köz, de azért a boltokat tisztán lehetne tartani. A sötét üzletnek nem feltétlenül velejárója a kosz is. Vagy lehet csak nekem magasak az igényeim.
Közelebb hajolok, hogy benézzek, amikor is valami hirtelen nekiverődik az ablaknak. Ennek következtében természetesen hátrálok egy lépést, számat kezem elé kapom, hogy ne hallatszódjon a hirtelen jött meglepődésem hangja. Hátrébb táncolok még párat, amikor is sikerül nekimennem egy vén banyának. Jelen esetben szó szerint értendően a banyát, természetesen. Igen, kezdek úgy viselkedni, mint egy cirkuszi bohóc. Elvégre, minél jobban koncentrál az ember, hogy ne keltsen feltűnést, annál inkább sikerül neki. Azt hiszem, ez amolyan Murphey, már amennyire a mai értelemre át lett értelmezve a nagy agytröszt törvénygyártási metódusa.
- Elnézést. – Motyogom, magamtól eltérő halksággal és össze szedetlenséggel. Kívülről nézve feltehetőleg jót szórakoznék magamon, vagy mondjuk Bastien szórakozna jól, ha látna. Bár ki tudja, lehet követett és valahol a sarokban van megbújva, mert ismer annyira, hogy tudja, milyen tudok lenni, ha számomra kényelmetlen helyzetbe kerülök. Elvesztem az önuralmam és begolyózok, ha nem úgy történnek az események, ahogy én szeretném.
Gyorsan továbbhaladok a banyától, már lassan az utca végére érve, még mindig nem találva olyan boltot, ahova képes lennék betenni a lábam. Az meg teljesen kizárt, hogy egy utcai árushoz menjek oda.
Már kezdem feladni, amikor megpillantok egy fiút, aki hozzám hasonlóan, bár nem olyan egyértelműen, de látszólag nem ideillő alak. Ahogy felém közelít, kezében a pálcával, már kezdem feladni a reményt, hogy még ő is olyan illető lenne, akitől tartanom kéne, amikor is a pálcáját nem rám, hanem egy mögöttem ólálkodó emberre szegezi. Ahogy megfordulva észreveszem az illető közelségét egy kisebb szívroham ismét végigfut rajtam, azonban ezt már normálisabban kezelem, mint az iméntit a bolt kirakatánál. Ahogy a férfi hihetetlen gyorsasággal eloson a közelünkből, végignézek a fiún. Valahonnan roppant ismerősnek tűnik, én pedig általában nem szoktam elfelejteni, honnan ismerem az embereket. Most azt hiszem a jelenlegi idegállapotom számlájára írom, hogy nem pontosan tudom merre rakni az arcot. Talán a bátyám egyik haverja lehet? Ki tudja, a lényeg, hogy azért egy egészen aprónyit biztonságosabbnak érzem a helyzetet. Bár még így is idegen számomra az illető, így az túlzás, hogy teljesen biztonságban érzem magam, de legalább megmentett egy esetleges támadástól.
- Hálás köszönetem. – Felelem, egy egészen picit még kapkodva a levegőt.
- Nos, az nem kifejezés. Hidd el, nem is lennék itt, ha nem lenne muszáj. – Akaratlanul is, de jobbra-balra tekintgetek, miközben a fiúhoz beszélek és még egy kicsit összébb húzom a kabátom, a mozdulattal keresztbe téve karomat is magam előtt.
- Nos, az érzés hasonló, bár fogalmam sincs honnan, de ismerős vagy nekem is. – Tovább ások emlékeimben, kutatva a megfelelőt, de valahogy nehezen megy a dolog, amíg ez a hely elvonja a figyelmemet a koncentrálástól. Koncentrálás nélkül pedig kutatni se tudok.
- Oh, modortalan vagyok, ne haragudj. Isabelle Lascar. – Mutatkozok be én is, kissé hadarva, amiből szintúgy zaklatottságom hallatszik ki.
- Őszintén szólva, nem, egyáltalán nem zavar. Igazából fogalmam sincs, hogy mit keresek. A lényeg, hogy bizonyítsam, hogy itt jártam. Próbáltam keresni egy boltot, ahol vehetnék valamit, de őszintén, egyik se tűnt bíztatónak. Az egyetlen, amely talán kicsit annak tűnt, a frászt hozta rám, szintúgy… valami izé nekicsapódott az ablaknak… én meg kishíjján jó hangosat sikítottam ijedtemben. Az pedig nem lett volna túl szerencsés itt… így is bűzlik, hogy nem akarok éppen itt lenni, ezek meg mint a vadászkopók, úgy ragadnak erre a szagra. – Magyarázom, miközben körbetekintek, nehogy valaki meghalljon. Kifejezetten nevetséges lehetek, nem lepődök meg Graham-en, ha kinevet, vagy legalább megmosolyog… én is ezt tennék, ha kívülről látnám most magam. Ha kicsúszik valami a kezem közül, akkor elvesztem a fejem, ha elvesztem a fejem, akkor beszélek. Sokat… és talán hülyeségeket.

Isabelle & Graham

Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

- Igen, oda, és igen, mardekáros vagyok, jelenleg hatodéves. - Máshonnan nem is nagyon ismerhetném én se, hiszen nem vagyok éppen a szociális élet mintapéldánya. Kivéve talán otthon, de a francia akcentus messze elkerüli a fiút, szóval azt ki is zártam, nagyjából az első körben. Feltehetőleg ezért nem is tudom annyira hová rakni a Roxforton belül se. A saját évfolyamtársaimat ismerem, egy-két végzőst és nagyjából ennyi. De ez azt hiszem lényegtelen jelenleg.
- Azt hiszem, ez megbocsátható dolog, ugyanis hasonlóan vagyok én is az alattam járókkal. Pedig prefektusként lehetséges, hogy ez nem a legjobb hozzáállás. – Viszont biztos vagyok benne, hogy ez évvégre meg fog változni… de ezt már csak gondolatban teszem hozzá mondanivalómhoz, ami amúgy is ismét csak felesleges bla-bla.
Az iménti szószátyárságom után próbálkozom összeszedni magam, uralkodni kiborulásomon, elvégre nem viselkedhetek egy idegen előtt úgy, mint egy idegroncs. Pláne nem akkor, ha a segítségére és talán a védelmére is szükségem van. Azt hiszem, ha tovább folytatom, talán jobban elrettentem, mint a hely, ahol vagyunk. Na meg persze csodálatos képet festek magamról is. Talán a totális ellentétét annak, amit elsőre festenem kéne magamról. Ezt pedig sajnos nem tudom figyelmen kívül hagyni. Mármint, hogy milyen rólam valakinek is a véleménye. Amióta törődök egyáltalán az emberekkel, azóta ez elég erősen kialakult bennem. Ismét egy dolog, amit a bátyus számlájára írhatok. Kezd ez úgy hangzani, mintha valami irgalmatlan rossz dolgot művelne velem.
-Nos, feltételezem ez a hely nem bővelkedik szuvenír boltokban, kis zsebpiszok közös bögrékkel. – Immár sokkal nyugodtabb szívveréssel és lassabb tempóban szólalok meg, ahogy kezdem összekaparni magam és ignorálni a tényt, hogy mit is csinálok éppen. Csak el kell hitetnem magammal, hogy nem ott vagyok, ahol. Vagy, hogy ez a hely végül is nem egy rosszéletű emberektől hemzsegő utca.
- Ha jól tudom, itt be lehet szerezni olyan növényeket, amik alapvetően nem feltétlenül hemzsegnek mindenhol. Tekintsük úgy ezekre, mintha nem illegálisak lennének, csak nehezen beszerezhetőek, akkor nyugodtabb szívvel fogok rájuk pénzt kiadni. – Tűnhetek most akár túlságosan is sznobnak, vagy túlságosan jó kislánynak, vagy nem is tudom minek, de talán az is vagyok. Elég nekem az, hogy édesapám olyan ügyekbe dugja az orrát, ami nem éppen legális. Ennek köszönhetően én szeretném minden ilyesmitől távol tartani magam, amennyire csak tudom.
Amíg esetleg konkrétumon is gondolkodok és előkotrom a fejemben a növénytan tankönyvem hátoldalán lévő ritka növények listáját, ahelyett, hogy ismét a körülöttem lévőkre fókuszálnék, a fiút nézem. Eddig észre se vettem, milyen nyúzott… én pedig itt zaklatom a kis ostobaságommal, amit egyedül is meg tudnék oldani, elvégre nagylány vagyok már annyira.
- Viszont, nem szeretnélek fölöslegesen feltartani… ha esetleg van jobb dolgod is… - Diszkréten, egy apró mosollyal nézek továbbra is a fiúra. Nyilván nem fogom azt közölni vele, hogy úgy néz ki, mint aki egy hete nem aludt már… és menjen el inkább aludni. Annál azért jól neveltebb vagyok. Viszont, emellett egy kicsit önző is és reménykedek, ha más nem, hát az az apró mosoly itt tartja majd a fiút, ugyanis félő, hogy visszaesnék a korábbi kétségbeesett állapotomba, ha egyedül kéne folytatnom utamat.
- Ödröghurok! – Bököm ki végül, talán egy picit túl hangosan is, ahogy eszembe ötlik, hogy annak a magját esetlegesen be lehetne itt szerezni. Azt hiszem, azért mégiscsak kifizetődik valamikor a számomra olyan fölöslegesnek tartott listák tanulása és az, hogy volt olyan időszakom, amikor még kifejezetten stréber voltam és csak a tanulás meg a kitűnőnél is jobb érdemjegy volt a célom.
- Ha jól tudom, az nem egy népszerű növény… esetleg annak a magja elég bizonyíték arra, hogy itt jártam. – Azt hiszem, azt hiába várnám, hogy valami számla szerűséget nyomjanak itt a kezembe, ahogy azt normálisan tennék a boltokban.
Nagy ötletemen felbuzdulva próbálok találni egy boltot, ahol esetleg növényeket árulnak, hogy ne egy utcai árushoz kelljen odamenni, amikor is a távolban meglátok egy nagyobbnak tűnő társaságot. Konkrétan 3-4 ember csak, de kifejezetten együtt mozognak, s ők is kitűnnek a tömegből, azonban ők nem azért, mint én. Lehajtott fejjel közlekednek, kezükben pálcával, s fejükön a jellegzetes fekete csukja. Amerre mennek, az emberek elfordulnak, vagy hátrébb lépnek, nekik feltűnően nem ajánlgatnak semmit a varázslok, illetve boszorkányok se. Egy kisebbfajta pánik kezd eluralkodni rajtam ismét,  de ez nem olyan, mint az előző. Ennek azt hiszem megfelelő oka is van. Tőlünk pár méterre megállnak, majd a legelső befordul a többi felé, s beszélni kezdenek, olyan halkan, hogy esélyünk se lehessen meghallani őket.

Isabelle & Graham

Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

- Hogy őszinte legyek, semmire se vágyok innen igazán… de hát, mondjuk úgy, morbid humora van a bátyámnak, szóval valamire muszáj mégis vágynom. – Egy egészen aprót felnevetek, amolyan „kínomban nevetek” féle nevetés. Na persze nem a helyzetnek szánva, mint inkább a szituációnak, illetve a feladatomnak. Bár, ha így belegondolok, lehet az a bögre gondolata kecsegetető is lenne. Szép szülinapi ajándék, ha már innen kell, úgymond szuvenírt hoznom… bár, sajnos ő sem annyira ostoba, hogy kis is próbálja azt, amit innen hozok, ha csak nem kérem meg rá. De mindegy is. A lényeg, hogy kitaláltam ügyesen, vagy csak úgy, hogy mégis mit kéne beszerezni, ezzel már nincsen probléma. Már csak be kell szerezni.
- Azt hiszem, vagyok is olyan önző, hogy örüljek annak, hogy nem hagysz magamra. – Elmosolyodtam, úgy igazán, őszintén, talán először, amióta kitettem a lábam az ideiglenes otthonom küszöbén. Ha egyedül maradok semmi hiszti, talán félelem se lenne, csak kétségbeesés, az meg talán rosszabb mindegyiknél, legalábbis részemről. De ez megint csak az én ostoba pedánsságomnak a hátulütője…
Magamból kiindulva, roppant hálás vagyok, hogy a fiú ilyen segítőkész, elvégre, a legtöbben csak max röhögtek volna egy jót rajtam, de leginkább elsétáltak volna mellettem, akkor is, ha feltűnően bajban vagyok, ami szerencsére nem történt meg. Talán én se álltam volna meg segíteni egy idegenen, vagyis, végül is, egy iskolába jártunk, azt hiszem, ez kimeríti a nem idegen fogalmát.
- Ó, ugyan, nekem is csak azért jutott eszembe, mert muszájnak éreztem, hogy még a fölöslegest is megtanuljam, ha már azt mondják… - Vallom be, na nem, mintha ez szégyellnivaló dolog lenne, meg hát, már azért kicsit ki is nőttem belőle, szerencsére.
Ahogy megérzem Graham kezét, s azt, hogy húzni kezd, nem ellenkezek. Elvégre miért is tenném? Nekem sincs éppen szándékomban bájcsevegni, nagyjából egyikükkel sem. Szóval nem is kommentálom, hogy menjünk, csak bólintok, majd, azt hiszem, eléggé elkeseredetten próbálok szememmel keresni bármi olyan helyet, ahol megúszhatjuk, hogy esetleg bármi felé interakcióba is akarjanak velünk lépni. Biztos van jobb dolguk is… legalábbis, próbálok reménykedni a dologban. Hátra se akarok nézni, talán mert nem is nagyon mernék… Már majdnem kiérünk az utcából, amikor hallok egy erősebb férfihangot.
- Héj vöröske! –Továbbra se néztem hátra, ahogy, feltehetőleg utánam kiáltott a férfi. Ahogy kiszúrtam az első kocsmának tűnő helyet, nagyjából az Abszol út és a köz között, egyenesen megcéloztam.
- Ott esetleg elvegyülhetünk.- Fordulok Graham felé. Egy apró pillanatig eszembe jut, hogy nem szereztem be magokat, de ezt hamar elfelejtem. Legközelebb okosabb leszek és célirányosan indulok, akkor talán hamarabb kikerültem volna innen, s elkerüljük a csodás társaságot is. Egy kicsit még bűntudatom is van, mert feltehetőleg, ha én nem lettem volna, a fiú már elment volna…s nem kéne elbújnia se előlük.

Isabelle & Graham

Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Azt hiszem, talán még remegett is picit a kezem, mikor beléptem a kocsmába. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, még kipillantottam, de nem láttam őket egyelőre. Próbáltam nem erre koncentrálni, hiszen szokták mondani, hogy az bevonzza a bajt… én pedig azt egyáltalán nem akartam. Kabátomat levettem, amint beléptünk, ha követnek, talán legalább ez nem szúr szemet nekik. Körülnézek, s ugyan nem teljes mértékben megnyugtató a társaság, akit látok, de mindenképpen jobb, mint a kinti banda, vagy éppen akárki a közben. Sóhajtok egyet, s majdnem el is megy fülem mellett Graham ajánlata. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez, azt hiszem, kicsit túlságosan is burokban nőttem fel ehhez. De hát, mint el kell kezdeni valamikor, ugyebár.
- Hogy?.... Ja… persze, köszönöm. – Mosolyodok el végül, kissé zavartan, majd követem a fiút, s helyet is foglalok. Azt hiszem, ez is egy első számomra. Ilyen helyre se ülnék be normális esetben. De hát, nyitottnak kell lennem, ezt sulykolják belém állandóan, nem maradhatok mindig olyan, amilyen voltam. Bár nem akarom egyelőre megérteni, hogy miért. Az olyan kényelmes… nem okoz fáradtságot mindig egyszerűen csak szabályszerűnek és egyoldalúnak lenni. Persze… ez együtt jár azzal is, hogy nagyjából megközelíthetetlen az illető… s messziről falat húz maga köré, talán ennek a lerombolása végett megéri, hogy ilyen „kalandokba” bonyolódok.
- Egy teát, azt hiszem. – Bár lehet némi alkohol nyugtatóbb hatással lenne idegeimre, de sajnos annyira még nem döntöttem le a falamat, hogy fényes nappal, egy kétes személyekben nem szűkölködő kocsmában inni kezdjek. Azt hiszem…
- Nos, az oka annak, hogy ma ott voltam… - akartam kezdeni a magyarázatot, ha már ilyesmibe kevertem a fiút, s kérdezte is az okát, amikor is ő hirtelen hajol felém. Én majdnem reflexszerűen kezdek el hátrálni, amikor is egy fél másodpercre megpillantom az alakot, így, bár arcom is követi hajam színét, csak más árnyalatban, de hagyom, hogy a fiú eltakarjon az illető elől. Miután a fiú elhúzza kezét, fejemet továbbra is lehajtva tartom, még próbálom összeszedni magam. Zavarban lenni végképp nem szeretek mások előtt, az amolyan gyengeség jele, én pedig senkinek, de senkinek nem szeretem ezt mutatni. Pláne olyasvalakinek nem, akit nem is igazán ismerek, még akkor se, ha egyértelműen látszik, hogy jelenleg nem vagyok éppen a helyzetem magaslatán, s igenis szükségem volt a segítségére.
- Köszönöm… - mondom végül, felnézve rá, immáron remélhetőleg normális arcszínezettel rendelkezve.
- Szóval… - kezdek bele ismét, néha az ajtó felé pillantva.
- Ha már ilyen helyzetbe hoztalak… amiért elnézést... igazából, kicsit azt hiszem hülyeség az egész… de már kiskorom óta megvan egy amolyan szokásunk, a testvéremmel, hogy állandóan feladatokat adunk a másiknak, amivel kibillentjük az illetőt a komfortzónájából, vagy legalábbis olyanra késztetjük, amit normális esetben nem tenne meg. Amolyan felelsz vagy mersz… a felelsz opció nélkül. Ezért voltam én ma a közben… és azt hiszem, telitalálat volt a részéről, mert magamtól sose tettem volna be oda a lábam… és erre kellett volna bizonyíték. Az ördöghurok… amit majd legközelebb megszerzek, azt hiszem. Talán akkor célorientáltabban indulok neki és megpróbálok jobban elvegyülni. – Rövid monológom végén halkan még el is nevetem magam, ami azt hiszem jele annak, hogy a bennem lévő stressz kezd egy kicsit alább szállni, talán a végén még azt az alkohol dolgot is bepróbálom… ennél furcsább már amúgy se lehet a napom, azt hiszem.
- Te mi járatban voltál arra? Ha nem vagyok túl indiszkrét… azért te se tűnsz éppen odavaló alaknak… akkor azt hiszem nem beszélgetnék most veled.

Isabelle & Graham

Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Lassan, de biztosan elül a veszély és most már nyugodt szívvel kikerülhetek a lány közelségéből, nem szeretném továbbra is zavarba hozni, ha nem muszáj.
- Semmiség. – Mondom halkan, mikor megköszöni a dolgot. Bevált, mert az kevésbé feltűnő ha ez „párocska” meghitten, összehajolva beszélget, mint azok akik idegesen tekingetnek az ajtó felé, nagyobb feltűnést keltve. Ebben a kocsmában különben sem meglepő, hogy olyan vendégek térnek be, akik szeretnének távol maradni a fürkésző tekintetek elől, mert általában itt szinte egyetlen olyan ember sincs, akinek ne lennének rossz szándékai. Igaz, csak egyszer jártam erre. Akkor sem voltam igazán magamnál. Ha pedig jobban belegondolok, most sem teljesen vagyok ugyanaz az ember, aki mindig is szoktam lenni, hála az elvonási tüneteknek, de erre most nem is akarok gondolni.

Mielőtt Isabelle belekezdene a történtek ismertetésébe, gyorsan rendelek két teát, amit hamarosan ki is hoz egy cseppet sem szimpatikus, foghíjas öregember, de legalább a tea gusztusosnak tűnik, és még a csésze is tiszta, ami elég meglepő egy ilyen helyen. A Szárnyas Vadkanra emlékeztet, ott pedig minden poháron, csészén, és bármilyen eszközön, ami a vendégekkel érintkezett, vastag koszréteg leledzik, mintha az lenne az üzlet különleges ismertetőjele. Szerencsére, itt nem így van, és így nyugodtan ihatjuk a teánkat, amíg kicsit lenyugszanak a kedélyek kint. Érdeklődve hallgatom Isa történetét, és ez nem is lehet olyan rossz ötlet.
- Így biztos izgalmas az életed. – Mosolygok rá.
- Az én testvéreim, nem találnának ki ilyet nekem. Mert tudják, hogy nekem erre egyáltalán nincs időm. Bár sajnos elég keveset tudok velük beszélni, mert tényleg a tanulásra fordítom a legtöbb időmet, és hát nekik is megvan a maguk baja. A nővérem az anyukák boldog, ámbár dolgos életét éli, a bátyám meg akar szerezni magának egy lányt, mindenáron és azzal tölti az ideje nagy részét, hogy megpróbálja meghódítani, a húgom pedig még a Roxfortban tanul, vele azért nem tudok gyakran összefutni. Na meg persze itt vagyok én, aki pár percre is nehezen szabadul el a könyveitől. – Most már kicsit fanyar a mosolyom.

- Hogy miért vagyok itt? – A szemeibe nézek, közben alaposan meg kell fontolnom, hogy mit is mondjak, ami még nem is tűnik akkora hazugságnak.
- Kellett valami, amit csak itt tudtam beszerezni. Semmi kedvem nem volt idejönni, de hát ha szükség volt rá, akkor kénytelen voltam. – És tényleg egyetlen szavam sem volt hazugság.
- Az én történetem cseppet sem olyan érdekes, mint a tiéd. – Mosolyodom el újra.
- Kíváncsiskodhatok, még egy kicsit? – Kérdezem, és csak akkor kezdek bele az újabb kérdésekbe, ha igen a válasz, ha pedig nem, akkor csak egy bólintással tudomásul veszem és kortyolok egyet a teámból, ami meglepően finomnak bizonyul.
- Milyen más feladatokat kaptál még a bátyádtól, ami nehézséget okozott? – Érdeklődöm, és furcsa, hogy ennyire érdekel a válasz. Talán azért van ez így, mert Isát egyfajta rokon léleknek látom, az eddigiek alapján. Némiképp mintha hasonlítana rám, vagy ezt csak én látom így? Eddigi tapasztalataim alapján, bármi lehetséges.

Nagyon sajnálom, hogy csak most válaszoltam, összegyűltek a dolgaim.

Ahogy a pincérnő kiegyensúlyozik a teánkkal, egy pillanatra kissé viszolyogva bámulok a csészére. Persze nem porceláncsészére és a legdrágább teára számítottam, de amihez szokva vagyok, attól ez azért eléggé elüt. Viszonylag hamar nyelem le fintoromat, s kezdem el kevergetni a most még erősen gőzölgő italt.
- Izgalmas… Azt azért nem mondanám. – Ejtek meg egy mosolyt, ami inkább kesernyés árnyalattal van színezve, mint azzal, amivel egy mosolynak kéne lenni. Persze… izgalmas, amikor éppen kapok egy feladatot, amit általában nem túl boldogan hajtok végre. Az már izgalmasabb, amikor én adom a feladatot és végig kell néznem, ahogy az én nagy és erős bátyám kényelmetlen helyzetbe hozza magát. Azok az arckifejezések legalább annyit érnek nekem, mint ahogy ez feltehetőleg fordítva is így van. Ilyen távlatokból nézve azt hiszem, még bele is férünk a normális testvéri kapcsolatok kategóriájába. Két ember, akik minél jobban szeretik a másik orra alatt törni a borsot, várva azt a nagy tüsszentést.
Mielőtt kezembe venném a teát, táskámból előkaparok egy zsebkendőt, amivel megtörlöm az oldalát. Hiába tiszta, azért ez kell a lelki békémnek. Kényes vagyok? Talán… de hát nem muszáj mindenkinek nyugodt szívvel viselni a higiéniátlanságot, ugyebár.
Miután ez megtörtént, még a kóstolás előtt mélyen beleszagolok a teába. Hmm, legalább az illata jó, erre igazán szükségem volt most. Ha mással nem is élek, ami az idegeket nyugtatja, nekem ez az, ami másnak a cigeretta, vagy éppen az alkohol. Előbbinek még csak a gondolatától is a hideg rázna. Na de ez most lényegtelen is, azt hiszem.
Lassan kortyolok bele a teába, ahogy hallgatom Grahamet, s szám előtt tartom ugyan a bögrét, de el is mosolyodok mögötte. Mostanában nem sok olyan emberrel hozott össze, nagyjából szó szerint a sors, aki hozzám hasonló módon inkább tölti az idejét a könyvtárban, vagy éppen a szobájában, a lényeg, hogy könyvek között, mint máshol. Legalábbis, a fiú szavaiból ezt vettem le, s azért jó tudni, hogy nem bolyongok egyedül, magányosan ezzel, a… nos szerintem nem feltétlenül negatív tulajdonsággal ebben az oly nagy világban. Persze nyilván badarság lenne azt gondolni, hogy ez lehetséges is lenne, meg kissé talán öntelt is, hogy ennyire egyedi lennék egy ilyen tulajdonsággal.
- Hát, igazából, én se látom olyan sokat a bátyámat. Most, nyáron még talán, bár jelenleg a mennyasszonyával él itt, Londonban, én pedig otthon, Párizsban, a Roxforti idő alatt pedig csak szünidő alatt látom, vagy ha eljön Roxmortsba. De ennek nem is pont az a lényege… Sőt, nem is feltétlenül a szórakozás. Ahogy láthattad, az általában csak egy részről szokott meglenni, ritka eset az, amikor mindketten élvezzük, s az talán nem is célja a játékunknak. – Magyaráztam, bár ebből nem sok mindenre lehet rájönni. Igazából furcsának találtam, hogy ilyen könnyedén tudok beszélni erről, magamról, egy majdhogynem idegennek, de talán azok után, hogy jószerrel megmenekültünk egy halálfaló társaságtól, nem éreztem úgy, hogy tartanom kéne a fiútól. Persze, elővigyázatosság, na de ezek olyan információk, amik aligha tudnának veszélybe sodorni, akárki tudja is meg őket.
Bólintok, ahogy Graham elmondja, hogy miért jött ide, s egy egészen picikét kiérzem, hogy nem igazán akar erről beszélni, ezért nem is faggatom tovább. Isten ments, hogy én bárkit is kényelmetlen helyzetbe hozzak. Ha valaki, hát én tudom, hogy az mennyire rossz dolog is.
- Persze. – bólintok ismét, immáron olyan mosollyal, ami mentes bármiféle negatív érzéstől. – Nos… 12 éves korom óta boldogítjuk egymást ezekkel a dolgokkal… - bár ez nem volt kérdés, de azért fontosnak éreztem elmondani. – Még az elején egyszer, egy nagyobb családi összejövetelen ki kellett cserélnem a nagybátyám összes ruháját női ruhákra, miközben Ő aludt, illetve a fejére kellett raknom egy parókát, szintén álmában, valamint táskájában női piperedolgokat elrejtenem. – Most már mosolyogva, sőt, nevetve mesélem a történetet a fiúnak, akkor viszont borzalmasan éreztem magam. Egyrészt, mert tiszteltem Sam bácsit, másrészt pedig, mert rettegtem attól, hogy felébred… én pedig nem fogom tudni soha kimagyarázni, hogy miért térdelek az ágya szélén, pálcámmal a feje fölött egyensúlyozva egy parókát.
- Szegény ember, mikor felébredt, fogalma se volt róla, hogy mi történik… és hát, a családban azóta is azt gondolják róla, hogy nincs minden rendben… Azt hiszem, az évek során már ő is kezdi elhinni, hogy valami megzavarodott benne. Próbálta házi manókra is fogni a dolgot… de amilyen fegyelmezettek nálunk a drágák, esélytelen volt ez. Az pedig fel se merült nyilván senkiben, hogy a család jó kislánya ilyesmit tenne, hiába kuncogtunk a sarokban utólag már a kelleténél kicsit jobban Bastiennel. - Lelki szemeim előtt tökéletesen láttam, ahogy Sam bácsi kisétált reggel az ajtón, igencsak értetlen képpel arcán, pizsamájában, kérdezve mindenkitől, hogy hová tűntek a ruhái, miközben fején még mindig ott ékeskedett a félrecsúszott paróka.
- De alapvetően minden feladat nehézséget okozott nekem. Pont ez is a célja, tulajdonképpen. Hogy kicsit kirázzon a túlságosan is szűk komfort zónámból. Bátyámnak erre nem lenne szüksége éppen, csak azért engedi mégis, mert hát… nem mennék én bele soha olyasmibe, amiben csak én érzem magam kényelmetlenül. – Magyaráztam, próbáltam úgy, hogy azért érthető legyen a dolog, de azért az egészen mély részleteket megtartva magamnak. Azt hiszem, azt rajta és rajtam kívül soha senki nem fogja pontosan megtudni. Nem is akarom… s nagyon remélem, hogy ő se akarja ezt bárkivel is megosztani.

Isabelle & Graham

Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Perceken belül megérkezik a tea, amire hatalmas nagy szükségem van. Mert hiába a jó társaság, az egyre kellemesebb beszélgetés, az elvonási tüneteim továbbra is zavarják a köreimet, és egyre rosszabbul érzem magam. Próbálom fenn tartani a normálisság látszatát, de ahogy az idő múlik, ez egyre nehezebben, kevésbé jól megy, és a kimerültség is kezd elhatalmasodni rajtam. A tea némiképp a segítségemre van abban, hogy tovább játsszam el a „minden rendben, jól vagyok” Grahamet. A kezembe veszem a csészét és én cseppet sem viszolyogva kortyolok bele a forró italba, az olyan apró részletek, mint hogy milyen minőségű italtartóban szolgálták fel a teát, az teljesen elkerüli a figyelmemet, de hát nem is lehet tőlem többet várni. Alapból sem vagyok valami finnyás, de most jelenlegi állapotomban egyáltalán nem izgatna még az sem, ha végtelenül koszos poharakból, vagy éppen csészékből kellene hörpölnöm az innivalót, mint például a Szárnyas Vadkanban.

Leteszem a csészét és érdeklődő lélektükreimet Isabellre szegezem, miközben hallgatom a kérdéseimre adott válaszait. Az információk, mint ahogy általában mindig, hamar megragadnak az agyamban, de egy másik szeglete a gondolataimnak egészen másra figyel. A hangocska pedig folyamatosan követeli tőlem, hogy vegyem már be az egyik pirulát, különben megőrülök. Hajlamos lennék hallgatni erre a hangra, viszont nem tehetem, mert egészen biztos vagyok benne, hogy Isa nem az a fajta lány, akinek ne tűnne fel furcsa viselkedésem. Mert az még rendben van, hogy azt mondom, be kell vennem a „gyógyszeremet” mert nem érzem magam valami fényesen, de azt már kevésbé tudnám megmagyarázni, hogy miért változok annyit, mint amilyen voltam. Ezért le kell tennem erről a dologról. Ki kell bírnom, amíg vissza nem érek a szobámba, hogy teljes magányomban élvezhessem a bogyó nyújtotta mámort.

- Már fel is rémlett előttem a jelenet. – Nevetek, amikor szóba kerül az érdekes és nem kevésbé mulatságos történetet a nagybátyról.
- Továbbra is úgy gondolom, hogy ez izgalmas lehet. Ha már ilyen kedvesen beavattál a részletekbe, azt hiszem a minimum az, hogy én is elmondjak pár dolgot. Viszonzásképpen. – Mosolygok rá kedvesen, majd az emlékezetemben kutatni kezdek egy olyan történés után, ami talán felérhetne az ő történetével, de sajnos ilyenre nem igazán akadok. Nem nevezhető valami izgalmasnak az életem. Bár, ha az apámmal való veszekedéseket vesszük alapul…
- A családom tele van személyiségekkel. Talán én vagyok az egyedüli, aki igazán kilóg közülük, lévén nem igazán vagyok izgalmas ember. Apám pont ezért ki nem állhat. De én sem őt. Ritkán járok haza a szülői házba, leginkább csak akkor, ha muszáj. Karácsonykor, meg néhány kivételes ünnep alkalmából, de akkor is leginkább a testvéreimmel, vagy édesanyámmal töltöm az időmet, apámat pedig messzire elkerülöm. Ennek meg is van az oka. Ha mi ketten találkozunk abból biztosan veszekedés lesz, és elrontunk vele minden hangulatot. Azt hiszem, soha nem fog engem elismerni, akármilyen jó eredményekkel fogom zárni az SBI-t. – Hogy miért beszélek ennyit magamról? Talán a gyengeségem, fáradtságom okozza ezt. Vagy pusztán az, hogy olyan emberrel sikerült összefutnom, aki némiképp hasonlít rám és az eresztette meg ennyire a nyelvemet.

- Tudod, Isabelle… egyszer ez a maximalizmus alaposan vissza fog ütni rám. – Mondom halkan.
- Hogy a tökéletesre törekszem. Viszont ezt a szintet egyre nehezebb elérni. – Megszorítom a zsebemben lapuló zacskót. Majd hogy leküzdjem az újra rám törő szükséget, megint kortyolgatok párat a teámból, és komoly arckifejezésemet felváltja a mosoly.
- De hagyjunk is engem. – Ezzel véget ért az őszinte kitárulkozásom.
- Mesélj még magadról. Egy ideig még úgyis itt rekedtünk ebben a kocsmában, míg biztosra mehetünk, hogy tiszta a levegő odakinn. Én pedig szívesen hallgatlak. – Még mindig barátságosan mosolygok rá.

- Addig mondod, amíg nem veled történik… - Teszem gyors hozzá, mert valóban, mástól hallani talán még számomra is izgalmas lenne, bár, még így is előttem lenne az az érzés, hogy vajon ez milyen lehetne számomra, és amint ebbe belegondolok, nem az izgalmas fog eszembe jutni. De hát, nem mindenki van úgy kódolva, ahogyan én… akármennyire is szeretném elhinni, hogy az a normális, ahogy én viselkedek, akár magammal, akár másokkal szemben, egyre jobban döbbentenek rá, hogy nem. Kár, hogy a mai naphoz hasonló akciókon kívül nem igazán próbálok ez ellen tenni, mert nem is igazán akarok. Talán még nem nőttem ki a dolgot? Vagy sose fogom? Nem is akarok erre gondolni. Inkább emelem zöld szemeimet a fiúra, s hallgatom, amit ő mondd, magamat is meglepve, hogy milyen érdeklődéssel figyelek. Persze ez nem a fiú ellen szól, hanem általánosságban. Sajnálatos módon más emberek nem igazán szokták felkelteni az érdeklődésemet, mélyebb szinten, csak ha igazán kitartóak… Graham esetében azt hiszem azért sikerült mégis, mert valamilyen szinten azért hasonlítunk, már ami az elkötelezettséget érinti.
Miközben figyelek, a teám el is fogy, s amint a fiú befejezte, intek is a pincérnek, hogy persze ne őt szakítsam félbe. A nő elég mogorva képpel érkezik oda, s majdnem hasonló módon kérdezi meg, hogy mit akarok. Lehetséges, hogy itt nem szokás csak úgy inteni a pincéreknek, mint normálisabb helyen? Nem véletlen, hogy nem vagyok ilyen helyekhez szokva…
- Még egy teát kérnék szépen, ha lehetséges, ugyanebben a bögrében, zöldet, nem valami íztelen gyümölcsteát. Köszönöm. – A kérésem végére még el is mosolyodok, bár nem nagyon érdemli meg a nő, tekintve a kedvességét. Sosem értettem, hogy aki nem tud normálisan viselkedni az emberekkel, az miért dolgozik azokkal? Elvégre, ha gorombán szólnak az emberhez, akkor én biztosan hasonló stílusban akarok visszaszólni, reflexből, még, ha az általában olaj is a tűzre. De hát mindegy is… visszafordulok a fiú felé, amint tálcájára raktam bögrémet, s nem is törődök többet vele.
- Ugyan nem igazán ismerlek, de nem hiszem, hogy kevésbé lennél izgalmas… Unalmas emberekkel még kényszerből se beszélgetek…. – Utóbbi mondatom lehetséges, hogy kicsit… sznobnak hangozhat, de azt hiszem az őszinteség az jó erény, nemde? Legalábbis, ezt szokták mondani… bennem pedig sokszor van hajlandóság arra, hogy túlságosan is az legyek, nem figyelve azt, hogy amit mondok, az milyen hatást, vagy benyomást is kelthet.
- Hogy őszinte legyek, kicsit irigyellek, amiért nem vagy, úgymond kötelezve arra, hogy hazajárj. Nekem a Roxforton kívül eddig egyedül az az egyetlen hely, ahova mehetek… és nem szívesen teszem, a legtöbbször. Bátyám már nem lakik ott, ezért leginkább egyedül vagyok otthon, abban a borzalmasan nagy házban, s sajnos gyerek már nem vagyok, hogy olyan könnyen feltaláljam magam. Az egyetlen szórakozásnak mondható dolog az, ha valamilyen rendezvényt tartanak szüleim, vagy valahova elrángatnak, de az is leginkább azért mondható annak, mert van mit csinálni. – Tényszerűen közlöm a dolgokat, mentesen minden intenciótól, ami panaszkodásra utalhatna, ugyanis ezek számomra olyan tények, mint az, hogy egy, megy egy az kettő. Nem érzem úgy, hogy ezért sajnálni kell, csak egyszerűen mesélem, ahogy a fiú is megtette, még talán keserű arckifejezést sem vágom, azt hiszem azért nem, mert ebben nőttem fel, s már túlságosan is megszoktam ezt az életet.
- Azt megkérdezhetem, hogy mit tanulsz? – Kérdezek vissza, a boszorkány intézet említése után. Fura dolog, hogy ugyan céljaim vannak, mégis, borzasztóan tanácstalan vagyok azt tekintve, hogy a roxfort után merre vigyen az utam. Csak arra tudok fókuszálni, hogy amíg ott vagyok, addig kitűnően teljesítsek.
A maximalizmus említésére halványan elmosolyodok, de nem sokáig, mert még véletlenül sem akarom azt éreztetni, hogy kinevetem, vagy hasonlók, csak átérzem a dolgot.
- Én úgy gondolom, hogy a maximalizmus leginkább erény, én büszke vagyok rá, hogy maximalista vagyok, s nem gondolom, hogy ez valamikor is a hátrányomra lehetne. – Persze, ahogyan én gondolkodok, azt nem sokan osztják, de ők nem is értenek meg igazán.
- Ó, hát, ahogy magadat jellemezted, én se gondolom, hogy túlságosan izgalmas ember lennék, olyan szempontból, hogy nem igazán teszek semmi olyat, amivel kitűnhetnék a sorból, leszámítva a kis játékunkat a bátyámmal. Persze, ahogy azt a családom megkövetelte, tudok hangszereken játszani, több nyelvet beszélek, illetőleg kifejezetten érdeklődök a bájitalok iránt… talán ezzel szívesen foglalkoznék a jövőben is. De ezen kívül semmi érdekesség nincs bennem. – Ezek után úgy tűnhet, mintha alacsony lenne önbecsülésem, ami azért nincs így, azt hiszem reálisan látom képességeimet, s önmagamat is, de azt viszont tényleg úgy gondolom, hogy azon kívül, hogy azt teszem, amit mindig is, amit megszoktam, amire tanítottak, azonfelül semmi említésre méltó dolgot nem csinálok, egyelőre… De hát, fiatal vagyok még, talán majd valamikor találok olyasvalamit, ami különleges lenne, vagy majd Bastien belevisz valamibe… belőle simán kinézem

Isabelle & Graham

Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Újabb mosoly kúszik fel az arcomra.
- Persze, ebben nyilván igazad van. Nem én vagyok a „szenvedő” alany, és így más szemmel nyilván sokkal izgalmasabbnak tűnik, mintha velem történne ugyanaz, mint veled. – Jegyzem meg szelíden.
Akaratlanul is halkan nevetni kezdek, mikor azt mondja, hogy unalmas emberekkel elvből nem beszél.
- Nagyon érdekes lány vagy, Isa. Azt mondod, hogy unalmas személyekkel nem beszélgetsz, erre tessék mégis itt ülsz velem és együtt teázunk. Talán épp azért nem tartasz még unalmasnak, mert nem ismersz még annyira, de több ismerősöm tudja tanúsítani, hogy végtelenül unalmas vagyok. Nem vagyok az az igazi társasági ember. A legjobb barátaim azok a könyvespolcon vannak. – Most már megint csak egy apró mosoly mutatja mennyire jól mulatok.
- De egy pillanatra sem szándékozom elérni azt, hogy itt hagyj, megfosztva ezzel a társaságodtól. Úgyhogy be is fogtam a szám. Nem vagyok unalmas, tehát érdemes velem beszélgetni. – Az ólmos fáradtságot továbbra is érzékelem, de mint ahogy az előbb, most is igyekszem tudomást sem venni róla és a módszer eddig tökéletesen bevált. Később is remélem, hogy a hasznomra lesz.

- Hát igen, rengeteg előnye van annak, hogy már külön lakásom van, hogy nem kell mindig hazajárnom, amikor elérkezik a nyári szünet. Egyedül Sarah lakik még otthon, a legkisebb húgom, de a többi testvérem már mind elköltöztek, így már kifejezett megkönnyebbülést jelentett, hogy szereztem egy saját kis helyet, ami csak az enyém. Szeretek egyedül élni. – Adok ki még több információt magamról.
- Persze, megkérdezheted. Átoktörőnek tanulok. – Adom meg a választ a kérdésére.
- Neked már vannak terveid arról, hogy a Roxfort után, hogyan tovább? Vagy még nem tudtál választani a rengeteg lehetőség közül? – Kérdezek vissza kíváncsian.

- Igen, a maximalizmus bizonyos szintig tényleg erény. De a túlzott… azt nem mondanám annak. – Elég csak arra gondolnom, mennyiszer voltam már a végkimerülés határán, mikor napokig nem aludtam, alig ettem és ittam bármit is, csak azért, hogy azokból a tárgyakból is meglegyen a kiváló érdemjegyem, amikben nem mutattam tehetséget. Ez már beteges. Az meg még inkább, hogy most már arra a szintre süllyedtem, hogy drogok nélkül képtelen vagyok elviselni a nyomást, ami rám nehezedik. Szánalmas.

Már éppen kezdenék bele az újabb ellenkezésbe, hogy én eddig nagyon is érdekes személyiségnek találom, amikor ismerős hangot hallok a közelemben. Már csak ez hiányzott.
- Graham! Hát te, hogy-hogy itt vagy és nem a tankönyveid felett gubbasztasz? – Jelenik meg az egyik barátom, aki tulajdonképpen először belevitt a „rosszba”.
- Most nem érek rá. – Mondom neki hűvösen és már most kezdem magam felidegesíteni, ami rám abszolút nem jellemző. De úgy látszik az, hogy már egy ideje nem sikerült hozzájutnom a pirulához, minden türelmemet elvette.
- Azt látom. – Méri végig a társaságomban lévő lányt.
- Csak nem randid van? – Idegesít. A tenyérbemászó vigyora, ahogy méregeti Isát, mintha csak egy darab hús lenne, hogy láthatóan ő kitűnően érzi magát, mikor én nem, ráadásul mintha valami kárörvendő fényt is felfedeznék a vidáman csillogó szemeiben, hogy lám a kis „stréber” ilyen helyekre jár a szabadidejében lányokat szédíteni. Kissé beüt a baj. Elborul az agyam, tulajdonképpen kis semmiségek miatt és felpattanok a helyemről. Megragadom a velem egy idős fiú talárját és csak kevés híja hogy nem vágom valaminek oda jó alaposan. Az önuralmam utolsó maradványai akadályoznak csak meg ebben.
- Ide figyelj. Most cseppet sem vagyok jó hangulatban, úgyhogy tűnés. – Sziszegem dühösen, eddig még soha nem tapasztalt agresszióval. Caleb nem is nagyon érti az egészet, ezt látom rajta.
- Oké, elmegyek. – Mondja végül, mire elengedem a talárját, és szavainak eleget téve, valóban távozik, miközben hátra-hátra tekint, furcsállva a viselkedésemet. Csak akkor jövök rá, hogy mégis mit műveltem, amikor becsukódik mögötte az ajtó. Újra leülök a székre, igyekszem elrejteni a remegésnek induló kezeimet, de arcom csak még jobban elsápad.
- Ne… ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. – Mondom halkan és ökölbe szorítom az egyre jobban remegő kezeimet. Ez egyre rosszabb.

Eszembe jut egy pillanatra, hogy kipróbáltatom a fiúval, hogy mégis milyen ez a dolog, de gyorsan elhesegetem, hiszen… egyrészt a fiút se ismerem annyira, hogy tudjam, mi az, ami neki kényelmetlen lenne éppen. Jó emberismerőnek meg nem feltétlenül mondanám magam, legalábbis, nem annyira, hogy ezt akár ennyi idő után meg tudjam állapítani. Lehet, hogy én kitalálnék valamit, ami nekem borzasztóan nehezemre esne, ő pedig röhögve teljesítené… Másrészt, ez még is csak amolyan privát kis játék. Egy picit rosszul is érzem magam, amiért beszélek róla. Azt hiszem eddig talán egy embernek beszéltem erről, bár nem, mintha titok lenne, vagy olyan nagy dolog, ez leginkább annak magyarázható, hogy nem igazán vagyok arról híres, hogy cseverészni kezdek másokkal, csak úgy.
- Ó, ez esetben én is borzalmasan unalmas vagyok, ha a nem társasági lét egyenlő ezzel a fogalommal. De ha ez így van, akkor neked is nagy emberek a barátaid. – Célzok itt arra, hogy akik a polcon csücsülnek, könyvformájába öntve, nem akárkik. Bár tudom, hogy a fiú nem feltétlenül a nagy irodalmi alakokra gondolt…. azért megmosolyogtat a gondolat, hogy a barátomnak tekintsem Vonnegut-ot, Tolsztojt, Dickenst, vagy akár Baudelire-t. De nyilván, én is sokkal inkább mondhatom barátaimnak akár őket, akár a tankönyveket, mint a legtöbb embert, aki körülvesz engem.
- Társasági életem nekem leginkább odáig szorítkozik, hogy kötelező, családi eseményeken veszek részt, ami, édesanyám szerint fontos, hiszen részt kell venni az, amolyan társasági létben, de én nem igazán tudom megérteni, hogy ettől miért fog bárki is megismerni, hiszen csak mosolygok és álbeszélgetéseket folytatok, kicicomázva. – Oh, régebben pedig mennyire szerettem ezeket a partikat. Boldogan készülődtem, táncoltam, nem bájcsevejeket folytattam, hanem értelmes, okos párbeszédeket… de azt hiszem, ahogy változok, ezekbe is beleuntam. Mára már minden nyáron, szünetben, ha hazamegyek és kikényszerítenek a szobámból egy ilyen eseményre, úgy érzem, mintha kötéllel rángatnának, még, ha fizikailag nem is erőlteti senki a dolgot.
- Ó, az biztosan izgalmas lehet. – mosolyodom el, amikor megtudom, hogy Graham mit tanul, majd felsóhajtok, amikor megkérdezi tőlem, hogy milyen terveim vannak.
- Fogalmam sincs… egyelőre. Azt tudom, hogy a bájitaltannal szeretnék foglalkozni, azt szeretném tovább vinni, de hogy hol és utána mihez kezdek vele? Azt még nem igazán tudom. – Vallom be, kissé keserű arckifejezéssel. Nekem ez, hogy még fogalmam sincs, hogy mit akarok, felér egy horrorral. Én, aki minden percét meg szokta tervezni, aki mindig követ mindent, aki precízen próbál mindent intézni… nem tudja, hogy mihez fog kezdeni. Tlán még azt is mondhatom, hogy ez megijeszt… Egy olyan lánynak, mint én, aki mindenben célorientált, már kiskora óta tudnia kéne, hogy mihez is akar kezdeni, s egész életében, tanulmányai során főleg, arra kéne koncentrálnia. De mégse tudom… valami halvány kép ugyan kezd már kirajzolódni, de semmi biztos, és ez, az ijedtség mellet azért dühít is. Elég rendesen.
A teámba kortyolva pillantok fel az újonnan érkezőre, aki, ellentétben az előttem ülővel, már közel sem szimpatikus, első látásra sem. Egyrészt, köszönés nélkül, csak úgy idejön, félbeszakítva egy beszélgetést, ami kifejezetten modortalan, másrészt, ahogy hallom, nem is tud illedelmesen és normálisan megszólalni.
Egészen addig szó nélkül hallgatom, amit beszélgetnek, úgy gondolva, hogy nekem ebben em tisztem beleszólni, s nem is igazán tudnék mit, amíg a fiú végig nem mér, olyan tekintettel, amit én nem igazán szeretek, sőt…
- Még egy ilyen pillantás, és nem lesz mivel nézned… - Szólalok meg, kicsit sem dühösen, a tőlem megszokott tárgyilagos hangnemben, miközben az asztalra helyezem csészémet, tartva a szemkontaktus az illetővel. Miután látom rajta, hogy nagy nehezen eljutott a tudatáig, hogy emelje le rólam a tekintetét, én is elfordulok felőle.
Időközben eszembe jut, hogy pálcámat nem éppen biztonságos helyre raktam, egészen pontosan táskámba, utána nyúlok, hogy elővehessem, s legalább kabátom belső zsebébe csúsztathassam, elvégre, egy ilyen helyen, főleg a történtek után, azért fő az elővigyázatosság. Nem is igazán figyelek a további társalgásra, egészen addig, amíg Graham fel nem pattan a helyéről. Kezem megáll a mozdulatban, s hirtelen kapom oda tekintetem, amin igen nagy meglepettség látszódik. Valahogy pont belőle ezt nem néztem volna ki, bár nézve a delikvenst, aki vigyorog rá, egy kicsit azért megértem. Meg hát, mondtam én, hogy nem vagyok túl jó ember ismerő… pláne nem ilyen rövid idő alatt.
- Biztosan jól vagy? – Kérdezem, miután visszaült a helyére a fiú, s igencsak… zaklatottan szólal meg, valamint arcán se pont a nyugodtság jelei láthatóak.
- Persze, mondhatod, hogy igen, nem fogok erősködni… de ezek után azért nehezen fogom elhinni.

Isabelle & Graham

Be careful of your thoughts; they may become words at any moments.

Nem, Isa, te egyáltalán nem vagy unalmas. Kétlem, hogy bárki is ezt mondta volna neked, de ha mégis, akkor jó nagyot tévedett, vagy egyszerűen csak képtelen volt eljutni arra a szintre, hogy tisztán lássa a fal mögött rejtőző embert. – Lehet, hogy ez túl merész feltételezés volt, de ha abból indulok ki, hogy én milyen vagyok, arra tippelek, hogy a lány is az a típus, aki falakat emel maga köré bizonyos emberekkel szemben, és csak keveseknek engedi meg azt, hogy átjusson rajta. Persze, az én emberismeretem is véges, lehetséges hogy tévedek ezzel kapcsolatban, főleg annak fényében, hogy továbbra sem érzem magam kifejezetten fényes állapotban.
- Igen, nagy emberek. Az írók olyan világokat képesek teremteni, ami az olvasók számára menedéket nyújt a mindennapi gondok, problémák és feszültség elől. Kellhet-e ennél jobb szórakozás? Véleményem szerint nem, de én mindig is a könyvmolyok csoportját gyarapítottam, sokkal jobban képes lekötni egy könyv, mint bármilyen bál, vagy összejövetel. Csak akkor mentem el az ilyen alkalmakra, amikor muszáj volt, de legszívesebben akkor is egy érdekes könyvet vittem volna magammal, hogy a háttérbe húzódva folytathassam az olvasást. – Mondom apró mosollyal.

- Szerencsére én ezeket a kötelező családi összejöveteleket, nagy általánosságban kihagytam. De ez csak a mérhetetlen nagy szerencsémnek és némi furfangnak volt köszönhető, bár tény, hogy párra sajnos így is el kellett mennem. Olyankor viszont általában mindig jött a szokásos veszekedés, amivel amúgy is csak elrontottuk volna az egész családi banzájt. Úgyhogy én általában elkerültem. – Emlékszem mennyi zűr volt azzal, hogy fél óra sem telt el, de máris belebonyolódtam egy vitába apámmal a nézeteltéréseink miatt és utána persze meg is fagyott a hangulat. Ha én és apám egy helyiségben voltunk soha sem volt békés az összejövetel. Még a testvéreim kedves igyekezete sem tudta elérni azt, hogy megtörjön közöttünk a jég. Ez azt hiszem már soha nem fog változni.
- A bájitaltan egy igazán szép és rendkívül hasznos terület. Sok lehetőséged nyílik a jövődre, ha ez érdekel. Nem csoda, hogy nem tudsz választani. Ott van a bájitalmesteri cím, az hogy bájitaltan tanár lehetsz, hogy saját kis üzletet üzemeltess hogy a bájitalaidat eladhasd, de még az is ott áll előtted lehetőségként hogy bájitalokkal segítsd a Szent Mungót a készleteinek a feltöltésében. Mindenesetre sok sikert a jövőben elért eredményeidhez. – Mosolygok rá kedvesen.

Az egész kellemes hangulatot sikerül megszakítania a cseppet sem kívánt ismerősömnek, akit legszívesebben most a pokol legmélyebb bugyraiban tudnék, annyira munkálkodnak bennem a különös indulatok. Alapvetően is fel tudom húzni magam apróságokon is, de évek óta tudom szabályozni a dühömet és tényleg arról vagyok híres, hogy nehezen lehet kihozni a sodromból. Legalábbis látszólag. De úgy látszik az, hogy már egy ideje nem jutottam hozzá a droghoz, amit gondosan rejtegetek, alaposan megváltoztatott. A pálcám ami most is biztos helyen lapul a zsebemben, eszembe se jutott, hogy használhatnám, pedig nyilván egyszerűbb lett volna. De nem. Megrémiszt az, hogy ilyen reakciók törnek ki belőlem, teljesen váratlanul.
- Hogy biztosan jól vagyok-e? – Kérdezek vissza egy végtelenül halvány, már-már iróniába átcsapó mosollyal.
- Nem. Nem vagyok jól. – Most először mondom ki ezt nyíltan bárkinek is. A teám maradékára tekintek, ami időközben már kihűlt és ugyan csak egyetlen korty maradt a csészében, mégsem nyúlok hozzá, mert akkor az még jobban elárulná a kezeim remegését.
- Azt hiszem, kicsit túl hajtottam magam mostanában. Nyilván azért volt ez az ingerlékenység is, amit már meg is bántam. – Továbbra is próbálom magamnak bebeszélni, hogy tényleg ez lehet az oka minden bajomnak, de egyre nehezebb magamnak hazudni abban, hogy csak hébe-hóba van szükségem a drogra. De azért még kitartok az elmélet igazában. De hogy meddig azt csak a jó ég tudja.
- Igyekszem összeszedni magam. Ez menni fog, ha nem jelenik meg még egy-kettő idegesítő ismerősöm.