Danse avec le diable - A. J. & Blaise

Éjszaka van. A kastély alszik, a szokásos zajok teljesen elülnek, nincsen más hang csak a szél rezegteti meg néha a fák ágait. Sok előzménye van annak, hogy most itt állok a Tiltott Rengeteg szélén, várva a kastély felől, egy karcsú alakot. Visszaemlékezem arra a rengeteg próbálkozásra, hogy randevúra hívjam Őt, ami már csak azért is kivételes eset, mert nem sok lányt találtam kellőképpen alkalmasnak arra, hogy ilyen kegyben részesítsem őket. És mikor rátalálok egy ilyenre… a legnagyobb örömömre, folyton visszautasított minden lehetséges alkalommal. Nem tudhatta, de ezzel csak még jobban felszította bennem a vadászat iránti vágyamat, csak még jobban meg akartam szerezni magamat, arról már nem is beszélve, hogy olyannyira le akarom nyűgözni, mint még eddig soha senkit. És bizony megvannak erre a sajátságos módszereim. Fokozatosan, de sikerült elérnem azt, némi ármánnyal, hogy belemenjen ebbe a bizonyos randiba. Tudom, hogy normális esetek között, nem egyezett volna bele, ezért kénytelen voltam egy idő után, a büszkeségére hatni, és lám… ez bevált. Emlékszem, hogy egy szemtelen mosollyal köszöntem el tőle, azt mondván, hamarosan küldök egy üzenetet, hogy mikor és hol találkozzunk. Ez az üzenet a mai nap keretein belül, meg is íródott, és a baglyom által el is lett küldve a számára.

A pergamenen, szokatlanul szép kézírással ez az üzenet állt:

Chére A. J.!

Megtisztelnél vele, ha megjelennél éjfélkor a Tiltott Rengeteg szélénél. Légy óvatos, nehogy a tanárok, a prefektusok, vagy a gondnok elkapjon. Elegáns ruhát vegyél fel, de fölé öltözz fel rendesen, mert hűvös utazás vár ránk.

Blaise

Nem ragoztam nagyon a szót, a legfontosabb információkat jelenítettem meg csak az üzenetben, és most már csak remélni mertem, hogy hamarosan feltűnnek a szőke tincsek, jelezve az érdeklődésem tárgyának a megérkeztét. Miközben várakozom, újra és újra végigfuttatom a tekintetem a hatalmas birtokon, és az imponáló kastélyon. Még mindig nem érzem itt otthon magam, pedig nem is rövid ideje tartózkodom már itt ebben az iskolában, és ebben az országban. A régi iskolám is hiányzik. Jóval nagyobb pompa jellemezte, és habár itt sem lehet panaszom az ételekre, kifejezetten hiányoznak francia hon nemes falatjai, amiket már oly régen ízlelhettem meg. Bevallom, némi önző ok is vezérel ezzel az estével, bár… azt is önzőnek lehet tekinteni, hogy minél jobb fényben szeretném magamat feltűntetni a kiszemelt lány előtt. De véleményem szerint ez megbocsátható bűn, főleg annak fényében, hogy mások is pontosan így vannak ezzel az első randin. De engem nem csak a lenyűgözés vágya fűt, hanem az is, hogy végre hazai ízeket kóstolhassak újra. Nem hiába választottam azt az éttermet amit, mert ott ugyan angol ételeket is bőséggel felszolgálnak, de, különleges francia étkekkel is megörvendeztetik, az oda betévedőt. Mikor erre az étteremre ráakadtam, bevallom nem is forogtak más körül a gondolataim, csak arról, hogy minél előbb szeretném meglátogatni ezt a helyet. De amikor A. J. is a képbe került, akkor tökéletes helyszínnek láttam egy kellemesen eltöltött kései vacsorának. Ugyan gyakran hangoztatja, hogy nem bírja a franciákat, de neki nem is muszáj francia ételeket ennie… hiszen nagy a választék.

Ahogy így teljesen belemerülök a gondolataimba, hirtelen észre sem veszem, hogy közeledik valaki a kastély felől. Csak akkor eszmélek fel, amikor a halk léptei eljutnak hozzám, örömmel nézek felé, de ekkor illúzióromboló látvány fogad. Nem a várt személy közeledik felém, hanem egy bosszantó prefektus, aki minden bizonnyal éjjeli őrjáratát végezte a kastély parkjában, elrejtőző szerelmesek, vagy éppen csínytevésen munkálkodó diákok után kutatva. Nem engedhetem meg, hogy most megakadályozza a tervemet, így meg sem várom, hogy kinyissa a száját és elküldjön vissza a kastélyba, esetleg pontot vonjon le a házamtól, vagy ami még rosszabb büntetőmunkára küldjön, csak azért, mert kint merészeltem tartózkodni takaródó után, a Tiltott Rengeteg veszélyes közelségében. Tehát mielőtt csak egy szót is kiejtene a száján, előkapom a pálcámat.
- Stupor! – Mondom ki a varázsigét, és mivel váratlan volt, az ötödéves fiú elterül a puha füvön. Mint aki jól végezte dolgát mormolok egy újabb varázsigét, amivel távolabb lebegtetem az okvetlenkedő alakot a találkozási helyről, és tovább várakozom. Nem félek attól, hogy esetleg felismert, akkor másnap, vállalom majd a büntetésemet, esetleg a pontlevonást is, de a mai estémet nem ronthatja el senki. Akármilyen ranggal legyen is felruházva.

Újabb várakozásteljes percek telnek el, és rá kell jönnöm, hogy rossz szokáshoz híven, túl hamar érkeztem a helyszínre. Hiszen még csak tizenegy óra múlt pár perccel, amikor a Mardekár zöld-ezüst klubhelyiségéből távoztam, és nem kellett sok idő, hogy kiérjek ide. Mindegy. Türelmes ember hírében állok. Aztán újabb lépéseket hallok. Most már egy jóval karcsúbb és kecsesebb alak bontakozik ki a sötétség tengeréből. Örömmel veszem tudomásul, hogy most nem egy újabb prefektus került az utamba, akit el kellett volna távolítanom, és nem is egy tanár, hanem a várt személy érkezett meg. Rögtön mosoly kúszik az ajkaimra, és pár lépéssel elé megyek, majd gyengéden megfogva a kezét, csókot lehellek annak kézfejére.
- Bonsoir, mon cher. – Üdvözlöm halkan, kellemesen zengő hangon.
- Sikerült veszélyektől mentesen eljutnod idáig? – Érdeklődöm, szemeimet mélyen a lélektükreibe fúrva, várva a válaszát.

Mint mindig most is határozottan örülök a lágyan felcsendülő hangjának. Ilyenkor olyan érzések kezdenek bennem kavarodni, amik megrémisztenek, de egyben kellemesek is. Régebben nem tudtam eldönteni, hogy a józan eszemre hallgassak, vagy inkább az érzéseimre, a lánnyal kapcsolatban, de végül kezdtem lassan ez utóbbiakra hanyatkozni. Végül is mi baj történhet? Ez után a kérdés után szoktak az emberek, igazán rádöbbeni arra a tényre, hogy mindig történik valami rossz dolog. Ez az élet rendje. Nem lenne izgalmas, ha csak rózsaszín felhőn kellene minden egyes nap lebegni, ráadásul.. a boldogság nem is tűnne annak, ha nem lennének mellette apró csalódások, szomorúságok. Tapasztalataim szerint, sokkal jobban tudok örülni a jó dolgoknak, miután pár rossz bekövetkezett. Jobban értékelem az élet szépségeit, apró örömeit, mint az olyan emberek, akik boldogan éltek egész életükben. Talán e logikát követve, az olyan személyek, akik nálam sokkal több veszteséget éltek át, is így vannak vele? Nem tudhatom. Most viszont… kifejezetten boldog vagyok, hogy látom A. J. –t és a mosolyát, és pirulását.

- Igazán szerencsés vagy, Chérie. Örülök, hogy nem esett semmi bajod. – Mosolygok rá kedvesen.
- A kérdésedre válaszolva… Nem, még most sem fogom elárulni, hogy hova viszlek. Mi lenne akkor a meglepetés? – Válik az ajkaimon a mosoly titokzatossá, mégis sokat sejtetővé. Amikor kibújik a kabátjából felcsillanó szemekkel, nézek végig rajta, le sem tagadhatnám, hogy mennyire tetszik az elém táruló látvány.
- Tökéletes vagy így. Szinte elakadt a lélegzetem. – Mondom ki egyenesen a gondolataimat és csak utána lépek közelebb hozzá, hogy pár tincsét kisimítsam az arcából.
- Ugye indulhatunk? – Kérdezem tőle halkan, egészen közel hajolva, és ha igen a válasz, csak akkor kulcsolom össze az ujjainkat és indulok el vele a Tiltott Rengeteg fái közé.
- Remélem, nem félsz a tilosban járni. – Mondom pár perces csönd után, mikor már félúton vagyunk a célomtól. Semmit sem árulok el arról, hogy mi fog várni rá, de úgy érzem, hogy amikor már elég közel kerültünk az áhított lényekhez, muszáj feltennem neki pár kérdést.

Hirtelen torpanok meg az egyik vastag fa törzse mellett.
- Mielőtt tovább mennénk… kérdeznem kell pár dolgot. – Mélyen a szemeibe nézek, mintha már most kutatnám a válaszokat a még fel nem tett kérdésekre.
- Nincs tériszonyod? – Minden egyes kérdés után hagyok egy kis szünetet, és megvárom, amíg megválaszolja azokat, és csak utána teszem fel a következő kérdéseket.
- Láttál már valakit meghalni? – Ez a kérdés, igen csak furcsának tűnhet a számára, de a következő kérdésem, talán elűzi az értetlenkedését.
- Nincs valami fenntartásod a thesztrálokkal? – Csak akkor indulok tovább, ha kedvező válaszokat kaptam a kérdéseimre. Hamarosan el is érünk egy tisztásra, amit csak a hold fénye világít meg. Olyan, mintha csak egy aprócska fény sziget lenne a mérhetetlen sötétségben, hiszen a fák lombjai körülöttünk minden fényt elnyel. Kivéve itt. Rögtön észreveszem az első lóhoz hasonlatos lényt, aki előmerészkedik a sötétségből. Sokan rondának, sőt, egyenesen undorítónak találná őket, de én nem. Hiszen velük nőttem fel, még akkor is, ha csak hét éves korom után láttam őket.

- Itt is van az egyik útitársunk. – Mosolyodom el és ha nehezen is, de elengedem a lány kezét és az állathoz lépek közelebb. Gyengéden megsimogatom a bársonyos orrát, és csak utána fordulok vissza A. J. felé.
- Jobb lesz, ha egyen utazunk. Ugyan így a meg szokottnál közelebb kell lenned hozzám… – Egyértelműen látszik az arcomon, hogy én ezt egy cseppet sem bánom. – De így biztosan nem fog történni semmilyen baleset. És valld csak be, hogy te sem bánod, hogy közelebb lehetsz hozzám. – Kisebb, magabiztos mosolyt küldök felé, és újra megsimogatom a thesztrált.
- Ha készen állsz, akkor útra fel! – Hallani a lelkesedést a hangomban. Régen ültem thesztrálon, és már ez is hiányzott. A francia ételek, és a tökéletes társaság pedig csak még jobban feldobja a kedvem.
- Gyere, segítek felszállni rá. – Nyújtom felé újra a kezem. Nagyon remélem, hogy elfogadja, és nem fog meghátrálni amiatt a magabiztos megjegyzés miatt. Nem szeretném, hogy egy ilyenért véget érjen a jól induló este.

Látom rajta, hogy nagyon jól esik neki az, hogy ennyire elismerően pillantok rá. Nem is baj, szeretem, ha egy nő tisztában van az adottságaival, és azzal, hogy milyen hatást tud rám gyakorolni. Márpedig A. J. nyilván tud rám hatást gyakorolni. Főleg akkor, mikor ilyen bíborszínben pompázik az arca, amit képtelen vagyok mosoly nélkül megállni. Túlságosan is tetszik a látvány.

- Igen, csak majdnem. De ez nem a te hibád, hogy félreértés ne essék. Egyszerűen csak végtelenül kevés dolog vált ki belőlem ilyen reakciókat. Ha például fehérneműben állnál előttem, biztos vagyok benne, hogy nem bírnék megszólalni. De most még teljesen fel vagy öltözve… hiába szexi ez az összeállítás is, egy igazán jó fehérneművel nem ér fel, nincs igazam? – Küldök felé egy újabb mosolyt, és cseppet sem zavartatom magam, hogy esetleg indiszkrét dolgokról beszélek. Talán így még jobban zavarba tudom hozni, és akkor tovább gyönyörködhetek a pírban ami az arcára kúszik.

- Egészen új dolgot tapasztalok. A kedvemben akartál járni? Mi ütött beléd? – Kérdezem egy játékos mosollyal, hiszen eddig azt szoktam meg tőle, hogy szinte minden egyes helyzetben elutasításba ütközöm a részéről. Az is csodaszámba megy, hogy egyáltalán eljött erre a randevúra, hát még az, hogy még igyekezett is a kedvemért! – Csak nem tetszeni akartál nekem? Mert akkor bejött, amit szerettél volna. – Szélesedik még inkább ki a mosolyom.

Hamarosan megkapom tőle a biztató választ, hogy indulhatunk, így kézen fogom és bevezetem az erdőbe. Nem töröm meg a csendet, mert pont így a jó. Örülök annak, hogy nem húzza el a kezét, és amikor néha-néha rápillantok látom rajta, hogy erősen gondolkozik valamin, vagy legalábbis küzd valamivel. Gyakran el kell folytatnom a mosolyomat, ami folyton csak fel akar tűnni az arcomon, mikor látom rajta ezt a vívódást. Remélem a ma este nem arról fog szólni, hogy igyekszik elnyomni az egyre erősebbé váló érzéseit, hiszen egyik célom a mai alkalommal az, hogy rájöjjön: felesleges ellenük küzdenie. Különben sem értem, hogy mi oka van rá. Az, hogy utálja a franciákat, számomra nem elég nyomós indok arra, hogy ne akarjon velem lenni.

- Ó, igen, tökéletes választ adott a kérdésemre, kedves hölgyem. Valóban, elég ostobának tűnik a kérdés, így utólag, bár van egy olyan sejtésem, hogy akkor is eljött volna, ha a félelem tartja fogságban. Hogy miért? A kíváncsisága miatt. – Mosolygok rá újfent, és apró, szinte alig érzékelhető puszit adok az arcára. Még akkor is, ha ezzel esetleg felbosszantom, de úgy látszik ma este… nem lesz ilyen gyakran. Legalábbis, én reménykedem benne.

- Kár, pedig szívesen tennék fel illetlen kérdéseket is. – Vigyorgok, mikor megállítom, de azután rögtön elkomolyodom, és felteszem a létfontosságú kérdéseket, amiken az egész terv áll vagy bukik. De úgy látszik, egyelőre semmi okom az aggodalmaskodásra.
- Akkor jó. – Jegyzem meg, kissé megkönnyebbülten a válaszai hallatán, és csak utána folytatom vele az utamat a tisztásra, ahol meg is akad a pillantásom a lényeken, majd oda is megyek az egyikhez.

- Nem valami szívderítő a látványuk. Nem hiába kering róluk annyi rossz dolog a varázslók és boszorkányok között. – Vonok vállat, de rajtam egyértelműen látszik, hogy engem nem zavar a kissé csúf külsejük, sem az, hogy milyen rémisztő históriákat találtak ki már róluk az évszázadok során. Szerintem cseppet sem hoznak balszerencsét, de ez csak a saját véleményem.

- Nem hiszem, hogy repülhetnék thesztrál nélkül. Ne felejtsd el, hogy ugyan okos boszorkány vagy, de velem azért még te sem tudnál elbánni. – Ezt nem bántásként mondtam, és nem is dicsekvésből, hanem csak azért, mert én tényleg így is gondolom. Ismert rólam, hogy soha nem szoktam hazudni, ami általában nem mindig jó, főleg mivel a túlzott őszinteség tapasztalataim szerint riasztja az embereket. Nem is kicsit.
Amikor A. J. biztosít afelől, hogy készen áll, felsegítem, igaz, nem úgy, ahogy szerettem volna, mert mögém kerül, és nem elém. Így egyáltalán nem tudom átkarolni a karcsú derekát és gyengéden tartani, hogy még véletlenül se essen le. De ennek a dolognak is van jó oldala, mert így meg az ő ölelését érezhetem. Végül is, nem vesztettem az égvilágon semmit… hiszen előttem áll még az egész este. Ki tudja, talán még lesz alkalmam átölelni őt. Sőt… ez a terveim között van. Lassan felemelkedünk a levegőbe és mérhetetlen gyorsasággal indulunk el az úti cél felé. Érzem ahogy szorosabbá válik az ölelése, amit egy mosollyal nyugtázok, majd a kérdésére, elgondolkozom.

- Nincs olyan messze. A thesztrálokkal gyorsabban odaérünk, mint például seprűvel, vagy akár hintóval. Igaz a zsupszkulcs és a hopp-por még ennél is gyorsabb, de nem annyira kényelmes, és azt sem szeretném, ha felfordulna a gyomrod vacsora előtt. De biztosíthatlak, hajnalra mindenképpen visszaérünk a Roxfortba. És még aludni is tudsz majd egy kicsit. – Nyugtatom meg, mintha belelátnék a gondolataiba. Pedig erről szó sincs, egyszerűen nagyon jó emberismerő vagyok.

Ahogy mondtam, tényleg hamar odaérünk az étteremhez, amit már régóta kinéztem. Lassan ereszkedni kezdünk, majd érezheti, hogy a thesztrál biztosan megállt a talajon. Leugrok a lényről, a lányt pedig egy természetes mozdulattal, mintha nem is lenne súlya leemelem a thesztrálról.
- Itt is vagyunk. Remélem nem bánod, hogy olyan étterembe hoztalak, ami, francia ételeket is kínál… bevallom, már régóta vágyom a hazai ízekre, és azért esett erre az étteremre a választásom. De, hogy megnyugtassalak, angol ételeket is lehet itt rendelni. – Ami furcsa lehet számára, az az, hogy az egész épület sötétnek tűnik, mintha egyáltalán nem is lenne benne élet. Még akkor sem lesz fény, mikor bemegyünk. Csak akkor tűnik fel egy halvány kis derengés, mikor odaérünk a megfelelő asztalhoz. Fölötte gyertyák lebegnek, amik kellemes fényt adnak, és még a hangulatot is fokozzák.

- Hölgyem… – Mosolygok rá újra és kihúzom neki a széket. Csak akkor ülök le vele szemben, mikor már helyet foglalt. Mintha a semmiből teremne elő, egy őszes hajú férfi jelenik meg az asztalunknál, üdvözöl minket, majd átadja az étlapokat. Senki nem tartózkodik rajtunk kívül az étteremben, csak ez az egyetlen egy pincér, hiszen pontosan így kértem. Mindig megszoktam adni a módját.
-Mit kérsz? – Kérdezem udvariasan, miközben én már lázasan csillogó szemmel pásztázom az ételkínálatot. Annyi hazai ételkülönlegesség van, hogy képtelen vagyok választani, melyiket lenne érdemes elfogyasztanom.