if the artist starts something ... Hugo & Daphne

❥this girl is on fire

Hétvége van, minden diák kihasználja a lehetőséget a szórakozásra, vagy a tanulásra. Én speciel egyáltalán nem akarok tanulni, hiába kéne, de úgy döntök, hogy ezt a délutánt nem fogom elrontani a mágiatörténet és bájitaltan házidolgozatokkal, inkább kihasználom a lehetőséget és rajzolok. Az elhatározást tett követte. Ma reggel felébredtem, megjegyzem dél felé járt az idő, és már senki sem tartózkodott rajtam kívül a hálókörletben. Biztos vagyok benne, hogy csak a gyomrom követelő mormogása tudott kizavarni az ágyból, egyébként átaludtam volna az egész napot. De a szervezetem figyelmeztetett arra, hogy nem ártana pár palacsintával gazdagítanom, ezért, ha nehezen is, de feltápászkodtam az ágyból és a zuhanyzás, fogmosás, és a további reggeli teendők után magamra kapok pár ruhadarabot, ami a kezem ügyébe kerül, a hajamat, pedig kiengedve, jelenleg szőkén hagyom a vállaimra omlani.
Első utam a nagyterembe vezet, de mint kiderül, már rég lekéstem a reggelit, és már az összes diák az ebédre felvarázsolt ételeket eszegetik, a legnagyobb elégedettséggel. Végül is, nekem mindegy, hogy palacsintát, vagy spagettit eszek, így habozás nélkül huppantam le a hugrabug asztalához és láttam neki az evésnek. Nem igazán foglalkoztam a körülöttem zajló eseményekkel, számomra a körülöttem lévők beszélgetései, el sem jutottak a gondolataimig, csak egy háttérbeli zúgásnak tűnt a számomra. Ami olyan, mint amikor az ember hazamegy egy fárasztó nap után, és hallja a berendezések halk, de megnyugtató zümmögését, vagy az órák tiktakolását. Ilyenkor mindig úgy érezzük, hogy hazaérkeztünk, már nem kell félnünk attól, hogy bajba keveredünk. Pontosan így érzem én is magam ilyenkor, mikor a nagyteremben zajlanak az étkezések.
Hiszen nagyon ritkán van olyasmi, hogy pont ilyenkor okozzon valaki felfordulást, vagy rombolást. Persze, ez is előfordul, de az esetek többségében nyugodtan telnek ezek az alkalmak, minden háztárs lelkesen beszélget egymással, elmesélik, hogy mi mindent történt velük, mióta nem találkoztak… Mondjuk ezt én sosem értettem. Mi megbeszélni való van azon, hogy mit tettek addig a röpke fél óráig, amíg nem találkoztak? Vagy ez is csak egy furcsa szokás, amit megfigyelhettem az emberek között? Lehetséges. Hamarosan az utolsó finom falatot is eltűntettem a tányéromról, és csak utána következett az igazi lakoma: a desszert. Mindig erre szoktam fektetni a hangsúlyt, mert annyira szeretem az édességet, hogy minden étkezéskor, muszáj valami édeset is ennem. Ezért szoktam kevés rendes kaját enni, hogy utána jól belakhassak az édesebb dolgokból. Mint például a csokis muffin. Egyik kedvenc. Lelkesen vetettem bele magam, a desszertek gyűjtögetésébe, majd elfogyasztásába, és csak akkor dőltem hátra elégedetten, mikor teljesen dugig voltam minden egyes jóval. Az kétségtelen, hogy tudok élni. A roxforti ételek, pedig egyszerűen mennyeiek. Amúgy is hízókúrán vagyok, mert olyan sovány vagyok, hogy az már szinte hihetetlen. De eddig, semmi hatása nem volt annak, hogy sokat eszem.
Az ebéd utolsó szertartása, a pár perc szieszta volt, amit minden egyes alkalommal be szoktam iktatni, még akkor is, ha esetleg valamilyen órára kellene sietnem. Nem hiába szoktam szinte mindig késni…
Megiszom azt a maradék töklevet, ami a poharamban van, aztán nagy nehezen ráveszem magam, hogy feltápászkodjam, és ruganyos, könnyed léptekkel visszainduljak a klubhelyiségbe. A folyosókon kevés ismerőssel találkozom, szinte minden nebuló, kint tölti a szabadidejét, amíg megteheti, és szebb idő van, vagy a könyvtárban sínylődik a többi szerencsétlen sorstársával, akik a házidolgozatok, vagy tanulás ürügyén tartózkodnak a helyiségben. Én viszont már előre örülök annak, hogy a délutánt rajzolással tölthetem. Azt hiszem ez az olyan tevékenységeknek az egyike, amit soha, de soha nem fogok megunni, és mindig örömmel fogom csinálni.
Mikor belépek a hugrabug klubhelyiségébe, azonnal látom, hogy itt sincsenek többen, mint a folyosókon. Ennek most kifejezetten örülök, mert így jobban el tudok merülni a koncentrálásban, és az alkotásban. Egyedül csak Hugo-t és pár másodévest veszek észre, akik éppen robbanó snapszlit játszanak, örömteli kiáltásokkal fűszerezve. Egy szó nélkül megyek oda az egyik fotelhoz és helyezkedem el, úgy, hogy tökéletes rálátásom nyíljon Hugora. Mert mint mindig, most is megakadt rajta a tekintetem. Bár ez mostanában egyre gyakrabban fordul elő. Általában csak messziről figyelem a fiút, amikor nem nagyon veheti észre, és úgy rajzolgatom, de most már többször elegyedek vele beszélgetésbe, ami tőlem igen csak meglepő. Mármint az, hogy valakinek ennyire keresném a társaságát.
Előveszek egy grafitceruzát, és újra elkezdem felvázolni a már viszonylag jól ismert vonásait. Teljesen elmélyülök a rajzolásban, a külvilág megszűnik számomra, csak Hugot látom, és a papírt, amire rajzolok. Csak akkor kezdek először bosszankodni, mikor pár igazán fontos részletet nem tudok róla lerajzolni. Miért kell neki folyton mocorognia?? Így képtelenség normálisan lerajzolni.
Egyre csak gyűlik bennem ez a bosszúság, egészen addig a szintig, mikor is megunom és felpattanok a fotelből, majd elindulok a fiú felé.
- Szia Hugo. – Köszönök rá, majd huppanok le teljesen váratlanul mellé.
- Mond csak, te mindig ennyit mocorogsz? – Kérdezem kicsit bosszankodva, de alig hallani ezt a hangomon.
- Nagyon szépen kérlek, hogy maradj nyugton, amíg ezt a rajzot befejezem. – Meg sem kérdezem azt, hogy szabad-e lerajzolnom, esetleg nem zavarom-e, most túlságosan lefoglal az, hogy befejezzem a már elkezdett rajzot.

this is for Hugo. it's 805 words. Daphne is wearing this.

❥this girl is on fire

Fogalmam sincs mi ütött belém mikor hirtelen felkeltem és odamentem hozzá. Pont Hozzá. Egyáltalán nem jellemző rám, sőt, kifejezetten el szoktam kerülni az embereket, amikor olyanom van, márpedig a közelében nem mindig viselkedik úgy a szervezetem, ahogy kellene. Mint már rájöttem, határozottan tetszik nekem, talán ezért is koslattam utána már egy ideje. Természetesen észrevétlenül, hogy még véletlenül se tűnjön fel neki, hogy ennyire érdeklődöm utána. Elég először magamban lerendezni ezeket a bizonyos új keletű érzéseket, és csak utána próbálkozni valamiféle… figyelemfelkeltéssel. De még ennek nem jött el az ideje. Úgy látszik, annyira belemerültem az alkotásomba, hogy már nem is figyelek arra, hogy mit fogadtam meg magamban, egyszerűen csak szeretném befejezni a rajzomat. Ez indított el arra, hogy hirtelen ott teremjek mellette és leülve a kis társasághoz, befejezzem művemet.
Látszik, hogy kissé megrökönyödtek a körülöttünk lévők, ami nem is csoda, hiszen… ki számíthatott volna erre? De nem zavartatom magam. Most egyedül csak az vezérel, hogy feltehessem az i-re a pontot és legyen egy kész rajzom. Amiért bármit megtennék. Tényleg bármit.
- Hát… nem igazán. Nehéz mozgó alakot lerajzolni pontosan. De nem tudhattad, hogy rajzollak, szóval megbocsátható bűn. – Mosolyodom el újra, és megint a kezembe veszem a ceruzámat, majd végtelen koncentrációval újra nekilátok az alkotásnak. Az ajkaimat harapdálom, miközben a kezem, egy pillanatra sem áll meg a papíron, szinte követhetetlen gyorsassággal árnyékolok, végzem el az utolsó aprócska, ám mégis lényeges vonásokat. Még azt az apró pírt is ábrázolom, ami felkúszott az arcára, így csak még élet hűbb lesz a rajz. Végig csendben dolgozom, egy pisszenést sem lehet hallani felőlem, csak a ceruza halk sercegését. Aztán végül kész leszek. Leteszem a rajzeszközt és jó alaposan megnézem a kész művet, hogy nincs-e rajta hiba, vagy nem hiányzik-e még róla valami. De megfelelőnek találom.
Nagyon nehezen eszmélek fel a külön kis világomból, mikor Hugo kérdez, de végül néhány lapos pislantás után már ráfókuszálok. És csak most jövök rá, hogy milyen közel van hozzám. Merlinre, mikor került Ő ide?? Kissé sokkol a dolog, habár igyekszem nem kimutatni felé.
- Kész. – Bólintok némi torokköszörülés után.
- Öhm… – Nézek kissé bizonytalanul a rajzra, majd az ő kíváncsi szemeibe. Nem szoktam nagyon mutogatni a rajzaimat, csak a közeli ismerőseimnek, akikről tudom, hogy biztosan őszinte kritikát mondanak a műveimről.
- Hát jó. – Mondom kicsit talán kelletlenül.
- Megnézheted, ha már te vagy a modell a képen. – Egyezek bele végül és felé fordítom a rajzot. Közben mégis összeszorul a gyomrom, és megrohan a félelem, hogy mi lesz, ha nem tetszik neki? Ha már most leszerepelek előtte azzal, hogy milyen tehetségtelenül rajzoltam le? Hiszen vannak olyan rajzaim, amik sokkal jobban ábrázolják őt. Már éppen nyitnám a számat, hogy ezt megemlítsem neki, de még épp idejében sikerül visszafojtanom a szavakat, amik az ajkaimra tolulnak. Megbolondultam?? Biztos már most is őrültnek néz, hogy itt rajzolgatom, az engedélye nélkül, mégis mit gondolna rólam, ha még az is kiderülne, hogy nem csak ez az egy rajz van róla, hanem több tucat?
Még csak az hiányzik, hogy még azt is higgye rólam, hogy valamilyen megszállott rajongója vagyok, aki követi minden lépését, és teljesen elalél, ha csak meglátja. Pedig csak az az igazság hogy, unalmas órákon szoktam őt rajzolgatni, mert igen csak feltűnő jelenség. Vagy, amikor itt a klubhelyiségben unatkozok. Nem azért, mert annyira rajonganék érte… bár… tény hogy kicsit közrejátszik az is, hogy tetszik nekem. Akkor ez már kimerül zaklatásnak?
A rengeteg gondolat csak úgy cikázik a fejemben, így lehet, hogy fel sem fogom a szavait, ha megszólal időközben. Zavartan nézek rá, majd a rajzra, végül már azon agyalok, hogy talán jobb is, hogy nem hallottam a véleményét, de végül a kíváncsiságom győz.
- Mi a véleményed? – Kérdezem meg végül, a hangomban lehet hallani némi félelmet, szorongást, kíváncsiságot… és talán reménykedést is. Szemeim az előbb átéltt érzelmektől egészen aranyszínűvé válik, már nem is barna, hanem úgy néz ki, mint a méz. Legszívesebben elfutnék, de végül mégsem teszem, a kíváncsiságom itt tart.
- Nem kell kíméletesnek lenned, bírom a kritikát. – Azért ezt nem mondtam egészen meggyőzően, legfőképpen Hugo elismerésére vágyom, még ha ezt konkrétan így magamban még soha sem mondtam ki. Talán a tudatalattim vezérelt akkor is, amikor szoknyát vettem fel? Mert ugyan egyáltalán nem figyeltem, de a hatodik érzékem talán úgy vezette a kezem, hogy valami csinosabb ruhát vegyek fel. Bár mostanában ez egyre gyakrabban előfordul. Hiszen mindennap találkozok Vele. Áhh fenébe ezekkel a gondolatokkal. Most már tényleg abba kéne hagynom és egyszerűen csak ráfigyelni. És végül így is teszek. Szemeimet mélyen az övéibe fúrom és várom a kritikát.

this is for Hugo. it's 742 words. Daphne is wearing this.