A long-awaited meeting - Katrina Zaelyn Hensley & Marconi Flint

Egy év… Merlinre, ez az egy év rengeteg szenvedést, fájdalmat, és küzdelmet hordozott magában. Mai napig nem tudom, hogy jól tettem-e azt, amit tettem, vagy az volt életem legnagyobb hibája, amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom Marconit, minden őszinte magyarázat nélkül. Talán a kétségbeesés beszélt belőlem. Megijesztett a gondolat, hogy gyerekem lesz, hogy mi lesz a kicsi jövőjével, hogy mihez fogok kezdeni, amint megszületik. Vagy, mit tettem volna, ha esetleg Ő azt kéri vetessem el… Nem arra, képtelen lettem volna. De most már soha nem tudom meg, hogy mit szólt volna Marc a hírhez. Gyáva vagyok. Olyan gyáva, amilyen gyáva embert, még nem hordott hátán a föld. Nincs mit szépíteni.

Hiába menekültem bele a munkába terhesen, miután elbújdostam Előle, hiába próbáltam kiverni Őt a fejemből, nem ment. Hiszen szeretem… még most is. Nem egyszer forgolódtam éjszaka az ágyban, arra gondolva, fenébe a félelmeimmel, inkább visszatérek Hozzá, de tudtam, ezt már akkor lehetetlenné tettem, mikor az elhatározásomhoz híven, otthagytam azt a cetlit és eltűntem. Próbáltam arra gondolni, hogy ezzel a kicsinek teszek jót, aki akkor bennem növekedett, de… valóban jót teszek-e ezzel neki? Vagy csak elszakítom az apjától, aki teljes szívvel szeretné? De az a borzalmas gondolat, mindig befurakodott a fejembe, ami elém vetítette a kétségbeejtő jövőt, azt ahogy a gyermekem embereket öl… Ilyenkor pedig mindig megerősödött bennem az elhatározásom, és minden kétség eltűnt a gondolataim közül.

De ez nem oldotta meg azt, mennyire fájt, hogy elszakítottam Tőle magam. Nem segített azon, a hiányon, ami folyamatosan mardosott Nélküle. Nem segített semmilyen elterelés. Az sem nyugtatott meg, hogy tudtam, Marconi addig nem nyugszik, amíg meg nem talál, és meg nem öl. Mert nincsenek illuzióim. Tudom, hogy… fájdalmat okoztam neki, tudom, hogy ez számára megbocsáthatatlan, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy akár képes lenne megölni. Épp ezért bújkálok előle. Egész terhességem ideje alatt, folyamatosan mozgásban voltam, mindig máshol éltem, hogy nehezebben tudják követni a nyomomat. De ez a módszer már nem volt a legjobb, mikor a kilencedik hónapban jártam, ezért kénytelen voltam hosszabb időre letelepedni egy mindentől távol eső muglik lakta kis faluban.

S akkor… megszületett életem értelme. Féltem az anyaságtól. Sőt, rettegtem tőle. Nem tudtam, hogy lehetek jó anya, és teljesen magamra voltam utalva. De amikor a kis Olivert a kezeim közé kaptam… Megszünt minden szomorúság, gond, és félelem. Ott abban a pillanatban boldog voltam. Főleg mivel annyira hasonlít az apjára… Órákon át a fellegekben éreztem magam, ahogy magamhoz szoríthattam a meleg kicsi testét. Életem egyik legszebb pillanata volt.

Az újszülött kisfiúval nem folytathattam tovább a vándorló életmódomat, ezért kénytelen voltam, a faluban maradni. Kezdetben nehezen ment az anyaság, de mostanra, már teljesen belejöttem. Tudom, hogy pontosan mivel tudom a picit megnyugtatni, ha sír és a gügyögéseiből, mutogatásából rengeteg mindent megértek. Mintha csak olvasni tudnék a gondolataiban, annyira ráhangolódtam. Minden egyes nap, eszembe juttatja Marcot, és a hiány újra visszatér… ezért, amikor csak tehetem, például mikor Oliver alszik, megint csak a munkába temetkezem bele.

A mai napom is teljesen átlagos napnak indult. Amikor csak tehettem a picivel foglalkoztam, amikor elaludt, akkor rögtön a bájitalok készítésével foglalkoztam, amiket elküldök majd a Szent Mungoba, ezzel is megsegítve a betegeket. Este felé, miközben megy le a nap, nyugtalan érzés fog el, de végül nem törődöm vele, főleg mivel látom a kisfiamat boldogan kacagni a karjaimban, miközben néhány hajtincsemmel játszadozik. Elmosolyodom, és óvatos puszit adok az arcára, mire még szélesebb mosoly tűnik fel az arcán és jobban bújik hozzám. Ilyen pillanatokért élek. Hogy ezt láthatom… hogy mennyire… csodálatos ez a kis ember, aki varázslatossá teszi a kietlen és sivár életemet. Annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy már teljesen besötétedett, a hold is feljött az égre, hogy üdvözölje a beköszöntött éjszakát. Oliver elszundított a karomban, és most a csendet csak az ő szuszogása, és a kandallóban lévő tűz pattogása töri meg.

Halkan felkelek, egy pálcaintéssel eloltom a tüzet, utána felmegyek az emeletre a kicsivel a kezemben, akit lefektetek a babaágyba. Nem tudom, milyen hosszú ideig állok az ágy mellett, figyelve, ahogy békésen alszik, mert teljesen elveszítem az időérzékemet. Fáradt vagyok. Ez sajnos meg is látszik rajtam. Gyakran járok úgy, hogy elfelejtek enni, mert annyira leköt a baba, vagy a munka, az alvásról, már inkább nem is beszélek. Gyakran fordul elő, hogy napokig nem alszok egy-két óránál többet. Ma is ez a helyzet. Nem hiába vannak a szemem alatt hatalmas karikák, és a sápadtságom sem segít a megjelenésemen. Halkan sóhajtok, végül szinte nesztelen léptekkel megyek ki a szobából, és csukom be magam mögött az ajtót. Ideje dolgoznom. Lent teljes sötétség uralkodik, mégsem gyújtok a pálcámmal fényt, hiszen tökéletesen ismerem már a járást a házban. A túlzott fény, amúgy sem tenne jót a fáradt szemeimnek.

Leérek a lépcsőn. Egy pillanatra megállok, megdörzsölöm a szemeimet, aztán már épp indulnék bájitalokat főzni, de hirtelen éreztem valamit… valami veszély közeledtét. De már nem volt időm megfordulni. Érzem, ahogy egy pálca rám szegeződik, majd a jeges hangot, aminek a hallatán… Örömöt, aztán mérhetetlen félelmet kezdek érezni. Először képtelen vagyok még csak kinyitni is a számat, hogy mondjak valamit… De végül erőt veszek magamon.
-Emlékszem. – A hangom rekedtesen tör elő a torkomból, a szívem összeszorul, és most igazán örülök, hogy még nem szemtől szemben állok vele, hanem ő még csak a hátam mögött van. Talán ez nem is fog változni… Legalábbis remélem.
-Mondhatjuk azt is, hogy igen… álmatlanság gyötör. – Csak kicsit remeg meg a hangom, mutatva, hogy mennyire félek. De össze kell szednem magam. A kicsi kedvéért.

Újabb dolog rémiszt meg. Mi lesz Oliverrel, ha meghalok? Márpedig, van egy olyan érzésem, hogy ma… ma jött el annak a napja, hogy véget érjen az életem. Ha nem sír fel… Akkor Marc sem fogja megtalálni. Mi lesz vele? Az ajkaimba harapok, olyan erősen, hogy érzem a fémes ízt a számban. Ez kicsit kijózanít. De nem... ez sem segít. Semmi sem segít.

A félelem az egyik legrosszabb dolog a világon. Főleg az a fajta félelem, ami megbénítja az embert, teljesen elárasztja az érzékeit, és képtelen bármi megfontoltat is tenni. Vannak olyan típusok, akik a félelem hatására, is képesek használni az eszüket, higgadtak maradni… De én most, ebben a helyzetben, egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem is teljesen a félelem miatt, hanem Marco jelenléte az, ami megbénít. Habár félek… Az eltörpül a másik érzés mellett, fájdalom mellett, ami letaglóz, ahogy csak a rég ismert arcra, a hideg tekintetre nézek… Ezért is igyekszem elkerülni a szemeit, inkább a padlót bámulom, vagy egy egészen más pontot, de képtelen vagyok azt látni, hogy mennyire gyűlöl. Nevezhetjük gyengeségnek… az is… de nem tudok mit tenni ellene. Magamra hoztam a bajt, most viselnem kell a következményeket. Még akkor is, ha azok esetleg végzetesek lesznek.

A szavaira, amikor megemlíti azt a bizonyos örök álmot… újabb, másfajta félelem tör felszínre bennem. Megint csak az, hogy mi lesz Oliverrel ha meghalok. A saját életemet nem tartom sokra, de a kicsiét igen. Megremegek a gondolatra, hogy bármi baja esik, de Marconinak úgy tűnhet, hogy a saját életemet féltem. Amikor megtaszít, majdnem orra bukok, de sikerül visszaszereznem az egyensúlyomat, és engedelmeskedve a parancsnak a nappaliba megyek. A fotelba is leülök, a kandalló fényében, pedig csak még sápadtabbnak, még elgyötörtebbnek tűnhet az arcom. Összekuporodom, a térdeimet egészen felhúzom a mellkasomig, úgy meredek a furcsán lobogó tűzbe, és a szavaira, csak egy apró bólintás a válaszom.

Furcsa belegondolni. Nem olyan régen, még olyan boldognak éreztem magam, amikor mellette voltam. Teljes mértékben képes voltam elfelejteni azt, hogy embereket öl és kínoz meg. Hát igen… a szerelem sok mindent képes elfeledtetni az emberrel. Még azt is, hogy a szerelme egy gyilkos. De ez akkor engem nem érdekelt… és tulajdonképpen ma sem érdekel. Tényleg ostoba voltam? Igen. Ez kétségtelen. Megbántam-e amit tettem? Erre is igen a válasz. Gyereknek érzem magam, jelenleg a nagyvilágban. Egy gyereknek, akinek fogalma sincs, hogy mihez kezdjen az életével. Pedig már anya vagyok… tiszta paradoxon.

-Tudom. – Mondom halkan, hosszú idő után megszólalva. Tudom, hogy butaságot követtem el. Azt is tudom, hogy az utóbbi idő nem tett valami jót nekem. Talán így próbáltam elmenekülni a bűntudat elől, vagy a fájdalom elől… Vagy mindkettő. A családomnak fogalma sincs, arról, hogy hova tűntem, nem tudja senki, hogy terhes voltam, és most van egy aprócska, tündéri fiam. Senki nem tud rólam semmit hónapok óta. De ő mégis megtalált. És tudom, hogy miért. Elkövettem azt a hibát, hogy sokkal több ideig maradtam egy helyen, mint ahogy kellett volna. De azzal, hogy tovább folytatom a bujkálást, csak húztam volna az időt… Előbb-utóbb ez a jelenet bekövetkezett volna. Legalább túl esek rajta. Csendben hallgatom azt amit mond, de nem szólok egy árva szót sem. Feleslegesnek érzem.

Csak akkor nyitom szólásra az ajkaimat, amikor felteszi azokat a bizonyos kérdéseket.
- Őszinte válaszokat akarsz, Marconi? Rendben… megkapod. Sok választásom úgy sincs már. – A hangom megtört, de folytatom. Megérdemli azt, hogy legalább őszinte legyek vele. Még akkor is, ha olyan nehezemre esik elmondani a kérdéseire a válaszokat.
- Nem ment jól a sorom, és egyáltalán nem kaptam meg azt, amire vágytam. Bár attól függ, honnan nézzük. Egy örömteli esemény történt velem azóta… de erre később térek rá. Nem, nem érte meg elmennem. Elhagyni sem volt téged a legjobb ötlet. Bár ez téged úgysem hat meg. Tisztában voltam vele… hogy ezt nem hagyod, majd annyiban. Naivan talán azt gondoltam, sikerül elrejtőznöm előled, és az érzéseim elől, de nem… ez nem ment. Gondolom, kíváncsi vagy, miért tettem azt, amit. – Mély levegőt veszek, most először a szemeibe nézek.

- Oliver miatt. – Hát kimondtam. Kimondtam a nevet, ami után már nincs visszaút. Ugyan Ő nem tudhatja, hogy kiről van szó, de én pontosan tudom. Az arcom pillanatokon belül megváltozik. A szemeim, habár nem olyan fénnyel, mint régen, de csillogni kezdenek, ajkaimra akaratlanul is apró mosoly kerül.
- Szeretem őt, Marconi. Az életemnél is jobban. – Mondom elfúló hangon.
- Mindent megtennék érte. Bármit. Ez a szerelemnél is erősebb érzelem. Egy olyan kötődés, ami soha nem szakad meg, ami örökre magába szippantott, amint tudomást szereztem a létezéséről. Nem ismered őt… és féltem bemutatni neked. Féltem elmondani, hogy… van valaki, aki már akkor annyira fontos nekem. Nem tudtam, mit reagálnál rá. Féltem attól, hogy elszakítod tőlem. Hogy elveszítem. – Remegek.
- De jogod van… megismerni… csak erre már túl későn jöttem rá. Sajnálom.

Még mindig félek. Halálfélelmet kellene éreznem, hiszen soha nem voltam még ilyen közel ahhoz, hogy hátrahagyjam a porhüvelyemet, de még mindig nem ez a félelem köti gúzsba a tagjaimat. Tudom… hogy csak még dühösebb lesz, amint kiderül az igazság, hiszen egyáltalán nem volt jogom eltitkolni előle azt, hogy van egy közös gyermekünk. Még akkor sem, ha csak a félelem és a kétségbeesés vezérelt. Nagy hiba volt. De most már késő. Nem lehet megváltoztatni a múltat, csak egyet tehetek: összeszedem a bátorságomat és mindent bevallok. Talán… talán elérhetem azt, hogy Olivernek ne essen baja, hogy ő épen és egészségesen élje tovább az életét. Marconinak nem lesz oka arra, hogy az aprócska kis babára haragudjon, tehát még reménykedek, hogy legalább Neki boldog élete lesz. Még akkor is, ha én meghalok. Mert kétségtelen, hogy most éppen azzal az emberrel beszélgetek, aki a halálomat fogja okozni, és akit még mindig szeretek. Micsoda kettőség…

Ösztönösen húzódom még jobban össze, mikor meghallom a kacaját, ami cseppet sem megnyugtató, egyáltalán nem olyan, mint régen. Valószínű, már soha nem is lesz olyan. Hiszen mind a kettőnk élete örökre megváltozott. Mégpedig éppen Oliver miatt. Mégsem tudnám soha megbánni azt, hogy megszületett, mert egy kis csoda… és már most annyira hasonlít Marconira, hogy le sem tagadhatná, hogy az ő fia.
- Csak hogy a tévedéseket elkerüljük, egyetlen egyszer hazudtam neked. Az akkor volt, mikor azt a cetlit nálad hagytam. – Mondom halkan, bár úgy érzem teljesen felesleges védeni magam, most már előbb-utóbb el fog érni a végzet. Csak Oliver legyen biztonságban.
- Rendben, folytatom. – Fojtok vissza egy sóhajt, mert bár most tényleg mindent el kell mondanom neki, örülök minden egyes másodpercnek, amivel még húzni lehet az időt, mert félek a haragjától… a reakciójától.

Ezután pedig belevetem magam az előkészítésbe. Hosszan mesélek, minden szót őszintén, ámbár elismerem kissé félreérthetően fogalmazva, mert még mindig gyáva vagyok, egyszerűen kimondani azt az igazságot, hogy van egy fiunk. Nem… erre még mindig képtelen vagyok, még mindig fel kell vérteznem magam gondolatban, hogy ezt az igen csak fontos dolgot, kimondjam. Látom, ahogy a szavaimat követően megfeszül, szinte érzem a levegőben a vibráló feszültséget, a belőle áradó gyűlöletet, és a mágiát, és tudom, csak egyedül az tartja vissza, hogy megöljön, hogy még mindig beszélek. De tudom, már nem sok lehetőségem lesz rá.
- Igen… szeretem. – Bólintok, palástolni az érzelmeimet, ami egyre nehezebben megy.
- Igazán ismerem ezt a fogalmat. Te ezt… nem értheted… – Tudom, hogy ettől csak még dühösebb lesz, és nem lenne értelme tovább hergelni, de tényleg így van. Nem értheti meg, milyen kötődés fűz a gyermekünkhöz. Ez… olyan anyás dolog. Mikor úgy tör elő belőlem a védelmező ösztön, mint ahogy soha semmi eddig. Ez mindennél erősebb. Még a szerelemnél is.
- Tudom… hogy meg fogok halni. – Suttogom, miközben még jobban összekuporodom, főleg amikor közeledni kezd hozzám.
- De azt akarom, hogy neki semmi baja ne essen. Meg tudod ezt érteni? – Nézek fel rá, de ekkor már kap is a torkomhoz, és… igen, kitör belőle az indulat. Rongybabának érzem magam, alig kapok levegőt és fájdalmat is okoz, főleg amikor földet érek, de muszáj… muszáj megőriznem valamennyi hidegvért. A könnyek elhomályosítják a tekintetemet, de kipislogom azokat, mielőtt egy is lecsordulna az arcomon. Felkelek a földről és elszántan elé állok, az utolsó töredékeivel a bátorságomnak.

- Igen… itt van. – Mondom kicsit még rekedten az előbbi akció miatt.
- Ígérd meg, hogy nem bántod. Egy újjal sem. Mert ő nem a szeretőm Marconi. Hanem… – Elhalkul a hangom, mert föntről sírás hallatszik. Egy éhes gyomor követelőző bömbölése, hogy ideje megetetni. Ellágyul a tekintetem a hang hallatán, hiszen lehet utoljára hallom. Vágyakozva tekintek fel a lépcső felé, aztán visszafordulok a férfihez.
- Oliver… éhes. Fel kell mennem, megetetni. Utána azt csinálsz velem, amit akarsz, de őt ne bántsd. Ártatlan… még csak… hat hónapos. Nem cseréltelek le… Csak… ez megtörtént. Van egy fiad. – Halkul megint suttogássá a hangom.
- El kellett engednem minden biztosat, amit addig önmagamról tudtam. Mert minden, amit a testemről tudtam, érvénytelenné vált abban a pillanatban, ahogy a magzat fejlődni kezdett bennem, és én menthetetlenül változtam napról napra, egy teljesen kiszámíthatatlan módon. Tapasztalatom szerint, ez nem fogható fel ép ésszel. Nem nevezhetném ezt válság helyzetnek, mert egy nő szerencsére rendelkezik általában azzal a bölcsességgel, és erővel, hogy mindezt ne váltságnak élje meg, de én úgy látszik ehhez kevés voltam. Mert válságnak éltem meg azt az időszakot, amíg… Oliver növekedett bennem. – Még mindig bennem van az elszántság, amivel útját állom a lépcső felé.
- Ígérd meg… ígérd meg, hogy nem bántod. Hogy nem esik bántódása. Hogy vigyázol rá. Borzasztóan hasonlít rád. Így… azt sem mondhatod, hogy megcsaltalak, amit soha sem tettem. Csak… biztosíts neki jó életet… ha én már nem fogok élni. – A kisbaba kitartóan sír odafönt, én pedig csak végtelen erőfeszítések árán vagyok képes egy helyben maradni, szembenézve magával az ördöggel, akinek épp csak egy pálcaintés és máris végezhetne velem. Kérdés… hogy most jött-e el a halálom pillanata, vagy kapok egy kis időt még arra, hogy utoljára a karjaimba vegyem Olivert?

Csak egy pillanatot kellene megváltoztatni a múltban. Egyetlen, fránya pillanatot, amikor elhatároztam magamban, hogy azt teszem, amit. Nincs mentségem erre. Nem elég jó indok a félelem, nem elég jó indok az, hogy nem akartam, hogy a fiamból is halálfaló váljon. Nem létezik jó indok, ami megmagyarázná, miért döntöttem úgy, hogy elbujdosok és eltitkolom Előle Olivert. Én, aki mindig arra törekedtem, hogy az emberek jobban legyenek, egészségben és boldogságban tudjanak élni, teljesen kifordultam önmagamból. Semmivel sem vagyok jobb, mint azok az emberek, akik gyilkolnak. Hiszen én egy gyümölcsöző, bár igen csak furcsa kapcsolatot gyilkoltam meg, teljes kegyetlenséggel, szívtelenséggel. Még akkor is, ha fájt is, borzalmasan, megtettem. Ezért is érzem azt elkerülhetetlenül, hogy ma van az életem utolsó napja. Ma fogom utoljára látni azt a két embert, akiket a világon a legjobban szeretek. A sors furcsa fintora az, hogy épp az egyikük fogja elvenni az életemet. De nincs mit tenni. Lelkiekben… amennyire csak tudtam, már felkészültem erre a napra, mert számítottam az eljövetelére. Csak nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.

Látom azt, hogy Marconi teljesen kifordult önmagából. Hogy először meg sem hallja a szavaimat, amikkel próbálom elmagyarázni neki ezt az egész helyzetet, hogy legalább Oliver éljen boldogan, akár halálfalóként is, csak maradjon életben. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen erős anyai érzelmek fognak majd dúlni bennem, soha nem gondoltam volna, hogy ez meg fog történni, hogy idő előtt terhes leszek. Hogy bár attól a férfitól lesz gyermekem, akit szeretek, de nem boldog házasságban, előre megtervezve érkezik majd az új családjába. Hanem egy olyan anya veszi majd a karjai közé őt, aki bizonytalan, gyáva, és képtelen helyesen dönteni, ha nagy dolgokról van szó. Hogy aztán később, csonka családban nőjön, majd fel, anya nélkül. Mert, hogy én megfogok halni, még ma, abban még mindig teljesen biztos vagyok.

Most pedig mindent bevallottam Marcnak. Mindent, amit csak tettem, amit éreztem, kivéve azt, hogy most is ugyanúgy szeretem Őt, mint akkor mikor még minden rendben volt közöttünk. Most már soha nem lesz semmi a régi. Hiszen van egy közös gyermekünk, én pedig… talán már csak órákig, vagy percekig élvezhetem a társaságukat. Kívülről látom az eseményeket, mintha nem is a saját testemben lennék, mintha nem én formáznám meg a szavakat, nem én figyelném sápadtan azt, ahogy Marconi rájön arra, hogy van egy fia… Úgy érzem magam, mint egy kóborló lélek, aki a földön van, de még sincs ott teljesen. Csak lebeg és szeretne vagy a teljes halálba, vagy a teljes életbe visszatérni. De nekem nem lesz választási lehetőségem.

A szavait tompán hallom. Tudatom már alig van jelen. Egyetlen dolog éltet, hogy még egyszer szeretném látni Olivert. Azt sem igazán érzékelem, mikor Marc ellök, hogy felmenjen az emeletre, és habár gyengének éreztem magam még nem olyan rég, most már nem érzek semmi fizikai fájdalmat, így az esést sem fogom fel teljes egészében. Talpra állok és a férfi után megyek, de ahelyett, hogy követném a szobába, csak megállok az ajtóban és figyelem őket. Oliver egészen addig keservesen sír, amíg az édesapja a karjai közé nem veszi, és gyengéd megnyugtató hangon próbálja csitítani. Ennek meg is lesz a hatása, hamarosan már csak a hüppögését lehet hallani, de később már azt sem.

Érdeklődő szemekkel néz fel a számára szimpatikus idegenre, kis kezecskéit az arca felé nyújtja, hogy feltérképezze az előtte lévő újdonságot. Nagyon kíváncsi kis apróság, amit csak tehet megvizsgál, ezért is tesz így Marconi arcával is. Óvatosan térképezi fel a férfi ajkait, orrát, homlokát, nyújtózkodva, és mivel tetszik neki az, amit tapasztal, elkacagja magát és ragyogó szemekkel, bizalommal néz Marcra. A kisebb kacajt a hasa korgása szakítja meg, mire nyűgösen kezd mocorogni a vigyázó, óvó karok között, keresve az élelemforrást, vagyis engem.

Én továbbra is, teljes csendben ácsorgok viszonylag takarásban az ajtónál, de úgy, hogy figyelhessem az eseményeket. Oliver, hamarosan fel is fedez a sötétségben, és követelően nyújtogatni kezdi felém a karjait, de láthatóan nagyon jól érzi magát Marconinál, mert lelkesen rúg egy-kettőt. És habár, tudom, hogy ez szinte lehetetlen, de mintha cinkos pillantást is küldene a férfi felé, jelezve neki ezzel azt, hogy mennyire kedveli Őt. Megmozdulok. Tudom, hogy most már nagyon éhes lehet, hiszen, mindig olyan jó étvággyal eszik, ezért kockáztatom azt, hogy kicsit közelebb menjek.

- Meg… megetethetem? Utána… visszaadom, csak… nem akarom, hogy nyűgös… és éhes legyen. – Mondom halkan, reménykedve abba, hogy talán pozitív választ kapok, és még egyszer a karjaimban tarthatom a kisfiút. Láthatom még egyszer azt, ahogyan rám mosolyog. Ki tudja, hogy lesz-e még lehetőségem rá az életben. A szívem fájdalmasan szorul össze, de elrejtem az érzéseimet, és csak próbálok sodródni az árral. Próbálom kihasználni a megmaradt, csekélyke lehetőségeket.