L. Longbottom prof irodája

Vendég

öcsi

Ezek a hónapok egyre szánalmasabban telnek, de amíg munka van, addig van hová menekülni. Most, hogy elkezdődött a téli szünet, sőt, még ez a túlértékelt fenyőfás ünnep is itt van a nyakamon, egyszerre minden olyan borongóssá, nyomasztóvá vált. Próbáltam minél hamarabb véget vetni a vacsorámnak, s habár ünnepi lakoma volt azzal a maroknyi tanárra és diákkal közösen, én mégsem tudtam jóképet vágni hozzá. Fejfájásra hivatkoztam, de sejtem, hogy nem sikerül mindenkit becsapni. Mindenesetre amíg nem zargatnak, felőlem azt hisznek és azt kombinálnak, amit akarnak. Ha valakinek lelép a felesége a gyerekkel együtt, ahhoz egyébként sem szokás jóképet vágni, főként nem karácsonykor.

Becsukom magam mögött az ajtót és egy pálcaintéssel bezárom, hogy senki se törhessen rám váratlanul. Először az íróasztalomhoz megyek és leülök a székre. Velem szemben egy kétéves forma, pisze orrú, de egyébként tiszta apja fiú mosolyog a lencse felé egy asszony ölében, de annak az arca ki van égetve a képről, s helyette a képtámla sötét háttere dereng. Egy jó pár pillanatig elmélázok, miközben a bejárati ajtón lévő tükörbe pillantok, ahol saját arcképem bámul vissza. Mint mindig, friss és energikus, csak a szemekből látszik, hogy éjszakánként nem alszom és hogy túlhajszolom magam, amikor csak lehet, hogy ne kelljen egy pillanatra is leállnom és gondolkodnom. Az mindig csak bajt okoz.

Behunyom a szemem, aztán felpattanok és a Heléna kalitkájához lépek, hátha hozott nekem levelet. A bagoly dölyfösen rámkuvikol, de persze egy árva borítékot sem hozott. Felsóhajtok és nekitámaszkodok a falnak.
Hát persze, hogy még egy levelet sem ír. Miért pont most jelentkezne? - fut át az agyamon, de ugyanakkor azért is csalódott vagyok, mert a megbízott magánnyomozótól sem jött hetek óta hír. Egy darabig támasztom a falat, aztán gúnyosan elmosolyodok magamon, hogy mennyire szánalmas is vagyok. A következő pillanatban már a bárszekrény felé vezet az utam. Egy jó kis lángnyelywhisky megold mindent. Legalábbis rövid távon. Hosszan meg kit érdekel? Elkapom az egyik tele üveg nyakát, amit az egyik volt egyetemi professzoromtól kaptam karácsonyra. Ugyanezzel a mozdulattal a másik kezemmel a pálcámért nyúlok és egy poharat lebegtetek az asztalra, majd ugyanezzel a módszerrel jeget is belé. Ekkor érek oda én is az asztalhoz, visszaülök a székre és a kisgyerek képére ezúttal ügyet sem vetve, tükörbeli önmagammal állok le inni. Elrakom a pálcát, félig megtöltöm a poharat, majd egy játékos kacsintással megtoldva magam felé emelem és kortyolok.

Nem véletlenül lángnyelv a neve. Ahogy az égető folyadék lefut a torkomon, elfintorodok, de azért még egyet kortyolok, hogy leöblítsem az előző kortyot.
- Boldog karácsonyt! Egészségedre – emelem meg megint a poharat a tükörképem felé.

Vendég

floating down escalators

YOUR EYES ARE GREEN, YOUR HEART IS BLACK

Sosem voltam igazán nagy híve az ünnepeknek, mivel az évek során rá kellett jönnöm arra, hogy igazán semmi másról nem szól, mint a mérhetetlen képmutatásról, költekezésről, bájolgásról. Gondoljunk csak bele. Ilyenkor az idilli kép ugye bár az, hogy az ünnepeket otthon töltöd a családod, a szeretteid körében, hatalmas lakomákat csaptok, ajándékokat bontogattok, énekelgettek a fa körül, vagy épp a kandalló előtt és egyfolytában mást sem hallasz, mint, hogy ez a szeretet ünnepe, ilyenkor nem szabad haragudni, utálkozni stb., A kérdésem már csak volna, miért? Miért van szükség erre az egészre? Számomra már ott ellenszenves ez az egész színjáték, hogy a szeretet ünnepén együtt kell lennie a családnak, és meg kell játszani a jófejet olyanokkal szemben is, akikre amúgy az év maradék 362 napján haragszol, vagy még csak rá sem nyitod az ajtót, ha teheted, mert annyira idegesít. Vigyorognod kell, mint a vadalma, amikor egy újabb, hasznavehetetlen bóvlival szúrják ki a szemed, amit ráadásul néhány hónappal később fel is emlegetnek, neked pedig már gőzöd sincs róla, hogy miről is van szó. Röviden tömören összefoglalva a karácsony számomra egy túlértékelt dolog, ami alól igyekszem is kibújni, amikor csak tehetem, a szüleim nem kis rosszallására.

Az utóbbi néhány évben mindig úgy alakítottam a dolgokat, hogy éppen külföldön tartózkodjam, vagy szolgálatban legyek, ám idén teljesen véletlenül alakultak úgy a dolgok, ahogy. Az igazgató néhány nappal ezelőtt megkérdezte, hogy elígérkeztem e már az ünnepekre, vagy meg tudom e oldani azt, hogy a kastélyban maradok felügyelni azt a kevés nebulót, akik úgy döntöttek idén nem mennek haza és a kastély falain belül, töltik az ünnepeket. Néhány percre volt csak szükségem, hogy alaposan átgondoljam a dolgokat. Vagy hazamegyek a szüleimhez és viszem magammal a húgomat is, hogy aztán napokon keresztül hallgathassa, Celestina Magicát és azt a rémes lármát, amit énekelésnek merészel titulálni, vagy itt maradok, a bátyámmal, néhány diákkal és kollégával, Abigail pedig egyedül utazik. Végül inkább a második eshetőség mellett döntöttem, ez az oka tehát annak, hogy most itt vagyok.

A nagy karácsonyi vacsora idén is tökéletesre sikeredett, épp, ahogy roxforti éveim alatt. A szorgos házimanók még ilyenkor is teljes gőzzel dolgoznak, egy pillanatra sem pihennek, csak, hogy nekünk mindenünk meglegyen, a diákok, tanárok pedig élvezettel fogyasztották a finom falatokat. Annyira el voltak foglalva az evéssel és a beszélgetéssel, hogy egyedül nekem tűnt csak fel amint a bátyám Liam, finoman kimenti magát, majd visszavonul a szobájába. Elég átlátszó volt a fejfájásos história ahhoz, hogy egyből megértsem miről is van szó valójában. Bár számomra is rémes ez az ünnep, a bátyám számára maga lehet a pokol. Nem is csoda, ha valaki „elveszíti” a családját s emiatt emészti magát attól az ember nem is, várhat mást. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogyan is történhetett ez az egész, annyi azonban biztos, hogy nem hagyhatom Liamet egyedül ilyen állapotban.

Néhány perccel Liam távozása után én is kimentettem magam azzal, hogy még van egy kis dolgom majd azon nyomban el is indultam a bratyó szobája felé. Épp ahogy számítottam az ajtó be volt zárva így hát kopogtam röviden
- Én vagyok az testvér, engedj be.

tagged: liam | word count: 504 | notes: végre valahára :$

escalators template by ACT APALLED! of A THOUSAND FIREFLIES

Vendég

öcsi

Valami furcsa oknál fogva az első pohár mindig olyan hamar kiürül. Nem is beszélve az utna következőkről. Elkeseredve veszem tudomásul, hogy egyre jobban bírom a piát, csaknem annyira, mint diákkoromban. Akkor tényleg nagy ivó voltam és még büszke is voltam rá, most már kevésbé. Akárhányszor másaposan a tükörbe nézek, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy szembeköpjem magam. De most még nem tartok ott. Most csak kortyolok, jó nagyokat, egy darabig a számban tartom az égető italt, visszatartva az lélegzetemet is és az átlátszó poháron átsejlő jégdarabokat analizálom, amik között még egy-két cseppnyi ital van már csak. Sebaj, szerencsére a jó drga professzorom gondoskodott arról, hogy a szentestét se töltem józanul. Szerencsére holnap nincs tanítás. Sőt, még jó két hétig nem kell kötelességet teljesítenem. Addig meg bármi megtörténhez.

Persze, reménykedj csak tovább, te szánalmas majom – torkolom le magamat és útjára indtíom a whiskeyt, ami eddig csaknem szétmarta a számat. Összeszortom a szememet és nyúlok is vakon a palackért, amikor kopogást hallok. Természetesen nem is veszek róla tudomást, csak töltök. Ezúttal jóval többet, mint az előző körnél. Már éppen érintem ajkamhoz a poharat, amikor meghallom az öcsém hangját.
Nem is igazán lepődök meg. Mostanában túl sokat aggodalmaskodik, mindenki másnál jobban a környezetemben. Csak tudnám, honnan szedi, hogy több joga van beleszólni az életembe, mint másoknak? Néha igazn az idegeimre megy. Mint például most. Továbbra is csendben ülök a félhomályban és az ajtóra meredek, és egy jó darabig váratom.

Talán azt akarom, hogy megunja és elmenjen, vagy hogy azt higgye, nem vagyok itt. Mégis a legvalószínűbb az, hogy kíváncsi vagyok, mennyire kitartó, mennyi ideig képes a hideg folyósón várni csakis értem.
Merlinre, ez nevetséges! Mármint én vagyok a nevetséges és szánalmas.
Lehúzok egy jó nagy kortyot, egyből lenyelem és közben az asztalon fekvő pálcámért nyúlok. Egy szemvillanás alatt hátravágódik az ajtó, egészen a falig. A rajta függő tükörképem eltűnik és helyette egy vonásaiban hasonló, mégis teljesen más, kiegyensúlyozott, józan arc bukkan fel.

- Jó estét, testvér! Mi tartott ilyen soká? Ennyi idő alatt akár háromszáz különféle módon is önygilkos lehettem volna – gúnyolódok határozottan rosszindulatú céllal, de azért egy lendületes mozdulattal biccentek. – Kerülj beljebb szerény hajlékomba.
A pálcámat újra meglendítem, ezúttal az asztalon alig pislákoló gyertya felé, mire az nagyobb lángra kap, és csakhogynem megvilágtja az egész szobát. Ha most igényeskedő kedvemben lennék, ezt a baklövést nem követem el, de a vak is látja, hogy a szoba már hónapok óta nem volt takartva. Az még rendben van, hogy én nem vagyok képes összeszedni magam, de legutóbb gyilkos átokkal fenyegettem két ijedt manót, aki arrébb akarta tenni a szennyes ingeimet. Azóta nem mer egyik sem feljárni és ez igy is van rendbe. Nem fogdossák már össze a kis aszott kezükkel a holmimat.
Mindenesetre én már ügyet sem vetek a káoszra magam körül.

- Feltételezem jöttél koccintani egyet a bátyáddal.
Felpattanok a helyemről a bárszekrényhez lépek egy újabb pohárért. Háttal állva válogatok a sok egyedi darab között, hogy legalább találjon az enyémmel.
- Mondd csak, nincs neked ilyenkor jobb dolgod? – teszem fel a hálátlan kérdést, majd leveszem a polcról a poharat és visszalépek az asztalhoz. Nagy gonddal pakolok bele jeget, majd megtöltöm a kétharmadáig és átnyújtom Doriannek.